Anyák napján – Törőcsik Mari és
létélményei(nk)
A Kurázsi mama szünetében
kopogtattam Törőcsik Mari (1935) öltözőjének ajtaján a győri Kisfaludy Színházban,
1980-ban. Bemutatkoztam, átadtam a gyerekeinek szánt édességet, gratuláltam,
adtam/kaptam két puszit (koronavírusnak még híre-hamva nem volt). Azóta szinte
nem volt olyan találkozásunk, amikor ne beszélt volna az édesanyjáról, családjáról,
pélyi szülőhelyéről (ahol egykori pajtásait is megismerhettem), velemi otthonukról.
„Első osztályosok voltunk.
Már javában benne jártunk a tanévben, amikor, azt hiszem, az édesanyja behozta
Mariannt (aki még csak novemberben lett volna hatéves) az osztályba azzal: unja
magát otthon, mivel nincsenek játszó haverjai, s hogyha úgy néha eszébe jut,
hogy eljönne az iskolába, akkor eljöhet-e? Tehát nem íratja be, csak úgy bejön,
hogy teljen rajta az idő”, mesélte 2005-ben Törőcsik Mari egykori pélyi
iskolatársa, Várkonyi Rózsi (Tolnai Gézáné). „Eljött első nap, aztán mindennap,
úgyhogy ugyanúgy bizonyítványt kapott, mint mink. Én mellém ültette a nagyságos
asszony, és negyedikes korunkig mindig egymás mellett ültünk. Nagyon szerettem.
Sokszor kicseréltük egymással a tízórainkat, ő ette az enyémet, én meg az
övét.”
Marika családját ekképp
jellemezte: „Az intelligenciához tartozott, apja (Törőcsik Joachim – szp) iskolaigazgató volt, anyja háztartásbeli (eredeti foglalkozása tanítónő – szp). A nagyapjáék gazdálkodtak. Övék volt a mozi, a
szikvízgyár, a fűszerüzlet, a kocsma. Jómódúak voltak. Egy utcában laktunk, de
éjjel-nappal együtt voltunk. Arra is
emlékszem, amikor a Nyilas Misit játszotta; a Jucóka néni, az édesanyja
tanította be az előadást. Mindent el tudott játszani már akkor is”.
„Később azt nyilatkozta
többször is, hogy ő nem volt szép sose. De nagyon szép volt!”, szögezte le a
szintén pélyi Kácsor Vera. „Volt náluk otthon egy babaszoba, egy része üzlet
volt, oda lehetett menni, bevásárolni játékból. A szalonjukban volt egy
hatalmas zongora, akik ott voltunk, mind klimpíroztunk. Nagyon szerettünk az
anyukájának a ruháiba öltözgetni, magas sarkú cipő…
Ha jött hozzánk Mariann, s
látta, hogy az ásott kútba ételhordóban le volt engedve a túró, a vaj, akkor
azt mondta édesanyámnak: jaj, Rozi néni, mindjárt szólok anyácskának, hogy jöjjön,
mert körözöttet eszünk.”
„Uzsonna is mindig volt
náluk”, emlékezett Rózsi asszony. „Mindig megkínáltak bennünket. Ott ettem
életemben először tejszínhabot. Habverővel verték föl a tejszínt, mindnyájan
kaptunk egy kistányérral, mazsolát szórtak rá. Mikor hazamentem, mondom
édesanyámnak, maga is csináljon ilyet, mert ez nagyon finom. Aztán csinált.
Voltak teheneink, úgyhogy nem volt gond a tejszín.”
„Egy katona hozta a hírt apám
bajtársától, hogy édesapánk meghalt. Anyámnak gyönyörű, vörös haja volt, ami
aztán csomókban hullt ki. Nem kopaszodott meg, csak erősen hullott a haja.
Amikor később visszanőtt, sokkal világosabb vörös lett. Nem hitte el, hogy
meghalt az apám. Megfogadta, hogy amíg haza nem jön, nem gyújt rá.
Karácsony előtt (1946-ban – szp) takarítottuk a
templomot; mivel kicsi voltam és könnyű, álltam az oltáron, mostam le. Valaki
futott be a templomba, hogy jön az igazgató úr! Leugrottam és rohantam… Anyám
kis kosárkát hordott a karján, állandóan napraforgómagot pattogtatott a
cigaretta helyett. Egyik karján Melinda húgom, másik karján a kosár. Ott állt,
mi meg futottunk apám elé… Amikor aztán apám cigarettával kínálta, azt mondta,
hogy soha többé nem mer rágyújtani. Nem is gyújtott rá, pedig erős dohányos
volt.”
„A Hunnia Filmgyár kapujában
állok… Megjelent az újságban, hogy Úttörők címmel filmet forgat Makk Károly,
tíz-tizennégy éves korig fiúk-lányok jelentkezhetnek. Hát, én rögtön… El se
tudtam képzelni, föl se tudtam fogni, vajon, hogy lehet valaki színész?
Jellemző rám, hogy verssel készültem, Petőfi Sándor Szeptember végén (nevet).
Bementem. Az udvarig jutottam. Egy magas férfi megfogta az államat, fölemelte,
jobbra-balra forgatta, azt monda: menjen el! Ő volt Koza Dezső asszisztens –
aki később jó barátom lett. A film végül nem készült el, mert nem engedték
megcsinálni a Karcsinak, nyilvánvalóan nem úttörőset készített volna, hanem
belerakott volna kis humort meg ezt-azt… Utólag nagyon örülök, mert
tájszólásban beszéltem, mindenki kiröhögött volna, elment volna a kedvem, sose
lettem volna színésznő… Anyám várt odakint, látta, mennyire kétségbe vagyok
esve. ’Ne búsulj kislányom, kimegyünk a Vidámparkba!’ Fölült velem mindenre.
Csak a hullámvasútra nem, mert abba sose mertem beleülni. Végül is nevetőssé
sikerült a nap. Majdnem lekéstük a vonatot. Magyarán, anyám azt tudta
érzékeltetni velem, hogy több is veszett Mohácsnál.”
1999 nyarán édesanyjával is
találkozhattam. Éppen függönyt varrt a velemi ház egyik csendes zugában. Beköszöntünk
hozzá Benkő Sándor fotós kollégámmal. Szeretettejes, megértő mosollyal
nyugtázta, hogy kis időre félrevonulunk leányával az utcai szobába.
Beszélgetni. Róla is.
„A kedvenc ételem anyám
sonkás tésztája volt. Soha többé nem tudják azt úgy elkészíteni… Meggyúrta a
tésztát, összevágta a házi sonkát, ügyelt rá, hogy legyen benne kis zsírosa is.
Volt egy olyan edénye, amiben ezt összekeverte a megfőzött tésztával. Betette a
sütőbe. Miután kész volt, kifordította, mint egy tortát. Abból vágott. Most is
összeszalad a nyál a számban.
És senki nem tudott olyan
kocsonyát főzni, mint nagyanyám. S az ő rétese tényleg rétes volt. Nem olyan,
hogy van réteslap és töltelék; mert akkor az ember csak tölteléket eszik, nem?
Volt benne kis túró, vagy kis mák, lekvár, vagy nem is tudom, mi. De az volt,
ami. Egyetlenegyszer Pesten, a Domus Áruház Lehel úti részénél lévő kis boltban
kaptam ugyanolyan rétest. Mondom az illetőnek: ember, ilyen csodálatos rétest
ma Magyarországon nem csinálnak, nyisson üzletet a belvárosban! Azt feleli:
akkor nem lesz ilyen, mert ezt én sütöm. Akkor többet kell csinálni. Én csak
itt tudok maradni, ebben a kis üzletben.”
„Anyám kivétel nélkül mindenkihez
kedves volt. Mikor főzött, két lány segédkezett. Ő irányított: ezt kavarjátok,
ezt így szeretném! Egyszer igen nehéz munka adódott, már nem emlékszem, hogy mi.
A két lány szólt anyámnak: tekintetes asszony, ne tessék haragudni, de ezt mi nem
tudjuk megcsinálni, kérjük, hogy erre, legyen szíves, keressen valaki mást!
Rengeteg cigány nép élt mifelénk, volt cigánysor. S egy zenekar is, amelyik a megye
legnagyobb báljaiba meg esküvőkre, lagzikba járt. De, persze nem mindenki
tudott muzsikálni. Volt a Tisza-parton egy fás rész, amit nekik adott oda a falu,
úgy ettől, mondjuk eddig – kezével mutatta-érzékeltette is Marika. – Csodálatos
bútorokat, ebédlőasztalokat, foteleket készítettek. S amikor ezt látták a
falubeliek, akkor azt mondták, hogy a fasort meghosszabbítjuk, s aztán
kijelöltek egy újabb részt számukra. Mindenki dolgozott és mindenki boldog
volt. Visszatérve az említett igen nehéz munkára, amit aztán végül is a Tapasztó
Sári nevű cigánylányra bízott anyám. Aki tökéletesen elvégezte a rá bízott
feladatot.
Ezután anyám meghívta őt
feketézni. Így, szó szerint, ahogy most mondom. Igen ám, de Tapasztó Sári
kifakadt: mit tetszik képzelni rólam, feketézni hívni, engem…? Hja, hogy kávéra?
Azt igen, azt elfogadom. Erre anyám: de, nem itt a konyhában, hanem a szobában!
Ne tessék mondani!, így Sári. De bizony az én anyám a szobába invitálta.
Biztatta: nyugodtan vegyen csak annyi cukrot, amennyit kíván! Sári pedig elképedt:
az meg hogyan néz ki, hogy a tekintetes asszony szolgál ki engem?! Anyám: most maga a vendég! Tapasztó Sári mélyen sóhajtott: hogy ez
milyen finom!
Legközelebb, amikor összefutottak
az utcán, kérdi Sári: tekintetes asszony, mikor kávézunk legközelebb? Anyám: várjon
csak, a jövő kedden délelőtt ráérek, szabad leszek, szeretettel várom! Hát, így
is lett.”
Mészáros Józsefné, Malvinka
arról beszélt Heves városában (2005-ben), hogy élete párjának a családja Pélyben,
a Tarnaszentmiklósi utcában Marikáék szomszédja volt. „Családtagként kezelték
Jóskát, testvérként szerették, majd miután 1948-ban én is odakerültem, engem
is. Törőcsik Joachimék családi élete példa volt. Mindent megtettek a községért.
Színdarabokat rendeztek, szombaton és vasárnap mozi volt, utána bál. Jucóka
néni tanította a lányokat főzni, a lelke volt a falunak. Soha nem felejtem el
aszpikkal leöntött hidegtálait, kávé- és diótortáját. Sajnos, az államosítás
után kuláknak minősítették, B-listázták, tönkretették őket. Amikor a végrehajtó
kiment hozzájuk, elsírta magát, amikor a zongorára került a sor. Könyörgött,
hogy legalább azt ne vigyék el, mert ez a Mari gyerek olyan tehetséges. A
család Erdőtelekre került, Marikát fölküldték Budapestre… A férjem halála után
Marika arra kért, hogy ne mondjam meg a szomorú hírt édesanyjának, ezt ő magára
vállalja, mert Jucóka néni is annyira szerette Jóskát, mint a saját fiát.”
„Szeretnék emlékezni Édiről, Tóth Pálnéról,
anyám első unokatestvéréről, aki Pestre került. Egyszer Aldebrőn, ahonnan a
család származott, találkoztunk. Szaladgáltam az udvaron a Tóth gyerekekkel,
mindegyik kisebb volt nálam. Egyszer csak Édi azt mondja nekem: te vagy az
egyetlen, akit el tudnék fogadni még a három gyerekem mellé! S miután fölvettek
az Alkotmány utcai közgazdasági gimnáziumba, Édiéknél laktam. Édi a második
anyám volt. De valamennyi családtag szeretett, magától értetődően ez az érzés
kölcsönös volt.”
Korunk legnagyobb magyar
színésznője mindent képes érzékeltetni, ami kapcsolatos az emberrel, illetve a
bennünket ért embertelenséggel. A Vígszínházban, az Eszenyi Enikő rendezte
Átutazókban (2013) – Hanoch Levin egyfelvonásosa komédia nyolc temetésben –
olyan idős asszonyt játszik, aki mindent fölfog, átél, ért, és mindenre
halálosan pontosan reagál fizikumán keresztül is kisugárzó itt létével. Olyan
élet sűrítményt ad a nézőknek, ami sok mindent elindít bennünk, többek között
saját földi (át)utazásunk elemeire is rávilágít. Azokra is, amikre bizony nem
lehetünk büszkék. Visszatükrözi a gyarlóságainkat, elesettségében is a mi
tehetetlenségeinket, vergődéseinket, szívtelenségünket idézi meg. Kegyetlen egy
öregasszony (aki persze még derűs is merészel lenni), mert nem kertel
szembesíteni a kérdéssel: te hogyan is állsz anyáddal, nagyanyáddal, a már
fizikumban megkopott – bár csak látszólag, illetve annak tartott –
tehetetlenekkel? Le kell csak őket írni? Ezek és ezek kipipálandók, mit akarnak
még itt? Ugyan már; nem volt már elég nekik e földi paradicsomból, miért nem
veszik a kalapjukat, aztán utaznak tovább, mit is számít, hová, bárhova, csak
át más dimenzióba; hagyjanak békében bennünket. Hiszen kuss, a nevük.
Örüljenek, ha egy-két szép pillanatuk akadt (ha ugyan akadt), érjék be
ennyivel. Szanatóriumba velük, ha megszöknek – Törőcsik Mari Bobe Globcsikja
nem egyszer meg is teszi, nem az a feladós fajta –, vissza kell őket
toloncolni, ha ez sem elég, akkor irány a diliház, mama!
Leírja ez a mai társadalom a
korosakat. A Taigetoszon a helyük. Mint mindenkinek, aki más. Így, úgy vagy
amúgy. Egyszerűen elbabrálunk mi egymással; legalábbis az igyekezet az aztán
megvan. Mindeközben saját magunk alatt is vágjuk azt a bizonyos fát. Csak egy
kis boldogságot akarunk kicsikarni az élettől, mindenáron jeligével. Ez nekünk
jár. De csak nekünk. Ezért is vagyunk állandóan útközben; csak éppen azt nem
vesszük észre tervezgetéskor, készülődéskor, pakoláskor, búcsúzkodáskor,
barangoláskor, megérkezéskor(?), hogy egyre kevésbé sikerül megtalálni
önmagunkat. Társról, egymásról nem is beszélve.
Az egész világ masírozik
valahová. Közben, mintha lennének útitársaink, akik egyébiránt ugyanúgy saját
maguk után kajtatnak, nagyjából hasonló eredménnyel, mint mi. Átgázolunk
mindenen és mindenkin, csak éppen a lényeg sikkad el: miért is vagyunk itt,
ott, avagy amott? Nincs nekünk valami feladat-félénk, bárhol, bármikor bukkanjunk
is föl a kozmoszban?
„A lányunk az első elemit
Velemben végezte, ahogyan Gárdonyi megírta: még a négy első osztály együtt
járt. Előtte fél évig itt volt óvodás. Ő, aki a pesti óvodában egy sarokban
állt, nem volt hajlandó a gyerekekkel játszani. Ide betette a lábát, s minden
jó volt. Valamennyi osztálytársát ismertem, s az ő jó ismerőseit is. És amikor
Budapestre került a Lisznyai Úti Általános iskolába, az nagyon jó nevű
intézmény, fölhívott a tanítónője azzal, hogy hol volt első osztályos a Teréz,
mert a legszebben ír, olvas és számol. Mondtam az itteni tanító úrnak, hogy meg
van dicsérve nagyon!”
„Sose törődöm azzal, hány
éves vagyok. Most se azzal vagyok elfoglalva, hanem, hogy igen, az élet
véges.
Egyszer valaki megkérdezte
tőlem, hogy mit adnék útravalóul a gyerekeimnek? Mondom, ne haragudjon, de
ilyen hülye kérdésre nem tudok válaszolni. És egyszer hajnalban fölébredtem,
mondom, dehogynem! És meg is kapta a fiam is meg a lányom is: a legfontosabb,
hogy szeretni tudjunk. Ez a legfontosabb. Ennél fontosabb nincs a földön.”
Szenkovits Péter
