2016. február 29., hétfő

Legendás rendező a Weöres Sándor Színházban


(alcím) Babarczy Lászlótól különlegesen szokatlan, ezúttal kettős születésnapi előadás várható – Bemutató: szombaton (március 5-én)

nyugat.hu
Szenkovits Péter

 
Ünnepi előadással tiszteleg a szombathelyi Weöres Sándor Színház az idén hetvenötödik születésnapját betöltő Babarczy László (Budapest, 1941. szeptember 3.) Európa-szerte (el)ismert rendező előtt /is/, aki a kaposvári Csiky Gergely Színház örökös tagja; 1973-ban kezdett rendezőként Kaposváron, ahol 1974-től 1981-ig főrendező, 1978-2007-ig direktor volt. 2003-ban hozta létre a színész tanszéket az ottani egyetem művészeti főiskolai karán, melyet fél évtizedig vezetett.

„A rendezői kalandjaim nagy része életveszélyes vállalkozás. De nem azért, mert olyan különlegesen modern, hanem azért, mert különlegesen szokatlan, és egyáltalán nem illik bele a trendbe”, vallja Babarczy László (szinház.hu - 2013. szeptember 3. kedd). A Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, Jászai-díjas rendező munkával/alkotással „ünnepelhet” a vasi megyeszékhely teátrumában a publikum nagy-nagy örömére, hiszen ő viszi színre azt a szintén Európa-hírű és ugyancsak születésnapos Szent Márton (1700, bár, meglehet, „csak” 1699 esztendővel ezelőtt látta meg a napvilágot Savariában) püspökhöz kapcsolható drámát, melynek premierje március 5-én, most szombaton este lesz a WSSZ nagyszínpadán.

„A legnagyobb szigor, következetesség jellemzi a Babarczy László vezetésével zajló próbafolyamatot, néha én is kapok tőle…”, számolt be mosolyogva Jordán Tamás szombathelyi direktor (aki 1980-tól tizenegy évig a kaposvári színház művésze volt) a hétfői (2016. február 29-ki) sajtótájékoztatón. „Odaadó munka folyik, ha nem is verejtékes. Adott egy mű (Szombath András: Szivárvány havasán – Köpönyeg és palást – dráma; szp), amelyet a színház a saját rangjához méltóan visz színre. A karmesteri pálca jó kezekben van”, nyugtázta elégedetten Jordán Tamás.

A drámapályázati rostán fönnmaradt Szombath-műről Babarczy László megjegyezte, hogy „tisztességes, jó szándékú, körültekintő alkotás”. A honi színházművészet örökös tagjaként becsült és tisztelt mester, színházi generációk tanár ura – aki 1969 óta tanít a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, melynek 1990-től 1991-ig rektor-helyettese, 1991 és 1994 között pedig rektora volt; 1991-től egyetemi tanár - még hozzáfűzte: a mű „aktuális, pozitív üzenetet hordoz, mind keresztény, mind polgári szempontból”. Azt csak úgy mellékesen jelezte, hogy „a dramaturgiában, a színpadi munkában nem jártas a szerző, akit fél órája ismerek”.

S még egy idézet a hetvenötödik évében járó Babarczy Lászlótól a már említett Magyar Színházi Portálról: „Sosem titkoltam a véleményemet. Azt sem: Kaposvár jobboldali vezetői nem a választóikat, hanem önmagukat képviselik. Nyilván nemcsak Kaposváron van így. Még mindig nem értik: ha valaki hülye a színházban, előbb-utóbb leáll az egész rendszer. Azt látom, hogy továbbra is a kulturális igénytelenség forradalma zajlik. Csak azóta már harcolni sem nagyon kell érte. (…) Ebben a pillanatban semmilyen művészeti, szakmai tekintély nem elegendő ahhoz, hogy ezeket a boldog kis malacokat az önkormányzatokban, akik az ügyeket intézik, befolyásolni tudják. Ez az ország színvonala.” (szinhaz.hu – 2013. szeptember 3.)

Szokatlanul izgalmasnak ígérkező (dupla) születésnapi előadás elé tekinthet a VSSZ rajongótábora.
 
                                         nyugat.hu
                                         2016. február 29., hétfő

 

 

 

2016. február 27., szombat

A szoba (a kégli filmünk) négy Oscar-díj várományosa


Milyen a mi szobánk, azaz e szeretett-gyűlölt galacsinunk: életünk színtere? S e közép-kelet-európai kéglink?
Az, hogy hová, mikor, hogyan születünk: nem rajtunk múlik, ezt kapiskáljuk. De amikor (tegyük fel) nyílik az elménk, akkor megvilágosodunk-e? Kikristályosodik-e: miért vagyunk itt, mi a feladatunk/küldetésünk?

A szoba című ír-kanadai film dráma: lányt rabol el (amúgy honfitárs) martalóc, aki a szó szoros értelmében szobafogságban tartja, sorozatban megalázza-megerőszakolja. A fogoly gyermeket szül e miliőben, amit ugyan csudavilágnak teremt a számára, miközben egyetlen vágya: legyen jussa ötéves fiának is a nagybetűs Élet.

Képes-e arra a szeretetünk, hogy legyőzze a szörnyet? Iszonyú körülmények között ember tudok-e maradni? Fölül tudok-e emelkedni önmagamon, be tudom-e programozni az énemet arra, hogy ne ismerjek lehetetlent?
Az anya csellel, fondorlattal, kínnal-keservvel kimenekíti gyermekét a szabad világba, s aztán számára is lebomlik a vasfüggöny, leomlik a szobafal. Megadatik a rendszerváltás.

Hogyan tovább e fene nagy szabadságban?
Újabb cellába kerül(ünk)? Holott látszólag ez maga a paradicsom: dívik (dúl) a demokrácia, tejben-vajban fürdik mindenki.
Ám a kamraeffektus nem szűnik bennünk, körülöttünk.  Falak, szögesdrótok vesznek körül bennünket; rendületlenül építünk belénk s magunk köré újabb és újabb kerítéseket. Melyeken rendesen/rendszeresen fönnakadunk, holott a lény(eg)ünkben ott az a bizonyos kódolt meghívó, ami arra inspirál(hatna) bennünket, hogy megváltsuk önmagunkat és egymást. Gorkiji mottójával: „Ember, ez gyönyörű!”.
Lehetne.

A szoba – valójában a mi mai szobánk.
Szemfelnyitó, piszokul acél/osító/ filmalkotás. Oscar-jelölései: legjobb film, legjobb rendező: Lenny Abrahamson, legjobb adaptált forgatókönyv: Emma Donoghue (az alapregényt is ő írta), legjobb női alakítás: Brie Larson.
Egyszer élünk. (Azért erre ne vegyünk mérget, de ebbe most ne menjünk bele.) Rajtam, rajtad, rajta – rajtunk, rajtatok és rajtuk is múlik a sátán mielőbbi száműzése, az ember isteni küldetésének sikere.
Gyermekeinkért. Nincs mese.

                                               2016. február 27.   

2016. február 25., csütörtök

Zsigerileg volt zseni Psota Irén


Psota, te tündér, ó!

nyugat.hu
Szenkovits Péter

Mániákusan hitt magában. Jól tette. A játékossága szerteszét sugárzott, akárcsak a szeretete. Meg az őszintesége. Psota Irén szótárából hiányzott a hazugság, illetve annak szinonimái: az álnokság, a torzítás, a csúsztatás…

Színésznőnek született. Ezerszínűségének minden árnyalatában, szóval az összes átváltozásában (mégis) megmaradt önmaga. Első szerepében – A hős faluban – megbukott. Galsai Pongrác írónak-újságírónak így vallott erről a hatvanas-hetvenes évek fordulóján: „Évfolyamtársaim: Horváth Teri, Szemes Mari, Soós Imre nevét már tanulni kezdték az országban, én meg a bemutató után alig mertem kiállni a gyéren szemerkélő tapsba”.

Aztán 1958-ban mindenki megtanulta a nevét, amikor a Ház a sziklák alatt című Makk Károly filmben reménytelenül szerelmes – ma helytelenül úgy mondanánk: fogyatékkal élő - vénlányt mutatott elénk. Aki olyan esendő volt, akkora szívvel, hogy azt sem ő, sem a környezete nem bírta elviselni. Azóta fogalom Psota Irén neve. Színpadon a Kurázsi mama néma lányával robbant be mindörökre, majd a Kurázsit is megteremtette: húzta kordélyát – ekhós szekerét – rendületlenül rendszereken innen és túl Európa közepén. Úgy élt ebben a szerepében is, akár a többiben: meg akart bennünket is menteni. A középszertől, a pitiánerségtől, a bóvlitól, a bulvártól; mindentől, ami sekélyes, felszínes. Zsigereiben a zsenialitással.

Vidám, harsány, dévaj is tudott lenni, de még mennyire! „Én mellettem elaludni nem lehet…” „Tibi, te bitang ó…”. Elementáris erejével „ciklonabb” volt a ciklonoknál, azzal a különbséggel, hogy ő sohasem tett kárt senkiben. Sőt. Újratöltötte benső erőforrásainkat, mert vele akkorákat lehetett nevetni, hogy észre sem vettük: magunkat is kiröhögjük, miközben a szemünk sarkából nedvesség iramlik alá. E jelenséget szokták fennkölten úgy nevezni: katarzis.

A könnyű műfajban is fajsúlyos volt. A közkedvelt kabarésorozatban oktondit megjátszó Lujzaként Jenő (Major Tamás) oldalán arra figyelmeztetett: ne legyünk (ne maradjunk) tökkelütöttek, ostobák, akiket az orruknál fogva, kénye-kedve szerint irányít, vezet (félre) a mindenkori hatalom. Vajon megfogadjuk-e?

A Két kőkorszaki szakiban Frédi hitvesének, Lujzának a hangját adta: soha el nem feledhetőn. Nincs olyan műkedvelő, avagy profi parodista e honban, aki ne utánozta volna Psota Vilmáját. S volt imádnivaló Mrs Dolly az Operettben, oldalán Feleki Kamill-lal; édesek voltak együtt s külön is. Meg egy liftben énekelte Kiss Manyival és Mezei Máriával: „Nékem csak, Budapest kell, / hol az ember, kora reggel szívesen kel…”. Amúgy történetesen tavalyelőtt lett a főváros díszpolgára, ám már rászolgált fél száz esztendővel korábban is. Akárcsak a többi díjára. Nemzet színésze /2000/, Kossuth-díj kétszer /1966, 2007/…

Jottányit sem engedett hitvallásából: „Sohasem lehetek irigy mások sikerére. Szerintem mindenki csak a saját törvényei szerint érvényesülhet. A mások eredménye: nem az enyém. Ahhoz nincs közöm.” Mániákusan volt egyenes, becsületes. Tiszta – Psota. 
                                                               nyugat.hu
 

2016. február 21., vasárnap

Még a cégtábla sem változott - Anna néni ötven éve boltos ugyanott

(alcím) A pult mögött állva kísérte végig egy egész falu generációinak életét. Megélt sok mindent, de Balázsfaluban „Anna örök”.  

nyugat.hu
Szenkovits Péter

 
„Az évek jöttek, mentek…”, kezdi Juhász Gyula Anna örök című versét. A mi Annánk esetében ekképpen igaz: az évtizedek jöttek, mentek, az Apátistvánfalvához tartozó Balázsfalu községrész vegyesboltjának megnyitása, 1966 februárja – azaz pontosan félszáz esztendő - óta Doncseczné Németh Anna áll a pult mögött.  

 Cédulával a kezükben érkeztek a Szentgotthárd és Vidéke Áfész boltjába a mindenkori aprócskák, hogy az önállósodás rögös útján megtegyék első lépéseiket: ők már tudnak egyedül bevásárolni!

 Anna néninél (nekik az marad máig s mindörökké) megérezték az otthonosság) melegét. A dicséret kijárt nekik a boltban, utóbb pedig - a megpakolt szatyrokat hazacipelve - odahaza is. Lehet-e ezt valaha feledni?

 A legidősebb generációkból álló vevőkör sem csak a mindennapi betevőért jár(t) Annuska boltjába. Itt meg lehet – egyenesen: szabad – osztani a gondokat-bajokat, de az örömöket is.

 Ama bizonyos 1966-os februári boltnyitó (pénteki napon volt, 14 órakor) máig emlékezetes. A tanács építtette az üzletet, s talán nem meglepő: azon a telken, amelyet az akkor huszonkét éves Anna szülei adtak ajándékba.

 Addigra már a Németh család is megjárta a hadak útját. Még 1952 májusában történt, hogy az ávósok – mivel kuláknak bélyegezték őket - dörömböltek a házuk ajtaján. Mindössze egyetlen órát adtak a pakolásra, aztán irány Szentgotthárd! Ott bevagonírozás; Közép-Kelet-Európában, s ez mélyen szomorú, hagyománya van az ilyesminek… Az alföldi Lászlómajorban kötöttek ki; összezsúfolták őket más családokkal. S bár Anna már iskolakorú volt, mégis „otthon” kellett maradnia naphosszat öccsével együtt.

 Később visszaszállították őket a Dunántúlra, Vépre; ott már szabad volt tanulnia. A forradalom idején jöhettek haza, a régi házba. Anna (a kényszerű csúszás miatt) tizenöt évesen végezte a nyolcadikat, majd néhány évig a szüleinek segített. 

 A boltnyitás előtt – 1965 októberétől – a nem messzi máriaújfalui áfész-boltban tanult be, miközben a szombathelyi „MESZÖV-iskolában” kereskedelmi-vegyesbolti eladónak készült. Kapuváron vizsgázott, de akkorra már javában bejáratta a balázsfalui üzletet.

Reggelente hol biciklivel, hol meg busszal igyekezett hentesáruért Szentgotthárdra, hogy nyitásra visszaérve legyen mitől választani az embereknek.  

„Ügyesen be tudott szerezni mindent, ami csak kell egy háztartáshoz. Bárki, bármit kért, megrendelte, nem kellett sehová se menni”, dicséri Annácskát az egyik törzsvásárló, Mesics Sándor. „Vagy harminc éve mosógépet, centrifugát, porszívót is ő intézett”.

„Vasárnap és hétfőn szünnapja van, ám csak papíron. Még akkor és akár sötétben is fut le a fönti, innen nem messzi lévő házából, ha valakinek gázpalackra van szüksége”, jegyzi meg sógornője, Némethné Margit.

Számítógépe ma sincs Annuskának (jó-jó, a pénztárgépe természetesen „NAV-osított”, azaz a nagy rendszer része…), az internetet hallomásból ismeri. Mobilt már régebb óta használ ugyan, de jobbára a vonalason keresik meg az üzletkötők azzal, miből, mikor, mennyi árura van szüksége?

Annuska többször is kiérdemelte a kiváló dolgozó kitüntetést, melynek valójában ő maga fémjelzi a rangját. A boltja is sorra-rendre megkapja a nívós minősítést.

 1979-ben férjhez ment. Babát vártak.  Halva született a fia.

„Üzentek a vevőim, jöjjek már vissza, itt s velük jobb lesz nekem. Igazuk lett. Nincs köztük olyan, akivel ne találnám meg a hangot.  Kedvesek, jók az emberek. Ez a bolt nem ’csak’ munkahely, menedék is egyben. Mondhatni: frissítő.

 A férjem utóbb már csak, mint vásárló járt ide… A szüleim meghaltak, öcsémet tizenöt éve tüdődaganat vitte el. Engem a bolt segített át a nehézségeken. A keresztgyerekeim s az övéik az én családom.  Mindenben számíthatok rájuk. A ház körüli teendőknél is.”

 Annuska maga a derű, mosolya: napfény. Még a legszürkébb februári hétköznap is, amikor vigasztalanul szemerkél az eső a környező dombokon, hajlatokon.

„Egyszerű, barátságos. Egyenes, nyílt: nem rejti véka alá a véleményét”, jellemzi főnöke, Hetényi Miklós, a Szentgotthárd és Vidéke Áfész elnöke. „Ötven év ugyanabban a boltban, ez szinte hihetetlen. Még cégtáblát sem kellett cserélni. S számára nem a pénznek, hanem a munkának van becsülete. Etalon!”

„Szép volt, jó volt, de elég volt”, mosolyodik el Annuska. Szemében huncutság: „Tanítom ám be az utódomat, a huszonnégy éves Némethy Jankát! Nem, nem fogok unatkozni otthon. Ott van a kert, no meg Szamanta, a kutyám! Őt is úgy dobták ki a boltnál, mint korábban Hektort, meg a többit is. Mindig befogadom őket.”

Ahogy a falu is befogadta Annuskát a szívébe. S ahogy Juhász Gyula az ő Annájáról írta, mely minden bizonnyal a mi hősnőnkre – s talán a bennünket megtartó örök Anná(ink)ra - is rá illik: „élsz és uralkodol örökkön. Ámen”.
                                         nyugat.hu
                                         2016. február 21.

 

 

 

2016. február 19., péntek

Heltai Jenő/Bálint András létinjekciója - Weöres Sándor Színház


„Tudd meg: szabad csak az, kinek / Ajkát hazugság nem fertőzi meg, / Aki üres jelszókat nem visít, / Nem áltat, nem ígér, nem hamisít” – adta e tiszta/pontos definíciót nekünk Heltai Jenő (1871-1957), aki a szombathelyi Weöres Sándor Színházban „járt” csütörtökön este. Hetvenhárom éves énje látogatott el hozzánk: 1944-ből. Az író-költő-színpadi szerző Bálint Andrásban (1943 – Kossuth-díjas színművész, versmondó) öltött testet, aki ugyebár az idén tölti be a hetvenharmadikat.

1944. Jó lenne kisatírozni ezt az évszámot, a honi történelemből bizonyosan.  Vérzivataros idő. No, hát pontosan ezért nem szabad, nehogy feledésbe merüljön! Heltai, aki származása miatt akkortájt nem volt kívánatos személyiség saját honában, úgy döntött, hogy naplót – ma így neveznénk: blogot - ír, hogy felrázza, figyelmeztesse az utókort: ember embernek soha többé ne legyen/ne lehessen farkasa!
Hogy mindmáig nem túl sokat tanultunk abból az időszakból, ez nem Heltai szégyene. A mi gyalázatunk. Előítélet, megkülönböztetés, kirekesztés, pökhendiség, úrhatnámság, gengszterizmus dívik azóta is planétánk e szegletében. Másutt szintúgy, de ez sem szolgálhat mentségül.
Miképpen lehet(ne) mindezt elviselni? Heltai Jenő/Bálint András mindezekhez adott útmutatót a WSSZ Márkus Emília Termében. A kulcsszavak (talán): humor, (ön)irónia, szellemesség, emelkedettség, bölcsesség… De mindenekelőtt: szolidaritás, erkölcsi kiállás az egyetemes emberi jogok tiszteletben tart(at)ásáért.
Heltai/Bálint úgy véli: nem jó meg rossz ember van, hanem ostoba és nem ostoba. Mondhatnánk: tökkelütött/korlátolt – értelmes/eszes. Tágíthatjuk: érző és érzéketlen. Fogékony meg tompa. Kéretik belenézni a nem magunk által csiszolt (tehát torzmentes!) tükörbe: ki is vagyok én 2016-ban? A partvonalon túlra taszított milliók s milliók fejével tudok-e, akarok-e gondolkodni, szívével képes vagyok-e érezni? Mi az én küldetésem itt és most?  
Heltai ostrom-blogja Bálint András életre keltésében vitalitásinjekció számunkra, hogy csak azért se adjuk föl, akkor meg pláne ne, amikor a legkilátástalanabbnak tűnik. Ne veszítsük el a tartásunkat (csak azért se!), maradjunk elegánsak, nagyvonalúak (juszt is!), s a humort akkor se mellőzzük, amikor abszurditás-sorozatokkal a pitiánerség gödrébe akarnak taszítani bennünket. Még csak az hiányozna!
Merjünk, tudjunk morfondírozni, kételkedni, kíváncsiak maradni. Zárjuk magunkba Heltainak a Marianne emlékkönyvébe (is) írt lét-látleletét: „Akit az Istenek szeretnek, / Örökre meghagyják gyereknek”.
Aki korrigálásra is mindig képes, ergo mi se restelljük ezt megtenni: a csütörtök esti vasi ankét Heltai Jenővel/Bálint Andrással – s az eddigiekből talán fölsejlik: meg jelenkorunkkal, önmagunkkal is - nem jöhetett volna létre Darvas Ferenc (1946 - Erkel-díjas zeneszerző) zongorakísérete, finom, bensőséges, megnyugtató, alkotó jelenléte/közreműködése nélkül.

1945-ben – hitték, mert hinni akarták Heltaiék – eljött a szabadság. Ismerjük, vagy legalábbis ismerni véljük a folytatást. 1989-ben, ’90-ben mi is hasonlóképpen hittünk, mert nagyon hinni akartunk ugyanebben. Ám mindmáig igencsak aktuális Heltai Szabadság című verse: „Míg több jut egynek, másnak kevesebb, / Nincs még szabadság, éget még a seb. / Amíg te is csak másnál szabadabb vagy, / Te sem vagy még szabad, te is csak… / Gyáva rab vagy.”

                                              2015. február 19.

2016. február 12., péntek

Nyolc nő - oktett /ok s tett/ a Weöres Sándor Színházban


Ember legyen a talpán, aki kiigazodik saját magán. Hát, még másokon; akik szintén elég sok energiát feccölnek bele abba (fecsérelnek el azzal?), hogy a látszat/uk/, azaz a megjelenési formájuk eltakarja a létlényegüket. Ha egyáltalán, van nekik ilyen.
Robert Thomas Nyolc nő című bűnügyi komédiája a szombathelyi Weöres Sándor Színházban – Göttinger Pál rendezésében – idézőjelbe is tesz bennünket kapcsolat-rendszerünkkel együtt. Ironizál, karikíroz, szóval túloz; vajon (közben) ki tudjuk-e bogozni, hogy ki, kicsoda (bennünk: a saját olvasatunkban) egy kifacsart helyzetben?
Látjuk egymást, ilyennek-olyannak. Játszunk: így, úgy. Álarcosbál ez az egész élet. Nem csak farsangkor, hanem mostanság, nagyböjt idején is. Megvezettetünk az orrunknál fogva. Kivétel nélkül.
Mit tegyünk/tehetnénk, hogy ez ne így legyen, végre-valahára kiderüljön: kik is vagyunk /így, együtt/ valójában? Ugrassuk ki a nyulat a bokorból, hogy tiszta vizet önthessünk abba a bizonyos pohárba. (Persze, minden relatív, mármint tisztaság ügyben is.)
Anélkül, hogy lelőnénk a Nyolc nő poénját, merthogy az aztán van neki, azért annyit elárulhatunk: miután egy (nevezzük így: nem kispályás) férfiú távozik (ennek, mármint a jobb létre /hüm-hüm/ szenderülésnek a mikéntjét most ne részletezzük), a körülötte élő/rajzó nyolc hölgyeményről megtudhatjuk, miképpen is viszonyultak hozzá. Illetve: mi volt/van a maskarájuk mögött? Lelepleződnek önmaguk s egymás előtt. Tisztítótűz; de csend, tényleg ne áruljunk el többet!
S hogy milyen a szombathelyi deszkákon e bűnügyi komédia? Mint minden tisztességgel színre vitt produkció, úgy ez is többféle irányban indít el folyamatokat bennünk. S bár sok mindent nem értünk rögvest (nem baj!) meg tetemesebb ideig sem (ez se gond!), később, utólag, visszamenőleg van miről meditálnunk. Ergo: már nem volt haszontalan az esténk (esetünkben: a nyilvános főpróba).
Eleve nyolc remek színésznőt látni, ráadásul úgy, hogy szinte csak sejtjük – hiszen, alig-alig ismerni föl - őket; már élmény, főleg, hogy kivétel nélkül valamennyiükért régóta rajongunk! A címlap sorrendjében: Németh Judit (Madame Chanel) „gömböcke”, látszólag kerek az élete. Pedig: dehogy! Albert Zsófi (a szobalány) semmi különös, tipikus… A csudákat!  Grisnik Petra (az említett úr leánya, Susanne) sem az (enyhén szólva), akinek mutatja magát be- s kifelé egyaránt. Vlahovics Edit (Mamy nagymama) tehetetlen tolókocsis mamókának tűnhetne; ne ám! Fekete Linda (a feleség, Catherine s Susanne anyukája) sem éppen szimpla eset, amiként Bálint Éva (Augustine „tánti”) sem! Sodró Eliza (Cathrine), aki szerepe szerint a legnagyobb ívet skiccelheti föl nekünk a „gyügyükéstől” az elmeháborodott(ság)ig, miközben egyik sem igaz; minden egyéb is más benne (szintén zenész), mint amit/akit a felszínen mutat. Még szép! Edvi Henrietta (az úr húga) sem egy kőből faragtatott: alaposan meg is mutatja a rétege(ződése)ket.
Női nyolcas, azaz oktett /ok és tett!/ igazsága? Nem, dehogy! Illetve csak részben. Hiszen ott lennénk/vagyunk mi: férfiemberként (úrként…?). Hogy éppen mikor, mit (nem) kötnek az orrunkra – illetve: miként hisszük úgy, hogy mégis mi mozgatjuk a szálakat körülöttünk…? Ebbe aztán alaposan bele lehet/ne/ gabalyodni.
S hogy mikor, hogyan rajzolódhatna ki a valós(abb) életképünk? Ki tudunk-e igazodni – valaha is – egymáson, önmagunkon?
Ember, legyen a talpán…!

                                             2016. február 12., péntek

 

 

2016. február 6., szombat

A mi osztályunk - a mi emberiségünk; Weöres Sándor Színház


Ne legyenek illúzióink. Az ember nem változik meg máról holnapra, a huszadikról a huszonegyedik századra sem. Sőt: hiába is történik mostanság egy évtized alatt szinte több előremutatónak (szavak…) tűnő esemény, mint anno akár ezer esztendők folyamán együttvéve, a halandó az marad, aki: brutális, irgalmatlan, bestiális, szadista, embernyúzó?!

Vegyünk kézbe egy újságot, pislantsunk bele: „Jihannak szerencséje volt, már ha annak nevezhető, hogy a fiatal jazidi lányt nem erőszakolták meg csoportosan az Iszlám Állam (IS) martalócai, mint a vele együtt Észak-Irakból elrabolt jazidi nők jelentős részét. Viszont megkínozták, éheztették, aztán férjhez adták egy ’igaz hitű harcoshoz’.” Dési András, Népszabadság, 2016. február 5., péntek.
E napon volt a premierje a szombathelyi Weöres Sándor Színházban Tadeusz Slobodzianek: A mi osztályunk – Történelem XIV órában című színművének, Lukáts Andor rendezésében.
Miért kell még mindig, megint a múlt rémségeiről, szörnyűségeiről beszélni? – kérdezi a siheder, holott a választ ő is tudja. A megrázó előadás után pedig még inkább. Merthogy az ordas erők itt vannak – bennünk, a saját testi/lelki/szellemi spájzunkban. Csak arra várnak, hogy valakik (újra és újra) leszedegessék őket a polcokról, ha úgy tartja úri kedvük/érdekük.
Erre ezen a (mű)trágya-glóbuszon soha, de soha nem kell(ett) sokáig várni. Ha mások nem, mi magunk időről időre, túlontúl is gyakran, önként és dalolva váltunk: mosolygó hitványakká/fenevadakká.
Hol is van az én, saját felelősségem? Mi múlik rajtam? Bégetek-e vezényszóra, aztán, hipp-hopp, ha éppen az a (mindenkori) hatalom óhaja, akkor az első jel(zésé)re kifordítom báránybőrömet, s ni, csak: megint saját magam farkasa vagyok. Fölfalok magamban és magam körül szintúgy mindent, mindenkit, ami(k)ért – a teremtés öröméért, egymás építéséért - egyáltalán érdemes errefelé (Föld! Föld! – az előítéletek földje?) portyázni.
Lehet-e bárki igazán boldog, ha a körülötte lévőket terrorizálja? Vagy sátáni klikkek éppen, hogy abban lelik örömüket, hogy kényük-kedvük szerint megnyomorítanak másokat?
Így tűnik - így sikkad el az Élet.

Aligha hiszem, hogy valaha lehetett fölzaklatóbb próbafolyamata az alkotóknak, mint amikor/amiként e produkcióra ráhangolódtak, készültek.
Egyetemes bírósági tárgyalás részesei vagyunk. Olyané, ahol nincs humbug. Ahol mindent töredelmesen be kell vallani/vallanunk. Permanensen. Hölgyeim, uraim, ezt nem ússza meg senki! Én sem! Ne reménykedj(en)ek! Mindenre, de mindenre fény derül.
De ennyi szörnyűség, kegyetlenség, ami A mi osztályunkban van, már-már földolgozhatatlan. Ép ésszel hogyan is lehetne felfogni, hogy az eredendő gyermeki tisztaság sárzuhataggá, mocsokká alakul át? Ec, pec, kimehetsz, holnapután… - megtalállak, és, nincs mese, kirekesztelek.
„No, apósommal beszélgettem még régebben, voltak-e zsidók itt a faluban.
- Voltak, persze… Szerettük őket. Nagyon rendes emberek voltak. Ide jártak szombaton enni…
- És mi lett velük?
- Hát elvitték őket.
- Mit csinált a falu? Hiszen szerették őket! Itt az erdő, a Börzsöny, ezernyi hely elrejteni őket.
- Semmit – válaszolt rezzenéstelenül.” /A holokuaszt és a családom Park Könyvkiadó, Budapest, 2015 – 389. oldal/
A mi osztályunk némely (esetünkben: lengyel) tagja aktívabban volt aljas meg gyilkos. Pajtába tereltek ezerhatszáz embert, rájuk gyújtották a tetőt: csecsemőkre, édesanyjukra, nagymamákra. Miután rabbijukat s más vezetőiket megkínozták, kivégezték. Utóbb pedig jó heccként emlegették az egészet.
Ilyenkor hol az Isten? Mi más dolga akadhat vérzivatarok idején? Neki vajon ki adhat(na) felmentést?
S egyáltalán honnan/miből fakad a barbarizmus, a sátániság, a gyilkolás kéje az emberiség eme zárt osztályán?

Pisszenés nem hallatszott A mi osztályunk csütörtöki nyilvános főpróbáján. Szünet nélkül folyik az előadás. Amiként egyvégtében zajlik galacsinunkon a megaláz(tat)ás, a gyalázkodás, a megsemmisítés.
Tíz kivételes színművész olyat s úgy mutat meg, amit a szavak nem igazán tükrözhetnek vissza. Szembesülésük, szembesítésük sokkol. Fölzaklat. Megindít. S elindít valamit. Talán – többek között - a felismerés felé terel: a saját felelősségünk tényleg nem hárítható át soha senkire.
Kiss Mari, Nagy Cili, Hartai Petra, Szabó Tibor, Mertz Tibor, Szerémi Zoltán, Bajomi Nagy György, Kálmánchelyi Zoltán, Orosz Róbert, Jámbor Nándor küldetést teljesít – a színfalak mögötti alkotótársaikkal együtt. Lukáts Andor olyan erős, ütős, kemény, egységes létművet komponált, amelyet, akinek, ha megadatik, hogy részesévé váljék: nem felejt el, amíg él.
De hiszen ez az egyik legfőbb cél: nem felejteni. Nem, nem, nem.
És nem feledni: bár az ember bestiális, aki élvezettel tipor le másokat, kiiktatva szótárából a szolidaritás, az együttérzés, a segítés, a befogadás meg – Márai után szabadon - az udvariasság és a türelem (de, hiszen ezek csak hangok/betűk fölösleges sorakoztatása - valóban?) fogalmakat, ám azért mégiscsak, mindezzel együtt, mindezek ellenére is...

Ugye, nem csak képzelgés/ábrándkép/illúzió: nem a szenny, hanem az e világi menny áll hozzánk, lény(eg)ünkhöz, a mi emberiségünkhöz/osztályunkhoz sokkal, de sokkal közelebb?! 

                                           2016. február 6., szombat