2016. január 31., vasárnap

Hegedűs a háztetőn, Menyasszonytánc - az Ígéret Földje bennünk (is) van


                                    Gordon Zsuzsa (1929. július 6. - 2015. január 31.)  
                                    kétszeres Jászai-díjas, érdemes művész emlékére

Hegedűs a háztetőn. Mit s hogyan muzsikál a mi sors-violinistánk az élet-héjazatunkon? Azt, s annyit hallunk-e ki/meg belőle, amelyet és amennyit az emberiség javára, egyben a saját építésünkre/épülésünkre is kamatoztatni remélünk/tudunk? S vajon miféle (csapat)játékosok vagyunk e golyóbison örökkön-örökké zajló ki- meg bevándorlási létmusicalben? Átjárja-e testünket, lelkünket, szellemünket Theodor Herzl (Herzl Tivadar, 1860-1904: honfitársunk, ő hirdette meg a zsidó nemzetállamot Izrael földjén a XIX. század végén) szavai? „Még senkinek se jutott az eszébe, hogy ott keresse az Ígéret Földjét, ahol valóban leledzik, pedig olyan közel van – bennünk, magunkban.” (Az idézet Shlomo Avineri Herzl című kötetéből való – Corvina Kiadó, Budapest, 2015, fordította Bart István.)

A budapesti Vígszínház mindmáig műsoron lévő Hegedűs a háztetőn című lélekcsiszoló előadása – rendező Eszenyi Enikő, premier: 2010. március – sok mindent aktivizál bennünk. Tevje, e tejesember Hegedűs D. Géza. Eszünkbe jut, persze, a filmbéli megszemélyesítő, az izraeli Hajim Topól (1935 - művészneve: Topol; Globen Globe-díjas, Oscar-jelölt, mindkettő: 1972), s természetesen a mi Bessenyei Ferencünk (1919-2004; korszakos aktor). HDG úgyszintén amiatt (is) érvényes, mert ő sem más, mint önmaga. S egyáltalán nem mellékesen: a lényébe bújhatunk. Húzzuk a kordé(nka)t.
Merre tart/fordul szekerünk rúdja? Hogyan is áll a szénánk? Istenem, magától értetődően, tiéd – csakis a Tiéd – az ítélkezés joga/tiszte. Aljasság, rejtve, előled nem marad(hat). Ebben ne kételkedjen senki; nálad kizárva például ügyek titkosítása ennyi s ennyi évtizedre/évezredre (ilyen fogalom hiányzik a te szótáradból). Meg felmentés sincs. Üt az igazság, az elszámoltatás órája (előbb vagy utóbb).
Golde Halász Judit. Csudaszív. Mikor Tevje kérdi tőle: „Szeretsz engem?”. „Hogy én téged?” Máris lecsapódik a pára a szemsarokban, elevenebb a pulzus, satuban a torok. S persze beugrik Goldeként Törőcsik Mari (1935 – minden idők legsikeresebb honi színművésznője; nyolc filmjének tapsoltak Cannes-ban, s tízszer ennyi rendező hevert csak eddig a lábainál, rajongók millióiról – e gyurmán – nem beszélve), megspékelve Gregor József (1940-2006, feledhetetlen dalszínész) Tevjéjével. A Vígben Jente és Celje nagymama: Kútvölgy Erzsébet, akinek az aurája nem ismer határokat. Az első emeleti páholyban megérintett, átölelt; s nincs kétségem afelől, hogy a legendás teátrum előtt szaladó 4-es, 6-os villamoson utazók szintúgy érzik/érzékelik életerejét, energiamezőjének sugárzását, s viszik magukkal útravalóul; elemózsiaként, rejtett tartalékként bárhol, bármikor elő-elővehető/aktivizálható.
Senki ne vegye rossz néven a meg nem említést, ámbár átlag felettinél nem adja alább egyetlenegy csapattag sem. Ám Harkányi Endrét s Rabbiját még muszáj – mert külön jólesik – megemlíteni. Igen, töprengők (is) vagyunk, de nem vesszük/vétetjük magunkat halálosan komolyan; ne tudnánk, hogy a humor némi (kissé rájátszott) habókossággal meghintve túlélni segít? Huncutul kacsintani egymásra, önmagunkra; ez lehet az egyik legfőbb szeretetzálogunk.
S a bölcsek köve keresőjátékból miért is rekesztenénk ki bárkit, bárhol is? Ugyan már! Hogy lehetne ilyesmit még csak képzelni/feltételezni is?!

Menyasszonytánc. Budapesti Operettszínház. Túl a kétszázadik előadáson. Meglehet, a darabtemetőn (legalábbis időlegesen), azaz az utolsó előadáson – 2016. január huszonötödikén – legfőképpen azon lehetett töprengeni, vajon az ellenségkeresés mióta dívik e gyurmánkon? Avagy mindig jelen volt a világegyetemben is, ezért nem tudunk elszakadni tőle millió esztendők óta idelent sem? Miképpen kéne el- és befogadni egymást; a bajt elsőként nem a másságban s másokban keresni, hanem legelébb magunkban?
Jávor Ferenc Fegya kompozíciója hol sodró, hol drámai, hol lírai; a klezmer zene repít, máskor megrendít. Megpendít bennünk valami jót; talán-talán még mindenkiben valahol, mélyen pislákol egy bányalámpa, mely léghuzatra, oxigénre vágyik.
Felismerésre: ez a bolygó legyen egyszer s mindenkorra metálgáz-, zsarnokság-, megfélemlítés-, önkény-, terror és robban(t)ásmentes övezet!
Az idén születésnapos, legendás Lehoczky Zsuzsát (1936), a szintén ragyogásáért szeretett Felföldi Anikót (1938), a Sopronban teátrumot is teremtő, svejki (kis)emberségünket/esendőségünket fölmutató Mikó Istvánt (1950 – az én szememben ő már régóta Kossuth-díjas, amiként Felföldi Anikó is!) boldogság egy színpadon látni. S még jó néhányakat, akiket csak azért nem említünk, mert igazából a szerepük valahogyan nem írattatott meg. Amennyire átjár bennünket a Budapest Klezmer Band gyönyörűséges muzsikája, picurkát elszomorodunk amiatt, hogy a szövegkönyv híján van pengés kidolgozásnak s még inkább: feszességnek. Talán éppen ezért nincs ott maga a darab a földkerekség színpadain (mint a Hegedűs!), jóllehet a Fegya-csapat bárhol képes nézőközösséget gyúrni/kovácsolni/varázsolni.

Leon Uris A zarándok című regényében (Partvonal Könyvkiadó, 2013 - Budapest, fordította Szántó Judit) ekképpen ír /389. oldal/:
„- Ó, Jézus, segíts! – kiáltottam. – Mi az igazság a mennyekben?
- Az igazság az, hogy Allah csak egy van. Ő maga a jó és egyszersmind maga a rossz is, és mindkettőből egyforma arányban juttatott minden embernek. Azért kaptál tőle lelket és szellemet, hogy önmagadban vívd meg a harcot, és amire jutsz, az csak a tiéd, és csak téged elégít ki. Ragaszkodj a lelkedhez – ne add oda senki másnak. Találd meg a magad válaszát, és akkor a szabadságot is megtaláltad.
- Ez mind közül a legirgalmatlanabb fejtörő!
- Úgy lehet, egy szép napon majd megfejted.”
Izrael felé tartva pedig Theodor Herzl (tíz napot töltött ott 1898-ban) így elmélkedik naplójában: „Különös, hogy ez a kietlen ország milyen érzelmeket vált ki az emberekből: az öreg, dél-afrikai német lelkészből, a bűzös fedélközegben utazó orosz muzsikból, a Konstantinápolyból velünk utazó arabokból, belőlünk, cionistákból, vagy a szegény román zsidó asszonyból, aki a beteg lányához megy Jeruscholajimba.”
A „Jövőre, Jeruzsálemben!” ősi óhaját mostanság még fájdalmasabban játssza a jó (élet)hegedűs az itteni  (lét)háztetőn(kön). Pedig „...oly közel van – bennünk, magunkban.”
                                                         2016. január 30-31.

2016. január 18., hétfő

A visszatérő (The Reverant)


Rend van a fejedben? Maga az ördög kérdezi ezt, akinek az a küldetése, hogy próbára tegye azokat a vissza- s megtérőket, akik nem alvilágiak. Visszakérdezni lehetne – no, és a tiédben? -, de nem igazán érdemes, mert a sátán egész lénye maga a sötétség. Jóllehet a legtöbbször megtéveszt/ő/, hiszen a mézesmadzagot húzza előttünk (angyali ábrázatot mímel, mintha segíteni is szeretne nekünk/rajtunk; ki ne ismerné). Ráharapunk-e, vevők vagyunk-e rá?
Időnként, bizony, igen.

A visszatérő, Alejandro González Inárritu filmje ismét olyan alkotás, amely Emmanuel Lubezki operatőr képeivel egyetemben bele-beleboronál (nem dönget!) bennünket a romlatlan, még vegyszermentes, manipulálatlan anyaföldbe. Miközben behatol a sejtjeinkbe is; ha hagyjuk. És miért ne hagynánk? Ha már egyszer olyan végtelenül profi az egész, úgy, ahogyan van. Nem lehet, nem szabad – nem való – lerázni magunkról, mint kutya a bolhát. Mert ha már ennyi energiát (meg pénzt) fektettek bele, s szinte moccanatlanul leköt 151 percen át - esetemben ezt történt -, akkor ez a gyógymód/terápia valóban széles spektrumú.
Valamennyien visszatérők vagyunk valamikor/valahová. Legföljebb nem foglalkozunk ezzel. Legyintünk. Nincs rá időnk. Kit érdekel? Az a mérhetetlen közöny, amivel saját magunkhoz meg egymáshoz viszonyulunk koordinátáinkat illetően, már-már elképesztő, elkeserítő.
Kezdünk megszűnni önmagunk szemében (is), mint természeti teremtmények. S társadalmi felsőbbrendűségi tudatunk kisatírozza (sok más mellett) azt az érzetet, ami arra utal(na): honnan is jöttünk? Nem feltétlenül Évára és Ádámra gondolok, avagy Darwinra, hiszen mindezek is csak, mondhatni, részegységek, állomások és nem célok.
És olyan, mint cél, talán nincs is a világegyetemben. Mégis, mi lehetne/lenne a végállomás (ebben) a nagy körfogásban? Hiszen vissza-visszatérünk ide-oda, ilyen, avagy olyan összetételben.
Talán mindez így/együtt - az ismétlődés, a feltámadás - maga a program.
Akkor hát minden mindegy lenne, hiszen csak részleges az összes megjelenési formánk, a mindenség kalapjából ki-kihúzzák a galaxis menetrendszerű lottósorsolásán: van másik alakzatod, /halmaz/állapotod! Meg harmadik, negyedik, ötmilliárdnyid…

De akkor hol van az én felelősségem? Majd úgyis korrigál(hat)ok.
Ám: az aktuális kölcsön-matériánkban vajon miképpen válhat ismét a lélek, a szellem fizikailag is (fából vaskarika?) szinte meglapogathatóvá: földim, de jó egymást megölelni!
Jó – Napot!
Miként ismer az anyag a léttükörben újra s újra önnön magára?

Addig, ameddig erre nincs (sincs) hitelt érdemlő felelet, addig marad az itt és most: ez az egy földi életünk van. Hogy rizikós? Az. (Maga az állítás is, persze.)Hogy mi felelünk a tetteinkért, azok következményeiért? Bődületes teher. S nem kisebb frázis: ettől szép.
Hugh Glass/Leonardo DiCaprio, ha úgy teszik, vigaszfigura az élet nevű panoptikumunkban. Nincs olyan akadály, amin ne vergődne át, még a sírgödörből is kimászik, pedig már…
De miért is adnánk föl, ha - pedzegettük: momentán - mindössze egyetlenegy esélyünk van „idelent”?!
John Fiztgerald/Tom Hardy; a saját bejáratú gonosza/sátánja mindenkinek megadatik/kijár. Vannak szintek, eltolódások, hangsúly variációk – de Lucifer elleni küzdésből senki sem kap fölmentést. Nincs kiskapu.

Rend van a fejedben? Az ördög frocliz; neki éppen az a küldetése, hogy próbára tegyen. Nekem meg a vissza-visszatérés: a fényre, hogy e világunkban se, sohase legyek alvilági.    

                                               2016. január 17-18.

 

 

 

 

 

2016. január 16., szombat

Meg tudod csinálni (You can do it) - Károlyi Béla


Károlyi Béla (Kolozsvár, 1942) hírneves tréner immár a Magyar Sportújságírók Szövetsége életműdíjasa. Sárvári vendégeskedésekor, 1998-ban rögzítettük vallomását.
„A sors úgy hozta, hogy a hatvanas években kis román bányavárosban, nyomorúságos körülmények között próbáltunk valami olyat csinálni, amit addig senki más még nem…”

 
Akaraterő, önbizalom
"Szegény bányászgyerekeknek nem lehetett más reményük, mint hogy valamit kapjanak, amitől úgy érzik: képesek valamire. Hihetetlenül jó volt a kezdés, s ez bennünket is megerősített; képesek vagyunk nagyon fiatalokkal, korán, kiváló eredményeket elérni. Akaraterőre és önbizalomra volt szükség. S természetesen szakértelemre és fanatizmusra. Odaálljunk, még akkor is, ha úgy látszik, hogy az a hegy túl nagy, nem lehet ledönteni, de mégis megpróbáljuk…”
S egy kalapácsvetőből, diszkoszvetőből, aki utóbb meg válogatott kézilabdás, miként lesz tornaedző?
„A feleségem tornász volt már gyerekkorától, az egyetemei csapat egyik erőssége. Tulajdonképpen rajta keresztül szerettem bele igazából a tornába. Így kettős szerelem volt. (Nevet.) Az egyik az ember, a másik a sport. S miután jó erőben voltam, az edző megkért, segítsem dobigálni a lányokat.”

 
Tarolt a bébi-csapat
Hamar jöttek az első eredmények. Már ’66-ban országis ifjúsági válogatott versenyen nyert a Károlyi-csapat, ráadásul úgy, hogy senki meg sem közelítette a teljesítményüket. Bébi-csapat, mondták, hiszen a nagy, tizenhat-tizenhét évesek mellett tényleg kicsik voltak, nyolc-kilenc-tizenegy évesek. De két év múlva már a felnőtt bajnokság ajtaján kopogtattak. 1873-74-ben pedig teljesen dominánssá vált a szerepük a román tornában, nem akármilyen körülmények közepette, mivel az akkori Securitate csapatát, a Dinamót, államilag, politikailag, pénzügyileg is kiemelten támogatták.
Az első nagy nemzetközi eredményük 1972-ben Várnában született, barátság kupán, igen erős mezőnyben. Károlyiék kilenc-tízéves növendékeikkel berobbantak, megverték az oroszokat. Ekkora meglepetést senki nem várt. Persze akkoriban az oroszok egy balesetnek vélték, véletlennek. A németek viszont komolyan vették.
„De még ők is azt gondolták, hogy a következő évre mi eltűnünk. Csakhogy mi visszajöttünk ’73-ban, s még jobban agyonvertük a mezőnyt mind egyéniben, mind csapatban. Akkor felébredt Kelet-Európa, nem lehetett nem észrevenni: valami történik. De még mindig nem jött a nagy bizonyítás, nem voltak a tanítványaink felnőtt fokon.
A nagy robbanás 1975-ben Norvégiában, az Európa-bajnokságon történt, ahol Nadia egy szerencsés véletlen során kenterbe verte az akkori olimpiai és világbajnokot, Turistyevát. Ez valójában az előjátéka volt a következő olimpiának. Az akkor tizenkét és fél éves Nadia Comaneci négy aranyérmet szerzett, s ez egyben azt is jelentette, hogy valami nagy baj van az oroszoknak a konyháján, s egy moldovai kis tornaiskolában hihetetlen meglepetésekre készülnek. Ez aztán bebizonyosodott ’76ban, bár én a mai napig is úgy érzem, hogy akkor sem hoztunk ki mindent magunkból. Mi nem néztük mások eredményét, azt tudtam, mire képesek a mieink. Ha akkor megengedték volna, hogy a teljes ifjúsági gárdával menjünk el, mint ahogyan azt meg is érdemelték volna, akkor talán minden idők legnagyobb eredményét tudtuk volna elérni. Bár így sem lehetett ok panaszra: Nadia egyéni összetettben az olimpia legnagyobb pontszámát érte el, nem beszélve a tízesekről, amelyeket kapott, mert ilyesmire addig még nem volt példa az olimpiai torna történetében.”

 
Egy csúnya olimpia
Nem akármilyen volt az 1980-as moszkvai…
„Csúnya volt. Mindenekelőtt az előző évi amerikai vébé revánsa volt, ahol egy lesérült Nadiával, öt emberrel agyonvertük az oroszokat csapatban és egyéniben is. Azonban nem vártam annyi csalást, olyan mocskos munkát, mint ahogyan az történt. Amikor a dolog már annyira elfajult, megállítottam az olimpiát, negyven percig állt a verseny. Olyan volt az egész, mint egy piaci alkudozás. Ennek ennyit, annak annyi pontot adunk, ide kicsit kevesebbet, oda többet… Az ABC amerikai meg néhány nyugat-európai televízió előtt nem fogtam be a számat, mert ilyen disznóságot a sportban nem lehet elviselni. Mikor hazaértünk, vártuk a nagy ünneplést, mint ami szokott lenni, a nagy tam-tamot. De senki nem volt a repülőtéren. Az autóbuszunk egyenesen haza, Dévára vitt vissza bennünket. Másnap visszarendeltek Bukarestbe, a központi bizottsághoz; két órát várakoztattak (erre korábban soha nem volt példa). Azt a minisztert, aki a mi pártfogónk volt, addigra már le is váltották. Már beindult a propaganda ellenem, holott én tartottam a gyerekeket össze. (Közben a Nicu, a Ceausescu fia már összeszűrte a levet a Nadiával. Én voltam az egyetlen akadálya annak, hogy ne lehessen Nicunak teljesen nyitott, egyenes útja a csapatban ahhoz a lányhoz, akire fájt a foga…) Hazaárulónak bélyegeztek, aki elárulta a román-szovjet barátságot.”
„Kiküldtek bennünket egy amerikai bemutató sorozatra, amely húsz várost érintett. (Felajánlottak a szövetségnek félmillió dollárt.) Jóllehet én már a cirkusz után beadtam a lemondásomat, de ők tudták azt, hogy a csapat nélkülem hiába megy, úgy nem lehet eladni. Közben azt sem sejtettük, hogy az irigy, féltékeny szövetségi vezetők gyűlölnek bennünket, ásták a vermünket. Négy szekust rendeltek ki mellénk a turnéra. A román nagykövet, a szövetség és a szekusok háromszögében alig lehetett mozogni. Az utolsó nap tücsköt-bogarat összehordtak rólunk, hogy mi paktálunk az amerikaiakkal, terveink vannak, meg ez meg az, holott az égadta világon nem volt semmi ilyesmiről szó. Koholmány volt. Hála Istennek, az utolsó nap volt egy fogadás a nagykövetségen, ahol a román nagykövet annyira hülye volt, hogy kimutatta a foga fehérét: majd meglátják, mi lesz otthon… Ekkor aztán megtudtuk, hogy hány az óra. A szövetség képviselőjével is konfliktusba keveredtünk, utána világossá vált: nincs visszaút, azaz ha van is, azt jelenti, úgy eldugnak, hogy a napot sem látjuk. Akkor határoztunk: maradunk.
Ugyanakkor meg nem értettem: miért fordul mindenki ellenünk? Amerikában sem kaptunk semmiféle segítséget, mindenki ellenségnek látott bennünket, s én is minden embert ellenségnek láttam ott. A nyelvet nem tudtuk, őrlődtem, hajtogattam: te hülye, hogy csinálhattál ilyet? Miért kell úgy élni, mint a kutya? Miért kell a rakparton rakodóként szenvedni, miért kell a feleségemet egy szerencsétlen barakkban, motelszobákban dugdosni? Aztán házakat festettem, tetőket javítottunk egy mexikói csoporttal. Egyszer csak egy szerencsés pillanatban összefutottam egy szőke, amerikai tornásszal a Los Angeles-i reptér előtt. Egymásra néztünk, megszólítottam, megismert, a nyakamba borult. Mindenki azt kérdezi, hol vagy? – mondta. Várj csak, folytatta, telefonálok az edzőmnek, hajaj, milyen boldog lesz! No, annak az edzőnek a segítségével eljutottunk Oklahomába, az ő klubjában dolgoztunk a feleségemmel, mint edzők, alkalmazottak. Fél év múlva Houstonból eljött két üzletember azzal, hogy tornaközpontot akarnak építeni. Szívesen alkalmaznának bennünket. El is mentünk, de a nagy tervből nem lett semmi. Négy hónap múlva közölték: ez a vég. De mi lesz velünk? – kérdeztem tőlük, de ez különösebben nem érdekelte őket. Megint az utcán kötök ki? – kérdeztem magamtól, de nyomban feleltem is: inkább elvágom a nyakamat, de oda nem megyek! Egyedüli esélyként a tornaterem tulajdonosának könyörögtem, hogy maradhassak. Egy hónapot kértem. Megígértem mindent: amit keresni fogok, az utolsó centig neki adom. Nem volt olyan ajtó, amin be ne kopogtam volna egy kicsi, kézzel írott információval, ami a tornateremről szólt, s arról, hogy mi a kicsiket tornáztatjuk. Hatvan gyerek gyűlt össze, velük kezdtünk el dolgozni. Az igazi reklámot ők, a pindurkák jelentették. Elmesélték, hogy forgatjuk őket a foglalkozásokon, élvezték a mozgást, a kézállást, hányták a cigánykereket. A hónap végén már száznál is többen lettek.”

 
Fölkelni a padlóról
„A tandíjukból kifizettük a terem tulajdonosát, akkor kértünk még egy hónapot. Már kétszáz gyerek járt hozzánk... 1982 végén megnyertük a kicsikkel az amerikai ifjúsági bajnokságot. Ezt az égvilágon senki sem várta. Egy fekete, Dajan nevű leányka, aki Chicago környékéről érkezett az anyukájával hozzánk, bajnokságot nyert. ’83-ban már megnyertük a felnőtt viadalt, besepertük az első három helyet. Az év második felében elmentünk Japánba, és ugyancsak a kicsi Dian Durham nyerte a világkupát, és az akkoriban már feljövő Mary Lou Retton lett a második. Egy hónapra rá, a Los Angeles-i előolimpián az első két helyet szereztük meg. Erre a mozzanatra oda kellett figyelni. Az olimpián a kicsi Mary Lou úgy agyonverte a bandát, hogy az csuda. Gyönyörű verseny volt! Azért is, mert Szabó Kati, az utolsó generációnknak a gyermeke, akit mi neveltünk Európa-bajnokká, ő mint világbajnok jött oda, nagy esélyesként. Ebből a csodálatos küzdelemből szenzációs tornaverseny született. Mary Lou volt a legelső amerikai, aki olimpiai aranyérmet nyert egyéni összetettben. De a társa, Julien McNamara is aranyat szerzett korláton, ezüstöt pedig talajon. Boldogan mentünk haza Houstonba, akkor már bizakodva nézve egy szép jövő felé. Hozzám mindeni bejöhetett, próbáltam átadni azt, amit tudtam. Az utolsó olimpiánk a ’96-os volt, bár én már ’92-ben Barcelonában bejelentettem, hogy abbahagyom az aktív válogatott edzősködést, visszamegyek a tömegtornába. De a tanítványaim könyörgésének engedtem, levettek a lábamról. Felejthetetlen edzések következtek, olyanok, mint korábban soha. Az az elektromosság, izgalom, rivalizálás az orosz Svetlana (aki áttelepült) és Kim Semesca között! Ha az egyik csinált valamit, rögtön a másik is csinálta utána. Jaj, de gyönyörű, dinamikus, élvezetes edzések voltak! Ők ketten mágnesként húzták a kicsiket is magukkal. Az egész banda úgy dolgozott, mint a motor. ’94-ben megint mindenkit megvertünk az országban. ’95-ben világviszonylatban szintén ott voltunk az első helyen.”

 
Álomból valóság
„Aztán jött 1996, Atlanta. Nekem volt egy nagy, utolsó álmom. Életemben minden volt: vb, Eb, sok-sok olimpia. De egyetlenegyet soha nem nyertem még addig: csapatversenyt olimpián. És rádolgoztam. Úgy, ahogyan Amerikában még soha máskor nem. Ott nagyon nehéz csapattal foglalkozni, a gyerekek nem léteztek együtt igazi csapatként. Összeszedtem őket hathéttel az olimpia előtt, mindennap próbaversenyt csináltam. Izgattam, piszkáltam őket: mi vagyunk a csapat! Ki a legjobb tornász a világon? Kik lesznek azok? Alaposan felspannoltam a nagyravágyásukat: együtt mi vagyunk az erő, nézzetek ránk, nem létezik, hogy megverhetnek bennünket… Belevertem a fejükbe: képesek vagytok csapatban nagy eredményt elérni. Úgy teljesítettek, mint a motor, mint amerikai csapat még soha. Egyik a másik után, növekvő pontszámokkal, addig, amíg – a gikszer be nem ütött.
Utolsó szer az olimpián, több mint fél ponttal vezetünk az oroszok előtt, a románok előtt hét tizeddel. Első ember felmegy: gyönyörű ugrás. Még hozzátesz a vezetéshez egy tizedet. Második gyerek: ugyanúgy ugrik. Harmadik: még jobban megnyomja. Megint hét tizeddel vezetünk! Mint a buldózer, megyünk előre! Negyedik gyerek: öt századot rátesz az előnyre. S ki az ötödik? A kicsi Mocano (román, de már kint született Amerikában), a saját nevelésem. Kétszer ront egymás után, kétszer is fenékre ült. Olyan irtózatosan nagyon akart, élete legnagyobb ugrását akarta, így túlperdült, túlfordult. Mintha leforráztak volna. A teremben lévők mindaddig üvöltöttek, hatvanötezren már fölálltak, tapsolták az olimpiai bajnokcsapatot, de hirtelen síri csend lett. Jégzuhany. Ebben a szívdermesztő pillanatban az utolsó emberünknek kellett volna ugornia. És felmegy a gyerek, én már éreztem, hogy itt nagyon nagy baj van. Mondom neki: nézz rám, nézz rám! S a gyerek néz, látom, hogy a szeme keresztbe áll (persze, hogy tudtuk, hogy az oroszok a sarkunkban vannak), minden felelősség rajta van. Akkor nekilendül, s ugyanazt csinálja, mint a társa, de nemcsak, hogy odaveri a saját fertályát, de látom, hogy a bokája fordul maga alá. Kifordult bokával nyekk. Jön vissza, kezdi húzni a lábát. Jesszusom! Odajön, de éreztem, hogy megint csak engem figyel. Ez olyan, mint amikor a kicsi gyerek bajban van, s az anyjához rohan. Kérdezte a szemével: Béla, most mi lesz? Kopogtam a szaladásának a ritmusát, s biztattam: nem sántítasz, nem húzod a lábadat! Dobbants oda, hallgasd a ritmust! Hallod a ritmusát? Ha megvan: van egy esély. A többi már automatika. Az bent van az agyban, nem kell birizgálni, nem szabad bántani. Nézz rám: te meg tudod csinálni! Meg tudod csinálni?  Rám néz: igen. Még egyszer megkérdeztem. Ismét: igen! A Szűz Máriáját neki! Nem akartam, hogy az a síri csend az idegeire menjen. Megfordult a gyerek, a zöld lámpát nézte, kigyulladt, rajt, mész! Rit-mus, rit-mus! Büm-büm-büm-büm… Paff! Beállt! Egy lábra. Egyetlenegy lábra. A gyereknek már szinte nem is volt egyik lába, amikor leért. 9,75. Huhu! Olimpiai bajnok a csapat! Odarohantam hozzá, fölkaptam a kicsit…
A nagy örömben ünneplésben, üvöltözésben öleltük egymást a gyerekekkel. Egyszer csak valahogyan elvesztettem a Kerryt, akit már az orvosok elláttak, hordágyra tették. Közben én is intézem a dolgokat, pár szót váltok ezzel-azzal, ölelgetjük egymást, de szól a hívó: jöjjenek már a csapatok eredményhirdetéshez! Felállnak a gyerekek, hatalmas hangorkán, hirtelen odanézek, látom, te jó ég, csak öt gyerek van ott fen! Hol van Kerry? Megpördülök, a valahol nagyon távolban, a terem másik végében látok egy kicsi kis kezet… Te Jóisten, ezt a gyereket viszik. Árkon-bokron, poklon át mentem, ott feküdt, pityergett: Béla, Béla! Én pedig: mindenkit megölök, ha nem adjátok nekem! Felkaptam, nyomás vele vissza, beértem az utolsó csapattagot, föltettem a kicsimet a dobogóra, a többiek mellé, akik segítették, hogy meg tudjon állni…

                    Szenkovits Péter – 1998, Sárvár, Harasztifalu

 

 

 

 

 

 

2016. január 10., vasárnap

Ifjúság - túl innenen, avagy hahó/bravó, Sorrentinoék!


Öreg. A kriptakulcsot keresi. Csisz el, csosz el, bocskor. Inában van már a lotyogó nadrág. Másodszor gyermek. Kikopott már a sátoros ünnepekből. Hosszú belet húztak neki.

Svájcban mennyire/mennyiben lehet más(képp) öregedni, mint másutt? A helvétek/helvéciaiak vajon foglalkoznak-e azzal – naná, hogy nem -, hogy miket tartunk felőlük?
Sémák. Svájc: sterilitás. Semlegesség. Széf-ország, mennyország! Hogyan kell dőzsölni más pénzéből?! Úgy, ahogyan ők.
Egyszer kóstoltam bele – Saint Moritz-ban történt - és picit zavarba jöttem. Szinte nyomasztott (nem riasztott) a gazda/g/ságuk. Mindig azt vallottam, hogy én tényleg soha nem voltam/vagyok irigy. Ez többnyire igaz is. De ott, akkor nem volt teljesen érvényes. (Hát, ezen a gyónáson túlestünk volna…)
Ifjúság, olasz-svájci-angol-francia filmdráma, rendezte Paolo Sorrentino. 118 perc. Nagyjából ennyi ideig voltam én is anno (1995-ben?) a krumplik/ketyegők honában. Mennyire hitelesek – kézfej a szíven - a benyomásaim? Semennyire.
És Sorrentino filmjéről? Hááát…
No: a saját életemről? Hu-juj! Annyi azért legalább ez esetben bizonyos: az összes eddigi (jelen-földi) időmet /ön/magammal töltöttem. (Még szerencse, hogy jár alvásidő; ki-kipihenhetem belőlem magamat, úgy-ahogy.) Hogy ez milyen ítéletformálásra jogosít/hatna/, más kérdés.
Az Ifjúság – ez is egy olvasat - azért is készülhetett Svájcban, mert az idő meg az öregség, szóval a külső-belső kakukkos óráink viszonyrendszere ott lenne a leginkább „fülön csíphető”?
Belátom, képtelenség/badarság. Ugyanakkor minden előfordulhat. Akár még ez is. („Ha meglátsz egy kislányt és víg táncot lejtsz, / ez már Svejc, ez már Svejc, ez már Svejc!”, dalfoszlány soproni gyermekkoromból.)
De ne kerülgessem a forró kását: többet tudok-e immár magamról, időkoordinátáimról az Ifjúság után, mint annak előtte?
További morfondírozásomnál hasznosabb/értelmesebb lenne kinek-kinek megkukkantania Sorrentino intervallum-kóstolgató desszertjét.
S további mellébeszélés helyett: nekem hogy tetszett az Ifjúság? Szorosan leszűkítve a kivételes Sorrentinora meg az annyira szerethető, tisztelhető, becsülhető Michael Cain-re, a szintén példaképnek tekinthető Paul Dano-ra, a megbabonázó Rachel Weisz-re, az imádnivaló Jane Fonda-ra és Virtuóztársaikra: nem is tudom…
De, hogy bele-belepiszkál(t) az óraművembe/időszámításomba, nem hagy(ott) (h)idegen, erről azért dödögésem-dadogásom valamicskét sejtethet.

Kedvenc Magyar szókincstáram (Tinta Könyvkiadó, Budapest, 1988 – főszerkesztő: Kiss Gábor) arról is regél az öreg címszó alatt: töpörtő az orcája. Meg: túl van már az innenen. (Vajon hol/merre is lehet az onnan/on/? )
Egyébként, a kriptakulcs nálam még ne merészelje keresni a gazdáját! (S nem csak azért, mert az „Óperenciás-tengerben” lubickolnak majdan hamvaim…)

                          2015. január 10., vasárnap

2016. január 9., szombat

Mécses(ek) örök időkben - Makk Károly és barátai(nk)



Tud(t)unk-e valaha is úgy szövetséget kötni, mint ők? Az alapjelszó jegyében: humanizmus; emberség, emberiesség, emberszeretet, emberközpontúság. Érdemes-e másképp?
Erősíteni egymást, életben tartani a kisebb és a tágabb közösséget. Önmagunkat, egymást. Diktatúrában. Demokráciában. A kettő ilyen-olyan mixében. A galaxis bármilyen síkján, terében. Tegnap, ma, holnap. Röpíteni, szárnyalni. Akár kompromisszumok sorozatát is vállalni, ám megalkudni: nem, azt soha!
Kiállni egymásért, az igaz(ság)ért. Illendően, elegánsan. Humorral; éppenséggel önmagunkat is maró, de mégsem (ön)emésztő gúnnyal megspékelve.

Makk Károly (1925) születésnapi estjén olyan áramlatba/irányvonalba kerülhettünk 2015. december huszonkettedikén, a bubapesti Müpában, amely a mi (újjá)születéseink napjait – ugye, voltak, vannak ilyenek!? – is leltárba vétették magunkkal/magunkban. Egymással/egymásban.
Számadásra inspirálnak: velünk kik is vállaltak/vállalnak társulást? S mi kikért tennénk tűzbe a kezünket, akikkel olyan testamentumot köttettünk/köthet(t)ünk, hogy annak mindenkori aranyfedezete nem is az adott szó, hanem „csupán” az együtt dobbanó szív; mindhalálig?!

(Élet)színpadon: Konrád György (1933) korunk egyik legkiválóbb írója/gondolkodója,  Eötvös Péter (1944) korszakos/egyetemes zeneszerző/karmester, Szakcsi Lakatos Béla (1943) a megújulást és a hűséget egyaránt jelképező zongoraművész/zeneszerző, Jordán Tamás (1943) színház- és létteremtő, közösségkovász, valamint a már említett ünnepelt Makk Károly film- s életrendező, akinek a Szerelem (1971) című alkotását minden idők legjobb száz filmje között tartják számon.
Öten, /táp/egységben. S mi nézők pedig azon kapjuk magunkat, ott s azóta még inkább, hogyan pakolják/rakják meg batyunkat olyasmikkel, amik nélkül lehet(ne) ugyan poroszkálni e porszemcsén, de a küldetésünket (bármilyen fennköltnek/szerénytelennek hat is) nem tudnánk nélkülük úgy teljesíteni, ahogyan azt a legigazibb énünk, a belénk költözött isten - hiszen kiben/miben ne lenne Ő ott, ugye, /el/hisszük?! - elvárja tőlünk.

Konrád György mécsesként kvalifikálta/karakterizálta Makk Károlyt. S ahogyan ez az öt Ember sugároz tisztaságot, harmóniát, férfibarátságot; az lelket ölelő, simogató, gazdagító! Mindenkor – sátáni időszakokban legfőképpen - a közjót óhajtó, akaró, azért cselekvő, ember(i)séget erősítő mega-vakcina; ez az ötök – s egyben a világmindenség leghumánusabb - terápiája számunkra. Követendő most és mindörökké.
Érdemes-e másképp?

                                                    2015. január 9., szombat

 

 

 

 

 

 

 

 

2016. január 1., péntek

Önvizsgálat

(Betűváltoztatás nélkül másolom ide a 2001. október 3-án – mintegy másfél évtizeddel ezelőtt - a Kisalföld című napilapban megjelent jegyzetemet.)

 

Hányszor voltunk, vagyunk vagy éppen leszünk terrortámadás áldozatai Közép-Európában? Nem olyan látványosan, mint a Világkereskedelmi Központ volt New Yorkban, nem repülőgépek csapódtak, csapódnak „belénk”, hanem a zsarnokság kifinomultabb – fifikásan kieszelt – eszközeivel félemlítettek meg a múltban és félemlíthetnek meg ma is. Olyanok, akik nem riadnak vissza semmitől sem. Hány és hány, nyugodtan nevezhetjük így: terrortámadás pusztított itt is – ha csak képletesen is – az elmúlt évezredek során! Felsorolhatatlanul sok. És mégis, valamennyi után föl tudtak tápászkodni elődeink, megújultak, alkottak, teremtettek. Győzedelmeskedett a szív, a józan ész, az értelem a barbarizmus felett. A jó a rossz fölött. Más kérdés, hogy vajon mi lehet(ett) az oka annak, hogy ez – legalábbis eddig – mindig csak időleges volt, ideig-óráig tartott, amíg újabb és újabb rémuralom nem nyomasztotta megint csaknem agyon a józanokat.
Világméretű fellépést sürgetnek most sokan a terrorizmus ellen, s igazuk van. Miközben nekünk itt és most azzal is szembe kell(ene) néznünk, hagyhatjuk-e utcán, munkahelyen, iskolában, családban, bárhol, hogy bárkik is megfélemlítsenek, megpróbáljanak leigázni bennünket (ál)indokok fölsorakoztatása okán. Hm, de nehéz ügy ez. Csak szaladjunk át életszíntereinken, gondoljuk végig, eddig kik, hogyan s a miként próbáltak megrémíteni bennünket. Kik próbálnak basáskodni felettünk, kik nem vesznek emberszámba?
S vajon ki-ki saját maga őszintén önmagába néz-e, készít-e belső vizsgálatot, vajon számon tartja-e: kit, mikor s miért terrorizált már eddigi életében? Kiket zúzott porrá „eltérített repülőkkel”, s milyen romhalmaz – fájdalom, keserűség, kiábrándultság – maradt (gaz)tette után? Vagy „csak úgy” megszokásból, figyelmetlenségből, nemtörődömségből, ostobaságból, kényelemből, pökhendiségből kiket nyomott vagy nyom el? S miféle mentségeket kreál magának ahhoz, hogy ezt így-úgy, néha vagy gyakran – netán állandóan – megtegye.
A terrorizmus nem „csak” New Yorkban, nem „csak” Svájcban létezik – máig fölfoghatatlan, hogy több mint tucatnyi politikust lőtt halomra egy esztelen ebben az amúgy békés, nyugodt országban -, hanem a zsarnokság különféle módjai, megnyilvánulási formái itt is érzékelhetők. Meddig tűrjük még?

                             Kisalföld, 2001. október 3., szerda