2016. március 30., szerda

Kassai Lajos nyilaitól ne ments meg Uram minket! - Lillród Film, producer-rendező: Kaszás Géza


A lovasíjász című Kaszás Géza-alkotás célzott lövéseket ad le ránk. Halálpontosakat, amilyenekhez a főhős, Kassai Lajos (is) szoktat bennünket, miközben pereg a Lillród Film celluloidja.
Nyílálló mellényünket szépen lassan (önként s dalolva) leoldjuk, merthogy immár fölöslegessé válik. Tessék, csak tessék nyugodtan idelődözni!
Néha muszáj megsemmisülni. Hagyni, hogy az alapokig lerombolhassanak. S utóbb megköszönni: immár a legfrissebb forrásvíz-tisztasággal. Hogy aztán - fölépíthessünk magunkból: valakit. Valamit. Soha nem lehet késő.

Nincs lehetetlen. Mindenkinek saját útja van ugyan, de szem- és támpontok adhatók egymásnak. S csuda klassz, ha ez valóban meg is adatik. A másik által (előre) gyártott elemeket persze át kell szabnunk, magunkra kell méreteznünk, magunkba kell olvasztanunk; s aztán az öngyurmázásnak ezernyi módja-útja van. S nem úszható meg se kín, se keserv.
Példakép. Életszerűség. Alázat. Az alapkategóriák elfogadásával, s úgymond kibontásával, tágításával, elmélyítésével helyrebillenthető is lenne rögvest akár a mai pedagógia/iskolaügy éppúgy, mint e mostani politika/országászat. Mindenütt, ahol ott a világ közepe. De: hol nincs, ne lenne?
Azt teszem-e, amiről papolok, prédikálok? Ha igen, van hitelem, aranyfedezetem. Vonzerőm. Követőm. Csapatom. Teremtő s termelő brigádunk. Ha nem: rossz, romlott – sátáni is - vagyok. Fertőzök, egyre többeket, s többeket. Katasztrófavirágként pusztítok. Elnyomorítom az embert az ember(ek)ben.
Életszerűség. Kiszórni az űr szemétdombjára mindent, mi felesleges, lehúz, nem röpít. Rovancsot rögtön!
Alázat. Tiszteletünk. Hódolatunk. Főhajtásunk: az ember(i)ség előtt.
Kassai Lajosokat az iránytű tornyokba! Ízibe!

Ha a nagy mellényünk mégis csak túl szűknek bizonyul(na), ne szégyelljünk belepirulni e felismerésbe. Nem feltétlenül kell (megint) a földbe döngölni saját magunkat, s legyünk kíméletesek azért egymással is. Ámbár szigorúak. Hiszen értem/érted követelek magamtól/tőled s nem ellenem/ellened, ugye, hiszem/hiszed? 
Kassai Lajos uram: kéretik ide (meg oda s amoda) precíz/tökéletes – világbajnokhoz illő - sorozatokat lőni!
S e hetedhét országban párja nincs lovasíjász nyilaitól ne ments meg minket, Teremtőnk!
                                               2016. március 30., szerda 

 

 

 

 

 

2016. március 26., szombat

A teljes ember - Hegedűs a háztetőn: a Pannon Várszínház a szombathelyi AGORA Művelődési és Sportházban



Három nap alatt eladni (szülő)házat s minden nagyobb ingóságot, haszonállatot (ha van) s aprójószágot; végtére is, nem lehetetlen. Akadtak/akadnak ennél meredekebb dolgok is a világtörténelemben. (Fölriadás hajnali autóajtó csapódásra; jéghideg revolvercső halántéktájékon, penge a torkon; a martalócoknak még csak nem is ezek a legeslegkegyetlenebb módszereik diktatúra, zsarnokság idején.) Hja, hogy nyomott áron kell megválni ettől-attól, s családostól nekivágni a /teljes/ bizonytalanságnak; nyugi! Hiszen mindez így együtt valójában rutin, mondhatni hagyomány. Néhány ezer éve ápoljuk ezt is, akárcsak a többi tradíció/nka/t. Igaz, azok legtöbbjét előbb-utóbb kikezdi az idő, vagy nevezzük ezt inkább haladásnak(?), még inkább generációk kopogtatásának;  a vándorlásunk, bolyongásunk pedig mintha sohasem érne véget. Szinte maga az állandóság. Ha csak…
Majd’ valamennyien Tevjék, tejesemberek lennénk, vagy mifene; húzzuk-vonjuk életünk igásszekerét, magad uram, ha szolgád nincsen. Arra, amerre szabadot mutat létünk szemaforja. Hit, remény, szeretet az üzemanyag, amit aztán többé-kevésbé elszippantanak ilyen-olyan hatalmasságok tőlünk/belőlünk. Vagy/és mi magunk bocsátjuk áruba, kótyavetyéljük el, alaposan leárazva adunk túl saját magunkon (s egymáson) éppúgy. Illetőleg az általunk is fölpancsolt nafta szétmarja szerkezetünket, s a már magára valamit is adó roncstelep számára is túlontúl kínosak lennénk.

 
Hegedűs a háztetőn – a Pannon Várszínház társulatának az Úr 2016-os esztendejének nagy hét csütörtöki vendégjátéka a szombathelyi Agora Művelődési és Sportházban. Tükör a javából. Pontos, precíz, profi portéka. S fölszabadító, vetületek sokaságával szembesítő, árnyalatokat/részleteket kinagyító, merengésre késztető, más és más néző-, szempontokat is vizslatásra inspiráló, s mi több: kínjainkat közösségi élményben oszlatni/elkergetni igyekvő remeklés.
Minden/ki/ a helyén van. Mintegy – mint egy - természeti alkotás. A látvány, a mozdulat, a hang; a mimika, a szem, az ujj. Kép – valamennyi kinti, embertelen-világi képtelenség ellenére. A: de jó itt/hon lenni érzete. Mégis! A legapróbb rezdülés utat talál bennem, bennünk. Hihetetlen megkönnyebbülés-sorozat. S fokozódik. (Nem, nem a helyzet fokozódik!) Az élmény. Ilyen nincs; van! A rezgésszámok stimmelnek, rím a rímmel; nem ezt nevezik valahogy így: szeretetszínház?! Nyolcszázan lehetünk? Hát, kérem, ennyien éhezzük, szomjazzuk a szépet, a rendet! Idebenn. S odakint?! Nem vagyunk egyedül, hipp-hipp hurrá! A tisztaság, a makulátlanság, az őszinte gesztuszuhatag, ni-csak! - szerteszét árad. Azt sem tudjuk már: mosolygunk vagy éppen belső nyaki autópályáinkon nyitunk meg újabb és újabb sávot ezúttal vízelvezető funkciót adva nekik… S e csapadéknak, tavaszi áradásnak mennyire, de mennyire is örül az ember – legfőképpen - e borzalmas terror-héten!

 
Gazdag Tibor Tevjeként maga az emberség megtestesítője. Igazodási pont. Aki, persze, ha kezet fog valakivel, az maga a szentség. Kivéve, ha, hm, ha a sorban az első lánya boldogsága nem nyomna még ennél is többet a latban. Dehogyisnem bocsátunk meg neki! Huh, a kiskésit! Kételkedik, öniróniája van, le tudja rombolni a saját belső falait is, ha a boldogság nevű micsoda esete forog fenn. Korholja leginkább magát, jó, az Urat is, de hiszen az meg tud bocsátani, nem igaz? Főleg, ha megtaláljuk a módját, hogy Őt miképpen is engeszteljük ki.  És nincs lehetetlen! Nincs ám! Gazdag Tiborban az a jó (az is), hogy el tud játszani bennünket is. Illetve: azt az énünket, akik szeretnénk lenni, akikké szeretnénk válni. Akit aztán mi is – végre-valahára feltétel nélkül – szeretni tudnánk. Meglehet, pszichológusok hada sem lenne arra képes, amire ő. Basszus! (Jó Uram: bocsánat! Elragadt a hév.) Golde, a felesége: Pap Lívia. Goldébb már nem is lehetne. Golde, Golde, Golde. Ennek a „betyárkónak” a párjának lenni… Hagyjuk a csűrés-csavarást: káprázatosak. S a „lányaik” sem estek messze a „fáiktól”: Telegdi Kamilla (Cejtel), Kiss Barbara (Hódel), Staub Viktória (Chava). Jente, a házasságközvetítő: Oravecz Edit. Nem is az, amit s ahogyan mond, somolyog-sompolyog, jön-megy; hanem a lénye a lényege. Amennyi mindenen ő – Oravecz Edit – is átment/átmehetett, s ez úgy ott van körülötte, tán mögötte: húz ő /is/ egy hosszú-hosszú szekeret, még inkább szerelvényt, megrakottan, ezzel-azzal, amazzal. De, hát: élni, élni, élni kell! Még szép! A szabó, Mótel, aki a templom egerénél is szegényebb, de (férfi)emberré avatja a szerelem: Molnár Ervin. Mennyire. de mennyire nem szabad a látszatból ítélni s ezt ő annyira föl tudja villantani. Hogy hősnek lenni, bizonyos értelemben, nincs is oly’ messze a (látszólagos) tutyimutyiságtól; mi mindenre lehetnénk képesek! Akárcsak Percsik diák, azaz Keresztesi László, aki azért is tud annyira szimpatikus lenni, mert sallangmentesen mutatja fel: ha változást akarunk, akkor ne másoktól várjuk, mi magunk álljunk a sorba, ha kell, annak is az elejére! Hogy nem díjazza a hatalom (finoman szólva); autokraták (cárok, kormányzók) jönnek, mennek, de a nép - és annak kisebbsége is – végtére így-úgy /örök igazság/: marad! Szelle Dávid (Fegyka) is sugall valami olyasféle tisztaságot, amelyből, hinni szeretnénk, hogy mindig is megmarad valamicske bennünk. A passzivitás/tunyaság persze az ellenszere az ilyesfélének (szintúgy); az ám (hazám)! A hoppon maradt Lázár Wolf mészáros, akinek Cejtel lánya kezét (el)ígérte Tevje, de aztán ügyesen/csalafintán kifarolt(!!!): Koscsisák András. Sors-sűrítő mester/művész. Történetesen az ő berúgásához fogható egyediséget legutóbb (no, ez sem tegnap volt) Kazal Lászlótól láthattunk. Csendbiztos: Kiss T. István.  Nem tehetek mást, hajtogatja; meghasonlik, persze, de azon túl tényleg nem tesz mást másokért, a kisebbségért, akiket – ősrégi recept - mindig elő lehet citálni, ha éppen bűnbakra van szükség. És mikor nincs?  S gazsulálni, kinyalni az elöljárók ülepét, (rab)szolgai módon parancsot végrehajtani, máskor még rá is tenni egy-két lapáttal: a kollaboráció (is) örök? Belerúgni az esendőbe, a nincstelenbe, a földönfutóba, a menekülőbe, csak azért, mert…? Nagy-nagy – levegőt! (József Attila után, szabadon…) Tüneményes rabbit „hoz” Krámer György (amúgy Harangozó-díjas) koreográfus. (Látszólag) együgyű – valóságosan: egy ügyű. Nem kell, nem szabad mindent halálosan komolyan venni, legfőképpen saját magunkat nem. Szükségeltetik picinyke öncsipkelődés, önirónia, öngúny is; ki merem nevet(tet)ni magam, de azon vagyok, hogy – mindenáron - megvédjelek titeket (olykor magatoktól is)!  A Hegedűs: Gazda Bence. Összekötő kapocs, talán föl sem göngyölíthető, mily’ sok – csodás – értelemben! Égiben-földiben s még ennél is sokkal-sokkal többen! S a Budapest Klezmer Band! Annyira egységben van játékban, örömben, bánatban – létezésben, hogy az megkapó/megható! Missziót, küldetést teljesítenek csapattársaikkal egyetemben. Kovács Yvette Alida ugyanezt teszi szerves működésében /is/ pazar díszleteivel, Justin Júlia szimbiózist teremt karakterépítő ruháival. Vándorfi László rendező hibátlanul szintetizál. Izzó forrasztópákája olyan harmóniát, egységet, összhangot teremt, amivel úgy ápolja a legnemesebb hagyományokat, hogy közben jelent ábrázol s jövendőt is vázol/mutat föl elénk, belénk. 

 
Csaknem valamennyien Tevjék, tejesemberek voltunk/vagyunk/leszünk. Kinek szekér, kordé, tutaj, gumicsónak, másnak csudaautó meg jacht jut osztályrészéül, így-úgy igyekszünk ellavírozni. Vándorlunk, bolyongunk szüntelen; ez az egyetlen állandóság. Ha csak… - nem találjuk meg egyszer, mégis, mindennel együtt s mindennek ellenére is: egymást.

 
                    2016. március 25., nagypéntek 

 

 

2016. március 23., szerda

Terror ellen: talán a művészet (is) - 2016. március 22., este, Európa, Weöres Sándor Színház: Mindenütt nő



Talán a művészet (is). Mert részben felejtet; belefeledkezünk valami másfajta minőségbe. Ami meg- és felszabadít. Például lebontja a korlátainkat, melyek sokszor gátló tényezők. Nem tudunk miattuk (sem) elrugaszkodni a talajtól, lebegni, csak úgy, magáért a légúszásért.
Lebontja a nemünket is az igazi kunszt (művészet). Nem azért, mintha…; nem, nem vágyom cserére. Merthogy nekik, a nőknek nehezebb. (Vegyük úgy, hogy ezt csak suttogtam.) Ám, de: újrateremtésben kié is a legfőbb érdem? Jó, mi is kellünk hozzá, naná! De kilenc hónapig bírnánk-e cérnával? Azt megnézném!
Mindenütt nő. Ez (volt) az est címe a szombathelyi Weöres Sándor Színházban. A dátumot nem fogja elfelejteni soha Európa: 2016. március 22. Reggel /újabb/ terrortámadás érte a civilizációt – Brüsszelben, kontinensünk fővárosában.
És este, ha nem is egy egész órán át, ám csaknem folyamatosan megfeledkezhettünk a pokolról (közben azért belénk-belénk villant a szörnyűség, igaz); a művészet igenis erősebb a barbarizmusnál!

A megközelítések. Amiként egy dalból, versből, monológból kihámozzák azt, ami ugyan (rejtetten) benne volt eddig is, de soha senki más még nem hallotta így ki/meg belőle. És most fölmutatják: íme! Az áramkör nézőtéri szektorában/részlegében pedig: hoppá, hát, így is lehet?!
Németh Judit színre lépésekor mindenkit megemelt. Játszótársat emitt s amott. A könnycsapok varázsütés(é)re meg-meglazultak, s bár az ártatlan áldozatok miatt is érzékenyebb (volt/maradt) ezúttal a lélek, a részvét belénk költözött napközben, de egyszerre csak azt vesszük észre, hogy, Krisztusom, te jó ég: mégis csak érdemes!
Ady Elbocsátó, szép üzenetét pedig úgy megélni, amiként Németh Judit; ilyen nincs! És mégis! A fájdalomban is van valami, ami… És ahogy: átrendeződnek bennem az eddigiek. Létezésem Rubik-kockája már nem annyira keszekusza. Ugyan a kirakós játéknak még rég nincs vége (teljes egészében soha nem is lehet), de már valami mintha derengene olyféléről, hogy az egymás közötti viszonyaink ezerfélék ugyan, de talán valami közös nevező csak-csak...

A demokrácia bennünk/velünk kezdődik. Meghallom-e a legkülönfélébb véleményeket magamban? Ütköztetem-e őket, mérlegelek-e? A legeslegbelső terrorelhárításom - pánik nélkül, szinte észrevétlenül – a helyén van-e, teszi-e a dolgát? A rosszabbik énem vissza tud-e vonulni, képes-e fegyverszünetet, bocsánatot kérni, s végül békét kötni? Hogy aztán már egységesen lépjek föl, jelenjek meg a külvilág, a másik, mások színe előtt.
Nő/férfi. Embernek lenni. Tisztelni benne(d) magamat is. Bődületes(ek) a baj(ok), ne szépítsü(n)k. Ám…
Alberti Zsófi, Edvi Henrietta, Fekete Linda, Németh Judit, Horváth Ákos, Szabó Róbert Endre, valamint Móri Csaba, Ostyola Zsuzsa, Papp-Ionescu Dóra, Peltzer Géza. Együtt, közösen átvészeljük, ugye?! S van kiút.
Igen. Talán a művészet (is).

                                            2016. március 23.

 

2016. március 17., csütörtök

A dzsungel könyve két éve: siker, siker, siker! - a szombathelyi Weöres Sándor Színházban


Szín-ház: négy fal között, (szinte) bezárva, s mégis ott van/lehet e picurka térben a mindenség. S nézzünk csak egyetlenegy lényt, vegyük Csilt, a keselyűt, Nagy Cili bámulatos, pazar prezentálásában: hihetetlen, elképesztő, hogy mennyire dögevő. Félelmetes. Is. Meg szükségszerű/nélkülözhetetlen. A körforgás – a lánc – kihagyhatatlan eleme. Önnön magában is – ebben a „semmitelennek” tűnő ragadozó madárban - benne van a végtelen, merthogy Nagy Cili „létvarázsló” s egyben lényegsűrítő. Merthogy nem spórolja ki az eszenciát/extraktumot.  Elképesztő, hogy mi mindenre képes szín/ész/nő! Íme, a keselyűség maga!
Ez az, amit nem lehet megtanulni. Sok mindent persze igen, ezerféle technikai trükköt, fogást, de van valami, amit nem igazán lehet megfejteni; s amúgy miért is kellene nekünk mindent (ráadásul még ezt is) oly’ pontosan definiálni…
De azért, természetesen, böki az ember (keselyű)csőrét, mégis csak tudni szeretne mindent, mi lehetséges (jó, relatívak a dolgok); a kíváncsiság az élet sava-borsa.
Őstehetség. Ős: primitív, ódon, hajdani, archaikus – no, ezekkel nem sokra megyünk. Továbbá: ősapa, ősanya, előd, felmenő ági rokon – (szleng:) apa, anya… Hm-hm. A tehetség címszónál már akadnak használhatóbb szinonimák: érzék, fogékonyság, zsenialitás, talentum, spiritusz. Igen, igen, igen! Mindezeket sugározza Nagy Cili. Csilként (is).

Csaknem napra pontosan két esztendeje mutatta be a szombathelyi Weöres Sándor Színház Dés László-Geszti Péter-Békés Pál A dzsungel könyve című musicaljét Horgas Ádám rendezésében. Azóta is műsoron tartja, merthogy: siker, siker, siker! Mi (lehet) a titok? Lavinát (sodrót, de nem pusztítót!) indít el e kérdés, tehát ezúttal csak vaktában hajigáljunk szinte csak címszavakat: Rudyard Kipling (alap)regénye, Békés Pál „átültetése”, Geszti Péter teremtő képversei; Dés László zenéje, ám itt (ennél) muszáj kidobni a vasmacskát ladikunkból; megtalálja bensőnket szinte az összes Dés-dallam. Valamennyi regiszterünket így-úgy mozgósítja, s arra hajlamosít, mi több: késztet, buzdít, hogy merjünk elrugaszkodni magunktól, a talajtól, és – vigyázat, nagy szavak (ezek is)! – merjünk azok lenni, akik vagyunk/akik lenni szeretnénk! Szabadok. Itt, ott. Kicsiben, nagyban. Létvagonodban, élet-vadonunkban, mikronban és mindenségben. A kiskésit, ne add alább – emberfia!
Ha mindezt el tudnánk muzsikálni, máris Dés Lászlók lennénk; de minek is, hiszen ő már megkomponált – bennünket, ebben az ilyen-olyan dzsungelben, galaxisban.

2016. január 28-án „futott” A dzsungel könyve ezeregyszázadszor a Pesti Színházban, e napon volt pontosan húsz éve, hogy bemutatták Hegedűs D. Géza rendezésében, Radnóti Zsuzsa dramaturg értő, érző segédletével. Sztár-szereposztással.
A szombathelyi két esztendős sikerszéria ehhez képest is – ne röstelljük rögzíteni – csuda-klassz teljesítmény! Nagy Cili és alkotótársai saját szín- és ízvilággal spékelték meg a produkciót, kiteljesítették önmagukat úgy, hogy az elénk skiccelt színskála bennünk további kolorit-variációkat mozgósít, melyek egyben a boldogság hormonjainkat aktivizálják. S legfőképpen mindezt az által érik el, hogy képesek – az említett saját tónusuk jelzésén túl – csapatként belénk úgymond áramol(tat)ni. Hjaj, de igen kellemes/bizseregtető sóhajokat is tudnak belőlünk fölszabadítani!
Hogy kinek-kinek vannak kedvencei; még szép! Igaz, tanulmányt érdemelne csaknem mindenki, külön-külön: Fekete Linda fantasztikus/frenetikus Kája, Németh Judit tüneményes/imádnivaló Bagirája, Szabó Tibor atyai/csupa szív Baluja, Balogh János kortalan Mauglija… - Vass Szilárd döglegye is elénk repít egy sorsot, mely szintén oly’ ismerős. S bocsánat a néven nem nevezett művész-, csoporttársaktól!
Nagy Cili Csilje bennem/számomra a legmaradandóbb.
A mindenséget – a galaxisok színskáláját, -zuhatagát - vajon miért nem vesszük észre, miért nem becsüljük (eléggé) életünk szín-házában s egymásban?

                         2016. március 17.  

 

 

2016. március 15., kedd

Eszementek, férgek, kollaboránsok: nincs menekvés! - Támadás a Fehér Ház ellen 2.; London ostroma



Azért van az a pénz, amire a kémelhárító főnök is rábólint, igen, ennyiért kifordul magából, szemközt köpi a civilizált világot. Nem is spion, hanem már téglarakás, még inkább szarkupac. Vagy: kupec, a leghitványabbikból. Eladja a (honfi)társait is, tetves euro milliókért. Aztán köd előttem, köd mögöttem.
Csakhogy nincs menekvés. Soha. Sehol. Kollaboránsok, férgek, eszementek: véssék csak bele ezt is a komputereikbe!

Vérprofi a Támadás a Fehér Ház ellen 2. – London ostroma.
A terror a spájzunkban. Az emberfia kijön a cinemából a színes, magyarul beszélő amerikai-angol akciófilm vetítése után, visszakapcsolja a mobilját, s a legelső sms-üzenet: robbanás történt Ankarában, legkevesebb huszonhét halott… Nem mozi ez, valóság.
Terrorizálni, persze, nem csak valóságos robbantásokkal lehet; a lelki megfélemlítésnek is megvannak a kifinomultan aljas módozatai. Mi ne tudnánk e galaktika-szegletben?

Az amerikai elnök kerül ismét végveszélybe, ezúttal Londonban; már néhány másik nagyhatalom vezetője talpa alól kihúzták az életszőnyeget (ugyanott) az anarchisták. De ezúttal nem is igazán tőlük kell tartani (jó, tőlük is), hanem e megveszekedettek által megkent áruló(k)tól, aki(k) révén beépül(het)nek a megátalkodottak a biztonságiak soraiba is.  
S mindez bármikor, bárhol előfordulhat(na)… Vagy mégsem?
Reménykedjünk, hogy léteznek még/már olyan csaknem tökéletes szűrők, melyeken fönnakad az, aki mégsem az, akinek mondja/mutatja magát. Ámbár azért túlzottan mégse áltassuk magunkat…?

Az nem kérdés, hogy melyik a jó oldal. Akik tudatosan ártatlan embereket öl(et)nek meg, azok számára nincs, mert nem lehet se mentség, se felmentés. A martalócok, a férgek, az eszement eszelősek ellen össze kell fognia a civilizált világnak. És ne derogáljon az, ha a szabadságharcot az USA vezeti. Hja, hogy ott/náluk/velük is akadnak gondok? Igen, patkányok mindenütt vannak, de: mi/ki a domináns?
Kik hajlandók áldozni is azért, hogy ne robbanhasson lánglabdává porszemünk: Földünk?
Ha úgy tetszik, a Támad a Fehér Ház ellen 2. is propagandafilm. Az.
Nem baj. Sőt.
Ha arról van szó, már pedig arról, hogy az elkövetkezendő generációk számára adhassunk esélyt, akkor vessük el a piti hiúsági kérdéseinket.
Szabadság, egyenlőség, testvériség - a gengszterizmus, az előítéletek, a kirekesztés, a gazemberség, a korrupt köcsögök ellen! Ha e nemes ügy élére az Amerikai Egyesült Államok áll, akkor mögé kell fölsorakozni. Nem tunyulni, nem csak károgni, nem csak gubbasztva morogni a fotelben, nem! Kiállni, kiabálni, menni, tenni, küzdeni! Nem fogják a gesztenyét – ők sem – kikaparni helyettünk.

Inspirálnak, amiként a Támadás a Fehér Ház ellen 2-vel is (akárcsak az első résszel tették), példát adnak/mutatnak: a zseniális Babak Najafi (rendező), Gerard Butler (Mike), Aaron Eckhart (Benjamin elnök úr), Morgan Freeman (alelnök úr), Jackie Earle Haley (Mason) és a szintén elementáris csapat-tagjaik. Arra is ösztönöznek, hogy nincs, ne lehessen az a pénz, amiért elárulnánk (honfi)társainkat, szemen köpnénk saját magunkat, sírásói lennénk a civil(izált) világnak. A szarkupacoktól, hitványaktól szabaduljunk meg egyszer s mindenkorra!

                            2016. március 15.

 

 

 

 

2016. március 8., kedd

Te hol voltál/vagy? - Oscar leges-legek, avagy a felelősség(em) filmjei: Spotlight, A visszatérő, A szoba, Saul fia


Spotlight. A visszatérő. A szoba. Saul fia.
A legjobb film s a legjobb eredeti forgatókönyv; a legjobb rendező s a legjobb férfi főszereplő; a legjobb női főszereplő; a legjobb idegen nyelvű film. Oscar leges-legek, 2016.
Ott vagyunk a szerkesztőségben, a vadonban, a szűk majd a tágabb(nak tűnő) kégliben, a gázkamrák elő- és utóterében. Mi, főszereplők. E négy létfilmben velünk vagy általunk történnek (illetve nem) a dolgok.
Mi a saját, személyes felelősségem? Mind a négy alkotás ezt firtatja. A válasz(om) nem megkerülhető.

Reflektorfényben a papok pedofíliája. Sokféle bűn van a világmindenségben, valamennyi szörnyűséget talán nem is tudjuk (nem is lehet) néven nevezni, de a gyermekek molesztálásánál nincsen aljasabb, mocskosabb, kegyetlenebb, megbocsáthatatlanabb. Illetve mégis. Aki falaz, az még a sátánnál is sátánibb. Aki „csak” hallgat, bár tud róla, több mint cinkos; ő is vétkes. A Spotlight kapta - mint azt egy jó hete tudja az egész világ – a legjobb film (producerek: Michael Bederman, Steve Golin, Michael Sugar) és a legjobb eredeti forgatókönyv Oscarját (Tom McCarthy rendező forgatókönyv-írótársa Josh Singer). A bostoni sajtós csapat göngyölíti fel a szörnyűségeket. Szembesít azzal bennünket: te hol voltál, hol vagy(???), amikor a gaztettek a közvetlen környezetedben, avagy akár te veled, magaddal s szeretteiddel, szomszédoddal, földiddel, kényszerből ide tántorgó idegenekkel, kortársaiddal történnek? Mit teszel? Fogod a pofád mindhalálig, vagy szót emelsz, küzdesz a gazság, a gonoszság, a kiközösítés ellen; a megértésért, a befogadásért, a szolidaritásért, a harmóniáért?

Nem lehet véletlen, hogy A visszatérő pedig a legjobb rendezésért (Ajelandro Gonzalez Inarritu) érdemelte ki az aranyszobrocskát. Amióta ember az ember, azóta vagyunk egymás vérfarkasai (is). Cserbenhagyjuk azt, akinek már amúgy sincs (vagy alig-alig van) esélye. A nyerészkedés a fő szempontunk: dögöljön csak meg a másik, pláne, ha abból anyagi hasznom is származik. Mentem az irhámat, mások (a másik) temetetlen élő-holtját megtaposva.
Mostanság sem ismeretlen a vidékünkön a szolidaritás hiánya, a kirekesztés magasztalása, a gondok-bajok okaiért ártatlan alattvalók üldözése.
Leonardo DiCaprio filmbéli hőse s hús-vér alakja is: íme, az Ember! S nem csak azért, mert (végre-valahára) megkapta a legjobb férfi alakításért a legrangosabb celluloidos szobrocskát. Hanem amit sugall, sugároz: ha már itt vagy, e trágyagalacsinon, akkor próbáld meg azt virágoskertté s ne pöcegödörré változtatni. Ne várj, és ne mutogass másokra; indulj, harcolj az igazság(od/unk)ért, és ne add fel! Csak azért se. Ezeknek? Ugyan már!

A szoba. A legjobb női alakítás Oscar-díját kapó Brie Larson is példát állít elénk.
Foggal-körömmel. Tegnap. Ma. Holnap. Minden pillanatunk egy valamiről kell, hogy szóljon: a gyermekről. Minden egyes emberi lény – bárhonnan jön is – csoda! Németh László után szabadon: gályapadból laboratóriumot kell varázsolnunk, hogy teremthessünk. A következő generációkért. Aki ezt nem fogja föl, aki nem ennek szellemében él, tesz, alkot, az önző egoista, szűklátókörű – vétkes. Aki nem szól a szabad szellemet palackba zárni szándékozók ellen, cinkos meg bűnös is egyben.  Purgatóriumra/tisztítótűzre van szükség(em), jóllehet, még csak parázslik valami, de nekem (is) szenvedélyesen izzanom kell, mert nélkülem sem lesz semmi.
A szeretet hatalma – nem a hatalom szeretete. (Illésék után; már megint…) Ki kell játszani az önzőt, a gonoszt, át kell venni a fogásait, tökéletesíteni kell a mesterkedéseit, hogy életben maradhassanak - utódjaink. Akik meg fogják kérdezni kerek-perec: te miért (nem) szóltál, tettél értem?
Aztán kiszabadulva a „szobából”, hááát, még az sem a paradicsom, nem ám! Ám nem diktatúra: demokrácia. Valamennyi nyűgével-terhével. De aztán mennyi, de mennyi örömével. Toleranciával, boldogulással, megértéssel. Megbékéléssel.

Saul fia. Talán ezzel kellett volna kezdeni. Föl lehet-e fogni, hogy hatmillió embertársunkat öltek meg a vérzivataros vallásháború során?
Te és te és te: hol voltál? Merthogy nélküled/nélkülem nem ment volna. Itt, e honban, már 1920-tól „terített asztal” várta a még „csak” lelkükben fasisztákat. Mi már akkor is – mint mindig - a kötelező penzumnál jóval többet teljesítettünk, amikor még a néhai németországi martalócok talán még maguk sem voltak teljesen tisztában (sötétben) azzal, hogy ők a sátán édestestvérei. Aztán 1944 márciusában szinte ők csodálkoztak ránk, hiszen ti még nálunk is gátlástalanabbak, krisztustalanabbak vagytok emberirtásban, spicliskedésben, kollaborációban…!
Mély főhajtás azok (emléke) előtt, akik akkor s mindig is tudták/tudják: hol, miért, kikért vannak. Tisztesség, bátorság, humánum, önfeláldozás, befogadás – szeretet; kitörölhetetlen, így soha nem hiányzó fogalmak ember-szótáru(n)kból. 
Nemes Jeles László, a legjobb idegen nyelvű film rendezőjének Oscarjával az Amerikai Filmakadémia többek között azért is kiállt, amellett is voksolt, hogy tíz-, meg százmilliók megérezhessék, hogy vannak dolgok, amiket soha nem szabad elfelejteni. Kortárs, ha megnézed ezt az filmalkotást, kicsit ott leszel te magad is a pokolban, egy olyanban, amilyen soha, de soha többé ne legyen! Ám azt tudnod kell: még ott is meg lehet (meg kell) – Nemes László szép szavai nyomán – maradni: Embernek.

Minden életszíntéren ott vagyunk. Kamrában. Kalitkában. Természetben. Redakcióban.
Az idei legfontosabb/-jelesebb „Oscarok” megszólítanak bennünket: mi a saját, személyes felelősségem?
A felelet nem megkerülhető számomra sem.

                           2016. március 7-8.

                                              

 

 

 

 

 

 

2016. március 7., hétfő

Koncz Zsuzsa: 70! - Hidak egymáshoz


Harmincadik nagylemezének (Miért hagytuk, hogy így legyen?) bemutatóján, 1999 szeptemberében az egyik budai plazában Szabó István Oscar-díjas filmrendező ekképpen méltatta a ma hetvenéves Koncz Zsuzsát (1946. március 7.):
„… A gimnazista lány, majd joghallgató, később felnőtt asszony, aki, nem is tudom már hány éve, énekel helyettem, s tudom másoktól, helyettük is, és én titkokban vele énekelek, mi titokban vele énekelünk. Nem tesz ő semmi mást, mint tisztán, világosan, játékos kedvvel és elszántan, őszinte érzelemmel énekli érzéseinket.
Az arca, amióta nézem, nem változott. Talán az érzelmei, az elszántsága, a hangjának tisztasága nem változott meg. S ez látható az arcán, a tekintetében, a mosolyában, mely titokzatos, de csak azért, mert szeretnénk megfejteni az énekéből áradó energia forrásának titkát.”

2000 télelején a szombathelyi MSH-ban pedig együtt fohászkodtunk Zsuzsával azért, hogy adjon az Isten szerencsét, megfogadtuk ismét, hogy a királyé nem leszünk – nem fekszünk le a hatalomnak -, nem vágunk ki, de nem is engedünk kivágni minden fát.

2007 novemberében (ugyanott) így morfondíroztam: „Mióta is társunk már ez a leány, asszony; nővérünk, útmutatónk, biztatónk, s arcunkat, lelkünket simogató – amúgy nagyon is a földön járó, mégis – jelenség? Évjáratunk függvénye. 1962 óta generációk sora hangolódik rá üzeneteinek vételére…”

1994-ben arra kértem, értelmezzen fogalmakat. Íme, ezek közül néhány az ő olvasatában.
Demokrácia: „Nem találtak ki nála jobbat. Nincs benne gyakorlatunk, nincs előtanulmányunk. Türelem kell hozzá, hogy mindenki megtanulja. Valakinek ez könnyebben megy, másnak nehezebben.”
Egyéniség: „Mindenkinek van. Egy olyan világot kívánok, ahol mindenki tudja teljesíteni azt, amire született, előjön belőle az, ami benne lakik.”
Hatalom: „Sokakat megváltoztatott, akik a közelébe kerültek. Keserű lecke. Legalább módja lenne a világnak arra, hogy megválaszthassa, kik legyenek azok, akik hatalmaskodnak rajta.”
Jövő: „Nem lesz könnyű. Ellentmondások… De ezt tudjuk. Harcra születtünk.”
Panama: „Ezen a tájon mélyen gyökerezik. Mikszáth erről nagyon sokat tudott… Ma miért lenne másként?”
Szabadság: „Az igazi szabadság, ami ezen a földön megtalálható, az belül lakik. Bizonyos mértékig még diktatúrákban is funkcionálhat. Sok mindenen átsegítheti az embert.”

2002 novemberéből: „Emlékszem, a kezdetek idején néha arról beszélgettünk, még pár évig elzenélgetünk, de utána abbahagyjuk, mert addigra nagyon öregek leszünk ehhez. És látod, még mindig tart, még mindig érdekel, izgalmas; még mindig örömmel tud eltölteni, ha egy CD-m elkészül, és a kezembe veszem.”
„…ezt megelőzően kertész voltam, most meg hídverő lettem. Kellenek a hidak egymás felé. Egyedül nem megy, és egymás nélkül sem fog menni; aki kirekeszt és elválaszt, az előbb utóbb egyedül marad.”

Drága Zsuzsa!
Boldog, boldog, boldog Születésnapot! Milliószor puszilunk – millióan!!!

                                           2016. március 7.

 

 

 

2016. március 5., szombat

Köpönyeg és palást; meg a (mai) mindenség - a Weöres Sándor Színházban


Köpönyeg és palást. Számomra makulátlanságot sugall e fogalomtrió. Egyszerűséget. Tisztaságot. Igazságot. Méltók így együtt Szent Márton/Martinus püspökhöz.

Semmi polgárpukkasztó sincs ebben az előadásban – vonogatja a vállát a siheder a szombathelyi Weöres Sándor Színházból kijövet, Szombath András Köpönyeg és palást című drámájának nyilvános főpróbája után. Holott – szerintem – nincsen igaza. Mert a Babarczy László rendezte előadás igenis provokatív, mert szembesít: és te jámbor néző, miképpen viselkedsz üldözöttként, máskor pedig (mit teszel/tennél) üldözőként? Ne kertelj, vallj színt! Angyalnak hiszed magad, ám az ördög, alkalmasint, könnyedén felülkerekedik benned!?
Teátrumba járó társaim, tegyük a szívünkre a kezünket: estünk-e már mi is kísértésbe? Nem kell rögvest válaszolni, jóllehet, előbb-utóbb mindnyájunknak felelnünk kell nagy nyilvánosság előtt (rém)tetteinkért is. Nincs kecmec! (Juj-juj, akkor hát magam se lennék kivétel; máris sztornó!)

Jordán Tamás Martinusként/Turonum püspökeként nem szentimádásra buzdít, hanem a lelkiismeretes embert hozza közénk; elméje a helyén, meditál, töpreng, van humora s öniróniája, tud és mer is dönteni jó és rossz – kevésbé jó – között. Becstelenségre is képes, ha azt annak mondják, amikor a hatalmat legitimálja azért, de kizárólag azért, hogy ezzel százak-ezrek életét megmentse. Vívódó halandó. Aki úgymond üldözői szerepkörében sem felejti el: honnan is jött, mit is élt át, amikor őt üldözték? Szolgál – nagy szavak - mindig és mindenkor. Példa. Így kell(ene) itt és most is. Huh!
Tanítványa bőrébe Kenderes Csaba bújt. Mester és követője. Több dimenziós Jordán Tamás és Kenderes Csaba kettőse. Hűség. Kiállás. Odaadás. A XIV. és a XXI. században, színfalakon innen és túl. Tehetnek a sátánok-gátlástalanok pribékjeikkel s kollaboránsaikkal együtt azt, amit csak akarnak, de a stafétabotot akkor is átadják a mai Szent Mártonok. S egyre többen vannak/lesznek, akik érdemesek/méltók az átvételre!
Magnus Maximus – Trokán Péter. Ilyen a totális hatalom. A világi (is). Mindent ide, csak nekem. De kemény, klassz Trokán Péter is! S a többiek, a püspökök (azaz az őket formázók): Endrődy Krisztián, Matusek Attila, hu-juj! Kelemen Zoltán, Vass Szilárd, Avass Attila, Horváth Ákos (többes) figurái a szélkakasság mintapéldányai. Brrr! Szolgál Edvi Henrietta (is) ezúttal szolgálólányként, Szabó Róbert Endre kincstárnokként szintén.

Kicsit olyan (jómagam így érzem) Babarczy László rendezése, mint az időskori Picasso-rajzok egyike-másika. Skicc vagy még az se, két pont meg egy vonal, avagy két vonal s néhány pont. Semmiség(nek tűnhet/ne). De benne van ez az egész mindenség.
Egyszerűen. Tisztán. Igazul.
Köpönyeg és palást.

                                         2016. március 5.