A Vérnász (1964) című operájával szerzett - nem túlzás - világhírnevet.
A földkerekségen mintegy húsz dalszínházban mutatták be; a legsikeresebb(!) magyar zenedrámaként szokták emlegetni.
Hittel vallotta mestere, Kodály Zoltán szavait. "Mindenkinek ad az Isten kicsi, közepes, nagy tehetséget valamihez, de csak az viszi valamire, akinek tartást is ad".
S nem győzte nyomatékosítani: "Számomra az ér a legtöbbet, amiért megküzdöttünk, netán meg is szenvedtünk. A tunyaság a sírásója az eredményeinknek".
Liszt, Bartók és Kodály jelentette számára a magyar zenei szentháromságot: "Ők tették ezt a kis országot zenei nagyhatalommá", fejtette ki, amikor a nyolcvanadik születésnapján beszélgettünk s - mutatóujját az ég felé fordítva - ekképpen folytatta az elmélkedést: "És félek, hogy ezt a 'státuszt' elveszítjük, mert a szórakoztatás ma fontosabb mindennél".
Akkor mesélte azt is: "Nem tagadom, hogy én nem a modern zenét akarom űzni. És persze a jó pap is holtig tanul". 2000 - azaz hatvankilenc éves kora - óta számítógépen komponált, kinyomtatta, lejátszotta, amit írt.
Aranyosan-tüneményesen beszélt arról is: "Olyan, mintha a magam növendéke lennék. Hallgatom a saját művem, és a magam tanára is vagyok egyben. Eleinte nem szerettem a technikát, de mégiscsak kitágítja az életművemet. Persze tehetségtelen ember ne kísérletezzen, mert abból ördögi dolgok is kisülhetnek".
Fölidézte, hogy Kodály Zoltánhoz élete végéig járt hetente egy bencés tanár; ógörög és latin nyelvű irodalmat olvastak - ismételtek - eredetiben.
"Egy fiatalember megkérdezte Kodálytól, hogy ilyenkor, már nyolcvanon túl, miért kell ezt csinálni? A tanár úr ennyit mondott: fiatalember, maga nem tudja, lehet, hogy az örökkévalóságban is szükség lesz ezekre a nyelvekre. Mosolyogtatni való dolog; de olyan bölcs volt! Újratanult mindent. És ő is - akire mint példaképemre mindig fölnéztem - hitben járó ember volt."
Szokolay Sándor - aki egyébiránt minden lehetséges díjat megkapott; ő valamennyit meg is érdemelte! - nagyon lényegesnek tartotta azt, hogy az ember teljes életet éljen.
"Hiszen a szentháromsághoz nekem a testünk, a lelkünk és a szellemünk is asszociál. Ezért hangsúlyozom - nem prédikálni akarok -, hogy a kimenetelünk az életből fontosabb, mint a bejövetelünk. Hiszen senki nem akart megszületni, vagy legalábbis nem tudunk róla... A kimenetel azért fontos, mert summáz."
Az önmagának föltett kérdésre, hogy mik a mi gyerekeink, mik a növendékeink, a barátaink? - ekképpen felelt: "A mi földi üdvösségünk. Nekik szebbet kell hátrahagynunk, mint amit kaptunk".
A Kunágotáról indult Szokolay Sándor soproni "szerzetesi" lakjában - tizenkilenc esztendővel ezelőtt meglelt otthonában csak áldást érzett - így merengett élete alkonyán: "Megtehetem, hogy szép csendesen alkotok, nincs fölöttem miniszter, rektor, igazgató. Csak az Isten van. Az éppen elég".
Nagybecsű életműve, szeretettel teli, iránytűként sugárzó lénye, végtelen szerénysége, emberi arca velünk marad.
(szp - Vas Népe)
(szp - Vas Népe)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése