2013. szeptember 29., vasárnap

Megkísértés: Masszi Ferenc grafikus-, festőművész vassurányi tárlata – Rólunk van szó

Megkísértés Masszi Ferenc grafikusművész, festőművész vassurányi tárlatának a címe; csábítás, ösztönzés, sugallat… Sokféleképpen értelmezhető fogalmak.
Megkísérlem megfejteni az egyébként megfejthetetlent; igyekszem lefordítani a saját nyelvemre az amúgy lefordíthatatlant: rám miféle hatást gyakorolnak a képei?
Hogy bárki másba miképpen – kissé képzavarral élve - szivárog be a hatóerő, esetleg – reméljük – megélik a hatászuhany - hatászuhatag? - élményét; ezt majd - folyamatosan – előbb-utóbb ki-ki saját magán, magában konstatálhatja. Most, ma, holnap, akár hetek, hónapok, évek multával. Hogy hoppá; de hiszen rólunk van szó! Az ebben a világban – itt és most – elfoglalt, vagy éppen el nem foglalt, elfogadott, vagy elutasított körülményeinkről is.
Akár látomásokba, víziókba „ágyazva”. Megspékelve jó adag fricskával, humorral, abszurdnak sejlő ábrázolással; na, ne már, hogy annyira komolyan vegyük (ön)magunkat, mert ha nem vigyázunk, akkor még úgy maradunk. És tudjunk kacagni e kesze-kusza világon, még akkor is, ha többnyire sírhatnékunk támad(na) azoktól a folyamatoktól és előidézőitől, gerjesztőitől, akik isteneknek képzelik magukat, miközben a vályúknál szürcsölve ártánnyá silányulnak, silányultak, azt gondolva, hogy ezt mások – a szélesebb rétegek tagjai – nem veszik észre. A legelsőknek tartják magukat a legelsők között, előszeretettel ünnepeltetik – ünnepeltetnék is - magukat, holott nyilvánvalóvá vált mondjuk csak az elmúlt negyed században, hogy a hátsó udvarban van – lenne - a helyük. Vagy még ott sem.
Masszi Ferenc disznómotívumai persze sokrétű mondandóval bírnak; a Hátsó udvar című sorozat az emberiség sertvésedésének (micsoda régi kifejezés ez!) különböző vetületeire is ráirányítja a figyelmünket.
Hogy a művész nem egy-két vasárnapi rántott szelet falatkázása közben talált rá e motívumra, arra azért mérget vehetünk. Ámbár, az egyéni benyomásnak, a véletlennek (ha egyáltalán van ilyen) – nevezhetnénk: sorsnak, Jóistennek? – óriási szerepe van mindenki életében; miért pont Masszi Ferenc lenne a kivétel?
Művésztelep, Muraköz, a máltai, az észt, a litván, az ír-szlovák, a magyar alkotókat házaknál helyezték el. Gazdag miliőbe csöppent a művész, de nem annyira fényűzőbe, hogy „hátrul” – a hátsó udvarban – a vendéglátók ne tartottak volna kocákat. A háziak reggel elmentek munkába; dologba fogott a piktor is.
Elkezdte rajzolni – hogyan s hogyan sem - az ólakba zárt disznókat. 
A következő esztendőben már kész cocaterveket is vitt magával.
Zalai művésztelep, Felsőrajk; ott előkerültek a pengék. A falu lakói csonyókat (ez sem utolsó tájszó) vágnak, ölnek le a képzőművész vendégek tiszteletére. Meg a saját bendőjük kibélelésére..
Ilyen szike-széria meg amolyan. A XXI. század elején poroszkáló emberiség ne tudná, hogy csak az elmúlt évszázadban kik-mik kerültek „kés alá” ilyen-olyan ürügyekkel? 
A frisling (ez is a sertés egyik tájnyelvi kifejezése) tehát – magától értetődően - szimbólummá vált Masszi Ferenc művészetében. S ha belegondolunk, beleérzünk, mi minden – már úgy értve: mondanivaló – sűríthető bele gödékbe (mint ezerféle húsos, májas, véres, rizses, zsemlyés töltelék préselhető a salakanyagtól is megtisztított belekbe); szinte végtelen a variációk száma. Kiapadhatatlan e témaforrás.
Vajon meddig?
Masszi Ferenccel együtt erre mi sem tud(hat)juk a választ.
A Magyar Szókincstár a szarházi kifejezést is jelöli a disznó szó egyik értelmezéseként. Valaha kiiktatható lesz ez az emberiség szótárából?
Megkerülhetetlen az önvizsgálat. Ha a senkiháziak (a hízó szó persze ezzel a jelentéssel is bír – mily’ véletlen…) „képén” esetleg nincs is ott a Szent Antal… Masszi Ferencnél bizony, hogy, ráadásul, hangsúlyosan, megtalálható; más kérdés, mikor, milyen tudatállapotban leledzik nála ez a legendás hírű szent…
(Hallucinogén gombát kevertek a rozskenyerébe, amott meg négy szörny püföli.)
Amúgy meg kinek is van kábítószeres látomása? (Anélkül, hogy történetesen - szombathelyi - aktuálpolitikára gondolnánk…) A jó Szent Antalnak odafönt, avagy a röfinek - aki(?), meglehet, olvas, de nem biztos, hogy tudja mit - idelent?
S kiknek áll érdekükben, hogy a cocik ne okosodjanak meg?
Vezethetők, irányíthatók legyenek – abból nem lehet gond. Az elbutítás zsonglőreinek mai, mostani mesterkedéseinek milliók, milliárdok esnek áldozatul földrészünkön, illetve e golyóbison.
Tudattalanítás; ez a ragályok ragálya.
Nincs ellenszer?
Van tehát miről morfondírozni; Masszi Ferenc mondhatni akár úgy is: gazember sorozata (a gazember – ki ne tudná? - is megfelel a disznó jelentésének) nem hagyja az embert békében.
Arra is ösztökél egyebek között, hogy mielőbb elhelyezzük (ön)magunkat az élet nevű koordinátorrendszerben.
Rajtunk (is) múlik.
Tehát: óriási a felelősségünk.
Amúgy ha mi nem helyezzük el magunkat meglehetősen pontosan, akkor előbb-utóbb megteszi más, megteszik mások. Abba persze már lehet, hogy nem lesz köszönet. 
Hogy aztán merre tovább?
Talán nem kellene túl sokáig vacillálnunk. Mielőtt még megfordulna a dolog, s a hozzánk – emberekhez - amúgy genetikailag legközelebb álló élőlények, a „sertések” zabálnának föl minket. Brrrr!

Nagy levegő – s aztán ugorjunk (ne zuhanjunk) tovább.
Hiszen itt van Pápa; a szülőváros, az indíttatás: a gyerekkor is. A Bencés templom. Amelyben oly’ sokat barangolt-bóklászott Masszi Ferenc. Csigalépcső, vaskorlát, rozettás mennyezet…
Barokk – mondhatni - a köbön és mégsem nyom bennünket agyon. Inkább megnyugtat, tisztít. Tehát van kapaszkodónk, van segítség. Nem vagyunk magunkra hagy(at)va döntéseinkkor sem. Ez is egy olvasat; hát, mennyire fontos az efféle megerősítés is!
Ha úgy tetszik egészen oda föntről; aki a mennyekben vagy…
(Nem a már említett „kisistenekre” gondolunk. Korántsem!)

Kentaurcsata – felül férfi, alul ló mitológiai lények ütközete két ajtó között; nézőpont kérdése, hogy melyik is a győztes? A kép(let) megfordítható is, akár.
Egyáltalán van – lehet - nyertes?

Bosch-parafrázis; szénásszekéren zenél, dalol, vigad egy embercsoport. Mi járatban? Hová tart a menet?
Valami mintha nem igazán stimmelne ezzel a szekérrel. A rúdja nem a menetirány felé mutat. Csak nem a mi nagy-nagy – fals - utazásunkról szól? Hujuj…

A Balaton az Öreghegyről, Almádiban.
Mindenkinek van Balaton-élménye e honban. Annak is, aki még nem járt ott.
Valahogy így „állunk” a még nagyobb vizekkel, a tengerrel, az óceánnal is…
Engedjük meg egymásnak, engedtessék meg: hadd lássuk, láttassuk úgy, ahogyan bennünk él!
A billiárd csepp, a part, a klíma. És minden más, ami megtörtént ott velünk, vagy csak megtörténhetne, megtörténhetett volna. Vagy talán még meg is fog…
Legyünk ebben – mint minden másban is – nyitottak, toleránsak.
Hátha – egyébként meg holtbiztos – tudunk még egymásnak újat és utat is mutatni.
Masszi Ferenc tud.

És lazítani is képes.
Vigadni éppúgy. Mer bolondozni. Karneváli hangulatot teremteni.
Eleje, hátulja, színe, fonákja; miért is ne?
Fiesta – fiesták – nélkül nem bírnánk az akadályokon átvergődni.
Fityiszt kell mutatni a sorsnak, még mielőtt nekünk mutatna be…

Megkísértés e Masszi Ferenc-tárlat címe, melynek kapcsán mennyi-mennyi mindenről nem ejtettem szót; életút, sarokpontok…
Csupán megkíséreltem a saját nyelvemre lefordítani – tolmácsolni, még inkább: eldadogni - a csaknem kéttucatnyi Masszi-mű rám gyakorolt hatását.
Csábítás, ösztönzés, sugallat – megkísértés. Mi minden!
Megfejtésem valójában nincs.
De azért: tényleg ne vegyük annyira komolyan magunkat. (Mert az maga lenne a vég.)
A Masszi-műveket – s egymást – persze igen.
Ma, holnap, hetek, hónapok, évek, évtizedek múlva is…
Merthogy rólunk van szó, de leginkább a következő generációkról.

                                                                                                                               Szenkovits Péter (tárlatnyitó) 

2013. szeptember 25., szerda

Csomós Mari: Teremteni - Boldog születésnapot!

Ma ünnepeljük Csomós Mari színművésznő kerek születésnapját.
Kiérdemelte a Jászai-díjat (1973); érdemes művész (1978), Aase-díjas (1993).

1996-ban kapott Kossuth-díjat.
Abban az esztendőben beszélgettünk Vele budapesti otthonában.

- Négyéves korában Szerencsre költöztek - a Sárospatak melletti Vajdácskáról -, ahol később, harmadikos elemistaként fontos dolog történt Önnel.
- Akkor kaptam életem első szereplési lehetőségét. Egy mesét mondtam el társaimnak, s aztán nagy csend lett az osztályban... Utána gyakran kellett nekem olvasni a meséket. Persze sok minden más is érdekelt. A Rákóczi-várban lakott az egyik barátnőm, a Szabados Irénke. Vele nagyon sokat barangoltam, kazamataszerű rejtekhelyeink voltak, amelyekről csak mi tudtunk. A három fiútestvérem pedig mindig futballmeccsekre járt - bizony engem fiúsítottak -, én meg utánuk lógtam. Szegény apán is szerette a focimeccseket.

- Ugorjunk nagyot az időben. Vidéki lányként hogy érezte magát a budapesti színművészeti főiskolán?
- Nagyon gátlásos gyereklány voltam. Abban az időben kellet felfedeznem egy nagyvárost a maga hatalmas házaival, gyönyörűségeivel, csúnyaságaival együtt. A főiskola általában menedéknek számít, de amikor az ember annyira érzékeny, szorongásokkal teli, akkor nem mindig mámor...

- "Inaséveit" Veszprémben töltötte, amikor mondta Önnek Horváth Jenő rendező, hogy 'két ember között mindig harc van, hagyjuk a szentimentális lelkünket". Ez tényleg így van?
- Igen. Egy életre meg kellett jegyeznem. S ez nemcsak drámai értelemben, a színpadon van így, hanem a többi kapcsolatunkra is vonatkozik. Hiszen mindig akarunk valamit a másiktól, vagy legalábbis szeretnénk. Úgy gondolom, hogy a szeretetért és a barátságért ugyanúgy meg kell harcolni. A másik - a szó jó értelében - ugyanúgy ellenfél a legnagyobb szeretet kellős közepén is. Akiért harcolni kell.

- Egyszer azt nyilatkozta: "Természetes, hogy valakinek mélypontjai is vannak, ilyenkor azon kell gondolkodni, hogy ezeket miként lehet beépíteni a munkába".
- Úgy gondolom, hogy ezt talán nem is tudatosan építi be az ember, hanem azok a dolgok, amelyeken nap mint nap keresztülmegyünk, azok beépülnek a szerepbe. Nem lehetek, s nem is vagyok kívülálló....

 - Gothár Péter így jellemezte Önt: "Ritka ember, az egész lényét sugározza, munkára, tehetségre kényszeríti a környezetét". Erre Ön így reagált: "Súlyos dicséret.".
- Valóban az. Nem tudom, hogy ez menyire kényszerítés nálam. Én tényleg adom magam, de tessék tőlem kívánni, hogy adjam. Tessék visszajelezni, segíteni, inspirálni engem is.
- A nagy elődök mire inspirálják?
- Szerencsém volt, hogy a pályám során nézhettem őket, s rengeteget tanulhattam tőlük; a színészetnek az etikáját is, amit nemigen tanítanak. Például Makay Margit; bement a Nemzetibe, fölvette a jelmezét, s az előadás kezdetéig nem ült le, nehogy meggyűrődjön... Én például, ha tehetem, elég korán, öt, fél hat körül szoktam bemenni a színházba. S akkor mindig nevetünk - van még néhány ilyen színész -, egymásra nézünk, s mondjuk: bizony, a régi iskola. Mert mi még láttunk olyan nagy színészeket, akiktől megtanultuk, hogy kell elkezdeni a színházat magába szívnia az embernek. Major Tamás, Gobbi Hilda, Máthé Erzsi, Horváth Józsi bácsi...
- Ön az otthonában mindössze egy színészképet tett ki, s azon Dajka Margit látható. Ennek nem akármilyen jelentősége lehet...
- Megismételhetetlen, egyszeri csoda volt. Mindent magas szinten játszott. Nem tudok róla többet beszélni.

- Kortársai mit szóltak a Kossuth-díjához, amelyről Ön azt mondta, hogy "soha nem jöhet velem, ha dolgozni megyek"...
- Az egyik kollégám, akivel régóta nem találkoztunk, mondta egyik nap, hogy úgy gondolja, ez nagyon nyomasztó lehet. Én erre megkérdeztem tőle: miről beszélsz? Nem mint Kossuth-díjas szállok fel a trolira (nagyot nevet), s nem mint Kossuth-díjas megyek be a színházba. Az gyönyörű dolog, hogyha elérünk valamit, s azt érezzük, elismerik. Annak csak örülni lehet. De helyettem a díj nem fog bemenni a színpadra, nem fog szerepelni. A vasajtón túl nincs semmi, csak a szerep, csak a partnerek. S a közönség lent nem arra kíváncsi, milyen díjam van, hanem arra, hogy aznap este mit tudok teremteni. Nemcsak a díjat, hanem az esetleg rám törő depressziómat is itthon kell hagyni. A munka szerintem az egyetlen leghatásosabb módja a depresszió oldásának.
- Nemrégiben játszotta a Csongor és Tündében Mirigyet, amelyről így vélekedett: "Nehéz munka volt, de így lett hozzá közöm".
- Így már felelős vagyok érte, és persze a többiekért is. S ha a Nem félünk a farkastólt játsszuk a Radnótiban, és ennek sikere van, már a siker maga is kötelez. Az az ember, aki oda beül, azért jön, mert azt a jót akarja látni, amiről ő hallott. Akkor én nem tehetem meg vele, hogy rosszul csinálom.


Drága Művésznő!
A Jóisten éltesse nagyon-nagyon sokáig!








2013. szeptember 23., hétfő

Kényszer, leszállás - Kényszerleszállás Denzel Washingtonnal

Hibáztam. A legritkábban használt szavak élmezőnyében foglal helyet e fogalom, főleg abban a viszonylatban, ha a kimondásával valójában őszinte szembenézés - és megbánás - is társul.
Meg az, hogy lehetséges-e - egyáltalán: akarjuk-e? - jóvátenni vétkeinket?
S akkor még ne beszéljünk megbocsátásról, az már egy újabb fejezet önmagunkkal szemben, illetve ember és embertárs között.
Isten színe előtt meg pláne.

(Lég)örvény idején (szél)csendre esküdni,bevett gyakorlat. (Ön)áltatás. Nem, nincs semmi baj, barátocskám, sőt, minden oké!
Persze, ha ezeket harsogják felénk (a bensőnkben dübörögnek akár - mint odakint a gazdaság...), akkor azok máris - alapból - gyanúsak lehetnének.

Hitelvesztés.
Nem pénzügyekre célzunk ezúttal. Bár abba is bele lehet fulladni; hiteszegettek milliói tudnának erről regélni, már ha lenne még ilyesmihez - mármint a sztorizáshoz - kedvük. (De momentán nincs.)

Évtizedekig piásan - és narkósan - teljesíteni életszolgálatot. Nos; ismerős?
Nem feltétlenül a szó szoros értelmében, hanem abban (is): a tudatállapot kibillent egykor, de még mindig az egyensúly élharcosa szónokol a fejből és a szívből; igehirdetés és küldetéstudat, miközben valójában az ön- és a közpusztítás dominál?
Lehet rázni a fejet (azzal is, hogy ugyan már!), halogatni a szembesülést, mert hiszen nincs is erre szükség, milyen alapon?

De egyszer az élet kihozza mindenkiből - nincs kecmec - a festőt: vallj színt!

Kényszerleszállás, így is hívhatnánk, mint azt az amerikai filmdrámát, amelynek Denzel Washington (Whip) a főszereplője. Pilóta. Valóságos. (Jó, persze filmbeli.)
De, hiszen valamennyien révkalauzok (is) vagyunk.
Földiek.
Égiek is; de ez utóbbi leginkább csak tévhit.

Hogy ki-ki "fedélzetén" mennyien - és hová - utaznak?
Kiket kell célba juttatnunk; megkavarodott tudatállapotunkban? Amikor azt hisszük, hogy - mi, magunktól értetődően - észnél vagyunk, a hiba csak mások készülékében létezhet, és csakis mi tudjuk helyrehozni azt (is)?
Megváltóeffektus.
Rögeszme.
S vajon hol az egykori eszménykép?

Veszedelmes viszonyba sodródhat az ember önmagával.
A saját komputere már réges-régen erodálódik, fabatkát sem ér, s még mindig a világ - és benne mindenki más - urának képzeljük magunkat.
Nem is olyan nagy az a mellény...

Ki, mi visz - irányít - bennünket a föld színére? Vagy még lejjebb?
Kényszer, leszállás.
Becsapódás.
Pokoljárás.
Generáljavítás: létszükséglet!
Különben nincs tovább. Ha mégis (lenne), nincs minek.
Mert az már maga a vég(állomás).

Ha ezt nem látnánk be - óriásit hibáznánk.

2013. szeptember 18., szerda

A nagy füzet - A kontónkért mennyiben vagyunk felelősek? - Szász János filmjéről

Vajon mitől kérgesedik meg valakinek a lelke?
Mélységes csalódások, traumák; kilátástalanság, társtalanság, meg nem értettség, szeretetlenség...
Monotónia; begubózás. Szűkül a szívkapu, deformálódik az agykéreg.
Devalválódás minden szinten.
Mennyiben, mennyire visszafordíthatatlan - visszafordítható - mindez?

Ott van mindjárt a nagymama. A lánya húsz évig feléje sem köp. Aztán amikor nagy a baj, amikor már nincs más választás, az ikerunokákat a nyakába sózza; vigyázz rájuk!
Csoda, ha tüskésdisznó, s kíméletlen, kegyetlen a "szukafattyakkal"?

A tizenkét-tizenhárom éves alakmás városi burából érkezik egy kisváros melletti tanyára. Szerető mama, papa melegéből, jóllehet a háború olykor-olykor már belefröcskölt az ő életükbe is. De az édesapa csak-csak hazalátogathatott; ki-kibújt a napocska.

S aztán végtelennek hatnak a viharfelhők - a vérzivatar korszaka ez -, nincs mese, menni kell.
Kinek a frontra, kinek a nagymamához.
A házfalon - megint - a jel...
Tömegeknek munkaszolgálatra.
Milliókat és milliókat hurcolnak el koncentrációs táborokba.

Utóbb az édesanya fogalmából elkopik az édes, a hű feleség jelzője érvénytelenné válik. Nem ad életjelt, nem ír (nem akkor és nem amikor várják) a fiuknak, belezuhan más karjaiba; kislány fogan a hűtlenkedésből.
A papa vajon melyik harcvonal térségében senyved, hogy soha, de soha sincs módja üzenni, sugallni gyerkőceinek: veletek vagyok!
Akkor miért kellett a búcsúzáskor rögzíteni: mi háború idején is egy család maradunk, távol egymástól is. Ezt ne feledjétek!
Itt ez a - nagy - füzet, az égvilágon mindent jegyezzetek föl, ami veletek történik. Mindenre kíváncsi vagyok...

Vidéken is sisteregnek a bombák; leginkább a lelkekben. Ámbár a fizikumot is jócskán megtépázzák.
Jó adagnyi lapáttal még rá is tesz az elválaszthatatlan testvérpár; gyötrelmeket okoznak egymásnak, nem is akármilyeneket, hogy megkeményedhessenek; soha, sehol, senki se tudja őket megtörni.
Aztán majdnem sikerül, a nyilas házban; megmenekülésük ezúttal nem rajtuk múlik.

A nagymamával - a kölcsönös kínzások közepette - köldökzsinórszerűség formálódik; immár inkább vele, mint nélküle. A végre valahára betoppanó anyjukkal, karján - nagy megdöbbenésre - a (féltestvér) csecsemő húgicával, inkább mégse...
Maradnak.
Aknalövedék - maga a háború - vágja el a sorscsomót; robbantja szerteszét édesanyát és kisdedjét.
A sírásás robotjában agyhűdés éri a nagymamát; ettől még inkább megszelídül.
Megfogadtatja unokáival, hogy a következő szélütés után, segítsék át a másvilágra.

Apa érkezik. Fogságból.
Itt az idő. Itt lenne az idő, hogy megölelje a srácait.
Hiányzuhatag. Valami (mintha) végérvényesen...
Nem hangzik el a(z őszintén érdeklődő-aggódó) kérdés: gyerekek, hadd nézzem a (nagy) füzetet - a ti világháborús időszakotok (hiszen mi más is lenne e szillabus maga?) lenyomatát! Mi mindennel meg lehet spékelve.
Vegyük sorra együtt a veletek történteket, az általatok megélteket; miken is mentetek keresztül?
Hogyan vészeltétek át? Miképpen bírtátok?
Lássuk csak ezt az egészet, édes fiaim!

Ugyan már!
Ezt a(z apai) közönyt, érdektelenséget, ridegséget is a háború számlájára lehet írni a feleség-, az anyaelvesztéssel együtt?
A legbelső, a legbensőbb kontónk kiállításáért mi mennyiben vagyunk felelősek?
A végelszámoláskor a cechért a körülményeket okoljuk, csak és kizárólag?
Jó néhányszor nem volt - nincs - nálunk az "erszényünk": az eszünk, a szívünk, s minden másunk sincs - nem volt - a helyén?
Vagy egyszerűbb - mert kényelmesebb - sorra-rendre arra hivatkozni, hogy mindenünktől megfosztattunk; hát, kérem szépen, ekképpen alakult.

De miért hagytuk, hagyjuk, hogy így legyen?

Nagymama, újabb gutaütés.
A legények betartják a szavukat.
Az apa csak a saját bőrét akarja menteni. Indok: az ilyen katonafélékre (férfiakra...?), mint ő, vadásznak a városban, irány a nyugati határ.
Hogy mi lesz a gyerekeimmel?

Szögesdrót akadályverseny; aknarobbanás. Nincs be(ki)futó.
Az apa holttestén - mint hídon - vezet az egyik fiú útja kifelé.
Az iker párja marad.
Egyikük itt, másikuk ott.
Nézik, nézik egymást...

Immár lehetnek - vannak - fogalmaink, mitől is kérgesedhet meg valakinek ennyire a lelke.


A nagy füzet (Le Grand Cahier)
Forgatókönyv: Agota Kristóf regényéből Szász János, Szekér András
Operatőr: Christian Berger
Producer: Sőth Sándor
Rendező: Szász János
Szereplők: Gyémánt László, Gyémánt András, Molnár Piroska, Ulrich Matthes, Ulrich Thomsan, Tóth Orsi, Andorai Péter, Derzsi János, Bognár Gyöngyvér, Kovács Lajos
Forgalmazza a Budapest Film Kft. 








2013. szeptember 14., szombat

Figuránsként - a Kossuthkifliben

Azt mondod: tarhonyás hús, azt mondom: Kossuthkifli. Azt mondod: Kőszeg, azt mondom cigánypecsenye krumplival. Azt mondod, Rudolf Péter, azt mondom: igényesség. Azt mondod: Haumann Péter, azt mondom: alázat. Szilágyi György (író, humorista – 1928-2010) Hanyas vagy? című versét (emlékezetes: 1976-ban hangzott el első alkalommal a Rádiókabaréban, Kálmán György lehengerlő előadásában) kicsit átkomponálva akár meg lehetne alkotni a statiszták egy húron pendülésének himnuszát is.

A statiszta kifejezés további változatai: segédszínész (ez persze azért némileg túlzó), mellékszereplő (picurkát ez is nagyképűnek tűnik), figuráns (no, ez már közelít a szó valóságos értelméhez).
A készülő Kossuthkifli című, hatrészesre tervezett tévéfilm – melyet jelentős statiszta létszámmal Kőszegen is forgattak – egyik háttérembere (aki egyébiránt a filmes stáb egyetlen kerékkötőjének tűnt – dromedár, fekete pólós illető) azt firtatta az egyik figuránstól: „Te is János vagy?”. A hebegő felelet: „Igen, én is az vagyok.” Jött a földbedöngölés: „Nem, te nem János vagy, hanem napszámos!”.
Ezt az egyetlenegy bántó-fájó momentumot leszámítva partnernek érezhettük magunkat; e sorok írójának két napig adatott meg a közreműködés, mindent összevetve, összegezve: öröme.
A napszámos szó persze nem degradáló önmagában, hogyan is lenne az: napibéres, napidíjas - szolga, szegényparaszt (Magyar Szókincstár, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 1998). Az lehet leforrázó, ahogyan mondják, amiképpen szembesítenek vele. Persze spongyát rá; bár az a pasas a „saját” embereivel – a közvetlen alárendeltjeivel – is basáskodott. (Vajon meddig tűrik, mikor lázadnak már föl?)
1848-49-ben játszódik a történet. (A forradalom és a szabadságharc éppenséggel erőt adhatna ahhoz: eddig és ne tovább! Bár, ha ez ilyen egyszerű lenne…) A lényeg a lényeg: Kőszeg ezúttal úgy jelenik meg a készülő alkotásban – nem statisztaként, de azért természetesen nem is főszereplőként -, magától értetődően a Kossuthkifli igényeihez átformálva, mint Érsekújvár, anno, 1849-ben.

S hogy milyen érzés utazni térben és időben? Roppant izgalmas. Statiszta státuszból nézve is. Válogatást, majd előzetes egyeztetést követően reggel hat órakor találkozó, ruhapróba, átvedlés tetőtől talpig; smink és pajesz (fültincs, halántékfürt, huncutka, oldalszakáll, barkó…) a pofira. Sityak, csizma és persze meglepődés önmagunkon: „harminc évet öregedtél, fiam!”. S aztán meló, doszt. És persze nem is maguk a felvételek a fárasztóak, hanem a holtidők kibekkelése. Bár maga a forgatás is nyuvasztó, mert hiszen egy-egy apróka jelenetet is többször, ilyen-olyan kameraállásokból – ötször-tizenötször-húszszor-huszonötször? – kell újravenni. S a kis részecske, azaz egy figuráns miképpen is érzékelhetné az egészet magát? De hiszen itt és most nem is ez a dolga. Az elsődlegesen Rudolf Péter rendezőé és a közvetlen munkatársaié. A levegőben érződik, hogy itt a legfőbb szempontok egyike: az alaposság. Meg a kreativitás, olykor a spontán ötletek beépítése, hogy mindezzel közelebb kerülhessünk a végtére is közös célhoz: maradandó értéket letenni az asztalra! Ez is lehet a magyarázata annak, hogy a statisztahad zokszó nélkül veszi tudomásul, hogy megint, így, úgy, amúgy, próba, felvétel, akkor újra…

Haumann Péter végtelen türelme, Rudolf Péter koncentrációja szinte sugárzik a (természetesen a XXI. századi külvilágtól hermetikusan elzárt) Jurisics téren, akárcsak a fantasztikus Kőszegi Ákos (Jászai-díjas művész, napjaink legkiválóbb, legnépszerűbb szinkronszínésze) szenvedélyessége, avagy Rátóti Zoltán átlényegülési képessége.

Este nyolc órára – magától értetődően – elpilled a filmes had. Hogy aztán másnap, már kisebb statisztériával újra nekilóduljon. Reggelente szendvics, kávé, egész nap ásványvíz dukál a figuránsnépnek, délben egytálétel (tarhonyás hús, másnap cigánypecsenye), s gyakorta bíztató szó a rendezőtől: igen, ez az, köszönöm! Meg szolidaritás Hilda „osztályfőnökünktől”, aki igyekszik egybeterelni, -tartani a „napszámosokat”.

Azt mondod: Kőszeg, azt mondom: fényváltozások, tükröződések, harangzúgások, órajelzések; házak, templomok varázsa; ebéd utáni sziesztakor szaladgáló bárányfelhők bámulása.  Azt mondod: Kossuthkifli, azt mondom: csapatmunka, egy mindenkiért, mindenki egyért. 

2013. szeptember 12., csütörtök

Tolerancia, tisztelet, a világ a testvéri béke világa legyen - Marc Chagall és Ámos Imre páros tárlata a Magyar Nemzeti Galériában

"Mindenkit tudja, hogy ha valaki jó ember, attól még lehet rossz művész. De soha nem lesz valaki igazi művész, ha hiányzik belőle az emberi nagyság és jóság." Marc Chagall (1887-1985)

"Istenem, milyen kevés a rendes ember. Ez alatt azt értem, hogy valaki emberséges, gerinces, művészi hitvallásához hű, következetes és jó, illetve nemesen gondolkodó." Ámos Imre (1907-1944)

A két művészóriás festményeiből látható - legbensőbb énünkhöz is szóló, úgy személyes, hogy közben egyetemes emberi értékeket, élményeket s így borzalmakat is ábrázoló, ám azért a boldogságot is föl-fölvillantó - kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában.

Emelkedett pillanatai is voltak a tárlatmegnyitónak; ezúttal mégis inkább a két géniuszról szólunk, illetve tőlük idézünk.

Marc Chagall: "A Természet semmibe vevése mélyen korunkban gyökerezik. Az effajta magatartás azokra az emberekre emlékeztet, akik soha nem néznek a szemedbe; ez engem olyan mértékben zavar, hogy magam is elkapom a tekintetem".

Ámos Imre: "Majd újra jön a fényes nap/ Tüzes golyó, mely elborít/ Fénnyel, meleggel, ragyogással/ És visszaad újra magamnak" (1942. VII. 12.)

"Chagall 1887. július 7-én született Vityebszkben (Belorusszia) egy kilencgyermekes zsidó család első sarjaként. Anyja, Feige-Ita egyszerű asszony. Apja, Zahár heringkereskedő."

"Ámos Imre 1907-ben született Nagykállón. Származása, gyermekkorának vallásos zsidó nevelése, a falu mítoszokkal telt levegője nem csak majdani művészetéhez adnak mesékkel, képekkel teli útipoggyászt, de meg is határozzák sorsát. S ez nem csak későbbi üldöztetésének, megcsúfolásának útját jelöli ki, de egyben egyéniségének alakuló rétegeit, s azt, hogy a kor elvakultságát eleve elrendelt bélyegként fogja fel."

Marc Chagallról: "Élete és művészete együtt teremtette meg a jól ismert Chagall-imázst: a magányos látnokét, a világpolgárét, aki megérezte magában a gyermeket, az örökké csodálkozó idegent - a művész ilyennek akarta láttatni magát. Mélyen vallásos és igazi hazaszeretetről tanúskodó életműve kétségtelenül a modern idők szülte mindenfajta másság iránti tolerancia és tisztelet nyomatékos igényét hirdeti és követeli meg."

Ámos Imréről: "... az esetlegestől elvonatkoztató, általános síkra terelő képesség, amely Ámos művészetét az egyén panaszai fölé magasította, jellemző volt egész gondolkodásmódjára. Kora gyermekségétől kezdve kristályos etikai követelményrendszert hordozott magában, egész életét ez befolyásolta...
... a 'numerus clausus' rendszerében verekszi be magát a főiskolára, s bár pályája kezdetén tehetsége szerint értékelik, a fajüldöző törvények egyre inkább korlátozzák mind művészi, mind emberi szabadságában.
'Olyan lealázó, ahogyan visszaszorítanak bennünket, csaknem minden foglalkozási ágból. Valami szörnyű sötétség fekszik az embereken, mintha meg lennének fertőzve valami bacilussal, ami embertelenül-gondolkozóvá teszi őket' - írja naplójában."
"Az utolsó lapon (mármint Ámos Imrének a szolnoki vázlatkönyvét lezáró lapon - szp) Ámos végső sóhajtásaként megszűnik a szenvedés, elsimulnak a meggyötört, torzult vonások. Elvégeztetett. Az egyik latort a szokott munkáját végző katona már leemelte a keresztről. Csak az asszonyok jajgatnak még a megfeszített teteme mellett.
S a bibliai szimbólum iszonyú aktualitásaként, most már mindörökre vádló tanulságként: a kereszt fájába hasító baltán bekarcolt horogkereszt."

Marc Chagallról: "A 20. században kizárólag Chagall tudott harmóniát teremteni az összeegyeztethetetlennek vélt ellentétek között. Képes volt áthidalni az évszázadok során mind szélesedő szakadékot a különböző vallási közösségek, ideológiák és nem utolsósorban művészeti elképzelések között. Integráló képességének köszönhetően képei közönségének azt a vágyát fogalmazzák meg, hogy az emberiség egyetlen békés család, a világ a testvéri béke világa legyen. A gyógyírt nyújtó üzenet magában foglalta Árkádiát, a Paradicsomot és Elyziumot. Az üzenetvivő pedig a különböző világok között folytonosan utazó Marc Chagall volt."


A Chagall-Ámos páros tárlat 2014. január ötödikéig várja-vonzza a közönséget.

(Az idézetek származási helye:
Ingo F. Walther / Rainer Metzger Marc Chagall 1887-1985 - A megfestett költészet - Taschen / Vince Kiadó - 2001 - www.taschen.com
Egri Mária Ámos Imre szolnoki vázlatkönyve - Corvina Kiadó, 1973)

2013. szeptember 11., szerda

Mi lesz a vége? - 2001. szeptember 11.

A terrortámadás másnapján - 2001. szeptember 12-én, szerdán - a Kisalföld című napilapban jelent meg ez a jegyzetem:

Mi lesz a vége?


Ha eddig még nem tudtuk volna, kedden délután nyomatékosították bennünk: soha, sehol, senki - és semmi - sincs biztonságban ezen a Földön.
2001. szeptember tizenegyedikét nem fogjuk elfelejteni.
Megrémült az emberiség.
De vajon mi lesz a vége? Folytatódik-e a kiterveltnek tűnő barbárság, anarchizmus?
Mi lesz a válaszlépés?

A rettenet első percei után végigtelefonáltam családom tagjait. Két és fél éves kisfiam délutáni álmát aludta...
Eddig is rettegtünk szeretteinkért, mert tudtuk, bárkivel, bármikor, bármiféle rossz megtörténhet.

Felvillan bennem egy 1994-es kép, amikor a Világkereskedelmi Központ tetejéről fürkésztük New Yorkot, a csodás Manhattant. A világ közepét. Erőt adott a metropolis, a ködben bújócskázó Szabadság-szobor látványa. Hatalmába kerített az érzés, hogy nincs lehetetlen, ha valamit akarok, azt igenis meg tudom csinálni!

Tegnaptól már nem vagyok ebben annyira biztos.
Leromboltak bennem (is) valamit. Lehet, ez volt a szándékuk. S ha ez igaz, akkor pillanatnyilag ők győztek, mondjuk így: az ördögök. Azaz a gonosz a jó fölött.
Csakhogy ezt mégsem hagyhatjuk, mert állandó rettegésben, megfélemlítésben lehetne ugyan élni, de vajon érdemes-e?

Nem arra figyelmeztet-e, sarkall-e mégis a keddi borzalom, hogy igenis minden tisztességes szándékú embernek - fajtól, felekezettől, bőrszíntől, nemzetiségtől, nemtől, korosztálytól, pártállástól függetlenül - össze kell fognia a Földön, hogy soha többé ne fordulhasson elő a tegnapihoz hasonló rémség?
Dehogyisnem.

Többen is úgy fogalmaztak: megtámadták az egész szabad világot. Ha ez így van (márpedig így van), akkor az egész szabad világnak kell kilöknie magából a zsarnokokat, az emberi értékeket semmibe vevőket. Hogy mégis, e borzalom ellenére igenis a Föld bármely pontján biztonságban lehessenek szeretteink.

2013. szeptember 10., kedd

2001. szeptember 11. - Gordon Zsuzsa élete perceken múlott

2001. szeptember 11. - New York, a World Trade Center földszintje, reggel háromnegyed kilenc. Gordon Zsuzsa színésznő a liftnél várakozik, amikor is becsapódik az első repülőgép. A csoport, amelynek tagjaként fél kilenckor kellett volna a Világkereskedelmi Központ tetejére feljutnia, már odafönt van. A művésznő néhány percet késett. Ennek köszönheti az életét.


Gordon Zsuzsa - érdemes művész, kétszeres Jászai-díjas - 2001 szeptemberében immár negyedszer járt New Yorkban, hogy ezúttal unokaöccsének mutassa meg a várost.

Szeptember tizedikén - alkalmi csoport tagjaiként - emeletes buszról fürkészték Manhattant, gyönyörködtek a csodás metropolisban, egyre azonban már nem maradt idő, jóllehet az is benne volt a jegy árában: felmenni a Világkereskedelmi Központ tetejére. Ezért a fekete bőrű, rendkívül segítőkész idegenvezetőnő azt javasolta, kerítsenek erre sor másnap, azaz szeptember 11-én. Találkozzanak reggel fél kilenckor az ikerépület bejáratánál, hogy utóbb odafentről tekinthessenek szét.

Gordon Zsuzsa unokaöccse azonban elaludt, ezért nem érkeztek oda a megbeszélt időpontra. Mintegy tíz percet késtek, de a csoport többi - német, amerikai - tagja ekkor már odafönt volt. Míg ők ketten, másokkal együtt, várták a leérkező liftet, az egyik bejárati ajtónál levegőztek, s egyszer csak szörnyű hang sivított a fülükbe.

- Robbanó, csikorgó, sistergő hang volt. A második világháborúban, Budapest bombázásakor érzékeltem hasonlót - sóhajt nagyot a művésznő. - Abban a pillanatban azt éreztük, hogy menekülnünk kell. Futni, futni. A Hudson folyó felé vettük az irányt, és szaladtunk, ahogyan csak bírtunk. De egyszer csak görcsöt kapott a lábam, lerogytam. Visszanéztem, lángokban állt az egyik torony, s jött New Jersey felől a második gép. Becsapódott.
Lemerevedtünk.
A legelső gondolatom az volt, hogy a csoport többi tagja odafönt van. Mi is ott lennénk, ha az István nem alszik el.

Csak ültünk a földön, mintha valami mozifilmet néznénk. Aztán, mint földrengéskor, kártyavárként omlott le az egyik, majd a másik torony is.
Szirénák búgtak, teljes volt a káosz.
Pánikszerű hangulatban mentünk gyalog haza, a panziónkba.
Ostromállapot volt.
Másnap kellett volna Los Angelesbe utaznunk.

A barátaink azt hitték, ott voltam a WTC tetején, hiszen tudják, korán kelő vagyok. Telefonálni nem lehetett, jóval később sikerült csak, akkor is szinte csodával határos módon.

Egész nap ment a tévé, milliószor mutatták a szörnyű felvételeket, sokszor elmesélték a hozzátartozók, amikor az egyik eltérített - Los Angeles-i - gépről rádiótelefonon hazaszólt egy apuka, s elköszönt a feleségétől: "Szeretnék tőled meg a gyerekektől elbúcsúzni, mert meghalunk".

Amikor lementünk a városba, láttuk, az emberek szédelegnek. Állandósult a szirénahang, mentették azokat, akiket még lehetett. Minden be volt zárva.
Rettenetesen nyomasztó volt New York.
Füst, por mindenütt.
Fekete volt az égbolt, mintha sűrű felhők ereszkedtek volna le. Pedig utóbb megtudtuk, hogy Manhattanen kívül amúgy derült volt az ég, sütött a nap.

Olyan volt az egész, mint egy rémálom.
Sokáig nagyon rosszul tudtam aludni.
Attól a rémisztő hangtól jó ideig nem tudtam szabadulni.
Életem legmegrázóbb élménye volt 2001. szeptember 11.
Soha nem fogom elfelejteni.

2013. szeptember 5., csütörtök

Kossuthkifli - Rudolf Péter rendező (színész); Rátóti Zoltán színész - színidirektor -: rész vagyunk és egész vagyunk

Kőszegen forgatja ezekben a napokban a Kossuthkifli című hatrészes tévésorozat egyes - amúgy Érsekújváron 1849-ben játszódó - jeleneteit Rudolf Péter.

Ma egy nemes ember bőrébe bújhatott e sorok írója.
Magyarán: statisztáltam.
Reggel hat órakor volt a gyülekező s a forgatás este nem sokkal nyolc óra előtt fejeződött be a Jurisics téren.

Fárasztó volt. Ugyanakkor jó hangulatú.
Rudolf Péter Kossuth-díjas színész-rendező igen-igen nagy fába vágta a fejszéjét, s őszintén kívánhatjuk, hogy sikerre vigye ezt a művészi vállalkozását is!

Bődületes, hogy mi mindenre kell figyelnie egy rendezőnek, mennyire kézben kell tartania a szálakat.
A forgatásról alkalomadtán bővebben is beszámolunk, hiszen - holnap kora reggeltől, meglehet, megint estig -  ismét nemesi viseletben illegethetem magam...
De azért persze ne felejtsem el, honnan is jöttem...
Bár nem szoktam.
Nem az én műfajom.

Jó sorsom - dél tájban - összehozott Rátóti Zoltán színész-igazgatóval, aki a kaposvári Csiky Gergely Színházat irányítja. (A Kossuthkifliben Érsekújvár főispánjának a bőrébe bújik.) Megajándékoztam a Megfogni egymás kezét - 1956-2011 - című kötetemmel, ő teátrumának 2013/2014-es műsorfüzetével viszonozta a gesztust.

A bevezetőben - Bérczes László művészeti vezetővel - ekképpen fogalmaznak:
"...az igazi és egyetlen valóban fontos kérdés sosem lesz más a színházban: mi történik a színpadon? Igaz-e az, ami történik, megszóltja-e értelmünket, átmossa-e lelkünket-szívünket, megélhetjük-e az emberi létezés lényegi élményét, hogy egyedüli példányként vagyunk részei egy nagyobb egésznek, hogy rész vagyunk és egész vagyunk..."

Kőszegen, Harasztifaluban, a földkerekség bármely pontján - statisztaként meg főszereplőként, részként és egészként is - morfondírozhatunk ezen.







2013. szeptember 3., kedd

Szkafander és pillangó - Aztán röpülni

Hajlamos az ember legénykedni, azaz könnyedén venni a dolgokat (olykor-olykor), s bár valahol belénk van kódolva, hogy bármikor bármi megtörténhet velünk: odahaza, úton, munka közben, mégis el-elhitetjük magunkkal (ideig-óráig), hogy azért olyan igazán nagy baj nem történhet.

Még nem. Mondjuk ennyi és ennyi idős korunkig; bírni fogjuk, csak azért is.
Miközben érzékeljük, hogy a legszűkebb környezetünkben is csapkodnak a villámok; seregnyi vetületben, alakzatban, következménnyel.
Negyvenévesen lebénulni tetőtől talpig; van-e ennél szörnyűbb a világon? Nincs.
Bár ha mélyebben belegondolunk, akkor mégiscsak igenné formálódik a feleletünk. Ha ugyanis - borzasztó leírni is - valamelyikünknek a gyermekét, az unokáját éri tragédia; annál elviselhetetlenebbet nem tudok elképzelni.

Az elmúlt évezred vége felé - a  kilencvenes évek közepén - agyi katasztrófa következményeként lebénult egy híres újság (a francia Elle magazin) középkorú főszerkesztője. Két hétig kómában volt, majd kinyitotta az egyik szemét. A vizsgálatok megállapították, hogy a tudata teljesen ép, hallja, érti, amit mondanak neki, válaszolni viszont csak az egyik szempillájának a segítségével tud. Egy pillantás: igen, kettő: nem...

Kiterítve, magatehetetlenül, mégis fantáziadúsan, éles külső-belső "kamerával".
A Szkafander és pillangó című francia-amerikai film e fiatalember belső világáról (is) szól, sokféleképpen játszódik le benne - többször - eddigi élete.
Morfondírozás, elmélkedés; mi(ke)t kellett volna másként csinálnia?
Feleség, három gyönyörű gyermek; otthagyja őket...
Viselkedési allűrök, (túlzott) magabiztosság, a "csakis az enyém a világ" érzete, a másik (sanyarúbb) helyzetébe való beleélés hiánya.
A hatalom, a pénz, az autócsodák varázsa...

Számot vet, s szövetkezik - a tengerparton lévő - rehabilitációs osztályon dolgozó, hivatástudattal megáldottakkal.
Képzeletben pillangóként repül, máskor meg szkafanderben fulladozik.
Könyvet ír, azaz: pislog.
Az ábécé betűit sorolja a terapeuta napestig, mire ő "válaszol".

Magának a filmnek a forgatókönyvi alapját Jean-Dominique Bauby két évig készült kötete adja; Julian Schnabel rendező (képzőművész is) álmodta képsorozattá, megrázó mozivá.

Mint minden igazi alkotás, ez is rólunk szól. Elindít bennünk emezt, amazt. Egy regény megírásának a kezdetét akár. És e könyvnek - életünk kötetének - természetesen mi vagyunk a főszereplői, akárcsak Jean-Dominique a sajátjának.
Van azonban egy óriási különbség: nekünk (egyelőre) nem pislogva kell rögzítenünk mondandónkat. Aztán, ki tudja, mikor jön el az az idő, amikor már pislogva se lesz rá módunk.
De amíg van, addig bizony akad(na) teendő(nk)...

Amikor a tengerparton a három gyermekével - a katasztrófa óta először - találkozik tolószékében ülő, lefittyedt ajkú hősünk, aki javában készíti már számadását, tehát a szó legszorosabb értelmében immár - szerintem - hős; nos, ezt a találkozást nehéz szavakban visszaadni...
Amiként azt is, amikor idős édesapjával "beszél" telefonon...
A beteg főszerkesztőt Mathieu Amalric, az apát - illetve a nagyapát - Max von Sydow alakítja; a filmtörténetbe nyomatékosított bejegyzést kér az alkotás.

Jean-Dominique 1997-ben halt meg, tíz nappal könyvének megjelenése után (Búvárharang és pillangó a címe).

Az ember - mindezek után - talán már kevésbé hajlamos csak úgy legénykedni az ittlét körüli dolgai kapcsán...