2014. február 25., kedd

Az idő úgyis eldönti


Egy-egy tervezett találkozás, beszélgetés előbb kezdődik, mint maga az esemény. A csuda tudja, hogy van ez: peregnek az ember bensőjében olyan filmszalagok, amelyek még nem is rögzíthették magát a valóságot, hiszen azt megörökíteni, ami nem történt meg, merthogy még nincs is, képtelenség. És, bizonyos szempontból, mégsem az. Ezek a képzelet próbafelvételei, egy szemszögből: a sajátunkéból. Aztán amikor „élesben” zajlik a dolog, mit ad isten, megint csak: ahány szereplő, annyiféle kameraállás. Hogy a köz(össég) archívuma végül is mit őriz meg, objektíve, azt az idő előbb-utóbb úgyis eldönti. Azért erre (legalább) bízvást számíthatunk.

szp - 2014. február 25., kedd
- Vas Népe; Jó reggelt!














2014. február 22., szombat

Dadogni, pedig nem szabad - A király beszéde Kaposváron - Rendező: Funtek Frigyes - Pacsirta Rádió, 2014. március 2., vasárnap, Oldalnézet


Mikrofonpróba. Csendet kérünk; adás van!
Kapás lesz-e? Megértenek-e bennünket, megértjük-e egymást?
Ne legyünk kishitűek. El ne higgyük, hogy alkalmatlanok vagyunk, még azután/akkor se, miután számtalanszor kipécéztek bennünket, gúny tárgyává alacsonyítottak, sugallták/sulykolták: nekünk úgysem sikerülhet.

S ha nem tudunk megbirkózni önmagunkkal – fogjunk össze, hitvessel, logopédussal... Együtt, közösen megvilágítani tehetetlenségem – dadogásom - messzire/mélyre nyúló ok-okozati sorozatát.
Csak legelőször is szálljak le a magas lóról. Ne a másikat, a segítőtársat froclizzam, nézzem le, alázzam porig, pont azt, aki a saját szakmájában/hivatásában vérprofi, s még akkor se őt hibáztassam, ha az első, a második, de még a harmadik nekifutásra se sikerül(ne). Tekintsük partnernek, szövetségesnek, hiszen majd’ jobban ismer önmagunknál. Aki, igenis meg tudja teremteni azt – ha valóban nem makacskodunk, nem kapálódzunk folyton-folyvást, s fölülemelkedve készek vagyunk hinni -, akik valójában vagyunk. Avagy akiknek lennünk kell(ene).
Mert: makogni, pedig nem szabad(na) – a jó Deák Ferencünk után (eléggé) szabadon.

Persze, mily’ könnyű mindezt bepötyögtetni a (számító)gépbe. De menteni a kobakban/szívben, lelket lehelni belénk, embert próbáló folyamat/feladat. S legfőképpen: tényleg lehessen ránk számítani! Amikor, nincs mese, ki kell állni és a mondanivalónkat – egyben: cselekvési lét-tervünket – félreérthetetlenül, egyértelműen, világosan, tisztán artikulálni, hogy azt a kozmosz legelrejtettebb szegletében is hallhassák, fölfoghassák, félre ne értelmezhessék. 
Azonosulhassanak vele.
Nem akarunk „Szebb jövőt!”. Olyat – soha többé - nem, amilyent újabban óriásplakátok, szórólapok hirdetnek úton-útfélen-útszélen. Megint vészkorszaki sötétséget? Hát, nem volt elég – soha nem elég? - a szögesdrótból, a kirekesztésből? Mély fagyasztott nyilas köszöntést mikrohullámú sütőbe tenni, a gonoszt/sátánt újraéleszteni? 
Ismét ez lenne a jövőkép?

„Vétkesek közt cinkos, aki néma” (Babits Mihály).
Kaposváron, a Csiky Gergely Színházban David Seidler A király beszéde című színművének magyarországi ősbemutatója felkiáltójel: soha többé fanatizmust, totalitarizmust!
A Funtek Frigyes rendezte előadás az igazat mondja, nem csak a valódit. József Attila is büszke lenne rá. Mert kézfogás, szövetség, megerősítés is. S hitvallás: színházban, életben, itt-létben. 
Az Emberben. 
Valóságos katarzisok sorozata.  
Torkunk nem az influenzajárvány miatt jelez intenzíven.

Hüse Csaba (Bertie) és Sarkadi Kiss János (Lionel Logue) alakítása a tökéletes felé hajaz. Egyszerűen briliánsak. Alkotótársaik között sincs gyenge, avagy gyengébb láncszem az arénaszerű („sajnos”, igen-igen „találó”) díszletben. Nyári Szilvia (Elizabeth), Varga Zsuzsa ( Myrtle) is úgy kiemelendő, ahogyan van. Spindler Béla - egyházi méltóságként - olyan e világi ön- és hatalomimádó ismerős, aki arról is nevezetes Európa-szerte, hogy pozíciója megtartása érdekében, ha kell, akár az ördöggel is cimborál. Teszi is rendesen. Miközben szinte minden(ki)től elhatárolódik – amitől/akitől nem kéne. Amúgy fennen hangoztatva: mindezt a nép nevében, felhatalmazásával, érdekében.

A kaposvári immunerősítő szétárad bennünk.
Odaállunk a megafon elé. Mikrofonpróba. Adás van. Figyelmet kérünk!
Aztán csendet már nem; kapás van…?!

                                                                                                                                          Szenkovits Péter

(E jegyzet elhangzott a Pacsirta Rádió Oldalnézet című műsorában - 2014. március 2-án, vasárnap, 9 óra után - www.pacsirtaradio.hu - a Hangtárában föllelhető)




2014. február 21., péntek

A minőség örök

Jó reggelt!

Üzenet a múltból a jelennek s talán a jövőnek. Fölfogás, megérzés, aktuális idegállapot kérdése, miként fejtjük meg, dolgozzuk föl az elő-előbukkanó jelzéseket, mondhatnánk úgy is: (újra)hasznosítjuk-e azokat. Egy réges-régen eltett, s a spájz valamelyik zugában fölfedezett lekvár – a rátalálás öröme mellett - nem várt talány is. Már nincs köztünk, aki megalkotta ezt a különlegesen csodás, bizonyos értelemben művészi produktumot. Példát is ad(ott), mutat(ott): a minőség, valahol, örök. Vagy egy-egy recept „fölélesztése”; az ünnepi asztal köré varázsolja azokat is, akik, anno, becsülték a harmonizáló ízeket. Lehet, ezt hívják csak így, egyszerűen: folyamatosságnak. 
Vas Népe, 2014. február 21.














Egy, kettő... Három nővér - Kaposvári Egyetem, harmadéves színészhallgatók

Egy, kettő… Három nővér

Egy, kettő s háromra máris ütemesen verhetjük a mellünket, hogy mi aztán tényleg boldogok vagyunk, velünk minden, de minden stimmel az ég egy adta világon. Naná! Ismerni még valakit e kozmikus búgócsigán, aki ennyire szépnek látja, mutatja, tudja a világot, gyújtópontjában az embernyájjal? A (fizetett) önreklámjainknak aztán meg is van a hozományuk; saját magunkat tévesztjük meg újra és újra.
Igaz, csalód(t)unk jó párszor, de már ezt is tudjuk frappánsan kezelni, magyarázni. Kommentek nélkül egy tapodtat se! Jé, nem is volt annyira jeges az a zuhany; csupán hallucinál(t)unk.  Meg lehet (s)zokni. Nem igaz?
Egy-kettő, egy-kettő… Három nővér. Ők dehogyis Csehov találmányai, már nehogy a nyakába varrjuk, hogy ilyenek vagyunk. Íme az ember! (Ecce Homo!) Én, te, ő, mi, ti, ők. Változhat a sorrend; ahogy te(t)szik, tesszük. Bár egyszerűbb (lenne) a tükröt ripityára törni, s legyinteni történetesen a létfeltáró író(k)ra, mint akár belebújni saját magunkba, fölkapcsolva a belső reflektorainkat - ha egyáltalán van még tartalékenergiánk -, hogy ne tévedhessünk el milliomodszor is a saját ösvényeinken.
Azért ne röstelljük (annyira), ha elhagyatottságunkban nem boldogulunk. Keressünk agilis túravezetőket! Éppenséggel a Kaposvári Egyetem harmadéves színészhallgatóinak személyében bravúros turnészervezőkre bukkanhat(t)unk. Kétszer is alátámasztották ezt Savariában, Anton Pavlovics Csehov Három nővérének „beutaztatásával”, a Weöres Sándor Színház Márkus Emília Termében. Hu-juj! S hogy nem átallottak túlontúl sötét, borús képet pingálni rólunk, nekünk... Honnan veszik ezek a bátorságot? Beolvasnak, hogy nagy rakás „bizonyos” ez az egész életünk a garnírunggal együtt. És végső soron nem restek szembesíteni azzal (ejnye!) sem: totojázó janihuszárok, gatyázó, lacafacázó nyámnyilák (is) vagyunk. A teátrista gézengúzok (kereszt)név szerint: Henrietta, Sándor, Nikolett, Bence, Zsófia, Petra, Júlia, Anna, Nándor, Csaba, Laura, Izabella, Attila, Péter, Sára, Dalma. Osztályvezető tanáruk (Kocsis Pál) és rendezőjük (Kelemen József) figyelmébe ajánlunk melegen egy-egy intő kiosztását, majd odakanyarítását az életindexükbe. Jól mossák meg a fejüket, tanulják csak meg az ebadták: ne merészeljenek engedni (ebből) a huszonegyből! Már nehogy abbahagyják az efféle frissítést, élesztést, teremtést bennünk/értünk.  Egy, kettő, három...!

                                                                                                                                                                                                                                                                                   Szombathelyi7, 2014. február 21. 

2014. február 15., szombat

Kertész Péter/Novák bácsi: világ, szín, vonal

„Jobban leépült, mint ahogyan én szeretnék majd leépülni, nagyon öregen”, vélekedik Novák bácsi kapcsán Kertész Péter, aki vendég(színész)ként immár családtagunkká vált a Weöres Sándor Színház Máli néni című, katartikus hatású lételőadásában.

„Bár már így is elég koros vagyok”, morfondírozik a legszebben beszélő magyar színjátszók között számon tartott művész, aki a héten töltötte be a hetvenegyedik életévét. „Nyilvánvaló, hogy a külvilágnak meg a környezetemnek már egy öregember vagyok, de hála Isten, én ezt még nem érzem. Az igazság az, hogy nem is a hetedik iksz felé tartva, hanem mielőtt még hatvan lettem, kezdett összeszorulni a gyomrom. Nem is azért, hogy a hatvan (vagy a hetven) sok, hanem arra gondol az ember, hogy mennyi van még hátra? Az a dermesztő a dologban, hogy az optimális esetben is már nem nagyon sok. De hát, sajnos, ez van. S ez az, ami ellen a legokosabb meg a legszebb ember sem tud tenni semmit. Megszületünk, meghalunk. Közben lehetőleg értelmesen és jól kell élni.
Közeli ismerőseim most lettek hatvan évesek és sopánkodnak. Én erre azt mondom nekik: figyeljetek, nagyon örüljetek, mert tíz év múlva vissza fogjátok ezt sírni! Szóval a kor kapcsán is nyugodtan kijelenthetjük: minden, így tehát az idő is, relatív. Csak az a baj, hogy egy esztendő ma már – az én koromban – sokkal gyorsabban telik, mint fiatalon. Mivel egy húszéves embernek egy év az egy huszad része az életének, mondjuk egy nyolcvan évesnek meg az egy nyolcvanad része egy esztendő. Ugye, tehát ez sokkal kisebb része az életének, vagyis: relatíve gyorsabban telik…”
S ha már az időfolyosókon barangolunk-bóklászunk, szóba kerül az is:
„A Robi (Koltai Róbert a Máli néni rendezője – szp) mindig, amikor együtt vagyunk, s új emberrel találkozunk, megkérdezi tőle: ’Szerinted, mi hány éve ismerjük egymást a Péterrel?’. Mondják, hogy húsz-harminc-negyven… S akkor közli a Robi: ’Nem, hatvan!’. Mindenki elájul. De, tényleg, mert az egyik osztálytársammal egy házban lakott s így már gyerekként összejöttünk. Aztán nem láttuk egymást, a főiskolán találkoztunk legközelebb – ő kicsit később végzett -, majd elkerültünk az ország különböző sarkaiba. Sokáig nem találkoztunk. Az utóbbi tizenöt-húsz évben kezdtünk együtt dolgozni, s nem, hogy kiújult a barátságunk, hanem igazából most lettünk barátok. A Sose halunk meg óta – a filmben az orvos voltam, a színpadi változatra Csákányi László a tánctanár szerepét, mondhatnánk, hagyta rám örökül – Robi sokszor rendez, készít filmet; mindig gondol rám.”
Íme, hát milyen kézenfekvő Kertész Péter szombathelyi találkája a csipetnyit kakukk Novák bácsi figurájával, eshetne le nyomban nekünk, nézőknek az a bizonyos tantusz, ámde nem egészen pontos helyen csörrenne az érme.
„Ebben meg az (is) a jó, Robi utóbb elmesélte, hogy nem az ő ötlete volt, hogy én játsszam ezt a szerepet, hanem a Jordán Tamásé. Noha Robinak is én jutottam eszébe a Novák bácsiról, de amikor tárgyaltak ők arról, hogy színre kellene vinni a Máli nénit, akkor a Jordán javasolt engem. Ujjongva fogadta az ötletet Robi, mondta, hogy ő is rám gondolt. Persze ez nagyon jólesett. A Tamást is nagyon régóta ismerem, egyetemi színpadosok voltunk mind a ketten. Én valamivel előbb, mint ő. Egyébiránt két hónap korkülönbség van köztünk.”
Van, akinek, amikor (a vasi teátrum színpadán) kalapban ül a gyerekkel, Benkő Gyula jutott róla az eszébe, merthogy Kertész Péter Novák bácsija benne őt idézte meg. Más a már említett Csákányi László – méltó – utódjának érzi-érezte.
„Mondjuk ezekre az emberekre nem rossz hasonlítani… Körülbelül két éve, ugyan nem ennyire öreget, ám egy szintén korosabb könyvelőt játszottam a budapesti Karinthy Színpadon A templom egere című vígszínházi vígjátékban. Röviddel a premier után látta az előadást Vallai Péter kollégám, aki utána bejött az öltözőbe gratulálni – ez nem sokkal a halála előtt történt -, és ő meg azt mondta, hogy neki arról Feleki Kamill ugrott be az Állami Áruház című filmből; ’Ember lesz az én kis unokám’… Kamillka, amikor az Operett Színház-beli időszakomban megismerhettem, már öreg ember volt; szóval nem volt sokkal idősebb, mint én most… Mindörökre belém ívódott, hogy a barátjának fogadott.”
S hogy mit visz a „batyujában” Szombathelyről?
„A Máli néni olyan jó előadás, és most nem magamról s tényleg nem is elsősorban magamról beszélek; föl tudnám sorolni a darab szinte összes szereplőjének a nevét. Szombaton (február nyolcadikán) huszonkilencedszer játszottuk. Szóval: örömet viszek.  Ám egyetlen kritika meg nem jelent országos fórumokon. Szinte senki sem tud róla. Azelőtt, amikor én fiatal színész voltam, egymás teljesítményét is számon tartottuk, s rólunk tudott mindenki. Kis túlzással, ha a kisujjamat megmozdítottam, már írt róla valamelyik országos napilap, vagy a Film Színház Muzsika, vagy hírt adott róla a televízió. Az, hogy itt, Szombathelyen mi történik, arról még Budapesten se értesülnek, Debrecenben meg pláne nem. Ez nagyon nem jó. Ma a fiatal, tehetséges színészeknek sokkal, de sokkal nehezebb a dolguk. Pedig olyan jó lenne, ha tudná ország-világ: X, Y hol, kinél, milyen jó! S aki fölmerül a habokból, azt ne hagyják elsüllyedni (megint)! A mi időnkben volt televízió (tévéjáték), rádió (hangjáték), film. Immár szinte semmi sincs. A mai sorozatokban egy-egy kolléga, ha előfordul. De a többség, mindössze, a mostani szóhasználattal élve, celeb. Fontosabbnak kellene lennie a kultúrának, mint olyannak. Nem csak a színháznak, a kultúra minden területének. Csupán egy ’picurka’ úgymond szelet: ugyanannyiért, vagy még kisebb gázsiért szinkronizálunk, mint mondjuk tizenöt évvel ezelőtt. Egy vicc. Mert - meg kell élni…”.
S miképpen summáz a születésnapos – Jászai-díjas - művész?
„Minden nap a tükörbe tudok nézni. Illetve, egyre kevésbé nézek a tükörbe, mert látom, hogy milyen öreg vagyok…” (Somolyog, persze.)
Egy színházi ember, miután megnézte a Máli néni főpróbáját, odasúgta Koltai Róbert rendezőnek: „Kertész Péter Novák bácsija: világszínvonal”. Ez a kicsit kócos, szakállas, házikabátos, bolondos, velünk s a világgal össze-összekacsintós – a csodás Máli néni/Kiss Mari által a legjobban szeretett – tünemény-apóka immár családi-teátrumi tablónk egyik éke.
                                                                                                             Szombathelyi 7 - 2014. február 14. 






2014. február 6., csütörtök

Jancsó Miklós (1921- 2014): Gondolkodjanak kicsit

A korszakos hatású Jancsó Miklós cannes-i díjas, kétszeres Kossuth-díjas filmrendező 1991-ben interjút adott Fodor Sándor kollégámnak-barátomnak.
Rövid idézet a Magyar Színész című lapban megjelent beszélgetésből:

"- A filmnek, az irodalomnak, a művészeteknek milyen szerepük lehet a hatalom féken tartásában?
- Ezek a modern világban anarchoid dolgok. Ellenállásokra építenek, s ezt nem szereti a hatalom. Az itteni kormány is mit ágált a sajtó ellen, s csináltak egy rosszul sikerült lapot, hogy legyen valaki, aki jót mond róluk. Nem kell jót mondani. Arra legyenek büszkék, ha valaki őszintén megmondja, hogy ti hülyék vagytok. És gondolják végig, hogy ez mit jelent. Hisz nem azért mondják nekik, mert tényleg hülyék, hanem hogy gondolkodjanak kicsit."
                                                       (Magyar Színész c. kötet, 1997, magánkiadás - felelős szerkesztő szp)

2014. február 5., szerda

Amerikai botrány (is) - Cudar világ, avagy a mi XXI. századunk - Itt a vég(szavazás)?

Még hogy csak amerikai, hiszen valójában világméretű botrány.
Nem kis túlzással: vajon a teremtés előtt térben is időben miféle (ugyan megnevezni nem vagyunk hivatottak; szerencsére) módon járta át a mindenséget és a még azon túli szférákat is a korrupció?
Merthogy átitatta, ehhez kétség nem férhet. Vagy maga a képmutatás és a gátlástalan hazudozás is milyen történelmi, történési kategória, ha egyáltalán...?

A humanizmust imitáló kétszínűek éhsége (azért ennek a kimondásához, ugyebár, még nem kell nagy bátorság: mióta a világ, világ) csillapíthatatlan.
Nincs az a zsákmány, amihez még ne csakliznán(a)k ezt-azt.
Ráadásul hajlamosak magukat áldozati bárányként föltüntetni: értetek (v)esszük el, nem ellenetek demagógiával. Utóbb meg - koccintás közben - összekacsintanak az övéikkel.

A társadalom tagjainak zöme nem vak ugyan - ám mégsem akad fönn - (még) nem lázad - a már ezredszer is megtapasztalt visszásságok miatt. Hallgatni arany jeligével, kor- és időszakokon átívelőn, majd csak lesz valahogy, mindig volt.
Akár még föl is tartjuk a kezünket, kapitulálunk: bocsánat, hogy (f)élünk, megint fölzabálhattatok bennünket; mi már csak ilyenek vagyunk.

No, minderről is szól az Amerikai botrány című amerikai-angol krimi (ez aztán tényleg az - avagy: mégis inkább horror?), miközben a filmet néző nem igazán tudja eldönteni: idebent avagy odakint van?
Jó fil-e, mert azt tükrözi amilyen a való világa, vagy éppen azért csalódik: mert pontosan azt mutatja, hogy milyen nyámnyila ő maga e galaktika-részecskén.
És ez bizony kellemetlen-kényelmetlen; ciki az efféle csiki-csuki.

David O Russel rendező-forgatókönyvíró (társszerző: Eric Singer) alkotásának témája, megvalósítása egyszerre pofonegyszerű, átlátható, ugyanakkor meg bonyolult is, egyszer-másszor jól el lehet tévedni (veszni) a "dzsungelben".
Hja, kérem, a korrupció már csak - "mű-fajából" eredően - ilyen természetű és egyben természetellenes(?).
A valaha létező őserdők minden bizonnyal százezerszer áttekinthetőbbek (voltak), mint a pár tízezer éve zajló, így-úgy-amúgy megcsavart, megkavart, zűrös, piszkos ügyletek-üzletek.

Az Amerikai botrány főszereplői majd hogy nem zseniálisak. (Azért mégiscsak amerikai meg brit...)
Christian Bale, Amy Adams, Bradlay Cooper, Jennifer Lawrence, Jeremy Renner.
Mindenható maffiózó vezérként az a vén csibész-gazember Robert De Niro ráadásul - még mindig - szerethető is.

Mi aztán jól tudjuk, hogy a föld(közel)i korrupció-királyok sincsenek híján a talentumnak.
Amúgy a Jóisten mentsen meg bennünket a zseni fanatikusoktól!
Volt hozzájuk "szerencsénk"; soha nem volt velük szerencsénk.
Be is dől(t)ünk nekik rendesen.
Amerikában, Európában - csaknem mindenütt - szintúgy.
Botrány.
De talán mégsem - emiatt - lesz világvége.



Egyébiránt tegnapi - 2014. február 4. - sms:" Az első európai uniós korrupciókutatás kimutatta, hogy mindenhol komoly probléma a korrupció. Magyarországon viszont különösen. // origo"

Ma délben volt a fotós próbája a Cudar világ című előadásnak Szombathelyen, a Weöres Sándor Színházban.
Botrány. No, nem az előadás, az szinte olyan pontos, mint a világ legprecízebb szikéje, hanem e mai valóság szégyenletes, vérforraló.
S a vasi teátrumból (is) szinte ugyanolyan a panoráma, mint amit az Amerikai botrány a vászonra "fest".
Az ott-lét és az itt-lét látlelete.
Melyik a gyalázatosabb?
Hátborzongató az azonosság.

"Magyarországon viszont különösen."

Óriásplakátokon mostanság SIKERORSZÁG felirat virít; elírás lehet.
Helyesen, pontosabban: SÍRKERTORSZÁG(?).

Istenem!
A hetvenéves - január 31-én töltötte be, a Jóisten éltesse nagyon-nagyon sokáig a pazar színészt! - Papp Zoltán után szabadon: is te nem!?
Istenem, istenem: is te nem - is te nem...?!

És te nem - és/én/sem?
Hogyan is állunk?
Miképpen tovább?

Czukor Balázs rendező és csapata valami olyasmit rak(ott) le az asztalra, aminél ma aligha létezik fontosabb. Megkerülhetetlen a felelősség(ünk) ebben a XXI. századi - közép-kelet-európai - zűrzavarban. 
S immár végképp nem lehet, nem szabad totojázni!

Mentsük meg önmagunkat s egymást - mert ha nem, emiatt tényleg itt (lesz) a világvége.


2014. február 6., csütörtök:
"HIR Villámgyorsan elfogadják a paksi atomerőmű bővítéséről az oroszokkal kötött szerződést. A Fidesz kezdeményezésére mára előrehozták a végszavazást. // origo - 11:20:44"


A legújabb porció:
rezsicsökkentés turmixolása atomtöltet-pirulával.

A hatás - előbb-utóbb - "is te..." - nem marad el.