2016. december 24., szombat

Szenkovits Péter: Medvehagyma /tárcanovella/


Pedagógusok Lapja, 2016. 12. szám/december, 14-15. oldal

 
A völgyteknő végeláthatatlan medvehagyma-telep. Kész aranybánya.
Mániákusan, fanatikusan, fékezhetetlenül irtja.
Nyílt titok, kikkel dobatja piacra az árut. Valószínűtlen, vérlázító nyereséggel, mint rendesen mást is. Nem számít, hogy nem ő fektetett be.  
Kinyeste magából, életre szólóan, a morális ideát, hogy bánjon az anyatermészettel emberségesen, vigyázza a múltat, hajszálpontosan mérje föl a jelent, előrelátón oltalmazza a jövendőt.
Egy madár dalolva szalutál. Másik, harmadik, negyedik is.
„Elmentek ám ti!”
Duzzadnak a zsákok. Dagad a dölyfe.
Förgeteges füttysorozat: „Fuss, fuss, fuss!”
Fölkapja a fejét.
Mintha két vérebet látna. Galambfehéret, hollófeketét.
Menekül.
Ganajba bukik, trágyabogarak közé.
Halálverítékes.
„Ízekre szednek a fenevadak. A nyakamnál kezdik.”

 
Bekapcsol belső vetítője.
Az izraeli Názáretből kilencvenhárom éves atyai jó barátja, Mordi Reuveni jelenik meg: „Tudod, élt egy hatgyerekes család Debrecenben. Az apa vízvezeték-szerelő volt. 1943-ban behívták munkaszolgálatra. Hamarosan eltűnt. 1944 áprilisában a mama és a hat gyerek, tizenöt éves volt a legnagyobb, egyéves a legkisebb, téglagyárban ’kapott szállást’, ahonnan vagonokban, nyolcvan zsidó sorstársukkal együtt Auschwitz helyett, a ’sors ficama’, Sankt Pöltenbe vitték őket. A nagylány 1945 áprilisáig gátépítésen, földművelésben, kőbányában dolgozott. Mikor a ruszkik közeledtek, Mauthausenba, gázkamrába küldték őket. Gyalog. Aki kidőlt a sorból, golyót kapott. A mama leült, kivette az imakönyvét, a gyerekek folytatták a menetet, már nem emlékeznek, hány napig, Günskirchenig. Ott szabadították fel őket az amerikaiak néhány nappal a háború befejezése előtt. Az angol hadseregben szolgáló zsidó ezred katonái elvitték őket Olaszországba, onnan jöttek Erec Jiszraelbe. Egy hónappal később levelet kaptak apjuktól, fényképpel, amin a mamával van együtt! Kiderült, hogy a mamát feldobták a hullákat összegyűjtő kocsira, elvitték Mauthausenba, de a krematórium már nem működött. Az oroszok vitték el Bécsbe, kórházba, onnan pedig Pestre, a Bethlen-téri iskolába, ami akkor ideiglenes kórház volt. A papa Terezienstadtban szabadult fel. Rohant Debrecenbe, ott nem talált senkit. Két hónap múlva valaki jött és azt mondta, látta a mamát a kórházban. A papa kereste is ott, sikertelenül. A mama találta meg. 1950-ben ideértek, egyéves kislánnyal. Vallásos kibucban telepedtek le. Haláluk napjáig itt éltek anyósomék.”
Az emlék talán megmenti. Bizakodik.
Mozivásznán Gordon Zsuzsa színésznő, hajdani szövetségese tűnik fel: „Tudod, hogy édesanyám halálát soha nem hevertem ki. 1944. november 9. Harminchét éves volt. Három nyilas suhanc hurcolta el a házunk elől. De még előtte, nyáron megmentette az életemet. Bombatalálat súrolta az óvóhelyünket, ő ásott ki engem a romok alól. Az óbudai téglagyárba vitték. Főorvos apukám - ők elváltak -, ügyeletes orvosként mentőautóval ment érte. Kiabálta a nevét, édesanya azt gondolta, másik dr. Gartner Pálnéról lehet szó. Maradt. Talán hiúságból is. Hárman viszont kijutottak a betegszállítóval ’gartnerpálnéként’. Apukámtól hallottam így, de valahogyan nem tudtam elhinni neki. Aztán a kétezres évek elején egy agg, beteg ismeretlen hívott telefonon, hogy szeretne nekem elmondani valamit, nem akarja magával vinni a sírba. Ő is ugyanígy mesélte. Anyukámat kelet-ausztriai lágerben ölték meg. Később kerültek földi maradványai Kismartonba. 
A nagynénémet ’44-45 fordulóján az egyik budapesti kórház kórterméből ’Kun páter’ kiugrott minorita szerzetes, nyilas pártszolgálatos terelte ki az udvarra másokkal együtt. Megásatta velük a sírjukat. Két lány még a lövések eldördülése előtt zuhant bele a gödörbe. Ők lettek ’45 szeptemberében a koronatanúk. Én is ott voltam a tárgyaláson, és a halálos ítélet végrehajtásánál. Tizenhat évesen. És nem fordítottam el a fejemet.”
Zsuzsa 1955-ben Jutka bőrébe bújik a Budapesti tavasz című Máriássy Félix rendezte filmben.
Ezt is pergeti lejátszója.
A Dunába lövik a nyilaskeresztesek. Mire szerelme odaér, már csak cipők árválkodnak a rakparton. Középkorú nyilas válogat. Az egyiket, ami lyukas, bedobja a folyóba. A fiatalemberben ekkorra érlelődik meg, hogy fegyvert fog a fasiszta brigantik ellen. Ma a Duna-parti emlékműnél Jutka-Zsuzsa cipője balról a második női lábbeli.
2011 ősze, a Várkert rakparti Szántó Piroska Emlékmúzeumban a Megfogni egymás kezét (1956-2011) című vallomáskötet bemutatóján elszavalja József Attila ezerkilencszázharminchét januárjában írt Thomas Mann üdvözlése című versét. 
„…Most temettük el szegény Kosztolányit / s az emberségen, mint rajta a rák, / nem egy szörny-állam iszonyata rág / s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, / fő-e uj méreg, mely közénk hatol – / meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...”.
„Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. / Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen / néz téged, mert örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait.”
2013 nyara, botlatókövet (Stolpersteine, Gunter Demnig német képzőművész alkotása) helyeztet el egykori lakóházuk bejáratánál. Rajta réztáblácskán a felirat: „Itt lakott Dr. Gartner Pálné, szül. Szöllősi Magdolna, sz. 1907, megölték 1945 Lichtenwört lágerben”. „Ugye”, véli Zsuzsa hangját hallani a trágyatenger foglya, „aki ezt olvassa, az jobb emberré válik?”.
Jelenetsor 2014-ből.
Menetelés az Életért. Zsuzsa halad a többségében diákok alkotta német keresztény csoport élén, Budapesten. Előtte az egykori halálmenetet az ellenkező irányból, nyugatról kelet felé tartva gyalogolták végig a vendégek. Bocsánatot kérni jöttek Magyarországra a holokausztot túlélőktől, hozzátartozóktól, nagyszüleik bűneiért, akik részt vettek a zsidók üldözésében, öldöklésében.
Látja Zsuzsát, a Budapest Pride-on, a büszkeség napján. Egyetemes értékeken nyugvó, esély-azonos, tudásra épülő, teljesítményközpontú, közvagyon fosztogatását, szétrablását gátló, ködösítéstől és választási manipulációktól mentesített, nyitott, s előítélet, kiközösítés, félelem nélküli, empatikus, humanitárius elkötelezettségű, szociális feszültség-védett, szolidáris, méltányos, irgalmas, bölcs világ mellett teszi le voksát.
Szabadság, egyenlőség, testvériség.
Nézi Zsuzsát, amint riksában ül, fején szivárványos sapkaköltemény, integet, üdvözöl mindenkit, a másság, a sokszínűség tiszteletére, civil egységre, autonómiára, a demokrácia védelmezésére bátorít. Annyira szeret, s annyian szeretik!
Kivonszolja magát a szennyből.
2016, télutó. Buda, Széher út. Gyöngykagyló-nappalijában Csernus Mariann színésznő idézi s igézi meg Weöres Sándor Dob és tánc című poémájával.
"csönd / béke / csönd / béke / fény /csönd fénye / béke csöndje / fény békéje csönd / fényes csönd béke / csönd béke fény / béke csöndes fénye / fény csöndje / csönd csöndje fény fénye béke / csönd fény”
„ima irama / unalom fénye / csönd ünnep béke rend szállj / ima fény ünnep lengj béke / fény csönd / béke / csönd / csönd / béke / béke”
Ily’ háborítatlanságot a Grand Canyon-nál, a kínai falnál, s Izraelben, a Masszáda erődben hallott. Az előbbinél piciny mókus-szerűség szólongatta olyképpen, hogy szelíden szaglászta. Jólesett vele a testközeli elcsitulás. Pekingben nincs madárhang. Se szomorú, se vidám. A csivitelő had az ember-éhínség áldozatává vált. A fal visszhangozza e némaságot. A zsidóság ősi, hősi szimbólumát megtestesítő Masszádában, ahol az első zsidó-római háború végén kilencszázhatvan várvédő és családjaik tömeges öngyilkosságot választottak a rabiga helyett, mindössze két nő és öt gyermek maradt életben, feketerigó-szerű madárkák osztották meg vele legbensőbb békességüket.

 
Begyömöszöli behemót zsákjait az autóba.
Elindul.
Beér a legközelebbi faluba.
Madonnaarcú kismama mellett áll meg. Lehúzza az ablakot, köszön s figyelmezteti, legyen óvatos, mert kopók kóborolnak a környéken.
Tankol. Jó csomó medvehagymával ajándékozza meg a kutast. Hazafelé beugrik ide-oda. Tessék a friss tavaszi finomság! Lám csak! Gyerekjáték búcsút intenie vélt felsőbbrendűségének s a méltánytalanul magas nyereségének.
Így is akkora rakománnyal tér haza, hogy asztal, vájdling, fazék csordultig telik. Mos, vág, rak. Tesz üvegekbe dió- meg tökmagolajba, csomagolva fagyasztóba.
Már-már látni se bírja. Elege lett. Prédaleső egója lejárt.
Az immár jól összeérett s hűtött medvehagymával elindul, hogy szétossza a csemegét.                                            
                                                    /2016. augusztus/     

2016. december 20., kedd

Bányvakságban Kaszás Gergőék világítanak - a Weöres Sándor Színházban is


Törőcsik Mari fia járt Szombathelyen! Jó, színházi/színpadi gyereke, kétszer/esen/ is: Kaszás Gergő. De mégis!
1998-ban Szolnokon játszotta az édesanyját (Jelena Krucsinyinát) - egy ország Marikája - az Anatolij Vasziljev rendezte Ártatlan bűnösökben. Kaszás Gergő Grigorij Nyeznamov volt. 2007-ben Egerben Peer Gynt; Törőcsik Mari Aase. Kell-e ennél nyomósabb érv, hogy megnézzük Kaszás Gergőt szombathelyi teátrumi vendégjátékán?
A Szkéné Színház és a FÜGE Produkció vitte színre Székely Csaba Bányavakság című színművét 2012 novemberében. Most vasárnap érkezett meg a Weöres Sándor Színházba.
Igaz (tan)mese a korrupcióról és az idegengyűlöletről. Bár csak elmondhatnánk, avítt darab/előadás: valaha volt mifelénk sumákság, gyűlölködés, acsarkodás, striciség, patkányság, rablógazdálkodás, gazemberség, de bezzeg ma; ugyan már!
Ötvenes polgármestert játszik az ötvenegy éves Kaszás Gergő. Istenigazából „nemistudomhogyan”, de az biztos: inspirál arra, hogy később, immár idekint önmagunkat kezdjük picinyenként vizsgálgatni, kutatgatni, átvilágítani: miképpen, mennyiben s mennyire voltam/vagyok/leszek megkenhető, korrupt, kollaboráns? Agyelszívott idióta. Romhalmaz.
Melyek voltak – lehettek – a mozgatórúgóim egykor, amikor még meg akartam, szerettem volna forgatni az egész világot? S aztán miként deformálódtam? Ne, ne mutogassak! Megtehetném, persze, de alighanem a sorrend nem tévesztendő össze. Mikor is kezdődött az én, saját bedarál/tat/ásom? S miképpen próbáltam másokat a saját (ördög)képemre gyúrni? Tisztaság. Utóbb koszlerakódás. Ami belefér. Dagonyázás a langymeleg mocsokban. Miközben, még szép, hasonulgat/t/unk egymáshoz. Láb lábat mos. Trágyalében pancsolni, hurrá, ez ám a győzelem!
Polgármester uram(ék) már nem képes(ek) kievickélni. A még túlélő néhány hozzátartozó sem. Akárcsak az ellenlábas(ok).
Hívok egy igazságtevőt, leplezze le a konkurenciámat, a bitangot, de bibi van: kiderül, én vagyok a főhunyó.
Van ennél lejjebb?
S hogyan tovább?
Kaszás Gergő azt adja, amit vártunk tőle. Az igazat mondja, nem csak a valódit (József Attila után, szabadon). Bámulatos, hogy mennyi mindenről beszél akkor is, amikor hallgat. Pontosabban: ekkor közli a legtöbbet. A mindent. A hétszenvedését!
A nagyok között lehetsz te is nagy! – jegyezte meg a nyolcvanadik születésnapján egy ország Kabos Lacija. (Kabos László komikus, Jászai-díjas, érdemes művész; Sárvár 1923 - Budapest, 2004.) Megállapítása bányavakságunk idején is helytálló. Kaszás Gergő ugyanis aranycsapatban játszik. Még ha senki nem fújja kapásból (sem) az összeállítást. Na, bumm! Polgármesterének húgát Bozó Andrea, lányát Eke Angéla, a nyomozó rendőrt Tóth József, a mélymagyar ős barbár szomszédot Epres Attila szervírozta fel hibátlanul. Kifogástalanul. Mindez Csizmadia Tibor rendező s az őt segítő remek csapat érdeme is.
Egyszer egy kollégámnak azt mondta Kaszás Gergő: „Mikszáth és Móricz óta tudjuk, hogy a mutyi mindig nagyon jellemző volt erre az országra, de én szívből gyűlölöm a mutyi-világot, ami nagyon nagy kerékkötője az országnak. Nem is értem, miért nem tudják egyesek elképzelni, hogy a dolgok tisztán is tudnak működni.”
Bányavakság. Közép-Kelet-Európa kerékkötője.
Ámbár ha körülnézünk e labdacson… De nem vigasz, hogy másutt sincs egyéb; máshol se ilyenebbek meg olyanabbak.
A (szín)művészek, a tudósok, az értelmiségiek felelőssége, szerepe, kötelessége: megkérdőjelezhetetlen! Tessék kézbe venni a (vihar)lámpást, s fényleni, világítani szerteszét! Mint a Szkéné-FÜGE együttes.
Mint Kaszás Gergő. S az „édesanyja” a Nemzetiben a Brandban, a Galilei életében ma is: Törőcsik Mari!

                                        2016. december 19-20.
                                               www.alon.hu

2016. december 11., vasárnap

Mágnás Miska, a biztos befutó - Weöres Sándor Színház, Mohácsi János-rendezés


Csalódtam, amikor kiderült, hogy az idei évadban mégsem mutathatja be a Hegedűs a háztetőn-t a szombathelyi Weöres Sándor Színház (önhibáján kívül) Mohácsi János rendezésében. A Mágnás Miska a beugró.
Szép, nagy operett három felvonásban, amiként a műsorfüzetben olvasható. Hát, nem szép. Nem is olyan nagy. És, bizony, (ez) nem operett. Bár valóban három felvonásos.
Nyolcvanegy éves édesanyámat nem merném elvinni rá. Amit én a nyilvános főpróbán tapasztaltam… Olyasféle megpróbáltatásnak nem tenném ki magam, hogy utána azt halljam, hogy bezzeg Gábor Miklós, Mészáros Ági, Sárdy János, Németh Marika, Gobbi Hilda s a Latabár fivérek 1948-ban, Keleti Márton rendezésében! Az volt a sőt meg a pláne! Tíz millióan látták moziban minden idők legnépszerűbb magyar filmjét. Etc., etc., etc.
Hát, persze, hogy igaza lenne. Seregnyi szempontból.
De mama: ma, ma van! Nem mintha 1948-ban (is) nem fújtak volna igen furcsa, újra rémisztő szelek e tájon. S az ősbemutató idején, 1916-ban az első világégés kellős közepén sem lehetett éppenséggel sétagaloppnak becézni e földlétet. 2016. Szintén - cudar. A Weöres Sándor Színházban futó Szirmai Albert, Bakonyi Károly, Geszti Péter, Mohácsi testvérek, Kovács Márton és a Társulat Mágnás Miskája miért is tükrözne mást?
A kasztok kasztok maradnak. A soros úri osztály nem ismer pardont; a mindent bezsebelhetőnél is többet besöpör magának s bagázsának. „Rajtunk kívül, nélkülünk nincs élet.” Lehet fel-fellázadni, picurkát leckéztetgetni, de valójában nincs kegyelem: mindenki mást, mint tyúk a töreket… Kolláth/Korláth „grófék” köreikbe csak végszükségben nyerhet bebocsáttatást egy akárki. Egyszer volt/van Budán kutyavásár: Baracs mérnök úr kivételesen jöhet, de csak akkor ereszt/het/ gyökeret, ha a mozdony mégis csak a kastélynál (is) pöfékel. Tiszta beszéd.
Milliók s milliók helyzete, jövője kilátástalan. Végállomás, még mielőtt fölkapaszkodhatnánk a – hová, merre induló, tartó, szaladó? – szerelvényre.
Hát, lássuk be, enyhén szólva tapintatlanság lenne szüleinket kitenni efféle teátrumi megpróbáltatásoknak. Hadd nézzék csak otthon szépen, nyugodtan, boldog békességben a tévés hírfolyamokat, azokból aztán megtudhatják, hogy mifelénk minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vannak/vagyunk elégedve.

Iszonyú energiák mozdulnak meg a színen. Egy bányász aligha izzad ennyit egy műszak alatt, mint most három órán át a színészek, a zenészek meg a műszakiak.  A próbaidőszakról csak elképzeléseim lehetnek, de nem hiszem, hogy nagyot tévednék: a bányalovak sem güriznek annyit, mint a vasi alkotók.
Bámulatos. Az alázatuk. Az odaadásuk. A lelkesedésük. A kitartásuk. A toleranciájuk. A türelmük.
Nem érdekes, hogy nem igazán tudnak énekelni. Viszont olyan sűrített a jelenlétük, kivétel nélkül mindegyiküké, hogy az egyszerűen: megható.  
Bennem ezúttal ketten elsők az egyenlők között. Bánfalvi Eszter (gróf raplódi Korláth Gedeon /de szép…!/ felesége, Stefánia) körül sistereg a levegő. Igaz, nem csak most. Mindig. Mindent visz Vlahovics Edit: nagymama, Stefánia anyja. Amiképpen tökéletesen tisztában van mindennel. Ez a bölcs, évezredeket át-, megélt ősanya, Lény, pontosan regisztrál. Benne, bármi, bárhogy is történik, megmarad/t/ legbelül: a tisztaság, a tartás, az emberség.
A fény.
Hogyan képes(ek) minderre?
Miképpen lehetséges mégis átadni s átvenni újra meg újra, csak azért is a stafétabotot?
A megoldás kutatása, megtalálása, a folyamat tovább éltetése a mi feladatunk s egyben kötelességünk is. Nem halogatandó.
„Én mondom: Még nem nagy az ember. / De képzeli, hát szertelen. / Kísérje két szülője szemmel: / a szellem és a szerelem!” (József Attila: Ars poetica - 1937. február-március)
Amúgy ilyen Mágnás Miskánál soha ne legyen rosszabb beugró. Biztos befutó!
             www.alon.hu                          2016. december 11.

2016. december 6., kedd

Liliomfi, Latinovits Színház - Tiszta vizet a poharunkba! - Rögzítik az utókornak


Latinovits Zoltán (1931-1976) csettinthet odafönt, mert amit ő elkezdett, azt a maiak, ifj. Vidnyánszky Attila és társai folytatják.
Szigligeti Ede (1814-1878) Liliomfiát tűzték teátrumi zászlajukra: „Társadalmi Zenebona, Őrsőn, az Úrnak 1848. esztendejében, 56-ban”.
Nép, szín, mű. Népszínmű. Élet. A társadalmi vígjáték (így nevezte Szigligeti) ősbemutatója 1849. december 21-én volt. Makk Károly csapatával pedig 1954-ben forgatta a legendás Liliomfi-filmet.
Vérzivataros időszakokban van a legnagyobb szükség tisztítótűzre.
A legújabb, immár a Szigligeti-Vecsei H. Miklós-Kovács Adrián trió Liliomfiának premierje bő esztendeje volt. Nyáron kiérdemelte a Pécsi Országos Színházi Találkozó különdíját, valamint a legjobb 30 év alatti színész/ek/nek járó Fidelio-díjat. A sikerszéria következő állomása: januárban televíziós kamerák rögzítik – a Budaörsi Latinovits Színházban - a produkciót.
„A szabadság, a játékosság és az ifjúság nevében készült a képmutatás ellenében”, ekképpen fogalmazott Bacsó Péter (1928-2009) filmrendező a sötét ötvenes években bemutatott Liliomfi kapcsán, amelynek az egyik dramaturgja volt.
Ifj. Vidnyánszkyék mai változata ugyanezekről szól. S Kodály Zoltán szavaival: „Csak tiszta forrásból” – önmagukból merít a csikócsapat. Fittyet mutat mindenre, ami hamis, álságos, gonosz, ördögi. Távozz tőlünk előítélet, intolerancia, kivagyiság, gőg! Nézzetek a tükrünkbe emberek!
Mindezt eleganciával, kedvesen-könnyedén teszi a Latinovits-társulat. Nem vet meg és nem néz le bennünket, stikli-betyárokat, akár az ördöggel is kollaborálni képes/kész gazokat, akik mindig, mindenre találunk önmagunkat felmentő magyarázatokat. Nem döngölnek a földbe, nincs bosszú-szándék, szégyenpad. Ám szelíden szinte könyörögnek: tényleg vegyétek már észre magatokat!
Merjetek végre azok lenni, akik ott legbelül vagytok. Nem számít se kor, se nem, se felekezet, semmilyen különbség, semmiféle másság. Társadalmi végképp nem!  
Legyen ez álarcmentesített övezet!
A szünetben – miközben zsíros kenyeret majszolhat a nagyérdemű - Vecsei Miklós és barátai arra kérik a nagyérdeműt, énekeljük együtt: A Csitári hegyek alatt… Aztán bele is kezdünk, még jobban összekovácsolódunk, miközben a szemsarkokból valami ereszkedik lefelé. Hát, mi tényleg, itt s így, együtt? Mégis csak létezik ilyesmi!?
Aztán Badacsonyban már nem is érdekes, hogy ő, te, vagy én; itt már nincs ők meg ti sem; mi vagyunk!
Nem erről álmodott egykor Latinovits Zoltán?  
Kalandok, tréfák, bukfencek – már a pofára eséseink sem fájnak olyan nagyon; spongyát a kilátástalan, komor korszakainkra; teremtuccse! „A boldogságot legföljebb késleltetni tudják az események, megakadályozni nem” (a Wikipédia a Liliomfiról).
Spolarits Adrea, Ilyés Róbert, Bregyán Péter, Waskovics Andrea, Rujder Vivien, Szabó Sebestyén László, Böröndi Bence, Vecsei H. Miklós (dramaturg, átdolgozó is), Gyöngyösi Zoltán, Figeczky Bence, Dóra Béla s ifj. Vindnyánszy Attila (átdolgozó szintúgy), Kovács Adrien (zenei vezető), Juhász Gabriella (rendezőasszisztens) és Társaik: köszönet, mindenért!
Latinovits Zoltán az 1954-es Liliomfiban, a füredi „plázson” – nem vicc, tessék belekukkantani a filmbe! – ifiúrként, a fűben hasalva-ejtőzve gusztusos sültet falatkázik. A huszadik századi magyar színjátszás egyik legnagyobb egyénisége ma is közöttünk van, hála a Vidnyánszky-csapat teremtő erejének.  
Színészkirály urunk, tisztelettel jelentjük: még sincs minden veszve!

                       www.alon.hu       2016. december 6.

2016. december 3., szombat

A Dédi a Weöres Sándor Színházban - Egyre falánkabbak a zsarnokok, de...


A végtelen tág gyomrú matróna családjára íratja a házát, cserébe kosztot s kvártélyt kér/követel/kap, majd szépen lassan (nem: tempósan!) kizabálja/kiűzi utódait e világból. Az élemedett némbert férfi játssza a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, történetesen Jordán Tamás direktor. Jól áll neki az öreglány. Hogy mi mindenre képes egy vérbeli teátrista, ha belegondolunk, kész őrület! Mindnyájunk bőrébe-lelkébe belebújik; fölmutatja, íme, ilyen meg amolyan is a halandó! S bizony, ördögfajzattá tud válni.
Roberto Cossa A Dédi című tragikomédiáját Valló Péter rendezte. Pontosan, precízen. S agyafúrtan adagol. A csuda tudja, mi a titka, de zsenialitás íze van a rendezéseinek.
Igaz, az első felvonás végén még valami olyasféle villan a nézőbe, pontosítsunk: belém, amire - esetemben - még nem igen volt példa a WSSZ-ben. Nem kellene inkább hazamenni? Tinédzser partneremnek ínyére lenne a cikázó gondolat, a büfében mégis inkább elvetjük. (Szódát iszunk.) Innen szép nyerni! – jeligével maradunk.
És, lássunk csodát! Ahogy pörögnek a történések, egyre inkább értelmet, s érzelmet kapnak bennem a szünet előtt látottak. Utólag. Rá kell, jöjjek: remekül megágyaztak már az első etapban, de csak most esik le az a bizonyos tantusz. Kezdenek (bennem/bennünk?) helyre billenni a dolgok. Azzal együtt, hogy, bármennyire faramucin hangzik, totál kizökken minden. Mint az életben. Semmi és senki sem csak az, ami, avagy aminek látszik.  
Az én, saját olvasatomban immár: ez a hadiperszóna (finom vagyok) maga a diktátorok díszpéldánya. Aki nem ismer irgalmat, ha a saját érdeke nem érvényesülhet. Éjjel s nappal. Nem érdekli, hogy mindenki mást tönkretesz, kizsigerel, megnyomorít.
De, miképpen lehet az ilyen sátáni fajzat eszén túljárni?  Miért uralkodhat kénye-kedvére szűkebb-tágabb közösség/b/en? Hogyan lehetne hatástalanítani, a partvonalon túlra küldeni a despotát?
„Ez a kérdés, válasszatok!” (PS)
A Dédi környezetében élők nem ismerik az ellenszert. Igaz, próbálkoznak, de örökkön kudarcot vallanak. Aztán a legvégén kivétel nélkül mind bele is pusztulnak. A zsarnok pedig él és virul.
Jordán Tamás valóban félelmetes banya, s annyi, de annyi áthallása (-látása) van alakításának, hogy fel-felidézve azt, ne legyünk restek, ne legyek rest újólag elismerni: olyan ember- s életismeret-anyag gyűlt össze benne, s mindezt annyira magától értetődően ábrázolja, olykor idézőjelesen, máskor meg szimbolikusan, és a csuda tudja, miféle fantasztikus egyéb módokon is, hogy ilyesmire csak a legnagyobb művészek képesek.
A Dédi nénje Kiss Manyi. Tudom, tudom, de: nem tehetek róla, a laptopomba most mégis e nevet pöttyentettem be, holott a szemeim előtt: Kiss MARI! Még azért annyit egy ország Manyikájáról (1911-1971), a törékeny s mégis színész-óriásnőről, hogy így vallott: „Addig pedig játszom mindig és mindenhol, mindennel és mindenkivel, mert ezért születtem”. Kiss Mari ugyanakkora klasszis, mint ő volt. Nem röhej, még inkább: nem letaglózó, hogy Kiss Marit az 1992-ben kapott Jászai-díja óta nem ünnepli az állam, bárki is pózoljon/trónoljon éppen fent/alant? A folyamatos, gondos, szerető figyelmet, tenyéren hordozást réges-régen megszolgálta! Akárcsak Trokán Péter. Ráadásul ő idén hetvenkedik. De nem a kora miatt érdemes a legrangosabb elismerésekre, hanem mindazokért, amiket deszkapártiként évtizedek óta ad. Teremt. A kiskésit!
A Dédiben is mindketten példák arra, miképpen lehet elevenre szülni figurát. Színekkel, ízekkel, mozgással/bénázgatással, hanggal, gesztusrendszerrel. Nem az ilyesmikért érdemes teátristának lenni?
Nekünk meg színházba zarándokolni.
Süt belőlük – Jordán Tamásból, Kiss Mariból, Trokán Péterből – a szenvedély. A Dédi unokájaként méltó partnerük Endrődy Krisztián (Carmelo). Hitvese Bálint Éva. Hibátlan ő is. Akárcsak Bajomi Nagy György (Carmelo öccseként). A dédunoka Hartai Petra szintén rendre mértékadó.
A dédik/diktátorok fölzabálnák a jövőt, generációk sorát lennének képesek befalni. Mihamarább el kell vennünk az étvágyukat; össze kell zsugorítanunk az emésztőrendszerüket!                                                   

                                               2016. december 2-3.
                        www.alon.hu

 

2016. november 29., kedd

Soul Exodus: küldetés(tudat) karácsonyra - Premier előtti vetítés a Savaria Moziban


Önismereti tréning. Hogy kell a csudának? Nem: az embernek. Ettől vagyunk azok, akik. Elkezdődött úgy egymillió éve, intenzíven tart körülbelül ötvenezer esztendeje. S hogy meddig…?
Miért vagyok én? Mi a feladatom? Honnan jöttem? Kik ők itt, ott meg amott körülöttem? Milyen a viszonyrendszerünk, miképpen alakul, formálódik, változik idővel mindez bennem, bennük; mindnyájunkban? Miben, mekkora a saját felelősségem?

Bereczki Csaba rendező új alkotását, a Soul Exodus-t a hivatalos december közepi országos premier előtt vetítették a Savaria Filmszínházban.
Dokumentumfilm. Nem kell megijedni: egyetlenegy pillanatig nem unalmas. S nincs kocka, rezdülés, megszólalás, ami ne lenne őszinte, hiteles. Már ezért be kellene iktatni megnézését, felénk/belénk áramoltatását adventi programunkba (is).
Újjászületünk-e tőle? Ha szeretnénk, ha képesek vagyunk még rá, akkor igen.
Öt negyedik-ötödik generációs amerikai zsidó zenész keresi a gyökereit. Bereczki Csaba korábbi dokumentumfilmjében – Életek éneke (2008) - erdélyi magyar/cigány zenészek kutatják ugyanezt, vallanak önmagukról. Tisztán, kendőzetlenül. Számadást készítenek rólunk, nekünk is.
Az 1966-ban Margittán (Bihar megyében van, harminc kilométerre a magyar határtól) született, Nagyváradon felnőtt, rendkívül megnyerő Bereczki Csaba a Soul Exodus szombathelyi vetítését követően arról is morfondírozott, hogy a szavakon túl/mellett/előtt(?) van két bődületesen fontos kapocs a világgal, egymással: a zene és a vallás. Az egyik néző mindehhez hozzáfűzte: meg a tánc.
Hát, hogyne.
És a film! Éppenséggel ez. Nemes Tibor operatőr, a szombathelyi Zányi Tamás hangmester/-művész meg a producer Sándor Pál és csapatuk becses, maradandó ajándékot készített számunkra.
A krónikás azért van zavarban, no: azért vagyok tanácstalan kissé, mert szavakkal ugyan így-úgy körül tudom írni, mit is adott számomra – mennyire, de mennyire sokat! - a Soul Exodus, de nem valószínű, hogy akárcsak jómagam megérezném a szóalakjaim valós jelentését, autentikus lenne a közlésem. Kevésnek bizonyul a nyelvismeretem.
Megnéztem a youtube-on az Életek énekét, hogy aztán talán könnyebb lesz a Soul Exodusról írni. Tisztított az a Bereczki-mű is, katarzist kaptam szintúgy. De a legbensőbb dolgaimat, dolgainkat agyonhasznált meg aztán kiforgatott fogalmakkal körbeírni, úgy, hogy azt jelentsenek, amiként bennem/bennünk élnek, égnek; piszokul nehéz. Röstellem. De miért is kertelnék?
Így hát marad az ajánlóm. A Soul Exodus olyan remekmű, amelynek helye van az emberiség mindenkori karácsonyfája alatt. Önazonosság, öntudat, kötődés, elszakadás. Menekülés. Vándorlás. Kisemmizettség, közöny. Be nem fogadás. Ember embernek vérfarkasa. Újrakezdés, szeretet, barátság, hűség, tisztesség… Mind-mind benne van.

Emberismereti tréning.
Amitől azok lehetünk, lehetnénk, amiért küldetésünk van e Földön.
Hogy meddig…?

                                    2016. november 29., kedd
                                              www.alon.hu

 

 

2016. november 22., kedd

A csemegepultos naplója a Weöres Sándor Színházban - Bukásra állunk, de... - Ötvös András káprázatos!


Kifújja, máskor meg kiöklendezi magából a lét sűrítményt (állagát nem könnyű definiálni, hiszen amorf) Gerlóczy Márton író (1981) és Ötvös András színész (1984).
A tükörkép, amit hétfőn este mutatott Ötvös András a szombathelyi Weöres Sándor Színházban Göttinger Pál (1983) rendezésében, az Orlai Produkciós Iroda jóvoltából, nem hagyja nyugodni a nézőt utóbb sem.
Mi lehet a baj velünk? Velem?
Nem csak az, hogy nem engedünk közel s be hozzánk másokat, de magunkat, az úgynevezett valós énünket is – ebben az egyben aztán precízek vagyunk - kirekesztettük a saját életünkből. Eldeformálódtunk valahol, valamikor. Pitiánerségünk nem ismer határokat. Másrészt pedig mégis nyitottak maradtunk majd’ mindenre, ami: szemét. Bóvli. Bulvár. Férc.
Bábukká, robotokká hagytuk magunkat átkalapálni. Annyi önállóságunk sincs (régóta már), hogy eldönthessük, mikor sóhajtsunk, fújjunk nagyokat, arról már nem is beszélve: dugjuk le (végre-valahára) az ujjunkat gyomorszájig, hogy aztán minden szenny szabadon szakadhasson föl/ki belőlünk.
Hol vagytok eredeti gesztusok? Álmok? Ötletek? Tervek?
Akiknek pedig vannak, mondjuk egy csemegepultosnak álló írónak s deszkákon kulizó színművésznek, azokat pedig megtűrjük még ugyan, de lemosolyogjuk: mi a csudát akarnak ezek itt velünk (értünk) kezdeni, nem veszik észre a balgák, hogy számunkra minden úgy jó, ahogyan azt belénk kódolta/kódolja a mindenkori haszonélvező, az ördög/sátán és a brancsa?
Hagyjanak bennünket csak békében olyasmivel, mint valóság, igazság, érték. Felelősségvállalás. Tartás. Gerinc. Micsoda marhaságok!
Ötvös András, a Katona József Színház művésze – ki tudja, hányadik réteg-felismerésként – arra is rádöbbent bennünket: mégsem reménytelen. Hiszen András maga is a saját szemünk előtt (nem, ez nem káprázat!) cipel el egy hegyet. Nem úgy csinál, mintha, hanem viszi, viszi, viszi. És egyszer csak, íme, valahol a távolban: pirkad. Nincs lehetetlen.
Kéretik összeszedni magunkat.
Fújjunk, öklendezzünk. Fújjunk, öklendezzünk… Menni fog ez.
Aztán: gyerünk!

                                       2016. november 22.

                         www.alon.hu

 

 

 

 

 

 

2016. november 19., szombat

Legendás állatok és emberek megfigyelése - J. K. Rowling megmaradt (az egyik) pótszülőnknek


Emlékezet-törlő hálózat az egész világ.
S mi az ember? 
A Legendás állatok és megfigyelésük című brit-amerikai fantasztikus filmalkotás nem kevesebbre ösztönöz, mint arra, hogy újra definiáljuk önmagunkat. Harry Potter szülőanyja, Joanne Kathleen Rowling (1951) sokadszorra teszi ezt velünk. Értünk.
Sugallja: szabadságra születtünk. Igenis ki kell törnünk a rabságból, el kell szakítani bizonyos béklyókat. Hiteles emlékezet nélkül persze nehéz útnak indulni, de így vagy úgy, mégis: neki, neked, nekem kell a kezembe vennem sorsmadarunk irányítását. Hát, persze, hogy eleinte – meg közben is, majd’ mindig – be vagyunk rezelve. Na és? Ezen is fel kell tudni emelkedni, biztat Rowling, aki, alighanem ma milliárdok jeles, jelképes pótanyukája e dinnyén. Gyermekeim az úrban: nincs lehetetlen! Se a héjon, se alatta, se fölötte. 
Hadat üzen a tunyaságunknak. A tehetetlenségünknek. A kiszolgáltatottságunknak.
Miért is vagyok itt? Mi a feladatom?
New York, éppen a nagy gazdasági világválság kirobbanása előtti pillanatok. A konzervgyári munkás föllázad, kezébe venné a sorsát, megálmodott, saját kis pékséget szeretne tető alá hozni. Banki hitelből. Pénzt, persze, hogy nem kap. Takarodj vissza rabszolgának!  
És ekkortól történnek a csodák.
Elképesztőek. Mágikus, groteszk lények, s képességek; mi minden! Veszélybe kerül a valós és a varázslatos világ szintúgy. Ránk zúdulnak valami olyan irdatlan mennyiségű információk, no és a spekulációk, kitalációk variációi, hogy néző legyen a mozi-székben, aki nem fészkelődik. Gonosz/gengszter természetesen, természetellenesen uralkodni akarna most is minden/ek/ fölött, ám ott van (még), hála Isten, a tisztának megmaradni akarók/tudók csapata, amely tagjai úgy váltják meg önmagukat, hogy közben rólunk sem feledkeznek meg. Arról sem, hogy amit kaptak a sorstól, a Jóistentől, azt a közjóra fordítsák.
Hát, ez ilyen egyszerű is – lehetne.
Káprázat a köbön a David Yates rendezte alkotás. A főhős, Eddie Redmayne nem játszik. Van. Él. Klasszis csapat legjelesebbje.
Még a friss, amerikai, rémálombeli választási kampány időszakából azt is eszünkbe juttatják, hogy bődületes kavarodást, felmérhetetlen károkat okoznak a fejekben a nagyon is köztünk lévő, rajtunk élősködő, uralkodó manipulátorok.
A populizmusétvágy, a téboly tényleg megállíthatatlan?  Agyakat lúgoz/tat/ok, tehát vagyok? Ekkora birkák – ilyen legendás állatok - azért mégsem lehetünk!  
Nem tagadom, akadt, amit nem értettem. Kifelé a cinemából, tinédzser fiam kérdésére, hogy vajon mi/ke/t nem? – hebegtem-habogtam. Miközben még mindig volt utánpótlása a szemem sarkától kanyargó erecskének. Meglehet, azért is, mert a konzervgyári leigázott mégis csak – vannak, hát, persze, hogy vannak: csodák! - fölszabadult, sütődét, pékáru boltot nyitott, és boldog kuncsaftok tértek be hozzá.
Érkeztek haza.  
S egyszer csak megpillantotta néhai szerelmét; amnézia-mentesítés ide vagy oda.
A jó Rowling: gyerünk, gyerekek, teremtsetek magatoknak, egymásnak szép, új és maradandó emlékeket!
Íme, az ember.

                                     2016. november 19.
         www.alon.hu

 

2016. november 16., szerda

Érkezés: égiek földi háztűznézőben - Amerikai sci-fi: vízió a javából


Ki, milyennek képzeli a földönkívülieket?
Ha egy (szép?) napon látogatók érkeznének… Honnan is?
Legelébb (addig) is össze kellene fognunk saját magunkkal, egymásra kellene hangolódnunk; azután jöhet(né)nek.
Isten hozott Titeket!  

Érkezés. Arrival. Denis Villeneuve rendező amerikai sci-fije. Seregnyi kérdést tesz fel, s jó néhányra bizony van – igazán elfogadható – válasz-variációja, miközben beindítja belsőnk gépezetét.
Serkent. A művészet – mert ez az! – az egyik leghatásosabb noszogató, hogy újra és újra helyezzük el magunkat, egymást a világegyetem koordinátarendszerében.
Újszülöttünk, csecsemőnk cseperedik, s utólag visszapörgetve belső filmünkön az eseményeket, érzékelhetjük/láthatjuk, nem kizárt, itt a megoldás (egyik) kulcsa: e világra jövetelünk első időszakában, 0-6-8 évében valami olyasféle lakik még bennünk, ami arra utal a makulátlansággal, az őszinteséggel, a nyíltsággal, az előítélet mentességgel, szinte az egész kódrendszerrel, hogy ekkor még vannak információink , „Minek nevezzelek?” (Petőfi): odaátról. Utóbb sikerül mindezt alaposan/tökéletesen(?) smirglizni az emberfiából.
Hogy aztán majd, megint előhívja belőlünk a szükség. Mire/ha történetesen megérkeznek a Látogatók. Vagy mégsem jönnek (illetve igen, de észre se vesszük őket…), de krízishelyzetekben, s e földi portya végezetével szintúgy eljuthatunk a kiindulópontra. /???/
Fantasztikus az Érkezés. Mármint a filmbeli is. Amy Adams-szel meg főképp. Egy arc mire képes! Eltöpreng(het) arról is a halandó-néző, hogy a szavak, egy dolog. Mi minden más lehet sokkal, de sokkal fontosabb. Látszólag paradox, hiszen Dr. Louise (Amy) nyelvész, őt kérik/bízzák meg, hogy a Látogatóinkkal próbáljon szót érteni. Ahány nyelvet beszélsz… Ám, ha nincs szíved, ha nem éltél meg (és ez nem csak az évek számának a függvénye) bizonyos létdimenziókat, örömöket/tragédiákat…  Louise-zal a legszörnyűbb történik, ami emberrel történhet, elveszíti a kislányát; de rövidke élete során mi mindent kap tőle újra/vissza a mama, aki nem mellékesen tudós is… Ha a rezgéseid hamisak, mesterkéltek, akkor megette a fene az egészet!
A ragyogó forgatókönyv Eric Heisserer, a rendkívüli, letisztult képi világ Bradford Young érdeme. Amiképpen ők képzelik, jelenítik meg az Érkezőket is! Semmit nem von le ebből, hogy még millió egyéb forma létezhet.
Nézzünk csak a tükörbe: két lábon járó – és most a többi porcikánkat ne részletezzük – mik is vagyunk? Földközelben úgy nevezzük magunkat: emberek. De ha majd a galaxisban portyázunk, „…Ha a merengés alkonyában / Szép szemeidnek esti-csillagát / Bámulva nézik szemeim…” (P. S.)
Bizarr? És akkor?

Lenyűgöz az Érkezés. Nem „csak” a miatt, amit sugároz, sugall, hanem amit elindít bennünk. Velünk. Értünk. Egymásért.
Mi itt(hon), e gömbünkön szeretnénk boldogulni, boldogok lenni. Közösen. Aztán már(is) – jó, azért közben is - érkezhetnek a Vendégek.
Izgulunk kicsit (nagyon!). Ők (m)ilyennek képzelnek minket?
S vajon milyennek lát bennünket a Jóisten?

                                                      2016. november 16.
                               www.alon.hu

 

 

2016. november 7., hétfő

Diadalmenetben: Dés, Geszti, Grecsó A Pál utcai fiúk-ja tavaszra már a Bakonyba érkezik


Nekünk már csak pirruszi győzelem (kétes értelmű, amely nem éri meg az érte hozott áldozatokat) marad? Mifelénk júdás, mint zsák a foltját, megtalálja spion társát? Geréb, az áruló szivarral keni meg Janót, a grund őrét A Pál utcai fiúkban. Nem kell sokat nógatnia az öreget, hogy kollaboránssá váljon. Más kérdés, hogy e kétkulacsos figura ezúttal nem jut kulcsszerephez. De azért edzésben marad. Hamarosan, ugyanitt, a foghíjon épülő bérház házmestere lesz. Aki mindenkiről (megint/még mindig) mindent tud. Hány százezer spicli vitézkedik mifelénk? Geréb, Janó; a hitszegő Hegedüs hadnagy (Egri csillagok)... Csak halkan jegyezzük meg: mostanság nem kapcsoljuk-e be hangfogónkat ismeretlenek körében, idegen közegben?  S öncenzúránk ébredezik Csipkerózsika-álmából.

Hát, persze, hogy könnyedén, szíves örömest azonosulunk Bokával, különösképpen pedig Nemecsekkel Dés László, Geszti Péter, Grecsó Krisztián zenés játékának áramkörébe kerülve a Vígszínházban, ahol – tisztelettel jelentem - A Pál utcai fiúk szombati (november 5.) premierje szédületes siker volt. (Amiként pontosan az egy héttel korábbi elő bemutató is.)
Telhetetlen az ember. Több és több kell, mindig, minden jóból. Már pedig Marton László rendező és csapata, Molnár Ferenc regénye nyomán, örökszép produkciót álmodott s alkotott meg, aminél aligha létezik hatékonyabb szívakkumulátor/lélekmelegítő télvíz közeledtével. Rá kell újra meg újra csatlakozni!
Eggyé forr ezer ember. Nagy csenddé. Együtt hangtalanul lélegezni, vagy éppen visszatartani a levegőt, s közben körbe-körbe nézni is, hogy megragadjuk, rögzítsük a pillanatot és soha többé ne engedjük el; hát, nem ezért érdemes?
Nem játék. Nem babra megy, „papuskám”! Rólunk van szó. Maradt-e még bennünk annyi /elegendő/ tisztaság, tisztesség, érzelem, értelem, nyitottság, tolerancia, befogadó készség, emberi lényeg, hogy újra – ugye, nem merő naivitás… - közösséggé tudjunk formálódni? A szavak visszanyerjék eredeti értelmüket, a kézfogás szerződés-érvényűvé váljék megint, a szemek őszintén tudjanak, merjenek beszél/get/ni egymással, mosolyogni egymásra.

Áts Feri vörös inges csapata olyan indulót harsog, amely behízelgő dallamú, szövege is magával ránt; ilyen a populizmus mágneses vonzereje. Mint amikor a Kabaré című zseni-filmben fölcsendül a kerthelyiségben az ártatlan gyermekhang, ám fokozatosan fölényes, majd szinte féktelen, fasisztoid orkánban tör ki: mindent s mindenkit ami/aki más, lesöpörni a Föld színéről. Brrr!
Molnár Ferenc Áts Ferije - Józan László korrekt, érzékletes megformálásában - azonban mégsem az a diktátor, akiből jó néhány volt/van/lesz e golyóbison, hanem megmaradt benne az ember/ies/ség a kisebb/ségg/el szemben, s emelt fővel tud veszíteni tisztességes csatában. Az őszinte együttérzés sem halt ki belőle. Méltó ellenfél. Ő is mélyen gyűlöli a Geréb-féléket, a Janókat meg a „janicsár” Hegedüsöket… Szóval ne hunyjon ám még ki, ilyen értelemben sem, a remény!

A Pál utcaiak győzelme nem pirruszi. Hosszú távon számíthatunk rá erősítő-éltető energiájára. Amit persze abban az értelemben is úgymond lecsatlakoztatnak, hogy a veszprémi Pannon Várszínház 2017 tavaszára(!) máris műsorra tűzte Dés-Geszti-Grecsó létéltető, télűző játékát. A béke-színterek – játszóhelyek - száma bizonyosan rohamosan nő a következő években, évtizedekben. Végre-valahára egy nem kétes értelmű/értékű diadal!
                                         2016. november 7.
                  www.alon.hu

 

 

 

 

 

 

 

2016. november 3., csütörtök

A grund mi vagyunk, ne féljetek, Nemecsekek! - Elképesztő siker A Pál utcai fiúk a Vígszínházban - Dés László, Geszti Péter, Grecsó Krisztián zenés játékának küldetése van 1956 hatvanadik évfordulóján


Véletlen csupán? A sors, avagy a Jóisten – ki tudja? 896: hon, foglalás. 1896: Vígszínház, nyitás. 1906: A Pál utcai fiúkat ekkor veti papírra Molnár Ferenc (Budapest,1878 - New York, 1952), folytatásokban jelenik meg a Tanulók Lapjában. 1956 hatvanadik évfordulója alkalmából, 2016 őszén a forradalom közkatonái/hősei s a mindenkori „kisemberek” előtt tiszteleg Dés László (1954), Geszti Péter (1964), Grecsó Krisztián (1976) zenés játékkal a molnári igényességhez, érzékenységhez, szellemességhez, zsenialitáshoz, minden módon: hűségesen.
A Vígszínház legelső direktora, Ditrói Mór, úgy hírlik, igazi modern együttest hozott létre. Klasszikusokat és kortársakat játszatott, nívósan. Eszenyi Enikő (1961) igazgatónő - 2009 óta - ugyanezt teszi.

A Pál utcai fiúk itthon van(nak), maradt(ak) Szent István országában s immár: a Szent István körúti teátrumban mutat(nak) utat. 
Rendezője Marton László (1943), aki egy esztendő híján negyed századig (1985-2009) vezette a Víget, azóta főrendező. Dramaturg Radnóti Zsuzsa (1938); szakmája kiválóságaként a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia senior tagja. Néhány elemet felhasználtak annak a Török Sándornak (1904-1985) az átdolgozásából, akinek köszönhetjük többek között a Hahó, Öcsi!-t meg a Kököjszi és Bobojszát (1948, és, bocsánat, egy pillanatra; ennek a cenzúrázatlan kiadása, nem tévedés: 1997-ben jelent meg!). Khell Csörsz (1953) vizuális tervező, Benedek Mari (1960) jelmezálmodó: Jászai-díjasok. Horváth Csaba (1968) koreográfus: Harangozó Gyula-díjas. Kissé elcsépelt szóhasználattal: összművészeti (Gesamtkunstwerk), még inkább pedig a teljességre törekvő – most kivételesen ne legyünk félszegek, kishitűek, szófukarok -, azt szinte megközelítő, tiszta, igaz, szép alkotás indul világhódító útjára a Vígben/Vígből.
Csoda.
A barátságról, a hűségről, az eszmék elárulásáról… Arról, hogy miénk ez a grund, helyesebben: mi vagyunk a grund. Itt akkor is élnünk s halnunk kell, ha éppen ellenségnek tartanak bennünket, nem mások, a mieink. Ha ilyen-olyan gittegyletekben nemhogy kisbetűkkel írják a nevünket a cserkész, az őrsi naplóba, hanem le is radíroz(ná)nak.
Beleráncigálnak az első világháborúba, ágyútölteléknek azért még mi is megfelelünk nekik. Aki megmarad, azt utóbb másképp iktatják ki. A vészkorszakban a nácik elképedtek azon az igyekezeten, amiképpen mifelénk (ismét) fölütötte a fejét a likvidálási láz. A haszonszerzés, ártatlan százezrek pokolra – gettóba, gázkamrába - juttatása, kifosztása, megalázása, meggyalázása. Mintha Molnár Ferenc ezt is előre megsejtette volna a századelőn, „e kávéházi szegleten” (J. A.), ahol egyébiránt írta A Pál utcai fiúkat. 1939-ben, ötvenegy évesen(!), a nemzetiszocializmus miatt, emigrálni kényszerült. Franciaország, Svájc; az Újvilágban telepedett le.
A második világégést követő szusszanásnyi idő után ismét rabiga e hon(ban), ideiglenesen, épp csak negyven esztendőre. A világhatalmaknak köszönhetően újabb szabad légvétel következhetett, mára pedig: megint fogy a levegő. Sikerrel szívja el az itt még tengődő több millió magyar „kisember-közkatona” elől a dőzsölő legmagyarabb brancs. Ez az einstand - az erősebb mindent visz – újabb fénykora. Rémkorszaka.

A Pál utca fiúk – mint „musical” - első nyilvános előadásán, 2016. október 29-én, szombaton este azt (is) érezhette/érzékelhette a publikum, hogy eljött – legalábbis mintha eljött volna - az igazság pillanata.
A megtisztulásé.
„Csak” az elmúlt százhúsz esztendőben – amióta Közép-Európa lelkiismerete a Vígszínház – mi mindenen mentünk át mi, közlegények, nemecsek ernők (lásd a fentebbi „menüsort”), mi mindenbe pusztultunk, avagy csak tör(őd)tünk bele. Mindezek is be-bevillan(hat)nak a néző lényébe, s mindezekkel együtt is, mégis, csak azért is azt sugallja, táplálja belénk ez a fantasztikus lét-színrevitel, hogy nem szabad föladni. Megmaradtak s meg is maradnak olyan embereszményi alappillérek, amelyeket megtébolyult, sátáni erők sem semmisíthetnek meg. Soha.

Dés László zenéje „Dés” és mégis (elnézést) „Désebb”, azaz: gyökereit megtartó, újabb, megint csodálatos törzset, ágakat, leveleket, virágokat termő, Geszti Péter versei/szövegei a korábbi értékeseknél is még becsesebbek, Grecsó Krisztián deszkákra átgyúrásával együtt olyan szintézist alkotnak, a már méltatott, úgyszintén kimagasló művésztársakkal összhangban, egyetemben, a történelmünket/történetünket s jelenünket is megidézve, hogy az bámulatos, felemelő, megható. Katartikus. Egyetlenegy fals vagy felesleges hang, kép, gesztus, mozdulat nincs. S olyan finoman, megkapóan építkeznek, annyi, de annyi inspiráció egységesül, amitől egyszerűen: boldoggá válunk.
A Nemecsek Ernőt elragadóan megformáló, természetes példa(kép)ként állító Vecsei Miklós (1992) szavai villannak be: „az én szociális munkám a színház lesz”. Punktum. És Boka, az ifi elnök – ilyen (lehetne) egy igazi államférfi – makulátlanságát sugárzó Wunderlich József (1989) is kivételes!  Közel(ebb) került önmagához, hozzánk. Egyszerű. Őszinte. Fesztbaum Béla (1975) Rácz tanár ura is igen szerethető és ugyanígy, kivétel nélkül az egész csapat! Geréb ugyan nem, ám ki ne rühellne egy árulót? Akadnak mostanság is szép számmal kollaboránsok, ne tudnánk? Csapó Attila Gerébként nem csak magát az ördögöt láttatja, merthogy ez jóval összetettebb képlet. Hu-juj!
A fedélzeten mindenki kifogástalan: Józan László (Áts Feri), Király Dániel (Csónakos), Tóth András (Kolnay), Zoltán Áron (Barabás), Szántó Balázs e. h. (Weisz), Csiby Gergely e. h. (Richter), Medveczky Balázs e. h. (Csele), Kovács Olivér (Leszik), Ember Márk e. h. (az idősebb Pásztor), Nádas Gábor Dávid (a fiatalabb), Tóth Máté (Szebenics), Gados Béla (Janó, a grund őre), a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium színész- és táncos képzésének növendékei, valamint a többi szereplő, közreműködő.

A neves Jób Dániel 1921-től 1938-ig, valamint 1945-1948-ig igazgatta a Vígszínházat, a legendás hírű Várkonyi Zoltán 1962-től volt főrendező, majd 1971-től 1979-ben bekövetkezett haláláig igazgató. Ha ők s a többi társulatirányító meg a nagy kedvencek, Makai Margit, Muráti Lili,  Ruttkai Éva, Sulyok Mária, Bulla Elma, Tolnay Klári…, Ajtay Andor, Benkő Gyula, Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Mádi Szabó Gábor, Somogyvári Rudolf… - letekintenek az égi Vígből e földinkre, Molnár Ferenccel együtt, akinek a legelső színpadi művét is már itt mutatták be (1902 novembere: A doktor úr), elégedetten, mosolyogva bólinthatnak, kalapot emelhetnek, merthogy minden a legnagyobb rendben van A Pál utcai fiúkkal a Szent István körúton.
Immunerősítőjének jóvoltából pedig előbb-utóbb Szent István országában sem lehet ez másképpen. A sorsunk unszolására, a Jóisten segedelmével (is-is)? „Minden csoda, vagy semmi sem az”, olvasható a világhíres Molnár mester egyik budapesti emléktábláján. Az bizonyos, hogy semmi sem történik véletlen(ül) csupán.  

                                      2016. november 2-3.
                                 www.alon.hu  -  Eszenyi Enikő rajongói oldala

2016. október 30., vasárnap

Ötvenhat fényesen ragyogjon - Török István (1930-1958) emlékére

     
Ötvenhat fényesen ragyogjon,
nem halványulhat sohasem,
őrizzük szívünkben a tüzet,
s mosolyognak ránk a csillagok.

A rátermett sárvári legényt
Győrbe a vagongyár hívta,
tudatára ébredt társaival:
tenni kell, hogy jobb legyen a lét.

„Padlássöprést soha többé,
a kis embernek lehessen szava!
Tűnjenek el az oroszok,
menjenek innen haza!”

A Nemzetőrség első embereként
a Rákóczi laktanyába ment,
meggyőzte baka sorstársait:
csatlakozni forradalmi tett!

A rádióban Bánk dalára fakadt,
„Hazám, hazám, te mindenem…”;
föllépett a tettlegesség ellen,
vétkeseket is menekített.

Munkástanács küldötteként
tárgyalt Nagy Imrével is,
ám a novemberi terror
szétlőtte az ország álmait.

Elrejtőzve sem adta föl,
terveket dédelgetett,
csakhogy ezekhez segítség
sehonnan sem érkezett.

Nem maradt más lehetőség;
közel az osztrák határ…
S jött a lágerből a levél:
„Mama, New York az irány!”.

„Drága egyetlen kis fiam,
borzasztóan hiányzol!
Képzeld, a Kádár közölte,
az amnesztiát megkapjátok.”

Az Újvilágból hazaröpült,
már a határon lefogták.
Csak egyszer láthatta a mama;
sietve ácsolták a bitóját.

’58. december másodikán
hajnalban végezték ki,
este érkezett meg a sürgöny:
e börtönben nincs több halál.

Agyvérzést kapott a mama,
nem lett már a régi soha.
Kívánságára koporsójában
örök társa fia mundérja.

Hősünk nevét utca jelzi,
posztumusz díszpolgár lett,
emlékpark idézi alakját,
örök példa maradsz nekünk itt!

Ötvenhat fényesen ragyogjon,
nem halványulhat sohasem,
őrizzük szívünkben a tüzet,
s mosolyognak ránk az angyalok.

                                 /Szenkovits Péter - 2016/

2016. október 27., csütörtök

Életóra Für Anikóval - Weöres Sándor Színház, Szombathely


Nem okoskodó: bölcs. Nem magamutogató: őszinte. Nem nagyképű: természetesen szerény. Töpreng és inspirál: te, most hol tartasz?
Semmiségekről dalol Für Anikó. Szinte. Arról, hogy így-úgy poroszkálunk e golyóbison, találkozunk valahol, valakikkel, ám többnyire összefutunk - önmagunkkal. Hoppá!
Hangulat. Hangolódás. Hanghullám. Összhangzattan. Harmónia.
S talán-talán csend.
A teremtő. Teremt. Ő.
Amitől értelmet kap az itt-lét. Amiért fölkelni nem nyűg, bár fáradtság. Ami maga a fény, merthogy eloszlatja a belső-külső szürkeséget/sötétséget. Figyelésre, figyelemre, regisztrálásra, megérzésre, megértésre fókuszál. Erőt ad ahhoz: ezt és ezt korrigáld!
Für Anikó szeret énekelni. Tud is. Mindez alap, de kevés – lenne. Ha nem találná meg azokat, akik szintén érték-vezéreltek. Bereményi Géza – ő szerezte a dalszövegeit - létezésleckéiből már jócskán kaptunk kóstolót az elmúlt évtizedekben. Hol tanulunk belőlük, hol nem. Rajtunk múlik, nem rajta.
Hrutka Róbert zeneszerző egészen kivételes hangulatfestő. Gitárosként, vokalistaként is elsőrangú. Kalmus Felicián csellista úgyszintén odaadásról tesz tanúbizonyságot, a profizmusnak olyan meglétéről, amely nagyobb biztonságot nyújt, mint légtornásznak a kifeszített acélsodrony. Egészen nyugodtan rájuk bízhatjuk magunkat. Kell-e ebben a mai káoszban, tébolydában több?
Amikor Für Anikó az ő Budapestjükről énekelt szerdán este a Weöres Sándor Színházban, akkor előhívták bennünk a sajátunkét is. Ami persze, más, mint az övék, és mégis: ez is, az is érvényes. Olyan szép, hogy annyira szerethető a mi fővárosunk, a sebeivel, a fekélyeivel, a mindenével együtt, igen-igen, de leginkább, mégis: az örök sokszínűségével. No, az egész 1956-jával is, aminek a lényegéről, az igazi üzenetéről amúgy egyre többet, egyre nagyobbakat hallgatnak, hatvan esztendő – a hatvanadik évforduló - ide vagy oda. A személyes pesti-budai történéseink, élményeink, fölsorolhatatlan vágyaink, reményeink, képzeteink életraktár-készletünk végtelenített szavatosságú energiatartalékai. Elfelejthető-e valaha is jó Cseh Tamásunk: „Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?”.  
Jólesik, amiként Für Anikó megfogja a kezünket, annyira magától értetődő, hogy bízik bennünk, bízhatunk benne. Egyszer csak mellette terem Fekete Linda, a WSSZ kiválósága, s bár nem igazán fogom fel, miről is énekelnek (ha megnyúznának, se tudnám megmondani, most sem), annyira szépek, igazak és valók, hogy a világ összes gyógyszergyára rögvest szögre akaszthatná a kulcsot, mert: íme, itt a garantáltan legtermészetesebb alap- s hatóanyagú nyugtató-pirula két pazar magyar színésznő/énekesnő képében! Hogy túlzás? Fitty-fenét!
S talán én sem vagyok immár akkora akadálya saját magamnak - hol is tartok most…? -, mint voltam Für Anikó életórája előtt.

                                                 2016. október 27.

                                     www.alon.hu

 

2016. október 22., szombat

NÉP: SZABADSÁGOT! - Avagy mindörökké Budapest


Enyém, tiéd, övé itt a tér. Parlament. Mátyás-templom. Zsinagógáink. Kodály körönd. Raoul Wallenberg, József Attila szobra. Duna-part. A cipőink. Soha többé vérzivatart! 1956 mártírjai: szabadság, egyenlőség, testvériség. „Őtkeres” ingatlan-panamáról nem ábrándoztak. Hősök teléről, ligetmentesített fővárosról, Mániákus Nepperek Bandájáról (MNB) sem. A 225 éve született Széchenyi éves jövedelmét fölajánlaná-e a 2024-es brancs-bizniszes olimpiára?

Budapest magyar, európai, egyetemes érték. A Sziget-fesztivál, a romkocsma-negyed a befogadók, a másságot méltányolók, az egymást becsülők, a boldog bulizók - békeidők – jelképe. A dübörgő zene teremtette belső csöndünk bölcsője.  Ugye, elhisszük Billy Elliotnak az Erkel Színházban: nincs lehetetlen! Miénk, tiétek, övék itt a tér. Mindörökké.  

                                                              /2016/    
                              www.alon.hu        

 

2016. október 17., hétfő

Ahogy tetszik/Mellékhatás; szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem/életem - Weöres Sándor Színház/Rózsavölgyi Szalon


Szerelempirula vajon létezett-e Shakespeare (drámaíró-költő-színész; 1564-1616) életében…? Honfitársa, Lucy Prebble (író-producer - 1981) már ki is próbáltat olyan készítményt, amelytől várhatóan vonzalom támad bennünk a másik – mások - iránt.
Máris húzhatjuk le létünk redőnyét? Mert, hiszen tágítható a kör szinte a végtelenségig: kivétel nélkül minden, az összes lépésünk, emberi-társadalmi cselekedetünk mögött (előtt, alatt) valamilyen, tőlünk független mozgatóerő áll(hat)?
Földi? Földön túli? Isteni? Ördögi? És mi múlik rajtunk? Csak nem kísérleti nyulak volnánk? Egyszer s emitt égiek, másszor s amott történetesen gyógyszer bizniszben utazók kénye-kedvére ugrándozunk. Vánszorgunk. Vagy: is-is.
A majd’ mindnyájunkat így-úgy befolyásolni akarók és tudók köre tágítható. Vagy éppen szűkíthető, merthogy a magukat kiválasztottnak tekintő földi kisistenek, ne kerteljünk: a többséget kiszipolyozni, megnyomorítani, rabszolgasor(s)ba taszítani akarják. És fájdalom: meg is teszik. Mert megtehetik. Meddig tűrjük?

No, William Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátéka a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, Lucy Prebble Mellékhatás című drámája pedig a budapesti Rózsavölgyi Szalonban fut éppen mostanság. Bennem egymás mellé kerültek. Hogy jó időben-e, továbbá véletlenül, avagy irányítottan? Tudja csuda. Kavarognak belsőmben, képtelen vagyok komplex hatásuk alól szabadulni.
XXI. századi nézőként/mazochistaként egyrészt megköszönöm a szemem nyitogatását, másrészt, olyan sötét mezőket sejtek, hogy (megint) meg-megijedek magamtól meg a mindenségtől.
Hja, ha az embernek éppen nincs különösebb gondja-baja, hát, tesz arról, hogy legyen. Beugrik a WSSZ-be meg a Rózsavölgyibe, hogy aztán jó alaposan fejbe kólintsák. Aki hülye, az haljon meg.

Szerelem első blikkre. Addig, amíg nem éljük át, lehetnek róla sejtéseink, de amikor bevág a ménkű, akkor kifordul sarkaiból a világunk. Nemdebár? Vagy vegyük csak akár a legprimitívebb fiziológiai-biológiai szükségleteinket. Milyen a közérzetünk, viselkedésünk: evés-ivás előtt s után? Sorolhatnánk. S ha megvonják tőlünk etikai betevő falatjainkat, példának okáért az alapvető szabadságjogainkat, miképpen reagálunk? És ezer meg ezer féle aspektus béníthatja-mozgathatja a rugóinkat. Miközben ott a már említett - mégsem megkerülhető(!) - felelősségem.

WSSZ, Ahogy tetszik. Horgas Ádám rendező alapossága csettintésre készteti a néző ujjait. Ez igen, vagy így, vagy sehogy, mert másképp nem érdemes, nem szabad! A szerelmi szálon - s annak szerteágazó hatásmechanizmusán – kívül/túl persze más vetületek is kirajzolódnak, ám ezek méltatására nem vállalkozik e szerény írás.
Hartai Petra (Rozalinda) és Bányai Kelemen Barna (Orlando) annyira tisztán sokszínűek, már-már varázslatosak, hogy időnként meg-megremegünk az általuk sugallt felismeréstől: ugye, milyen szép az emberi élet?!  Edvi Henrietta Céliaként azt is jelképezi, hogy mi mindenre lehetnénk képesek testi-lelki jó barátainkért. Próbakő. Igen, amikor a máj elválik az epétől. Itt az udvari – s azon is jóval túli - bolond neve Próbakő: Vass Szilárd. Mi minden lakozik benne. Bennünk.
Kivétel nélkül mindenki hozzátesz ahhoz/azért, spiritusszal nem fukarkodva, hogy ráismerjünk önmagunkra, a másikra, s mindez inspiráljon az itt és most összekuszálódott kapcsolatrendszerünk átvilágítására.
Balogh János, amikor éppen szittyós szerzetes, bemutat egy olyan briliáns burleszk-biciklis bukdácsolást, amihez foghatót még nem láttam teátrumban (sem). Rekeszizmot rázkódtat. De mit keres ez itt? Hogy jön a képbe? Úgy, hogy szintúgy rólam/rólunk szól. Végtére ez is „megoldás”: holt kokszon átvészelni a káoszt. Bringa meg esketés; micsoda??? Én? Kik ezek, mit akarnak? Ne már!
Horgas Péter díszlete bennem azt is erősíti, hogy a kreativitás határtalan, a fantázia végtelen. E szabadságunkat/szokásunkat soha, de soha nem vehetik el tőlünk, ugye?!

Rózsavölgyi Szalon. A Mellékhatás rendezője a mindig a mélységet kutató s a magasban kémlelő, kivételes Valló Péter. Gyógyszerkísérlet. Connie és Tristan elzárva a külvilágtól „szív potencianövelő szert” kap, vagy mégsem. Egymásba szerelmesednek. A placebótól? A tudomány legújabb vegyszerétől?
Ma már mindenre van szintetikus segédanyag/orvosság. Tényleg? Vagy inkább: minden üzlet, üzlet, pénz és pénz? Senki és semmi sem számít. Ma még inkább nem, mint tegnap. Ez gazság!
Nincs már olyan sze(g)lete az életünknek, amibe mások ne nyúlnának, ne avatkoznának bele. Az intim szféránk rég nem csak a sajátunk. Azt hisszük, hogy vannak létcsodák, együtt szárnyalások, amikért érdemes élni, aztán paff: manipulálnak/átvernek bennünket.
Sodró Eliza (Connie) káprázatos. Karnyújtásnyira tőlünk – szombathelyi „rakétákkal” immár a fővárosban – kiemelkedő színésznővé vált. Hihetetlen, micsoda erős, mennyire érzékeny s pontos! Riadóztatni kéretik a filmrendezőket: legyenek szívesek vászonra „festeni”, hogy milliónyian meríthessünk belőle, általa erőt! (Önző vagyok. Bocs’!) Ő aztán nem placebó, nem utánzat, e-re-de-ti: Sodró Eliza. /Egyetlen erősségem talán a tehetségregisztrálás. Ilyesmivel – ha minden mással igen - nem szoktam zátonyra futni./
A csodálatos Tóth Ildikó játssza a kísérletet végző/felügyelő doktornőt. Ha ifjú kolleginájára a jelzőim ülnek, már pedig ülnek, akkor nála mindazokat még be kell szorozni. /Együtthatót most ne tessék számon kérni tőlem!/ Elképesztő, hogy mennyire igazi életet kapunk tőlük. Hallottuk már valaha is Porogi Ádám (Tristan) nevét? E fiatalember szintén SZÍNÉSZ. /A tavalyi évad Hamletje Kecskeméten!/ Fölbecsülhetetlen, kiaknázatlan értékeink vannak e honban! Lengyel Ferenc neve, ugye, már ismerősebb? Valamit kapiskálunk felőle. Ő a kísérletkiagyaló (nem kizárt: koppintott is a szemét!) professzor. Meglehet, sőt, bizonyosan erősebb kutyák bérence, aki mindenre hajlandó a karrierje érdekében. Kiárusítja bagóért az ember/i/séget. Nem mellékesen: egykori szerelmét is. Hippokratész (görög orvos, „az” etalon - Kr. e. 460-370) már régen szétforgott a sírjában a magukat ilyen világ-okosnak tartó köpedelmek miatt.

Szóval akkor mi is múlik rajtunk, földi-égi kísérleti nyulakon? Minden, de minden szerrel/szarral, matériával, s ideológiával a pokolba! Öntsünk tiszta vizet pohárba/medencébe/óceánba, hogy semmi/senki ne mérgezhessen tovább bennünket, ne mérgezhessük egymást!
Éppenséggel mindez már lehetetlen, képtelenség, mert az eddigi toxinok, mételyezések sem szüntethetők meg, tüntethetők el…
Élhetünk-e még valaha is úgy, ahogy – a Mindenhatónak/Teremtőnek meg nekünk, a többségnek - tetszik? Mellékhatás(ok) meg pirulás nélkül. Békességben. Szeretetben. Szerelemben.

                                            2016. október 16-17.

                        www.alon.hu

 

 

 

 

 

 

2016. október 12., szerda

My Fair Lady - Tompos Kátya, Alföldi Róbert, Puskás Tamás meg az Abszol út a Centrál Színházban


Csaknem tökéletes. Jó, belátjuk, elfogadjuk: halandó számára elérhetetlen az abszolút. Ez még akkor is igaz, ha manapság e vidéken némelyek istennek képzelik magukat. Rosszul teszik. Előbb-utóbb rá fogják őket ébreszteni, hogy a tökély nem emberi kategória.
Viszont a My Fair Lady remekműként örök. Története megeshet bárhol, bármikor, bárkikkel. Véletlen, hogy 1912 és London.

2016. október 10., hétfő, Budapest. Centrál Színház. Karnyújtásnyira az Operaháztól.
Az Andrássy úton, a Hajós utcában, az egész belvárosban s országban van valami furcsaság. Kavarog a nézőben – bennem - a bizonytalanság. Az oka tragikus: az én éltemben még nem volt soha olyan hétköznap e honban, hogy a Népszabadság ne jelent volna meg.
Sajtó- és szólásrabságunk első napja a XXI. században.
A teátrumban pedig a szavak a leghangsúlyosabbak. A verbalitás, a kommunikáció, amely nélkül nem ember az ember.
Idebent most még szabad a szó.
Vajon meddig?
Lehetetlenség – számomra legalábbis – úgy nézni az előadást, mintha nem történt volna semmi. Henry Higgins beszélni, a tágabb világot is érzékelni s érteni tanítja Eliza Doolittle-t. Persze egoista a professzor-agglegény meg tiszta-önérzetes a leány; férfi-nő szakadatlan küzdelme vastagon zajlik. Mégis leginkább az egymásra figyelésnek, a megértés szándékának, az önalakításnak, a hibáink belátásának, valamiképpen tehát az énünk csiszolásának, az együttélésnek, a másik becsülésének a képessége árad felénk, ívódik belénk.
Egyfajta megtisztulás és megerősítés.
Nem hiszem, hogy Alan Jay Lerner (szövegkönyv-dalszövegek),  Frederick Loewe (zene), Baráthy György (fordító-dramaturg), Puskás Tamás (rendező-direktor), Dinyés Dániel (zenei vezető-hangszerelés), Jaross-Giorgi Viktória (koreográfus), Bagossy Levente (díszlettervező), Szakács Györgyi (jelmeztervező), Tim Mascall (világítástervező) szinte felülmúlhatatlan alkotását/produkcióját a következő tíz évben ki lehetne iktatni a Centrál Színház repertoárjából. Azért sem, természetesen, mert Tompos Kátya (Eliza) és Alföldi Róbert (Higgins) utolérhetetlent nyújt. Elképesztőek! Nincs kétségem afelől, hogy tanulmányok sokasága elemzi s magasztalja – méltán - művészi teljesítményüket.
Annyira, de annyira szerethetők!
S a velük együtt játszókat is csak dicséret illeti. Borbás Gabi a professzor édesanyjaként arra is példa, miképpen lépjünk ki előítéletes önmagunkból, s igenis, lássuk végre meg más(ok)ban a szépet, a jót, a nemeset. Képesek legyünk az el-, a befogadásukra. És, persze, humor, önirónia nélkül nincs igazi létezés! A jó Pickering ezredes Cserna Antal. A látszólagos jelentéktelenség mögött miféle erények lappanghatnak! Magyar Attila Eliza apjaként többek között azt is prezentálja, hogy a lump kisemberbe több tisztesség szorulhat, mint a miniszterelnökbe. Verebély Iván a királynő. Akkora csavar ez és olyan édes meg bődületesen túlmutat önmagán. Szabó Éva villanása a lóversenyen a professzor édesanyjának barátnőjeként meg azt mintázza, milyen hosszú vágta a színi életpálya, s ezt olyan, de olyan alázattal, odaadással lehet művelni, hogy az megható!

Egyszer-másszor azt vesszük észre, hogy a szemünk sarkából valamiféle meleg forrás indul alá. Közben külső s belső mosoly simogat. Mérhetetlenül szükségünk van minderre e vérzivataros időkben.
Alföldi Róbert, Tompos Kátya, Puskás Tamás és csapatuk energiatöltetet ad ahhoz, hogy ne engedjük elvenni tőlünk a szavakat, a tisztességes kommunikációt. Ne tűrjük el a sajtó- és szólásrabságot!
Nincs lehetetlen.
Elizának s Henrynek sikerült száz esztendeje.
Irány az Abszol út!

                                  2016. október 12., szerda
                                  www.alon.hu

 

 

 

2016. október 5., szerda

A szabadság bennünk lakik - Zsótér Sándor Ibsen-rendezése a szombathelyi Weöres Sándor Színházban


Olyan nincs, hogy ne lenne valamiféle mozgásterünk. Belső késztetéseink s képességeink szerint ilyen-olyan mezsgyén egyensúlyozhatunk. És közben haladhatunk.
A szabadság bennünk lakik.
A saját világszámunkat ki kell csiholnunk magunkból. Ováció szükségtelen. Elég, ha a tükörbe nézve, semmiféle késztetést nem érzünk arra, hogy oda sercintsünk.
Kivételezettség-érzet, gőg, letarolni mindenkit alapból, no, ilyesmivel bizony találkozunk. Ám a dolgok rendszerint a helyükre kerülnek. De nem maguktól. Tőlem. Tőled. Tőle. Rend szerint.
Ne legyen tele a gatyánk!
S tudjunk összekacsintani az égiekkel.

Henrik Ibsen Kísértetek című drámája a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, Zsótér Sándor rendezésében, megdolgoztatja a nézőt. Nem kötelező penzum. De igencsak ajánlott.
Aki nem kér az ilyen segéderőből, annak bizony nem (lesz) könnyű az egyensúlyát helyrebillentő szert szereznie a piacon. Gyér a felhozatal.
Kiss Mari olyan özvegyet, anyát játszik s úgy, hogy társ, szülő nem kerülheti ki a magába nézést. Újragondoltatja a hozzátartozóinkhoz, a szűkebb-tágabb (lakó)közösségünkhöz való viszonyt. Kiss Mari mindig pontos és fontos. Most is az. S ha az ember, a néző venné magának a bátorságot, hogy az ő sugalmazására elemezze saját létezését, és miért is ne venné/tenné, természetesen a művésztársak – legfőképpen Zsótér Sándor – inspirációit is magába szívva, akkor, szóval, ha beindul a gépezet, a fogaskerekek lendületbe jönnek, nincs mese, tényleg kutatom a sorsomat. Aztán levonom a helyes következtetéseket. Magamról. Utóbb tágulhat a kör.
Trokán Péter megrendítő pillanatokat szerez. Embernek lehet, kell maradni. Mert csak. Ördögtől való (lenne) beállni a sorba, átgázolni önmagamon, mindenkin, mindenen.
Bajomi Nagy György „nagyfiú”. Miképpen legyünk ’okosak’ gyerkőcként, tinédzserként vagy akár negyvenesként-ötvenesként, hogy hitet, erőt meríthessünk egymásból? BNGY olyan érzékenyen tárja elénk az örök esendőséget, s tépelődéseinket meg tébolyunkat, hogy lehetetlenség nem beleérezni magunkat a hely(zet)ébe, azazhogy valójában a sajátunkéba. A remek Szerémi Zoltán tiszteletesként, pásztorként arra is példa, s ez szintúgy kapóra jöhet nekünk, hogy ha valakit másképpen ítéltem meg, mint amilyen valójában, de aztán belátom, tévedtem, igenis tudnom kell tőle bocsánatot kérni.  Az igényességéről ismert gyönyörű Fekete Linda azt is megsejteti, miképpen lehet túlélni a lenézettség, a mellőzöttség, a megaláztatás, a szeretetlenség s egyéb szörnyűség fokozatait. És igen, van egy pont: stop! El innen!
Hiszen a létezés – öröm.
Nemdebár?

Ne szívjuk mellre, ha mások belénk látnak. Nem ítélnek; útjelzők bolyongásunkban.
Bődületes felelősség a színház.
Ugyanekkora az élet.
Kicsiszolni a saját világszámunkat. Most éppen az e világit.
Hiszen a szabadság itt lakik bennünk, bennetek, őbennük.
Mindig van valamiféle mozgástér.

(Ui.: Még egyszer megnézem. Szükségem van rá.)

 
                                                 2016. október 4-5.
                 www.alon.hu