2016. július 31., vasárnap

A Billy Elliot /The Musical/ elképesztő siker a Magyar Állami Operaházban - Nincs lehetetlen


Lélekig hatoló produkciót hozott létre Szirtes Tamás rendező és csapata Lee Hall és Sir Elton John Billy Elliot című musicaljénak magyarországi átültetésével, újraalkotásával. Olyan erőket mozgósítanak bennünk, melyek az emberi lét lényegének legfőbb védjegyei. Szeretet, kollegialitás, szolidaritás, családi, baráti, közösségi összekovácsolódás. Teremtés.
Egy nehézsorsú fiú az ördögi téboly ellenére mégis, csak azért is megalkotja önmagát. Művésszé válik. Hogy értelmet adjon az őt inspirálók, segítők erőfeszítésének, küzdelmének, szenvedésének is. Bizonyítsa, hogy az ember olyan értékek letéteményese, amely összehasonlíthatatlanul nívósabb bárminemű politikai paktumnál, basáskodó banditáknál. Nincs lehetetlen.

A tánc, az ének, a próza olyan egységben képes ötvöződni az Operaház színpadán, hogy a legelső pillanatoktól szinte varázserő ragadja magával a nézősereget. És minden porcikánkkal egyek vagyunk a szereplőkkel, azaz saját magunkkal, akik az élet deszkáin egészen pontosan olyasmiket élünk meg, amiket most a dalszínházban.
Hát, persze, hogy előkerül a zsebkendő, mert időnként katarzis, megtisztulás áramol végig testen, s lelken. És még a kis apró csermelyeket föl sem itatjuk arcunkról, miközben a mosoly is rajzolásba lendül.  A kutyafáját! Hát, ez bizony igazi élet, lét-tükör féleség.  
2016. július 30-án, szombaton délidőben Stohl Andárs játszotta az apát (a többes szereposztás a zökkenőmentes széria miatt elengedhetetlen), megrázó átéléssel. Két fiát egyedül nevelő bányászként olyan esendő, kiszolgáltatott ember, mint a vidékünkön élők milliói. Küzd, küzd, küzd. A létért, a tartásáért, a gyermekei jövőjéért. Bitang jó színész Stohl András! Akárcsak – de ki ne tudná? – Csákányi Eszter, aki nagymamaként megidézte valamennyiünk nagyiját. A tánctanárnő Auksz Éva volt. Pedagógusok százezreinek legnemesebb jellemvonásait villantja föl, úgy, hogy közben megerősít: egész lényünkkel lehet, szabad, kell szolgálni a következő nemzedékeket. A már a csillagrendszerekben időző anyát Krassy Renáta idézte meg, oly’ igen szerethetőn! S a legfőbb szereplő, a Gyermek: McAllister Baileyt láthattuk ez alkalommal. Azt is belénk táplálja ez a hótiszta kislegény, hogy mindenkinek, de mindenkinek – kivétel nélkül – küldetése van e Földön. És igen, kutya kötelességünk segíteni nekik abban, hogy kitűzhessenek maguk elé életcélt, megtalálhassák, kifejezhessék önmagukat, hogy aztán a szűkebb-tágabb földközösséget táplálhassák, ne hagyják elveszni bennünk sem a reményt, hogy igenis, érdemes!

Életben tartó ez mi magyar Billy Elliotunk. A címbéli A musical – nem, nem túlzás. Szirtes Tamás rendező, Tihanyi Ákos koreográfus és népes, szintén rendkívüli kvalitású alkotótársaik olyan csapategységbe vonnak bennünket a Magyar Állami Operaházban, amire mindig is vágytunk.
Megerősítik abbéli hitünket, hogy mégsem vagyunk itthon egyedül. Hogy össze lehet s kell fogni. Közösen mi mindent tudunk mi teremteni!
Nincs lehetetlen.
                                                      2016. július 31., vasárnap 
                                                      www.alon.hu

 

2016. július 21., csütörtök

Törőcsik Mari boldog 2016 nyarán! - avagy: www.szechenyiszobor.hu - Törőcsik Mari kiegészítésével!


Mediterrán teraszon várok Rá, délidőben, túl július derekán, Szombathelyen. Vajon sejtik-e az ebédelni érkezők, hogy ki tisztel meg bennünket?
Jelenség-ajándék érkezik hamarosan.
Életemben először üzleti találkozóm lesz Vele. Egy bizonyos összeget ad át. Hogy aztán rögvest továbbítsam is – Sopronba.  Mert Törőcsik Mari is megvásárol egy aranyozott betűt – a nyolcszázhetvenből -, azaz Védnökké válik a soproni Széchenyi szobor talapzatán lévő idézet-betűpark egyik alkotóelemének örökbefogadójaként. www.szechenyiszobor.hu

Elébb Benkő Sándor fotóriporter barátom érkezik, ezúttal kivételesen civilben, azaz fényképezőgép nélkül. Az elmúlt negyed században maradandó Törőcsik Mari portrékat alkotott.
Bensőnkben izgatottsággal elegyes feszültség vibrál, közben valamiféle édes nyári könnyedség is átjárja sejtjeinket. S egyszer csak: Ő az!
Pedig az aurája már rég itt volt, s most, hogy testi mivoltában is megjelenik: szinte tapintható ragyogása, sugárzása, derűje.
Ne a mai tengerek s óceánok állapotára gondoljunk, hanem ugorjunk néhány ezer esztendőt korábbra. Olyasmi lehetett az a tisztaság, amely Törőcsik Mari szemében oly’ annyira magától értetődő, mint ahogyan a szemközti platán-házán csevetel a rozsdafarkú.
A természetes – mint szó - kifejezésünkre sokféle szinonima van. Mutatóban: mesterkéletlen, fesztelen, feltűnés- és ceremóniamentes, könnyed, nyílt. Veleszületett, eredeti, természet alkotta. Így, együtt, összefoglalva: Törőcsik Mari.
Könyvtárnyi elemzés sem lenne elegendő értékteremtését méltatni.  És mégis, juszt is, megmaradt, lám, (oly)annak, Aki. Naphosszat sorolhatnánk a névsort, kiknek kötelező penzum lenne nem gyorstalpalókat, de élet-tanfolyamokat, mintát venni Tőle a „nem én vagyok a fontos, hanem a Példám, az, amit leteszek a köz asztalára” nevű tantételből.
Mosolya pedig azokban a milliókban is benne lakik, akik „csak” képzeletükben simogathatják meg a szemükkel, a szívükkel. De ennyi is elég a tudathoz, az érzéshez: Ő a miénk. És nem adjuk soha!

Hogy mikről is beszélgetünk, hány ezer lét, szerep törőcsikmaris eszenciája (sűrítménye) csepeg, esszenciája (lényege) áramlik belénk az elröppenő másfél óra alatt? Hú-ha! Éppenséggel ezúttal „csupán” az 1930-as évektől napjainkig tartó időszak a penzumsorozat… Élesen, holtpontosan lát s jellemez fantasztikus figurákat, köztük – csupán egyetlen példa – Ferrari Violettát (1930- 2013), akiért rajongott anno, 1956-ig színésznövendék társaival egyetemben, de terítékre kerül az elmúlt nyolcvan-kilencven esztendő közélet-szomorító idiótáiból is néhány pofa.

Megtisztelő az is, mikor karját karomban őrizhetem, s így, együtt indulhatunk el, miközben a szomszédos asztaloknál ülők felé fordulva szabadkozik: „Bocsánat, kicsit megint hangos voltam…!”, mire egy fiatalember visszaszól: „Dehogy! Bár sokáig hallgathassuk Önt!”.
Mialik Tamást és Benkő Sándort követve haladunk a parkolóban, miközben egy begipszelt karú fiatalember jön oda hozzánk, hogy segítsünk rajta, levették a felesége mellét, négy gyermeke van. Zsebembe nyúlok, kiügyeskedem a pénztárcámat, s egy kétszázast nyújtok a kéregetőnek. Megköszöni. Törőcsik Mari papír bankót kerestet elő a táskájában lapuló erszényéből, odanyújtja az ágrólszakadtnak, aki nem győz hálálkodni. „No, Isten vele!”.

Elköszönünk Törőcsik Maritól. Feje búbján a sapkájára adok puszit.
Integetünk. Szeme hajdan volt mediterrán tengerek kristálytisztasága.
Velünk marad. Van s lesz miből töltekeznünk, táplálkoznunk télvíz idején is.
                                                     2016. július 21., csütörtök

 
Törőcsik Mari 2016. július 23-án, szombaton, 13 óra 2 perckor hívott telefonon. Arra kért, szeretetteljes hangján, írjam le szavait – lehetőleg – szó szerint, s illesszem a Róla szóló írásom végére:
„…a nizzai írása csodálatos…
S elolvastam, drága Szenkovits Péter, amit rólam írt.
Tudja, mindenki szereti, ha szeretik.
S engem elkényeztetett a sors.
De ahogyan maga elfogult velem kapcsolatban, az olyan méretű, mint maga a Himalája.
Szégyenkezem is emiatt.
És mégis: köszönöm!”
                                            Velem, Szeghalom, 2016. július 24.

 

 

 

 

 

 

2016. július 18., hétfő

Lehoczky Zsuzsa: ma 80 éves! - Arra figyel, ami szép és jó

Ha Lehoczky Zsuzsa /Szeged, 1936. július 18./ történetesen hintón járna, rajongói előadások után alighanem a lovak helyett magukat fognák be a kocsi elé, s boldogan repítenék az egekig a ma is népszerű dívát, primadonnát, komikát. Az operett és a musical nagyasszonya. Humor, pózmentes méltóság, drámai erő, emberiesség (is) jellemzi a kortalan művésznőt, akivel a szombathelyi Agora-Művelődési és Sportház egyik öltözőjében találkoztunk (2008-ban). Elválaszthatatlan társa, grafit színű Finci nevű uszkárja a tanúja beszélgetésünknek; figyeli gazdijának minden rezdülését.

„Keserves gyerekkorom volt”, réved maga elé. „Akkor halt meg az édesapám – ’42-ben, hatéves koromban -, amikor valójában elkezdődött az életem... Az iskolából táncórákra jártam, a Babvirágot játszottam Szegeden, a Szentivánéji álomban. Anyám kulturált asszony volt, Ausztriában érettségizett; apám ezredes, 192 centi magas, testőr a gárdában. Eléggé jó neveltetést kaptam. Azt azért sokáig sérelmeztem, hogy anyám nem beszélt velem otthon németül is. Csudajó lett volna; hát, ez kimaradt az életemből... Nagy trauma volt, amikor itt hagyott bennünket édesapám. Anyám méltóságos asszony volt; semmihez nem értett. Korábban alkalmazottakkal vezettette a háztartást, aztán nagyon, de nagyon szegények lettünk. Ez sokáig meghatározta az életemet. Például nem volt ágyneműnk. Csak az anginon tudtunk aludni, azt meg nem lehetett kimosni. Ketten voltunk, a bátyám más városban élt. Egyre csak koszolódott az angin, s egyszer csak olyan piszkos volt, hogy rémisztő. Anyám az elsötétítő függönyből próbált ágyneműt fabrikálni, amit hetente ki tudtunk mosni... Ma annyi, de annyi ágyneműm van - használok összesen hármat, vagy négyet -, hogy kisebb panziót ki tudnék stafírozni. Mert ez bennem van... S akkora karácsonyfám van minden évben, mintha négy-öt unoka nyüzsögne körülöttem! Fájó pont - tudat alatt - az is. Nekünk ugyanis nem volt karácsonyfánk, mert nem volt rá pénzünk. December huszonnegyedikén este hat-hét óra tájban, amikor már mindenütt égtek a karácsonyfákon az égők, megkezdődtek az ünnepi vacsorák, lementem az utcára, ahol árulták a fákat, ott összeszedegettem a gallyakat, azokat betettük egy vázába, vagy egy pohárba... El tudja képzelni, hogy milyen fájdalmas dolog ez? A mostani hatalmas fenyőfáimmal kompenzálok.”

1949-től táncolt a szegedi nagyszínház színpadán, ’57-ben egy évadot Kaposváron töltött; utóbb már színésznőként tért haza, a Tisza-parti város teátrumába.
Király Levente, a nemzet színésze, egy helyütt így emlékezett az akkori Lehoczky Zsuzsára: „Fantasztikus szubrett volt. Csodálatos egyéniség, szuggesztív nőiességével elbűvölt mindenkit. Ami szép és kívánatos lehet egy nőben, az mind megvolt benne”.
1962-ben szerződtette a Fővárosi Operett Színház. Ott játszott Honthy Hanna, Petress Zsuzsa, Németh Marika, Feleki Kamill, Zentai Anna, Latabár Kálmán, Rátonyi Róbert...
„Befogadtak. Az az igazság, hogy fiatal, önbizalommal teli színész voltam a külalakom miatt, s azért is, mert tudtam táncolni, énekelni. Nem nagyon törődtem azzal, hogyan fogadnak. Mentem, törtem az utat magam előtt. Többnyire sikerrel. El is játszottam mindent az életemben. Honthy Hanna különösen is szeretett, örökbe akart fogadni... Abszolut elfogadott engem. Nyilván a Hanna azért is szeretett, mert úgy bántam vele, mintha azonos korosztályba tartoztam volna vele.  Őt az megfiatalította, hogy én tegeztem; tudtam rá haragudni, hogy ’gyere már, mert nem lesz elég a szünet, menjünk inni az Operett Presszóba...!’.  Addig ahhoz volt szokva, hogy így nagyasszony, úgy kézcsók; én meg ugye nem. Ha most engem egy fiatal kolléga letegez, anélkül, hogy én erre fölszólítanám, azt mondja, ’Szervusz, Zsuzsa!’ hát, olyan boldog vagyok, hogy az őrület. Megértettem már, hogy a Honthy annak idején engem is ezért szerethetett annyira.

Nagyon kedvelem a tehetséges fiatalokat. Kerényi Miklós Gábor, a mai Budapesti Operettszínház igazgatója olyan tehetséges társulatot nevelt ki, szerződtetett maga köré, hogy az hihetetlen. Csak nézem őket! Mindent tudnak. Itt van például Dolhai Attila, aki remekül énekli a mai stílust - Rómeót, meg Mozartot -, tehát kőkemény musicalszínész, ugyanakkor meg nagyon jó bonviván is. Hogy építkezünk-e egymásból?”, kicsikét töpreng a kérdésen, majd így felel: „Gondolom, inkább a fiatalok építkeznek belőlem. Meg is kérdezik a véleményemet, s én el is mondom. Aztán már nem figyelem, hogy annak megfelelően teszik-e a dolgukat, de azért persze sejtem: többnyire úgy csinálják. Ha meg esetleg olyat mondok, ami nem tetszik nekik, akkor sem mondják ezt meg. Egyszerűen csak nem úgy csinálják. De én nem kérem ezt tőlük számon, mert nyilvánvaló, hogy nekik lehet igazuk; hiszen a XXI. századot írjuk, lehet, hogy modernebb eszközöket alkalmaznak bizonyos helyzetekben...”

Megemlítem, hogy egyszer láttam kiszállni egy tűzpiros autóból a hatvanas években; tavaly meg az Operettszínházban egy liftben utaztunk. Sugárzott ekkor és akkor is.
Tüneményesen mosolyog.
„Szerintem a Jóisten adta nekem az aurámat. Ez nagyon fontos ahhoz, hogy az ember egyre jobb színész legyen. Fiatalon borzasztóan csinos voltam, nem volt olyan fontos az aura. De azért akkor is volt. Csak most már az aurám van előtérben, a szerepeim megformálása is ebből adódik. Jobban oda is figyelek; a rang ugyanis kötelez. Ahogy kaptam a kitüntetéseket, egyre nagyobb felelősség hárult rám. A Kossuth-díj óta már egyszerűen muszáj jó színésznek lennem. Nem azt mondom, hogy a nem Kossuth-díjasok nem figyelnek oda, de nekem ez kötelező. Én nem dobhatok egy előadást azért, mert mondjuk fáradt, vagy szomorú vagyok, problémám van, költözködöm, építkezem, festetek, mázolok. Ezeket nekem mind figyelmen kívül kell hagyni. Muszáj százszázalékosat nyújtani. Biztos, hogy a Kossuth-díj nélkül is ennyit nyújtanék, de én ennek tudom be. Minden szerepnél, hiszen mindegyik más. Egyik nap apácafőnököt játszom, másnap kuplerájosnőt a Kabaréban. Tehát minden alkalommal át kell lényegülni. Ezért olyan nagyon fárasztó is ez a mi hivatásunk. Mert egyszerűen azzá kell válnunk, amit játszunk. Hogy kulizom, azt a nézők nem is láthatják. Csak azt érzékelhetik, hogy milyen könnyedén csinálom ezt, azt, vagy amazt. Hogy mit szenvedek érte, az az én dolgom... Tény, hogy engem a színház, a színpad tart életben. A feladatok konzerválnak. A fölkészülés fizikailag, lelkileg. Ez roppant jó dolog, mert nem hagyom magam az idő által elenyészni. Ha el vagyok kenődve, és ráadásul otthon kell maradnom, mert aznap nincs előadásom, akkor az nekem kétszeres-háromszoros elkenődés. Úgyhogy hiába vagyok nagyon fáradt, nem szeretek otthon ülni, hanem szeretek elmenni a színházba, és tenni a dolgomat. Mert akkor csak arra figyelek, ami jó, ami szép, ami egy életen át lekötött... Például a Menyasszonytáncot nagyon szeretem, mert nagyszerű. Csúnya, pletykás öregasszonyt játszom; isteni. Másnap meg egy pompás nőt a Víg özvegyben. Javaslom magának, hogy azt nézze meg! Mert azt összegyúrták. Kicsit modernizálták. Nem frakkban, hanem bőrzakóban jön dr. Danilovics Daniló, mert polgárpukkasztó. Görlökkel él a Moulin Rouge-ban, satöbbi, satöbbi... Ehhez valóban nem is kell frakk, mert egyrészt a polgárokat pukkasztja, másrészt meg Glavari Hannát, akivel ugyebár konfliktusa van. Ezért van rajta bőrzakó... Ám a zene csodálatos maradt, s a végén, amikor Daniló kibékül Hannával, s már megadta magát a sorsának, a monogámiának Glavari Hanna felé, s nem akarja már pukkasztani a polgárokat, akkor frakkot vesz föl. Olyan boldog a közönség, hogy csuda! Nem csak azért, mert látványban is remek a frakk, hanem mert egy perc alatt megérzik azt, hogy huh, ez a Daniló már a Glavari Hannáé, a boldogságé... És happy end! Azért is nézze meg, mert beleírtak nekem egy szerepet, a Glavari Hanna, tehát a Víg özvegy anyjáét. A Haumann Péterrel játszom együtt; jó kritikákat kaptunk... Én tolószékben kezdem a szerepet, van egy szép duettünk, amit tolószékkel ketten csinálunk. Az valami megindító! Még az előadás előtt sokat néztünk ilyen kerekesszék-táncvilágbajnokságot. Most nem azt mondom, hogy leutánoztuk, mert nem, csak utána éreztünk. Hozzátettünk saját magunkból. Olyan siker van! Aztán a végén megcsavarjuk az egészet... Elmondjam? A Haumann beszél arról, hogy azért vagyok tolószékben, mert úgy hallotta, hogy leestem a lóról. És akkor egyszer csak fölállok a tolószékből, és kánkánozok. Ordít a közönség a boldogságtól. Egyrészt azért, mert régen láttak engem kánkánozni, vagy egyáltalán ilyen fokon táncolni. És megkönnyebbülnek: nem a Lehoczky ült a tolószékben, hanem csak a szerep kedvéért csinálta... Most meg kánkánozik, és nagyon boldogok!

Szóval nagyon szép hivatás a miénk, boldog ember az, aki ezt választja, és sikerül is neki. Mert sokan választják, de nem sikerül nekik. Azt hiszem Rátkai Márton mondta, hogy ehhez a szakmához öt centi tehetség, harmincöt centi szerencse kell... Bizony, ha valamit nagyon-nagyon szeretnénk, akkor teremtsük meg a módját annak, tegyünk érte, hogy azt csinálhassuk is. Ne csak várjuk a sült galambot. Nem tudom, mindenkinél másfajta dolgot kell tenni; én táncoltam, énekeltem, prózát mondtam ezért a célért. Nekem bejött. Amikor az ember még csak törekszik valamire, akkor még nem tudja, hogy van-e benne tehetség, csak akar és akar, tesz, meg tesz érte. Aztán majd akkor derül ki, amikor már megtett mindent, s valamennyire a célba ért, hogy akkor ez az ő kötelessége. S ekkor bizony még nagyobb a felelőssége.”
                                                                                                 /2008/

 

 

 

2016. július 17., vasárnap

Szelíd lepke a szívek kelyhén - Perkovátz Tamás - www.szechenyiszobor.hu

Perkovátz Tamás – a soproni HA-MI-Összefogunk Európai Szövetkezet elnöke – hitvallásáról szóló írásomat abból az alkalomból adom most közre, hogy Önnek is lehessen/legyen betűje Széchenyi soproni szobrán, Széchenyi István 225. születésnapjára, 2016. szeptember 21-ére!
www.szechenyiszobor.hu – http:// www.perkovatz.hu/barati-kor

Labline Magazin, I. évfolyam, 1. szám, 2011 tavasz - Kiadó: DentAvantgArt
Szerző: Szenkovits Péter

A kékfranknak – amit a köznyelv csak helyi pénznek nevez – az egyik, ha nem a legfőbb atyja Perkovátz Tamás, a soproni, országos hírű s rangú John Bull Pub tulajdonosa, a Perkovátz-Ház Baráti Körének elnöke, aki vallja, hogy csak összefogással lehet bármit elérni. Fontosnak tartja a türelmet is, s azt, hogy ha kell, áldozatokat tudjunk hozni.
Rangot vívott ki magának; a nagyapa Széchenyi téri vendéglátóegységét (több évtizednyi kényszerszünetet követően) virágoztatta föl helybéli és messziről jött vendégek örömére. A Perkovátz-Ház Baráti Köre kohéziós erőként működik, bárkit befogad, aki a közért kész cselekedni. Hitvallásának összegzésére kérem a pub fölött lévő, meghitt, polgári miliőt sugárzó szalonjában.

- Édesanyám humán lélek volt, zongorázott, verseket olvasott, könyveket adott a kezembe, akárcsak édesapám. Édesanyámon keresztül – gyermekkoromban – ismerkedtem meg Reményik Sándor költészetével, akinek az egyik verse, az Ahogy lehet című így szól: „…Te is, testvérem, karszti sorsodat / Fogadd el, s védd meg karszti földedet, / Azt a szívednek is kevés humuszt, / Azt a pár négyzetméternyi helyét / S azt a fölséges Isten-lábnyomot, / Mit a lavina minden rohama / Eltörölni még sohasem tudott. / Védd ezt a talpalatnyi telkedet / Cserépkancsód és tűzhelyedet, / Utolsó darab száraz kenyeredet! / De azt aztán foggal, tíz körömmel. / Démoni dühvel és őrült türelemmel – Ahogy lehet… /Ahogy lehet…”. Igenis fontos, hogy az ember megőrizze saját értékeit.
S az egyik legfontosabb, ami az embert meghatározza, az a környezet, amiben felnő. Mert az ember igényeket kap. Gondoljunk csak arra, hogy annak idején, a második világháború után nagyon sok család elveszítette vagyonát, mindenét. Édesanyáink mégis gyönyörű ünnepeket teremtettek, terített asztalt ülhettünk körbe. Hogyan volt lehetséges ez? Azt gondolom, hogy úgy, hogy édesanyáink kaptak egy mintát, ami még a legszűkösebb, legvadabb időszakban is meg akartak őrizni, mert fontos, kedves volt számukra.

A világot többféle módon el lehet képzelni. Például ott van Bólyai, aki bebizonyította, hogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak, ám Eukleidész pont az ellenkezőjét igazolta. Így is, úgy is föl lehet építeni a világot. Az univerzumban szükségesek az alapfelvetések; azaz az axióma számomra azt jelenti, hogy azt a kultúrát, azt a világot, ami nekem kedves, azt szeretném megőrizni, hogy a jövőben is megmaradhasson. Nagyon szomorú lenne, ha a globalizáció győzne, s mindenütt sémákban gondolkoznánk, mindenhol csak ugyanazt a terméket kapnánk. Az idegen, személytelen, nem igazán emberi mindenséget hozna. Nem állítom, hogy az nem képzelhető el, nem mondom, hogy annak nincsenek előnyei, de számomra valahogy az a kedves, ami megőrzi azt, amit eleink teremtettek. Azok után hangsúlyozom ezt, hogy látom, e mostani világ éppen ennek pontosan az ellenkezőjét kívánja. Ami kialakult az elmúlt harminc-negyven évben, amit mi is átvettünk, ez a fogyasztói „kultúra”… Az embereket leszoktatják arról, hogy gondolkozzanak, hogy a valódi értékeket becsüljék. Csak az számít – a reklámoknak is „köszönhetően” -, mi az, amit meg kell vásárolni. Ezt kell csak tudni, s aztán egy elbutított tömeg, massza jön létre. Tőlem ez idegen, számomra ez elfogadhatatlan. Talán ösztönösen kezdtem el foglalkozni tizenöt-húsz évvel ezelőtt azzal, hogy azt őrizzük meg, ami a sajátunk.
- S idővel aztán elhatározott célként tűzte ki?
- Őszintén szólva nem. Fokozatosan, fokról-fokra alakult ki, kezdve a vendéglőbe való belecsöppenéssel. Sokan tudják Sopronban, hogy ugyebár az eredendően faipari mérnök, közgazdász Perkovátz Tamás megrettent attól, hogy a nagypapa örökét kell továbbvinni, hisz’ mind a mai napig nem tudok főzni… Viszont a vendégek szeretetét megtanultam. Gyerekkoromban nálunk természetes volt, hogy szombaton és vasárnap vendégsereget fogadunk. A gyermek ugyanúgy részese volt a történéseknek, nem kirekesztett páraként kezelték. Együtt lélegzett a szülőkkel, a nagyszülőkkel, a vendégekkel. Édesanyám vasárnap délelőtt úgy főzött, hogy közben, tíz óra után, apám barátai megjelentek s délig kávéztak, beszélgettek. Utána mindenki ment haza ebédelni. S ha a vendéglátásban valahol sikereim vannak, akkor, azt hiszem, azt annak köszönhetem, hogy tényleg természetes számomra a vendég szeretete. S ha az ember úgy fogja föl a dolgot, hogy minek is örülne az a vendég? – akkor a többi már technika. Jó ételeket főzni, annak rendje és módja szerint kiszolgálni… Ezek nem olyan hatalmas dolgok. Csak talán a mai, furcsa világunkban tűnhetnek extrának. Amit én mívelek, ez lenne a természetes, az általános. S pontosan ezért vannak kint a falon szüleim, nagyszüleim portréi, mert mindig emlékezni akarok arra, hogy honnét indultam. Sokszor – talán nem fognak megmosolyogni – magamban kérdéseket is teszek fel nekik: ti mit szólnátok ahhoz, ha ezt vagy azt teszem? Mi a véleményetek, egyetértetek-e véle?

A bennünket körülvevő iskolai közeg is alakította – természetesen - gyermek- és ifjúkorunkat. S bár nem vagyok se orvos, se pszichológus, de úgy vélem, hogy az ember karaktere már nagyon gyorsan eldől. Valahol olvastam, hogy most már négy-öt éves korra teszik azt az időpontot, amikor már szinte az ember jelleme, egyénisége determinálttá válik. Persze az is tény, hogy a környezet bizonyos fokig változtatja ezt. 
- Profánabbul: nem mindegy, ki, mikor, hol, milyen csapatban, kikkel „kergeti a bőrt”…
- A vendéglőm sem azért működik jól, mert Nobel-díjas professzorok gyülekezete alkot itt, hanem azért, mert egy csapat üzemelteti. Tudják a munkatársaim – nekem nem alkalmazottaim, hanem velem együtt dolgozó kollégáim vannak -, hogyha közös akarattal cselekszünk, akkor a kevesebb is több lesz, összeadódnak az értékek és többet tudunk produkálni.

Egyébként annak idején még küzdenem kellett azért, hogy soproni vendéglőben soproni bort adjunk, vonultassuk fel a helyi ízeket. Ne felejtsük el, hogy a mi világunk azért szép, és méltán mondhatom, hogy Európa-hírű, mert az itt lévő magyar, német, horvát népek együttélése, keveredése formálta olyanná, mint amilyen. És ez így van rendjén. Így szép. Így része a mi gyönyörű, Kárpát-medencei kultúránknak. Ezt meg kell őrizni, tartani. S aztán - ahogy teltek-múltak az évek – alakult ki, öltött formát ez a gondolkodás, és létrejött a Perkovátz-Ház Baráti Köre, amely azt tűzi zászlajára, hogy azt a kultúrát, ami a sajátunk, azt őrizni, ápolni kell. Át kell adni az ifjúságnak. Gombocz Endrétől származik a mottónk, ami rendre, évről-évre visszatér a kiadványunkon: „Jövőnk ígérete múltunk igaz ismeretében van”. És ahogy Andrássy Péter tanár úr megfogalmazta, a lényeg az igaz szócskán van.
S hogy miből áll még az én ars poeticám? – kérdi Perkovátz Tamás, széttárja karját, s - biztatásomra - máris gombolyítja tovább a fonalat ekképpen:
- Azt gondolom, hogy igenis van egy felsőbb hatalom. Hiszem azt, hogy létezik egy Jóisten. Talán nem teljesen úgy, ahogy mi gondoljuk, de biztos, hogy létezik. Én ezt vallom. S azt is, hogy akinek a Jóisten talentumot adott, annak kötelezettségei is vannak. Nem csak úgy élünk a világban, hanem küzdenünk kell erőnk szerint a legnemesebbekért; szabadon idézve Vörösmartyt… És ez nem egy idejétmúlt, idealista frázis, hanem ez így természetes. Tehát amikor én azt mondom, hogy tényleg teszek ennek a kultúrának a megőrzéséért, ezért én nem várok köszönetet, hiszen az nem is illet meg engem. Ezt a gondolkodásmódot kell átadni másoknak, hogy ők is ugyanezt az eszményt és ezt a világot tudják őrizni.

Azt is fontosnak tartom a mai élvhajhász környezetünkben - ezzel pont ellentétesen -, hogy igenis áldozatokat is kell tudni hozni, mert ingyen úgymond nem megy semmi. Betiltanám azokat a reklámokat, melyek arról szólnak, hogy a pénz fial helyetted, s akkor megjelenik a képernyőn a Bahamákon koktélt szopogató, gazdag ember, aki élvezi az életet, mert a pénz dolgozik helyette… Ez teljesen téves, emberellenes szemlélet. Hanem igenis az életben, ahogyan Madách is megmondta: küzdeni kell. Ez az egésznek a lényege. S hogyha kell, akkor tudni kell lemondani. Tudni kell adni is; az embernek a lelkében ez egy pozitív érzet. Ha nekem sikereim, eredményeim vannak, akkor ezt ennek a szemléletnek köszönhetem. Amiért hálás vagyok a szüleimnek, a tanáraimnak, a környezetemnek. Ha nem cselekszünk tisztességesen, akkor mindenünk elvész: a csodálatos haza, amire büszkék vagyunk, a gyönyörű nyelvünkön keresztül az eleink teremtette kultúránkon át, minden. Csak akkor tudjuk ezeket megőrizni, ha teszünk értük valamit. Ha csak ülünk, és arra várunk, hogy a sült galamb a szánkba repüljön, akkor nem történik semmi, akkor minden elveszik. Igenis, muszáj tenni mindenkinek a maga „pontján”, a maga helyzetében, és akkor lesz szép a világ. S összefogva lehet ezt elérni. Egy ember sérülékeny. Egy hajszálat el lehet tépni, de egy hajfonat akár egy autót is képes fölemelni. Ez ugyanúgy működik az élet minden területén.
A türelem is lényeges. Ha valaki mindent egyszerre akar, akkor elvesznek a dolgok. S amiként édesapám mondta nekem: „Tamás, nekünk az életben mindenért meg kellett küzdenünk, ingyen nem adtak soha, semmit. A legnagyobb veszély és a legnagyobb hiba akkor következik be, amikor úgy fogod érezni, hogy most minden tökéletes, minden jó. Mert akkor elkényelmesedsz, akkor történnek a hibák, a sokszor jóvátehetetlen döntések. Akkor kell a legjobban figyelni mindig, amikor úgy érezzük, hogy jaj, de jó, most már, heuréka, mindent elértünk”…
- Azt miért tartotta fontosnak, hogy bábáskodjon a kékfrank megszületésénél?
- A kékfrank, amit a köznyelv helyi pénznek nevez, azért is fontos, mert elfeledkeztünk arról, hogy a csereeszköz mire is való. Nem arra való, s ez filozófia, természetesen, hogy abból mi profitáljunk, hanem arra, hogy cseréljünk vele. Mihelyt profitszerzési eszközzé válik a pénz, akkor elkezdődnek a bajok. S a világunk ráadásul olyan, hogy a közösség csereeszközét kiadjuk magántársaságoknak. Én, aki mélyen konzervatív meggyőződésű vagyok – s vallom, hogy igen is szükségesek az érdekek, mert az érdekek viszik előre a világot; sajnos vagy sem -, azt állítom, hogy a csereeszközt nem szabad magánkézbe adni. Ráadásul nem szabad úgy működtetni, hogy profitot termeljen. Ha már annyira azt akarjuk, hogy azt termeljen, akkor a közösségnek kell, hogy profitot hozzon. Az érdeklődőknek tiszta szívemből ajánlom figyelmébe A pénz, mint adósság című filmet, amit – sok más egyéb mellett – a www.kekfrank.hu-n lehet megtekinteni.

A kékfrank néhány hozadékát azért megemlíteném; a gazdasági szereplők elkezdenek úgy gondolkodni, hogy egy közösséghez tartoznak. S az együttműködők össze-összekapcsolódnak, s ezek – indirekt módon – adják majd az igazi előnyt. Ahogy szoktam volt fogalmazni: úgy kezdenek gondolkodni az emberek, hogy nem az a jó, ha a szomszéd tehene megdöglik, hanem az a jó, ha az övé is tejel, mert akkor az enyém is jól fog tejelni. Ez teljesen más szemlélet. Persze nem kell azt hinni, hogy most itt van – megint – a Kánaán, hiszen fél év alatt nem is lehet ezt elérni. Meggyőződésem, hogy hosszú, kitartó munkáról van szó.
Egyébiránt vannak nagyszerű soproni barátaim, akik évek óta azt mondják, kérem szépen, hogyha Bayreuth Wagner, Salzburg pedig Mozart nevével kapcsolódott össze, akkor megteremtjük, hogy Liszt Ferenc a miénk. Teljesen igazuk van. S vajon tudja-e a szélesebb közvélemény, hogy Liszt útlevelében, az illetékessége mellett az volt beírva: Sopron? Az egész világot így járta végig Isztambultól Szentpétervárig, Lisszabontól Párizsig. Igaz, hogy németül beszélt, tudott persze franciául is – ez a nagyszerű zeneszerző meg akart tanulni magyarul, ám nem sikerült neki -, de esze ágában sem volt német rapszódiákat írni… Kell ennél több?

De nem lehet azonnal „Liszt-kugeleket” gyártani. Legelébb el kell érni azt a szintet, hogy a világ is már asszociáljon Liszt neve hallatán Sopronra. Keményen dolgozni kell; jó az irány, de a gyümölcs, később érik meg. Ugyanúgy a kékfrank esetében is. Hiszen egyedül vagyunk, nem kapunk semmiféle támogatást. Ezért ez rögösebb út, de már látunk eredmény-csírákat. Ott van például az idegenforgalmi haszon, ha viccesen mondják is: „Ezek az őrültek kitaláltak egy újabb szimbólumot! Nem csak Tűztornyuk, Fertő-tavuk s gyönyörű műemlékek, szép hegyek, völgyek sokasága van nekik, hanem kieszeltek egy újabb attrakciót!” S ha valaki, legyünk őszinték, hazavisz emlékbe kékfrankot, az a szövetkezetünknek jó, mert mögötte ott van a mi forintunk.
S persze nem az tesz boldoggá, hogy nekünk pénzünk van, hanem valami egészen más. Miért is van szükség – helyi – pénzre? Azért, hogy erős legyen a gazdaság. De a gazdaság nem a cél, hanem az eszköz. Igaz, nagyon fontos része - de akkor is csak a szolgálólánya - a kultúrának.
S ha kultúra meg ars poetica, akkor ismét Reményik Sándor egyik versének – a Ne ítélj címűnek - a sorai villannak agyamba: „Istenem add, hogy ne ítéljek - / Mit tudom én, honnan ered, / Micsoda mélységből a vétek, / Az enyém és a másoké / Az egyesé, a népeké. / Istenem add, hogy ne ítéljek.
…És végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem, / De egyre inkább csak igen. / Mindenre ámen és igen. / Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül. / Ámen. Igen. És a gonosztól van / Minden azonfelül.”.

                                                                                                                   /Szenkovits Péter – 2011; Labline/

                                                                                                                                                          

 

 

 

 

2016. július 15., péntek

A gyávaság világnapja - 2016. július 14., csütörtök


Gyávaság. Telepakolni kamiont fegyverrel, robbanóanyaggal. Beülni s irány az ünneplő tömeg - közé! A forradalom (1789. július 14., Bastille ostroma) ünnepén emberiség elleni gaztett.
Az ártatlanság beszennyezése. Hótiszta lelkű gyermekek s derűs szeretteik lekaszabolása; ördögi, alvilági cselekedet.
Véres sátáni üzenet jelképes napon; „nincs kegyelem!”.

Még ki sem fújtuk magunkat egészen, hálát adva sorsnak, Jóistennek, Jahvénak, Jehovának, Allahnak, hogy a foci kontinensviadalon nem történt terrortámadás. Szinte ki se mondtuk, megúsztuk, és máris jött a „ne higgyétek, hogy nem csapunk le rátok!” rémsége.

Kreatívan aljas a gonosz, a szörny.
Tudat- s lénymódosított torzalak. Deformált/amorf monstrum.
Bármikor, bárhonnan fölbukkanni képes/kész szeplőtlenek, vétlenek, makulátlanok legyilkolására.

Vajon mi hajtja a Lucifer-bérencet?
Békétlensége önmagával, tehetetlensége, tutyimutyisága; lustasága, sunyisága…  A másokra mutogatás kényelmessége; „az én magam miatt állok bosszút rajtatok” kicsinyessége, aljassága… A „ha én nem akarok, nem tudok, nem bírok létezni, s kiegyezni a saját lényemmel/létezésemmel, akkor ti se legyetek/lehessetek biztonságban tőlem; pusztuljatok, tessék, csak tessék! Aztán majd úgyis megyek én is!”.

 2016. július 14., csütörtök.
Immár a gyávaság – a gyávák – világnapja (is).

                                                                           2016. július 15. , péntek

 

2016. július 10., vasárnap

Portugál templomok - Minden kiegyensúlyozódik (előbb-utóbb)


„A jó nem tart sokáig, nem vettük észre jöttét, nem láttuk, amikor itt volt, csak a hiányára figyelünk föl, amikor már elment” írja José Saramago (1922-2010) Nobel-díjas portugál prózaíró, költő az 1717 és 1730 között épült mafrai kolostor megalkotása kapcsán született regényében. Luzitániai barangolás után valóban el-elmereng az ember azon, hogy a gyönyörű országban megélt boldog pillanatok fénysebességgel illantak el. Miközben persze beépültek szívbe, kobakba, olyan emlékképeket hagyva örökül, melyeket, amiként azt mondani szoktuk, senki nem vehet már el tőlünk.

Portugália több okból is vonzó, nem utolsósorban azért, mert szinte megszámlálhatatlanul sok temploma, kegyhelye van, melyek a vallásos áhítatot és a belső elmélyülést szolgálják. Hugues Demeude útikönyvíró állításának igazságáról saját magunk is meggyőződhetünk országszerte, azaz nap, mint nap seregnyi helybéli járul lelki táplálékért, feltöltődésért a templomokba, az ott élők - akiknek kilencvenöt százalékuk katolikus - hűek maradtak egyházukhoz, mely az elmúlt évszázadokban, legfőképpen a zivataros időszakokban, mert ilyenekből is kijutott jócskán (no, kiknek, hol nem?), szóval az egyház volt a meg- és összetartó kapocs. Ma is érződik a tartás, a hagyományok, az értékek tisztelete, a nyílt tekintet, az odaadó segíteni akarás. Mindezek a domináns jegyei a portugáloknak, ami természetesen nem jelent azt, hogy a rossz arrafelé ismeretlen fogalom. Máig nem felejthető, hogy a foci kontinens döntőjének idején halálosan megkéseltek - a pénzéért - egy angol szurkolót; a rendőri jelenlét a nyári turistaszezonban arra (is) figyelmeztet, hogy Portugáliában sincsenek nagyobb biztonságban értékeink, mint idehaza. Idekívánkozik egy másik Saramago-idézet: „… a pénznek ugyanis változik az értéke, nem úgy az embereké, akik mindig ugyanannyit érnek, mindent vagy semmit”.

Amikor a lisszaboni Sé katedrálistól letekintünk a városra, a fenséges Tejo folyó aranybarna vizére, a déli városrészre és Almadára, sok minden más is eszünkbe juthat. Például Szent Antal, akit állítólag itt kereszteltek meg 1195-ben. Páduával máig tart a vita, kié is Szent Antal. A legegyszerűbb lenne lezárni azzal: mindenkié… A gyermekeké, pedig legfőképpen. A Sétől csúzli lövésnyire fekvő Szent Antal templom – mellette kúszik a San Fransisco-i villamos ikertestvére - kiválóan alkalmas helyszín fogadalmak tételére, hogy aztán utóbb, visszatérve családostul, hálát lehessen mondani Szent Antalnak a közbenjárásért. Megpillantva a Tejo túlpartján ránk (is) vigyázó Krisztus Király-szobrot (a Rio de Janeiró-i hasonmása, vagy éppenséggel az a hasonmása emennek) az a meggyőződésünk is fölerősödhet, hogy előbb-utóbb  „… e világon minden kiegyensúlyozódik s kárpótlást nyer”. (Saramago). A nagy felfedezések idején épült Szent Jeromos-kolostor (I. Mánuel király 1502-ben kezdte építtetni) pompás, gazdag üvegablakai, kétszintes kerengőjének csúcsívei, boltívei, pedig elkápráztatják a látogatót, aki korábban talán azt hihette, őt nem lehet már meglepni semmivel. De, bizony, meglehet. Ámul, bámul: mire képes a hit.

S a fővárosból kilépve is… Batalhai Santa Maria da Vitoria-kolostor épületegyüttese (I. János király 1385-ös fogadalma nyomán 1388-ban kezdték építeni, jó száz esztendeig készült): szobrait, csak a főbejáratot vagy száz díszíti, kőcsipkéit, kerengőjét fürkészve a gazdagság fogalma átértékelődik bennünk. Egyébiránt az UNESCO a világörökség részének nyilvánította.

Bragaban, a Portótól úgy ötven kilométerre észak-keletre fekvő, mintegy százezer lakosú  városban, írdd és mondd, harmincöt templom van. Nem portugál rekord ez, ám Braga az ország 6. századba visszanyúló keresztény hagyományának úgymond a fővárosa. Ősi katedrálisa léleklobbantó.

Mint mindenütt errefelé, a Jézus-ábrázolás itt is „sokkolóbb”, mint mifelénk.  Hatalmas üvegkoporsóban látható a Jézus-szobor - a kivérző Krisztus-test -, szinte belénk mar a fájdalom. Elementáris hatása a gyerekekre még erősebb. Időről-időre az ember leül, és csak úgy van. Mereng, sóhajt. Aztán valami végtelen nyugalom telepszik belé.

Utóbb, fürkészve Portugália nemzeti ünnepeinek dátumát, kiderül, a kilencből öt vallási kötődésű. Ez sem lehet véletlen. Májusban emlékeznek az első fátimai zarándoklatra (12-13-án), lisszaboni népünnepély Szent Antal tiszteletére, Szent János-napi ünnep (mindkettő júniusban), augusztus 15-én Nagyboldogasszony, december 8-án a Szeplőtelen fogantatás ünnepe.

A portugáliai portyázás emlékfilmjének lepergetése után a jó öreg Saramago megint bevillan: „Azt mondják, a rossz hamar múlik, bár a vele járó fáradságból ítélve olykor az ellenkező tűnik igaznak, ám a felől már semmi kétség, hogy a jó nem tart örökké”.

                                                              2010 – restaurálva/újjáélesztve: 2016. július 9.

 

 

 

 

                       

2016. július 7., csütörtök

Hajrá, Portugália! - Portugal vá para ele! - Aller au portugal!


Külföldön még soha nem éreztem magam belföldinek. Pontosabban: 1998 tavaszáig nem. De már a lisszaboni reptéren megfogott valami. Hazaérkeztem. 
A nyitottság. Ez a kulcsszó. Mindenfelől ezt lehetett érzékelni. Meg a befogadás vonzás-melegét, s pillanatok alatt az áramkör rezgését/rezdülését/lüktetését. A „te is idetartozol, ti is idetartoztok” bizonyosságát. Egészen egyszerűen megható/megkapó volt. Pedig egy lelket nem ismertünk. Illetve: majd’ mindenkit. Senki nem várt bennünket; és mégis oly’ végtelenül/végesen/?/, bensőségesnek tűnt a fogadtatás.
2009-ben  tapasztaltam valami hasonlót San Diegoban. Amikor/ahol olyan távoli – addig soha nem látott – rokon is várt bennünket, akit megpillantva csaknem kijöttek a könnyeink; az ölelése picit anyánkéhoz hasonlított. Minden porcikájával sugározta: de jó, hogy hazatértetek!
2014 júniusában, amikor a fapados gép leszállt Tel-Aviv Ben Gurion repülőterére (velünk ott, akkor először), hasonlóak keringtek bennünk. A boldogságnak vannak fokozatai; a tízes skálán akkor is a maximumot dobta ki sorsunk ajándék játékgépe. Nem sokkal később pedig – Názáretben – Chavával és Mordival ajándékozott meg bennünket. Igen, létezhet olyan esemény/történés, kapcsolat/kapocs, melynek nincs kezdete s nincs vége. Van. Volt. Lesz.

A Budánk születése (1999. február 12.) után megjelent Fény-emberke című kötetemben – Ronaldoék tegnapi (2016. július 6.) Walles elleni kettő-nullás győzelme inspirációjának jóvoltából – bukkantam rá két portugáliai fejezetre. Idekörmölöm őket.

Lisszabon
Miért pont Lisszabon?
Ez ugyanolyan kérdés, mint: miért pont Pannival estünk szerelembe?
Régóta emlegette: vágya, hogy eljusson Lisszabonba.
Engem is vonzott, piszkosul.
S aztán egy szép napon, ’98. április idusa körül, amikor a bankszámlámra végre-valahára befolyt úgy százötvenezer-száznyolcvanezer forint a ’97-ben általam kiadott Magyar Színész című interjúkötet eladásából (eközben még fizettem a nyomdaköltség havi részleteit, de legyintettem…), belém villant: a Hetedik Nekigyürkőzésünk – lombikbébi-kísérletünk – előtt el kell mennünk együtt Lisszabonba.
Nem tudom, mi súgta.
Szerb Antal Utas és holdvilága Mihályának testi-lelki jó barátja, Ervin – Gubbióban - sugallta, hogy Rómába kell mennie.
„ - Gondolkoztál azon, hogy mit csináljak?
- Igen, Mihály – mondta Ervin csendesen. – Azt hiszem, hogy Rómába kellene menned.
- Rómába? – kérdezte Mihály mélységesen elcsodálkozva. – Miért? Hogy jutott ez eszedbe?
- Tegnap éjszaka a kóruson…, ezt nem tudom neked elmondani, te nem ismered ezt a fajta meditációt…, tudom, hogy Rómába kell menned.
- De miért, Ervin, miért?
- Annyi zarándok, bujdosó és menekült ment már Rómába a századok folyamán, és ott annyi minden történt… Tulajdonképpen mindig minden ott történt. Azt mondják, hogy minden út Rómába vezet. Menj Rómába, Mihály, aztán majd meglátod. Többet most nem tudok mondani.
- De mit csináljak Rómában?
- Mindegy, mit csinálsz. Látogasd meg talán a kereszténység négy nagy bazilikáját. Menj ki a katakombákba. Amit akarsz. Rómában nem lehet unatkozni. És főképp ne csinálj semmit. Bízd magad a véletlenre. Add át magad teljesen, ne legyen programod… Megteszed?
- Igen, Ervin, ha te mondod.”
Nekünk is volt – ugyan névtelen – Ervinünk, aki Lisszabonba irányított bennünket. Az ösztökélését követő negyedik napon már a Tejo folyó partján termettünk.
Azt hiszem, úgy (is) éreztük az utazás előtt: nincs tovább.
És lám: megtaláltuk önmagunkat Szent Antal városában. S ez pontosan abban a templomban vált világossá előttem, amely a szegények – a kirekesztettek, a menekültek, a befogadásra vágyók - istápolójának a nevét viseli. Állítólag azon a helyen született, és ott is temették el Szent Antalt.
Úgy éreztük: itthon vagyunk. Hazaérkeztünk.
Ez a város a miénk.
És valahogyan újra lett értelme mindennek.
Bennünk és rajtunk kívül is.
Olyan csodaszerre leltünk, amiben reménykedtünk, bár nem lehettünk bizonyosak, hogy megkaphatjuk. S ennek köszönhetően megerősödtünk: csak azért is nekilendülünk újra.
Végig villamosozni Alfama városrészen, a dimbes-dombos nadrágszíj-keskeny utcákon, hajókázni a Tejón, buszozni az itteni Golden Gate-hídon, a Pantheonban rápillantani Vasco da Gama síremlékére, áthajókázni Cacilhasba, hogy onnan is fürkészhessük – mi mást is, mint – Lisszabont.
Szaladni az óceán partján, hasast ugrálni a – jéghideg – hullámokba, szeretni nagyon, de nagyon a Costa Caparicán. Általunk kiválasztott halakat süttetni, majszolni, majd leöblíteni könnyű kis portugál borocskával. Máskor meg a hazatérő halászok cserzett arcát és gazdag zsákmányát vizslatni. Együtt kocsmázni velük. Minden porcikánkkal ott lenni. Odavalósivá válni.
Eddigi életem legbizsergetőbb helye Lisszabon. Kicsit San Francisco, picikét Párizs, valamicskét New York, no, meg Velence is.
Holott leginkább maga LISSZABON.
Úgy s akkor talált el, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá.
S a portugálok tekintete! Simogató, lágy, befogadó.
Ezek a mieink. Hogy létezhet ilyesmi?
Kívánhattunk volna-e ennél több erőt, hogy nekirugaszkodjuk a Hetediknek?
Szóval – ha rajtunk múlik – a kis Buda Jankót is elvisszük Portugáliába, mert bár ő, adja meg a Jóisten, budai /Szent János Kórház, Budai Meddőségi Klinika!/ Buda (is) lesz ugyan, de lisszaboni legény szintúgy. Onnan (is) kapott valami olyasmit, amitől – adja az ég – majd az lehet, Aki.

Az óceán szerelmesei
Ha van földművelés, miért ne lehetne vízművelés is? Elméletileg legalábbis. Mert bár a tevékenységek sora igencsak különböző, azért sok az azonosság közöttük. Például mindkettő az időjárás függvénye, itt is, ott is rengeteg a bizonytalansági tényező. Földön és vízen egyaránt jellemző fogalmak: hajtás, kulizás, szenvedés. Máskor meg – sokkalta ritkábban – a jókedv, az öröm, a boldogság, no és a jogos büszkeség (nem önelégültség). Melyek kiváltó oka: a bő termés, a gazdag zsákmány. Olykor-olykor talán a másik sikere, szerencséje is okozhat valami hasonlót. S aztán másnap hajnalban újra neki kell gyürkőzni…
Így van ez Portugáliában, az Atlanti-óceán partvidékén is Portótól Cascaison, Lisszabonon át egészen a déli Faróig. Az odatévedő, szárazföldi idegennek persze kuriózum – Amado után szabadon – az óceán szerelmeseinek élete. (Merthogy hajlamos átvitt értelemben is csak a felszínen tarajozódó hullámokat fürkészni, a lemenő napkorongot bámulni.)
Amikor délelőttönként a parton a traktoros észleli társa ladikjának közeledtét, masinájával elébe pöfög a homokon, a sekély vízen, s „befogja” a csónakot, majd kivontatja a dagály elől. Minél nehezebben, annál jobb. Akkor van tele a hajó bendője. Akkor csattannak össze a tenyerek, s a cserzett arcbőr elrejti a fáradtságot. Lehet válogatni, szortírozni, méregetni, elégedetten dünnyögni, s utóbb többféle pikkelyest felkínálni kereskedőnek, fogadósnak, vendéglősnek. Akiknek – mint mindenütt a világon – már kevesebb erőfeszítésükbe kerül az „aranyhal kifogása”, magyarán a haszon leginkább az ő erszényüket dagasztja, mint meg-meglóduló fuvalom a vitorlákat, amelyekről a ladikosok álmodoznak, s arról is, hogy egyszer, talán nekik is megadatik, hogy elhajózhatnak a boldogság-szigetre…
Visszaevickélve a földhöz meg a vízhez, ki-ki emitt is, amott is tudja: meg lehet rokkanni szekéren/traktoron épp úgy, mint akár bárkán/rocsón. Emitt az anyaföld húz, sír domborul, amott az óceán mélye vonz, s fogad be örökre…”

Az ezerszínűség, a nyitottság, a befogadás, a tolerancia, a szolidaritás, a megértés, az együvé tartozás, azaz /bel/földünk otthonos világa: Luzitánia.
Portugal vá para ele! Hajrá, Portugália! Franciául (ez idő tájt hanyagoljuk kicsikét az angolt): aller au portugal!

                                       2016. július 7., csütörtök