2016. december 24., szombat

Szenkovits Péter: Medvehagyma /tárcanovella/


Pedagógusok Lapja, 2016. 12. szám/december, 14-15. oldal

 
A völgyteknő végeláthatatlan medvehagyma-telep. Kész aranybánya.
Mániákusan, fanatikusan, fékezhetetlenül irtja.
Nyílt titok, kikkel dobatja piacra az árut. Valószínűtlen, vérlázító nyereséggel, mint rendesen mást is. Nem számít, hogy nem ő fektetett be.  
Kinyeste magából, életre szólóan, a morális ideát, hogy bánjon az anyatermészettel emberségesen, vigyázza a múltat, hajszálpontosan mérje föl a jelent, előrelátón oltalmazza a jövendőt.
Egy madár dalolva szalutál. Másik, harmadik, negyedik is.
„Elmentek ám ti!”
Duzzadnak a zsákok. Dagad a dölyfe.
Förgeteges füttysorozat: „Fuss, fuss, fuss!”
Fölkapja a fejét.
Mintha két vérebet látna. Galambfehéret, hollófeketét.
Menekül.
Ganajba bukik, trágyabogarak közé.
Halálverítékes.
„Ízekre szednek a fenevadak. A nyakamnál kezdik.”

 
Bekapcsol belső vetítője.
Az izraeli Názáretből kilencvenhárom éves atyai jó barátja, Mordi Reuveni jelenik meg: „Tudod, élt egy hatgyerekes család Debrecenben. Az apa vízvezeték-szerelő volt. 1943-ban behívták munkaszolgálatra. Hamarosan eltűnt. 1944 áprilisában a mama és a hat gyerek, tizenöt éves volt a legnagyobb, egyéves a legkisebb, téglagyárban ’kapott szállást’, ahonnan vagonokban, nyolcvan zsidó sorstársukkal együtt Auschwitz helyett, a ’sors ficama’, Sankt Pöltenbe vitték őket. A nagylány 1945 áprilisáig gátépítésen, földművelésben, kőbányában dolgozott. Mikor a ruszkik közeledtek, Mauthausenba, gázkamrába küldték őket. Gyalog. Aki kidőlt a sorból, golyót kapott. A mama leült, kivette az imakönyvét, a gyerekek folytatták a menetet, már nem emlékeznek, hány napig, Günskirchenig. Ott szabadították fel őket az amerikaiak néhány nappal a háború befejezése előtt. Az angol hadseregben szolgáló zsidó ezred katonái elvitték őket Olaszországba, onnan jöttek Erec Jiszraelbe. Egy hónappal később levelet kaptak apjuktól, fényképpel, amin a mamával van együtt! Kiderült, hogy a mamát feldobták a hullákat összegyűjtő kocsira, elvitték Mauthausenba, de a krematórium már nem működött. Az oroszok vitték el Bécsbe, kórházba, onnan pedig Pestre, a Bethlen-téri iskolába, ami akkor ideiglenes kórház volt. A papa Terezienstadtban szabadult fel. Rohant Debrecenbe, ott nem talált senkit. Két hónap múlva valaki jött és azt mondta, látta a mamát a kórházban. A papa kereste is ott, sikertelenül. A mama találta meg. 1950-ben ideértek, egyéves kislánnyal. Vallásos kibucban telepedtek le. Haláluk napjáig itt éltek anyósomék.”
Az emlék talán megmenti. Bizakodik.
Mozivásznán Gordon Zsuzsa színésznő, hajdani szövetségese tűnik fel: „Tudod, hogy édesanyám halálát soha nem hevertem ki. 1944. november 9. Harminchét éves volt. Három nyilas suhanc hurcolta el a házunk elől. De még előtte, nyáron megmentette az életemet. Bombatalálat súrolta az óvóhelyünket, ő ásott ki engem a romok alól. Az óbudai téglagyárba vitték. Főorvos apukám - ők elváltak -, ügyeletes orvosként mentőautóval ment érte. Kiabálta a nevét, édesanya azt gondolta, másik dr. Gartner Pálnéról lehet szó. Maradt. Talán hiúságból is. Hárman viszont kijutottak a betegszállítóval ’gartnerpálnéként’. Apukámtól hallottam így, de valahogyan nem tudtam elhinni neki. Aztán a kétezres évek elején egy agg, beteg ismeretlen hívott telefonon, hogy szeretne nekem elmondani valamit, nem akarja magával vinni a sírba. Ő is ugyanígy mesélte. Anyukámat kelet-ausztriai lágerben ölték meg. Később kerültek földi maradványai Kismartonba. 
A nagynénémet ’44-45 fordulóján az egyik budapesti kórház kórterméből ’Kun páter’ kiugrott minorita szerzetes, nyilas pártszolgálatos terelte ki az udvarra másokkal együtt. Megásatta velük a sírjukat. Két lány még a lövések eldördülése előtt zuhant bele a gödörbe. Ők lettek ’45 szeptemberében a koronatanúk. Én is ott voltam a tárgyaláson, és a halálos ítélet végrehajtásánál. Tizenhat évesen. És nem fordítottam el a fejemet.”
Zsuzsa 1955-ben Jutka bőrébe bújik a Budapesti tavasz című Máriássy Félix rendezte filmben.
Ezt is pergeti lejátszója.
A Dunába lövik a nyilaskeresztesek. Mire szerelme odaér, már csak cipők árválkodnak a rakparton. Középkorú nyilas válogat. Az egyiket, ami lyukas, bedobja a folyóba. A fiatalemberben ekkorra érlelődik meg, hogy fegyvert fog a fasiszta brigantik ellen. Ma a Duna-parti emlékműnél Jutka-Zsuzsa cipője balról a második női lábbeli.
2011 ősze, a Várkert rakparti Szántó Piroska Emlékmúzeumban a Megfogni egymás kezét (1956-2011) című vallomáskötet bemutatóján elszavalja József Attila ezerkilencszázharminchét januárjában írt Thomas Mann üdvözlése című versét. 
„…Most temettük el szegény Kosztolányit / s az emberségen, mint rajta a rák, / nem egy szörny-állam iszonyata rág / s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, / fő-e uj méreg, mely közénk hatol – / meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...”.
„Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. / Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen / néz téged, mert örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait.”
2013 nyara, botlatókövet (Stolpersteine, Gunter Demnig német képzőművész alkotása) helyeztet el egykori lakóházuk bejáratánál. Rajta réztáblácskán a felirat: „Itt lakott Dr. Gartner Pálné, szül. Szöllősi Magdolna, sz. 1907, megölték 1945 Lichtenwört lágerben”. „Ugye”, véli Zsuzsa hangját hallani a trágyatenger foglya, „aki ezt olvassa, az jobb emberré válik?”.
Jelenetsor 2014-ből.
Menetelés az Életért. Zsuzsa halad a többségében diákok alkotta német keresztény csoport élén, Budapesten. Előtte az egykori halálmenetet az ellenkező irányból, nyugatról kelet felé tartva gyalogolták végig a vendégek. Bocsánatot kérni jöttek Magyarországra a holokausztot túlélőktől, hozzátartozóktól, nagyszüleik bűneiért, akik részt vettek a zsidók üldözésében, öldöklésében.
Látja Zsuzsát, a Budapest Pride-on, a büszkeség napján. Egyetemes értékeken nyugvó, esély-azonos, tudásra épülő, teljesítményközpontú, közvagyon fosztogatását, szétrablását gátló, ködösítéstől és választási manipulációktól mentesített, nyitott, s előítélet, kiközösítés, félelem nélküli, empatikus, humanitárius elkötelezettségű, szociális feszültség-védett, szolidáris, méltányos, irgalmas, bölcs világ mellett teszi le voksát.
Szabadság, egyenlőség, testvériség.
Nézi Zsuzsát, amint riksában ül, fején szivárványos sapkaköltemény, integet, üdvözöl mindenkit, a másság, a sokszínűség tiszteletére, civil egységre, autonómiára, a demokrácia védelmezésére bátorít. Annyira szeret, s annyian szeretik!
Kivonszolja magát a szennyből.
2016, télutó. Buda, Széher út. Gyöngykagyló-nappalijában Csernus Mariann színésznő idézi s igézi meg Weöres Sándor Dob és tánc című poémájával.
"csönd / béke / csönd / béke / fény /csönd fénye / béke csöndje / fény békéje csönd / fényes csönd béke / csönd béke fény / béke csöndes fénye / fény csöndje / csönd csöndje fény fénye béke / csönd fény”
„ima irama / unalom fénye / csönd ünnep béke rend szállj / ima fény ünnep lengj béke / fény csönd / béke / csönd / csönd / béke / béke”
Ily’ háborítatlanságot a Grand Canyon-nál, a kínai falnál, s Izraelben, a Masszáda erődben hallott. Az előbbinél piciny mókus-szerűség szólongatta olyképpen, hogy szelíden szaglászta. Jólesett vele a testközeli elcsitulás. Pekingben nincs madárhang. Se szomorú, se vidám. A csivitelő had az ember-éhínség áldozatává vált. A fal visszhangozza e némaságot. A zsidóság ősi, hősi szimbólumát megtestesítő Masszádában, ahol az első zsidó-római háború végén kilencszázhatvan várvédő és családjaik tömeges öngyilkosságot választottak a rabiga helyett, mindössze két nő és öt gyermek maradt életben, feketerigó-szerű madárkák osztották meg vele legbensőbb békességüket.

 
Begyömöszöli behemót zsákjait az autóba.
Elindul.
Beér a legközelebbi faluba.
Madonnaarcú kismama mellett áll meg. Lehúzza az ablakot, köszön s figyelmezteti, legyen óvatos, mert kopók kóborolnak a környéken.
Tankol. Jó csomó medvehagymával ajándékozza meg a kutast. Hazafelé beugrik ide-oda. Tessék a friss tavaszi finomság! Lám csak! Gyerekjáték búcsút intenie vélt felsőbbrendűségének s a méltánytalanul magas nyereségének.
Így is akkora rakománnyal tér haza, hogy asztal, vájdling, fazék csordultig telik. Mos, vág, rak. Tesz üvegekbe dió- meg tökmagolajba, csomagolva fagyasztóba.
Már-már látni se bírja. Elege lett. Prédaleső egója lejárt.
Az immár jól összeérett s hűtött medvehagymával elindul, hogy szétossza a csemegét.                                            
                                                    /2016. augusztus/     

2016. december 20., kedd

Bányvakságban Kaszás Gergőék világítanak - a Weöres Sándor Színházban is


Törőcsik Mari fia járt Szombathelyen! Jó, színházi/színpadi gyereke, kétszer/esen/ is: Kaszás Gergő. De mégis!
1998-ban Szolnokon játszotta az édesanyját (Jelena Krucsinyinát) - egy ország Marikája - az Anatolij Vasziljev rendezte Ártatlan bűnösökben. Kaszás Gergő Grigorij Nyeznamov volt. 2007-ben Egerben Peer Gynt; Törőcsik Mari Aase. Kell-e ennél nyomósabb érv, hogy megnézzük Kaszás Gergőt szombathelyi teátrumi vendégjátékán?
A Szkéné Színház és a FÜGE Produkció vitte színre Székely Csaba Bányavakság című színművét 2012 novemberében. Most vasárnap érkezett meg a Weöres Sándor Színházba.
Igaz (tan)mese a korrupcióról és az idegengyűlöletről. Bár csak elmondhatnánk, avítt darab/előadás: valaha volt mifelénk sumákság, gyűlölködés, acsarkodás, striciség, patkányság, rablógazdálkodás, gazemberség, de bezzeg ma; ugyan már!
Ötvenes polgármestert játszik az ötvenegy éves Kaszás Gergő. Istenigazából „nemistudomhogyan”, de az biztos: inspirál arra, hogy később, immár idekint önmagunkat kezdjük picinyenként vizsgálgatni, kutatgatni, átvilágítani: miképpen, mennyiben s mennyire voltam/vagyok/leszek megkenhető, korrupt, kollaboráns? Agyelszívott idióta. Romhalmaz.
Melyek voltak – lehettek – a mozgatórúgóim egykor, amikor még meg akartam, szerettem volna forgatni az egész világot? S aztán miként deformálódtam? Ne, ne mutogassak! Megtehetném, persze, de alighanem a sorrend nem tévesztendő össze. Mikor is kezdődött az én, saját bedarál/tat/ásom? S miképpen próbáltam másokat a saját (ördög)képemre gyúrni? Tisztaság. Utóbb koszlerakódás. Ami belefér. Dagonyázás a langymeleg mocsokban. Miközben, még szép, hasonulgat/t/unk egymáshoz. Láb lábat mos. Trágyalében pancsolni, hurrá, ez ám a győzelem!
Polgármester uram(ék) már nem képes(ek) kievickélni. A még túlélő néhány hozzátartozó sem. Akárcsak az ellenlábas(ok).
Hívok egy igazságtevőt, leplezze le a konkurenciámat, a bitangot, de bibi van: kiderül, én vagyok a főhunyó.
Van ennél lejjebb?
S hogyan tovább?
Kaszás Gergő azt adja, amit vártunk tőle. Az igazat mondja, nem csak a valódit (József Attila után, szabadon). Bámulatos, hogy mennyi mindenről beszél akkor is, amikor hallgat. Pontosabban: ekkor közli a legtöbbet. A mindent. A hétszenvedését!
A nagyok között lehetsz te is nagy! – jegyezte meg a nyolcvanadik születésnapján egy ország Kabos Lacija. (Kabos László komikus, Jászai-díjas, érdemes művész; Sárvár 1923 - Budapest, 2004.) Megállapítása bányavakságunk idején is helytálló. Kaszás Gergő ugyanis aranycsapatban játszik. Még ha senki nem fújja kapásból (sem) az összeállítást. Na, bumm! Polgármesterének húgát Bozó Andrea, lányát Eke Angéla, a nyomozó rendőrt Tóth József, a mélymagyar ős barbár szomszédot Epres Attila szervírozta fel hibátlanul. Kifogástalanul. Mindez Csizmadia Tibor rendező s az őt segítő remek csapat érdeme is.
Egyszer egy kollégámnak azt mondta Kaszás Gergő: „Mikszáth és Móricz óta tudjuk, hogy a mutyi mindig nagyon jellemző volt erre az országra, de én szívből gyűlölöm a mutyi-világot, ami nagyon nagy kerékkötője az országnak. Nem is értem, miért nem tudják egyesek elképzelni, hogy a dolgok tisztán is tudnak működni.”
Bányavakság. Közép-Kelet-Európa kerékkötője.
Ámbár ha körülnézünk e labdacson… De nem vigasz, hogy másutt sincs egyéb; máshol se ilyenebbek meg olyanabbak.
A (szín)művészek, a tudósok, az értelmiségiek felelőssége, szerepe, kötelessége: megkérdőjelezhetetlen! Tessék kézbe venni a (vihar)lámpást, s fényleni, világítani szerteszét! Mint a Szkéné-FÜGE együttes.
Mint Kaszás Gergő. S az „édesanyja” a Nemzetiben a Brandban, a Galilei életében ma is: Törőcsik Mari!

                                        2016. december 19-20.
                                               www.alon.hu

2016. december 11., vasárnap

Mágnás Miska, a biztos befutó - Weöres Sándor Színház, Mohácsi János-rendezés


Csalódtam, amikor kiderült, hogy az idei évadban mégsem mutathatja be a Hegedűs a háztetőn-t a szombathelyi Weöres Sándor Színház (önhibáján kívül) Mohácsi János rendezésében. A Mágnás Miska a beugró.
Szép, nagy operett három felvonásban, amiként a műsorfüzetben olvasható. Hát, nem szép. Nem is olyan nagy. És, bizony, (ez) nem operett. Bár valóban három felvonásos.
Nyolcvanegy éves édesanyámat nem merném elvinni rá. Amit én a nyilvános főpróbán tapasztaltam… Olyasféle megpróbáltatásnak nem tenném ki magam, hogy utána azt halljam, hogy bezzeg Gábor Miklós, Mészáros Ági, Sárdy János, Németh Marika, Gobbi Hilda s a Latabár fivérek 1948-ban, Keleti Márton rendezésében! Az volt a sőt meg a pláne! Tíz millióan látták moziban minden idők legnépszerűbb magyar filmjét. Etc., etc., etc.
Hát, persze, hogy igaza lenne. Seregnyi szempontból.
De mama: ma, ma van! Nem mintha 1948-ban (is) nem fújtak volna igen furcsa, újra rémisztő szelek e tájon. S az ősbemutató idején, 1916-ban az első világégés kellős közepén sem lehetett éppenséggel sétagaloppnak becézni e földlétet. 2016. Szintén - cudar. A Weöres Sándor Színházban futó Szirmai Albert, Bakonyi Károly, Geszti Péter, Mohácsi testvérek, Kovács Márton és a Társulat Mágnás Miskája miért is tükrözne mást?
A kasztok kasztok maradnak. A soros úri osztály nem ismer pardont; a mindent bezsebelhetőnél is többet besöpör magának s bagázsának. „Rajtunk kívül, nélkülünk nincs élet.” Lehet fel-fellázadni, picurkát leckéztetgetni, de valójában nincs kegyelem: mindenki mást, mint tyúk a töreket… Kolláth/Korláth „grófék” köreikbe csak végszükségben nyerhet bebocsáttatást egy akárki. Egyszer volt/van Budán kutyavásár: Baracs mérnök úr kivételesen jöhet, de csak akkor ereszt/het/ gyökeret, ha a mozdony mégis csak a kastélynál (is) pöfékel. Tiszta beszéd.
Milliók s milliók helyzete, jövője kilátástalan. Végállomás, még mielőtt fölkapaszkodhatnánk a – hová, merre induló, tartó, szaladó? – szerelvényre.
Hát, lássuk be, enyhén szólva tapintatlanság lenne szüleinket kitenni efféle teátrumi megpróbáltatásoknak. Hadd nézzék csak otthon szépen, nyugodtan, boldog békességben a tévés hírfolyamokat, azokból aztán megtudhatják, hogy mifelénk minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vannak/vagyunk elégedve.

Iszonyú energiák mozdulnak meg a színen. Egy bányász aligha izzad ennyit egy műszak alatt, mint most három órán át a színészek, a zenészek meg a műszakiak.  A próbaidőszakról csak elképzeléseim lehetnek, de nem hiszem, hogy nagyot tévednék: a bányalovak sem güriznek annyit, mint a vasi alkotók.
Bámulatos. Az alázatuk. Az odaadásuk. A lelkesedésük. A kitartásuk. A toleranciájuk. A türelmük.
Nem érdekes, hogy nem igazán tudnak énekelni. Viszont olyan sűrített a jelenlétük, kivétel nélkül mindegyiküké, hogy az egyszerűen: megható.  
Bennem ezúttal ketten elsők az egyenlők között. Bánfalvi Eszter (gróf raplódi Korláth Gedeon /de szép…!/ felesége, Stefánia) körül sistereg a levegő. Igaz, nem csak most. Mindig. Mindent visz Vlahovics Edit: nagymama, Stefánia anyja. Amiképpen tökéletesen tisztában van mindennel. Ez a bölcs, évezredeket át-, megélt ősanya, Lény, pontosan regisztrál. Benne, bármi, bárhogy is történik, megmarad/t/ legbelül: a tisztaság, a tartás, az emberség.
A fény.
Hogyan képes(ek) minderre?
Miképpen lehetséges mégis átadni s átvenni újra meg újra, csak azért is a stafétabotot?
A megoldás kutatása, megtalálása, a folyamat tovább éltetése a mi feladatunk s egyben kötelességünk is. Nem halogatandó.
„Én mondom: Még nem nagy az ember. / De képzeli, hát szertelen. / Kísérje két szülője szemmel: / a szellem és a szerelem!” (József Attila: Ars poetica - 1937. február-március)
Amúgy ilyen Mágnás Miskánál soha ne legyen rosszabb beugró. Biztos befutó!
             www.alon.hu                          2016. december 11.

2016. december 6., kedd

Liliomfi, Latinovits Színház - Tiszta vizet a poharunkba! - Rögzítik az utókornak


Latinovits Zoltán (1931-1976) csettinthet odafönt, mert amit ő elkezdett, azt a maiak, ifj. Vidnyánszky Attila és társai folytatják.
Szigligeti Ede (1814-1878) Liliomfiát tűzték teátrumi zászlajukra: „Társadalmi Zenebona, Őrsőn, az Úrnak 1848. esztendejében, 56-ban”.
Nép, szín, mű. Népszínmű. Élet. A társadalmi vígjáték (így nevezte Szigligeti) ősbemutatója 1849. december 21-én volt. Makk Károly csapatával pedig 1954-ben forgatta a legendás Liliomfi-filmet.
Vérzivataros időszakokban van a legnagyobb szükség tisztítótűzre.
A legújabb, immár a Szigligeti-Vecsei H. Miklós-Kovács Adrián trió Liliomfiának premierje bő esztendeje volt. Nyáron kiérdemelte a Pécsi Országos Színházi Találkozó különdíját, valamint a legjobb 30 év alatti színész/ek/nek járó Fidelio-díjat. A sikerszéria következő állomása: januárban televíziós kamerák rögzítik – a Budaörsi Latinovits Színházban - a produkciót.
„A szabadság, a játékosság és az ifjúság nevében készült a képmutatás ellenében”, ekképpen fogalmazott Bacsó Péter (1928-2009) filmrendező a sötét ötvenes években bemutatott Liliomfi kapcsán, amelynek az egyik dramaturgja volt.
Ifj. Vidnyánszkyék mai változata ugyanezekről szól. S Kodály Zoltán szavaival: „Csak tiszta forrásból” – önmagukból merít a csikócsapat. Fittyet mutat mindenre, ami hamis, álságos, gonosz, ördögi. Távozz tőlünk előítélet, intolerancia, kivagyiság, gőg! Nézzetek a tükrünkbe emberek!
Mindezt eleganciával, kedvesen-könnyedén teszi a Latinovits-társulat. Nem vet meg és nem néz le bennünket, stikli-betyárokat, akár az ördöggel is kollaborálni képes/kész gazokat, akik mindig, mindenre találunk önmagunkat felmentő magyarázatokat. Nem döngölnek a földbe, nincs bosszú-szándék, szégyenpad. Ám szelíden szinte könyörögnek: tényleg vegyétek már észre magatokat!
Merjetek végre azok lenni, akik ott legbelül vagytok. Nem számít se kor, se nem, se felekezet, semmilyen különbség, semmiféle másság. Társadalmi végképp nem!  
Legyen ez álarcmentesített övezet!
A szünetben – miközben zsíros kenyeret majszolhat a nagyérdemű - Vecsei Miklós és barátai arra kérik a nagyérdeműt, énekeljük együtt: A Csitári hegyek alatt… Aztán bele is kezdünk, még jobban összekovácsolódunk, miközben a szemsarkokból valami ereszkedik lefelé. Hát, mi tényleg, itt s így, együtt? Mégis csak létezik ilyesmi!?
Aztán Badacsonyban már nem is érdekes, hogy ő, te, vagy én; itt már nincs ők meg ti sem; mi vagyunk!
Nem erről álmodott egykor Latinovits Zoltán?  
Kalandok, tréfák, bukfencek – már a pofára eséseink sem fájnak olyan nagyon; spongyát a kilátástalan, komor korszakainkra; teremtuccse! „A boldogságot legföljebb késleltetni tudják az események, megakadályozni nem” (a Wikipédia a Liliomfiról).
Spolarits Adrea, Ilyés Róbert, Bregyán Péter, Waskovics Andrea, Rujder Vivien, Szabó Sebestyén László, Böröndi Bence, Vecsei H. Miklós (dramaturg, átdolgozó is), Gyöngyösi Zoltán, Figeczky Bence, Dóra Béla s ifj. Vindnyánszy Attila (átdolgozó szintúgy), Kovács Adrien (zenei vezető), Juhász Gabriella (rendezőasszisztens) és Társaik: köszönet, mindenért!
Latinovits Zoltán az 1954-es Liliomfiban, a füredi „plázson” – nem vicc, tessék belekukkantani a filmbe! – ifiúrként, a fűben hasalva-ejtőzve gusztusos sültet falatkázik. A huszadik századi magyar színjátszás egyik legnagyobb egyénisége ma is közöttünk van, hála a Vidnyánszky-csapat teremtő erejének.  
Színészkirály urunk, tisztelettel jelentjük: még sincs minden veszve!

                       www.alon.hu       2016. december 6.

2016. december 3., szombat

A Dédi a Weöres Sándor Színházban - Egyre falánkabbak a zsarnokok, de...


A végtelen tág gyomrú matróna családjára íratja a házát, cserébe kosztot s kvártélyt kér/követel/kap, majd szépen lassan (nem: tempósan!) kizabálja/kiűzi utódait e világból. Az élemedett némbert férfi játssza a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, történetesen Jordán Tamás direktor. Jól áll neki az öreglány. Hogy mi mindenre képes egy vérbeli teátrista, ha belegondolunk, kész őrület! Mindnyájunk bőrébe-lelkébe belebújik; fölmutatja, íme, ilyen meg amolyan is a halandó! S bizony, ördögfajzattá tud válni.
Roberto Cossa A Dédi című tragikomédiáját Valló Péter rendezte. Pontosan, precízen. S agyafúrtan adagol. A csuda tudja, mi a titka, de zsenialitás íze van a rendezéseinek.
Igaz, az első felvonás végén még valami olyasféle villan a nézőbe, pontosítsunk: belém, amire - esetemben - még nem igen volt példa a WSSZ-ben. Nem kellene inkább hazamenni? Tinédzser partneremnek ínyére lenne a cikázó gondolat, a büfében mégis inkább elvetjük. (Szódát iszunk.) Innen szép nyerni! – jeligével maradunk.
És, lássunk csodát! Ahogy pörögnek a történések, egyre inkább értelmet, s érzelmet kapnak bennem a szünet előtt látottak. Utólag. Rá kell, jöjjek: remekül megágyaztak már az első etapban, de csak most esik le az a bizonyos tantusz. Kezdenek (bennem/bennünk?) helyre billenni a dolgok. Azzal együtt, hogy, bármennyire faramucin hangzik, totál kizökken minden. Mint az életben. Semmi és senki sem csak az, ami, avagy aminek látszik.  
Az én, saját olvasatomban immár: ez a hadiperszóna (finom vagyok) maga a diktátorok díszpéldánya. Aki nem ismer irgalmat, ha a saját érdeke nem érvényesülhet. Éjjel s nappal. Nem érdekli, hogy mindenki mást tönkretesz, kizsigerel, megnyomorít.
De, miképpen lehet az ilyen sátáni fajzat eszén túljárni?  Miért uralkodhat kénye-kedvére szűkebb-tágabb közösség/b/en? Hogyan lehetne hatástalanítani, a partvonalon túlra küldeni a despotát?
„Ez a kérdés, válasszatok!” (PS)
A Dédi környezetében élők nem ismerik az ellenszert. Igaz, próbálkoznak, de örökkön kudarcot vallanak. Aztán a legvégén kivétel nélkül mind bele is pusztulnak. A zsarnok pedig él és virul.
Jordán Tamás valóban félelmetes banya, s annyi, de annyi áthallása (-látása) van alakításának, hogy fel-felidézve azt, ne legyünk restek, ne legyek rest újólag elismerni: olyan ember- s életismeret-anyag gyűlt össze benne, s mindezt annyira magától értetődően ábrázolja, olykor idézőjelesen, máskor meg szimbolikusan, és a csuda tudja, miféle fantasztikus egyéb módokon is, hogy ilyesmire csak a legnagyobb művészek képesek.
A Dédi nénje Kiss Manyi. Tudom, tudom, de: nem tehetek róla, a laptopomba most mégis e nevet pöttyentettem be, holott a szemeim előtt: Kiss MARI! Még azért annyit egy ország Manyikájáról (1911-1971), a törékeny s mégis színész-óriásnőről, hogy így vallott: „Addig pedig játszom mindig és mindenhol, mindennel és mindenkivel, mert ezért születtem”. Kiss Mari ugyanakkora klasszis, mint ő volt. Nem röhej, még inkább: nem letaglózó, hogy Kiss Marit az 1992-ben kapott Jászai-díja óta nem ünnepli az állam, bárki is pózoljon/trónoljon éppen fent/alant? A folyamatos, gondos, szerető figyelmet, tenyéren hordozást réges-régen megszolgálta! Akárcsak Trokán Péter. Ráadásul ő idén hetvenkedik. De nem a kora miatt érdemes a legrangosabb elismerésekre, hanem mindazokért, amiket deszkapártiként évtizedek óta ad. Teremt. A kiskésit!
A Dédiben is mindketten példák arra, miképpen lehet elevenre szülni figurát. Színekkel, ízekkel, mozgással/bénázgatással, hanggal, gesztusrendszerrel. Nem az ilyesmikért érdemes teátristának lenni?
Nekünk meg színházba zarándokolni.
Süt belőlük – Jordán Tamásból, Kiss Mariból, Trokán Péterből – a szenvedély. A Dédi unokájaként méltó partnerük Endrődy Krisztián (Carmelo). Hitvese Bálint Éva. Hibátlan ő is. Akárcsak Bajomi Nagy György (Carmelo öccseként). A dédunoka Hartai Petra szintén rendre mértékadó.
A dédik/diktátorok fölzabálnák a jövőt, generációk sorát lennének képesek befalni. Mihamarább el kell vennünk az étvágyukat; össze kell zsugorítanunk az emésztőrendszerüket!                                                   

                                               2016. december 2-3.
                        www.alon.hu