2017. augusztus 28., hétfő

A minden jön el - Vízkereszt vagy bánom is én; Weöres Sándor Színház - Másodszor, másképp mondom...


„Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen. / Sohase mondd, hogy tovább már nincs nekem. / Mindig van új és még újabb, hát várd a csodát, / De sohase mondd, hogy nincs tovább.” (1980, szerzők: Döme Zsolt/Verebes István, előadó: Hernádi Judit; Mészáros Márta Örökség című filmjének betétdala.)
Mi minden (meg)változott szűk negyven esztendő alatt!
És persze mi minden mégsem.
„Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen. / Nem jöhet új az életben hirtelen.” Avagy az új a régi?! Merthogy az oroszok megint – újra (még mindig?) - a spájzunkban vannak.
Éljen a megbonthatatlan magyar-szovjet/orosz barátság…? Az örök…?!
De tényleg: ez komoly?
Ha átcsúszna – valami csoda folytán - illetékes elvtárséknál az a népszavazási kezdeményezés, hogy ismét, megint lesmárolja-e a két népvezér egymást soros (hm) randevújukon, az együvé olvadás jegyében, mire voksolnánk? Igen vagy nem?
Alighanem a többség elsöpörné ezt a régi-új szerelmet: „sokáig, míg a Duna vize nem ér bokáig” (népi szólás). Paksnál sem.

Árva kukkot nem értettünk az egykori rádiós vízállás-jelentésekből. A mai királyi kommunikáció ugyancsak halandzsaként értelmezhetetlen. Normális gyomor számára (meg)emészthetetlen.
Hát persze, hogy mindez is bevillan(t) – második megtekintéskor (2017. augusztus 25-én, pénteken délután) – a szombathelyi Karneválszínházban, amikor is a Weöres Sándor Színház művészei Réthly Attila főrendező irányításával újra óriási sikerrel játszották Shakespeare nyomán a Vízkereszt vagy bánom is én című (1601-ben fogant) szakadatlanul aktuális (víg)játékát – abszurdját.
A Kádár-érában vagyunk. A pincér, az ízig-vérig színjátékos Endrődy Krisztián - amikor italt mér az orosz tisztnek, aki ezúttal történetesen a penge Horváth Ákos -, óvatlan pillanatban, természetesen, hoppá, belefújja taknyát a megszálló pohárkájába, s így szolgálja föl neki a nedűt. Egészségedre! Nazdarovje!
Tegyük a szívünkre a kezünket; mi másképpen viselkednénk, cselekednénk a bennünket (újfent) megszállókkal, mint teszi azt a világraszóló deszkákon – a szombathelyi Megyeháza udvarán – eme (fel)szolgáló? Egy frászt!
Gusztustalan, hát, persze, amit művel, de legalább ő nem kollaborál. Teszi, amit - adott körülményei között, lehetőségein belül - megkövetel a haza.
És (ivó)cimborái sem tétlenkednek. A nem csupán névleg vitéz Tóbi, a fantasztikus Bezerédi Zoltán, a berezelős /úgyszintén/ vitéz, de ha kell, a bajban társ Ábris, a minden szerepben kiváló Kálmánchelyi Zoltán. És jé, megint csak a csalingerünk (igen: ő az igazi főúr!), Endrődy Krisztián.  Kellemes együtt inni, jókat dumálni, múlatni az időt, évődni, ugratni egymást, de amikor a szükség úgy hozza, akkor nincs mese: szövetkezni kell a sátán ellen. Meg kell leckéztetni együtt – fifikásan, kreatívan, apait-anyait beleadva - az elmebeteg, felfuvalkodott /mindenkori/ despotát, élősködő nyikhajt, aki (csaknem) mindenkit kénye-kedve szerint megaláz/na/, kisemmiz/ne/. Kretén. Imbecillis. Stupid.
Orosz Róbert e „nemesember” színét s fonákját oly’ élethűen cicomázza, hogy egyszerűen kiráz bennünket tőle a hideg. Íme, a diktátor, mint olyan. Emberek, sorstársak, hát ezek, az ilyenek diktálnak, „diktatúrálnak” nektek! Elment a ti eszetek, ha ezt hagyjátok, ha ebbe belenyugosztok, ha ezt nem külditek zárt osztályba, megérdemlitek! Értitek?! Ébredjetek már föl a jó életbe!
És mindeközben itt vannak az újabb és újabb generációk tagjai, akik fogékonyak, nyitottak, őszinték. Élni szeretnének. Nem megnyomorodni. Nem kitántorogni. Maradni. Szerelmesnek lenni. Alkotni. Teremteni. Családban létezni. Boldogulni.
Egészségesnek maradni. Betegként esélyt kapni méltóságteljes fölgyógyulásra. Tisztelve s megtiszteltetve lenni: másságra, fajra, felekezetre tekintet nélkül.
Szabadnak lenni. Szárnyalni.
Nem félni. Következmények nélkül kimondani az igazat. Akár olyan udvari bolondnak, tréfamesternek lenni, mint Feste, akit Jordán Tamás prezentál a Vízkeresztben; hittel, energiával, humorral, összekacsintva a gonoszt a halál pöckére küldő csapattal, csoporttal; vonzva mindent, mi szép és jó. Nem ismerve lehetetlent; kihozni önmagunkból, egymásból a maximumot.
Teljesíteni létezésünk küldetését.
Csak dicséret illeti Balogh Jánost, Gonda Katát, Jámbor Nándort, Fekete Lindát, Alberti Zsófit, Nagy Cilit is! A fordító Nádasdy Ádámot, a dramaturg Hamvai Kornélt. A Mágikus Mintha zenekar (Sohase mondd… meg aztán  Kovács Kati-számok: Az én időm /egyszer lejár/, Most kéne abbahagyni - etc.) alázatból és odaadásból szintúgy jelest érdemel. Maronics Ferenc zenei vezető, Takács Lilla jelmeztervező, a kellékes Varga Máté és a súgó Győrváry Eszter, az ügyelő/rendezőasszisztens Egervári György bizonyosan nem felejti el, hogy olyan előadáshoz tett hozzá, ami túlnő színháztörténeti jelentőségén. Bennünk, nézőkben helyezett el bányalámpákat. Szó szerint (elhangzik): „nincs más sötétség, mint a tudatlanság”.
A tudás örökmécsesét nem lophatja el tőlünk senki, amiként a következő generációk kanóca is égni fog.
Egyszer s mindenkorra.
A pojácát/zsarnokot megleckéztető team egyike, Tóbi utolsóként mászott le a kempingautó tetejéről, amikor a létra kiakadt – s kis híja volt, hogy Bezerédi Zoltánt nem érte baleset. Egy néző, észlelve a bajt, felpattant (pedig nem pehelysúlyú), s elkapta a grádicsot. Bezerédi Zoltán kezet fogott vele köszönetképpen, s aztán minden ment, mint a karikacsapás.
Még hogy apatikus volna a közönség/közösség?
Ugyan már!
Ha arról van szó, hogy mondjuk az oroszok, az agresszorok ne adj’ isten újra a spájzban lennének, akkor nem lennénk híján az összekovácsolódásnak, összefogásnak.
„Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen, / Nem jöhet új az életben hirtelen. / Sohase mondd, hogy vége, hogy nem érdekel, / A mindenen túl a minden jön el.” (Döme Zsolt/Verebes István/Hernádi Judit)

                                                2017. augusztus 28., hétfő

2017. augusztus 18., péntek

Az egész világ benne van; Vízkereszt vagy bánom is én a Weöres Sándor Színház előadásában - Szombathely, Megyeháza udvara


„A soha-nem-volt és soha többé el nem érhető szabadság adja meg Shakespeare nyelvének és beszédének mindenek fölött való nagyszerűségét. Shakespeare emberei… nem gondolatokat beszélnek, hanem valami sokkal ősibb dolgot, magukat a tudatban felvillanó képzeteket, …a tudat nyersanyaga bukkan fel itt barbárul és csodálatosan.
… Ez a szabadság élteti a shakespeare-i humort is. Vígjátékai nem szellemesek, a gúny, a megfigyelés, a félszegségek nevetségessé tétele kis szerepet játszik bennük. A komikus hatást a meglepetés váltja ki: azon lepődünk meg, hogy mi minden eszébe nem jut ezeknek az embereknek és milyen sorrendben, micsoda vad összefüggésekben!” (Szerb Antal /1901-1945/: A világirodalom története)

És mi mindenre asszociáltat(hat) bennünket Réthly Attila Vízkereszt vagy bánom is én című Shakespeare-rendezése a szombathelyi Megyeháza udvarán, a Weöres Sándor Színház társulatával szövetkezve!
Kimentik a tengerből az ikerpárt. Belénk villan: kutya kötelességünk (lenne) segíteni bajba jutott embertársainkon. Evidencia.
Befogadni őket. Természetesen. Nem azért mert nemesek (mint Viola és Sebastian), hanem mert sorstársaink e planétán.
Megismerni, megérteni egymást.
Integrálni, integrálódni.
Legelébb persze meg kell dolgozni saját arcunkért. Meg kell küzdenem a sárkányaimmal/ördögeimmel. Bestiák! Le kell tudni vágnom a sorra-rendre bennem/belőlem (is) kinövő hétfejeiket. Ez folyamatos munkálkodás, akár a kerti gazolás. Ha nem kapálom ki – rendszeresen - a gyomnövényeket magamból, begyöpösödök.
Oda a belső szabadság.
Aztán meg a külső. A manipulálók torzhada könnyedén fölzabál(hat) mindnyájunkat.
Dudva egy világ ez!
Bődületes, micsoda módi bábként faragtatva lenni – megcsonkítva, torzként -, vegetálni. Évezredek óta.
Meddig?
Az uralkodó, a hatalom ülepének nyalásában jeleskedők brancsa mindenre, mi nemtelen, dalolva képes. Mint Malvolio. „Nemesember”. Orosz Róbert nyílt színi tapsot kap, mert oly tökélyre formázza a seggnyalót. Önként és dalolva önmagát gyomirtózza le. Nem középiskolás fokon.
Irtózatos, iszonyatos. Miközben rá-rá ismerünk életünk megnyomorítóira. Galádakra, csalókra, hitványakra, semmirekellőkre, gyalázatosakra, vétkesekre, közveszélyesekre.
Zsákmányleső siserahadra. 
Orosz Róbert - eddig is mindig rögzíthettük - soha nem okoz csalódást. A jellemtelenséget (finom szólva) megjelenítő jelenetsorozata sokunk szemébe könnyeket csalt. Elő-előkerültek a zsebkendők. Az ilyen alávaló alattvalók miatt szenved(ett) a világ Hitlertől, Horthytól, Rákositól, Kádártól – a Vízkeresztet történetesen ebbe a korba helyezi a WSSZ -, de a mai utódaik fegyverhordozói/ganajtúrói szintén ugyanilyen hóhérpallosok.
Bitangok. Banditák. Brigantik.
És mindeközben – élni, valahogy túlélni kell e szörnyetegeket, a szörnyűsége(i)ket!
Szeretni, barátkozni, élvezni együtt, közösen a lét(ezésünk) csodáját!
Szerelmesnek lenni abba, hogy megadatott nekem, neked, nekünk ez a misztérium!
A Weöres Sándor Színház Shakespeare prezentációja simogat, bíztat, vigasztal. Elviselni segíti a rosszat.
Annyi, de annyi szín kevereg benne, hogy az elképesztő!
És a precízség, pontosság: lenyűgöző!
Belénk olvasztja azt is, hogy igazi csapat számára nincs – mert nem létezhet – lehetetlen! És előbb-utóbb igenis kisimulnak a ráncok.
Rajtam, rajtad, rajtunk múlik!
És, nem idealizmus: a boldogság.
A közös boldogulás.
Hát nem ezért teremtetett az Ember?
Katartikus, amikor helyreáll a rend. Szemek párásodnak színen s széksorokban. Erőt ad e megrendülés.
Az ötletdömping, a mindent bele meg a finomság, az elegancia szintúgy jellemzi – akárcsak máskor - a WSSZ küldetést teljesítő gárdáját. Mindenki fontos, nélkülözhetetlen láncszem. A pazar Balogh János, az érzékeny, rabul ejtő Gonda Kata, a kifinomult Jámbor Nándor, az odaadó Fekete Linda, a klassz Horváth Ákos, a sugárzó Alberti Zsófi, a varázslatos Nagy Cili, az ezerszínű Kálmánchelyi Zoltán, a zseniális Jordán Tamás, az ördöngös Endrődy Krisztián s a vendégként nagyon is itthon lévő, szenzációs/páratlan Bezerédi Zoltán.

Szerb Antal, akit 1945. január 27-én, Balfon nyilaskeresztes pribékek vertek agyon, negyvennégy évesen, ezt írja William Shakespeare-ről (1564-1616) a már jelzett világirodalmi értékelésében: „Költészete, mint Danteé és Goetheé, teljesség: az egész világ benne van. Az utókor leginkább ezért az egyetemességéért csodálja. Ez az egyetemesség természetesen csak bizonyos szemszögből teljes: az érzések, indulatok, ösztönök totalitása. Drámai teljesség: megvan benne minden, ami drámai az ember életében, minden, ami mozgás és minden erő, amely az embert mozgatja.”

                                                                          2017. augusztus 17-18.