2013. december 31., kedd

Philomena - Judi Dench - "...miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek..." - Steve Coogan kiakolbólított zsurnaliszta...

Meg tudunk-e bocsátani?
Meg szabad-e?
Alighanem igen.
Ha másért nem, önzőségből. Azaz saját magunk miatt is. Hiszen a mi hibáinkat, tévedéseinket - nézzünk magunkba -, illetve azok következményeit miért kellene egy egész életen keresztül, avagy akár azon túl is cipelni?
Ha nekünk nem bocsátanának meg, előbb vagy utóbb, azt vajon miképpen viselnénk?
Meglehet, belebetegednénk. (Még odaát is...)
S miért akarnánk, kívánnánk ilyesmit másoknak, a nem feloldozásunkkal?

Persze ne keverjük a szerepeket, még csak véletlenül se képzeljük magunkat (kis)isteneknek, még akkor sem, ha néhányan ilyen színben tetszelegnek Európa szívében is.
Lihegő hűbérgárda sertepertél körülöttük, az ülepeket fényesre smirglizik.
Gyomor kérdése.

Ám a mindenkori kritérium: be kell(ene) látni, hogy vétettünk, vétkeztünk.
Nem elkenni, hazugságot hazugsággal tetézni.
Sumákolni még akkor is, amikor a lóláb már nem csak, hogy kilóg, hanem oszlik: büdös.
Jó bele kellene vésni a (víz)fejekbe: hosszú távon semmit sem lehet megúszni.
S amiért ma bocsánatot kérhetsz, azt - lehetőleg - ne halaszd holnapra!

Minderről is szól a Philomena - Határtalan szeretet című angol filmdráma.
Rendező: Stephen Frears. (Ki ne hallott volna még A királynőről és a Veszedelmes viszonyokról? Azokat is az ő neve fémjelzi.)
Hogy a hatalom, ebben az esetben egy apácazárda főnöksége diktatórikus eszközökkel miképpen foszt meg szerelembe esett leányokat anyaságuktól, gyermeküktől.
A kiszolgáltatottaknak állít mementót e mű.
Játszódjon (ugyan miféle játék ez?) az élet Írországban vagy bárhol a kozmoszban.
Miért lennének bármerre is mások a farkastörvények?
Az önérdek szentesíti az öncélt, mindenki más tehet egy szívességet jeligével. (A nyomdafesték itt elszégyellné magát, amúgy...)

Philomena Lee - káprázatos Judi Dench, istenem, de jó most is; mint mindig! - zárdanövendékként (a fiatal Philomena: Sophie Kennedy Clark) szerelembabát szül; naponta csak egy órát láthatja (kortársnőinek hasonló sors jut osztályrészül), ám a rend(?) vezérei eladják a gyermekét - isten nevében - amerikai nevelőszülőknek.
A biznisz az, biznisz.
Az anyukák meg pusztuljanak bele a fájdalmukba; érdekel ez bárkit is?

Ötven évvel később: nem bírja tovább Philomena, aki naponta elő-elővette fiának a fényképét; szövetkezik, s fölkerekedik az állásából kiakolbólított újságíróval (Steve Coogan remek Martin Sixmith szerepében), hogy megkeresse.

Nem lenne illendő elmesélni a történetet, hiszen e műalkotást előbb-utóbb majd' mindenki látni fogja, merthogy egyetemes lét- és léleklátlelet, valamint a gonoszság, a vétkezés, a hazugság, a sumákolás, sőt: az aljasság anatómiája.
Ez utóbbiakért megbocsát Philomena.
Zsurnaliszta segítője nem tudja eldönteni, ő megtegye-e ugyanezt.
Abban megállapodnak, hogy nyilvánosságra hozzák - könyvben jelentetik meg - az iszonyatzuhatagot.
Valójában ebből lett ez a film.

Bízva abban is, hogy a köz(vélemény) ereje - előbb-utóbb csak-csak - rákényszeríti az "illetékes elvtársakat" arra, hogy belássák, bevallják: vétkeztek, bűnt követtek el.
Ráadásul a mindenható nevében.

Hátravan még a bocsánatkérés, a megbánás...
S a bűnbocsánat.

A jóisten legyen hozzájuk - és hozzánk - irgalmas!

                                                                                                                     (Vas Népe, 2013 decembere)





Nem (csak) a pénz boldogít

A pénz nem boldogít.
E summázat talán azokból az időkből maradt fönn, amikor a vagyongyarapodás fizetőeszközökben is testet öltött.
Már akkortájt kacsinthatott az, aki degeszre tömött erszénnyel a zsebében replikázott erről azoknak, akiknek akár egyetlen árva peták is elűzte volna a szomorúságukat-nyomorúságukat.

Ajándékozások idején a "beröpült" holmikat mustrálva, (szív szerint) rangsorolva könnyen előfordulhat, hogy a legolcsóbb a "befutó", merthogy az a leghasznosabb, s a legszerethetőbb.
"Semmitelen" talpbetét, ám gátat szab a sugárzó "kozmikus" hidegnek.
A drágább portékák?
Futottak még...
Ugye, hogy nem (csak) a pénz boldogít?
                                                                             (Jó reggelt, Vas megye! - 2013. december 28., szombat)

2013. december 24., kedd

Jó helyen lenni egymás életében – Nagy Tímea kétszeres olimpiai bajnok és három gyermeke - 2013 karácsonyán

Életdobogóján három első helyezett áll: a két lánya meg a fia. Nagy Tímea számára a két olimpiai aranyérem „talán már igaz sem volt”. Szombathely és Budapest ugyanannyira megdobogtatja a szívét ma is.

„Mindig szerettem Szombathelyen lenni; számtalan csudaszép karácsonyt és hosszú hétvégét töltöttünk a nagymamánál és a keresztszüleimnél. Olyasmi ez, mintha azt a húslevest kellene elemeznem, amit anyu főz; nem tudom. Azt érezni kell. Amiként Szombathely is a lelkemnek egy része. De hát így kerek a világ, hogy összeadódik minden”, mereng Nagy Tímea, Sydney (2000) és Athén (2004) párbajtőr egyéni olimpiai bajnoka,  egy egész ország Titije, aki (nem mellékesen) a budapesti Margit-szigeten lévő, az Olimpiai Központhoz tartozó Hajós Alfréd Uszoda létesítményvezetője immár ötödik éve.
Három gyermek édesanyja. Csenge tizenöt, Luca tizenegy, Csanád nyolc éves.
„Sajnos, csak három… Bár lett volna, lenne több! Hozzáteszem, hogy amikor az ember a legelején ’bevállalja’ a gyerkőcöket, akkor azért nem tudja, mivel jár ez. Utólag derül ki. De én még most is azt mondom – ennyi feladattal, felelősséggel, idegeskedéssel együtt is -, hogy nyugodtan vállaljunk gyerekeket! Annyi szeretetet, bújást, örömet kap az ember, hogy azt semmi mással sem lehet összehasonlítani. Igaz, hogy nem nagyon kell fogyókúrára figyelnie annak, aki csemetéket nevel.
Minden kornak megvan a maga sajátossága. Borzasztó, amikor sír a pici baba és nem tudok segíteni. Amikor kiderül, hogy már nem szereti az a fiú, akibe ő szerelmes; nem tudom megoldani se ezt, se azt. De amikor megosztja velem a problémáit, attól kezdve nekem nagyobb visszaigazolás nem kell arról, hogy jó úton járunk, jó helyen vagyunk egymás életében. Valahogy úgy meg kell érezni. Aztán persze én is túllépek időnként saját magam hatáskörén; de most Csengével, azt hiszem, jól alakulnak a dolgok. Nagyon kedves, szerethető emberke, nem csak a lányok, a fiúk részéről is, ez természetesen nem, mint nőre, hanem más egyébre értendő.
Luca kis csodabogár; nála nem vagyok abban biztos, hogy az a bizonyos engedek-húzok madzag megfelelő, ami Csengénél bejött. Mindig azt mondom a tanároknak, amikor kicsit problémáznak Luca tanulásán, hogy tuti, hogy ő zseni lesz. Csak nekem kell túl- és megélnem azt, hogy belőle kirobbanjon ez a zsenialitás valamilyen területen. Öntörvényű és magának való. Talán mostanra – tizenegy évesen - érett meg annyira, hogy tudja, egy barátságban is kell alkalmazkodni, csomó olyasmit kell adni, tenni, ami nem biztos, hogy az ő érdekében áll. (Ez nagyon úgy hangzik, mintha érdekember lenne, pedig nem az!) Tehát amikor igazából neki kell engedni, vagy kicsit visszahúzódni, merthogy nem ő a központ. Hát, erre is meg kell érni. Valakinek már nagyon korán, pár évesen, valakinek meg soha, felnőttként sem sikerül ez.
Csanád alapvetően hasonlít Csengére, de persze, más. Hiszen mindenki más ’egyenlet’. Ő nagyon anyás, a mai napig borzasztóan furcsa nekem, hogy órákat ül az ölemben, és mondja, hogy szeretlek, anya. Persze ez egyben nagyon jó is! Mindenki látja – természetesen a lányok is -, hogy Csanád kis vékony, az átlagnál törékenyebb fiú, bár, hozzáteszem, kőkeményen tud focizni és hajtani, amikor akar valamit.
S hogy van-e előjoga, mint a legkisebbnek? Ilyesmi nincs nálunk. Hihetetlen, milyen farkastörvények uralkodnak otthon. Hogy mondjam? Például az, hogy reggel ki megy a vécére, központi probléma. Tehát a nagylányom direkt azért kel föl tíz perccel előbb, hogy ő legyen az első. És a fogmosás meg a tévézés… A vacsorakészítésnél ki kapja az első forró sajtot, mert az a legfinomabb… Tehát elsőként kell jelentkezni, hogy éhes és kéri. Esti fürdés; aki először szól, vagy akinek nem kell kétszer vagy háromszor könyörögnöm, akkor ő megy.
A tanulással hadilábon állunk. Igaz, a most elsős gimnazista Csenge nagyon megkomolyodott, a Csík Ferenc Sportgimnáziumba jár, és remekül érzi magát. Jót tett neki, hogy délelőtt edzés, utána tanulás, edzés. Látom, hogy szorgalmas. Hetedikben-nyolcadikban kicsit ’beletojós’ volt a tanulásba. Erről is azért nehéz beszélni, mert ezt is meg kell élni. Olyan közösségbe került, ahol mindenki sportol, s most végre ’megtalálta’ az osztálytársait, együtt járnak ki meccsekre meg minden. A tanári gárda is másképp áll hozzá, hiszen sportoló(k)ról van szó, és nem azt mondják, hogy a tanulás nem fontos, mert igenis fontos. De hogyha hiányzott egy hetet, mert válogatott edzőtáborban volt (vízilabdázik), akkor engednek neki időt, hogy bepótolja.
Lucánál, ezer százalék, hogy nem lesz pálfordulás, és sose kezd el tanulni. Mert ő aztán annyira utál tanulni, mint amennyire én utálok futni. Tehát hogyha bármit megígérnek, akkor sem lehet rábírni. A Csanád meg olyan, hogy hazajön, leül, elkészíti a leckét. Addig halálosan ideges, amíg nem végez vele. Amiért persze kap a nővéreitől, hogy te stréber, mit izélsz… Mert ők nem akarnak egyből tanulni.
Egyébiránt Csenge esete arra is jó példa, hogy bizony, az iskolaválasztás annyira fontos, mint akár felnőtt korban a párválasztás! Az egész életét befolyásolja, a hozzáállását a világhoz, az élethez, a jókedvét, a mindenét, hogy szeret iskolába menni, a tanároknak meg akar felelni. Szeretné, hogy azt mondják a pedagógusok, szeretik. Nagyon fontos.
Viszont nekem, mint anyának, ne akarjon megfelelni. Engem ’csak’ szeressen. Mindig ezt mondom a Csengének: ha meghallgatod a véleményemet, akkor én azt nagyon megköszönöm. De ne csak meghallgasd az ’öreglányt’, aztán annyi. Lépj is annak szellemében. Merthogy én már megjártam ezt az utat...
Éppen közös mézeskalács-sütés közben – sikerült jól elszúrnom a tésztát, az okára még mindig nem jöttem rá, de sajnáltam volna kidobni, ezért mégis csak kisütöttem, s a gyerekek absztrakt formákat rajzolhattak az absztrakt mézeskalácsokra - a nagylányom közli, hogy a facebookra éppen milyen képet raknak föl, de előtte megkérdezi tőlem, hogy egyáltalán fölteheti-e ezt a felvételt? Ragacsosak az ujjaim, momentán a fülemen a telefon, de érdekli a véleményem.  Nagyon jó érzés. Szerintem ez egyébként sokkal fontosabb, mint az, hogy valaki el tudja mondani a gyerekéről, hogy kitűnő tanuló; csak éppen nem beszél a mamával…
Valahol hallottam, ne tudom hol s kitől, meglehet, valamelyik műsorban, hogy annyira nincs időnk a gyerekekre, hogy naponta szűk hét perc szülői figyelem sem igen jut rájuk. Merthogy annyira rohan a világ. Megütötte a fülemet: micsoda? Kimondottan figyelem magamat, hogy én mennyit beszélgetek. És mindig mondom, hála a Jóistennek, hogy nálunk másképpen van. A hosszú hétfő persze kivétel, de aztán bepótoljuk.”
Hogy a szeretetünnepre miképpen készülnek Titiék, s hogyan zajlik náluk a karácsony? Ekképpen skicceli föl: „Már novemberben elkezdtünk készülődni. Levelet írt mindhárom gyerek a Mikulásnak meg a Jézuskának. ’Millió’ ajándékkérés… Közösen gyújtottuk meg az adventi gyertyákat. S minthogy nagy favédő lettem, ezért nálunk élő karácsonyfa már nincsen. Számomra annyira borzasztó volt ünnepek után kidobni. Nagy nehezen a lelkemet is rávettem: műfenyő van. De plafonig érő. A leggiccsesebben díszítjük, mindig tele van a gyerekek által készített dolgokkal. Idén gipszet öntöttek ki, tavalyról üvegfestmények, még korábbról rajzaik is vannak. Jobban örülnek, még inkább a sajátjuknak érzik, mintha mondjuk csak egy szín, a szürke vagy a kék vagy a piros dominálna. Persze, vannak helyek, helyszínek, ahol ezek az egyszínűek látványosak, és természetesen nem bántok senkit, akinek ilyenje van. Mindenki a saját ízlése szerint díszítsen. Hiszen ez (is) a jó az egészben!
Szenteste elmegyünk a gyerekekkel egy betlehemi jászolhoz, majd anyuéknál gyűlik össze a család. Mire megérkezünk, ég a csillagszóró, a gyertya, a kiscsengő már hallatszik. Közös vacsora, közös játék… Mindig van halászlé, de mivel a gyerekek nem szeretik, ezért húsleves, no meg a kedvencük, rántott csirke is. Ilyen-olyan majonézes hidegtál, rengeteg sütemény…
Éjszaka fekszenek le otthon. Hozzánk hajnalban érkezik meg a Jézuska, úgy negyed három, fél három tájban. Fölrázzák egymást, és fura vagy sem, de pizsamában fogadják. Nálam karikásabb szemű anyuka – szerintem – nincs sok karácsonykor.”
Megkerülhetetlen, hogy Titit „szembesítsük” valamivel, ami abszolút jellemző rá; süt róla, árad belőle. Kétszeres olimpiai bajnokként hogyan tud(ott) ilyen hihetetlenül szerény maradni?
„Nagyon sok pofont kaptam, mire ’odaértem’.  Nem ingyen adták az aranyakat. Nem a tehetségemnek köszönhetőek; én nagyon megdolgoztam értük. És tudom jól, hogy milyen icipici dolgokon múlik az, hogy valaki olimpiai bajnok lehet, vagy valaki ismeretlen nevű versenyző marad. Akikkel együtt, ugyanannyit edzettünk, dolgoztunk… Igazából ez az irántuk való tisztelet is, hogy én nem szállok el attól, hogy olimpiai bajnok lettem. Mert semmivel sem tudok többet, mint amit ők tudtak. Csak valami miatt az élettől vagy a Jóistentől én ezt megkaptam. De távol álljon tőlem, hogy én ezzel visszaéljek, vagy bárkit is kioktassak. Meg példakép se szeretnék lenni, merthogy nekem sem voltak példaképeim. Mert nincs olyan, hogy eszménykép; minden emberben van hiba. Bennem is rengeteg van. Éppen ezért nem szeretnék minta lenni. Igen lobbanékony vagyok… Ez az olimpiai történet olyan régen volt, hogy tán’ igaz sem volt. Úgyhogy most éppen az aktuális életemet próbálom megoldani, és nekem ez a legfontosabb, hiszen a gyerekeimről van szó.”
S miből „csihol” mindehhez erőt?
„Van az a négy gyertyatörténet, biztos, hogy mindenki ismeri, amit az ember adventi gyertyagyújtásnál el szokott mesélni. Elalszik a hit gyertyája, elalszik a béke gyertyája, elalszik a szeretet gyertyája, de addig, amíg a remény gyertyája ég és meg lehet a másik hármat gyújtani róla, addig van remény, addig nem szabad csüggedni.”
                                                                                                                                                                           - szp -


2013. december 23., hétfő

Minden kiegyenlítődik - In memoriam Maár Gyula - Nem akart egészen másként filmezni

 „Ide figyelj, itt van Bozsok”, magyarázta-mutatta Maár Gyula Törőcsik Marinak a térképen, „és itt kell bemenni Velembe!”.
Bejöttek, maradtak. 1973-at írtak ekkor. A harminckilenc éves filmrendező és élete párja, korunk legnagyobb magyar színésznője rögvest eldöntötte: Velemben szeretnének élni.
Maár Gyulát akkor még nem ismerte a szélesebb közvélemény, jóllehet 1971-ben már elkészítette az első jelentősebb szakmai visszhangot kiváltó filmjét, a Prést. ’73-ban Kőszegre hívták, történetesen televíziós ifjúsági filmszemlére. S ha már e vidéken jártak – elkísérte a felesége -; meglátni és…
Azóta számtalan karácsonyt és szilvesztert is Velemben töltöttek gyermekeikkel.
Mostantól, fájdalom, már nem lesz erre mód; a Kossuth-díjas, Balázs Béla-díjas filmrendező életcelluloidja elszakadt.
„Kevés kivétellel úgy dolgoztam, hogy azt készítettem el, amihez valamilyen értelemben személyes közöm volt. S azt tartottam, hogy nekem az a kötelességem, hogy minél teljesebben vagy minél jobban tudjam kifejezni azt, amit tulajdonképpen én a saját látásommal el akarok mondani, vagy el akarom képzelni. Ez abból a hitből indult ki, hogy ami engem érdekel, az tulajdonképpen érdekelhet másokat is”, beszélt minderről e hasábokon.
A Teketória (1976) forgatása után különösen foglalkoztatta a kérdés, hogy át lehet-e menni azon a „betonfalon”, ami mondjuk az úgynevezett művészfilm vagy történetesen a populárisabb film között van.
1976 amúgy is nevezetes dátum a számára. A Déryné, hol van? című alkotásának főszerepéért Törőcsik Mari megkapta a cannes-i filmfesztiválon a legjobb női alakítás díját. A zsűri elnöke, Tennessee Williams világhírű amerikai drámaíró (1911-1983) a Le Monde-ban, a közismerten előkelő helyen jegyzett sajtóorgánumban azt nyilatkozta, hogy e film olyan erkölcsi érték, hogy neki fölül kell vizsgálnia saját munkásságát.
Rímel erre az amúgy irodalmárnak, közgondolkodónak is príma Maár Gyula Zimre Péterrel közösen írt Sértődött utazás című műből (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest – 1970) való idézet; a főhőshöz ekképpen szól a hitvese: „Te azért tudsz kitalálni dolgokat, mert különbözöl az átlagtól. Ha pedig különbözöl tőlük, akkor ennek nyilvánvalóan ára van… Ha veled találkoznak, vagy az egész életükkel le kell számolniuk, vagy téged kell megtagadniuk. Világos, nem?”.
A kritika soha nem bánt kesztyűs kézzel Maár Gyulával és alkotásaival sem. „Én nem tartoztam semmiféle csoportosuláshoz, következésképpen nem volt valamiféle háttér országom, amit esetleg respektáltak volna. Másrészt nem nagyon tudták - hiszen az úgynevezett tűrt kategóriában voltam -, hogy ezt most szeretni kell, nem kell szeretni, mit kell vele pontosan csinálni… Engem a naiv hitem vezérelt: hát ezt most megöltétek, de a következőt talán már nem tudjátok! És ebben – tévesen – mindig reménykedtem…”
Mindezzel együtt is fődíjat hozott el a mannheimi és a touloni filmfesztiválról (1974, 1975), az új-delhi megmérettetésen (1984) különdíjat kapott.
Cannes-ban egy német producer azzal fordult hozzá, hogy neki borzasztóan tetszik a Déryné hol van?, és nagyon szívesen venné, ha együtt dolgoznának. Ám ez akkor lehetséges, ha egészen másként filmezik. Maár Gyula fölállt az asztaltól, közölte vele, hogy nem tud és nem is akar egészen másként filmezni.
Holott a kisujjában volt a szakma. Merthogy olyanokat is alkotott, amiket milliók – nem túlzás – faltak jóízűen. Az általa rendezett az Én és a kisöcsém című – tévés - operettje közönségdíjas lett televíziós fesztiválon. A Montmartre-i ibolyájával is azt húzta alá, hogy az ég egy adta világon mindennek rangot lehet és tud is adni.
Két olyan showt rendezett képernyőre Törőcsik Marival, hogy mindmáig nem győzik műsorra tűzni azokat.
A színészekben mindig a saját személyiségük érdekelte, a saját személyiségüknek a jelentése és az idegállapotuk. Amúgy a levegőt is ott kellett venniük, ahol azt ő rendezőként akarta. Mégsem érezte ezt senki sem diktatórikus dolognak, mert az érvényessége kizárólag csak akkor állt fenn, hogyha a többiek – a partnerek – önként, ennek szívesen úgymond alámentek. „Mert egyébként egy hülye vagy, aki parancsolgatsz össze-vissza, és mond mindenfélét.”.
Velemben így morfondírozott: „Mari faluban született, mindig is volt vidék-nosztalgiája. Ellentétben velem, aki viszont nagyon urbánus voltam. Az ’egészbe’ azon az alapon mentem bele, hát, ha a Mari nagyon akarja, legyen. De fura módon, fokozatosan, kiegyenlítődött… Szeretek itt lenni. Pesten meg nagyon nem már”.
Szinte lehetetlen megbékélni azzal az érzéssel-tudattal, hogy Maár Gyula immár se itt nincs, se ott nincs. Illetve, dehogyis: hiszen itt és ott - immár mindenütt van.
                                                                                            (szp – Vas Népe, 2013. december 23., hétfő)





2013. december 21., szombat

Az erő megsokszorozódik - Margitka fénye már nem csak itt világít

Világítótorony.
Egy a sok közül.
Megmutatja, hogy merre biztonságos a part, ahol a hajó ki tud(na) kötni.

Nemrégiben írtam ezt a sárvári Janicki Lászlónéról, Margitkáról a Vas Népében.

Most a gyászhírekből értesülhettünk arról:
kihunyt e világítótorony fénye...


Legutóbbi - utolsó - találkozásunkkor ekképpen elmélkedett:
"Segítő erőket, fényt küldök a vezetőknek, hogy helyes döntést hozzanak, s hogy lássák, hová, merrefelé is mutat a következő lépés.
Mindegy kinek, milyen embernek küldöm a fényt. Az nem válogat. Segít: ez a szerepe.
Istentől kapjuk az erőt, a csodálatos segítséget.
Megköszönöm az isteni kegyelemnek. Hiszen Isten maga az erő.
A fény az én táplálékom és az isteni kegyelem.

Az Isten itt van bennem.
Minden élőlényben megvan.
Tehát az Isten az élet. Növény, állat, ember.
Ott van az isteni szikrájával, programjával. Mindenben megvan Isten programja.
Egy gazban, mi virágot hoz; egy gyógynövényben.
És sorolhatnánk. Az egész élővilágban.
Isten nem helyhez kötött.
Maga a lélegzet Isten.
Ha nem lélegzek, nem élek.

Egész életemben zárt piramisrendszerben voltam: a mindenség ugyanis piramis.
Középen Jézus Krisztus, ő az út; ahhoz, hogy a szeretetlenség, a hatalomvágy, a félelem, az ellenségeskedés megszűnjön, s élet-, egészségenergiává, szeretetté legyenek átalakítva.
A szeretet a legerősebb energia.
Jézus Krisztus fölött van az isteni törvényvilág, amit be kell tartani.
Az ember a saját törvényein belül fejlődhet, ha bekapcsolódik az isteni törvényvilágba s elfogadja azt.
Akik el-, illetve befogadják az isteni törvényt: egészséges, érdeklődő, jó, okos eberekké tudnak válni.
Azoké a jövő.

Az isteni törtvény nem csak ad, tilt is.
Ezt szabad, ezt nem.
Lehet itt választani.
Jó-rossz, szép-csúnya, hideg-meleg...
A lélek szempontjából döntenem kell.
A jelen pillanatban azt a feladatot kell megoldani, ami előttem van.

Ha tudok, ebben segítek.
Amennyiben nem az én feladatom, továbblépek, s nem aggódom."



Margitka így vélekedett:
"... a művészetek mennyei rezonanciák.
Nagy mesterek születése... Lehozzák a művészeteket a Földre.
És sokszor azért nem értik a művészeket, a magas rezonanciájú embereket, mert ők előrelátnak.
Nem a jelen problémáin rágódnak.

Aki leszületik ide, testet ölt, annak - a sejtjein belül, a DNS-ben - megvan a programja.
S kicsiben minden bennünk van, mint a mindenségben.
Ha ez a 'minden' harmóniába, egyensúlyba kerül, az lesz az isten-emberi minőség.
A csecsemő tudása még 'irattárban' van; ezért fontos a nevelés.
Sokan nem érettek arra, hogy szülők, illetve, hogy pedagógusok legyenek.
(Az 1987 után születetteknél -a 'csillaggyerekeknél' - új 'programban van' a DNS; más az energiájuk, mint a régieké.)

Van, aki egy bizonyos szinten megreked.
Lustaság, önzés, gyűlölet; a másik lenézése a mássága miatt.
Holott mindenkit el kell fogadni olyannak, amilyennek születik.
Mert mindenki Isten teremténye.

S minden mindennel összefügg a testben.
Mint a nagy kozmikus mindenségben.

Arról se feledkezzünk meg, hogy a halál is energetikai áthangolódás.
Nem más.
A miatt se aggódok.
Az nem fáj.


Mindennapi meditációm része egy ima: kérem az isteni kegyelem kiáradását, hogy a Földön minden élőlénynek - kiemelendő: minden embernek - legyen meg a mindennapi testi-lelki tápláléka és a számára megfelelő otthona. Ahol jól érzi magát.



Egyre több világítótorony van, miközben tömegeknek van rájuk szükségük.
Egy-egy ember ilyen világítótoronyként, Isten szolgálatában-szolgájaként sokat tud segíteni.
Gondolati energiával igyekszem támogatást adni.
Ha többen tesszük ezt, akkor az erő megsokszorozódik.
Egy vesszőben, egy hajtásban is sok erő van, ám többen még több.
Nem lehet eltörni."















2013. december 20., péntek

Ferrari Violetta; egy ország Vilcsikéje - Tóth Sarolta: Charon ladikján

A színművésznőt egy Budapest környéki otthonban látogattam meg (hétfőn - december 16-án).

A szavak meg-megrekednek bennem.
A sóhajok...
Nem, nem, nem; ugye, ez így nem lehet igaz!?

Puszikáltam az arcát.
"Vilcsikém, nagyon-nagyon szeretünk; ugye, tudod?"
Beszéltem neki a Ferencekről, barátairól-partnereiről: Bessenyeiről, Kállairól, Zenthéről...
A legeslegjobb barátnőjéről, Gordon Zsuzsáról.
A közönségről; arról, hogy még sokan, nagyon sokan rajongunk érte.
És ez soha nem is múlik el.

A fal felé fordulva feküdt mozdulatlanul; madárka-vékony kezébe tettem az ujjamat.
Picurkát - éppen, hogy - jelzett, puhácska érintéssel.
De mégis: visszaigazolással.

Szemgödrében könnytavacska duzzadt, csak duzzadt.
Meg-megtaláltuk egymás - föléje hajoltam - tekintetét; már nem fénylik a szeme, mint eddig mindig, de gyengédség-szeretet most is a lényege.
Elvágyódást közölt-sugallt törékeny valós-valótlanságával;
még inkább kérlelt:
segíts, ezt már nem lehet bírni tovább...


Csütörtökön volt a névnapja Ferrari Violettának (Hódmezővásárhely, 1930);
1946-tól 1956-ig az egész ország Vilcsikéje volt!
Bajor Gizi őt tartotta utódjának.
Tolnay Klári így beszélt róla: "Azt hiszem, zseni".
Orlowska orosz grófnő istenáldotta tehetségnek nevezte.
Major Tamás a tenyerén hordta.
Németh Antal az Ophéliájáról azt mondta, hogy ő még ilyet nem is látott az egész világon, mint a kis Ferrari...
Jászai-díjat kapott.
Csaknem tucatnyi filmben játszott. 2x2 néha 5, Gázolás...

A forradalom után - pontosabban 1958-tól - meghódította Németországot, utóbb Ausztriát; deszkákon és tévéjátékokban egyaránt.

1985-ig "rótta köreit" - három és fél éves kora óta! - kifulladásig.
Pánikbeteg lett.
Tíz év kellett a gyógyuláshoz.

Többé nem lépett színpadra.

A kilencvenes évek közepén települt haza, majd mégis visszakívánkozott Münchenbe, ám a szíve végleg szülőföldjére húzta.
Otthonra talált Budaörsön, ahol díszpolgári címmel tüntették ki.
Filmjeit ma is szinte havonta műsorra tűzik a televízióban.

Álljon most itt egy vers, melyet szeretett-tisztelt főiskolai tanárnőm, a győri Pákozdi Andrásné, Saca írt:

                                                         
                                                               Tóth Sarolta
                                                             Charon ladikján

                                                             Charon ladikján
                                                             az alvilágba utazom,
                                                             testetlen árnyak
                                                             súlytalan serege
                                                             ring a fekete habokon.
                                                             Hadész házában
                                                             holt lelkek árnya
                                                             hangtalan,
                                                             hontalan bolygó,
                                                             vágytalan vándor
                                                             boldogan
                                                             békére lelve,
                                                             mindent feledve
                                                             nyugalmat lel.
                                                             Nincs visszatérés,
                                                             itt már az árnyék
                                                             enyészik el.


2013. december 14., szombat

Nem használnak többé labdaként... - Szabó Magda Megmaradt Szobotkának; saját ízlés és mérték szerint

"A természet és az ember között furcsa kapcsolat van. Míg nem volt ember, a természet korlátlanul fejlődött, viszont az ember fejlődésével párhuzamosan kisebbedik a természet hatalma. Fogja-e pótolni tudni az ember a természetet?
Három jó van az életben: nem tudjuk, mi lesz holnap, mikor halunk meg, és mi lesz a halálunk után.
Vannak kérdések, amelyekre nincs felelet.
Legszívesebben úgy élnék, hogy nem is élnék.
A halál a legnagyobb kommunista.
A művészet célja a csúnyából kiragadni a szépet, úgy, hogy a szép is tökéletes maradjon, és a csúnyából se hiányozzék a szép.
Ha valakinek a lelkiismerete háborog, az jó, mert azt jelenti, hogy az illetőnek van lelkiismerete."
- Szabó Magda Megmaradt Szobotkának - Magvető Kiadó, Budapest, 1983.

(E bejegyzésben ebből a kötetből idézünk - szp)

Szobotka Tibor író, Szabó Magda életének párja ekképpen ír Naplójában 1941. november 19-én:
"Írni jó, akkor érzem, mennyit fejlődtem az utolsó évek megpróbáltatásai között".

1947. december 31.: "Igazán nem vagyok optimista a jövőt illetőleg, főleg politikailag nem".


Szabó Magda a halálról, Szobotka kapcsán:
"Nem lehet az olyan iszonyú, az alvás is jó, s a halál talán irgalmasabb álmokat sodor, mint az ember hétköznapi éjszakái".

Szintén Szobotkáról szólva: "...sehová se tudták beilleszteni különös személyiségét, hát a legegyszerűbb megoldásnak azt  gondolták, ha nem vesznek róla tudomást, majd csak megszűnik egyszer".

"Soha nem lehetett meggyőzni arról, kinek mikor és igazán mi miatt volt a játékszere, sosem másokban kételkedett, mindig önmagában."

"A boldogtalan emberről könnyű azt képzelni, hogy gőgös, róla is azt hitték. Nagyon jó pszichológusnak kellett volna lennie annak, aki ha a szemébe nézett, észreveszi, ennek az embernek teher a lét, és meglátja udvariasan közömbös, majdnem mindig elutasító álarca alatt a sebzett ember kétségbeesését."

Szabó Magda (Az angyal ott az ágy fölött - című fejezetből):
"... világéletemben azt és úgy írtam, amit én éreztem lényegesnek, és olyan formában és szókinccsel, ahogy az a megnevezhetetlen, de minden művész által ismert valami, ami az alkotónak segít, munka közben megszabta bennem és nekem".

(Szobotkáról - no meg önmagáról) "...betegen és sikertelenül azért küzdött mégis az életben maradásért, hogy engem ne kelljen egy ellenséges világban egyedül hagynia. Azt hitte, mostanra talán már elértem annyit, hogy nem használnak többé labdaként, ha a csapatok összemérik az erejüket az arénában...".
"... egy már amúgy is a semmi felé botorkáló embert nem tudtam megvédeni attól a golyótól, amit nekem szántak, s lemondtam valamennyi közéleti funkciómról..."
"... nem vállalja a létet akármi áron, nem tud és nem akar másképp, csak a saját ízlése és mértéke szerint élni, nem fogadja el - teljes gyógyulásra a legoptimálisabb pillanatokban se gondolt senki, csak valami négy fal közötti kanárilebegésre (ezer bocsánat; Szabó Magda nem kolibrilebegést akart volna inkább írni? - nem a kolibri lebeg? - bár kalitkában vegetál a kanári, igaz... - szp) -, hogy önmaga hajdani lényének karikatúrájaként térjen vissza az otthonába."

Szabó Magda A harmadik nekrológjából:
"Hagyj időt a kritikának, hagyj időt az emberi tudatoknak, számodra már nincs ilyen mértékegység: idő, számunkra még igen. Úgy indulj el, hogy amiről azt hitted, most van vége, most kezdődik".




2013. december 9., hétfő

Csak az Isten van - Szokolay Sándor zeneszerző (1931-2013) emlékére



Végtelenül szerény volt. Neki volt rá oka.

A Vérnász (1964) című operájával szerzett - nem túlzás - világhírnevet.
A földkerekségen mintegy húsz dalszínházban mutatták be; a legsikeresebb(!) magyar zenedrámaként szokták emlegetni. 

Hittel vallotta mestere, Kodály Zoltán szavait. "Mindenkinek ad az Isten kicsi, közepes, nagy tehetséget valamihez, de csak az viszi valamire, akinek tartást is ad". 
S nem győzte nyomatékosítani: "Számomra az ér a legtöbbet, amiért megküzdöttünk, netán meg is szenvedtünk. A tunyaság a sírásója az eredményeinknek".

Liszt, Bartók és Kodály jelentette számára a magyar zenei szentháromságot: "Ők tették ezt a kis országot zenei nagyhatalommá", fejtette ki, amikor a nyolcvanadik születésnapján beszélgettünk s - mutatóujját az ég felé fordítva - ekképpen folytatta az elmélkedést: "És félek, hogy ezt a 'státuszt' elveszítjük, mert a szórakoztatás ma fontosabb mindennél".

Akkor mesélte azt is: "Nem tagadom, hogy én nem a modern zenét akarom űzni. És persze a jó pap is holtig tanul". 2000 - azaz hatvankilenc éves kora - óta számítógépen komponált, kinyomtatta, lejátszotta, amit írt.
Aranyosan-tüneményesen beszélt arról is: "Olyan, mintha a magam növendéke lennék. Hallgatom a saját művem, és a magam tanára is vagyok egyben. Eleinte nem szerettem a technikát, de mégiscsak kitágítja az életművemet. Persze tehetségtelen ember ne kísérletezzen, mert abból ördögi dolgok is kisülhetnek".

Fölidézte, hogy Kodály Zoltánhoz élete végéig járt hetente egy bencés tanár; ógörög és latin nyelvű irodalmat olvastak - ismételtek - eredetiben. 
"Egy fiatalember megkérdezte Kodálytól, hogy ilyenkor, már nyolcvanon túl, miért kell ezt csinálni? A tanár úr ennyit mondott: fiatalember, maga nem tudja, lehet, hogy az örökkévalóságban is szükség lesz ezekre a nyelvekre. Mosolyogtatni való dolog; de olyan bölcs volt! Újratanult mindent. És ő is - akire mint példaképemre mindig fölnéztem - hitben járó ember volt."

Szokolay Sándor - aki egyébiránt minden lehetséges díjat megkapott; ő valamennyit meg is érdemelte! - nagyon lényegesnek tartotta azt, hogy az ember teljes életet éljen. 
"Hiszen a szentháromsághoz nekem a testünk, a lelkünk és a szellemünk is asszociál. Ezért hangsúlyozom - nem prédikálni akarok -, hogy a kimenetelünk az életből fontosabb, mint a bejövetelünk. Hiszen senki nem akart megszületni, vagy legalábbis nem tudunk róla... A kimenetel azért fontos, mert summáz."

Az önmagának föltett kérdésre, hogy mik a mi gyerekeink, mik a növendékeink, a barátaink? - ekképpen felelt: "A mi földi üdvösségünk. Nekik szebbet kell hátrahagynunk, mint amit kaptunk".

A Kunágotáról indult Szokolay Sándor soproni "szerzetesi" lakjában - tizenkilenc esztendővel ezelőtt meglelt otthonában csak áldást érzett - így merengett élete alkonyán: "Megtehetem, hogy szép csendesen alkotok, nincs fölöttem miniszter, rektor, igazgató. Csak az Isten van. Az éppen elég".

Nagybecsű életműve, szeretettel teli, iránytűként sugárzó lénye, végtelen szerénysége, emberi arca velünk marad.
                                                                                                                                       (szp - Vas Népe)






2013. december 8., vasárnap

Valahol rend van - százéves lenne Szántó Piroska

Most lenne százéves Szántó Piroska festőművész, grafikus (2013-1988).

"Nagyon sokszor előfordul, hogy nem nézik meg a képemet... Azt szeretném, ha ugyanúgy torkon ragadná és megrázná őket a látvány - vagy az élmény, mindegy - mint engem, amikor elkezdődött bennem a kép.
Azt akarom mondani, hogy fáj, hogy nem lehet kibírni.
Hogy isteni dolog az, hogy kibírjuk.
Hogy gyönyörű, hogy elviselhetetlen.
Hogy valahol rend van.
Hogy rendszer van az őrületben - legalábbis remélem hogy van", vallja Szántó Piroska a  Bálám szamara és a többiek című életrajzi novelláskötetében (1997).

(E méltatásom '97 őszén jelent meg a Vas Népében - szp.)

A nyolcvanas évek elején az írások egy részét már közreadta; most "a többiek"-kel bővült a könyv, pontosabban Szántó Piroska azóta megélt - gyönyörű és elviselhetetlen - élményeivel.

S természetesen ugyanazt sugallják az írásai is, mint amit a képei.
Torkon ragadnak, megráznak, és csak azért is előrelendítenek.

Nem magánfájdalmakról van szó, avagy amennyiben mégis, úgy azok ürügyek arra, hogy az elmúlt több mint hatvan esztendő honi történéseit - a láthatóakat és a láthatatlanokat - érzékeltesse önmagán átszűrve, művészi rangra emelve.

S hogy tud írni!
Pontosak, a helyükre termettek gondolatai, mondatai, kifejezései.

A sorok mögötti rétegeket fel nem lehet sorolni. Csupán jelezni lehet egyet-kettőt.
Talán a legszebbet: miként lehet negyven évet valakivel boldog együttlétben eltölteni?
Szántó Piroska szinte mesebelinek tűnő harmóniában élt Vas Istvánnal, aki - fájdalom - 1991 óta már testben nem lehet mellette.
Holott "Pista tudta, hogy a hölgyeket illik előreengedni..."
De egyébként itt van vele: pillantásában, mozdulatában, gesztusaiban, zsigereiben.
Ketten egyek.
Immár végérvényesen.

S szinte együtt írták - mert együtt élték - a kötet fejezeteinek többségét.
Az ötvenes évek eleji irtózatot; a kiszolgáltatottság, a kitaszítottság anatómiáját annyira hitelesen ábrázolja Szántó Piroska, hogy beleborzong az is, aki akkortájt még nem is létezett.
Ki, hogyan, miként hasonult meg - s hogy azért akkor is (és igenis mindig!), mégis meg lehet maradni embernek; ez utóbbira bizonyíték a művész és költő férjének életútja is.

Mennyire lehet félni, rettegni, de mégis mást kell mutatni; magabiztosan viselkedni a párunk előtt, hitet, erőt csöpögtetni belé.
Miközben rettegünk, nehogy valami baja essék.
S közben annyira nem figyelt magára Szántó Piroska sem, hogy egy ilyen zűrös időszakban ő kapott infarktust.

S miként lehet mégis fölülemelkedni minden kicsinyes, pitiáner ügyön, bajon, alakon?
Erre is jó recepteket kínál a könyv.
A jellemek ugyanis mára sem változtak meg, bár mások az ördögbőrök, de azért sejtjük (olykor meg pontosan tudjuk is), hogy sátánok ma is járnak közöttünk, jóllehet a külvilág felé nem egyszer angyalálarcot mutatnak.

S amikor hosszú évek - nyolcesztendei kényszerű kihagyás - után mégis lehetőség adódik a megmérettetésre, akkor attól is megretten az ember.
Mert annyi minden gyülemlett föl benne az idők során.
Alapvetően persze boldog, mint ahogyan az volt Szántó Piroska is, amikor 1957. március 18-án megnyílt a kiállítása.

S az évek során, társával együtt, már egyre több örömteli pillanatban lehet részük.
Utazások itthon és külföldön, beszippantani a szabadság(érzet) levegőjét.
Nagy-Britannia, Olaszország, Málta; kilúgozni az itthoni gondokat, feltöltődni, aztán mégiscsak hazajönni.
És itthon maradni.
Alkotni.
Utóbb emlékezni a másik sikerére, például a hatvanas évek elején született Egy szerelem három éjszakájára, az első magyar musical megszületésének körülményeire.
"Szöveg Hubay, zene Ránki, dalszövegek Vas, dramaturg Ungvári, karmester és zenei vezető Petrovics."

A premier utáni fogadtatásról egyebek között így ír Szántó Piroska:
"No de nem szabad megfeledkezni a legszigorúbb kritikusról sem. Vas néni, Pista édesanyja vetette oda az előadás után a páholyból kikászálódva a túl boldog szerzőnek:
- Csak te ne légy olyan büszke erre! Nem ti írtátok ezt a darabot, hanem az az utálatos háború!".

Persze az is igaz - Vas néni stílusában -, hogy a Bálám szamarát sem Szántó Piroska (no meg vele együtt Vas István) írta, hanem az a fránya - leginkább kegyetlen, csak olykor-olykor simogató - huszadik század mondta tollba.
Történetesen a művésznőnek. Aki nem térhetett ki a hiteles betűformálás - terhe? gyönyöre? - elől.

"Azt akarom mondani, hogy fáj, hogy nem lehet kibírni.
Hogy isteni dolog az, hogy kibírjuk.
Hogy gyönyörű, hogy elviselhetetlen.
Hogy valahol rend van."





2013. december 5., csütörtök

Szóstop - idő kell, mire a kifejezések értelme, értéke (újra) kikristályosodik

A nagy-nagy csend, a hosszú hallgatás sokféle mondanivalót is érlelhet.
Nem félreértendő; nem valaki, vagy valakik ellen szól.

A "szóstop" azt (is) jelezheti, hogy a megszokott kifejezések egyszerűen csak elfáradtak az emberben, elszíntelenedtek, kifakultak, elsápadtak, meg-megkoptak.
Éppenséggel rendes évi szabadságukat töltik.
Valahol jó mélyen, bennünk.
Akár mint mélytengeri kagylókban a homokszemcsék.

Csak türelem!
Idő kell - több-kevesebb.
S egyszer csak kikristályosodhat valódi értelmük, értékük; ékkövekként ragyoghatnak föl ismét.

Az advent a legalkalmasabb időszak erre is.

                                                  (szp - Jó reggelt, Vas megye! - Vas Népe, 2013. december 5., csütörtök)


2013. november 28., csütörtök

Mondanunk, mi fáj, nem ami illik - Lear; Székesfehérvár...

Már megint, avagy mint mindig is: a tyúk vagy a tojás?
Ez a Lear! Ez a Lear?
Amikor nem sokkal azelőtt még a szíve csücske volt a harmadik leánya, Cordelia, akit - mi a csuda is történt ezzel a vénemberrel; az emberiséggel? - ekképpen jellemez a veterán "zapa": "...e nyomorult, / kit elfogadni csaknem / Pirúl a természet.". (Vörösmarty-fordításunk van, Nádasdy-féle - sajnos, még - nincs.)
Van bőr a képén e tisztaságot bemocskolni?

Hát, kérem, mire számít(hat majd) az a bűnös, akinek a záloga a kezükben van?
De tényleg?
Nem arra, amire (tudjuk jól, mire), hogy a partvonalon túlra hajítja a sors, a lába se érje a földet?
Nézzen már magába, a jó életbe!

A legjobb barátját, Kent-et (aki az őszinteség jelképe, ergo, rossz politikus) meg - csak azért, mert: ébredj, eszmélj, te, agyament király! - száműzi, ripsz-ropsz?

Ki is vakíttatik meg akkor legelébb és nem csak mindkét szemére; de kiveretve az összes biztosítéka, s zárlatossá zavarodva mindene, egész lény(eg)e?
(És milyen lehetett vajon az az "igazi", eredeti énje? Kételyeink lávafolyama gyorsul föl - vissza az időben...)

A francia király látlelete professzionális hentes bárdjának holtpontos nyisszantásához hasonlatos:
"Ez rendkívüli, / hogy az, ki legkedvesb volt csak imént, / Dicséretednek tárgya, balzsama / Agg napjaidnak, legdrágább s becsesb, / Egy perc alatt oly szörnyet vétkezett, / mi kedvezésid annyi jeleit / lefosztja róla. / Vétsége, úgy hiszem, / Oly nagy lehet s természet-ellenes, hogy / Vagy ő szörny, vagy korábban hirdetett / hajlandóságod jön gyanú alá, / mit róla hinnem oly hit kellene, / Melyet csoda nélkül az ész soha / belém nem olthat.".

Ha ebből az aspektusból közelítünk - nagyon helytelen lenne másból, illetve lehetne éppen, de zsákutca; bár ez ide, túlontúl enyhe kifejezés, inkább: tébolytúra? -, akkor aztán turbóra kapcsolnak az agytekervények, és olyan sorozatgyártásba lendülnek, hogy az üzemcsarnok szalagjainál majdhogynem lehetetlen lekapdosni a (vég)termékeket.
Ember legyen a talpán, aki - itt és most - szortírozni tud.
De, ettől is - valahol, morbid vagy nem - szép ez az egész létzuhatag. (Vagy ez mazochizmus?)
Persze leginkább bestiális, barbár, brutális.
Ki-ki milyen me(l)ós, a szerint viheti (hová? - haza -; kinek, hol is van?) a jussát. Kápéban vagy természetben - természet- és/vagy társadalomellenesben... (Hi-hi. Igen: őrület!)
Ez van.

És mindez - meg még mi minden más is! - a székesfehérvári Learben.
Avagy a vörösmartys társulat - mélyszántása, magültetése - teremtése által: bennünk.

A múltunk, a jelenünk - ugye, azért nem látnokok is? -, a jövőnk, kérve kérjük, tényleg ne(m)...?
A csuda vigye az egészet. Hajítsunk fejszét a tükör felé, milliárdnyi részecskévé fröccsentéséhez (tenger és csepp...); ahogyan máskor oly' könnyen szoktuk volt.

De most(?) történt valami.
Ámbár: megint. (Mint mindig!?) Közép-Európában. (Ennyire persze ne szűkítsünk! Ne szőkítsünk...)
E vörös iszap elöntötte sártekén.

Diktátor volt hát Lear - is - annak előtte? Alighanem. Az. S csupán néhány  - no, kettő-három-négy-öt - liblingnek megengedve a gyeplőjét (így ideig-óráig lehetett önmaga Gloster és egyik hű embere; Cordelia, Kent, Edgar, Bohóc...), s miután a kantárszárat a lovak közé hajítja az esztelen, utánam az özönvíz?
Csak nem azt képzeli, hogy az áradat majd pont őt kerüli ki? A nagy-nagy uralkodót.
Öntelt. Stupid.
De tényleg, mégis mit vár - cserébe?

Amúgy meg soha nem tudjuk meg - nincs új a Nap alatt -, hogy mi volt előbb: a sátán(i) avagy az angyal(i)?
A harc permanens; a teremtés, az ősrobbanás óta?
A tojás zápul, a tyúk mutálódik.

Mi eközben mind - egyre tempósabban (gyorsuló idő...), szép sorban - kikattanunk.
Learekként - a jó Bohócainkkal áldva-verve - meg hiába verjük utóbb a fejünket a falba, erőnek erejével, hogy micsoda balfékek is voltunk; késő.

Minden odaveszett volna?
Végképp? (Bélkép.)
Vagy egészen mégsem?

Alban(y): "... - Jelenleg fő ügyünk / Az általános fájdalom. (Kenthez és Edgarhoz.) / Ti ketten, / Lelkem baráti, kormányozzatok, / S tartsátok fenn a sebzett államot.
...Nehéz idő sújt: itt engedni kell, / és mondanunk, mi fáj, nem ami illik. / A legkorosb legtöbbet szenvedett. / Ifjabbak, akik itt vagyunk, nem érünk / Ily dolgot, s nem jut ily sokáig élnünk.".
                                                                                                                                          Szenkovits Péter




2013. november 27., szerda

Átalszom a fagyos telet - felébredek kikeletre...

De jó, ha pedagógus kötetei megjelennek!
"Itt a reggel / mit tegyek? / Nap csiklandoz! / Felkelek. / Kakas fújja / sárga csőrén: / - Ki az ágyból, / ugorj fürgén!".
(Ha ez olyan könnyű lenne...)

A gotthárdi Lőrincz Miklós tanító a Békavári ovi című friss "albumában" (a cím is erre utal) az apróságokra fókuszál; ámbár szinte valamennyiünkről szól.

S naprakész (is):
"Hideg széllel / jön a tél, / sündisznócska / mit remél, / - Átalszom a fagyos telet (amúgy nem rossz ötlet! - szp), / a kamrám már / telis-tele!".
(Kié igen, sokaké meg nem.)

Arra már most hajaznánk: "Felébredek / kikeletre, / tavaszfénynek / jó a kedve.".

                                                                 (szp - Jó reggelt, Vas megye! - Vas Népe, 2013. november 27.)




2013. november 22., péntek

A Lear király Székesfehérváron - címszerepben Cserhalmi György

Tízes számskálánkon kilenc és felet érdemel a székesfehérvári Vörösmarty Színház Lear király előadása.

A csütörtök esti házi főpróba olyan fiókokat is nyitogatott - itt és most, továbbá - saját magunkban, amelyekre előbb-utóbb sort kell(ett) keríteni.
A magát "A közösség színházának" valló székesfehérvári teátrum ezzel a teljesítményével igazolta e hitvallását.
Annyira fontos létdolgokkal szembesít, hogy nem lehet - s nem is akarunk - kitérni előlük.
Az invitálás - nevezzük ekképpen - megkérdőjelezhetetlenül tiszta, őszinte.

Mestermű.

Shakespeare - ha odaföntről látja e mai, közép-európai változatot s miért ne látná? -, bizonyára bólogat; érdemes volt (de még mennyire!) megírnia.

Itt most - őszintén szólva - elakadtam.
Ha az ember úgy - azon a nívón - tudna írni erről az előadásról, amilyen valójában, akkor igen-igen össze kell(ene) magát kapnia...
Ez még egyelőre nem megy.
Talán több időnek kell eltelnie.

Egyébiránt a premiert szombaton tartják.

Az alkotókról ezúttal csupán annyit; nincs gyenge láncszem a Bagó Bertalan rendezte tragédiában.


Cserhalmi György Learként fő tartóoszlop, ám süt az együttes teremtés.

Nem csak Lear mondhatná: "Én mindenem nektek adtam" (Vörösmarty-fordítás).




2013. november 21., csütörtök

Törőcsik Mari születésnapjára - Úgy kell nekünk, ahogy van

A kétszeres Kossuth-díjas, születésnapos (november 23.) Törőcsik Mari tiszteletére e köszöntőm - egy rádióműsor apropóján -  a Vas Népében jelent meg (november 21.).


- Ahogyan múlnak az évek, egyre többé válunk. De nem mindenkivel van ez így. Többek lettünk vagy kevesebbek? A közönség el tudja dönteni. Ha kevesebbek, nem vagyunk annyira jók...
Ekképp fogalmazott a születésnapos Törőcsik Mari a Bartók Rádió lemezelő műsorának vendégeként, miközben komolyzenei kedvencei szálltak az éterben.

Megint sokat beszélek, szabadkozott, miközben a hallgató erre (is) szomjazik: inni a szavait, melyek alátámasztására életműve metszett korróziómentes acélcölöpöket.

Tizenhárom éves lehetett, amikor Pélyen, a szülőfalujában, a családi fészek konyhájában esténként a világatlaszt nézegette édesapjával. Édesanyja kiszólt a szobából a ház urának: fektesd már le azt a gyereket!
Félbeszakadt a Föld körüli kalandozás, édesapja nyugovóra tért, ám a leányka még fölmászott az asztalra, hogy a néprádiót le tudja kapcsolni, ám előtte még rátapadt a füle a készülékre, merthogy rögvest beleszeretett az éppen sugárzott zeneműbe.
A bemondótól értesült: a Kék rapszódiát hallotta, zongorán maga a szerző játszott, George Gerschwin. Azóta egyik lélekmelegítője a Rhapsody in Blue.

Egyébiránt pélyi emlék szülte azt is, ahogyan színésznőként megtanult sírni. Hiszen muszáj volt, hol filmen, máskor meg színpadon.
Föl-fölidézte magában, amikor gyermekként a háztetőn babázott (miután a kerítésen, majd a farakáson át fölmászott); ha ez a kép bevillant, máris megnyíltak a könnycsatornái.

Beethoven Egmont nyitánya 1956-ot idézi számára; sokan érezhetnek így, hiszen a forradalom idején a rádió sokszor sugározta.
Október 22-én érkezett haza Párizsból Fábri Zoltán filmrendezővel.
A népfelkelés délelőttjén Arthur Miller A salemi boszorkányok című drámáját próbálta a Nemzeti Színházban, majd a menzán a főiskola tanulmányi vezetőjétől értesült - hallgatótársaival együtt - arról, engedélyt kaptak rá, hogy csatlakozzanak a tüntetéshez.
A Petőfi-szobornál Sinkovits Imre szavalta a Nemzeti dalt; az első sorokban a színművészeti főiskolások hallgatták. Törőcsik Mari mellett Bodrogi Gyula akkori, mögötte (valahol) a bölcsészek között a leendő férje, Maár Gyula - élete párja - állt.
Majd hazamentek a színiiskolások; Marika a rádióból értesült, mi zajlott később.
Az MR3 adón arról is beszélt, hogy még a forradalom elején elment érte Budapestre az édesapja, s hazavitte Bodrogi Gyulával együtt.
Nem vagyok egy hős, erről ennyit, jegyezte meg.

Bartók Béla kapcsán azt mesélte, hogy egy ideig nem jutott el hozzá a zenéje, nem értette; bár mindig is tudta, nagy zeneszerző.
Takarított anno egyszobás otthonukban még a Városmajorban, ekkor is szólt a világvevő, s egyszer csak partvissal a kezében leült az ágyra: Jézusom, mi ez a gyönyörűség?
A szpíkertől tudta meg: a III. zongoraverseny.
Attól kezdve csodálója Bartóknak.
Ezúttal Kocsis Zoltán interpretálta a művet.

Bevallotta, hogy Liszt Ferencbe meg kifejezetten szerelmes volt fiatalon.
Fölcsendült a VI. Magyar rapszódia, Cziffra György előadásában.
A művésznő máig sajnálja, hogy nem ismerte személyesen korának egyik legkitűnőbb muzsikusát; ha nagyon akarta volna, lett volna mód a találkozásra.
Weöres Sándorral is ugyanígy járt. Jóllehet Pilinszky Jánost - akihez Törőcsik Marit és Maár Gyulát két évtizednyi ideig baráti szálak fűzték - megkérhette volna, vigye el (a szintén) zseniális költőtárshoz, de erre a csuda tudja, hogy miért, soha nem került sor.

A kétszeres Kossuth-díjas szénésznő Pilinszky János Velemben töltött két esztendejéről is elmélkedett.
Bachot, Rahmanyinovot hallgatott a teraszon János bácsi (a falubeliek e megszólítással adták meg neki a tiszteletet).
Marika kérdésére, hogy mit szólnak mindehhez a szomszédok, Pilinszky azt felelte, megállnak és hallgatják.
A már említett Kocsis Zoltán több alkalommal is meglátogatta a költőt a községben, amely - egyáltalán nem mellékesen - pontosan negyven esztendeje (1973 óta!) immáron az első otthona a Törőcsik-Maár művész párnak.

Gyurkovics Mária (1913-1973) opera-énekesnőtől - aki korának egyik legnagyobb koloratúrszopránja volt - két ária is fölcsendült; Gregor József (1940-2006), a fantasztikus basszus is énekelt, akivel Szolnokon a Hegedűs a háztetőben kölcsönös megbecsülés, tisztelet, szeretet jellemezte partnerségüket.


Törőcsik Mari továbbra is játszik a Vígszínházban az Eszenyi Enikő rendezte Átutazókban.
(A legjobb női mellékszereplőnek járó díjat ítéltek oda neki a színikritikusok; Tenki Réka szintén megkapta ezt az elismerést - Sirály, Nemzeti Színház - szp).
A Nemzeti Színház tagjaként A szarvassá változott fiúkban a jövőben is a deszkákra lép.
Vidnyánszky Attila igazgató elárulta neki, hogy a Moszkvai Művész Színház egyik rendezője 2014 tavaszán kizárólag azzal a feltétellel visz színre darabot a Nemzetiben, ha Törőcsik Marival dolgozhat: úgy kell nekem, ahogyan van...
A művésznő: túl nagy szerepet én már nem vállalok.
A direktor: meg se kérdezi, ki a rendező s mi a darab?
Erre a Nemzet Színésze: minden orosz rendező jó irányban elfogult velem.
Összegezve: Luka (bizony, férfi) lesz Gorkij Éjjeli menedékhelyében.

Nem a csillogás, hanem az egymás iránti bizalom, a szeretet a fontos, hangsúlyozta (ezúttal is).
Ő maga pedig arról énekelt, micsoda útjaim... meg talán volt egy-két este...

Mi, nézők-rajongók hozzáfűzhetjük: nem talán, és nem is csak egy-kettő, és ahogyan múlnak az évtizedek, egyre többé lett, jobbá vált.
Bárcsak mindnyájunkkal így lenne ez!





2013. november 19., kedd

Egyszer csak billen a létra...

"Nem kapkodtad el az almaszedést!", kiáltja biciklijéről kedvesen, évődőn falubelije, amikor a létrán egyensúlyozik, ágakba csimpaszkodik, a csábító pirosságok után nyújtózkodik.
Ha akarná (persze esze ágában sincs), se cáfolhatná meg e vélekedést.

Annak a pótmegjegyzésnek is vaskos az igazságtartalma, hogy megeshetne: hótakaró fogságából kell "kibányászni" a termést november dereka táján.

Szerencsére, a sokadszori betakarítás-halogatás nem bosszulta meg magát.

"Küzdelem" közben azért fészkelődik a kobakban: amit ma begyűjthetsz...

Egyszer csak billen a létra; juj!
Ám egy félig letört ág - "mentőövet dob".

                                                        (szp - Jó reggelt, Vas megye! - Vas Népe, 2013. november 19., kedd)

2013. november 18., hétfő

Keres Emil két verse: Szerep-ábránd - Alkonyi gond

Keres Emil (Szombathely, 1925) Kossuth-díjas, kiváló és érdemes művész, Jászai Mari-díjas színművész megtisztelte a teremtuccse.blogspot.hu-t azzal, hogy két versét közreadhatjuk:


                                                                     
                                                                        Keres Emil

                                                                       Szerep-ábránd


                                                   Én már rég a semmimmel hadakozom,
                                                   Ha jártas is vagyok üresében,
                                                   S mert még volt tőle út vissza magamhoz
                                                   Ábrándozom egy szerep esélyen.

                                                   S már mindegy is, hogy ki vagyok s lehetek,
                                                   S befér-e e versbe szerep-ábránd?
                                                   Eljátszom majd mit rám oszt a rettegett
                                                   Rendező, az az új, aki vár rám.

                                                   Mindenki készülget egy életen át,
                                                   Erre a második szerepére
                                                   Hisz egy új társulat várja odaát

                                                   Köztük leszek én is szerencsére,
                                                   Vágyott szerep-álmunk majd így él tovább,
                                                   S annak a darabnak sosem lesz vége.



                                                                   
                                                                        Keres Emil

                                                                       Alkonyi gond


                                                    Addig hurcolja éveit az ember,
                                                    Míg a nagy árnyalak csak észreveszi,
                                                    Hogy összebékítse végre a csenddel,
                                                    Miért fordítanék hátat hát neki.

                                                    Ha sikerülne szemrevételeznem...
                                                    A sajátját mindenki így keresi?
                                                    Köszönthetném egy hozzá írt versemmel,
                                                    De kinek felel, már meg nem értheti.

                                                    Mit titkolnám ez alkonyi gondom?
                                                    Nemcsak töprengek, de lám ki is mondom.
                                                    Így adva most időt önmagamnak,

                                                    Utolsó percem dehogy kutatlak,
                                                    Hiszen ott a titok újabbakkal vár,
                                                    Hol kezdetnek a vég majd reám talál.






2013. november 15., péntek

Eszenyi Enikő legelső rendezése - "Káoszból a teremtés" - Leonce és Léna

A Magyar Színész című, általam szerkesztett lap 1991/2-es számának első oldalán jelent meg e méltatás Eszenyi Enikő legelső színreviteléről, amely kiérdemelte a Színházi Találkozó (1991) legjobb rendezés díját:


Leonce és Léna
"K á o s z b ó l   a   t e r e m t é s"

Diszharmónia; törvényszerű, hogy mindig, mindenkiben, mindenütt ott legyen?
A kicsi diszharmóniák összessége adja a nagyot, ez pedig kizár mindenfajta magán(y)harmóniát?
A csepp és a tenger, a tyúk meg a tojás... - amúgy pedig élni kell, mert hát egyszer élünk, valószínűleg.
Ugyanabban a formában itt és most mindenképpen.

A boldogság után pedig olykor úgy futunk, akár a paripák nyargalnak a még érintetlen legelők felé.
Hogy délibábkergetés ez is, az is, meglehet.
Meg az a futás leginkább csak őgyelgés, a nyargalás pedig bóklászás, közben meg csikorog az agy: "csak tudnám, akad-e még valami a földön, ami engem futni megtanítana?!".

Leonce-nak akadt valami, valaki: a szerelem, Léna.
Önmarcangolás, melankólia, nagykanállal habzsolás (skálázás), majdnem-beletörődés után, megtalálta - mert megkereste! - azt a "fehérszemélyt", aki benne élt.

A dolgok mennyire pofonegyszerűek, s a dolgok mennyire nem azok.
Legföljebb utólag, a "mégis" pillanatot követően, amikor elénk küzdi magát a "káoszból a teremtés".

Szavak, egymásba sodort mondatok vissza nem adhatják Georg Büchner Leonce és Léna című vígjátékának lényegét, legkevésbé pedig az Eszenyi Enikő által a Budapesti Kamaraszínház Asbóth utcai Kisszínpadán megrendezett előadás építkező s közönség-belsőben építtető hatását. (S nem csak azért, mert mindkettőnek más - nem jelentéktelen - vetületei is vannak.)

Alázat, elmélyülés, lényegből táplálkozó találékonyság - tehetség; a rendezés legfőbb alappillérei.
Eszenyi Enikő azt is bizonyítja, hogy a jó színház - akár a zsenialitás - a pokolban is az.

A színészekre ugyanez vonatkozik.
Kaszás Attila esendő, önmagát akár szétrobbantani is tudó, de emberi szóra kinyíló, henyeségnek hátat fordulva nekilóduló, cimborájáért rajongó, évszázadokat megélő, szerelemre lelő - boldogságba szakadt tépelődő, majd kiteljesedő - kamasz, akit a sorsa "csőbe húz".
S bár nem könnyű szembenézni az eleve elrendeltetéssel, ekkor is mennyire Leonce ez a Leonce - mennyire hiteles Kaszás.

Valerio, aki egyrészt barát a csavargásban, másrészt a sors egyik alkalmazottja: Szarvas József.
Játéka ősi őszinteség, génjeiből hozott igazi érték.
Megőrzése igen fontos.

Pap Vera Lénája - Léna.
Kétség nem merülhet fel.

S a többiek is: Vallai Péter, Hacser Józsa, Holl István, Próka Annamária és társaik: egy művészien irányított zenekar hű és mennyire lényeges hangszínei.

E diszharmóniát oszlató előadás még talán azt is elhiteti, vagy legalábbis igyekszünk hinni abban, "...hogy az emberek közt a legkisebb is olyan nagy, hogy egy élet is kevés szeretni őt,".







2013. november 9., szombat

Elérkeztem a kezdethez - vallotta Cziffra György ötvenhat évesen...

Most, hogy Vukán György (1941-2013) zongoraművész, zeneszerző megkapta Kőszeg posztumusz díszpolgári címét, érdemes fölidézni azt is, hogy Cziffra György (1921-1994) még életében kiérdemelte e rangos elismerést; 1986-ban.

Franciaországba szakadt világhírű honfitársunk akkor, a vasi kisvárosban így felelt arra a felvetésre, milyen emberi adottságokat tart a legtöbbre:
"A szeretetet. Az egymás iránti megértést."
S hozzáfűzte:
"A világ legfőbb problémája a rosszindulat, ami sajnos sok helyen, sokakból kivirágzik."

Egyébiránt, még 1977-ben, ötvenhat(!) évesen ekképpen zárta életrajzi kötetét:
"Azt hiszem, elérkeztem a kezdethez."

                                                     (szp - Jó reggelt, Vas megye! - Vas Népe, 2013. november 9., szombat)

2013. november 6., szerda

A maradék életet kell védeni, mert valami már megint közelít a történelemben - Szabó Magda (2.)

"Attól, hogy egy államférfi zenebarát, még lehet rossz politikus vagy gazember." (Szabó Magda Für Elise - Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002)

Hálát adok a sorsnak, hogy Szabó Magdát éppen most adta úgymond a kezembe...

"A történelemnek nincs telefonszáma, fogadónapja sincs, a történelem folyamat, amelynek vagy elkapod a megfelelő pillanatát és úgy cselekszel, ahogy tisztességes ember cselekszik, vagy az idő átejt a szitán, és hiába iparkodol, nem viszed semmire."

"...a sors... az nem pincér, nem vesz fel rendelést az életedre."

"Ha jól akarok ugrani, akkor most nem ugrom. Anyám ősrégi figyelmeztetése tört emlékezetembe: nagyegerek közt kisegér légy, gyöngyszálam."


"... Isten nem szereti, ha becsapják..."

Egyébiránt pedig:
"... ingyen csoda nincs, mindenért fizettetnek az istenek..."

S a legfőbb feladatról, ha úgy tetszik feladatomról :
"... a maradék életet kell védenie, mert valami már megint közelít a történelemben..."

- Szabó Magda -


2013. november 2., szombat

Sebezhetetlen leszel a végre elnyert semmiben - Szabó Magda Für Elise

"...a szennyet nem tűrő magatartás elengedhetetlenségét és a gyalázatot élete árán sem vállaló meg nem alkuvás fontosságát tőle tanultam." - írja édesanyjáról Szabó Magda a Für Elise-ben. (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002)

Évekkel ezelőtt kértem kölcsön a kötetet Ölbei Lívia kolléganőmtől-barátomtól; nem szép dolog, hogy még mindig nálam van.
Éreztem, hogy szükségem lesz rá, csak azt nem tudtam: mikor.
Most jött el az ideje.
Habzsolom. Boldogan, örömmel meg áhítattal, annyi, de annyi mindent megvilágít...
Utakat nyit bennem.

"Úgy szenvedtem, ahogy egy felnőtt tud."

Én csak nagyon picurka pontot - hiszen nem az enyém a kötet - teszek oda, ami különösen megérint.
Az alábbi részletet Lívia jelölte meg elsőként.
Magamban aztán én is.

Szintén Szabó Magda édesanyja mondja:
" - Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorra már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat. Hol van már akkorára belőled az az igazi szenvedés, amelybe belegyakorolt az élet, hol a tanácstalan kétségbeesés, hol vagy te, ép önmagaddal?
Test-lélek, ha annyit terhelik, elkopik, annyiszor átszenvedett előhalálaid mennyei üzenetek, hiszen a nagy arénában, amelyben utolsó percig mozogtál, szinte mindened megrokkant, elvesztette jelentőségét. Nem csapásnak értékeled Isten irgalmas ajándékát, hanem adománynak, a végsőnél, ami már nem 'elő', de végleges halál, amikor végre megpihenhetsz, csak azt érzed majd, eljött az áldott pihenés. Terved nincs már, tehát csalódásod sem lehet, sebezhetetlen leszel a végre elnyert semmiben. Légy bátor, minden előhalál csak erősít, mikor földre rogysz..."

2013. november 1., péntek

Mindenki egyenlő - Steven Spielberg Lincolnja - Ha összefognánk, az más minőség - Mindenki történelmet ír, így vagy úgy

Életfilm. Ezt már nem veheti el tőlünk senki.

A szavak nem biztos, hogy hivatottak visszaadni a Lincoln című amerikai-indiai történelmű remekmű sokrétű hatását. Persze a legkönnyebb a kifejezéseken elverni a port, ha mi magunk nem találjuk, nem leljük meg a helyén való szóhasználatot.
Ennél persze azért bonyolultabb (vagy mégis inkább sokkal egyszerűbb lenne?) a helyzet.
Amilyen impressziókat történetesen képek sugároznak, sugallnak felénk; ha már fogalmakba akarjuk őket belegyömöszölni, összesűríteni - mint ahogyan hópihéket hógolyókká szoktunk gyúrni -, akkor a sok-sok ezer rész(ecske), érzés nem (vagy nem úgy) egyenlő magával az egész élménnyel.

Talán, mielőtt még jobban belebonyolódnánk, a legegyszerűbb lenne mindenkit arra biztatni, hogy üljön be a moziba - s majdan telepedjen a tévékészülék elé - és nézze meg a Lincolnt.
Teremtse meg önmaga - és szerettei - számára ezt a lehetőséget.
S utóbb a szavakat nyugodtan szabadságra is lehet küldeni, engedjük át magunkon az érzészuhatagot, mint amikor az infúziós oldat átjárja a testet, tetőtől talpig.

Másrészt pedig: nem vagyunk (szerencsére) egyformák.
Ugyanaz az impulzus - meg folyadék is, persze - mást és mást vált(hat) ki bennünk, belőlünk. De abban - utóbb - szavak mellőzésével is bizonyára egyetértenénk, akár össze is kacsinthatnánk (cinkosan, vagy pajkosan - ezt majd meglátjuk), hogy - hiszen - rólunk szól.
Mint valamennyi klasszikus alkotás, játszódjon bárhol, bármikor.


No lám, máris a nagy kinyilatkoztatásoknál tartunk.
Lincoln (1809-1865) - Daniel Day-Lewis teremt hús-vér embert a legendás hősből.
Egyik-másik híres mondása járja át bensőnket messze térben és (a vetítésen túli) időben: minden ember egyenlő. Meg: a rabszolgaság leáldozóban.
S más téma kapcsán: vajon a kitűzött célhoz - morfondírozik az Egyesült Államok elnöke - akkor is mindenáron ragaszkodni kell(ene), ha oda mocsáron át visz (azaz, hát: nem is visz) az út?
És nem rest az elnök úr szóba elegyedni színes bőrű közkatonával, távírásszal, közösen elmélkednek azon is: tehetünk-e arról, hogy megszülettünk? Lincoln őszintén kíváncsi: maguk hogyan látják?

Euklidészt (görög matematikus, Krisztus előtt 300 körül) idézi. "Ugyanazon dologgal egyenlő dolgok egymással is egyenlők".
Visszakanyarodhatnánk akár a hópihe meg a hógolyó viszonylatunkhoz is: "Az egész nagyobb, mint a része".
Profánabbul: ha összefognánk, akkor az más minőség.
Nem, nem magunk miatt; a következő generációkért.
S akkor még történetesen a lekenyerezés is bocsánatos bűn.
De csak akkor!

Persze, hogy mindenkor, mindenütt a világon találhatunk olyanokat, akiket meg lehet vesztegetni.
Ranggal, hivatallal; pojácát csinálni belőlük, miközben azt hiszik, hogy mások fölé emeli őket "örök érvényű" beosztásuk.
A zsebük telik, a fejük ürül; a szívük helyén, pedig valami cserélhető kütyü kerreg.
1865 tájban éppúgy, mint a XXI. század nyitányakor, e mostani cirkuszi, rissz-rossz mutatványosok produkcióinál.
Ne tessék majd csodálkozni padlófogáskor!

Történelmet írunk, jelentett ki - és nem hencegésből - Lincoln a rabszolgaság eltörlésekor.
Jegyezzük meg halkan: mindenki történelmet ír, így vagy úgy.
Kisebb-nagyobb mozgástérben, hatásfokkal.
A históriás könyvek lapjait ki lehet ugyan tépkedni, de azok valahogyan - a csuda tudja, miképpen - előbb-utóbb visszaszervesülnek.

Steven Spielberg Lincolnja: életfilm.
Ezt már nem veheti el (huh, de nagy szavak) az emberiségtől senki.
Akárcsak - hosszú távon - az igazságot.


2013. október 23., szerda

Ötvenhét évvel ezelőtt tört ki a forradalom – Foglalkozása: ember - Kéri Edit színésznő

Kétszer is letartóztatták Kéri Edit színésznőt 1956 után. Először ötvenhét márciusában, ám karakán viselkedése miatt akkor elengedték. Júniusban ismét börtönbe került. Két év bűntetését tíz hónapra mérsékelte az a Vágó Tibor bíró, aki a tizennyolcadik életévét betöltő Mansfeld Pétert fölakasztatta.

Kéri Edit nevét akár zongoraművészként, vagy operistaként is ismerhetnénk, sőt, mint színésznőről is jóval többet tudhatnánk róla, ha az 56-os forradalom és szabadságharc utáni időszakban nem szakad meg a karrierje. Kivételes zongorista tehetségként tartották számon, s már a színművészeti főiskolára járt, amikor is kiderült: a két pálya összeegyeztethetetlen. Az idegösszeroppanás szélén áltt, s úgy döntött: a teátrumot választja. 1950-ben végezte el a színművészeti főiskolát, s bár három szerepet megformált a budapesti Honvéd Színházban, Földes Gábor, a győri színház főrendezője oly’ annyira kérlelte, hogy leszerződött a Rába-parti városba. Nagyon erőteljes Wagner-szopránja volt, a neves Kónya Sándor is meghallgatta, s elismerősen szólt tehetségéről, ám az akkori győri karmester hozzávágta a pálcáját, azzal, hogy Edit elnyomja a tenorista hangját. Ahelyett, hogy arra biztatta voilna, hogy próbáljon szerencsét Szegeden, vagy éppenséggel Debrecenben, ahol operai tagozat is működött. Maradtak hát a prózai – többnyire – jelentős szerepek a Pygmalionban, a Kőszívű ember fiaiban és másban.
„Nem szégyellem, hogy az ötvenes években én abszolút nem figyeltem a politikára, nem tudtam az ÁVH-ról sem. Boldog voltam, amikor ’52-ben megszületett a kisfiam, s örültem, amikor főszerepeket játszhattam.”
„A forradalom kitöréséről a rádióból értesültünk, a színészklubban. Édesanyáméknál volt a kisfiam Budapesten, az Üllői úton, az ottani sebészeten volt portás édesapám. Amikor meghallottam, hogy a klinikát lövik az oroszok, elkezdtem zokogni. Giricz Mátyás rendező, aki Leningrádban végzett, erre azt mondta, ne hisztériázzak. Erre azt feleltem, hogy te egy kegyetlen ember vagy; hogyan is lehet jó rendező az, aki ilyen szívtelen? Állítólag utólag pont ő juttatott a börtönbe… Azért csak-csak kaptuk a híreket szemtanúktól is, a kisfiamat pedig novemberben Győrbe hoztuk, hogy biztonságban tudjuk. Amikor leszállt a buszról, így szólt: ’Győrben nincsen egyetem? Hát, itt nem harcoltak egyetemisták, egy lukat se látok a házakon…’ A házfelügyelő dajkálta, főzött rá, természetesen pénzért. Egyszer a gyerek jön föl a játszótérről s meséli: ’Képzeld mama, jött a Giricz, és én ráfogtam egy botot, mondtam puf,  puf, puf, lövöm a ruszkikat. Erre ő: miért haragszol te a ruszkikra, bántottak azok téged? Erre én: engem nem, de menj fel Budapestre, nézd meg az Üllői utat, majd fájni fog a szíved. Jót mondtam, anyuka?’ Nagyon jót, feleltem, s kapott egy nagy puszit. Később, a tárgyaláson, 1958 elején a Giricz elmondta: ’Az ötéves gyerekét a Szovjetúnió ellen nevelte.’
Október végén a Győri Rádióban én is mondtam Ady, meg Petőfi verseket. 27-én fölvonulást szervezett Földes Gábor, hívott bennünket, s mi természetesen mentünk vele együtt. Hármas sorokba állított bennünket, én éppen elől voltam középen, jobbomon Csorna Irén, balomon akkori férjem, Sándor Géza. Gabi először azt mondta: ’éljen a párt!’. Erre a Szende Mari kilépett a sorból és visszament a színházba. De Gabi azt is kiabálta: ’éljen a független Magyarország, éljen Nagy Imre!’. Mi is vele együtt skandáltuk ezeket. Egyszer csak eleredt Gabinak az orra vére, tiszta piros lett az inge, odaugrottam hozzá, kivettem a kezéből a nemzetiszínű zászlót, s aztán már én tartottam. Utóbb – már a forradalom leverése után - a Giricz följelentett azzal, hogy én szerveztem az egész tüntetést, s én voltam a vezéregyéniség. A pártházhoz vonultunk, voltak, akik meg akarták rohamozni, de Földes Gábor ezt megakadályozta. ’Álljatok meg, egyperces néma csend a pesti hős, halott forradalmárok emlékére!’ Így is történt, mindenki levette a sapkáját. Csönd volt. Közben aztán a tömeg lecsitult. Gábor szólalt meg: ’Most pedig hallgassátok meg a Nemzeti dalt, zúgjátok velem! Talpra magyar…’. Már senki sem akarta megrohamozni a házat, de még csak kövekkel sem dobálták meg. Több százan voltunk. Mindenütt azt harsogta a Giricz, hogy én szerveztem a megmozdulást.
November harmadikán bejött a színészklubba Szigethy Attila, a Forradalmi Bizottság dunántúli elnöke. Vagy két óra hossszat arról beszélt, hogy s mint volt a fővárosban. Attila bácsinak hívtuk. Nagyon rendes ember volt, de nagyon naív is, azt hiszem, ebben hasonlított Nagy Imrére, hiszen azt mondta: ’győzött a forradalom!’. Ma már tudjuk, hogy mi történt másnap hajnalban… A helybéli orosz tisztek este már tudták, hogy mi a dörgés. Tíz óra tájban át is mentek a magyar laktanyába, s azt mondták a tiszteknek (ezt nekem később Gabi mesélte), hogy mi itt élünk feleségestül, családostul évek óta, nem akarunk megölni titeket. Jönnek a hadosztályok, a tankok, az ejtőernyősök; állítólag ezért nem dördült lövés Győrben. Sokan bíztak az utolsó pillanatig is abban, hogy kimennek az oroszok. Arra kimentek, erre bejöttek… Hiszen tárgyaltak a Maléterrel is, aztán pedig lefogták… Azt hiszem, ezt nevezik hamis diplomáciának.
Hol itt, hol ott járt a szám. 1957. január 14-én, hétfőn - a pontos dátum azért fontos, mert másnap hirdették ki a statáriumot – társulati ülésen fölálltam s azt mondtam: ki az oroszokkal, a Szovjetúnió illetéktelenül, imperialista módon beleavatkozott a belügyeinkbe. Ugye ez ma már a hivatalos verzió, de akkor még… Először március 13-án tartóztattak le. A színház előcsarnokában álltam Csornai Irénnel, amikor is megjelent egy magas ember azzal, hogy vele kell mennem. ’Motorbiciklivel vagyok, maga erősen átölel. Száznegyvennel megyek. Élve még ember nem hullott le mögülem.’ Férfit én még úgy nem öleltem, mint azt a pléhfogú ávóst, csak úgy száguldott át a Rába-hídon. Politikai rendőrség, le a pincébe. Semmit sem mondtak, csak azt, hogy melyik cellába menjek. Bejött hozzám Grátz Endre ügyész. Fél óra se telt bele, már egy ágyon ültünk Csornai Irénnel… Aztán behozták még két kolléganőnket: Szende Máriát és Gödörházi Ilonát is. Csak kérdezgettük egymástól: ’Te meg hogy kerülsz ide?’. Aztán állandóan kihallgattak. Mutogattak egy csendőrkapalot, meg azt szajkózták, hogy most előjöttek a csendőrök. Mondom nekik: ’Találtak egy kakastollat egy padláson, most ezzel jönnek?’ Mindenben vitatkoztam. Bevezettek egy hosszú szobába, ahol csak egy íróasztal meg egy zöld páncélszekrény volt, amivel szemben egy kép lógott a falon. Az asztal előtt és mögött egy-egy szék. Az egyikre le akarok ülni, erre rám ordított egy vörösképű, akit egyébként Vörös Istvánnak hívtak, s szombathelyi származású volt: ’Ne oda, ide üljön!’. Én meg: ’Ne kiabáljon, mert velem nem szoktak kiabálni.’ Nézegette a rajtam lévő kokárdát. Kérdem tőle: ’Nem látott még ilyet?’. ’Azt néztem, nincs-e körülötte fekete, mert olyan is van.” Odamegy a páncélszekrényhez, megfogja a kilincsét, kirántja: benne volt egy csővel kifelé álló puska. Erre olyan röhögőgörcsöt kaptam, hogy majdnem leestem a székről. Csapkodtam a térdemet, hogy ezek milyen primitívek! Gondolták ez a sovány, ideges nő megijed. ’Mit röhög?’ Én: anyám kedvenc vicce jutott eszembe, elmondhatom? Bólintott. A vicc lényege, hogy még a balta nyele is elsülhet, ha a Jóisten azt úgy akarja… Hozzátettem: ez viszont nem fog. ’Maguk ilyen módszerekkel akarnak ijesztegetni; én nem vagyok ijedős típus.’ Valami gombot megnyomott s bejött öt ávós. Elkezdtek körülöttem járkálni, miközben kulcscsomókat csörgettek a zsebükben. Korábban egyik tüntetésünkön volt ilyen csörgés, zörgés, duda meg minden. Lehet, innen vették a tippet. Ettől sem rezeltem be. Elkezdtem énekelni: la-la,la-la, la-la, la-la, la… ’Mit csinál?’ Én: memorizálom az új szerepemet a Három a kislányból. Közben aztán mind az öten azt firtatták egyszerre, hogy mit tettem én a forradalom idején? ’Miért nem felel?’ Amikor már nem énekeltem, azt válaszoltam: nem vagyok Napóleon, aki egyszerre öt helyre is tud koncentrálni.”
Közbevetőleg azt firtatom a művésznőtől: és nem félt? Hiszen ez a jelenet meglehetősen vérfagyasztónak tűnik.
„Én nagyon vagány vagyok. 1790-ben az anyám szépapja betyár volt. Egy régi irat szerint a vallása református volt, a foglalkozása pedig betyár. Nem féltem senkitől. Aztán megunták a dolgot. Látták, velem ez a körtáncuk nem jön be. Aztán a Grátz elővett egy A/4-es papírt a fiókból, elém tette. A színtársulat névsora volt rajta. Azt kérdezte: ’Akarja látni a kisfiát?’. Már gyanús volt nekem, de azért is azt mondtam: fogom is! Hiszen nem csináltam semmi olyat, amiért fölakaszthatnának! Azt mondja: ’Segítsen nekünk!’. Később jöttem rá, hogy ez a beszervezés egyik módszere, hogy segítsek nekik… Én nem tudtam 56 októberéig, hogy van besúgórendszer. Nekem nem ült rokonom börtönben. Szörnyű volt, amikor megtudtam, hogy embereket skizofréniára vesznek rá. Fedőnevük van…’Hogy legyek besúgó? Másokat  mártsak be? Ha hullára vernek, sem teszem meg.’ Belevágtam a képébe a papírt.”
Elképesztő ez az erő, jegyzem meg. „Mondtam már, hogy betyár volt az egyik felmenőm…”, hangzik a felelet.
„Erről a Vörösről egyébként azt mondták, hogy a testvére nyilas volt, azért vették őt rá, hogy ávós legyen. Egyszer csak megenyhült, visszatette a papírt a fiókba és így szólt: ’Nézze, maga egy nagyon komoly, értékes ember, és maga nem fél senkitől. Magának a pártban lenne a helye, a pártnak meg a baloldalnak szüksége lenne ilyen emberekre’. Én csak úgy néztem rá. ’Magával itt én soha nem fogok találkozni, nem fogjuk letartóztatni.’ Szóval valami fantasztikusan másképp beszélt. Ő kísért ki a kapuig. És amikor júniusban újra letartóztattak, ugyanaz a pléhfogú vitt be…
De addig még történt egy s más. Talán a legfontosabb az események sorában, hogy a művésznő (ő volt a szervező), a férje és Földes Gábor édesapja Budapestre utazott Major Tamáshoz, aki nagyhatalmú úr, azaz elvtárs volt a Nemzeti Színházban, aki egyébként a tanára volt korábban Editnek. „A Laci bácsi letérdelt előtte, átölelte a térdét, rosszul lett, elkezdett hörögni, zokogott. Major olyan rosszul érezte magát. ’Mentse meg a fiam életét, bármilyen is legyen az ítélet, csak halálos ne.’ A Major megígérte, hogy beszél Kádárral Gabi ügyében. Tudom, hogy lépéseket tett érte, meg is ígérték neki, hogy bár halálos ítéletet hirdetnek ki, de kegyelmet kap. Hiába nyújtott be kegyelmi kérvényt a Major, további két kegyelmi kérvény is született, hogy egyszer, mint tűzoltó mentett életet, másszor meg az árvízi Dunából mentett ki valakit (ezek igazak is voltak), mégis fölakasztottták. Mint ismert: koholt vádak alapján, ártatlanul.”
Edit második letartóztatása előtt macska-egér játék folyt nyolc-tíz napig a hatalom emberei és ő közötte, bár csak idő kérdése volt, hogyan tudják elfogni. Nem menekülhetett. Bevitele másnapján megjelent nála a győri ÁVH-n Gratz Endre ügyész az egész bagázsával, jegyzővel, sorkatonával…
„Na, itt van?” „Láthatja…”, és vigyázzba vágta magát Edit. (Nevetve meséli.) „És mi a vád ellenem?” „Bűnpártolás.” Edit: „Ez érdekes lesz, de maga engem felakasztani nem tud, és tudja, mit csinálok, amikor kijövök a börtönből? Az első dolgom az lesz, hogy magát följelentem rágalmazásért. Maga engem egy tömeg előtt le is fasisztázott, pedig a fasizmus alatt gimnazista voltam, apám pedig megmentette egy zsidó ember életét. Emiatt majdnem megölték a németek.”
Egy hónapra rá egy másik ügyész, dr. Nesztor István hallgatja már ki. „Kezit’ csókolom művésznő!” Ugyanis minden addigi premierjén ott volt a színházban a feleségével. Emberi hanggal s étellel kínálja. S jóindulatúan, könyörögve szeretné rávenni, hogy érezze magát bűnösnek, mert akkor enyhébb lehet az ítélet. „Nem vagyok bűnös. Ha ezek ennyit és ennyit akarnak adni, az annyi is lesz.”
A jóindulatú Nesztor úrtól elveszik az ügyet, a megyei főügyész képviseli a tárgyaláson, ahol Giricz Mátyás azt vallja, hogy január 15-én, kedden a statárium első napján mondta azt Edit, hogy ki az oroszokkal… De minden kétséget kizáróan be lehetett bizonyítani (jegyzőkönyvekkel), hogy ez egy nappal korábban, azaz 14-én, hétfőn történt. (A társulati üléseket mindig hétfőn tartották.) A pontos dátumon itt most börtönévek múltak. Az elsőfokú ítélet: két év izgatásért. „Meg hogy szervezkedtem, én vittem azt a bizonyos zászlót azon a tüntetésen, sztrájkra hívtam föl a dolgozókat; csudákat…” „Az igazi bűnöm az volt, hogy mindent elkövettem azért, hogy Földes Gábor életét megmentsem.”
Másodfokon – 1958 januárjában - tíz hónapra mérsékelték a büntetést. Ekkor már hét hónapja ült; ennyi ideje nem látta a kisfiát. Amikor a nyilvános tárgyaláson találkoztak a folyosón… „A gyerek kicsit olyan ijedten nézett rám, bár tudott a csíkos pizsamáról (a barátainak azt mondta: ’Az én anyukámnak teljesen össze vannak az idegroncsai’; azóta ez mondás nálunk), miniájulás jött rám, egy pillanatra összeestem, hallottam a térdem koppanását, de már magamhoz is tértem; ott térdeltem a gyerek előtt és elkezdtem sírni… Kis, kövér keze volt, megpacskolta az arcomat… Az ölemben ült, de nem tudott hozzám szólni egy szót sem. Ölelt, csak ölelt.
S amikor Vágó Tibor bíró kihirdette az ítéletet, hogy tíz hónap, akkor Edit anyukája felkiáltott: ’Köszönjük, bíró úr!’. A mama, a kis kontyával… „Egyébként ez a Vágó akasztatta fel a Mansfeld Petit. Ötvén évvel később tudtam meg. Énhozzám jó volt…”
Utóbb, már idekint, mindenhová úgymond utánanyúltak… „Hol a férjem tartott el, három mondat a rádióban, kettő a filmgyárban, vidéki brigádozás gyerekdarabokkal, az Országos Rendező Irodán keresztül kaptam a napidíjat… Amikor a fiam az egyetemre jelentkezett, a lapjára be akarta írni, hogy anyja neve Kéri Edit, foglalkozása színésznő. Kiütöttem a tollat a kezéből. Mondom neki: Gozmán Györgyné (nem a Géza volt az édesapja, aki pedig nagyon jószívű ember volt, szerette a gyereket – a tíz hónap minden napján meglátogatta anyukáméknál - de gyenge; a szülei kérésére aztán ott hagyott), háztartásbeli. De anyu, mondta, hiszen te színésznő vagy! Erre én: az Aczél Györgynél van a káderlapom… Így vették fel. Néhány év múlva rájöttek ugyan az igazságra, de mivel nagyon jól tanult, s már a hetvenes évek elején jártunk, maradhatott…”
                                                                                                                            Szenkovits Péter






2013. október 21., hétfő

Cirkusz az egész világ

Isten szabad ege alatt végre megint partnerszámba veszik a publikumot. Játék ez az egész élet, játék tulajdonképpen minden – ha olykor szomorú, keserű, tragikus és elviselhetetlennek tűnő is -, de igazából akkor van az egésznek értelme, ha közösen űzzük. Együtt akarjuk kimondani történetesen azt (is), hogy a mai „sátánok” távozzanak tőlünk. A másokat elnyomorítók, semmibe vevők, a csak a saját pecsenyéjüket sütögetők fogják a cókmókjukat, s keressenek maguknak, mondjuk más bolygót. Elég volt! A természeti és a társadalmi környezet szennyezéséből, mindennemű megkülönböztetésből, az anyagiak imádatából; az emberi tisztaság kerüljön ismét a középpontba. A (butító) mobilok, a (rémhír) tévécsatornák és sorolhatnánk napestig – ne deformálhassanak bennünket tovább, ne engedjük, hogy végérvényesen kicsúszhasson alólunk a már csaknem teljesen megmérgezett talaj; az agylúgosítástól ments meg uram minket… E modernnek nevezett világban, amely valójában nincs túl távol a tébolydától, a rend fogalmát kellene előkotorni, azt kellene valamiképpen etalonnak elfogadtatni. Mert cirkusz ez a javából.
S hogyan kerülnek az említett témák „terítékre”, azaz egy kóborló művészcsapat porondjára?
A példa aranyfedezete okán (is). Ugyanis a Cirko Soluna – amely ismét térségünkben teljesíti (nagy szó, de igaz) küldetését – társulata negyed százada rója Európa útjait; ekhós szekerekkel vándorolnak, azokon élnek, szeretnek, alszanak, okítanak-nevelnek gyerekeket, főznek (fáznak). Alkotnak, teremtenek.
Miközben persze valójában a természetben léteznek. Megmutatva: nem feltétlenül így kell, de így is lehet.
Egy-egy községben letáboroznak, szórólapokat gyártanak, végigkürtölik a környéket, hogy kora este előadásra várják a nagyérdeműt. Akrobatamutatványok, zsonglőrködés, muzsikálás, bolondozás a nézőkkel. Akiket egyébként majd’ minden számba bevonnak, jelezve, vagy éppen tudatosítva így azt is, hogy ez az egész csapatjáték. Miközben a produkciók sorozata egységes egésszé áll össze. A hét-nyolc évvel ezelőtti műsoruk summázata az volt: még elférünk Noé bárkáján. Össze kell magunkat ugyan húzni, de csak-csak. Az új bemutatójuk az elembertelenedés elleni fellépés jegyében született, tükröt tartva: valami nagyon, de nagyon nem stimmel ezen a sárgolyón. Emberek, szedjétek végre magatokat össze, és térjetek már észre, ne csak és kizárólag a bugyelláris megtömésére, a másik megalázására, letaglózására, kisemmizésére koncentráljatok, hanem leljetek rá – ha még egyáltalán képesek vagytok – arra a bizonyos tisztaságra…
Isten szabad ege alatt újra és újra – rendíthetetlenül – kemény fába vágja a fejszéjét a Cirko Soluna. Mi lesz velünk, ha nem kapcsolódunk be ebbe a „játékba”, amelyben egyenrangú partnerként tekintünk egymásra?