A színművésznőt egy Budapest környéki otthonban látogattam meg (hétfőn - december 16-án).
A szavak meg-megrekednek bennem.
A sóhajok...
Nem, nem, nem; ugye, ez így nem lehet igaz!?
Puszikáltam az arcát.
"Vilcsikém, nagyon-nagyon szeretünk; ugye, tudod?"
Beszéltem neki a Ferencekről, barátairól-partnereiről: Bessenyeiről, Kállairól, Zenthéről...
A legeslegjobb barátnőjéről, Gordon Zsuzsáról.
A közönségről; arról, hogy még sokan, nagyon sokan rajongunk érte.
És ez soha nem is múlik el.
A fal felé fordulva feküdt mozdulatlanul; madárka-vékony kezébe tettem az ujjamat.
Picurkát - éppen, hogy - jelzett, puhácska érintéssel.
De mégis: visszaigazolással.
Szemgödrében könnytavacska duzzadt, csak duzzadt.
Meg-megtaláltuk egymás - föléje hajoltam - tekintetét; már nem fénylik a szeme, mint eddig mindig, de gyengédség-szeretet most is a lényege.
Elvágyódást közölt-sugallt törékeny valós-valótlanságával;
még inkább kérlelt:
segíts, ezt már nem lehet bírni tovább...
Csütörtökön volt a névnapja Ferrari Violettának (Hódmezővásárhely, 1930);
1946-tól 1956-ig az egész ország Vilcsikéje volt!
Bajor Gizi őt tartotta utódjának.
Tolnay Klári így beszélt róla: "Azt hiszem, zseni".
Orlowska orosz grófnő istenáldotta tehetségnek nevezte.
Major Tamás a tenyerén hordta.
Németh Antal az Ophéliájáról azt mondta, hogy ő még ilyet nem is látott az egész világon, mint a kis Ferrari...
Jászai-díjat kapott.
Csaknem tucatnyi filmben játszott. 2x2 néha 5, Gázolás...
A forradalom után - pontosabban 1958-tól - meghódította Németországot, utóbb Ausztriát; deszkákon és tévéjátékokban egyaránt.
1985-ig "rótta köreit" - három és fél éves kora óta! - kifulladásig.
Pánikbeteg lett.
Tíz év kellett a gyógyuláshoz.
Többé nem lépett színpadra.
A kilencvenes évek közepén települt haza, majd mégis visszakívánkozott Münchenbe, ám a szíve végleg szülőföldjére húzta.
Otthonra talált Budaörsön, ahol díszpolgári címmel tüntették ki.
Filmjeit ma is szinte havonta műsorra tűzik a televízióban.
Álljon most itt egy vers, melyet szeretett-tisztelt főiskolai tanárnőm, a győri Pákozdi Andrásné, Saca írt:
Tóth Sarolta
Charon ladikján
Charon ladikján
az alvilágba utazom,
testetlen árnyak
súlytalan serege
ring a fekete habokon.
Hadész házában
holt lelkek árnya
hangtalan,
hontalan bolygó,
vágytalan vándor
boldogan
békére lelve,
mindent feledve
nyugalmat lel.
Nincs visszatérés,
itt már az árnyék
enyészik el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése