2013. november 28., csütörtök

Mondanunk, mi fáj, nem ami illik - Lear; Székesfehérvár...

Már megint, avagy mint mindig is: a tyúk vagy a tojás?
Ez a Lear! Ez a Lear?
Amikor nem sokkal azelőtt még a szíve csücske volt a harmadik leánya, Cordelia, akit - mi a csuda is történt ezzel a vénemberrel; az emberiséggel? - ekképpen jellemez a veterán "zapa": "...e nyomorult, / kit elfogadni csaknem / Pirúl a természet.". (Vörösmarty-fordításunk van, Nádasdy-féle - sajnos, még - nincs.)
Van bőr a képén e tisztaságot bemocskolni?

Hát, kérem, mire számít(hat majd) az a bűnös, akinek a záloga a kezükben van?
De tényleg?
Nem arra, amire (tudjuk jól, mire), hogy a partvonalon túlra hajítja a sors, a lába se érje a földet?
Nézzen már magába, a jó életbe!

A legjobb barátját, Kent-et (aki az őszinteség jelképe, ergo, rossz politikus) meg - csak azért, mert: ébredj, eszmélj, te, agyament király! - száműzi, ripsz-ropsz?

Ki is vakíttatik meg akkor legelébb és nem csak mindkét szemére; de kiveretve az összes biztosítéka, s zárlatossá zavarodva mindene, egész lény(eg)e?
(És milyen lehetett vajon az az "igazi", eredeti énje? Kételyeink lávafolyama gyorsul föl - vissza az időben...)

A francia király látlelete professzionális hentes bárdjának holtpontos nyisszantásához hasonlatos:
"Ez rendkívüli, / hogy az, ki legkedvesb volt csak imént, / Dicséretednek tárgya, balzsama / Agg napjaidnak, legdrágább s becsesb, / Egy perc alatt oly szörnyet vétkezett, / mi kedvezésid annyi jeleit / lefosztja róla. / Vétsége, úgy hiszem, / Oly nagy lehet s természet-ellenes, hogy / Vagy ő szörny, vagy korábban hirdetett / hajlandóságod jön gyanú alá, / mit róla hinnem oly hit kellene, / Melyet csoda nélkül az ész soha / belém nem olthat.".

Ha ebből az aspektusból közelítünk - nagyon helytelen lenne másból, illetve lehetne éppen, de zsákutca; bár ez ide, túlontúl enyhe kifejezés, inkább: tébolytúra? -, akkor aztán turbóra kapcsolnak az agytekervények, és olyan sorozatgyártásba lendülnek, hogy az üzemcsarnok szalagjainál majdhogynem lehetetlen lekapdosni a (vég)termékeket.
Ember legyen a talpán, aki - itt és most - szortírozni tud.
De, ettől is - valahol, morbid vagy nem - szép ez az egész létzuhatag. (Vagy ez mazochizmus?)
Persze leginkább bestiális, barbár, brutális.
Ki-ki milyen me(l)ós, a szerint viheti (hová? - haza -; kinek, hol is van?) a jussát. Kápéban vagy természetben - természet- és/vagy társadalomellenesben... (Hi-hi. Igen: őrület!)
Ez van.

És mindez - meg még mi minden más is! - a székesfehérvári Learben.
Avagy a vörösmartys társulat - mélyszántása, magültetése - teremtése által: bennünk.

A múltunk, a jelenünk - ugye, azért nem látnokok is? -, a jövőnk, kérve kérjük, tényleg ne(m)...?
A csuda vigye az egészet. Hajítsunk fejszét a tükör felé, milliárdnyi részecskévé fröccsentéséhez (tenger és csepp...); ahogyan máskor oly' könnyen szoktuk volt.

De most(?) történt valami.
Ámbár: megint. (Mint mindig!?) Közép-Európában. (Ennyire persze ne szűkítsünk! Ne szőkítsünk...)
E vörös iszap elöntötte sártekén.

Diktátor volt hát Lear - is - annak előtte? Alighanem. Az. S csupán néhány  - no, kettő-három-négy-öt - liblingnek megengedve a gyeplőjét (így ideig-óráig lehetett önmaga Gloster és egyik hű embere; Cordelia, Kent, Edgar, Bohóc...), s miután a kantárszárat a lovak közé hajítja az esztelen, utánam az özönvíz?
Csak nem azt képzeli, hogy az áradat majd pont őt kerüli ki? A nagy-nagy uralkodót.
Öntelt. Stupid.
De tényleg, mégis mit vár - cserébe?

Amúgy meg soha nem tudjuk meg - nincs új a Nap alatt -, hogy mi volt előbb: a sátán(i) avagy az angyal(i)?
A harc permanens; a teremtés, az ősrobbanás óta?
A tojás zápul, a tyúk mutálódik.

Mi eközben mind - egyre tempósabban (gyorsuló idő...), szép sorban - kikattanunk.
Learekként - a jó Bohócainkkal áldva-verve - meg hiába verjük utóbb a fejünket a falba, erőnek erejével, hogy micsoda balfékek is voltunk; késő.

Minden odaveszett volna?
Végképp? (Bélkép.)
Vagy egészen mégsem?

Alban(y): "... - Jelenleg fő ügyünk / Az általános fájdalom. (Kenthez és Edgarhoz.) / Ti ketten, / Lelkem baráti, kormányozzatok, / S tartsátok fenn a sebzett államot.
...Nehéz idő sújt: itt engedni kell, / és mondanunk, mi fáj, nem ami illik. / A legkorosb legtöbbet szenvedett. / Ifjabbak, akik itt vagyunk, nem érünk / Ily dolgot, s nem jut ily sokáig élnünk.".
                                                                                                                                          Szenkovits Péter




2013. november 27., szerda

Átalszom a fagyos telet - felébredek kikeletre...

De jó, ha pedagógus kötetei megjelennek!
"Itt a reggel / mit tegyek? / Nap csiklandoz! / Felkelek. / Kakas fújja / sárga csőrén: / - Ki az ágyból, / ugorj fürgén!".
(Ha ez olyan könnyű lenne...)

A gotthárdi Lőrincz Miklós tanító a Békavári ovi című friss "albumában" (a cím is erre utal) az apróságokra fókuszál; ámbár szinte valamennyiünkről szól.

S naprakész (is):
"Hideg széllel / jön a tél, / sündisznócska / mit remél, / - Átalszom a fagyos telet (amúgy nem rossz ötlet! - szp), / a kamrám már / telis-tele!".
(Kié igen, sokaké meg nem.)

Arra már most hajaznánk: "Felébredek / kikeletre, / tavaszfénynek / jó a kedve.".

                                                                 (szp - Jó reggelt, Vas megye! - Vas Népe, 2013. november 27.)




2013. november 22., péntek

A Lear király Székesfehérváron - címszerepben Cserhalmi György

Tízes számskálánkon kilenc és felet érdemel a székesfehérvári Vörösmarty Színház Lear király előadása.

A csütörtök esti házi főpróba olyan fiókokat is nyitogatott - itt és most, továbbá - saját magunkban, amelyekre előbb-utóbb sort kell(ett) keríteni.
A magát "A közösség színházának" valló székesfehérvári teátrum ezzel a teljesítményével igazolta e hitvallását.
Annyira fontos létdolgokkal szembesít, hogy nem lehet - s nem is akarunk - kitérni előlük.
Az invitálás - nevezzük ekképpen - megkérdőjelezhetetlenül tiszta, őszinte.

Mestermű.

Shakespeare - ha odaföntről látja e mai, közép-európai változatot s miért ne látná? -, bizonyára bólogat; érdemes volt (de még mennyire!) megírnia.

Itt most - őszintén szólva - elakadtam.
Ha az ember úgy - azon a nívón - tudna írni erről az előadásról, amilyen valójában, akkor igen-igen össze kell(ene) magát kapnia...
Ez még egyelőre nem megy.
Talán több időnek kell eltelnie.

Egyébiránt a premiert szombaton tartják.

Az alkotókról ezúttal csupán annyit; nincs gyenge láncszem a Bagó Bertalan rendezte tragédiában.


Cserhalmi György Learként fő tartóoszlop, ám süt az együttes teremtés.

Nem csak Lear mondhatná: "Én mindenem nektek adtam" (Vörösmarty-fordítás).




2013. november 21., csütörtök

Törőcsik Mari születésnapjára - Úgy kell nekünk, ahogy van

A kétszeres Kossuth-díjas, születésnapos (november 23.) Törőcsik Mari tiszteletére e köszöntőm - egy rádióműsor apropóján -  a Vas Népében jelent meg (november 21.).


- Ahogyan múlnak az évek, egyre többé válunk. De nem mindenkivel van ez így. Többek lettünk vagy kevesebbek? A közönség el tudja dönteni. Ha kevesebbek, nem vagyunk annyira jók...
Ekképp fogalmazott a születésnapos Törőcsik Mari a Bartók Rádió lemezelő műsorának vendégeként, miközben komolyzenei kedvencei szálltak az éterben.

Megint sokat beszélek, szabadkozott, miközben a hallgató erre (is) szomjazik: inni a szavait, melyek alátámasztására életműve metszett korróziómentes acélcölöpöket.

Tizenhárom éves lehetett, amikor Pélyen, a szülőfalujában, a családi fészek konyhájában esténként a világatlaszt nézegette édesapjával. Édesanyja kiszólt a szobából a ház urának: fektesd már le azt a gyereket!
Félbeszakadt a Föld körüli kalandozás, édesapja nyugovóra tért, ám a leányka még fölmászott az asztalra, hogy a néprádiót le tudja kapcsolni, ám előtte még rátapadt a füle a készülékre, merthogy rögvest beleszeretett az éppen sugárzott zeneműbe.
A bemondótól értesült: a Kék rapszódiát hallotta, zongorán maga a szerző játszott, George Gerschwin. Azóta egyik lélekmelegítője a Rhapsody in Blue.

Egyébiránt pélyi emlék szülte azt is, ahogyan színésznőként megtanult sírni. Hiszen muszáj volt, hol filmen, máskor meg színpadon.
Föl-fölidézte magában, amikor gyermekként a háztetőn babázott (miután a kerítésen, majd a farakáson át fölmászott); ha ez a kép bevillant, máris megnyíltak a könnycsatornái.

Beethoven Egmont nyitánya 1956-ot idézi számára; sokan érezhetnek így, hiszen a forradalom idején a rádió sokszor sugározta.
Október 22-én érkezett haza Párizsból Fábri Zoltán filmrendezővel.
A népfelkelés délelőttjén Arthur Miller A salemi boszorkányok című drámáját próbálta a Nemzeti Színházban, majd a menzán a főiskola tanulmányi vezetőjétől értesült - hallgatótársaival együtt - arról, engedélyt kaptak rá, hogy csatlakozzanak a tüntetéshez.
A Petőfi-szobornál Sinkovits Imre szavalta a Nemzeti dalt; az első sorokban a színművészeti főiskolások hallgatták. Törőcsik Mari mellett Bodrogi Gyula akkori, mögötte (valahol) a bölcsészek között a leendő férje, Maár Gyula - élete párja - állt.
Majd hazamentek a színiiskolások; Marika a rádióból értesült, mi zajlott később.
Az MR3 adón arról is beszélt, hogy még a forradalom elején elment érte Budapestre az édesapja, s hazavitte Bodrogi Gyulával együtt.
Nem vagyok egy hős, erről ennyit, jegyezte meg.

Bartók Béla kapcsán azt mesélte, hogy egy ideig nem jutott el hozzá a zenéje, nem értette; bár mindig is tudta, nagy zeneszerző.
Takarított anno egyszobás otthonukban még a Városmajorban, ekkor is szólt a világvevő, s egyszer csak partvissal a kezében leült az ágyra: Jézusom, mi ez a gyönyörűség?
A szpíkertől tudta meg: a III. zongoraverseny.
Attól kezdve csodálója Bartóknak.
Ezúttal Kocsis Zoltán interpretálta a művet.

Bevallotta, hogy Liszt Ferencbe meg kifejezetten szerelmes volt fiatalon.
Fölcsendült a VI. Magyar rapszódia, Cziffra György előadásában.
A művésznő máig sajnálja, hogy nem ismerte személyesen korának egyik legkitűnőbb muzsikusát; ha nagyon akarta volna, lett volna mód a találkozásra.
Weöres Sándorral is ugyanígy járt. Jóllehet Pilinszky Jánost - akihez Törőcsik Marit és Maár Gyulát két évtizednyi ideig baráti szálak fűzték - megkérhette volna, vigye el (a szintén) zseniális költőtárshoz, de erre a csuda tudja, hogy miért, soha nem került sor.

A kétszeres Kossuth-díjas szénésznő Pilinszky János Velemben töltött két esztendejéről is elmélkedett.
Bachot, Rahmanyinovot hallgatott a teraszon János bácsi (a falubeliek e megszólítással adták meg neki a tiszteletet).
Marika kérdésére, hogy mit szólnak mindehhez a szomszédok, Pilinszky azt felelte, megállnak és hallgatják.
A már említett Kocsis Zoltán több alkalommal is meglátogatta a költőt a községben, amely - egyáltalán nem mellékesen - pontosan negyven esztendeje (1973 óta!) immáron az első otthona a Törőcsik-Maár művész párnak.

Gyurkovics Mária (1913-1973) opera-énekesnőtől - aki korának egyik legnagyobb koloratúrszopránja volt - két ária is fölcsendült; Gregor József (1940-2006), a fantasztikus basszus is énekelt, akivel Szolnokon a Hegedűs a háztetőben kölcsönös megbecsülés, tisztelet, szeretet jellemezte partnerségüket.


Törőcsik Mari továbbra is játszik a Vígszínházban az Eszenyi Enikő rendezte Átutazókban.
(A legjobb női mellékszereplőnek járó díjat ítéltek oda neki a színikritikusok; Tenki Réka szintén megkapta ezt az elismerést - Sirály, Nemzeti Színház - szp).
A Nemzeti Színház tagjaként A szarvassá változott fiúkban a jövőben is a deszkákra lép.
Vidnyánszky Attila igazgató elárulta neki, hogy a Moszkvai Művész Színház egyik rendezője 2014 tavaszán kizárólag azzal a feltétellel visz színre darabot a Nemzetiben, ha Törőcsik Marival dolgozhat: úgy kell nekem, ahogyan van...
A művésznő: túl nagy szerepet én már nem vállalok.
A direktor: meg se kérdezi, ki a rendező s mi a darab?
Erre a Nemzet Színésze: minden orosz rendező jó irányban elfogult velem.
Összegezve: Luka (bizony, férfi) lesz Gorkij Éjjeli menedékhelyében.

Nem a csillogás, hanem az egymás iránti bizalom, a szeretet a fontos, hangsúlyozta (ezúttal is).
Ő maga pedig arról énekelt, micsoda útjaim... meg talán volt egy-két este...

Mi, nézők-rajongók hozzáfűzhetjük: nem talán, és nem is csak egy-kettő, és ahogyan múlnak az évtizedek, egyre többé lett, jobbá vált.
Bárcsak mindnyájunkkal így lenne ez!





2013. november 19., kedd

Egyszer csak billen a létra...

"Nem kapkodtad el az almaszedést!", kiáltja biciklijéről kedvesen, évődőn falubelije, amikor a létrán egyensúlyozik, ágakba csimpaszkodik, a csábító pirosságok után nyújtózkodik.
Ha akarná (persze esze ágában sincs), se cáfolhatná meg e vélekedést.

Annak a pótmegjegyzésnek is vaskos az igazságtartalma, hogy megeshetne: hótakaró fogságából kell "kibányászni" a termést november dereka táján.

Szerencsére, a sokadszori betakarítás-halogatás nem bosszulta meg magát.

"Küzdelem" közben azért fészkelődik a kobakban: amit ma begyűjthetsz...

Egyszer csak billen a létra; juj!
Ám egy félig letört ág - "mentőövet dob".

                                                        (szp - Jó reggelt, Vas megye! - Vas Népe, 2013. november 19., kedd)

2013. november 18., hétfő

Keres Emil két verse: Szerep-ábránd - Alkonyi gond

Keres Emil (Szombathely, 1925) Kossuth-díjas, kiváló és érdemes művész, Jászai Mari-díjas színművész megtisztelte a teremtuccse.blogspot.hu-t azzal, hogy két versét közreadhatjuk:


                                                                     
                                                                        Keres Emil

                                                                       Szerep-ábránd


                                                   Én már rég a semmimmel hadakozom,
                                                   Ha jártas is vagyok üresében,
                                                   S mert még volt tőle út vissza magamhoz
                                                   Ábrándozom egy szerep esélyen.

                                                   S már mindegy is, hogy ki vagyok s lehetek,
                                                   S befér-e e versbe szerep-ábránd?
                                                   Eljátszom majd mit rám oszt a rettegett
                                                   Rendező, az az új, aki vár rám.

                                                   Mindenki készülget egy életen át,
                                                   Erre a második szerepére
                                                   Hisz egy új társulat várja odaát

                                                   Köztük leszek én is szerencsére,
                                                   Vágyott szerep-álmunk majd így él tovább,
                                                   S annak a darabnak sosem lesz vége.



                                                                   
                                                                        Keres Emil

                                                                       Alkonyi gond


                                                    Addig hurcolja éveit az ember,
                                                    Míg a nagy árnyalak csak észreveszi,
                                                    Hogy összebékítse végre a csenddel,
                                                    Miért fordítanék hátat hát neki.

                                                    Ha sikerülne szemrevételeznem...
                                                    A sajátját mindenki így keresi?
                                                    Köszönthetném egy hozzá írt versemmel,
                                                    De kinek felel, már meg nem értheti.

                                                    Mit titkolnám ez alkonyi gondom?
                                                    Nemcsak töprengek, de lám ki is mondom.
                                                    Így adva most időt önmagamnak,

                                                    Utolsó percem dehogy kutatlak,
                                                    Hiszen ott a titok újabbakkal vár,
                                                    Hol kezdetnek a vég majd reám talál.






2013. november 15., péntek

Eszenyi Enikő legelső rendezése - "Káoszból a teremtés" - Leonce és Léna

A Magyar Színész című, általam szerkesztett lap 1991/2-es számának első oldalán jelent meg e méltatás Eszenyi Enikő legelső színreviteléről, amely kiérdemelte a Színházi Találkozó (1991) legjobb rendezés díját:


Leonce és Léna
"K á o s z b ó l   a   t e r e m t é s"

Diszharmónia; törvényszerű, hogy mindig, mindenkiben, mindenütt ott legyen?
A kicsi diszharmóniák összessége adja a nagyot, ez pedig kizár mindenfajta magán(y)harmóniát?
A csepp és a tenger, a tyúk meg a tojás... - amúgy pedig élni kell, mert hát egyszer élünk, valószínűleg.
Ugyanabban a formában itt és most mindenképpen.

A boldogság után pedig olykor úgy futunk, akár a paripák nyargalnak a még érintetlen legelők felé.
Hogy délibábkergetés ez is, az is, meglehet.
Meg az a futás leginkább csak őgyelgés, a nyargalás pedig bóklászás, közben meg csikorog az agy: "csak tudnám, akad-e még valami a földön, ami engem futni megtanítana?!".

Leonce-nak akadt valami, valaki: a szerelem, Léna.
Önmarcangolás, melankólia, nagykanállal habzsolás (skálázás), majdnem-beletörődés után, megtalálta - mert megkereste! - azt a "fehérszemélyt", aki benne élt.

A dolgok mennyire pofonegyszerűek, s a dolgok mennyire nem azok.
Legföljebb utólag, a "mégis" pillanatot követően, amikor elénk küzdi magát a "káoszból a teremtés".

Szavak, egymásba sodort mondatok vissza nem adhatják Georg Büchner Leonce és Léna című vígjátékának lényegét, legkevésbé pedig az Eszenyi Enikő által a Budapesti Kamaraszínház Asbóth utcai Kisszínpadán megrendezett előadás építkező s közönség-belsőben építtető hatását. (S nem csak azért, mert mindkettőnek más - nem jelentéktelen - vetületei is vannak.)

Alázat, elmélyülés, lényegből táplálkozó találékonyság - tehetség; a rendezés legfőbb alappillérei.
Eszenyi Enikő azt is bizonyítja, hogy a jó színház - akár a zsenialitás - a pokolban is az.

A színészekre ugyanez vonatkozik.
Kaszás Attila esendő, önmagát akár szétrobbantani is tudó, de emberi szóra kinyíló, henyeségnek hátat fordulva nekilóduló, cimborájáért rajongó, évszázadokat megélő, szerelemre lelő - boldogságba szakadt tépelődő, majd kiteljesedő - kamasz, akit a sorsa "csőbe húz".
S bár nem könnyű szembenézni az eleve elrendeltetéssel, ekkor is mennyire Leonce ez a Leonce - mennyire hiteles Kaszás.

Valerio, aki egyrészt barát a csavargásban, másrészt a sors egyik alkalmazottja: Szarvas József.
Játéka ősi őszinteség, génjeiből hozott igazi érték.
Megőrzése igen fontos.

Pap Vera Lénája - Léna.
Kétség nem merülhet fel.

S a többiek is: Vallai Péter, Hacser Józsa, Holl István, Próka Annamária és társaik: egy művészien irányított zenekar hű és mennyire lényeges hangszínei.

E diszharmóniát oszlató előadás még talán azt is elhiteti, vagy legalábbis igyekszünk hinni abban, "...hogy az emberek közt a legkisebb is olyan nagy, hogy egy élet is kevés szeretni őt,".







2013. november 9., szombat

Elérkeztem a kezdethez - vallotta Cziffra György ötvenhat évesen...

Most, hogy Vukán György (1941-2013) zongoraművész, zeneszerző megkapta Kőszeg posztumusz díszpolgári címét, érdemes fölidézni azt is, hogy Cziffra György (1921-1994) még életében kiérdemelte e rangos elismerést; 1986-ban.

Franciaországba szakadt világhírű honfitársunk akkor, a vasi kisvárosban így felelt arra a felvetésre, milyen emberi adottságokat tart a legtöbbre:
"A szeretetet. Az egymás iránti megértést."
S hozzáfűzte:
"A világ legfőbb problémája a rosszindulat, ami sajnos sok helyen, sokakból kivirágzik."

Egyébiránt, még 1977-ben, ötvenhat(!) évesen ekképpen zárta életrajzi kötetét:
"Azt hiszem, elérkeztem a kezdethez."

                                                     (szp - Jó reggelt, Vas megye! - Vas Népe, 2013. november 9., szombat)

2013. november 6., szerda

A maradék életet kell védeni, mert valami már megint közelít a történelemben - Szabó Magda (2.)

"Attól, hogy egy államférfi zenebarát, még lehet rossz politikus vagy gazember." (Szabó Magda Für Elise - Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002)

Hálát adok a sorsnak, hogy Szabó Magdát éppen most adta úgymond a kezembe...

"A történelemnek nincs telefonszáma, fogadónapja sincs, a történelem folyamat, amelynek vagy elkapod a megfelelő pillanatát és úgy cselekszel, ahogy tisztességes ember cselekszik, vagy az idő átejt a szitán, és hiába iparkodol, nem viszed semmire."

"...a sors... az nem pincér, nem vesz fel rendelést az életedre."

"Ha jól akarok ugrani, akkor most nem ugrom. Anyám ősrégi figyelmeztetése tört emlékezetembe: nagyegerek közt kisegér légy, gyöngyszálam."


"... Isten nem szereti, ha becsapják..."

Egyébiránt pedig:
"... ingyen csoda nincs, mindenért fizettetnek az istenek..."

S a legfőbb feladatról, ha úgy tetszik feladatomról :
"... a maradék életet kell védenie, mert valami már megint közelít a történelemben..."

- Szabó Magda -


2013. november 2., szombat

Sebezhetetlen leszel a végre elnyert semmiben - Szabó Magda Für Elise

"...a szennyet nem tűrő magatartás elengedhetetlenségét és a gyalázatot élete árán sem vállaló meg nem alkuvás fontosságát tőle tanultam." - írja édesanyjáról Szabó Magda a Für Elise-ben. (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002)

Évekkel ezelőtt kértem kölcsön a kötetet Ölbei Lívia kolléganőmtől-barátomtól; nem szép dolog, hogy még mindig nálam van.
Éreztem, hogy szükségem lesz rá, csak azt nem tudtam: mikor.
Most jött el az ideje.
Habzsolom. Boldogan, örömmel meg áhítattal, annyi, de annyi mindent megvilágít...
Utakat nyit bennem.

"Úgy szenvedtem, ahogy egy felnőtt tud."

Én csak nagyon picurka pontot - hiszen nem az enyém a kötet - teszek oda, ami különösen megérint.
Az alábbi részletet Lívia jelölte meg elsőként.
Magamban aztán én is.

Szintén Szabó Magda édesanyja mondja:
" - Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorra már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat. Hol van már akkorára belőled az az igazi szenvedés, amelybe belegyakorolt az élet, hol a tanácstalan kétségbeesés, hol vagy te, ép önmagaddal?
Test-lélek, ha annyit terhelik, elkopik, annyiszor átszenvedett előhalálaid mennyei üzenetek, hiszen a nagy arénában, amelyben utolsó percig mozogtál, szinte mindened megrokkant, elvesztette jelentőségét. Nem csapásnak értékeled Isten irgalmas ajándékát, hanem adománynak, a végsőnél, ami már nem 'elő', de végleges halál, amikor végre megpihenhetsz, csak azt érzed majd, eljött az áldott pihenés. Terved nincs már, tehát csalódásod sem lehet, sebezhetetlen leszel a végre elnyert semmiben. Légy bátor, minden előhalál csak erősít, mikor földre rogysz..."

2013. november 1., péntek

Mindenki egyenlő - Steven Spielberg Lincolnja - Ha összefognánk, az más minőség - Mindenki történelmet ír, így vagy úgy

Életfilm. Ezt már nem veheti el tőlünk senki.

A szavak nem biztos, hogy hivatottak visszaadni a Lincoln című amerikai-indiai történelmű remekmű sokrétű hatását. Persze a legkönnyebb a kifejezéseken elverni a port, ha mi magunk nem találjuk, nem leljük meg a helyén való szóhasználatot.
Ennél persze azért bonyolultabb (vagy mégis inkább sokkal egyszerűbb lenne?) a helyzet.
Amilyen impressziókat történetesen képek sugároznak, sugallnak felénk; ha már fogalmakba akarjuk őket belegyömöszölni, összesűríteni - mint ahogyan hópihéket hógolyókká szoktunk gyúrni -, akkor a sok-sok ezer rész(ecske), érzés nem (vagy nem úgy) egyenlő magával az egész élménnyel.

Talán, mielőtt még jobban belebonyolódnánk, a legegyszerűbb lenne mindenkit arra biztatni, hogy üljön be a moziba - s majdan telepedjen a tévékészülék elé - és nézze meg a Lincolnt.
Teremtse meg önmaga - és szerettei - számára ezt a lehetőséget.
S utóbb a szavakat nyugodtan szabadságra is lehet küldeni, engedjük át magunkon az érzészuhatagot, mint amikor az infúziós oldat átjárja a testet, tetőtől talpig.

Másrészt pedig: nem vagyunk (szerencsére) egyformák.
Ugyanaz az impulzus - meg folyadék is, persze - mást és mást vált(hat) ki bennünk, belőlünk. De abban - utóbb - szavak mellőzésével is bizonyára egyetértenénk, akár össze is kacsinthatnánk (cinkosan, vagy pajkosan - ezt majd meglátjuk), hogy - hiszen - rólunk szól.
Mint valamennyi klasszikus alkotás, játszódjon bárhol, bármikor.


No lám, máris a nagy kinyilatkoztatásoknál tartunk.
Lincoln (1809-1865) - Daniel Day-Lewis teremt hús-vér embert a legendás hősből.
Egyik-másik híres mondása járja át bensőnket messze térben és (a vetítésen túli) időben: minden ember egyenlő. Meg: a rabszolgaság leáldozóban.
S más téma kapcsán: vajon a kitűzött célhoz - morfondírozik az Egyesült Államok elnöke - akkor is mindenáron ragaszkodni kell(ene), ha oda mocsáron át visz (azaz, hát: nem is visz) az út?
És nem rest az elnök úr szóba elegyedni színes bőrű közkatonával, távírásszal, közösen elmélkednek azon is: tehetünk-e arról, hogy megszülettünk? Lincoln őszintén kíváncsi: maguk hogyan látják?

Euklidészt (görög matematikus, Krisztus előtt 300 körül) idézi. "Ugyanazon dologgal egyenlő dolgok egymással is egyenlők".
Visszakanyarodhatnánk akár a hópihe meg a hógolyó viszonylatunkhoz is: "Az egész nagyobb, mint a része".
Profánabbul: ha összefognánk, akkor az más minőség.
Nem, nem magunk miatt; a következő generációkért.
S akkor még történetesen a lekenyerezés is bocsánatos bűn.
De csak akkor!

Persze, hogy mindenkor, mindenütt a világon találhatunk olyanokat, akiket meg lehet vesztegetni.
Ranggal, hivatallal; pojácát csinálni belőlük, miközben azt hiszik, hogy mások fölé emeli őket "örök érvényű" beosztásuk.
A zsebük telik, a fejük ürül; a szívük helyén, pedig valami cserélhető kütyü kerreg.
1865 tájban éppúgy, mint a XXI. század nyitányakor, e mostani cirkuszi, rissz-rossz mutatványosok produkcióinál.
Ne tessék majd csodálkozni padlófogáskor!

Történelmet írunk, jelentett ki - és nem hencegésből - Lincoln a rabszolgaság eltörlésekor.
Jegyezzük meg halkan: mindenki történelmet ír, így vagy úgy.
Kisebb-nagyobb mozgástérben, hatásfokkal.
A históriás könyvek lapjait ki lehet ugyan tépkedni, de azok valahogyan - a csuda tudja, miképpen - előbb-utóbb visszaszervesülnek.

Steven Spielberg Lincolnja: életfilm.
Ezt már nem veheti el (huh, de nagy szavak) az emberiségtől senki.
Akárcsak - hosszú távon - az igazságot.