1945, Török Ferenc filmje - "Egy mondat a zsarnokságról" meg arról, hogy össze kell fogni ellene

www.alon.hu
Rudolf Péter (Szentes Árpád), bár basáskodó falusi jegyző, a mindenkori oligarcha/despota: Sztálin, Hitler, Mussolini, Rákosi meg Putyin és csatlósa Török Ferenc 1945 című filmjében.
Ifjabb s korosabb honi művészek fogták meg egymás kezét – politikai hovatartozástól függetlenül -, hogy világgá kürtöljék, belénk plántálják: nem hagyhatjuk, hogy zsarnok s pribékhada, kollaboráns serege (gy)alázzon bennünket. Lázadjunk. Kergessük el a gátlástalan gengszterhadakat. 
Szántó T. Gábor történetének (saját novellája alapján ő és a rendező írta a forgatókönyvet, dramaturg Esztergályos Krisztina) egyetemes erejű cinemájában a látvány Rajk László érdeme, Ragályi Elemér operatőr képei szintúgy világklasszisok. Szemző Tibor zenéje úgy kortalan, hogy mégis a mai zaklatottságunkat is lükteti megkapó jiddis elemekkel. Zányi Tamás /A Saul fia/ hangmester a csendek virtuóza (paradox vagy sem). Barsi Béla vágása szuggesztív, súrolja a tökéletest. Párját ritkítóak a szereplők, bár skiccekre adatik „csupán” lehetőség. Leszámítva a már említett Rudolf Pétert, aki elegendő időt, s teret kap arra, hogy a nép felett basáskodó Döbrögit faragja ki magából. A gazságban legfőbb szövetségese egy érdekperszóna, aki bárkit kész feljelenteni, kirabol(tat)ni. Ismerős. 896 óta. Szirtes Ági zseniális. Nagy-Kálózy Eszter más dimenziókban menedéket kereső jegyzőfeleségként ívódik belénk. Szarvas József, a számító némber férjeként bábfigura, ám benne mélyen csak-csak ott a lelkiismeret hamuja. Nem is marad soká e világi életben. Székely B. Miklós kocsisa (Suba Mihály) Kárpát-medencei lét-tükör. Nagy Mari (Juli néni) szintén mindent tud sanyarú sorsunkról. Mi meg kapiskáljuk, momentán az 1945-ből, hogy a klérus sincs mindig /finoman szólva/ a helyzet magaslatán (Gados Béla a plébános.)
Sámuel Hermann és fia, Angelus Iván s Nagy Marcell /a Sorstalanság Köves Gyurija/ jelenléte megrendítő. 1945 augusztusában érkeznek a faluba. Temetni jönnek. Elhurcolt hit-testvéreik, kisdedek, ifjak, korosabbak megmaradt tárgyait hozzák haza gőzmozdony vontatta szerelvény /posta/vagonjában. Két ládában. A vasútállomás és annak főnöke (Znamenák István) a Szigorúan ellenőrzött vonatok /1966, Jiri Menzel/ hangulatába röpít.
Mi másra is asszociálhatnánk /marha/vagonról: hatmillió földlakó társunkat – köztük hatszázezret a mieink közül - semmisítettek meg a nácik és hordáik.
A községben futótűzként terjed apa és fia érkezésének a híre. Akinek köze volt zsidó barát, szomszéd, falubeli feladásában, elhurcolásában, vagyona megkaparintásában, vagy, mert „csak” közönyös volt, megretten.
Sokan bűnösök.
Jó fél nap – a Savaria Filmszínházban: kilencvenegy perc – alatt szemünk előtt egy egész ország. Hogy mi mindenre voltunk, vagyunk – leszünk? – képesek!
„Ássunk!”, utasítja Suba Mihály a község izraelita temetőjében fiát (Somhegyi György), mellettük a végtisztességet celebráló apa s fia. A felszólítás ránk is vonatkozhat: alaposan ássunk önmagunk legmélyére, nézzünk szembe velünk, számoljunk el saját, majd egymás tetteivel. A múltat nem lehet sem eltörölni, sem elfe(le)dni. Nem úszható meg a felelősségre vonás(unk) sem.
A jegyző fia világgá megy, talán Párizsba (Londonba? – szp) ebből a korrupt tákolmányból, a maradók pedig: beintenek a briganti(k)nak.
Eddig és nem tovább!
Az 1945 remekmű.  Nem lepődnék meg s igen-igen örülnék, ha ott lenne az Oscar-díjra jelöltek ötös fogatában!
Inspirál arra is – politikai hovatartozástól függetlenül -, hogy (megint) fogjuk meg egymás kezét 2017-ben, 2018-ban, 2019-ben. Nincs más út. Kergessük el együtt a basáskodó kényurakat, zsarnokokat, despotákat. Egyszer s mindörökre.
                                                      2017. április 25-26.

 

Boldogságszérum Vásáry Tamástól és a Savaria Szimfonikusoktól - Szombathely, Bartók Terem, 2017, április

www.alon.hu
Vásáry Tamás (1933) világhírű zongoraművész/karmester A zenén túl Beethoven című műsora – maradéktalan összhangban a Savaria Szimfonikus Zenekarral – boldogságszérumként hatott a Bartók Teremben.
Vásáry Tamás csodagyerekként indult, csodaemberré vált, és az ma is. „Savariás” estjén csak mesélt és mesélt. Hanggal, szóval. Zongorával, dirigensi pálcával. Lényével. Többek között arról is, hogy Budán a szomszéd gyerkőc ezt kérdezte róla a szüleitől: „A Tamás gyerek”?
Vásáry Tamás összekötő kapocs köztem és – köztem. Egykori önmagam és a mai énem között. Hogy köszönő viszonyban maradhassak, velem. És újrakezdhessem bennem a saját párbeszédem. Miért vagyok én – még mindig - itt?
Mi az élet(em) értelme?
Kodály Zoltántól (1882-1967), akinek a tanársegédje volt, átvette azt a szokását, hogy sétálva tanulja a partitúrát. Ezt Hankiss Elemér (1928-2015) szociológusnak a létértelmet firtató könyvében (más kiválóságok társaságában) fejtette ki a Kossuth-díjas, Szepes Mária-díjas, Bartók-Pásztory-díjas, Prima Primissima díjas, francia lovagrend „tisztje”. Géniusz.
Tehát: sétálás, tanulás, partitúra.
Jó ízlelgetni a szavakat. Természetben, építkezni, közvetíteni. Eggyé válni a klímával/mindenséggel, fejlődni s fejleszteni önmagamat, értéket közvetíteni idő- és térsíkokon keresztül – átszűrve magamon meg hozzáadni én-lényegemet.
Hamvas Béla írót/filozófust (1897-1968) is idézte Szombathelyen: „A legnagyobb rang a Földön Embernek lenni.” Fűzzünk ehhez másik Hamvas bölcseletet: „Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.”
Vásáry Tamás ezt teszi.
Tóth Aladár (1898-1968) zenetudós, operaigazgató, aki az egyik atyai barátja volt, azt mondta neki, valahogy ilyenképpen: ha valaki tízéves koráig harmóniában cseperedik, sérülésmentesen indulhat az életbe. Ha nem, törött szárnyú lesz.
Csakhogy Beethoven (Bonn, 1770 - Bécs, 1827) ellentmondani látszik ennek, hiszen pokoli gyerekkora volt, számos trauma érte. És mégis: szellemóriássá vált. „Gyöngyöt hozott létre a szenvedés” – tartja Vásáry Tamás, aki Meister Eckhart (körülbelül 1260 – cirka 1328) német filozófus, teológus, misztikus vélekedésével nyomatékosít: „A fejlődés leggyorsabb paripája a szenvedés”.
Beethovent részeges apja szinte kifacsarta. Szerelme nem lehetett az élettársa. Megsüketült a világ legnagyobb zenészeként. Háládatlan unokaöccse, gyámjaként, mérhetetlen csalódást okozott neki.
„És mégis erőt vett égből, földből. Imádta a természetet, ami az egyetlen bizalmasa volt.” (Vásáry Tamás) Nem volt gyógyulás /a süketségből/, nem volt remény. Tántorgott az öngyilkosság szakadékának a szélén, ám mégsem, soha nem adta fel a küzdelmet! Emberfeletti ember volt, aki emberzenét alkotott, s ugyanakkor mennyei muzsikát. Felmutatta azt (is), hogy az egyén legfontosabb tulajdonsága az erő.
„Őrült szenvedéllyel, hévvel tudott szeretni!” (VT)
Nappal-éjszaka, fény-árnyék, fényhordozó Lucifer; az ellentétek megtapasztalásán keresztül leszünk, akik vagyunk. Aki soha nem volt beteg, nem tudja értékelni az egészséget… S az egész e világi létezésünk folyamat a boldogság – önmagunk megismerése - felé.  
Leépülés. Fölrepülés - isteniség! Álmodunk földhöz kötve, de/mert hiszen a lelki részünk szabad! „Sok életet kell megélni; nagy alkimista a sors. S a tiszta lélek fölszáll.”
Beethoven-művekből – szimfóniákból, zongora szonátákból – parányi meg gigantikus részletek csendültek fel a Bartók Teremben.
Vásáry Tamás, a Savaria Szimfonikus Zenekar és a nézők között bensőséges, szeretetteljes kapocs formálódott. Itt és most belénk költözött az otthon vagyok biztonság érzete. Hogy közösen, együtt tudunk boldogok lenni! A Bozsodi Vonósnégyes – a művész-fivérek: Lóránt, Szabolcs, Zoltán, Tamás – is azt sugározta, hogy lélek a lélekkel képes egybeforrni.
Ha megtaláljuk/megadatik az egyensúly, akkor nem marad(hat) el a jutalom. A boldogság. Az újjá-, a megszületés. A Gyermek. „A még meg nem nyilvánuló minden. Ez maga az Isten, maga az istenség.” (Vásáry Tamás)
Sötétség után fölragyog a Nap.
Még ebben az életben. 
                                                        2017. április 23., vasárnap

 

A Pál utcai fiúk győzelme Veszprémben - Dés-Geszti-Grecsó musicalje a Pannon Várszínházban - Rendező Vándorfi László, koreográfus Krámer György

www.alon.hu 
www.epoc.hu
Hungary News
helyivalasz.hu
„Amikor befejeztem, az a félreérthetetlen véleményem volt: más vagyok. Mintha valaki ellenállhatatlan érvek sorozatával meggyőzött volna valamiről. De olyasmiről, amire én is áhítottam. Elmondhatatlan vigasz és fölszabadultság töltött el. Cáfolhatatlan szavahihetőség azt tudatta velem, hogy érdemes jónak, egyenesnek, bátornak és önfeláldozónak lenni.
Sőt csakis annak érdemes lenni; mert azoké a világ.”
Nézői lelkiállapot-tükör 2017. április nyolcadikáról. E szombati napon tartották a veszprémi Pannon Várszínházban Dés László-Geszti Péter-Grecsó Krisztián A Pál utcai fiúk című zenés játékának premierjét.
A Hangvillából (Multifunkcionális Közösségi Tér) kifelé tartva éreztem ugyanúgy, mint az idézett Illyés Gyula (1902-1983), miután tizennégy évesen elolvasta Arany János (1817-1882) Toldiját. (Reisinger János: Ki nekünk Arany János? – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta – Oltalom Alapítvány, Budakalász, 2017)

A Molnár Ferenc regénye nyomán készült Dés-Geszti-Grecsó musical ősbemutatója 2016. november 5-én volt a budapesti, Eszenyi Enikő által igazgatott Vígszínházban. A teátrumi változat kialakításában részt vett Marton László (a darab rendezője, a Víg főrendezője) és Radnóti Zsuzsa dramaturg, felhasználva Török Sándor átdolgozásának néhány elemét is.

A Vándorfi László (1951) vezette Pannon Várszínház kapta meg – a Vígszínház után – elsőként a musicaljátszási, pontosabban: a színpadra teremtési jogot.
Egyet egészen biztosan leszögezhetek: a mérce, a szint, a színvonal jottányit sem különbözik. A hangsúlyok valamelyest eltolódtak, vagy inkább: bővült a színskála.
Dés László, Geszti Péter, Grecsó Krisztián A Pál utcai fiúk-ja egyetemes emberi/színháztörténeti érték. S amiként immár több mint huszonegy éve „szalad” a Pesti Színházban Dés-Geszti-Békés Pál A dzsungel könyve (tavaly januárban volt az ezeregyszázadik előadása), évtizedekig műsoron lesz - ha bárminemű gonosz erők nem lépnek a /világ/történelem deszkáira (?) - A Pál utcaiak is. Gyorsuló ütemben saját képükre formálják a legkülönfélébb hazai és külhoni színi műhelyekben egyaránt. Nincs kétségem afelől, hogy élelmes - vérprofi - producerek csapnak le rá, késhegyig menő harcot vívnak azért, kié lehessen a megfilmesítés joga. Merthogy Dés-Geszti-Grecsó, ezúttal tényleg nincs helye a szerénykedésnek, nyugodtan kijelenthetné, s erre József Attila (1905-1937) bíztatón mosolyoghat/bólogathat odafönt: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!” (Születésnapomra, 1937. április 11.). Megtoldhatjuk: az emberi nemzetet. Akárcsak maga Molnár Ferenc (Budapest, 1878 – New York, 1952) tette/teszi ifjúsági regényével (is), melyet 1906-ban vetett papírra, s 1889 tavaszán játszódik. Ötvennél is több kiadást ért meg idehaza. Itáliában, Lengyelországban, Japánban kötelező olvasmány. (Itthon ötödik osztályban.)  Egyébiránt Molnárról azt tartotta Ady Endre (1877-1919), hogy nyolc író lakozik benne.
S Veszprémben – Pannónia szívében – szintúgy máris kihirdettetik a győzelem, merthogy varázslatos A Pál utca fiúk! A már említett Vándorfi László rendező, játéktér-teremtő és a koreográfus Krámer György (1956 – Harangozó-díj, 1992) szívbe markoló élménysorozatot épít/het/ett a nemes matériából.
Mibelénk.
Annyira együtt vettük a levegőt, már akkortól, amikor „A szél szól és befütyül az ablakon. A szél volt az a pimasz, nem is én!”, hogy máris: itthon vagyunk! Az „Einstand, tesó!”-tól meg pláne! „Neked a csont, nekem a velő.” Ismerős. Mostanság pláne.  Aztán „Ilyen van?!”. „Add tovább, hogy nincs tovább! / Piszokraták előtt vigyázzba állni / Sima csicskaság! Nem ritkaság. / De ki tud szembeköpve vígan játszani?” .
S miután fölcsendült az induló, „Éljen  Grund!”, a tenyerek dinamikusan jutalmaztak. Javában „dolgozott” a nyelő-berendezésünk, szemsarok-szivárgással „megspékelve”.
Minden klappolt.
„Mindenki rágja”, mármint a gittet; s amikor az egyletet föloszlatja Rácz tanár úr, kiben ne villant volna be a CEU s a civil szervezetek? Majd a Vörösingesek indulója. Félelmetes csapat – de korrekt, tisztességes a vezető. Fejétől nem bűzlik e hal.
Nemecsek dala: „És én akkor sem fújom más dalát, / Ha ronggyá kell ázni ezért száz éven át.”
Vastaps.
Boka – Szelle Dávid. Hát, persze, hogy elhisszük. Neki is. Meg Szente Árpád Csabának – Nemecsek. S a többiek is annyira a miénk. Csónakos/Punk Péter, Kolnay/Molnár Ervin, Barabás/Ruff Roland, Weisz/Gábor Markó, Richter/Farkas-Csányi Attila, Csele/Gönczi Jakab, Leszik/Magyar János.
Geréb – Zayzon Csaba – nagyon áruló. Képtelen elviselni, hogy nem őt választják elnökké. Képmutató, sunyi, alamuszi meg korrumpáló Júdás. De előbb-utóbb eljön az igazság pillanata, az efféle perc-fércek kipottyannak a mindenség kloakáján. Zayzon Csaba (is) kivételeset nyújt. Rácz tanár úrként Kiss T. István szintúgy. Számára valami fölösleges földférgek a diákok, akiket kénye-kedve szerint kezel. Ugyanő, szintén Kiss T. István, Janó, a grund – kollaboráns - őre. Ha nem jelezné a színlap, nehezen jönnénk rá kettős (többes…) szerepére.
S amikor Janó az újabb hatalomnak készül készségesen alányalni, s hozza a mi Grundunkra a másokat meg a minket is kirekesztő eszközöket, az akadályokat, a (drót)kerítéseket felhúzandó, a táblákat: „Építési terület!”, „Idegeneknek belépni tilos!”, akkor fejbe kólint e kinti, mai valóság.
A Vörösingesek: Áts Feriként Kékesi Gábor azt is elhiteti, emelt fővel kell tudni veszíteni! Társai, az idősebb és a fiatalabb Pásztor, Keresztesi László, Lenchés Márton, Kovács Gábor (Szebenics), Kátai Norbert/Órás Martin, Schafer Benedek, Kiss Máté, Pásztor Richárd, Simon Patrik, Patkó Ádám derekasan helyt állnak.
Kulcsszerep jut – naná! – a koreográfiának. Briliáns Krámer György! Még a legapróbb mozdulat, de még egy moccanás is szintézisben van az egésszel. Cselekménnyel, énekkel – a sugárzás összhangja, avagy az üzenet egységes sugallata?
A csaknem teljességet – az elnyűhetetlen élményt - szolgálják Justin Júlia jelmezei. Sejthető, hogy Dudi Viktória és Lenchés Márton rendezőasszisztens micsoda energiákat mozgósított, hogy mindenki azt is kihozza magából, amiről korábban talán úgy vélte, képtelen lenne rá. És mégis!
S a már (igaz, csak „érintőlegesen”) méltatott Kolnay és Barabás, Molnár Ervin meg Ruff Roland kettőse! Nem mellékesen: az irónia és a humor átitatja az egész „életjátékot”! No, ez a se veled se nélküled – a legmélyebb baráti szeretet. Ki a csudával tudnánk a leginkább, folyton-folyvást „végérvényesen” összeveszni, ha nem a legjobb kenyeres pajtásunkkal? Örök harag. Hogy aztán – mihamarabb – kiderüljön az ég! Molnár Ervin és Ruff Roland bűbájosak.

„A két fiú csendesen beszélt egymással.

- Te, Barabás – mondta az egyik -, hát most itt vagyunk ezen a helyen, ahol a szegény Nemecsek megmentette a birodalmat.
Hallgattak. Aztán ez hallatszott:
- Te, Barabás, béküljünk itt most ki, de örökre és igazán; nincs értelme annak, hogy mi haragudjunk egymásra. 
– Jó – mondta meghatottan Barabás -, én kibékülök veled. Úgyis azért jöttünk ide.
Megint csönd volt. Némán álltak egymással szemben, és mindenik azt várta, hogy a másik kezdje a kibékülést. Végre aztán megszólalt Kolnay:
- Hát szerbusz.
Barabás elérzékenyülten felelt:
- Hát szerbusz.
Kezet fogtak. Sokáig álltak így, kéz a kézben. Aztán nem szóltak egy szót se, csak összeölelkeztek.” (Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk, Móra Ferenc Könyvkiadó - Budapest, 1963)

                                                              2017. április 9., vasárnap

 

Erzsébet királynő/Fodor Tamás példája - Művésztársulat kiállása a WSSZ-ben

www.alon.hu
Fodor Tamás rendkívüli ember s művész. Hitele megkérdőjelezhetetlen. Ha ő áll ki a megtisztító, a felemelő, a kritikus hangú, az egymásnak kezet nyújtó színházért, akkor annak súlya van.
Jó volt látni hétfőn este a szombathelyi Weöres Sándor Színház Márkus Emília Termében, hogy Jordán Tamás együttesének művészei is helyet foglaltak a lelátón. Bizonyították, hogy nem csak kiváló teátristák, hanem elsőrangú, értő nézők.
Végső soron csaknem mindegy, milyen vendégelőadás „futott” ezúttal a WSSZ-ben. Történetesen Paul Foster I. Erzsébet című színművét „adta vándortársulat”. A Szkéné Színház, a Vádli Alkalmi Színházi Társulás és a FÜGE közös együttműködésében, Szikszai Rémusz rendezésében.
A csudákat mindegy, persze, hiszen a hatalom ármánykodásait pellengérezte ki leginkább a csapat. S nem egy-két célzás, utalás történt a mai ebadta politikusokra. Helybéliekre és országosokra. Golyóbisunkon uralkodni akarókra. Mindnyájunkat megnyomorítani szándékozókra. Olyanokra, akik – nagyon finoman szólva - rosszul lövik be magukat: nem tudják, hol a helyük. Mi a szerepük. Küldetésről már ne is beszéljünk.
S persze rólunk is ejtettek szót. A tutyi-mutyiságunkról. Miért vagyunk annyira ütődöttek, hogy hagyjuk, diktátorocskák írják a maguk kis pitiáner történelem leckéiket. Évezredek óta.  Ennyire balfékek ne legyünk! Kéretik valami újdonság, spiritusz, nagy-nagy csettintés! Néhány nyomdafestéket nem tűrő kifejezés következnék most...
Igaz(i) színház nélkül nincs élet. Tükör nélkül belezuhanunk saját magunkba. Nem látjuk, mert nem vagyunk képesek rá – no, hiába, emberek vagyunk -, ha kicsúszik alólunk a talaj, avagy ha elszalad velünk a szekér, túlzottan komolyan vesszük magunkat, s oly annyira belebetonozódunk a sajátunknak hitt pózunkba, hogy megkérdőjelezhetetlennek tart(at)juk magunkat.
Kérem szépem, pihenjünk; sétáljunk be a szombathelyi WSSZ valamelyik előadására, és legyünk kíváncsiak e kinti világ kuszaságaira, a meg-megbolydult bensőnkre, a viszonyrendszereink hamisságaira, etc., etc., etc. Talán-talán elkezdünk, mert igenis elkezdhetnénk – megkapjuk hozzá a muníciót – töprengeni, mit is kellene másképpen tennem, máshogyan csinálnunk?!
A hétfői vendégművészek - az egyik legkiválóbb honi teátrista, Kaszás Gergő, a szintén lenyűgöző Nagypál Gábor és a többi remeklőtárs - érték-magokat ültettek el bennünk, mindeközben kiálltak Jordán Tamás és színháza mellett.
Miértünk.
A címszereplő (I. Erzsébet) Fodor Tamás, aki korunk egyik leghitelesebb embere és színházművésze, adta mindehhez az aranyfedezetet.

                                             2017. április 4., kedd

 

 

Nem maradhatunk tétlenek - Menedék (The Zookeeper's Wife, amerikai filmdráma), mindenkinek

www.alon.hu
Házastársi szövetségről is szól Niki Caro (1967) rendezőnő filmje, a Menedék. Hogy jóban-rosszban, míg a halál…
1939, Varsói Állatkert. A náci söpredék megszállja Lengyelországot, s nem ismer se Istent, se embert.  
Minden korábbinál erősebbé válik az állatkertet vezető hitvestárs frigye azáltal, hogy nem maradnak tétlenek. Mentik, aki, s ami menthető. Csak egy számít: embernek maradni. Együtt. Kéz a kézben.
Annyi, de annyi szörnyűséget, borzalmat (is) fotografál Andrij Parekh (1971), miközben hétágra süt a nap, és boldogság (lenne) ezen a Földön élni. Szeretni, teremteni, gondoskodni egymásról. Mindenkiről s mindenről.
Antonina Zabinska (1908-1971) és a férje, dr. Jan Zabinski (1897-1974), a lengyel főváros állatkertjének vezetői, 1939 és 1945 között háromszáz zsidó kortársuk – köztük sok gyermek – életét mentették meg.  A Világ Igaza Oklevelet adományozta nekik Jeruzsálemben a Yad Vashem Intézet, a Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatósága (1968-ban). „Aki akár egyetlen életet is megment, mintha az egész világot mentette volna meg.”
Szörnyetegek és kollaboráns bitangjaik vajon miért s meddig kínozzák az emberiség javarészt csupa szív csapatát? Miért e próbatétel-sorozat? Mit vétettünk?
A Menedék – amerikai történelmi dráma (2017) – mementó/emlékeztető. Hatmillió ártatlan embertársunkat zártak gettóba, zsúfoltak marhavagonba, tereltek gázkamrába nácik és a saját hazájukat is eláruló pribékjeik.
Amikor Enyedi Ildikó berlini Arany Medve-díjas Testről és Lélekről (2017) cinemájában Herbai Máté operatőr a marhavagon nyílásain néz ki velünk együtt a napsütötte vágóhídudvarra, akkor ugyancsak belém villant: atyaisten, még meddig tűr/het/jük, hogy ember embernek vérfarkasa legyen?
Merthogy rémálom ez a mai valóság is. Nézzünk csak körül! És a holokauszt sem a vasúti peronokon kezdődött.
A sátán étvágya kifogyhatatlan. Folyamatos utánpótlást akar kicsikarni. Ha hagyjuk.
A hős lengyel házaspár ellenállt. S nem enged/het/te feladni a reményt másokban, a poklok poklában sem.
Szép film a Menedék. Erőt s hitet adó. Az Antoninát megformáló Jessica Chastain (1977) érzékenysége s ugyanakkor energiája káprázatos. S lám, csudalények nem csak a filmvásznon léteznek, hanem, hm, köztünk is! Jan, élete párja: Johan Heldenbergh (1967). Csaknem beleroppan, de akkor se, csak azért sem adja fel. Ketten együtt pedig pláne nem ismernek lehetetlent.
A náci főzoológus Daniel Brühl (1978 – a Niki Lauda-filmből lehet ismerős, Hajsza a győzelemért, 2013) a művelt Mefisztó. Néhány mai mocsárgázas mega utódja szűkebb-tágabb körünkben vitézkedik.
Rajtunk múlik, meddig.
A Menedékben feltűnik Henryk Goldszmit orvos, gyógypedagógus, írói neve: Janusz Korczak (1878-1942), akinek az emlékére teljes filmet szentelt 1990-ben Andrzej Wajda (1926-2016; a világhírű lengyel rendező életművéért 2000-ben kapott Oscar-díjat). Goldszmit 1912-ben alapított árvaházat Varsóban zsidó gyerekeknek, pedagógusi alapelvei: a gyermekek egyéniségként való kezelése, a személyiség feltétlen tisztelete. 1940-ben a gettóba kényszerítették otthonát. A marhavagonokban sem engedte el a kisdedek kezét, jóllehet, őt meg akarták s meg is tudták volna menteni. Szeretett tanítványaival együtt halt meg Treblinkában, 1942 augusztusában. A német könyvszakma békedíját 1972-ben – posztumusz - kapta meg. Az 1919-ben született Megbocsátás című művében ekképpen ír: „Mi csak egy dolgot adunk nektek, vágyat a jobb élet iránt, ami most nincs, de valamikor lesz, vágyat az őszinteség és az igazság iránt.”
A Menedék a szövetségről szól. A házastársiról s a felebarátiról. Hogy jóban-rosszban. Mindhalálig.

                                                   2017. április 3. , hétfő