"A természet és az ember között furcsa kapcsolat van. Míg nem volt ember, a természet korlátlanul fejlődött, viszont az ember fejlődésével párhuzamosan kisebbedik a természet hatalma. Fogja-e pótolni tudni az ember a természetet?
Három jó van az életben: nem tudjuk, mi lesz holnap, mikor halunk meg, és mi lesz a halálunk után.
Vannak kérdések, amelyekre nincs felelet.
Legszívesebben úgy élnék, hogy nem is élnék.
A halál a legnagyobb kommunista.
A művészet célja a csúnyából kiragadni a szépet, úgy, hogy a szép is tökéletes maradjon, és a csúnyából se hiányozzék a szép.
Ha valakinek a lelkiismerete háborog, az jó, mert azt jelenti, hogy az illetőnek van lelkiismerete."
- Szabó Magda Megmaradt Szobotkának - Magvető Kiadó, Budapest, 1983.
(E bejegyzésben ebből a kötetből idézünk - szp)
Szobotka Tibor író, Szabó Magda életének párja ekképpen ír Naplójában 1941. november 19-én:
"Írni jó, akkor érzem, mennyit fejlődtem az utolsó évek megpróbáltatásai között".
1947. december 31.: "Igazán nem vagyok optimista a jövőt illetőleg, főleg politikailag nem".
Szabó Magda a halálról, Szobotka kapcsán:
"Nem lehet az olyan iszonyú, az alvás is jó, s a halál talán irgalmasabb álmokat sodor, mint az ember hétköznapi éjszakái".
Szintén Szobotkáról szólva: "...sehová se tudták beilleszteni különös személyiségét, hát a legegyszerűbb megoldásnak azt gondolták, ha nem vesznek róla tudomást, majd csak megszűnik egyszer".
"Soha nem lehetett meggyőzni arról, kinek mikor és igazán mi miatt volt a játékszere, sosem másokban kételkedett, mindig önmagában."
"A boldogtalan emberről könnyű azt képzelni, hogy gőgös, róla is azt hitték. Nagyon jó pszichológusnak kellett volna lennie annak, aki ha a szemébe nézett, észreveszi, ennek az embernek teher a lét, és meglátja udvariasan közömbös, majdnem mindig elutasító álarca alatt a sebzett ember kétségbeesését."
Szabó Magda (Az angyal ott az ágy fölött - című fejezetből):
"... világéletemben azt és úgy írtam, amit én éreztem lényegesnek, és olyan formában és szókinccsel, ahogy az a megnevezhetetlen, de minden művész által ismert valami, ami az alkotónak segít, munka közben megszabta bennem és nekem".
(Szobotkáról - no meg önmagáról) "...betegen és sikertelenül azért küzdött mégis az életben maradásért, hogy engem ne kelljen egy ellenséges világban egyedül hagynia. Azt hitte, mostanra talán már elértem annyit, hogy nem használnak többé labdaként, ha a csapatok összemérik az erejüket az arénában...".
"... egy már amúgy is a semmi felé botorkáló embert nem tudtam megvédeni attól a golyótól, amit nekem szántak, s lemondtam valamennyi közéleti funkciómról..."
"... nem vállalja a létet akármi áron, nem tud és nem akar másképp, csak a saját ízlése és mértéke szerint élni, nem fogadja el - teljes gyógyulásra a legoptimálisabb pillanatokban se gondolt senki, csak valami négy fal közötti kanárilebegésre (ezer bocsánat; Szabó Magda nem kolibrilebegést akart volna inkább írni? - nem a kolibri lebeg? - bár kalitkában vegetál a kanári, igaz... - szp) -, hogy önmaga hajdani lényének karikatúrájaként térjen vissza az otthonába."
Szabó Magda A harmadik nekrológjából:
"Hagyj időt a kritikának, hagyj időt az emberi tudatoknak, számodra már nincs ilyen mértékegység: idő, számunkra még igen. Úgy indulj el, hogy amiről azt hitted, most van vége, most kezdődik".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése