2016. április 30., szombat

Mindig a nagyobb kutya... Mandragóriában/Abszurdisztánban - Mandragóra: Weöres Sándor Színház, rendező: Valló Péter



Komédia szerepel a teátrum (élet)színlapján, de ez bizonyára huncutság, hiszen abszurddal állunk szemben. Valójában olyasmikről szól a Niccolo Machiavellit (1469-1527) mikro milliméternyi pontosságúan vágó szikével /zseniálisan/ átoperáló Duró Győző-féle verzió nyomán az ugyancsak halálpontos, Valló Péter rendezte előadás a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, mint égbekiáltó korrupció, gengszterizmus, kéz kezet mos, közpénzek/uniós támogatások elsíbolása, s mindezek következmények nélkül. Sőt öndicséretbe, -imádatba mártva, csaknem mennybemenetellel megspékelve, melyek a mostani Mandragóriában/Magyarországon meg nem (sem) történhetnének. Legalábbis anélkül, hogy ekkora alávalóságokért, disznóságokért ne szabhatna ki a független igazságszolgáltatás (kapásból) több száz éves börtönbüntetést. Csakhogy nálunk ilyesmikért senki az ég egy adta világon nem kerül hűvösre, nem ül dutyiban; ez is, ugye, hogy abszurditás? Jó, komikus is lehetne a Mandragóra, ha e tájon egyáltalán az ilyesmik felüt(het)nék a fejüket, hatalmasakat kacaghatnánk is akár, merthogy tudva tudnánk, hogy a fő gonoszok úgyis elnyerik méltó jutalmukat, tehát olyan valóban nem létezhet jogállamban, hogy ne ez történhessék meg. Szóval ki lennének jó alaposan pellengérezve, meg lennének szégyenítve, irgum-burgum. No meg a történelem pöcegödrében landolnának, a színpadi süllyesztőben. S győzne – egyszer s mindenkorra – a tisztaság, a jóság, az igazság, azaz a nép hős fia.
De a mi Mandragóránkban a népről nem is esik szó, illetve csak annyiban, miképpen trenírozható ilyen-olyan magasságokból. A hátukon állva/taposva hogyan is lehet még jobban megnyomorítani szegény pára milliókat, pfuj, alantasokat, miközben dőzsöl a vezér és a siserahad. Győzelmi jelentéseiket kürtölve a világ négy égtája felé.
Mandragória/Abszurdisztán fejeként a most is elementáris Jordán Tamás – valahonnan messziről, tán az Óperenciás tengeren is túlról - nagyon ismerős figurát formáz. Olyat, amilyennel idekint, szerencsénkre, nem találkozhatunk. A mi mai valóságunkban a tömegek nem tűrnék meg maguk fölött (között) az ilyen velejéig romlott autokratát, akiről persze sejthető, hogy talán-talán, a kezdetekkor, harminc évvel fiatalabbként még lehettek őszinte pillanatai; ám az óta alaposan eltévelyedett. De ki meri/merné neki ezt megmondani? Merthogy annak beláthatatlan következményei lehetnének. Hát, nem (lenne) képtelenség, már ez önmagában?
Hartai Petra játssza – frenetikusan - a fiatal feleségét; miképpen vált ő is számítóvá, hogy ne mondjuk: már-már gonosszá? A körülmények? Könnyű (lenne) csak arra fogni. Hm. A tehetségét most is fölcsillantó Jámbor Nándor a szoftverfejlesztő mérnök „úr”, a (nevezzük ekképp is) Humbug Egészségügyi/Természetgyógyászati Világcentrum professzora. De rá tud hangolódni az aktuális trendre! Akit át lehet, azt át kell vágni, sutba az erkölccsel, tisztességgel, mindennel, ami érték az emberben, ha így tudok, lehet boldogulni. Végül is patkányt „fejek meg”, akkor hát, az, ugyebár, bocsánatos bűn – jeligével. Az ezúttal is remek Balogh János a társa-asszisztense a gátlástalanságban.
Az újfent úgymond telitalálat Orosz Róbert hozza azt a típust, aki képes tövig benyalni urának-parancsolójának, kizárólag a saját boldogulásáért. Az ilyesféle firmáknak, jómadaraknak „köszönhető” leginkább – ez is, enyhén szólva, groteszk -, hogy egy elnyomó rezsim élhet és virulhat. (A "Szebb jövőre" üríti sikerpoharát; a nagy úristen/!/ mentsen meg bennünket tőle/tőlük egyszer s mindenkorra!)  A káprázatos Csankó Zoltán plébános és a vezír-anyós, a mindig kitűnő Bálint Éva közötti alku/aktus a gyóntatófülkében: elképesztő. Bődületes. Nem tudom, ki miképpen van bizonyos felismerések bevillanásakor?! Egyszer csak valami melegségfolyam indul alá a szem sarkából; te jó ég? Mondjátok, hogy ilyen nincs? Illetve, ha mégis, az tényleg csak Abszurdisztánban fordulhatna elő, vagy még ott sem!
Ez az egész Mandragóra – Machiavellitől Duróig, Vallótól Weöres-társulatig – maga a képtelenség. Kitaláció. Úgy, ahogyan van. Teljességgel abszurd.
Bár igaz, valahol színház – az egész világ…

                                                                       2016. április 30.

 

 

 

 

 

 

2016. április 21., csütörtök

Mindhalálig vegetálunk? Avagy inkább... - Equus, Pannon Várszínház, Blaskó Péterrel, Szelle Dáviddal; rendező/direktor: Vándorfi László



Bizonyosan megvan minden léthelyzetnek, életkornak a maga szépsége. S holtbiztos: a szürkébb árnyalat-sorozata is.
Megértjük-e önmagunkat, el tudjuk-e viselni testünket, lelkünket, szellemünket: egész lény(eg)ünket ébredésünktől szendergésünkig? Ráhangolódunk-e itt létünk küldetésére, vagy csak végig vegetáljuk e fura földi társasutazást? Merthogy minden rezdülésünk – e pulzáció-rengetegben – más/ok/ függvényében is zajlik/történik. A belső és a külső szabadság-, kötöttséghullámzás éppúgy.

Nehéz tizenhét évesnek lenni. Hiszen a kamaszkor egyrészt eleve kivételes meg különleges korszak is; a koordináták bemérése, kijelölése pokolian keserves feladvány. Keressük önmagunkat meg a saját istenünket. Rendesen küzdünk/hadakozunk a démonainkkal is. Aztán itt-ott, így-úgy csak-csak meglelni véljük a lázadás lázától hajtva a saját hangunkat/utunkat. Hogy aztán miképpen viszonyul mindehhez – hozzánk, cirkuláció(i)nkhoz – a szűkebb-tágabb környezet? S a reagálásokra mik az én reakcióim? 
Létforgatag ez a javából.

A Pannon Várszínház Peter Shaffer Equus című drámáját vitte színre, az ifjú szerepében Szelle Dáviddal, a pszichiáterében Blaskó Péterrel. Vándorfi László rendező a legderekabbakat kutatta fel, s lelte is meg személy(iség)ükben. A kisebb, de szintúgy fajsúlyos szerepekre is olyan művészeket választott, kik hús-vér ember-figurákat állítanak elénk, akikkel sűrűn (szinte folyamatosan) találkozunk bennünk meg mellettünk, körülöttünk.

Tisztán, igazul szembesítenek önmagunkkal. Kérdések zuhataga árasztja el bensőnket; ember legyen a talpán, aki helyesen rangsorolni tud közöttük. De nincs mese: a penzum nem átruházható.
Annyi finomságot, tapintatot (is) sugall az előadás, hogy ez már önmagában átlendíti a halandót/nézőt azon a nehézségen, hogy az analizálását/átvilágítását elkezdje. De azért ez nem megy ám ripsz-ropsz! Ehhez idő kell; s olyan intim, legbelső beavatkozások is igényeltet(né)nek, amelyekhez nem biztos, hogy a megfelelő „eszközöket/műszereket” simán megleljük. Keresünk, kutatunk… Bár mindehhez a kezdő lökést megadják a „pannonosok”.
Végtére is: nem ez a színház csodája? Dehogyisnem.

Blaskó Péter pszichiátere rendkívül szimpatikus, azért is, mert esendő. Nem lezárt személyiség. Illetve csak majdnem. Mert a saját röppályájára állni igyekvő ifjú tépelődése, kínja-keserve őt magát is ráébreszti arra: poroszkálásának jóval túl a delelőjén egyfajta börtönbe zárta önnön magát. Nem kerülte ki a külső csapdákat sem. Beleilleszkedett a kispolgári közegbe, belefásult saját magába. Elkényelmesedett. Elvesztette az eredendő érdeklődését. Megfakult a humora. De ami a legtragikusabb: felszívódott valahol útközben a kíváncsisága. Komfort a köbön, konfrontáció kipipálva. Meg vagyok én magammal elégedve meg azzal a posvánnyal, amiben el-eldagonyázok, jóllehet még mindig azzal áltatom magam, hogy jó ember vagyok, hasznos, aki nem csak akar, de tud is segíteni másokon. Pedig egy frászt. Hazugságokból építettem légvárat; hiszen ezt várják el tőlem. Ez a normális. Bennem is ez betonozódott be. Meg is felelek én ennek/ezeknek maximálisan. Csakhogy ez maga a vég. Viszont (nem) látására!
Blaskó Péter (pszichiáter) őszinte morfondírozása, tépelődése, hitelessége, annyira, de annyira megnyerő! És lám, azért még sincs minden veszve, mert még valahol a mélyben izzik a parázs, s ebből előbb-utóbb még vulkánkitörés is lehet! Hiszen kiéhezett /vagyok/ új impulzusokra, feladatokra, kihívásokra.

A fiú – szenved, küzd és harcol; van mivel s kivel odabent meg idekint is, s közben csaknem belepusztul, de: kínok/keservek meg nem úszhatók. Illetve igen, de akkor lagymatagok, langyosak maradunk, vegetatív végrehajtók, bábok/bábuk; (szenvedés) híján szenvedélynek, szárnyalásnak, extázisnak: létlényegnek. Blaskó Péter s Szelle Dávid kettőse belénk ülteti azt, hogy ne legyünk, ne maradjunk normálisak, a hétköznapi normák szerint legalábbis ne! Tessék, kérem szépen, élni, lépni, változtatni, fel(ül)emelkedni, repülni, cikázni; a legkülönfélébb rétegekkel ismerkedni, eddig idegennek tetsző szférákba is behatolni. Nyitottnak és befogadónak lenni, maradni.

Szülőként nem kevésszer: keserű az édes. S e vetületbéli dolgainkkal is tisztességgel, becsülettel el kell(ene) tudni számolnunk. Oravecz Edit (anya) annyi mindent fölskiccel, amiken aztán igazán van rágódnivaló(nk). Kiss T. István (apa) szintúgy. Mindketten rég túl vannak a mesterség-szinten; teremtők, alkotók. S igen-igen szerethetők. Pap Lívia (pszichiáter-né) nem kevésbé lényegre mutató; a hozzánk legközelebb lévők/élők olykor(?) a legtávolabbi bolygólakók.  És viszont. Staub Viktória (a leány) olyan, amilyenre egy fiatal férfiember csak vágyhat. Annyi, de annyi mindenen múlik/múlhat, hogy az igaz szerelem tüze kivel, mikor, miképpen, hol lobbanhasson föl. Poklok poklán vezethet út a mennybe, a beteljesülésig. De mit adnak ingyen? (Ha frázis, ha nem.) Illetve, ha olcsó, utóbb kell megfizni/törleszteni annak az árát. Nem egyszer, bizony, életfogytig.  

Herceg, a Paripa, a példakép, az etalon; a nyargalás, a száguldás, a teremtő/isten: Kádár Ignác. Táltos társaival – Csánitz Márkkal, Lakatos Ferenccel, Kubricky Józseffel, Rumi Benjaminnal -, a pengés koreográfiának, az elementáris erejű Krámer Györgynek és Kádár Ignácnak is köszönhetően, a misztériumot éppúgy példázzák, mint a valami igen-igen ősi, szinte már nem (vagy csak alig-alig) létező romlatlanságot, makulátlanságot, ami után annyira szomjaz/t/unk /egykor/. A díszlet és a jelmez – Kovács Yvette Alida és Justin Júlia érdeme – szerves s annyira magától értetődő, természetes része, valójában kiteljesítője az összhatásnak. 
Nehéz bevallani azt is, hogy nem feltétlenül kell a bajok/bajaink okozóit kizárólag csak másokban keresni. Sőt! Mi is tettünk/teszünk „vastagon” azért, hogy a saját magunk harmadik szemét csak-csak sikeredjék kiszúrnunk/kiszúratnunk; megvakulnunk.
Rajtunk múlik, hogy /újra/ látók – s ne csak csámborgó/lötyögő, beletörődő, megkeseredett nézelődők - akarunk-e  /megint/ lenni.
Mindhalálig vegetálunk, vagy rá tudunk-e ismét hangolódni itt létünk küldetésére; léthelyzeteink szépségeire/csodáira? 

                                                     2016. április 20-21.

 

2016. április 12., kedd

Elindultam szép hazámbul - In memoriam Németh István (1930-2016)


„Mindenik embernek a lelkében dal van / És a saját lelkét hallja minden dalban.” 1961-ben - ötvenöt esztendővel ezelőtt - e Babits Mihály-idézetet választotta hitvallásának a szombathelyi Madrigál Kórus s annak alapító karnagya, Németh István. Zeneszerető baráti kör tagjaiból s tanítványokból-kóristákból verbuválta a már jelentős - pécsi, szombathelyi – karvezetői múlttal rendelkező zenepedagógus az együttesét. Önképzőköri őszinteséggel, lelkesedéssel szólaltatta meg a csapat legelsőként a jelkép(es)nek is tekintett művet: Frederici Baráti kör című madrigálját. Akkortájt többnyire mozgalmi dalok harsogtak Európának e szegletében. A ritkán és régen hallott, csaknem elfeledett kórusművekre – az igazi művészi s valódi közösségi hangzás gyönyörűségére, zeneirodalmi értékekre – sokan vágytak s áhítoztak: megszólaltatók s elnémítottak egyaránt.
Kamarazenei remekeket-csemegéket is (újra) közkinccsé tett Vas megye egyik legjelentősebb kórusa Németh István karigazgató irányításával szűkebb pátriánkban éppúgy, mint egyre távolabbi vidékeken (nem kevésszer Budapesten is), majd külhonban.  Apró zugokban éppoly karizmatikusan, mint neves előadótermekben, rangos helyszíneken, csodaszép templomokban. Megmérettetéseken, fesztiválokon, találkozókon, összejöveteleken, évfordulókon, koncerteken. Nem egyszer s nem kétszer a Szombathelyi Szimfonikus Zenekarral, kvalitásos énekművészekkel szintézisben.

A középiskolai, tanítóképzős, főiskolai, továbbá szakfelügyelőként is becsült, oktató videofilmeket is készítő muzsikus tanárember, zenetudós, komplex(!) művészeti nevelő Németh István – aki egyébként egykor, kislegényként repülős akart lenni – a Madrigál Kórus elismerés-zuhatagában is  elévülhetetlen érdemeket szerzett: negyedszerre s egyben végleg megszerezték a Kiváló Kórus minősítést. Derkovits-díj, Aranykoszorú(k),  Szocialista Kultúráért Kitüntetés; igen, ilyen is volt (ha ma kicsit mosolygunk is rajta), ám, mint esetünkben, olykor-olykor tényleg jó helyen „landolt”.
Ajándék a sorstól, hogy Németh István példaképe, Kodály Zoltán (1882-1967) zeneszerző géniusz (háromszoros Kossuth-díjas) is hallhatta-láthatta a Madrigál Kórust, s elismeréssel szólt róla, akárcsak Bárdos Lajos (1899-1986), az Éneklő Ifjúság mozgalom atyja, aki több alkalommal is szuperlatívuszokban fogalmazott a vasi együttes szárnyalásáról. 1984-ben pedig, a Kodály-emlékérmet Kodály Zoltánnétól (a díj alapítójától) vehette át Németh István „Kodály Zoltán életművének közkinccsé tételében kifejtett művészi és zenepedagógusi tevékenységéért.” Úgymond elismerés-előzményei: az Oktatásügy Kiváló Dolgozója, Pro Culture Comitatus Vas kitüntetés…

1988. július 5. Hegyeshalom. Talán már el is felejtettük e jeles dátumot, itt az ideje, hogy komputerünkbe/kobakunkba végleg bevéssük: Bartók Béla (1881-1945) hamvai megérkeznek az osztrák-magyar határhoz. Hazatérnek. Az egyesített szombathelyi és kőszegi madrigálkórus – Németh István karnagy vezetésével – énekelte az átkelőnél: Elindultam szép hazámbul. A dalt, amely Bartók Béla, a magyar s egyetemes zseni 1940. október 8-diki budapesti búcsúhangversenyének ráadásaként csendült föl.
1991. augusztus 19., szombathelyi repülőtér, II. János Pál szentatya celebrált ünnepi szentmisét. Németh István együttese, magától értetődően, onnan sem hiányozhatott. 
A legendás vasi karnagy, aki a madrigálosok közül első volt az egyenlők között, vallotta: „Amikor a munkában eltöltött órák után előadó és néző gyönyörűségére felragyog a mű, akkor azt mondom, érdemes volt… Szeretném, ha az életben csak annyi megbecsülést kapnék, amelyet magam is megadok másoknak, s szeretnék a dolgoknak csupán annyi jelentőséget tulajdonítani, amennyit éppen megérdemelnek.”
A szombathelyi Madrigál Kórus egykori indulásakor mottónak választott Babits-idézet egyben Németh István földi s immár égi pályafutásának sugárzása is felénk/belénk: „És akinek szép lelkében az ének, / Az hallja mások énekét is szépnek.”

                                      teremtuccse    /  Vas Népe, 2016. április 12.

                                                            

2016. április 6., szerda

Mozg/olód/unk, tehát (mégis) vagyunk - Nemzeti Színház, Galilei élete: Törőcsik Mari, Trill Zsolt, ifj. Vidnyánszky Attila és Társaik - Rendező: Zsótér Sándor


Az élet szakadatlan mozdulatsorozat. S az évek, a hónapok, az órák, a percek egymásutánja szüntelen moccanás-zuhatagot jelez. A mostani hely- s időváltoztatás túlhaladása az előzőnek, de rögvest (ős)kövülete a következőnek. Minden(ki)nek, mindenütt dinamikája van. Olyan nincs, hogy nincs. Ha egy helyben ülök, akkor is helyet változtatok. Másodperc milliomod része alatt is. Bennem szintúgy mozog (sok-sok) minden, akár körülöttem. Létrend. Lét-trend(i).
S ezt még ma is tagadják némelyek. Tiltják. Sőt: büntetik. Emitt mellőzéssel, semmibe vétellel, amott máglyával meg bárddal. A rezsim – Lucifer – nevében.  

Galileiről, nevezzük így: a mozgásművészet géniuszáról ekképpen írt munkanaplójában Bertolt Brecht 1944. április 6-án: „…éppoly kevéssé tud ellenállni az igazság kimondásának, mint annak, hogy befaljon egy ínycsiklandozó étket, ez érzéki öröm a számára. És személyiségét éppolyan szenvedélyesen és bölcsen építi fel, mint a világképét. Tulajdonképpen kétszer bukik el. Először, amikor életveszélyes helyzetben elhallgatja vagy visszavonja az igazságot, másodszor, amikor az életveszély ellenére ismét keresi és terjeszti azt.”
Bertolt Brecht Galilei élete című színművéből:
„Galilei: …kockára tettem végső nyugalmam nyomorult morzsáit, s mintegy magam előtt is titkolva másolatot készítettem; hat hónap világos éjszakáinak utolsó csepp fényét is felhasználva.
Andrea (a hajdani tanítvány – szp): Van másolata?
Galilei: Hiúságom mindeddig visszatartott attól, hogy megsemmisítsem.
Andrea: Hol van?
Galilei: ’Ha a szemed botránkoztat meg téged, vágd ki.” …De mivel mégsem voltam rá képes, hogy felhagyjak a tudományos munkával, ti is megkaphatjátok. Odarejtettem a másolatot a földgömbbe.” (Ungvári Tamás fordítása)

Bertolt Brecht Galilei élete – kísérlet. Nemzeti Színház, Kaszás Attila Terem. 2016. április 3., egyébiránt az irgalmasság (vasár)napja. Rendező: Zsótér Sándor.
Valahol a világegyetemben: majomketrec, belső gangos bérház-udvar, edzőterem… Vagy, bármi is lehet bármelyik csillagrendszerben. Ezúttal éppenséggel a miénkben. Itt/most.
Mester és a tanítványai. Edzeni, edzeni, edzeni, hogy megállás nélkül bírjuk szuflával. Nonstop kételkedés/kétely, kíváncsiság, (ön)irónia, humor dopping. Permanens kísérletezés, szenvedély. Hazardírozás, ilyen-olyan stiklik, csiki-csukik s kompromisszumok kötése – de: megalkudni azt soha! Életművészet. Egyensúly- és áramlástudomány. Észérvekkel, tiszta érzülettel.
És ott/itt van a magát bebetonozó, hervadhatatlannak tartó, csak az elnyomásban - de abban aztán igen - kreatív hatalom. A kisisten úgy tartja: „Akihez az örök ige szól, nem nyugtalanítja azt a kétkedés.”

Miképpen lehet pályát befutni úgy, hogy ne gáncsolhasson el az ördög boronája?  Hogyan kell kicselezni a kígyófajzatot? Miközben át tudjuk adni az igazgyöngyöt, melyet legkiválóbb őseink kagylójukban kikínlódtak, izzadtak, teremtettek, őriztek/védelmeztek értünk; mi pedig csiszoljuk a következő generációk, nemzedékek számára, azok boldogulásáért. Végső soron – létforgásban - továbbadjuk a szabadság, az egyenlőség, a testvériség jegyében.
„Galilei: …Tartsd a szemed a távcsövön, Sagredo (Galilei barátja – szp). Azt látod – mi mást is -, hogy ég és föld között nincs különbség. 1610. január 10-e van. Az emberiség feljegyzi naplójába: a mennybolt eltöröltetett.”
Aki azt hiszi, hogy míg a világ világ lesz, uralkodhat mindenen s mindenkin, saját maga mondja/szabja ki önnön magára a halálos ítéletét: vesznie kell. A mozdulatlansága a balsorsa, a katasztrófája. Mindhiába cselszövése, praktikája - a forgás, a lengés, a haladás előbb-utóbb győzedelmeskedik! „Galilei: Az igazság nem a tekintély, hanem az idő gyermeke.”

Törőcsik Mari pályája i betűjére az idős Galileiként teszi fel azt a bizonyos pontot. De jó, hogy megadatott neki/nekünk! 1955 – a Körhintába szállása - óta jönnek-mentek a hatalmak/hatalmaskodók, akik bár öröklétűnek, állócsillagnak hitték/titulálják/zengik magukat, de nincs mentség, egytől egyig el is süllyednek a történelem pöcegödrében. Törőcsik Mari zsenialitása/géniusza marad. Úgy állócsillag, hogy közben emelkedik, emelkedik, emelkedik. Neki nincs mit visszavonnia, legföljebb, igen-igen bölcsen, nem veszi föl a kesztyűt. Azaz, dehogyisnem veszi fel, merthogy soha nem is húzta le. Röpít bennünket, agyunkat trenírozza, szívünket erősíti, lelkünket melengeti. A létezés körforgásának csodáját sugározza felénk, plántálja belénk, hogy ne adjuk fel, csak azért se hagyjuk magunkat, teremtsük meg önmagunkat, egymást. Legyünk, maradjunk emberek: nyitottak, előítéletektől mentesek, be- és elfogadók, szolidárisak, közösségért ténykedők, csapatot kovácsolók. Tetszők - a mindenben s mindenkiben ott/benne lévő - Istennek.

Törőcsik Mari folyamatosan ívelő pályájának sarokpróbái Brecht-átlényegülései (is). A vágóhidak Szent Johannája, A szecsuáni jólélek, Kurázsi mama, Egy fő az egy fő, Háromgarasos opera (Koldusopera) – Galilei élete. Zsótér Sándor is csaknem húsz éve rendez Brechtet. Nem véletlen, sorsszerű a találkozásuk. Megfogták egymás kezét és nem engedik el tavaly - Ibsen Brand-je - óta. Szorosan összefonódva Trill Zsolttal, aki most az ereje teljében lévő Galileit játssza. Olyan példát mutat föl, olyan energiával, hogy belénk perzseli: így, vagy sehogy. Lángész Galileiként-színművészként. „Az égbolt megméréséért vívott harcot megnyerte a kétkedés. De hite révén a római háziasszony újra meg újra elveszti harcát a tejért. A tudománynak mindkét küzdelemmel törődnie kell.” Meg a művészetnek/színjátéknak. Most és mindörökké.
Belenéz az embertávcsőbe. S a másik szemében fölfedezi önmagát s egyben a táguló, szűkülő(?), minden esetre:  élő/lüktető univerzumot. Eszmetárs, tanítvány mezítelen/tiszta testével-lelkével, lény/eg/ével dobban s dobban, akárcsak a kozmosz szívverésével.
Az egymásból építkezünk, tehát – egymásért - vagyunk misztériuma.
És tényleg: „Szerencsétlen az az ország, melynek hősökre van szüksége.” Ahol mártírokat termelnek nagyüzemileg, s „az igazságot lefejezik” csaknem mindig. No, ezt nem (sem) hagy/hat/ta (szó nélkül…) pályája során – egész életében – Törőcsik Mari. Amiként Zsótér Sándor s Trill Zsolt sem tesz másként. Meg a Társaik. Ifj. Vidnyánszky Attila (Andrea-tanítvány s még egy-két inkvizítorocska megjelenítője). Mérhetetlenül, kifejezhetetlenül megkapó/megható, hogy korunk Soós Imréje – az ifjú Vidnyánszky - egy színpadon lehet minden idők legnagyobb, legsikeresebb magyar színésznőjével, értékátörökítőjével. Nem túl sokra mentünk volna, mennénk vele, ha mindnyájunk Marikája fejjel ment volna a falnak az elmúlt hat évtized bármelyik érájában is akár; avagy képes lett volna fölhagyni a „tudományos munkával”. Összekötő kapocs Zsótér meg Trill meg a Nemzeti mai direktora, Vidnyánszky Attila is; stafétabotjának átadója pedig annak fiának („Ha az akadályokat nézed, könnyen lehet, két gömb között a görbe a legrövidebb vonal.”), továbbá: Kristán Attilának, Trokán Nórának, Kiss Andreának, Mátyássy Bencének, Mészáros Martinnak, Nagy Balázsnak, Nagy Márknak, Szép Dománnak. A fordító/dramaturg Ungár Júlia, a díszlet- s építőművész Ambrus Mária, a (jel)meztelenítő, jellemalkotó Benedek Mari, a rendező asszisztense, Kolics Ágota.

„Galilei: …ahogy most áll a dolog, aligha várhatunk többet, mint hogy jön egy leleményes törpe nemzedék, melyet mindenre föl lehet bérelni.”
Azért ne tessék ám teljesen kétségbe esni! Merthogy e mai hetekben, napokban, órákban, percekben - immár az egyetemes valósághoz hűen – oly’ szapora moccanás-zuhatagot regisztrálhatunk/indikálhatunk.
Az állandóság látszata - végső stádiumához érkezvén - agonizál.
Hja, kérem, az élet lankadatlan mozdulatsorozat; nemdebár?!

                                2016. április 4-6.

 

 

2016. április 3., vasárnap

Ne engedd szóhoz jutni a benned lévő rosszat! - In memoriam Keres Emil (Szombathely, 1925. július 9. - Budapest, 2016. április 2.)


Keres Emil Kossuth-díjas, kiváló és érdemes művész, háromszoros Jászai-díjas, filmszemle-kitüntetett (a legjobb férfi főszereplőnek járó elismerés – Konyec, 2007), Hazám-díjas (2015) aktor emlékeiből, merengéseiből - melyeket budapesti, Petzvál József utcai otthonában rögzíthettem – idézek fel néhányat.

 „Szombathelyen, a főtéren laktunk, amit akkortájt Szentháromság térnek hívtak. A második szomszédban volt a katolikus legénykör, amelynek a színjátszó csoportjában kezdtem el statisztálni. Merthogy tele voltam teátrummal kapcsolatos ambícióval, meg voltam részegülve a színház közelségétől. Abban az időben nyaranta rendeztek ünnepi heteket látványos műsorokkal, különböző kulturális programokkal. Föllépett a legénykör színjátszó csoportja is, én meg ott lábatlankodtam. Nekem már gyerekként zöldre volt állítva a színházi szemafor, már akkor, amikor még apám tiltotta, illetve ha nem is tiltotta, de azt mondta, hogy legyen előbb valami normális foglalkozásod, utána könnyelműsködhetsz. Az apai nagyapám egyébként komédiás volt...”

„Egyszer volt egy iskolák közötti, Ki mit tud-hoz hasonló verseny, az ünnepi hetek részeként rendezték meg. A döntőt a szombathelyi Kovács Szálló tükörtermében tartották. A belépőjegy ötven fillérbe került, ami nagyon nagy pénz volt; igaz, kakaót és egy brióst is kaptunk, mint nézők. Én ugyanis nem neveztem be, de kíváncsi voltam a szereplőkre, akiket többé-kevésbé ismertem is.
Kellner József tanárember, aki a döntőt vezette, elkövette azt a szakmai hibát – valószínűleg nem gondolt arra, hogy ennek következménye is lesz -, hogy bejelentette, a helyszínen is lehet jelentkezni. Eszembe nem jutott volna, hogy benevezzek. Nem is voltam úgy öltözve. Aranyos, szép ruhákban voltak a szereplők. Én meg ott voltam a pipaszár lábaimmal, rövidnadrágban, ültem, és hallatlanul izgatottan néztem a műsorszámokat. S most jön a váratlan fordulat. Az utcánkban lakott egy fiú, Prisznyák György (az utca ’átka’ volt); fölírta egy papírosra a nevemet és odaküldte Kellner Józsefnek, aki pedig: ’Van itt egy jelentkező’. Úgy indultam el, mint akit kivégezni visznek a vesztőhelyre. Remegő lábakkal, eszméletlenül, mint aki nem tudja, hogy hova megy. Magas dobogó volt. Fölértem. Körülnéztem. És akkor történt a csoda! Először éreztem életemben biztonságban magamat. S elkezdtem szerepelni. Amit tudtam, mindent elmondtam. Fantasztikus dolgok történtek. Az ijedelem átváltozott olyan érzéssé, mintha fölkértek volna, hogy szerepeljek. Petőfi-verseket mondtam, aztán már saját átköltésben szavaltam azokat. Akkor még nem voltam azzal tisztában, hogy ez tulajdonképpen micsoda. Amikor már kifogytam a repertoáromból, népdalgyűjtő könyvecskéből tanult verseket, dalszövegeket mondtam. Nehéz ezt rekonstruálni, de a lényeg a következő: azt hiszem, hogy megérintett a szereplési vágy. Hogy ez nekem tetszik. A nagy félelem elmúlt. A hatás kimondhatatlan volt; nem engedtek le. A végén már nem tudtam, hogy mit csináljak; nagyanyám a kezembe adott egy egérrágta füzetecskét, valami helybeli fűzfapoétának a kötete lehetett, mert ilyen versek voltak benne, tessék jól figyelni: ’A Perintben apró halak vannak, Szombathelyen szép utcák vannak… A múltkor, hogy szafaládét ettem, véghetetlen egészséges lettem, azt kérdezték, hol kapni és kinél, azt mondták, hogy az Ederhofer cégnél”. Erre azt hitték, mintha ez az egész meg lett volna előre szervezve, pedig csudákat! A véletlenek egybejátszása folytán ült ott a cég vezetője, aki nyomban elrohant, majd a kollégái tálcán szalámit, kolbászt hoztak. Ruháskosárban vittük el az ajándékot. A zsűritől egy nagy desszertet kaptam. A Prisznyák szaladt az apámért: ’Árpi bácsi, tessék jönni!’. Az meg megijedt, hogy valami nagy baj van. És ekkor történt, hogy azt mondta, ’legyél színész édes kisfiam, én nem lehettem az’.”

„Azt mondja a buddhista tanítás, hogy minden emberben jelen van a jó és a rossz. És ha te megharagszol, akkor megszólíttatott benned a rossz, és a felszínre került. Ne hagyd magad, ne engedd szóhoz jutni a benned lévő rosszat! Rengeteg indulattól kíméltem meg magam az elmúlt időszakban. És jó lecke, jó házi feladat, lehet gyakorolni. És a meditációk nagyszerű dolgok. A félelmeim megszűntek. Ha néha előjönnek, akkor meditálok, s szembenézek az üggyel. Az alapvető tanítások közé tartozik az, hogy nem szabad elmismásolni a dolgokat. Tessék szembenézni mindennel, az álmokkal is, ébren. Akkor már előbbre jutok. A rossz bennem nem kerülhet túlsúlyba. Mert egyszerűen én nem reagálok a rosszra, nem lövök vissza. A lényeg az, hogy az önvédelem, a belső erkölcsi emelkedettség az megmosolyogtatja azt a bizonyos dolgot. Nem tudom melyik klasszikus filozófus mondta: ’Engem megölhetnek, de nem tudnak ártani nekem.’ Mi a legrosszabb? Hogy megölnek, mondjuk. Áldozatul esek egy gonosznak. De engem nem lehet megölni, mert nincs halál. A buddhista tanítások szerint a létforgatag tele van szenvedéssel, ennek a feloldását szolgálják a tanítások. Nem azt mondják, hogy ez meg fog szűnni, a létforgatag az létforgatag. De próbáld elviselhetővé tenni az életet.”

                                                                              2016. április 2.