2017. szeptember 30., szombat

Megváltásra várva - Éjjeli menedékhely /Győri Nemzeti Színház/; Vőlegény /Szombathely, Weöres Sándor Színház/

 

A lepusztulásnak, a mélybe zuhanásnak vannak fokozatai. S hogy kinek mi jelenti a gödör legalját?
Amikor a saját bőrünkön érezzük az ereszkedést. A gravitációt. A becsapódást. Amikor itt az e világi vég.
S mind e közben, mégiscsak, valamiképpen: történhet-e csoda?
Emberi, természetfeletti/isteni.
Miért zárnánk – s mért is ne használnánk - ki ezt a (legeslegutolsó) ziccert?
Gogol Éjjeli menedékhely című drámája Győrben, Szép Ernő Vőlegény című színműve Szombathelyen járatja körbe velünk, bennünk a múlt században papírra vetett „lenni vagy nem lenni” témát, gondolat-, érzés-sorozatot, mely legalább annyira aktuális mostanság, mint volt az 1900-as évek elején, az első világháború kitörése előtti „békeidőkben”.

Valló Péter rendezése tárja elénk Makszim Gorkij (1868-1936) mai Éjjeli menedékhelyét a Rába-parti város Nemzeti Színházában. Lét-periféria, zsákutca; ki(k)re számíthatunk a legmélyebb bugyrokban? Lehet-e jót tenni? Mi a jóság? Miért alakul(hat) ki bennünk förtelmes gonoszság, amikor szembekerülünk a nyomorúsággal? – kérdezi hazánk egyik kimagasló színházi organizátora, aki Gorkijjal és a remek karban lévő győri színi csapattal a szolidaritásunkra apellál.
Megdolgoztatják a nézőt. Már aki hagyja.
S elindít(hat)ják belső vetítőnket, hogy az ekkori/akkori életsnittünket vizitálhassuk, az egyik-másik-harmadik képet kinagyíthassuk, kimerevíthessük. Elemezhessünk. Ekkor vagy akkor, kinek, minek köszönhetem, hogy képes voltam (ha egyáltalán) túllendülni a holtponton.
A lepusztult munkásszállóra, részben pedig dologtalan-lakba zarándok érkezik. Nevezhetjük megváltónak. Vagy legalábbis: a megváltás ígéretének. Bedob valami jót a káoszba (Ottlik Géza után szabadon). Luka: Jordán Tamás. Nehezen megfogható, rendkívüli érzékenységű, jóságos figura; nem e világból való. Belecsöppen a sűrű közegbe, s empatikus, földöntúli(?) képességeinek köszönhetően mintha mindent s mindenkit tisztán látna. S ezt nem is rejti véka alá.
Recepttel is szolgál. Hogy aztán ki, miképpen reagál az ő megjelenésére, létértelmezésére, ténykedésére, küldetésére? Úgymond kiváltják-e az általa fölírt vényeket…?
De: amit ő megtehet, megteszi.
Jordán Tamás először lép nagyszínpadra szülővárosában (1943. január 15., Győr). Nyilván nem véletlen. Kellett hozzá Valló Péter meg Luka szerepe, továbbá az eltökéltség, ami mindenkor jellemzi: teremteni belőlünk /újra/ valakit. Itt, ott, amott. Bárhol. „Ha minden jó lenne, ha minden másképp lenne…” (JT). Aztán amikor Luka továbbáll, mégiscsak úgy tűnhet, hogy „…de úgysem lesz másképp” (JT).
Ám ez nincs így. Ezt a rendíthetetlen Jordán Tamás érzi s tudja.
Legföljebb a hatás – az élesztés, a (kár)mentés, az energiabomba – később fejti ki a hatását bennünk, velünk/általunk. Hiszen „ha az ember akármilyen, akkor is értékes”. Kis sámlin gubbasztva, fizikálisan kisemmizetten. Bárhogy.
Jordán Tamás győri missziója szívet s lelket melenget.
Amiként az is, hogy nincsen egyedül. Vérbeli társai akadtak ezúttal is. Csankó Zoltán, Dunai Csenge, Nagy Johanna, Molnár Erik, Simon Kornél, Menczel Andrea, Agócs Judit, Vincze Gábor Péter, Posonyi Takács László, Ungvári István, Kovács Gergely, Fehér Ákos, Jáger András, Pintér László és Pusztai Ervin.
Különösen közel áll a szívemhez Rupnik Károly. Most Klescsként lélegzik/él; anno Rómeóként (szintén Arrabonában) létezett. Hogy mind e közben mi mindenen kellett átbucskáznia; ezt csak ő tudhatja. A hetvenes évek második felében Júlia: Jancsó Sarolta volt. Rajongtunk érte. Ma tanít. Színészmesterséget - s színháztörténész is. De jó, hogy mindetten győztesek! Követendő példák.
Molnár Judit (Annaként) szintén igaz; egyszerű, tiszta, pontos.
S a menedékhely – „A mélyben” (1902-ben ez volt a dráma eredeti címe)  – Színésze: Sárközi József. Ég. A szavak elcsépeltek; talán a hosszú, nagy-nagy csend lehetne itt és most helyénvaló.

Szép Ernő (1884-1953) Vőlegénye ezúttal Szombathelyre, a Weöres Sándor Színházba érkezett, Mohácsi János rendezésében, Mohácsi István dramaturgiájával.
Egyről a kettőre szeretne jutni a négy gyermekes család. Ki akarnak csikarni picurka boldogságot a sorstól. Tengődnek. Egyik napról a másikra. Robotmunka éhbérért, partvonalon kívülre rekesztés, nihil. Aprócska (rész)örömök.
Miért lennének értéktelenebbek, mint azok, akik szétlopják a világot?
Van gerincük, talentumuk, humoruk, csak valamiképpen mégis csúsznak a mélység felé. Bődületesen nehéz kapaszkodni.
Talán ha Kornélkát férjhez lehetne adni fehér lovon érkező herceghez – minden jóra fordulna. Hát, újra s újra nekilendülnek, fölveszik a fapofát, fogadják a soros kérőt, eljátsszák, hogy „velünk aztán minden oké”…
A társadalmi gazság annyira nyomasztó: vérlázító. Milliókat s milliókat zsebelnek ki hazug hatalom mániások, akiknek soha semmi sem elég. Le akarnak radírozni néprétegeket. Juss: nuku, csak: kuss!
A WSSZ-ben Kornélka: Gonda Kata. Vasi kőszínházban még nem kapott ekkora szerepet. Megérdemelte. Megérdemeltük. Hibátlanul teljesít. Az izgalom, a reménykedés, a boldogságvágy – a csalódás, az újabb zuhanás/becsapódás, a megint krach; hiszünk neki. És akkor is vele vagyunk, lehetünk teljes mellszélességgel, amikor lázad, megkérdőjelez, kirobbantja saját forradalmát. Velem ezt már nem!
Addig üti a sorsvasát, amíg meleg – és tessék, nem hiába!
Rudink, a hozományvadász vőlegény szerepében: Orosz Róbert. Nem neki való a figura. És aztán? Parádés, akárcsak Gonda Kata!
Egy jó színész, hiszen benne van a szóban: szín, ész. Okosan gazdálkodik önmagával; nincs lehetetlen! El tud velünk – értünk – hitetni mindent! Olyan árnyalatokat képes kavarni saját készletraktárának eddig rejtve maradó, tartalékolt kincseiből, hogy csettint az ember/néző: a jó életbe, ez aztán igen!
S hogy mi mindenre kényszerülhetnek kortársaink, mi mindenre kényszerülhetünk mi, saját magunk csak azért, mert a rend fölborítói bitorolni akarnak mindent, mindenkit?!
Igenis föl kell lázadni. Képen kell őket röhögni. Átlátunk rajtuk.
Kornélka anyja: Vlahovics Edit. Végre, hozzá méltó szerepben! Ez így nem igaz, mert nyúlfarknyi megjelenéseikor is teljes világot prezentál.  Most anyaként egy bizonyos sors igaz, hű képét rajzolja meg; közben el-elfacsarodik a szívünk. Apa: Mertz Tibor. Igen, a végletekig vinni az ökörködést, nem venni tudomást a való világról, ami annyiszor csúffá tett, na, de kérem… Ám amikor kell, turbóztatom minden porcikámat, rohamra(…) indulok a gyermeke/i/mért!
Albert Zsófia (Mariska) él nővérként, Edvi Henrietta Duci hugicaként. Akárcsak Jámbor Nándor Zoli öcsköse, meg kis haverja, Matusek Attila. Kenderes Csaba Pimpije és Horváth Ákos néma szereplője is sokat „mondó”. Endrődy Krisztián Faterként a helyén van (korban nem, de ki nem tesz rá?), Németh Judit Gyengusnéként nem/sem mai színkeverő. Wessely Zsófia Anna, Dunai Júlia szintúgy szolgál, Ostyola Zsuzsa székely szolgálóként különös jelenség.

Maxim Gorkij máig tisztázatlan körülmények között hunyt el. Feltételezhető, hogy a Belügyi Népbiztonság (NKVD) is közreműködhetett halálában.
Szép Ernőt 1944-ben csillagos házba kényszerítették, utóbb munkatáborba hurcolták a nemzeti szocialisták. 1948 után szegénységben élt.
Hogy vannak-e csodák s lesz-e megváltás…?

                                       2017. szeptember 29-30.

 

 

 

 

 

 

 

2017. szeptember 28., csütörtök

A királyé nem leszünk, akkor inkább... - Koncz Zsuzsa történelmi leckéje - Szombathely, Agora Kulturális Központ

 
"Hódították ez országot / Derék, lelkes, úri szittyák, / Jóttevői szegény népnek: / Iskolában így tanítják.
De nem így volt ezer évig, / Munkás embert ág is húzta, / Egy-két ezer úr kötötte / Millió jobbágyát gúzsba.” (Ady Endre: Történelmi lecke fiúknak; 1912)
Bródy János komponált zenét 2016-ban Ady látleletéhez, amelyet Koncz Zsuzsa a szombathelyi Agora Kulturális Központban döbbenetes erővel tolmácsolt kedden (2017. szeptember 26-án) este.
Nagy László Adjon az Isten-jével köszöntötte rajongóit, időutazásra invitált. El-elmerenghettünk egykori s mai önmagunkon; közáldatlanságainkon, szűkebb-tágabb környezetünk galádságain/hitványságain.
Zsuzsa forradalmi lelkülete mit sem változott 1964 óta.
Halálpontos iránytű.
Igaz utat mutat, nem csak valódit.
Inspirál, hogy újra meg újra nekilendüljünk, csak azért se adjuk föl, akárhányszor gáncsoltak el bennünket az ördög cimborái, akikből ma is van éppen elég. Ki lehet, ki kell golyózni őket a hatalomból. Elég volt a hazug szóból, a manipulálásból, a rágalmazásból, az acsarkodásból.
A lenyúlásokból. A gitt-egyletből. A hitvány, sötét - keleti – umbuldákból.
Az Európa- és népellenességből.
Tündérország – igen, évekkel ezelőtt még hitetlenkedtünk, hogy ugye, az nem lehet igaz, hogy itt majd’ mindenkit hülyének néz(het)nek. Vadvilág – mára tudjuk, hogy az ordasok csak a saját privilégiumaikat féltik, a nemzet megmentőiként tetszelegnek, miközben a (jog)fosztogatás vált mindennapi gyakorlatukká.
Kártékonyságuk kontinensnyi s globális méretű mérgezéssel/pusztulással fenyeget.
A sportház közönsége/közössége minden rezdülésével (vissza)jelezte: elég volt a gyűlöletkörökből, az érzelmi sokkból, a szorongásból/félelemből, a „soros” besározó, aljas/ordas  kampányokból.  
Nem hódolunk be.
Ezeknek sem!
Boldogan, örömittasan ünnepeltük Zsuzsával együtt, hogy az őszinteség, a tisztaság, a nyitottság, a szolidaritás, az el- és befogadás, a békesség az életünk természetes része.
Mindettől ember az ember.
„Van e földnek áldott Napja, / Pirosító levegője / És ha lefogja az úr-had, / Munkával elvesszük tőle.
Föl, gyermekek, tanulásra, / Háborura, egészségre: / Ti lesztek majd e rab ország / Megváltott és boldog népe.” (Ady, Történelmi lecke…)

                                                            2017. szeptember 27-28.

 

2017. szeptember 22., péntek

Mindenkinek szívét érezni /Szép Ernő/ - A Vőlegény: tétmeccs - Kovács Patríciával, Szabó Kimmel Tamssal, Tóth Ildikóval, Takács Katival, Gazsó Györggyel, Novák Eszter rendezésében - Budapest, Belvárosi Színház

 
Hogy mi mindent ki kell fundálnunk – hja, kérem szépen, a kényszer nagy úr, tudjuk pár milliárdnyian e földtekén -, hogy végre-valahára révbe érjünk?!
Olykor-olykor színlelni vagyunk kénytelenek, képmutatónak is tudni kellene lenni, púderezzük a körülményeinket, hogy úgy fessenek a dolgaink, velünk aztán minden a legnagyobb rendben van, lubickolunk a polgári létben, mint hal a vízben.
S hátha – mégiscsak, egyszer – sikerül kievickélni a partra, lecserélhetjük kopoltyúnkat tüdőre, és szívhatunk szabadon, nyugodtan oxigén-dús levegőt. Belénk költözhet az érzés: nem vagyunk másod-, harmadrangú földlakók csak azért, mert nem hullott ölünkbe vagyon, nem vágjuk zsebre az ország pénzét, nem kötünk maffiózós/gengszteri, másokat kirekesztő, kizsigerelő umbuldákat.
Szép Ernő, újságíró, költő, drámaíró,1884-1953.  Ady Endre barátja volt. 1944-ben csillagos házba internálták, munkatáborba hurcolták nyilas brigantik. Egykori lakhelyének /Budapest, Liszt Ferenc tér 11./ falán lévő emléktáblán ez áll: „Én úgy szerettem volna élni, / minden halandóval beszélni, / mindenkinek nevét kérdezni, / mindenkinek szívét érezni”. (Wikipédia)
Vőlegénye arról (is) szól, hogy mindenki méltó lehet a boldogulásra, boldogságra. S nem szabad föladni se önmagunkat, se álmainkat, sem vágyainkat. Csak azért sem fogunk ülepnyalóként meg rabszolgaként vegetálni.
Léteznek csodák, ám azokért meg kell küzdeni, szenvedni. S előbb-utóbb a dolgok a helyükre kerül(het)nek. Békesség járhatja át testünket, lelkünket, szellemünket.

A Vőlegényt, az életünket halálpontosan érzékelő, tükröztető, zseniális Novák Eszter rendezésében tűzte műsorára – a Szentendrei Teátrummal karöltve - az Orlai Produkciós Iroda. OPI: Okfejtés, Profizmus, Invenció. Másképpen: Optimális, Pontos, Intenzív. Ugyan nincs benne r betű (mármint az OPI rövidítésben), ám alaperénye a Ritmus meg a Rend is.
Novák Eszter Vőlegénye bivaly erős szereplőgárdával „fut” mostantól a budapesti Belvárosi Színházban. Kovács Patrícia a lány, aki álmai hercegére vár, vár és vár. És aztán fel-feltűnik a nagy ő, az annak látszó. Csakhogy a pénzhiány, a nyomor, a nélkülözés szele (meg még mi minden) elfújja a remélt boldogságot. De megint itt van valaki, igen, nincs mese, immár az igazi, Szabó Kimmel Tamás. Aki persze szintén üres zsebű – hozomány után szaglászó, kajtató - flótás.
Újra: fuccs!?
Mégsem. Hiszen nem lehet, nem szabad, mert ilyen nincs, folyton-folyvást padlót fogni! Az nem megy, hogy nem kellek (soha) senkinek. Hiszen én is vagyok: valaki. És persze kiderül (nem könnyen, ugyebár), hogy végtére: ő sem akárki.
Szuper érzékeny Kovács Patrícia és Szabó Kimmel Tamás. Ezernyi bennünk lévő színt ábrázolnak, s ösztönöznek arra, világítsunk csak be(le) szépen saját zugainkba!
Létképlet sorozatokat – elementáris erővel - skiccelnek föl tökéletesen. Jelen-létük lenyűgöző. Élnek.
Kapiskáljuk egyáltalán, mekkora értékek? Orlai Tibor direktor-producer és Novák Eszter rendező tisztában van ezzel. Lélekrezegtető, ahogyan trambulint – rakétakilövőt - építenek számukra, ami valójában értünk, a nézőkért lép működésbe.
Irány a külső-belső végtelen!
Takács Kati mamaként, Tóth Ildikó testvérként-nővérként, Gazsó György papaként páratlan. Színészóriások. S összjátékuk bámulatba ejtő.
Szempárásan derülünk az abszurd, előző s mostani századelős, rumlis világunkon, földönfutós, levegő utáni kapkodásainkon.
Lét-, tétmeccsünkön.
Dicséret illeti team-társaikat is: Fillár Istvánt/Keres Józsefet (mindkettejüket megadatott látni a fiú apjaként), Szabó Irént, László Lilit, Hevesi Lászlót, Madácsi Istvánt. S Kárpáti Pétert (dramaturg), Lázár Zsigmondot (zene), Zeke Editet (jelmez), Valcz Gábort (díszlet), Csáfordi Lászlót (grafika), Skrabán Juditot (a rendező munkatársa).

Mindig – most is - ki kell valamit fundálunk. Ne legyünk restek, hogy a mindenkori elnyomók, „hatalmasok”, azaz: törpék ne rabolhassák el a többségtől az emberi lényeget, a teremtő hitet, az éltető energiát.
Révbe érhessünk - kasztoktól mentes, igazságos, szabad, békés, oxigén-dús környezetben élhessünk, alkothassunk - e páratlan, angyali/tündéri bolygónkon.                                                    
                                        2017. szeptember 21-22.

2017. szeptember 17., vasárnap

Nem maradhatunk tétlenek - Hegedűs a háztetőn/Alföldi Róbert - Nem hatalommal: lélekkel

 
Innen el kell menni! – hallik a fölszólítás az Alföldi Róbert rendezte Hegedűs a háztetőn búcsújajaként, ami természetesen ekképpen (is) értelmezhető/értelmezendő: nem, nem, honfitársaink, itt kell maradnunk! Elsősorban idehaza kell megvívnunk a harcainkat: lámpásként. S a fényt át kell tudni adnunk a következő nemzedékeknek!
A mi csodaszép Budapestünkön, a gyönyörűséges kisebb-nagyobb településeinken emitt-amott fel-feltűntek - az elmúlt hetekben - szíveket melengető plakátok, rajtuk hétágú menóra/gyertyatartó (lámpás - a zsidóság egyik legrégebbi jelképe) s alatta: Hegedűs a háztetőn.
Hirdeti, hogy itt és most (akárcsak a Hamletben) missziót teljesít színi csapat, mely ellenpontozni kívánja – a maga szerény eszközeivel – az otromba, a goromba, az erőszakos, a rémhírterjesztős, a manipulációs, a méreggel átitatott nép-, Európa- s civilizációellenes hadjáratot, amely szinte besötétítette az egész országot. Hisztériakeltési, gyűlöletkeltési, kirekesztési szándékkal.
A hatalmat minden áron kisajátítani/megtartani próbálóknak végre-valahára tudomásul kellene venniük, hogy ebből elég!

Az Alföldi Róbert rendezésében színre vitt Hegedűs a háztetőn-t eddig kétszer mutatták be Budapesten. Szombathely volt (szeptember 16-án) az első vidéki helyszín; következik Győr, Debrecen, Miskolc, Veszprém, Pécs, Zalaegerszeg, Nyíregyháza, s a jövő nyáron Szeged: Szabadtéri Játékok.
Tevjeként Stohl András a kételkedő önmagunkkal szembesít. Hogy őrületesen nehéz magunkban rendet tenni. S ez nem egyszeri feladat; folyamatos készenlétet igényel – s jelent - döntéssorozatainkat meghozni. A lelkiismeretünkre, s nem az érdekszférák szirénhangjaira hallgatni. Felelősnek lenni kisebb-nagyobb közösségeinkért. Képesnek lenni – jó szívvel - szétosztani azt a kevéskét is, amink van.
Édes, jó Istenünk!
Húzni „hagyományosan” az igát, tenni, teremteni. Miközben szembeszállunk a bennünk s a körülöttünk grasszáló gonosszal! Kételkedem (magamban is), tehát vagyok. És nyitok újra meg újra: a maira, a frissre, a korszerűre.
Végtére is, „csak” boldog/ok/ szeretné/n/k lenni, akárcsak mindenki e glóbuszon. De ehhez a bennünk meglévő falakat, kerítéseket téglánként, drótszálanként kell lebontogatnunk, hogy megláthassuk a másik, észrevegyük a mások (hasonló) kínjait. És eredményeit.
A távlatokat. A fénynyalábokat.  
Nem a bezárkózás, nem a kirekesztés a mi utunk; a nyitottság, a tolerancia, a belátás, az elfogadás. A szeretet.
Golde: Éder Enikő. Hű társ nélkül nem megy, nincs mese. S a fantasztikus gyermekek: Martinovics Dorina, Bánfalvi Eszter, Sodró Eliza, Pájer Alma, Kornis Anna. Hát, nem értük élünk? Dehogyisnem. Mit szólnának ők, ha behódolnánk? Mérhetetlenül nehéz szülőnek/családfőnek(?), Embernek lenni, hát még lámpásnak! Megalázkodni, azt már nem!
S a többiek! Csákányi Eszter, Szatory Dávid, Bányai Kelemen Barna, Fehér Tibor, Tóth Gabi, Náray Erika, Hevér Gábor, Lugosi György, Márton András, Patkós Márton, Makranczi Zalán, Juhász Levente, Misurák Tünde meg a táncosok, a zenészek, s valamennyi fénygondozó!
A lázadó, igaz Percsik szavai belénk telepednek: nem maradhatunk tétlenek! És kisatírozhatatlan: „az” nem számít. Értsd: a származás, a vallás nem/sem lehet, soha ne lehessen ürügy arra, hogy bárkikből is ellenséget fabrikáltathassanak bennünk/velünk - ellenünk!
A csendbiztos mentegetőzik: nem tehetek mást. Kérem szépen, hát álljon meg a patkánymenet; tényleg nem? Jobb szembe köpni magam-magamat, mint kiállni a kortársakért, az igazság/uk/ért, az igazamért?
Itthon, Európában, a világban.

„Itt élned, halnod kell.” Nekem, neked, neki, s nekünk, nektek, nekik! Mert miféle indokkal nem? Mert csak? Nem férek be a sablonba; és akkor mi van? Vagy, mert: (érted) haragszom? De hiszen nem – én sem - vagyok ellenség!
A menórát néző/látó Zakariásnak (aki kisprófétaként élt - szolgált/!/ - Krisztus előtt 500 körül) is mondva volt: „Nem hatalommal és erőszakkal, hanem az én lelkemmel.”
Így legyen.                                           
                                             2017. szeptember 17., vasárnap

 

2017. szeptember 11., hétfő

09/11 - a vég kezdete, avagy: minden kezdetnek vége?


A harmadik világháború – tizenhat esztendeje – elkezdődött.
A kitört szó/kifejezés talán nem helyénvaló, mint inkább az, hogy 01/9/11, másképpen: 2001. szeptember 11. a világbéke szüneteltetését jelzi/jelentheti számunkra.
Ismerjük, természetesen, a közmegállapodást, mely szerint a második világégést a németek 1939. szeptember elsejei lengyelországi lerohanásától számítjuk, mikortól az addigi – kettes számú - legnagyobb és legtöbb áldozattal járó hadviselés folyt bolygónkon.
Igen ám, de 2001. október 7-én az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia részvételével megkezdődött az afganisztáni hadviselés, „2003-ban pedig az USA – az ENSZ és a Kongresszus beleegyezésével – megtámadta Irakot nukleáris és vegyi fegyverek birtoklása vádjával” (Wikipédia). Ezek helyi jellegű harci ténykedéseknek is fölfoghatóak ugyan, csakhogy nehezen tudnánk meggyőzni magunkat s egymást arról, hogy a felszín alatt (sumákban) más világhatalmi (ambíciókat dédelgető) erők ne indítottak volna /ellen/ hadműveleteket ez időtájban. S nem csak azokban a térségekben, másutt is e bolygón.
Mára pedig a nukleáris világvége kapujához terelték, citálták az emberiséget. Azért az nehezen hihető, hogy kommunista államocska diktátora atomtámadással merne fenyegetni bárkit is, sorra-rendre lövöldöz(get)i pusztító próbalövegeit,  ha nem érezne a háta mögött támasztékot. Nyomatékot. Tolóerőt.
Valójában pitiáner(…) érdekek hatalmas hatalmi ambíciókat gerjeszt/h/e/t/nek. Nézzünk csak körül szűkebb s tágabb környezetünkben. Kirajzolódni látszódnak az erő(?)vonalak.  Melyik nemzetvezér ki(k) felé orientálódik. Ezért, azért, amazért. Kötelezi vagy kötelezte el magát. Népe, a kontinens, a világ, a jövő nemzedékeinek ellenében.   

Ideje igen-igen sürgősen tenni valamit, mert – akár pillanatok alatt - eszkalálódhat a „harmadik” csaknem minden földrészen. A miénken is. Ha nem itt legelébb.
Éppenséggel erőt meríteni volna lehetőségünk/módunk annak a 93-as számú repülőjáratnak az utasaitól/utasaiból, akik 2001. szeptember 11-én Pennsylvania fölött hősként szálltak szembe a gépeltérítő terroristákkal, visszafoglalták tőlük a járatot, nem hagyták, hogy a fanatikusok a Fehér Házba (vagy a Capitoliumba) csapódjanak ördögi pusztítókként.
Washingtontól tizenöt percnyi légi útra zuhantak le - a gonosz ellen szegülő - példaképeink.
Értünk is.  
Foglaljuk imáinkba a nevüket – bármely felekezethez, népcsoporthoz tartozók voltak s vagyunk mi magunk.

2001. július 10-én, tehát két hónappal 09/11 előtt, FBI-ügynök írásban jelentette, hogy „esetleg terroristák próbálnak beszivárogni a civil repülési rendszerbe” (Wikipédia).
Szintén 2001 nyarán, ugyancsak FBI-ügynök írta le: „…repülőgépek eltérítése lehetséges, támadásra kerülhet sor”. „Az FBI tudatában van a terroristák előkészületeinek New York-i épületek lerombolására.”
2001. augusztus 16-án (!!!)  pedig le is tartóztattak egy illetőt, akit ekképpen jellemzett szintén FBI-ügynök: „…olyan személyiség, aki képes bármivel belerepülni a Világkereskedelmi Központba”. Továbbá azt is jelezte, hogy „repülő is lehet fegyver”.
Mindez – húzzuk alá megint csak – négy héttel 09/11 előtt!
Tessék mondani, George Walker Bush (1946 – az USA 43. elnöke: 2001-2009) nyugodtan nyaralt – mondjuk - tovább?  Vagy mivel bíbelődött az elnök úr?
S utóbb vajon miért nem vonták felelősségre mulasztás(á)ért? És akkor még igencsak lírai e morfondírozás, tépelődés, gyötrődés.
No, és végül mi történt?
Írd és mondd: a hadiállapotban – nem, nem bukott meg, ugyan, dehogy; szó sincs róla! -, 90, azaz kilencven százalékra szökött a népszerűsége. /Tegyük rögvest hozzá, hogy a 43. prezidenst immáron úgy tartják számon, mint „az amerikai történelem legtámogatottabb és legellenszenvesebb elnökét” – Wikipédia/
Hát, persze, hogy GWB ezt a „kilencvenest” erős felhatalmazásként értelmezhette/élhette meg, s irány: Afganisztán! Ide nekem az oroszlánt is! Rendet vágunk a tálibok között! Megmutatjuk mi a világnak! Meg ám!
De, hogy történetesen a mélyben (vagy a magasabb szférákban, ha jobban tetszik) miféle áramlatok keveregtek-kavarogtak, és ismét uralkodói, világhatalmi ambíciókat dédelgetők (is), merre s miképpen terjeszkedtek/terpeszkedtek, szították a világ-, vallásháború tüzét, mindezzel is szinte pecséttel látva el a „harmadik” kezdő dátumát: 01/09/11-et…???

Éppen elegendő, túlontúl sok(k) már az is, hogyha 2001. szeptember 11-étől a bensőnkbe kúszott ez az újabb világháború-görcs, s nem hagy nyugton, békében - élni – bennünket azóta sem.
Ámbár ha összeszámolnánk 09/11 óta a hadiütközetek, továbbá a kitelepítések, az elűzések, a tömeges kivégzések, a sorozatos vérengzések, pusztítások miatti emberhalálok valós (világ)számát,  meglehet, kiderülne: tényleg a – harmadik számú – legnagyobb és legtöbb áldozattal járó hadviselés folyik bolygónkon a III. évezred legelején.
A második világháború 1945. szeptember 2-án ért véget (Japán kapitulációjával).
Ez a mostani vajon - még - meddig tart?

                                                       2017. szeptember 10-11.  

 

 

 

2017. szeptember 4., hétfő

Száz éve született Maléter Pál (1917. szeptember 4.- 1958. június 16.) - Számára a tettek voltak fontosak


Maléter Pál, az 56-os forradalom mártír honvédelmi minisztere, vezérőrnagya száz esztendővel ezelőtt született.
Özvegyével, Gyenes Judith-tal ma reggel váltottunk szót telefonon.
„Hívtak az M1 televíziós csatornától, hogy menjek ki a stúdiójukba. Nem mentem. A temetőbe készülök…”
„Eljut az ember odáig, hogy meghal, anélkül, hogy eltemetnék. Én 1958-ban eljutottam oda.  Ami szépet és jót megkaptam az élettől, én azt addig kaptam; s adtam talán én is…
Elképesztő számomra az, hogy ma, a századik születésnapon, és már örökre, nekem mindig a negyvenéves Maléter Pál marad meg…”

Gyenes Judith így jellemezte – korábbi beszélgetéseinkkor – Maléter Pált: „Mélyen szociális érzésű ember volt. Imádták e beosztottai. Tudta, hogy sokuknak nehéz a sorsa, úgy gondolta, hogy a rendszernek föl kell emelni a paraszt- és munkáscsaládokat, meg kell teremteni a lehetőséget, hogy művelődhessenek, tanulhassanak…”
„Mivel, eperjesi születésű révén, a felvidéki magyar kisebbséghez tartozott egykor, a hazaszeretet nagyon erős volt benne. Ezt ő nem hangoztatta, nem volt ilyen mellverős, számára a tettek voltak fontosak, s a bátorság, az emberszeretet.”
„Tetőtől talpig úr volt. A házasságunk harmadik évében is megkérdezte otthon: megengeded, hogy a zakómat levegyem? Nekem ő az etalon, milyen is egy férj, hogy kivel lehet, az én szememben, együtt élni.”

S hogy mit élt át Gyenes Judith 1989. június 16-án?
„Nagyon furcsa, érdekes eufória volt. Miközben és elsősorban gyász. Harmincegy év után. De mégis, az ember úgy állt ott a ravatalnál, hallgatta a beszédeket, s arra gondolt, hogy most valami borzalomnak vége van, és jön valami más, új, szebb, jobb, igazabb, igazságosabb. Ma persze már tudom, hogy a történelem nem így működik…”

                                                                           2017. szeptember 4., hétfő