2013. október 23., szerda

Ötvenhét évvel ezelőtt tört ki a forradalom – Foglalkozása: ember - Kéri Edit színésznő

Kétszer is letartóztatták Kéri Edit színésznőt 1956 után. Először ötvenhét márciusában, ám karakán viselkedése miatt akkor elengedték. Júniusban ismét börtönbe került. Két év bűntetését tíz hónapra mérsékelte az a Vágó Tibor bíró, aki a tizennyolcadik életévét betöltő Mansfeld Pétert fölakasztatta.

Kéri Edit nevét akár zongoraművészként, vagy operistaként is ismerhetnénk, sőt, mint színésznőről is jóval többet tudhatnánk róla, ha az 56-os forradalom és szabadságharc utáni időszakban nem szakad meg a karrierje. Kivételes zongorista tehetségként tartották számon, s már a színművészeti főiskolára járt, amikor is kiderült: a két pálya összeegyeztethetetlen. Az idegösszeroppanás szélén áltt, s úgy döntött: a teátrumot választja. 1950-ben végezte el a színművészeti főiskolát, s bár három szerepet megformált a budapesti Honvéd Színházban, Földes Gábor, a győri színház főrendezője oly’ annyira kérlelte, hogy leszerződött a Rába-parti városba. Nagyon erőteljes Wagner-szopránja volt, a neves Kónya Sándor is meghallgatta, s elismerősen szólt tehetségéről, ám az akkori győri karmester hozzávágta a pálcáját, azzal, hogy Edit elnyomja a tenorista hangját. Ahelyett, hogy arra biztatta voilna, hogy próbáljon szerencsét Szegeden, vagy éppenséggel Debrecenben, ahol operai tagozat is működött. Maradtak hát a prózai – többnyire – jelentős szerepek a Pygmalionban, a Kőszívű ember fiaiban és másban.
„Nem szégyellem, hogy az ötvenes években én abszolút nem figyeltem a politikára, nem tudtam az ÁVH-ról sem. Boldog voltam, amikor ’52-ben megszületett a kisfiam, s örültem, amikor főszerepeket játszhattam.”
„A forradalom kitöréséről a rádióból értesültünk, a színészklubban. Édesanyáméknál volt a kisfiam Budapesten, az Üllői úton, az ottani sebészeten volt portás édesapám. Amikor meghallottam, hogy a klinikát lövik az oroszok, elkezdtem zokogni. Giricz Mátyás rendező, aki Leningrádban végzett, erre azt mondta, ne hisztériázzak. Erre azt feleltem, hogy te egy kegyetlen ember vagy; hogyan is lehet jó rendező az, aki ilyen szívtelen? Állítólag utólag pont ő juttatott a börtönbe… Azért csak-csak kaptuk a híreket szemtanúktól is, a kisfiamat pedig novemberben Győrbe hoztuk, hogy biztonságban tudjuk. Amikor leszállt a buszról, így szólt: ’Győrben nincsen egyetem? Hát, itt nem harcoltak egyetemisták, egy lukat se látok a házakon…’ A házfelügyelő dajkálta, főzött rá, természetesen pénzért. Egyszer a gyerek jön föl a játszótérről s meséli: ’Képzeld mama, jött a Giricz, és én ráfogtam egy botot, mondtam puf,  puf, puf, lövöm a ruszkikat. Erre ő: miért haragszol te a ruszkikra, bántottak azok téged? Erre én: engem nem, de menj fel Budapestre, nézd meg az Üllői utat, majd fájni fog a szíved. Jót mondtam, anyuka?’ Nagyon jót, feleltem, s kapott egy nagy puszit. Később, a tárgyaláson, 1958 elején a Giricz elmondta: ’Az ötéves gyerekét a Szovjetúnió ellen nevelte.’
Október végén a Győri Rádióban én is mondtam Ady, meg Petőfi verseket. 27-én fölvonulást szervezett Földes Gábor, hívott bennünket, s mi természetesen mentünk vele együtt. Hármas sorokba állított bennünket, én éppen elől voltam középen, jobbomon Csorna Irén, balomon akkori férjem, Sándor Géza. Gabi először azt mondta: ’éljen a párt!’. Erre a Szende Mari kilépett a sorból és visszament a színházba. De Gabi azt is kiabálta: ’éljen a független Magyarország, éljen Nagy Imre!’. Mi is vele együtt skandáltuk ezeket. Egyszer csak eleredt Gabinak az orra vére, tiszta piros lett az inge, odaugrottam hozzá, kivettem a kezéből a nemzetiszínű zászlót, s aztán már én tartottam. Utóbb – már a forradalom leverése után - a Giricz följelentett azzal, hogy én szerveztem az egész tüntetést, s én voltam a vezéregyéniség. A pártházhoz vonultunk, voltak, akik meg akarták rohamozni, de Földes Gábor ezt megakadályozta. ’Álljatok meg, egyperces néma csend a pesti hős, halott forradalmárok emlékére!’ Így is történt, mindenki levette a sapkáját. Csönd volt. Közben aztán a tömeg lecsitult. Gábor szólalt meg: ’Most pedig hallgassátok meg a Nemzeti dalt, zúgjátok velem! Talpra magyar…’. Már senki sem akarta megrohamozni a házat, de még csak kövekkel sem dobálták meg. Több százan voltunk. Mindenütt azt harsogta a Giricz, hogy én szerveztem a megmozdulást.
November harmadikán bejött a színészklubba Szigethy Attila, a Forradalmi Bizottság dunántúli elnöke. Vagy két óra hossszat arról beszélt, hogy s mint volt a fővárosban. Attila bácsinak hívtuk. Nagyon rendes ember volt, de nagyon naív is, azt hiszem, ebben hasonlított Nagy Imrére, hiszen azt mondta: ’győzött a forradalom!’. Ma már tudjuk, hogy mi történt másnap hajnalban… A helybéli orosz tisztek este már tudták, hogy mi a dörgés. Tíz óra tájban át is mentek a magyar laktanyába, s azt mondták a tiszteknek (ezt nekem később Gabi mesélte), hogy mi itt élünk feleségestül, családostul évek óta, nem akarunk megölni titeket. Jönnek a hadosztályok, a tankok, az ejtőernyősök; állítólag ezért nem dördült lövés Győrben. Sokan bíztak az utolsó pillanatig is abban, hogy kimennek az oroszok. Arra kimentek, erre bejöttek… Hiszen tárgyaltak a Maléterrel is, aztán pedig lefogták… Azt hiszem, ezt nevezik hamis diplomáciának.
Hol itt, hol ott járt a szám. 1957. január 14-én, hétfőn - a pontos dátum azért fontos, mert másnap hirdették ki a statáriumot – társulati ülésen fölálltam s azt mondtam: ki az oroszokkal, a Szovjetúnió illetéktelenül, imperialista módon beleavatkozott a belügyeinkbe. Ugye ez ma már a hivatalos verzió, de akkor még… Először március 13-án tartóztattak le. A színház előcsarnokában álltam Csornai Irénnel, amikor is megjelent egy magas ember azzal, hogy vele kell mennem. ’Motorbiciklivel vagyok, maga erősen átölel. Száznegyvennel megyek. Élve még ember nem hullott le mögülem.’ Férfit én még úgy nem öleltem, mint azt a pléhfogú ávóst, csak úgy száguldott át a Rába-hídon. Politikai rendőrség, le a pincébe. Semmit sem mondtak, csak azt, hogy melyik cellába menjek. Bejött hozzám Grátz Endre ügyész. Fél óra se telt bele, már egy ágyon ültünk Csornai Irénnel… Aztán behozták még két kolléganőnket: Szende Máriát és Gödörházi Ilonát is. Csak kérdezgettük egymástól: ’Te meg hogy kerülsz ide?’. Aztán állandóan kihallgattak. Mutogattak egy csendőrkapalot, meg azt szajkózták, hogy most előjöttek a csendőrök. Mondom nekik: ’Találtak egy kakastollat egy padláson, most ezzel jönnek?’ Mindenben vitatkoztam. Bevezettek egy hosszú szobába, ahol csak egy íróasztal meg egy zöld páncélszekrény volt, amivel szemben egy kép lógott a falon. Az asztal előtt és mögött egy-egy szék. Az egyikre le akarok ülni, erre rám ordított egy vörösképű, akit egyébként Vörös Istvánnak hívtak, s szombathelyi származású volt: ’Ne oda, ide üljön!’. Én meg: ’Ne kiabáljon, mert velem nem szoktak kiabálni.’ Nézegette a rajtam lévő kokárdát. Kérdem tőle: ’Nem látott még ilyet?’. ’Azt néztem, nincs-e körülötte fekete, mert olyan is van.” Odamegy a páncélszekrényhez, megfogja a kilincsét, kirántja: benne volt egy csővel kifelé álló puska. Erre olyan röhögőgörcsöt kaptam, hogy majdnem leestem a székről. Csapkodtam a térdemet, hogy ezek milyen primitívek! Gondolták ez a sovány, ideges nő megijed. ’Mit röhög?’ Én: anyám kedvenc vicce jutott eszembe, elmondhatom? Bólintott. A vicc lényege, hogy még a balta nyele is elsülhet, ha a Jóisten azt úgy akarja… Hozzátettem: ez viszont nem fog. ’Maguk ilyen módszerekkel akarnak ijesztegetni; én nem vagyok ijedős típus.’ Valami gombot megnyomott s bejött öt ávós. Elkezdtek körülöttem járkálni, miközben kulcscsomókat csörgettek a zsebükben. Korábban egyik tüntetésünkön volt ilyen csörgés, zörgés, duda meg minden. Lehet, innen vették a tippet. Ettől sem rezeltem be. Elkezdtem énekelni: la-la,la-la, la-la, la-la, la… ’Mit csinál?’ Én: memorizálom az új szerepemet a Három a kislányból. Közben aztán mind az öten azt firtatták egyszerre, hogy mit tettem én a forradalom idején? ’Miért nem felel?’ Amikor már nem énekeltem, azt válaszoltam: nem vagyok Napóleon, aki egyszerre öt helyre is tud koncentrálni.”
Közbevetőleg azt firtatom a művésznőtől: és nem félt? Hiszen ez a jelenet meglehetősen vérfagyasztónak tűnik.
„Én nagyon vagány vagyok. 1790-ben az anyám szépapja betyár volt. Egy régi irat szerint a vallása református volt, a foglalkozása pedig betyár. Nem féltem senkitől. Aztán megunták a dolgot. Látták, velem ez a körtáncuk nem jön be. Aztán a Grátz elővett egy A/4-es papírt a fiókból, elém tette. A színtársulat névsora volt rajta. Azt kérdezte: ’Akarja látni a kisfiát?’. Már gyanús volt nekem, de azért is azt mondtam: fogom is! Hiszen nem csináltam semmi olyat, amiért fölakaszthatnának! Azt mondja: ’Segítsen nekünk!’. Később jöttem rá, hogy ez a beszervezés egyik módszere, hogy segítsek nekik… Én nem tudtam 56 októberéig, hogy van besúgórendszer. Nekem nem ült rokonom börtönben. Szörnyű volt, amikor megtudtam, hogy embereket skizofréniára vesznek rá. Fedőnevük van…’Hogy legyek besúgó? Másokat  mártsak be? Ha hullára vernek, sem teszem meg.’ Belevágtam a képébe a papírt.”
Elképesztő ez az erő, jegyzem meg. „Mondtam már, hogy betyár volt az egyik felmenőm…”, hangzik a felelet.
„Erről a Vörösről egyébként azt mondták, hogy a testvére nyilas volt, azért vették őt rá, hogy ávós legyen. Egyszer csak megenyhült, visszatette a papírt a fiókba és így szólt: ’Nézze, maga egy nagyon komoly, értékes ember, és maga nem fél senkitől. Magának a pártban lenne a helye, a pártnak meg a baloldalnak szüksége lenne ilyen emberekre’. Én csak úgy néztem rá. ’Magával itt én soha nem fogok találkozni, nem fogjuk letartóztatni.’ Szóval valami fantasztikusan másképp beszélt. Ő kísért ki a kapuig. És amikor júniusban újra letartóztattak, ugyanaz a pléhfogú vitt be…
De addig még történt egy s más. Talán a legfontosabb az események sorában, hogy a művésznő (ő volt a szervező), a férje és Földes Gábor édesapja Budapestre utazott Major Tamáshoz, aki nagyhatalmú úr, azaz elvtárs volt a Nemzeti Színházban, aki egyébként a tanára volt korábban Editnek. „A Laci bácsi letérdelt előtte, átölelte a térdét, rosszul lett, elkezdett hörögni, zokogott. Major olyan rosszul érezte magát. ’Mentse meg a fiam életét, bármilyen is legyen az ítélet, csak halálos ne.’ A Major megígérte, hogy beszél Kádárral Gabi ügyében. Tudom, hogy lépéseket tett érte, meg is ígérték neki, hogy bár halálos ítéletet hirdetnek ki, de kegyelmet kap. Hiába nyújtott be kegyelmi kérvényt a Major, további két kegyelmi kérvény is született, hogy egyszer, mint tűzoltó mentett életet, másszor meg az árvízi Dunából mentett ki valakit (ezek igazak is voltak), mégis fölakasztottták. Mint ismert: koholt vádak alapján, ártatlanul.”
Edit második letartóztatása előtt macska-egér játék folyt nyolc-tíz napig a hatalom emberei és ő közötte, bár csak idő kérdése volt, hogyan tudják elfogni. Nem menekülhetett. Bevitele másnapján megjelent nála a győri ÁVH-n Gratz Endre ügyész az egész bagázsával, jegyzővel, sorkatonával…
„Na, itt van?” „Láthatja…”, és vigyázzba vágta magát Edit. (Nevetve meséli.) „És mi a vád ellenem?” „Bűnpártolás.” Edit: „Ez érdekes lesz, de maga engem felakasztani nem tud, és tudja, mit csinálok, amikor kijövök a börtönből? Az első dolgom az lesz, hogy magát följelentem rágalmazásért. Maga engem egy tömeg előtt le is fasisztázott, pedig a fasizmus alatt gimnazista voltam, apám pedig megmentette egy zsidó ember életét. Emiatt majdnem megölték a németek.”
Egy hónapra rá egy másik ügyész, dr. Nesztor István hallgatja már ki. „Kezit’ csókolom művésznő!” Ugyanis minden addigi premierjén ott volt a színházban a feleségével. Emberi hanggal s étellel kínálja. S jóindulatúan, könyörögve szeretné rávenni, hogy érezze magát bűnösnek, mert akkor enyhébb lehet az ítélet. „Nem vagyok bűnös. Ha ezek ennyit és ennyit akarnak adni, az annyi is lesz.”
A jóindulatú Nesztor úrtól elveszik az ügyet, a megyei főügyész képviseli a tárgyaláson, ahol Giricz Mátyás azt vallja, hogy január 15-én, kedden a statárium első napján mondta azt Edit, hogy ki az oroszokkal… De minden kétséget kizáróan be lehetett bizonyítani (jegyzőkönyvekkel), hogy ez egy nappal korábban, azaz 14-én, hétfőn történt. (A társulati üléseket mindig hétfőn tartották.) A pontos dátumon itt most börtönévek múltak. Az elsőfokú ítélet: két év izgatásért. „Meg hogy szervezkedtem, én vittem azt a bizonyos zászlót azon a tüntetésen, sztrájkra hívtam föl a dolgozókat; csudákat…” „Az igazi bűnöm az volt, hogy mindent elkövettem azért, hogy Földes Gábor életét megmentsem.”
Másodfokon – 1958 januárjában - tíz hónapra mérsékelték a büntetést. Ekkor már hét hónapja ült; ennyi ideje nem látta a kisfiát. Amikor a nyilvános tárgyaláson találkoztak a folyosón… „A gyerek kicsit olyan ijedten nézett rám, bár tudott a csíkos pizsamáról (a barátainak azt mondta: ’Az én anyukámnak teljesen össze vannak az idegroncsai’; azóta ez mondás nálunk), miniájulás jött rám, egy pillanatra összeestem, hallottam a térdem koppanását, de már magamhoz is tértem; ott térdeltem a gyerek előtt és elkezdtem sírni… Kis, kövér keze volt, megpacskolta az arcomat… Az ölemben ült, de nem tudott hozzám szólni egy szót sem. Ölelt, csak ölelt.
S amikor Vágó Tibor bíró kihirdette az ítéletet, hogy tíz hónap, akkor Edit anyukája felkiáltott: ’Köszönjük, bíró úr!’. A mama, a kis kontyával… „Egyébként ez a Vágó akasztatta fel a Mansfeld Petit. Ötvén évvel később tudtam meg. Énhozzám jó volt…”
Utóbb, már idekint, mindenhová úgymond utánanyúltak… „Hol a férjem tartott el, három mondat a rádióban, kettő a filmgyárban, vidéki brigádozás gyerekdarabokkal, az Országos Rendező Irodán keresztül kaptam a napidíjat… Amikor a fiam az egyetemre jelentkezett, a lapjára be akarta írni, hogy anyja neve Kéri Edit, foglalkozása színésznő. Kiütöttem a tollat a kezéből. Mondom neki: Gozmán Györgyné (nem a Géza volt az édesapja, aki pedig nagyon jószívű ember volt, szerette a gyereket – a tíz hónap minden napján meglátogatta anyukáméknál - de gyenge; a szülei kérésére aztán ott hagyott), háztartásbeli. De anyu, mondta, hiszen te színésznő vagy! Erre én: az Aczél Györgynél van a káderlapom… Így vették fel. Néhány év múlva rájöttek ugyan az igazságra, de mivel nagyon jól tanult, s már a hetvenes évek elején jártunk, maradhatott…”
                                                                                                                            Szenkovits Péter






2013. október 21., hétfő

Cirkusz az egész világ

Isten szabad ege alatt végre megint partnerszámba veszik a publikumot. Játék ez az egész élet, játék tulajdonképpen minden – ha olykor szomorú, keserű, tragikus és elviselhetetlennek tűnő is -, de igazából akkor van az egésznek értelme, ha közösen űzzük. Együtt akarjuk kimondani történetesen azt (is), hogy a mai „sátánok” távozzanak tőlünk. A másokat elnyomorítók, semmibe vevők, a csak a saját pecsenyéjüket sütögetők fogják a cókmókjukat, s keressenek maguknak, mondjuk más bolygót. Elég volt! A természeti és a társadalmi környezet szennyezéséből, mindennemű megkülönböztetésből, az anyagiak imádatából; az emberi tisztaság kerüljön ismét a középpontba. A (butító) mobilok, a (rémhír) tévécsatornák és sorolhatnánk napestig – ne deformálhassanak bennünket tovább, ne engedjük, hogy végérvényesen kicsúszhasson alólunk a már csaknem teljesen megmérgezett talaj; az agylúgosítástól ments meg uram minket… E modernnek nevezett világban, amely valójában nincs túl távol a tébolydától, a rend fogalmát kellene előkotorni, azt kellene valamiképpen etalonnak elfogadtatni. Mert cirkusz ez a javából.
S hogyan kerülnek az említett témák „terítékre”, azaz egy kóborló művészcsapat porondjára?
A példa aranyfedezete okán (is). Ugyanis a Cirko Soluna – amely ismét térségünkben teljesíti (nagy szó, de igaz) küldetését – társulata negyed százada rója Európa útjait; ekhós szekerekkel vándorolnak, azokon élnek, szeretnek, alszanak, okítanak-nevelnek gyerekeket, főznek (fáznak). Alkotnak, teremtenek.
Miközben persze valójában a természetben léteznek. Megmutatva: nem feltétlenül így kell, de így is lehet.
Egy-egy községben letáboroznak, szórólapokat gyártanak, végigkürtölik a környéket, hogy kora este előadásra várják a nagyérdeműt. Akrobatamutatványok, zsonglőrködés, muzsikálás, bolondozás a nézőkkel. Akiket egyébként majd’ minden számba bevonnak, jelezve, vagy éppen tudatosítva így azt is, hogy ez az egész csapatjáték. Miközben a produkciók sorozata egységes egésszé áll össze. A hét-nyolc évvel ezelőtti műsoruk summázata az volt: még elférünk Noé bárkáján. Össze kell magunkat ugyan húzni, de csak-csak. Az új bemutatójuk az elembertelenedés elleni fellépés jegyében született, tükröt tartva: valami nagyon, de nagyon nem stimmel ezen a sárgolyón. Emberek, szedjétek végre magatokat össze, és térjetek már észre, ne csak és kizárólag a bugyelláris megtömésére, a másik megalázására, letaglózására, kisemmizésére koncentráljatok, hanem leljetek rá – ha még egyáltalán képesek vagytok – arra a bizonyos tisztaságra…
Isten szabad ege alatt újra és újra – rendíthetetlenül – kemény fába vágja a fejszéjét a Cirko Soluna. Mi lesz velünk, ha nem kapcsolódunk be ebbe a „játékba”, amelyben egyenrangú partnerként tekintünk egymásra?


2013. október 19., szombat

Tarr Béla: A londoni férfi

Talán még soha nem kavart föl ennyire film. Nyilván azért, ment annyira rólam (is) szól.
Most, hogy megint rá gondolok, zavarba ejt magam előtt is a saját zavarom.
Anno évekig vágytam arra, hogy elkészüljön. Tudtam, hogy a korzikai Bastiában forgatja Tarr Béla és stábja rendkívüli nehézségek közepette. Jóllehet Georges Simenon A londoni férfi című  -  Krasznahorkai László és a rendező forgatókönyvének alapjául szolgáló - bűnregénye nem is ott, hanem egy másik francia, Angliához közeli kikötőben játszódik. A főhős Maloin, a váltóőr. Aki: „Ugyanazt tette, ugyanakkor, ugyanott, lassan már harminc éve.”
Egy toronyból irányítja – leginkább csak figyeli - a gyér éjszakai forgalmat. Hajó érkezik odaátról, az utasok elhagyják a fedélzetet, többségük fölszáll a csatlakozó – várakozó – vonatra, s utazik tovább: Európa belsejébe. Párizsba, bárhová; valahová. Még ne előlegezzük meg, de azért sejtjük: talál-talán a boldogság felé is.
Maloin meg van. Csak úgy. Monotón mozdulatok, percek, napok, évek, évtizedek.
Megőrülnék egy vasútállomáson, ha soha, de soha nem száll(hat)nék föl egy szerelvényre. El. Majdnem mindegy, hogy hová. Itt hagyva a megszokottat, a fásult – gyöpagyú – énemet (is). Képletesen is persze. El-, kivágtatni, tovaszáguldani önmagamból, hogy valahonnan máshonnét, más szempontból figyelhessem azt az énemet, aki vagyok. Vagy az figyelné, aki lenni szeretnék. Szerettem volna. Meg ahol létezem, avagy léteznem kellene másképpen, máshogyan.
Naponta úgy robotolni mondjuk egy reptéren, hogy az ember talpa soha nem hagyhatja el a földet, ha csak tíz-tizenkét ezer méter magasra is feljusson; a végtelenre még csak nem is gondolva…
Halmozódnak a hétköznapok, telnek a torronyban az éjszakák, a menetrend odahaza is mindig, de mindig ugyanaz; vár haza az asszony, növekszik a gyerek. Perspektívátlanság minden szinten.
És egyszer csak, egyetlenegyszer történik valami. Valami rendkívüli. Esetünkben – csupaszítsuk le a lényegre – bőröndnyi pénzhez jut Maloin. Mit kezd vele?
Fogd a pénzt és fuss? Mi zajlik le benne(m)? A kisemberben, a porszemben.
Eliszkolok? Eldugom jobb időkre?
Fogom a családot is, aztán köd előttem, köd mögöttem? Tehettek egy szívességet valamennyien…
Szunnyadó létezése(m) föllázad. A francba, most akkor mi legyen?
Mikor nem fordulok ki magamból? Mit csináljak, hogy a tükör mögül - amibe mégiscsak bele szeretnék nézni nyugodt lelkiismerettel -, szóval odaátról ne köpjem le magam?
Tarr Béla filmje dögunalomnak indul, az elején még legalábbis úgy tűnik. Jóval később nyernek értelmet a csigalassúságú snittek. 29 ilyen van a 132 perces a műben.(Nem számoltam, de tudom.) Az első harmadban azt hittem, készakarva játszik az idegeimmel; a harmadik harmadban pedig azt akartam, hogy ennek igen-igen sokára legyen csak vége.
Mert olyan ez az önvizsgálat, ami éppen akkor, amikor nézzük az alkotást, számunkra még nem annyira veszedelmes. Hiszen film. Mi közünk hozzá?
Az elvetett mag utólag növekszik bennünk. Terebélyesedik. Fojtogat. Hogy aztán történetesen hetek múltán, már a szavakat keressük: mit, miképpen láttatott saját magunkról (is)?

Kikötői hősünket – abszurd: ha az ember sohasem indul el sohová, akkor hol a csudában is köthetne ki? – a cseh Miroslav Krobot formázza meg. Semmi rendkívüli nincs benne, ha csak  az nem: ember. Közülünk, halandók közül való. Feleségét a nagynevű Tilda Swinton adja; arcán mindaz nyomot hagyott, ami az elmúlt harminc évben nem történt meg vele (sem). Szirtes Ági, aki valójában a főnökét kirabló, utóbb társát a pénzeskofferral (ugyebár ezt kaparintja meg utóbb Maloin) együtt vízbe hajító londoni férfi felesége, olyan sorstérképet rak elénk, amely belénk vésődik. Lénárt István felügyelője: ilyen buldog, mégis csupaszív nyomozót még soha nem láttam. George Simenonnak igaza van, nála ekként szól A londoni férfi legelső mondata, ami utóbb föl-fölcsendül bennünk: „Akkor nem veszünk észre semmit, egyik óra úgy múlik el, mint a másik, és csak később eszmélünk rá, hogy különleges pillanatok voltak, kétségbeesve igyekszünk felidézni őket, újra egymáshoz passzítani az illanó perceket.”

2013. október 18., péntek

Ennyire egyszerű (lenne)...

Hitvallás, példa lódít bennünket előre.
Arra inspirál, hogy lehetőleg mi se adjuk alább: "Soha nem szégyelltem tanulni. Mások jó tanácsait elfogadom, alkalmazom. Szeretem az embereket. Egyedül s józan gondolkodás, alkotó eszmecsere nélkül nem megy".
Az állattartásról: "Csipogásból, éneklésből, viselkedésből lehet következtetni arra, hogy az állomány jól érzi-e magát.".
Vendéglátóként: "Amit én nem ettem meg, azt nem etettem meg soha senkivel sem. S a legjobb érzés, amikor társaságban fogyasztjuk el a finomságokat".
Íme, a "képlet"; szóval ennyire egyszerű lenne...

                                                                                                (Vas Népe, Jó reggelt - 2013. október 18.)

2013. október 11., péntek

Az ember nem önmagáért él – Bistey Zsuzsa – Amit megélek és ami jó, attól az egész kozmosz jobb lesz

Fél mondaton (is) múlhat egy emberi sors. De valakinek ki kell mondania azt. Hallhatóan. Az objektív rálátás mindenen átsegít. Nem kell bizonyíték: ez vagy te. Íme az ember! Aztán persze nehéz; az önismeretnél nehezebb út nincs, vallja dr. Bistey Zsuzsa szellemtudománnyal foglalkozó pszichológus, az ispánki Arkánum Szellemi Iskola vezetője.

„Hónapok óta azon törtem a fejem, hogyan ’lépjek ki’, hogy halljanak rólam az emberek, mikorra immár nagykorúvá vált az ispánki iskolánk. Ez volt, ami téged idehozott, erre érzékenyen reagáltál”, jegyzi meg legelső találkozásunkkor, megismerkedésünk után alig fél órával dr. Bistey Zsuzsa, aki férjével, néhai dr. Bistey Györggyel együtt alapította meg az őrségi Ispánkon az Arkánum Szellemi Iskolát. (Miután hosszú időt töltött angol nyelvterületen – 1970-ben „disszidált”, évekig egy angol banknak volt az összekötője dél-afrikai országokban, majd csaknem másfél évtizedig az Amerikai Egyesült Államokban élt, ahol klinikai szakpszichológusként dolgozott élete párja mellett -, szabadkozik, hogy nem zavar-e a tegeződés, mert odakint megszokta. Megtiszteltetésnek érzem.)
„ A 7 az emberi fejlődés száma. Az első háromszor hét év határozza meg a további fejlődés lehetőségét. Ekkorra épül fel, amit a kozmoszból magunkból hoztunk. A huszonegyedik év táján kialakul a szellemi én, amely felismerésekre tehet szert, s a hozott anyagból formálja a maga életét. A csecsemő persze még rejtély; egy egész kozmoszt hoz magával. Mi lesz belőle? Egyébként ne feledjük, rögzítsük újfent magunkban: a kozmoszt és az embert egy és ugyanaz a bölcs, szeretetteljes erő tartja együtt. Nem mellékesen: percenként átlagosan tizennyolcszor veszünk levegőt, azaz a nap 24 órája alatt 25 ezer 920-szor. A plátói kozmikus világév 25 ezer 920 egységből áll. Azaz a nagy kozmikus ritmust ugyanúgy hordozzuk.”
Második találkozás.
„Régi”, szeretetteljes, baráti üdvözlés. S természetesen rögvest belevágunk a közepébe. Ami esetünkben valójában azt jelenti: szívom magamba Zsuzsa asszony gondolatait, hogy azokat közvetíthessem.
„A valóságot és az igazságot azt nem kell kommunikálni, az mutatja magát. De ahhoz olyanfajta gondolkodás kell, ’ami’ vállalja a kockázatot, hogy elmélyülten gondolkodik. Na most a mai embert úgy nevelik, hogy maradjon a felszínen, amit már mások előtte megállapítottak, azt elfogadod és azon az alapon nézed a világot. De ha elkezdesz kicsit mélyebben gondolkodni – ez mindenre vonatkozik, saját magadra, a környezetedre, az eseményekre, a történésekre -, akkor különös összefüggésekre fogsz rájönni.
Azért mondom mindenkinek: amit a szellemtudomány ma adni tud a léleknek, ehhez nem kell bizonyíték. Némelyek arra biztatnak engem: bizonyítsd be, hogy már éltem. Erre én mindig azt felelem: bizonyítsd be, hogy nem. Az ember, mint szellemi én újra és újra a kozmoszban bejár egy bizonyos utat, és azután megkeresi a visszautat a Földre, hogy tovább tudjon fejlődni egészen különleges körülmények között, mert a Földön talán a legnehezebb szellemileg fejlődni. Ugyanis fizikai testbe vagy szorítva. Tehát a szellemed szinte lehetetlen helyzetbe kerül. Olyannyira lehetetlen ez a helyzet, hogy naponta nyolc-tíz órára meg kell szakítanod és ki kell szabadulnod belőle, mert mikor elalszol, akkor a lélek és a szellem alkotóelemei eltávoznak. És te maradsz ott az ágyon eszméletlenül. Nincs tudatod. A tudat kiszabadul. Akkor lépsz tudatba újra, ha valaki fölráz, valami fölébreszt. De az alváskor, az álom állapotában az ember szellemi alkotóelemei különválnak. Csak a vegetatív idegrendszered működik. Szóval a fizikai testben élni a lélek és a szellemi elemek számára elég megpróbáltató. Nehéz. Hetven-nyolcvan évenként viszont levetjük a fizikai testet egy hosszabb időre, mert a léleknek és a szellemnek szüksége van a kozmikus erőkkel való kapcsolódásra. Hogy újra magához térjen, levonja ennek az életnek a tanulságait és felkészüljön a további fejlődésre. Ezt mind a szellemi énünk felügyeli a kozmosz teremtő szellemi hatalmainak segítségével, a lélek pedig magával viszi tapasztalatait. Először megnézi a letelt életet, feldolgozza, utána a kozmoszban egy bizonyos utat bejárva – a Nap-kozmoszon belül – az előző életének a minőségéhez képest begyűjti a szükséges képességeket és talentumokat egy következő inkarnációra. És így születik meg. Nem lélekvándorlásról beszélek, mint a régi hinduk, hanem a szellem újratestesüléséről. S ha az alapjait akarom megfogalmazni, akkor a hármassághoz kell nyúlnom. Egy: a fizikai test alá van rendelve a genetika törvényének. Tehát öröklési áramlatba lépünk. De ez is olyan valami, amit felépítünk a szellemvilágban, hogy hová – a Föld melyik pontjára -, kihez jövünk. Mert nyilvánvaló, hogy egészen más sors épül, ha valaki Magyarországra születik, vagy Timbuktuba, vagy Etiópiába. Markánsan más sorskörülmények közé kerül az ember. Kettő: a lélek alá van vetve a karma, vagyis a sors törvényeinek, amelyeket maga épített be magába, mint az előző életek következményeit. Ki akarja küszöbölni, illetve tovább akarja fejleszteni azokat. És ezt önmaga vállalja. Három: a szellem – az előbbiek miatt - alá van rendelve a reinkarnáció törvényének. Tehát a fizikai test a genetikai áramlatba jön, a lélek a karma törvényvilága szerint csatlakozik, s végül a szellem, amelyik elintézi, hogy újrajöhessek, mert szükségem van rá.
Ahogyan azt mondani szoktuk: Krisztus visszajön újra. Neki megengedjük. Ő újra eljöhet. (Elmosolyodik Zsuzsa asszony.) Ez olyan érdekes volt mindig számomra. Hogy még ő jöhet. De az, hogy mi is jövünk, azt már nehezebb elképzelni. Az én pszichológiai praxisom viszont éppen ezzel indult: a XX. század utolsó harmadában múltba tekintő, úgynevezett regressziós javaslatokra, vagy hasonló ’iskolázás’ hatására az emberek hihetetlen gyakorisággal ’átbillentek’ egy előző életükbe. Tehát senki nem mondta, hogy ez – hogy ilyen – van, vagy tettem volna olyan indikációt, hogy na, most menj szépen vissza az időben és bukkanj föl valahol. Egyszerűen átbillentek. És ekkor jöttem rá, hogy ez a felismerés most már olyan közel van hozzánk, hogy ennek elébe kéne menni. Mert hiszen erről van szó. Más különben milyen forrásból hozna ő elő ilyen emlékeket, s néha nagyon különös, traumatikus emlékeket, amiknek a következményeit megtalálja a mostani életében.
Tulajdonképpen az emberi tudat informált engem arról, hogy az újraszületés, mint az emberi élet szellemi alapja újra itt van a nyugati ember lényében. A keletiek soha nem felejtették el. De a nyugati embernek el kellett felejtenie, mert ezzel a világlátással nem igazán lehet(ett) elfogadni azt az illúziót, hogy minden az anyag és minden a föld; nekik ez volt a feladatuk.
Szóval a lélek készen áll arra, hogy a szellemi énjével találkozzon. Nos, én ezt a munkát segítem.
Meggyőződésem, hogy a pszichológia, ahogy művelni kell, egyre inkább beavatási tudomány. Régen mit jelentett a beavatás? Nem textilipari fogalom… (Nevet.) Misztériumközpontok voltak a Földön, ahol misztériumtemplomokban pontosan kiválasztott, lelkileg, testileg felkészített tanítványokat beavattak az emberi jövő szellemi áramlataiba. Készítették őket. Ezek a helyek a legtitkosabbak voltak, akárki nem is kerülhetett a közelükbe. Tíz-tizenöt-húsz év előkészület után lett valaki beavatott. De: a mai világban szintén folyik egy beavatás. Csakhogy nincsenek misztériumtemplomok, hierofánsok, akik fogják a kezedet mestertanítóként, aki végigkísérne téged, s amikor elérted a megfelelő szintet, megerősödött a lélek, harmonikus a test működése, a kettő együtt tud dolgozni, akkor befektetnek egy kőszarkofágba és három napra rá kiemelik a finom teste(i)det. S ezalatt bejárod a kozmoszt, a kozmosz egész addigi történetét; belenézel a jövőbe és visszajössz. Amikor fölébredsz ebből, akkor vagy beavatott. Mert időnként az emlékezetedben felmerül, hogy mit láttál a kozmoszban. Ez volt minden beavatásnak – évezredeken át – a végső eredménye. Ugyanilyen beavatáson esett át például Pitagorasz. Tehát az ősi misztériumi vallásokban beavatások voltak. Nos, a mai ember is beavatódik, de neki magának kell elvégeznie a munkát. (Mosolyog.) Senki nem fogja a kezét.”
S hogy mi múlik rajtunk? E felvetésre ekképpen felel a szellemtudós: „Az elindulás. A késztetés, hogy nekem ez kell. Amíg ide bejön hozzám, és azt mondja, hogy nekem ez kell. Egyébként senki nem kényszeríti rá. De valamilyen módon nem bírja tovább úgy, mint eddig. Lehet az egy életkrízis, lehet betegség. Foglalkoztam néhány hónapig egy asszonnyal, aki hét éve készült ide, de csak tavaly szeptemberben jött el, már halálos betegen. Olyan folyamatok voltak a testében, hogy mindenki tudta, egyirányú úton van. (Amikor az ember megbetegszik, akkor azért hajlamos lelassulni és áttekinteni az életét; a betegség meditatívvá tesz.) Ő egészen egyszerűen ki tudta mondani azt, hogyha mennem kell, akkor mielőtt átlépek azon a küszöbön, még mindent meg akarok tanulni, amit lehet. Vagyis mit mondott ki? Hogy tudja azt: tovább is van folytatás.
A mai ember már nem zárja le a két kaput. A születés kapuját; ugye, már elkezdtük úgy nyitogatni, hogy nagyon sok kismama beszélget a magzatával. Amerikában ez már ötven éve gyakorlat; kit hordozol a testedben? Beszélj vele; ki ő, mit akar? Fiú, lány? Milyen nevet kíván? Nagyon sokan csinálják. Persze ehhez is kell kis önszuggeszció, vagy meditatív gondolkodás. Na de amikor átlépjük a teremtés másik ajtaját és levetjük a fizikai testet, a lélek és a szellem továbbáll. S a tudat nem tűnik el.
Az utóbbi évek talán legnagyobb élménye volt számomra, amikor II. János Pál – vele egyébként alkalmam volt találkozni Szombathelyen, 1991-ben – egy pápai enciklikát alkotott. Kinyilatkoztatta, hogy nem kell azt hinni, hogy a halál után a tudat megszűnik. Ennek nagyon nagy jelentősége volt. Ezzel azt mondta: az ember tovább él. Na, most ha így veszem az emberi életet, tudod, akkor mondhatom azt, hogy itt belépek, megszületek, itt kilépek, meghalok. És ugye a tudatom jön a kozmoszból, testet ölt, leélek egy bizonyos szakaszt a Földön, átlépek a teremtés másik ajtaján és bejárom a kozmoszt. És valahol – valamely ponton - a kozmikus éjfél pillanatában, a szellemi hierarchia segítségével, miután lemértem az előző élet eredményeit, fölmértem a hiányosságait, megszületik bennem a kompenzáció vágya és elkezdek újraereszkedni. És jövök. De soha nem ugyanazon a szinten. Mindig van egy fejlődés.
Újra és újra kapunk a Földön fizikai testet, de nem ugyanazt. Amikor jössz, közeledsz a földi inkarnáció felé, akkor pontosan a múltadból fakadóan és a múltbeli minőségeidből fakadóan kapod meg a kozmikus hatalmaktól azt a megfelelő formát, amibe a következő tested épülni fog. Az egyes szerveidnek az egymáshoz való viszonya attól függ - tehát, hogy beteges vagy, egészséges-e; robosztus vagy szép, aránytalan-, hogy milyen a fizikai anyagban megnyilvánuló szellemi múltad. Érted? És az, hogy milyen körülmények közé kerülsz, és kit választasz ki szüleidnek, hogy milyen bőségbe vagy nélkülözésbe akarsz jönni; ez mind összefügg azzal, hogy mire van neked szükséged. Ha egy kicsit továbbfejleszted magadban ezt a gondolatot, akkor fogod látni, hogy az életed eseményeit - amelyek első gondolatra tragédiának vagy igazságtalan büntetésnek vagy megtorlásnak tűnnek – egy mély bölcsesség tervezte (úgy), méghozzá olyan körülmények között, amikor te is így akartad. Tehát semmi sem történik veled csak úgy. Egy levél nem esik le véletlenül a fáról. Hanem minden életeseményed, minden életkörülményed valószínűleg ott van, abban a karmikus szövetben, amiből aztán a fizikai tested fölépül. És persze erre azt mondja az ember, hogy karma. De ha azt hinnéd, hogy ez a végső determináció, akkor megint tévedsz. Mert a karmában ugyan ott vannak bizonyos lehetőségek, de a szellem-én állandóan azt figyeli, hogy te az ilyen körülmények között, az ilyen lehetőségekből mit hozol ki. Tehát, hogy éled aktívan az életedet. Azaz a végzet tele van szabadsággal. És ezt meg kell értenünk: a szabadság kedvéért öltünk testet. És szorítjuk a fizikai testbe a szellemünket, ami – mint azt már jeleztem - rendkívül kínos. De megtesszük, mert meg akarjuk tapasztalni azt, hogy választhatok. Választhatok jó és rossz között, kifosztottság és gazdagság között, hogy milyen kvalitások jönnek belőlem elő, ha gazdag vagyok, vagy ha szegény. És hol érem el azt az egyensúlyt, ahol rájövök arra, hogy nekem alig kell valami. S hogy az ember egyáltalán nem önmagáért él, hanem másokért. És ahogyan ez a gondolkodás elindul valami egészen elképesztő módon, a külső körülmények teljesen megváltoznak. Tehát ha te elkezdesz karmába gondolkodni, akkor ezzel az első gondolattal a karmádban már beállt egy változás. Ugyanis az univerzum ezt várja. Hogy megszülessen az a gondolat: de hiszen nekem van egy sajátos sorsképletem, amiben én mozogni akarok! Alakítani akarok magamon. De mi ennek a célja? Hogy amikor átlépem a teremtés másik kapuját, akkor, amiket átadok az univerzumnak, és amik beépülnek az egész kozmosz karmájába – az én földi sorsom szellemi gyümölcsei -, azokat úgy tudjam átadni a kozmosznak, hogy az építő legyen. Tehát amit én megélek és amit ’kivonok’ magamból, ami jó, attól az egész kozmosz jobb lesz. Így építem.
A gond az, hogy ezt nem akarja vállalni (szinte) senki, mert sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy egy életem van, bolond az, aki – egy életen belül – nem magának harapja ki a legnagyobb részt. Így van? Egyszerűen elfedjük magunk előtt a lényeget. De tudod, mondok én neked valamit: a kilencvenes évek elején ezt rengeteget kellett magyarázni, ma az emberek nekem fölmondják, hogy ez így van. Olyan sokat fejlődött a tudatuk! Egyre többen beszélnek erről. Annak idején Nyíri Tamás, a bámulatos tudású teológus nevetve mondta nekem: ’Nézze, Zsuzsa, maga egyszerűen fél a haláltól, azért beszél nekem folyton a reinkarniációról’... (Zsuzsa asszony édesen  kacag.) Ma egyszerűen az emberek rögtön mondják a szellemiskolánkra is utalva: hát persze, ezt mi mindig is így gondoltuk. Ennyit fejlődtünk alig több mint húsz év alatt.”
                                                                                                                                                          Szenkovits Péter

„Az emberi lélek mélyén régi nagy idők lángja ég”, vallja dr. Bistey Zsuzsa szellemtudós.
Beszélgetésünket abból az alkalomból idéztük föl, hogy Európai közép emberi közép – a XXI. század szellemi fejlődése; utak – akadályok – lehetőségek az ifjúság közösségi és egyéni sorsában - címmel konferenciát rendez október 13-án, vasárnap 10-17 óráig Budapesten, a MOM Kulturális Központban az ispánki Peregrinus Életgyakorlat és az Arkánum Szellemi Iskola Alapítvány a Svájci Hozzájárulás Program támogatásával.
A rendezvény ingyenes, csak regisztrációra van szükség: info@arkanum-alapitvany.hu 

Bistey Zsuzsa mellett fölkért előadók: Barbro Karlén (Egyesület Államok), Thomas Meyer (Svájc), Győrffy Gábor (Ispánk).



2013. október 8., kedd

Pi élete - Mielőtt fölfaljuk egymást vagy megfulladunk

Miért nem hat rám?
Ez persze nem teljesen igaz így. Inkább: miért nem olyan intenzitású, erősségű, hatékonyságú bennem, mint ahogyan azt előre elképzeltem, terveztem?
Reméltem.
Amire vágytam. Jó; sóvárogtam is.


A beharangozók - azok a frányák (a beetetés a dolguk, tudjuk, más műfajokból szintén; jól rá is faragunk, újra meg újra) - pedig azt sejtették, hogy elementáris élményben lesz részem. Bele fogok remegni.
Bizonyos - kusza, zavaros, összegabalyodott - dolgok igenis átrendeződnek bennem, tőle.
Más (kicsikét legalábbis másvalaki) leszek.
Magamra találtat. Nem először s nem is utoljára.

És utóbb, számvetéskor: hát, akkor milyen vetés ("facsemete ültetés") volt egyáltalán ez a 127 perc; Pi élete, színes, magyarul beszélő, amerikai kalandfilm?

A mélységi - nem a Csendes óceán feneketlen rétegeire gondolok - mondandó is annyira stimmel pedig; egyszer csak (talán-talán megérjük?), együtt mi, ti, meg ők is tudunk lenni.
Nem ledózerolni - megsemmisíteni - akarjuk egymást keresztények, hinduk, mohamedánok és mindahányan vagyunk, hanem, uramfia! - építeni!
Hogy ez túl szép lenne...
De miért is adnánk föl?
Hiszen Pi - a hajótörés még inkább megerősíti ebben - élete példa (lehet) erre is.

A csuda vigye!
Bengáli tigrissel (is) együtt utazunk az élet nevű világtengeren vergődő csónakban. Miképpen kapaszkodunk - kapaszkodhatnánk - össze, hogy végre-valahára partra vetődhessünk?
Mielőtt fölfaljuk egymást vagy megfulladunk.

Yann Martell Pi élete (Life of Pi) című könyve bestsellerként hódította meg a világot; a belőle készített film vajon képes-e föltölteni kifulladó félben lévő energia tartályainkat? Egyszerű, halandó - de mennyire esendő - nézőékét, akik azért járunk moziba is, hogy ne váljunk, válhassunk cápák (s egymás) martalékaivá?
Természetesen kinek-kinek szuverén joga válaszolni erre.
Nem is kell feltétlenül megosztani.
Hiszen ez legalább annyira intim szféra, mint amennyire közösségi.

Pi 227 napot tölt mentőcsónakban a - Richard Parker nevű - bengáli tigrissel.
Sikerül partot érniük.

S hogy az Ang Lee rendezte látvány cinéma valóban célba ér(het) valakinél?
Egészen bizonyosan igen.
Azt sem zárom ki, sőt, kívánom, hogy elsöprő erőt kap(ja)nak tőle.

Lehet, csak az én navigációm térítette el - bennem - valahogyan a robbanásszerű, maradandó hatást.
Még ha (kép)zavar is: e film engem faképnél hagyott, ahogyan a 228. napon Parker tette ezt Pivel a (nagyon is káprázatosnak képzelt) szárazföldön.







2013. október 5., szombat

"A gonosz létezik - Fel kell ismerni és harcolni kell ellene"; Agatha Christie Bűbájos gyilkosok

" - ...mire gondolunk, amikor valakiről azt mondjuk: 'nagy ember'?
- Természetesen intellektuális nagyságra... és talán erkölcsi erőre is.
...
- Vagyis akkor a gonosz ember nem lehet nagy ember?...
- Dehogynem! ... Például Napóleon vagy Hitler, és még sokan mások. Mindnyájan nagy emberek voltak.
- Azért, amit véghezvittek? ... Kíváncsi vagyok, mit gondolnánk felőlük, ha személyesen ismertük volna őket.
...
- Érdekes gondolat... nem lehet, hogy valójában szánalmas, méreten aluli figurák voltak? Páváskodó, affektáló, teljesen alkalmatlan egyének, akik csupán a világ földig rombolása árán lettek valakik?
- Ó, nem... Ha ilyenek lettek volna, képtelenek lettek volna bármit véghezvinni.
- Nem tudom... Végső soron a legostobább gyerek is fel tudja gyújtani a házat.
- Várjunk csak... Nem becsülhetjük le annyira a gonoszt, hogy nemlétezőnek tekintsük. A gonosz ugyanis létezik. És erős. Néha erősebb, mint a jó. Ez az igazság. Fel kell ismerni és harcolni kell ellene. Különben... Elnyel minket a sötétség..."


"- ... Ami teljesen megdöbbent, és soha nem fogom megérteni, hogy hogyan lehet valaki ilyen okos és mégis teljesen őrült.
- Agytrösztnek csak hatalmas és baljós alakot tud elképzelni az ember.
...
- Szó sincs róla... A gonosz nem emberfeletti, hanem valamivel az ember alatti. A bűnöző olyasvalaki, aki fontos akar lenni, de soha nem lesz az, mert soha nem lesz ember."



"- ... Csak bűvésztrükköket adtak elő pénzért, és az emberéletet semmibe vették. Ez az igazi gonoszság. Nem nagystílű vagy hatalmas, csak ócska és megvetésre méltó."


"... Tudja, a jó emberek nem nagyon értik meg a gonoszságot."

"... - Az emberek oly büszkék a gonoszságra. Különös, ugye, hogy a jó emberek sohasem büszkék a jóságukra. Szerintem ebben szerepet játszik a keresztényi alázat. Ezek az emberek még azt sem tudják, hogy jók."

Agatha Christie Bűbájos gyilkosok - Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984 - Fordította László Zsófia

(A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Agatha Christie
The Pale Horse
Dodd, Mead and Company, New York, 1962
Copyright - 1961 by Agatha Christie, Ltd.)


Élet. Krimi.
Életkrimi.
Rólunk szól.
Nagyon.

E kötetből való a következő idézet is:
"-... Egyedül voltam a zűrzavaros gondolataimmal, pedig nem akartam egyedül lenni. Igazság szerint olyasvalakire volt szükségem, aki helyrerázza a gondolataimat."

Nos, Agatha Christie ilyen - Valaki.

S még valami Tőle:
"- ...Manapság nem hiszünk a szellemekben, a boszorkányokban és az átkokban, de megtéveszthetőek vagyunk, ha sugarakra, hullámokra és pszichológiai effektusokra kerül sor."

Szóval: ne hagyjuk magunkat!



2013. október 2., szerda

Geszti Péter: Együttműködés nélkül nincs kultúra, nincs társadalom

A kezem ügyébe került a 2008-ban kiadott Rajtam is múlik című vallomáskötetem, melyben Geszti Péter - egyebek között - ekképpen beszél:

"Szomorú tapasztalatom egy ideje: mi, magyarok azzal tesszük legnehezebbé boldogulásunkat, hogy elfelejtettünk egymással kooperálni, együttműködni. Ma a legelemibb értelemben sem létezik ez. Ha például autót vezetünk az utcán, akkor nem haladni akarunk, hanem legyőzni a másikat. Leelőzni, beinteni, bebizonyítani, hogy mi erősebbek, gyorsabbak, győztesebbek vagyunk, s nem óhajtunk részt venni egy közös szabályok szerinti rendszerben, amit speciel közlekedésnek hívnak.

Vagy a legtriviálisabb: nem is versenytársnak tekintjük a másikat, hanem egyenesen ellenségnek, s nem tudunk előítélet-mentesen véleményt alkotni egymás teljesítményéről, mert elvakít minket az indulat, a ki nem beszélt múltból, fel nem dolgozott történelmi és családi traumákból fakadó frusztráció, amelyre a politika még rá is tesz egy lapáttal.

Pedig együttműködés nélkül nincs kultúra, nincs társadalom, csak ez a nagy össznépi depi, ami magányossá, tohonyává, iriggyé és kisszerűvé tesz, s amitől a győztesek is vesztesnek érzik magukat egy lassan teljesen érdektelennek tűnő provinciában.
Ez a magyar depresszionizmus, ez a mi kergemarhakórunk.

Mindannyian azt kívántuk egymásnak, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene?
Bejött.
Most pedig csodálkozunk: honnan lesz holnap tej?"