„Ide figyelj, itt van
Bozsok”, magyarázta-mutatta Maár Gyula Törőcsik Marinak a térképen, „és itt
kell bemenni Velembe!”.
Bejöttek, maradtak. 1973-at írtak ekkor. A harminckilenc éves
filmrendező és élete párja, korunk legnagyobb magyar színésznője rögvest eldöntötte:
Velemben szeretnének élni.
Maár Gyulát akkor még nem ismerte a szélesebb közvélemény, jóllehet
1971-ben már elkészítette az első jelentősebb szakmai visszhangot kiváltó filmjét,
a Prést. ’73-ban Kőszegre hívták, történetesen televíziós ifjúsági
filmszemlére. S ha már e vidéken jártak – elkísérte a felesége -; meglátni és…
Azóta számtalan karácsonyt és szilvesztert is Velemben
töltöttek gyermekeikkel.
Mostantól, fájdalom, már nem lesz erre mód; a Kossuth-díjas,
Balázs Béla-díjas filmrendező életcelluloidja elszakadt.
„Kevés kivétellel úgy dolgoztam, hogy azt készítettem el,
amihez valamilyen értelemben személyes közöm volt. S azt tartottam, hogy nekem
az a kötelességem, hogy minél teljesebben vagy minél jobban tudjam kifejezni
azt, amit tulajdonképpen én a saját látásommal el akarok mondani, vagy el
akarom képzelni. Ez abból a hitből indult ki, hogy ami engem érdekel, az
tulajdonképpen érdekelhet másokat is”, beszélt minderről e hasábokon.
A Teketória (1976) forgatása után különösen foglalkoztatta a
kérdés, hogy át lehet-e menni azon a „betonfalon”, ami mondjuk az úgynevezett
művészfilm vagy történetesen a populárisabb film között van.
1976 amúgy is nevezetes dátum a számára. A Déryné, hol van?
című alkotásának főszerepéért Törőcsik Mari megkapta a cannes-i filmfesztiválon
a legjobb női alakítás díját. A zsűri elnöke, Tennessee Williams világhírű
amerikai drámaíró (1911-1983) a Le Monde-ban, a közismerten előkelő helyen
jegyzett sajtóorgánumban azt nyilatkozta, hogy e film olyan erkölcsi érték,
hogy neki fölül kell vizsgálnia saját munkásságát.
Rímel erre az amúgy irodalmárnak, közgondolkodónak is príma
Maár Gyula Zimre Péterrel közösen írt Sértődött utazás című műből (Szépirodalmi
Könyvkiadó, Budapest – 1970) való idézet; a főhőshöz ekképpen szól a hitvese:
„Te azért tudsz kitalálni dolgokat, mert különbözöl az átlagtól. Ha pedig
különbözöl tőlük, akkor ennek nyilvánvalóan ára van… Ha veled találkoznak, vagy
az egész életükkel le kell számolniuk, vagy téged kell megtagadniuk. Világos,
nem?”.
A kritika soha nem bánt kesztyűs kézzel Maár Gyulával és
alkotásaival sem. „Én nem tartoztam semmiféle csoportosuláshoz, következésképpen
nem volt valamiféle háttér országom, amit esetleg respektáltak volna. Másrészt
nem nagyon tudták - hiszen az úgynevezett tűrt kategóriában voltam -, hogy ezt
most szeretni kell, nem kell szeretni, mit kell vele pontosan csinálni… Engem a
naiv hitem vezérelt: hát ezt most megöltétek, de a következőt talán már nem
tudjátok! És ebben – tévesen – mindig reménykedtem…”
Mindezzel együtt is fődíjat hozott el a mannheimi és a
touloni filmfesztiválról (1974, 1975), az új-delhi megmérettetésen (1984)
különdíjat kapott.
Cannes-ban egy német producer azzal fordult hozzá, hogy neki
borzasztóan tetszik a Déryné hol van?, és nagyon szívesen venné, ha együtt
dolgoznának. Ám ez akkor lehetséges, ha egészen másként filmezik. Maár Gyula
fölállt az asztaltól, közölte vele, hogy nem tud és nem is akar egészen másként
filmezni.
Holott a kisujjában volt a szakma. Merthogy olyanokat is
alkotott, amiket milliók – nem túlzás – faltak jóízűen. Az általa rendezett az
Én és a kisöcsém című – tévés - operettje közönségdíjas lett televíziós
fesztiválon. A Montmartre-i ibolyájával is azt húzta alá, hogy az ég egy adta
világon mindennek rangot lehet és tud is adni.
Két olyan showt rendezett képernyőre Törőcsik Marival, hogy
mindmáig nem győzik műsorra tűzni azokat.
A színészekben mindig a saját személyiségük érdekelte, a
saját személyiségüknek a jelentése és az idegállapotuk. Amúgy a levegőt is ott
kellett venniük, ahol azt ő rendezőként akarta. Mégsem érezte ezt senki sem
diktatórikus dolognak, mert az érvényessége kizárólag csak akkor állt fenn,
hogyha a többiek – a partnerek – önként, ennek szívesen úgymond alámentek.
„Mert egyébként egy hülye vagy, aki parancsolgatsz össze-vissza, és mond
mindenfélét.”.
Velemben így morfondírozott: „Mari faluban született, mindig
is volt vidék-nosztalgiája. Ellentétben velem, aki viszont nagyon urbánus
voltam. Az ’egészbe’ azon az alapon mentem bele, hát, ha a Mari nagyon akarja,
legyen. De fura módon, fokozatosan, kiegyenlítődött… Szeretek itt lenni. Pesten
meg nagyon nem már”.
Szinte lehetetlen megbékélni azzal az érzéssel-tudattal,
hogy Maár Gyula immár se itt nincs, se ott nincs. Illetve, dehogyis: hiszen itt
és ott - immár mindenütt van.
(szp – Vas Népe, 2013. december 23., hétfő)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése