2014. november 28., péntek

Bukásból is lehet okulni - A hülyéje a Weöres Sándor Színházban


 (Nem) szégyen a bukás, de hasznos… Miért ne vallhatná be olykor-olykor - a néző is, hogy a hiba az ő készülékében volt/van? Ő sül(t) fel. Elvégre nagyon is halandó, esendő. És nincs értelme sumákolni. Az önbecsapás olyan (lenne), akár három nap után a vendég (mint, az a bizonyos hal): büdös.
Borongós őszi/téli estére végre-valahára sikerül összetrombitálnia – a „hülyéjének” - három fős családját, a jegyszerzők jóvoltából príma helyre szól a bilétájuk, minden klappol(na): Feydeau-vígjáték Hamvai Kornél fordításában a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, parádés szereposztásban, a remek Réthly Attila rendezésében.

Indul a deszkaparti, (előbb-utóbb) mindenki a fedélzeten, ki-ki a legjobb formáját hozza/adja. A szemtanú konstatálja, hogy a teátristák sorra-rendre újabb és újabb, kisebb-nagyobb fiókokat húzogatnak/nyitogatnak ki a bensőjükből (-ben), ilyen-olyan szelencékre bukkannak, energiával nem spórolnak: tehát, tényleg bővítik komédiázó eszköztárukat: „Kérem szépen, tessék csak nézni, ez a színárnyalat is hozzám tartozik!”.
A néző (b)ámul ugyan, hiszen jólesik neki az újabb felismerés-sorozat, biccent, örvend picinykét, de továbbra is ólomsúlyok préselik székéhez, melyektől momentán szinte nem bír moccanni se test, se lélek. Pedig röpülni jött, nem gubbasztani; ám mindhiába Thália papjainak igyekezete: ezúttal csak részleges/időleges szárnypróbálgatásokra futja a szemlélő „szerepében”. Holott… Dadogjuk már ki végre: játszótárs szeretett volna lenni, áramkör részese, innen ki-, amoda bekapcsolódni. No, ezúttal ilyen a nyilvános főpróbás formánk, kesergünk… Persze, már elégszer koptattunk lelátói ülőkét ahhoz, hogy mégis – csak azért is – bezsebeljük (de önző az emberfia!) azokat a színi szuveníreket, melyek e komor, zord időket csak-csak segíthetik túlélni.

Kertész Péter a harmadik felvonásban lép színre, nevezzük egyszerűen csak így, családtag-szolgaként: azt plántálja/oltja belénk, hogy igenis létezik még folyamatosság, hűség, felelősség, tartás; humor, szeretet… Az áldott jó Gerómék nélkül alighanem már sehol sem lennénk. S hogy a csudába bírják ilyen rendületlenül/rendíthetetlenül? Alázattal, de nem megalázkodva, nem is megaláztatva! Miképpen lehet mindennek ellenére – ami itt és most is zajlik „idekint” - tisztának (hu-juj…) maradni? És meg tudnak nekünk bocsátani, a nem kevésszer stikkes, félcédulás, elmeroggyant hülyéiknek, mert hiszen tudják-érzik, bármekkora szamarak - kretének, imbecillisek, hatökrök… - vagyunk, azért mégsem velejéig romlottak, nem kell, nem szabad lemondani rólunk. (Akinek nem inge, ne vegye magára!) Érdemes a következő generációkba feccölni.  És lám, itt vannak a követők, most (történetesen) leszűkítve Kertész Péter színi játszótársaira: Bajomi Nagy György, Balogh János, Nagy Cili, Csonka Szilvia, Trokán Péter, Vlahovics Edit, Horváth Ákos… - és a fiatal(abb) csapattársak között sem akadt kakukktojás. S jó volt látni a második felvonás utáni szünetben a színházépület előtt friss levegőt szívó egyetemi hallgató Matusek Attilát (civilben), aki a Parasztopera vőlegényeként tett tanúbizonyságot arról: a Kertész Péter nevével/művészetével fémjelzett korosztály egyik méltó utóda.

Mindezekkel együtt egy-egy bukás (akár „hülye” nézőként…) sem lehet akkora szégyen! (Csak „csendben”: megeshet, ludas maga az 1896-ban először – Párizsban – színre vitt Feydeau-darab /is/, merthogy: avítt, kopottacska – nem a mondandó, hanem a megírása/tálalása miatt -, még így, tupírozva is...?) Ha ki-ki levonja, emitt és amott a megfelelő konzekvenciákat, akkor még okulásul s (újjá)épülésünkre is szolgálhat a fiaskó, ergo: hasznos lehet.
                                                                                                                                                          szp
                              www.alon.hu                                                         
                                                                                                                                                   

2014. november 27., csütörtök

Nemzet Embere




Nemzet Embere
Régi-új címet/díjat – nem rangkórságból s nem hűbér-rendet – alapítanak, adományoznak civilek: a Nemzet Emberéét. Milliók és milliók kaphatják meg, részesülhetnek benne – közfelkiáltással.
E „kiválasztottak” járandósága, mindennapi kenyere: a szabadság, az egyenlőség, a testvériség - a (környezet)baráti szolidaritás. 
Aki ezek bármelyikétől bárkit megfosztani próbálna/igyekezne, gyakorlásából ki akarna rekeszteni, az azonnali hatállyal kizárja magát – kizárattatik! - nemzetből, Európai Unióból, emberiségből.


                                                                                                              2014. november 27. - szp

2014. november 23., vasárnap

Nemzet Színésze - Ki lesz Gera Zoltán utóda? - Némi fondorlattal akár: két legyet egy csapásra!?


 (alcím) Majd' mindig Kossuth-díj a belépő; mindeddig Berek Kati és Komlós Juci (sajnos, ő már csak volt) a két „kakukktojás” - Keres Emil, Andorai Péter, Harkányi Endre, Bács Ferenc, Mécs Károly, Kern András, Koncz Gábor, Reviczky Gábor, Koltai Róbert…??? – A "teremtuccse" kis színi Ki kicsodája?



Még égnek a gyász gyertyái Gera Zoltánért, aki november 7-én hunyt el és a másnap a halálba őt követő hitveséért, néhai Görgey Helgáért, akik földi maradványait pénteken (november 28-án) helyezik örök nyugalomra. Bátorkodom feltételezni róluk, miután mintegy három évtizeden keresztül tiszteltek meg a barátságukkal, hogy nem tartanák – s „odafönt” nem is tartják - tapintatlannak a morfondírozást arról, hogy a mély humanizmusáért is tisztelt, valamint a világmindenséget alázattal – s egyben kíváncsian, behatóan – szemlélő/fürkésző Zoltán távozását követően: vajon ki érdemli ki/meg pályatársaitól a Nemzet Színésze címet?

A Nemzet Színésze címet első alkalommal – mint ismeretes - 2000. augusztus 22-én adták át. A kitüntetést Schwajda György egykori kormánybiztos, a Nemzeti Színház Részvénytársaság néhai vezérigazgatója javaslatára adományozta az akkori Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma.
Azóta – mindmáig összesen – huszonöten kapták meg. Mint azt a hivatalos indoklás leszögezi: „A Nemzet Színésze cím annak adományozható, aki fő- vagy mellékszerepekben kimagasló teljesítményt nyújtott: betöltötte a 62. életévét; 40 évet a színészi pályán vagy legalább 20 évadot – évadonként legalább egy szerepben – a Nemzeti Színház színpadán töltött. A címet, amely a halálig szól, legfeljebb tizenketten viselhetik, és életük végéig havonta 630 ezer forint juttatásban részesülnek. Ha a cím egy viselője elhalálozik, a megüresedett helyre a cím többi birtokosa egyhangú szavazással tehet javaslatot”.
„A Nemzet Színésze/Színésznője címet a nemzeti színjátszás élő művészei közül azok kaphatják meg, akik a magyar nyelv ápolása, a nemzeti irodalom tolmácsolása, a magyar színművészet, a nemzeti színjátszás fejlesztése, népszerűsítése során kimagasló érdemeket szereztek.”

Olyan kitétel nem volt és nincs, legjobb tudomásunk szerint legalábbis, hogy e megbecsülés "odaítélésének" bármilyen korábban kapott rendű-rangú plecsni előfeltétele lett volna, illetve lenne. Mégis: az eddigi huszonöt színművészből - e nemes nemzeti gesztus odaítélte előtt - huszonhármat érdemesítettek Kossuth-díjra, ami – ki ne tudná e honban? - a magyar kultúra művelésének és ápolásának elismeréséért járó legmagasabb magyar kitüntetés.
A két kivétel: Berek Kati és Komlós Juci, akiknek a Nemzet Színésze cím odaítéléséig (2000-ig, illetve 2002-ig) „csak” kisebb művészi elismerés volt a „tarsolyukban”, ám Kossuth-díjjal nem ismerték el az országos népszerűségnek és közmegbecsülésnek örvendő művésznőket. Berek Kati (1930- ), hála a mindenhatónak, még közöttünk van (két Jászai-díjjal; érdemes és kiváló művész is, de Kossuth-díjjal, sajnálatosan, máig nem tisztelték meg), Komlós Jucit elszólították már az égiek (2011-ben, 92 évesen; 2002-től tehát kilenc évig volt a Nemzet Színésznője – e megszólítás, azaz a „Színésznő” is úgymond dukál).

A „Nemzet Színésze/Színésznője” cím - Kossuth-díjban is részesült - kiválóságai: Agárdy Gábor (1922-2006; Kossuth-díj: 1985, Nemzet Színésze rang odaítélésnek évszáma: 2000), Avar István (1931-2014; Kossuth-díj: 1975; NSZ: 2001), Bessenyei Ferenc (1919-2004; Kossuth-díj: 1953, 1955; Nemzet Színésze: 2000), Bitskey Tibor (1929- ; Kossuth-díj: 2000, NSZ: 2014), Bodrogi Gyula (1934- ; Kossuth-díj: 2005, NSZ: 2007), Cserhalmi György (1948- ; Kossuth-díj: 1990, Nemzet Színésze: 2014), Darvas Iván ( 1925-2007; Kossuth-díj: 1978; Nemzet Színésze: 2000), Garas Dezső (1934-2011; Kossuth-díj: 1988, NSZ: 2000), Gera Zoltán (1923-2014; Kossuth-díj: 2013, Nemzet Színésze: 2014), Haumann Péter (1941- ; Kossuth-díj: 1985, NSZ: 2010), Kállai Ferenc (1925-2010; Kossuth-díj: 1973, Nemzet Színésze: 2000), Király Levente (1937- ; Kossuth-díj: 2003, NSZ: 2006), Lukács Margit (1914-2002; Kossuth-díj: 1963, Nemzet Színésznője: 2000), Máthé Erzsi (1927- ; Kossuth-díj: 1985, NSZ: 2000), Molnár Piroska (1945- ; Kossuth-díj: 1995, Nemzet Színésznője: 2011), Psota Irén (1929-; Kossuth-díj: 1966, 2007, NSZ: 2000), Raksányi Gellért (1925-2008; Kossuth-díj: 1992, Nemzet Színésze: 2000), Sinkovits Imre (1928-2001; Kossuth-díj: 1966, Nemzet Színésze: 2000), Szabó Gyula (1930-2014; Kossuth-díj: 2000; Nemzet Színésze: 2006), Sztankay István (1936-2014; Kossuth-díj: 1998, Nemzet Színésze: 2012), Törőcsik Mari (1935- ; Kossuth-díj: 1973, 1999, Nemzet Színésznője: 2000), Tordy Géza (1938- ; Kossuth-díj: 1991, NSZ: 2008), Zenthe Ferenc (1920-2006; Kossuth-díj: 1997, Nemzet Színésze: 2005).

Lehet latolgatni, morfondírozni, mérlegelni. S ha szinte „csak” Kossuth-díjasok úgymond aspirálhat(ná)nak – s láthattuk: ez azért „erősen” több a valószínűnél! - a Nemzet Színésze/Színésznője címére, akkor kik is jöhetnének most, a nagyra becsült Gera Zoltán utódjaként szóba?

Ha azt vesszük, hogy Lukács Margitot Komlós Juci (aki ugyebár nem volt Kossuth-díjas) követte (2002-ben), őt pedig a „kossuthos” Molnár Piroska (2011-ben), tehát, ha művésznő művésznőt, akkor most férfi művész után ismét - férfin a „sor”. (Idén Szabó Gyula után Gera Zoltán, Avar István/Sztankay István után Bitskey Tibor/Cserhalmi György következett.)
Csakhogy „képben legyünk”: Berek Kati, Máthé Erzsi, Molnár Piroska, Psota Irén, Törőcsik Mari, s a hat erősebb nem béli kiválóság: Cserhalmi György, Bitskey Tibor, Bodrogi Gyula, Haumann Péter, Király Levente, Tordy Géza… Szóval a tizenkettedik kerestetik!
Törvényszerű (vajon), hogy művész úr legyen?  Pedig, mennyi, de mennyi klasszis, Kossuth-díjas (tényleg ne feledjük: „szinte” ez a belépő!) színművésznőnk (is) van; közben azért elmorzsolhatunk egy-két könnycseppet: Margitai Ágiért; szóval: Bara Margit (sajnos, súlyos betegsége miatt az ő esetében sem nehéz elérzékenyülni), Békés Itala, Csomós Mari, Lehoczky Zsuzsa, Galambos Erzsi, Csernus Mariann, Almási Éva, Olsavszky Éva, Pásztor Erzsi, Vári Éva, Schubert Éva, Kútvölgyi Erzsébet, Lázár Kati, Halász Judit, Pogány Judit, Hámori Ildikó, Pécsi Ildikó, Piros Ildikó…

De „sutba” a Kossuth-díjjal! E hiányában is Nagy Színésznő, éppen ezért a Nemzet Színésznője cím viselője lehetne akár: Gordon Zsuzsa,  Medgyesi Mária, Vass Éva, Tímár Éva, Pap Éva, Drahota Andrea, Venczel Vera, Bodnár Erika, Takács Katalin, Nagy Anna, Földi Teri, Kiss Mari, Voith Ági, Gyöngyössy Katalin, Egri Márta, Felföldi Anikó, Bencze Ilona, Spányik Éva, Szabó Éva, Nagy Mari, Csűrös Karola, Szegedi Erika, Tanai Bella, Lorán Lenke, Baranyai Ibolya, Tóth Judit, Esztergályos Cecília…

Hogy még cifrább legyen, miközben szavunkat ne feledjük: figyelembe veendő-e (s miképpen?) új tag „befogadásakor” – miért ne tehetnénk föl költői kérdéssorozatokat? – a minap a Magyar Művészeti Akadémiának (MMA) a Nemzet Művésze díjas kedvezményezettjei? A betűk rendjében (nyilván – színházművészet): Bánsági Ildikó, Béres Ilona, Blaskó Péter, Huszti Péter, Sinkó László, Törőcsik Mari… Úgynevezett csúcsdíj ez is, akárcsak a Nemzet Színésze. De, tegyük hozzá: hiába érdemel(het) meg/ki valaki ezekből többet is, csak az egyik után kaphat (adómentes) életjáradékot. Amazért 665 ezer 500, emezért (mint már jeleztük) 630 ezer forintot havonta. Lehet – tessék - választani!
Momentán Törőcsik Marira vonatkozik ez; ám rögvest szögezzük le: ha ötször annyi díja lenne, mint amennyi van, azt is megérdemelné! De, talán nem ördögtől való a gondolat, s bizonyára senki nem bántódna meg azon, ha korunk legnagyobb magyar színésznője – akit szolidáris érzékenysége okán is tisztel a publikum - az egyiket, mondjuk a Nemzet Színészét, köszöni szépen, „csak úgy” címzetes értelemben tart(h)a(t)ná meg, létszám felettiként, de úgy, hogy maradna emitt is, tehát a tizenharmadikként – megmaradna (még szép!) a szavazati joga. Így, miután döntenek/döntöttek Gera Zoltán méltó utódjáról, további egy új Nemzet Színészét is megválaszthatnának.  S úgy menne Törőcsik Mari, hogy maradna; életében átadhatná itteni járandóságát, „stafétabotját” egy jeles kolléganőjének. Ezzel fityiszt is mutathatna – elegánsan - a sorsnak; az állami adminisztrációval meg valamiféle fondorlattal csak-csak le lehetne nyeletni ezt a – fura, de szeretni való - békát! Azaz, hogy papíron a tizenkettő az a valóságban tizenhárom; két legyet, egy csapásra! Miért is ne? Egyszer Budán is volt kutyavásár, nem igaz?

Annál is inkább, mert – térjünk vissza rá - igen széles a „választék” fantasztikus férfi deszkapártiakból is. Azért annyit még az előbbi gondolathoz: Nemzet Művésze díjas színésztársat, -társnőt már nem kellene tehát sem most, sem a jövőben Nemzet Színészének (is) megválasztani. Alighanem ez szintén gáláns gesztus lenne a szakma felé (is). Ismételjük: Törőcsik Mari esete lehetne az egyetlen kivétel, merthogy: egyetemes színésznő-óriásunkról van szó!
No, kérem: Keres Emil, Harkányi Endre, Mécs Károly, Andorai Péter, Koncz Gábor, Gálffy László (most, november 16-án töltötte be a 62. életévét), Bálint András, Jordán Tamás, Kern András, Szilágyi Tibor – s még mindig a Kossuth-díjasoknál tartunk -, Reviczky Gábor, Gálvölgyi János…
A – még(?) - nem Kossuth-díjasok neve közül is szemezgethetünk: Bács Ferenc, Makay Sándor, Benedek Miklós, Szacsvay László, Fodor Tamás, Koltai Róbert, Lukács Sándor, Mikó István, Gáti Oszkár, Kovács Lajos, Dunai Tamás, Papp János, Kertész Péter, Papp Zoltán, Szombathy Gyula, Németh Sándor (igen, az „operettista”; hja, hogy Ausztriában él? – nem tesz semmit!), Balázsovits Lajos, Tahi Tóth László, Rajhona Ádám, Újlaki Dénes, Nagy Gábor, Csuja Imre, Láng József, Spindler Béla, Újréti László, Trokán Péter, Szersén Gyula, Cs. Németh Lajos…

Kiket is hagyunk ki emitt és amott…? (Száz)ezer bocsánat!
S ugyebár a vidéki és a határon túli – általunk kevésbé ismert (ez nem mentség!) – színészek közül is méltán lenne helye néhányaknak a Nemzet Színészei/Színésznői között. De, hát…

Az, azonban bizonyos, hogy Nemzet Színésze díj odaítélésénél is figyelembe veendőek bizonyos erkölcsi elvárások. „Schmittelők” ugyan e művészeti ágban nincsenek, de, higgyük, ha netán mégis akadnának ilyenek, helyük soha nem lesz a Nemzet Színészei között! Mint ahogyan hiába Kossuth-díjas valaki, ha tettéért – legyen az közlekedési kihágás - nem vállalja a felelősséget, sumákol, nem kér bocsánatot… Az éppen hatalmon lévőkhöz – akár jobbra, akár balra - való  (túlzott) dörgölőzés szintúgy kizáró ok legyen; higgyük, ez a jövőben éppúgy lesz, mint volt eddig is. (Persze, itt és most azzal is ”kimondunk” neveket, ha nem nevezzük meg azokat ilyen-olyan kategóriában… Pszt!)

S még egy nagyon csendes (s)óhaj: ha a mindenkori Nemzet Színészei/Színésznői havi adómentes járadékukból, a 630 ezer forintból (mondjuk) 80 ezret fölajánlanának pályakezdő – zsenialitással megáldott/megvert - teátristák nekilódulását segítendő (a MASZK Országos Színészegyesület bizonyára vállalná az igazságos célba juttatást; példának okáért a titánok a havi rezsi egy részét ebből fedezhetnék...),  akkor egy ország szemében e közösségvállalással még-még nagyobbat nőne a Nemzet Színészeinek/Színésznőinek a presztízse.   
Gera Zoltán is mosollyal fogadná; Lukács Margit, Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, Sinkovits Imre, Raksányi Gellért, Szabó Gyula, Zenthe Ferenc… S a mindörökké szintén a "Nemzet Színésze": Latinovits Zoltán (1931-1976), Őze Lajos (1935-1984), akik amúgy posztumusz Kossuth-díjasok (1990) s mind-mind...
Valamennyien!


                      www.alon.hu

                                                                        2014. november 23. - Törőcsik Mari Születésnapján
Drága Művésznő, Marika! 
A Jóisten éltesse nagyon-nagyon sokáig erőben, egészségben!!!
                                                                         Szenkovits Péter




2014. november 20., csütörtök

(Össz)népi agyfényesítés útilapuval - Weöres Sándor Színház: Parasztopera


Őstisztaság, paradicsom, cseresznyéskert; narkotikum-, génmanipuláció-, vegyszermentes vidék; talán már csak a mesékben, a népdalokban létezhet ilyesmi…?
De hogyan is állunk mi magunk az idő- és a térsíkokkal, miképpen ga(rá)zdálkodunk – egykor gyermek(i) - önmagunkkal, egymással e golyóforma labdacson?

Számadásra késztet Darvas Benedek-Pintér Béla Parasztoperája – Mohácsi János rendezésében – a szombathelyi Weöres Sándor Színház társulatának színre vitelében, illetve annak nyomán. Málló (alap)pillérek garmadáját, „agóniaskiccek” sokaságát villantják/vázolják föl, tárják elénk, miközben arra inspirálnak: áss magadba, keress-kutass, valahol mégiscsak lennie kell ott benned valaminek…! Jóllehet már szinte nincs olyan szegmense a létezésnek, ahol ne követelné ki a maga jussát az alvilági rothadás/korhadás/korrupció.
De hogy veszik a bátorságot maguknak ahhoz (ráadásul) trillázó, ugrabugráló komédiások, hogy szembesítsenek, leleplezzenek, kipellengérezzenek bennünket (is), viszonyulásainkat, viszonyainkat?  Nem pszichiátriai mozgásterápiára, zengeményes szuggerálásra váltottunk (sajtó)bilétát. Akkor meg milyen alapon frocliznak; szóval ki is kérhetnénk magunknak… Ha a saját ellenségeink volnánk; olyan fölfuvalkodott hólyagok, akiket önnön nagyszerűségük – isteniségük - annyira elvakított (mára), hogy még azt sem érzékelik: az eddig csőcseléknek tekintett (alja)nép már kijelölte számukra az őket – uniós jogon - megillető áristomot/tömlöcöt.  

Irdatlan energiák feszülnek a szombathelyi teátristákban (is), annyi, de annyi munkát fektetnek – belénk, hogy már csupán ezért „tartozunk” magunknak, egymásnak meg nekik is annyival, hogy „főzetüket” nem öntjük a lefolyóba, hanem "benyakaljuk", s engedjük, hogy szétáradjon bennünk; megfényesítse tudatunkat, újjáteremtse egész lényünket. S utóbb az előadás más és más vetülete villanhasson (b)elénk; jé, hiszen minket (tényleg) átvertek/átvernek az Életünk deszkáin zajló balladá(nk)ban, hülyének, automatának, bábnak, balféknek néztek/néznek; a rohadt életbe! Nem mellékesen pedig - lehet is miatta pironkodnunk (minimum) napestig -, önmagunkat darál(tat)tuk/degradál(tat)tuk le. Hu-juj…!
No, de elég volt! Csak-csak megjött/megjön az eszünk. NAVégre!

Kiss Mari, Szabó Tibor, Hartai Petra, Matusek Attila, Sodró Eliza, Bánfalvi Eszter, Orosz Róbert, Mertz Tibor, Szerémi Zoltán és a zenés pórdráma valamennyi közreműködője (dalos)szövetséget alkot értünk. Velünk.
Őstisztaság, paradicsom, cseresznyéskert; bódítószer-mentes vidék/övezet/klíma… – tiszta fej és civil kurázsi. Nincs mese: távozz tőlünk – ég veled - sátán!

            www.alon.hu                                                                                                szp                                                                                                     




2014. november 19., szerda

Izrael, Jeruzsálem... - Idegháború; részlet Bán Pál írásából (Soproni Ász)



„Négy halottja van a keddi vérengzésnek Jeruzsálemben. Az áldozatokat már eltemették, de a feszültség arra utal, hogy nincs vége a terrornak.” (Népszabadság, 2014. november 19., szerda – Miklós Gábor)

Bán Pál Idegháború című írása 2003.(!) február 6-án jelent meg a Soproni Ászban (melynek a felelős szerkesztője voltam).
Részletek:
„…..én középen állok. És ebből a pozícióból sikerült megfigyelnem, hogy a radikális baloldal és a radikális jobboldal nagy egyetértésben (szimbiózis) létezni képes egymással. Ha Izraelről van szó. A palesztin nép a Szovjetunióban talált nagy barátjára és támogatójára. Ismert, hogy Izraelt csak a kommunista frazeológia nevezte agresszornak. A palesztin terroristák kiképzéséhez nem csak a Szovjetunió, de – a derék jó kádári időkben – Magyarország is rendelkezésre bocsátott egy-két katonai tábort.
Azt a kis országot, ott a Földközi-tenger partján, Ázsiában, 1948 óta próbálják megsemmisíteni. Az első a jeruzsálemi főmufti volt, aki a zsidók vérével Vörös-tengert akart csinálni a Földközi-tengerből, aztán jött Nasszer és a többiek… Nem sikerült. Mégpedig annál az egyszerű és teljesen szokatlan oknál fogva: az izraeliek nem hagyták magukat. Többször háborút viseltek…, ezeket a háborúkat sorra meg is nyerték. …pedig az egész Béketábor, minden igazi kommunista és igazi náci ellenük drukkolt.
De ezt még el lehetne nézni nekik, valahogyan bele lehetne törődni. Van egy kis nép (több ilyen kis nép), mely nem hagyja magát legyilkolni.
Nem is ez a legfőbb probléma. Nem ez irritál, nem ez nyugtalanít, nem ez háborít fel sokakat, hanem az a megmásíthatatlan tény, hogy ezeknek a győztes izraelieknek a legnagyobb részük zsidó. Ehhez a gondolathoz hozzászokni, pokoli nehéz. Mindent át kell rendezni az agyakban. Lehet, hogy balról kicsit jobbra kell lépni, hogy jobbról kicsit balra, vagy középre állni. Nehéz, pokolian nehéz.
A népek történelmének vannak hősies korszakai. Tanulságként jó néha ezeket a korszakokat feleleveníteni.
Az 56-os magyar fiatalok hősies harcát az egész világ ismeri. A Molotov-koktélt dobáló gyerekek, a lángba borult szovjet tankok képei bejárták a világot és kitörölhetetlenül megrögződtek a világ emlékezetében. Történelmi események: gyerekek, kezükben iskolatáska és benzines üveg, megtámadják a világ legerősebb hadseregének tankjait, és saját fiatal életüket feláldozva, felrobbantják a páncélkolosszusokat.
Ezek a gyerekek megfontoltan kis hazafiak voltak, de hősök, akikhez hasonlókat ritkán jegyez fel a történelem. Édesanyjuk a kapuban várt rájuk, már kihűlt az ebéd, vagy a vacsora, s a kis srácok jobban féltek az anyai pofonoktól, mint a szovjet tankok lánctalpaitól. Ha sikeresen elvégezték a ’dolgukat’, hazamentek, megkapták a pofonokat, aztán szépen leültek a vacsorához. Ha nem…?
Egyetlen édesanyát se ismerek…, aki arra biztatta volna gyermekét, hogy szovjet tankokat robbantson fel. Egyetlen magyar édesanya sem akart gyermekéből mártírt nevelni, még a haza, még a legszentebb ügy érdekében sem.
Egyetlen magyar édesanya sem küldte halálba a gyermekét. Az édesanyáknak az élet megőrzése a dolguk, nagyszerű önkéntes kötelességük és nem az élet megsemmisítése. Ön (Bán Pál itt egy szélsőjobbos "újságírót" említ - megnevezését mellőzzük; szp) … úr, egyetlen édesanyát sem ismer, aki megáldotta volna fiatal gyermekét, mielőtt a halálba indul. Hiányzik talán a magyar édesanyákból a hazafiasság? Nem hiszem. De ha így lenne, akkor kijelenthetjük, hogy a világon mindenütt hiányzik az édesanyákból ez a fajta hazafiasság.
Kivéve a palesztin édesanyákat. Ők megáldják a gyermekeiket, mielőtt elindulnak halálos útjukra, hogy magukkal vigyék a téboly pillanatában a sétáló polgárokat és fiatal kortársaikat, akik játszótársaik is lehetnének. A bevásárló asszonyokat, az orvoshoz igyekvő betegeket. S mindezt azért a ’nagyszerű’ érzésért, amit gonosztevő, rutinos agymosóik ígértek nekik: mártíromság érzéséért. A túlvilági öröklétért, Allah közelségéért, és a Mohamedtől ígért halálért.
…ezek a szerencsétlen fiatalok nem a jól felszerelt izraeli hadsereg ellen harcolnak. Ártatlan civileket ölnek meg, sötét terrorszervezeteik nevében, akik biztonságos helyről irányítják a véres, embertelen akciókat hajtanak végre és több tízezer dollárral kárpótolják az édesanyát, mártírhallt halt gyermekéért. Csak elborult aggyal lehet helyeselni ezeket a végzetes terrorcselekményeket, csak elfajult, perverz érzésekkel lehet átérezni ezeknek a mártír-anyáknak a büszkeségét. Én megvetem őket és sokan mások is megvetik őket. Nem győzhetnek, mert hazug, aljas és emberellenes eszközökkel nem lehet egy igaz, emberséges ügyet szolgálni.
Egy-egy öngyilkos terrormerénylet után izraeli harckocsik jelennek meg a palesztin városok utcáin. Marcona látvány a képernyőkön, ijesztő a közelségük. Néha barbár feladatokat: felrobbantják a házat, ahonnan a terrorista, gyilkos útjára indult – megtorlásul és elrettentésül. De előbb felszólítják a ház lakóit, hogy távozzanak el, aztán ellenőrzik, hogy valóban eltávoztak-e, és csak aztán robbantják fel a házat.
Jó lenne, ha a sorrendet megjegyeznénk.
Az 1956-os forradalom leverésekor a szovjet páncélosok parancsot kaptak, hogy amely házból egy kavicsot kidobnak, azt a házat porrá kell lőni. Megtorlásul. Soha nem szólították fel távozásra a ház lakóit!
Egy német katona megöléséért száz ártatlan civilt végeztek ki. Megtorlásul!
Reinhard Heydrich – Prága katonai kormányzója – ellen elkövetett merényletért egy Lidice nevű cseh falu lakóit mind egy szálig kivégezték, és a házakat a földdel egyenlővé tették. Lidice megszűnt létezni.
Ne felejtsük el az izraeli megtorlások sorrendjét!
A haditudósító feladata, hogy tudósítson. Ha lehet, maradjon életben, ezt az olvasók is jobban szeretik. Természetesen, minden óvatosság dacára, kockázatos a harctérről tudósítani.
De van ennél manapság egy sokkal kockázatosabb dolog is. Békés járókelőként végigmenni Tel Aviv, Haifa, Jeruzsálem utcáin, esetleg egyszerű újságíróként egy szerkesztőségben ülni, vagy interjút készíteni valakivel egy kávéház teraszán. Kockázatos dolog apának lenni és elmenni a kislányért az óvodába, s soha többé haza nem térni, mert a buszmegállóban egy gyámoltalan külsejű mártír felrobbantja magát és őket is.
Kérem önt, ha járt Izraelben, erősítse meg állításaimat, ha pedig még nem járt volna ott, utazzon oda, nézzen körül…, győződjön meg saját szemével, érzéseivel a valódi helyzetről. Ön egy szabad ország, szabad sajtójának a képviselője, aki egy szabad országba utazna, melyet éppen e szabad demokratikus rendszere miatt akarnak megsemmisíteni szüntelenül. Ez a kis nép ott a Földközi-tenger partján a puszta létéért harcol, s ellenségei nem csak a palesztinok, hanem a hatalmas moszlim tömegek jelentős része.
Ne kergessünk hamis illúziókat, …ne nyugtassuk meg olvasóinkat hamis információkkal, irreális fejtegetésekkel.
A felkészületlenség – felelőtlenség.
Otia dant vitia. A tétlenség a bűnök forrása.”

                                                                                                             (Soproni Ász, 2003. február)




2014. november 13., csütörtök

Hahó!


Környezeti kártétel:
orbanizációs ártalom


Itt az idő
Helyettünk soha, senki, semmit nem fog megoldani. A saját (vihar)felhőinket nem kerget(het)i szét más most sem. Nem bújhatunk folyton-folyvást lárva énjeink mögé. Végre-valahára merészkedjünk elő. Tessék jókora levegőt venni és süvölteni/üvölteni/zúgni teli torokból ország-világnak, Amerikának-Európának: hahó, itt vagyunk (még) mi is!

                                                                                                                                                 szp


2014. november 11., kedd

Gera Zoltán (1923-2014) - "Itt a közönséget egyszerűen lenézik"


Gera Zoltán töprengés-töredékei a Magyar Színész című önismereti, közösségi, érdekvédelmi lap első számából valók. Az újság 1990 nyarán – tehát kis híján negyed századdal ezelőtt – látott napvilágot. A sajtóorgánum (felelős szerkesztője voltam) szoros kapcsolatban állt az akkori Magyar Színész Kamarával, amelynek egyik vezetőségi tagja Gera Zoltán volt.

„Ez egy belterjes fülledtség, amit a diktatúra hozott létre, s ez kizárja az érdekeknek azt a kiszellőzött, szabad hullámzását, felismerését, amelyben a fő partner a zsöllyében ülő néző. Neki folyton sorrendet adnak, mert befolyásoltattak igenis a lapok is. A manipulációs mozgások olyanokat dugtak a közönség orra alá, akik esetleg nem is kellettek volna neki annyira.”

„Borzasztó, de igaz az, hogy nem lehet a színésznek presztízse addig, amíg a közönségnek nincs. Annyiszor tapasztaltam, hogy itt a közönséget egyszerűen lenézik. Hogy kvázi hülyékből áll.”

„Nem tud ránézni a saját sorsára sem az, aki éhes. Pedig a sorsra való rálátás egy olyan kilépés önmagából, amely lehetővé teszi, hogy elhelyezzük magunkat ebben a világban, magunk fölé hajolunk, tehát a színházi világ fölé hajolunk; ha az emberek ráismernek a sorsukra és a sorsukat veszélyeztető buktatókra, tényezőkre, a fölbukkanó sanszokra, hogy miképpen lehet itt szolidaritással bizonyos dolgokat megragadni, akkor ebből születik valami mozgósítottság.
A színész, egyelőre súlyos neuraszténiás. Szidja a múltat, azokat az apukákat, akikben csalódott, mint gyermek. Ezek az apukák voltak olyan aljasak, akik önmagukat tornázták föl apukákká, önmaguk ’csináltak’ gyermekeket, infantilizáltak; gyermekesítették az alájuk tartozó területet, ágazatot, és ebben a helyzetben, most, amikor a gyermek magára ébred, sír, átkozódik, vagy szitkozódik, de hogy hogyan tovább, azt már nem tudja megfogalmazni.
...a mai színészek ébredjenek rá arra, hogy milyen etikai és szellemi felelősségük van a színpadon. Nem akarok ilyen papi dolgokat mondani, de a Thália papságát vissza kell valahol hozni.
Meg kell persze kérdezni: kell-e a színház ma, és mennyiben? Tessék megállapodni abban, hogy ha ez egy csak üzleti szellemű társadalom lesz, akkor a színház itt és most a szórakoztatóiparnak egyik kiegészítő ágazata lesz. Ha pedig ennél többet akarunk, akkor igenis följebb kell lépni, s kicsit a művészet és a vallás mezsgyéjén tudunk emelkedni. Nem pedig a lilagőzös koncepciókon, amelyeket nem ért meg a közönség. Szóval a közönséget meg kell kérdezni, bár valószínűleg kérdés nélkül is válaszolni fog. Kérem: nem kell annyira.
…Tehát a közönség – szerintem – azt fogja válaszolni: a legkevésbé se kell most olyan nagyon a színház, mint egykor kellett. Lehet, hogy majd a jövőben kell. No de akkor erre a valóság-felismerésre úgy kell reagálnunk, hogy amennyiben kell az a kicsi, az már érdemelje ki a közönség elismerését, és akkor ’ahun’ szalad a visszanyert presztízs, és ’ahun’ szaladunk mi is megtanulni, hogy ez a közönség, amely ítélkezett, tiszteljük őt és keressük igenis a kegyét. (Nem az alantas ízlés kegyeit!) Meg kell keresnünk, meg kell becsülnünk. És ha a közönség azt mondja: kérem, sok vagytok; akkor ezen el kell gondolkodni. Sok vagytok, sok a problémátok – nekünk még több van. Ha kevesebbek vagytok, talán több lesztek nekünk.”

                                                                                              (szp - Magyar Színész, 1990. 1. sz.)




2014. november 1., szombat

Uramfia!


Uramfia!
Szíves örömest jelentkeznék/befizetnék (egyelőre persze retúrra gondoltam…) fakultatív kirándulásra a Jóisten számítógép-központjába. Lenyűgöző lehet ősi és egyben ultramodern adathordozóinak, -tárolóinak mikro és makro bázisa. Szúrópróbaszerűen bekukkantanék ide-oda; chipném a rólam szóló báj(t)os fájlokat.
Vajon Őrá is kivetne(k) internetadót?
Meglehet, éppen (űr)nemzeti konzultációra rendelné(k vissza) porszemnyi bolygóra – a szőnyeg szélére állítaná(k) -, távol a világmindenségtől, keletre.


Akkor
Amikor úgy hitték, érezték, tudták, hogy már tényleg nullák, semmik, senkik, s lemondott róluk (csaknem) mindenki, akkor sejlett föl – no, azért nem adj uram, de rögtön, hiszen hosszú-hosszú folyamat ez -, hogy talán-talán (mégiscsak) ők is valakik és érnek valamit. Derengeni kezdett bennük a fény, a minden(ség).


Úgyhogy
Gondolkodás az élet megrontója.
Gondolkodom, tehát kapok.
Egy(re több) gondolat bánt engemet… - úgyhogy egyre többet…


Véges
Akinek nincs pironkodni valója, annak fölösleges púderezni(e magát). Akinek meg van, jó, ha bevési a kobakjába: fogytán a porkészlet.


Tűz van, hazám!
Aki a tűzzel játszik, az ne csodálkozzon, ha egy napon megdobálják a (szék)házát.


Tábla a Földes (tej)úton
Vigyázat, emberveszély!

                                                                                                                                   szp