2013. június 30., vasárnap

Nem egy, hanem több nyelv a világ

Nem egy, hanem több nyelv a világ
- Csernus Mariann: Nem beszélni kell a szolidaritásról, hanem cselekedni -

Szenkovits Péter
A szolidaritás elve, létérzése a szülői házban ivódott Csernus Mariann színművésznőbe - egész életre. S vallja: „Valahová mindig kell tartozni. Ez belső szükséglet. Különben rések támadnak az emberben, és nem lehet betömködni, mint a falat a vakolattal. A vakolat is én vagyok”.

- Szolidárisnak leginkább akkor kell lennünk, szerintem, amikor igazi baj van, amikor belső indíttatásból - egyre szorongatóbb, emberi létünket, lényegünket is fenyegető körülmények között - kötelességünk kinyújtani a kezünket mások (egymás) felé. Mostanság is erre van, erre lenne égetően szükség. Mert valami nagyon-nagyon nem stimmel e honban.
- Igen, össze kellene fogni. Talán még vannak, akik erre képesek – szögezi le nyomatékosan szalafői házának verandáján, a hatéves puli, Zsiga társaságában a Kossuth-díjas, Jászai-díjas, érdemes művész, a Nemzeti Színház örökös tagja (1989-től), a Magyar Színház társulatának - 2000-től mind a mai napig - egyik alappillére. Harminchárom éve tölti a nyarakat az Őrségben.
 – Az apám szociáldemokrata volt. És azt is büszkén vállalom, hogy vitéz is; a Horthyéktól kapta a plecsnit, de tojok rá! Egyébként meg tisztviselő volt. Anyai nagyapám, a soroksári téglagyár vezérigazgatójaként (apai nagyapám vasútőr volt, de őt nem ismertem) már péntek délben – általában szombat délig dolgoztak az emberek - kiadta a munkásainak a szabadnapot. Aznap reggel hat órától a nagyanyám és a szakácsnő sütötték hatalmas kemencében a tyúkokat, amiket, nyilván, már hajnali öt órakor levágtak. Kalácsot, illetve lepényt is sütöttek. Három-négy éves lehettem, mégis nagyon élénken emlékszem arra, hogy lóbáltam a lábam nagyapám irodájában, és a következő történt: jöttek sorra a munkásai. Úgy mondták ezt, hogy – akkor tanultam meg én is a szót -, megsüvegelték a dolgozói nagyapámat. Volt kis sapka rajtuk, leemelték. „Jó napot, jó napot!” Név szerint szólított mindenkit nagyapám. „Nagyon kellemes hétvégét kívánok a családnak!” Mellette állt a szakácsnő. Ki-ki megkapta a fél tyúkot és a nagy adag lepényt, vagy kalácsot. Mind a tizenhárom ember. Így mentek el péntek délben. Én megtanultam, hogy nem egy, hanem több nyelv – azaz többszínű - a világ. Magyarul ezt úgy nevezném: a demokráciát, vagy az emberséget, vagy a szeretetet, vagy a hitet onnan hoztam. S ez nem tudott engem elhagyni még akkor sem, amikor néhányszor fenékbe rúgtak; az engem nem érdekelt. Azt mondtam: gyerekek, én fölállok! Fölállok addig, amíg vagyok. Aztán amikor már nem vagyok, akkor már úgysem állok fel. Pedig elég sok mindenen mentem keresztül. A gyermekem, Joó Katalin (1951-1988) halála… 1962-ban „kézifék” a Nemzetiben…
- 1944 tavasza; ordas idők, vérzivatar.
- Áprilisban egyszer csak beállított hozzánk egy furcsa, borzos hajú nő, és azt mondta az anyámnak: „Nemzetes asszony, tessék engem megmenteni, mert én zsidó vagyok, s engem elvisznek”. Anyám azt felelte: „Jól van, megmentem”. Ő: „Én akkor, itt; hány gyerek van?”. „Négy”, hangzott a felelet.  Erre: „Vállalom a háztartást!” „Jól van, Erzsi, maradjon!” Nálunk lakott; anyám a Weiss Manfrédnál volt vezető titkárnő. Erzsi megfőzött, ellátta a háztartást. És amikor kitört a szabadság, akkor azt mondta: „Elmegyek, köszönök mindent!”. Majd jött egy lap: „Boldog vagyok! Szombathelyen stemplizek a postán!” Egyébként a Sorbonne-on végzett, angolul-franciául anyanyelvi szinten beszélt. Angolul ma is annyit tudok – alapvetően franciául és németül tanultam anyanyelvi szinten -, amennyi az Erzsitől maradt. Velem, „Marika kisasszonnyal” kizárólag angolul társalgott. S nem adnak el ma sem. Tavaly kimentem Rodoszra, ahol mindenki angolul beszél, s egy fél nap alatt nagyjából ugyanúgy beszéltem, mint az ottaniak; azaz konyhai szinten. Ez még mind az Erzsi… A „másik” a Herman  bácsi, apám kártyapartnere. Azt mondta: „Nézd, Károly, minket visznek; itt van a lányom, a Teri, annyi idős, mint a te lányod, vigyétek magatokkal, akárhová mentek; legalább ő megmeneküljön. És itt van egy kulcs, ez a siófoki villánk kulcsa. Itt nagy bajok lesznek. Menjetek le oda a gyerekekkel”. Ebből következett, hogy apám-anyám ott maradt Pesten, ők keresték a pénzt. Dinka nagyanyámmal - aki tizenhat évesen szülte apámat, tizennyolc évesen a Laci öccsét –, azaz Mariskával együtt irány Siófok! Bezerédy utca 7. - Herman Villa. Ott töltöttük az egész nyarat. A szüleim minden hét végén eljöttek és hoztak élelmiszert, eleget. Nagyanyám főzött, ebben az időszakban kénytelen volt nem az isten házába járni (Mariska nagyanyám egyébként naponta reggel hat órától, templomnyitástól ott volt egészen a zárásig; őt ezért nem nagyon szerettük), ekkor valami feléledt benne egyszer csak… A Terike az mindig a belső szobában tartózkodott, neki nem volt tanácsos kimenni; a tópart zsúfolásig tele volt németekkel. Strandoltam, napoztam, úsztam és beszámoltam Terikének, volt, hogy éppen arról: „Ma meg beszélgettem egy német tiszttel és hát olyan kedves volt meg minden…”. Terike hallgatta az én élménybeszámolóimat. Október hatodikán jöttek értünk a szüleim, azzal, hogy közelednek az oroszok. Megindultunk „fölfelé”. Majdnem egészen Veszprémig gyalog mentünk, majd teherautó vitt bennünket egy darabig – mindenki nyugat felé húzott, százas-ezres tömegeket láttunk - s aztán már volt vonatközlekedés. Fölértünk.
- Nem sokkal ezután történt az aknaszilánkos, szerencsére nem életveszélyes sérülése, ami amúgy egy életre szóló nyomot hagyott önben.
- Tornáztam az udvaron, mit sem sejtve. A németek a Várban, az oroszok Pesterzsébeten. Jött a front. Anyám – a többiekkel együtt – a pincében: „Hol a lányom, hol a lányom?”. Lekiabáltam neki: „Ne aggódj, tornászok!”. Egy bevágódó akna elvitte a kerítést, engem a léghuzat levitt a pincébe. Forróság a hátamnál; bab nagyságú aknaszilánk ma is benne(m) van. De átvészeltük… A háború után Terike kiment Amerikába, egy ideig tartottuk a kapcsolatot, aztán nyilván férjhez ment. Megmenteni mások életét – ez nálunk természetes volt. Ez nem volt kérdés. Nem beszélni kell a szolidaritásról, cselekedni kell.
A pesterzsébeti kertünkön keresztül csámborgott két nyomorult, szegény kis orosz katona. Teljesen vérben a lábuk, dőlt-szakadt a vér. Meglátom őket: „Jönnek, jönnek a kiskatonák!”. Anyám kijött, bekísérte őket a meleg konyhába, a sparherd mellé ültette. A nemzetes asszony letekerte a kapcákat, kimosta, megszárította azokat, föltálalt két akkora, mélytányér kukoricalevest! Maga nem tudja: kukoricalevest, -kását, lepényt ettünk akkoriban. Nem volt más. Daráltuk, daráltuk a kukoricát. A kapcák megszáradtak, anyám visszatekerte azokat, úgy mentek el: „Mamka, mamka, mamka!”. Hogy mondjam: ezt tanulta az ember.
- Ez a mentalitás kiveszőfélben van.
- Mert senkit nem rúgnak seggbe évtizedek óta úgy, hogy repüljön! Ezek a mai urak – mi sosem voltunk sem kommunisták, éppen apám miatt, meg egyáltalán -; hát, bocsánatot kérek! Az Orbán Viktor édesapja MSZMP-párttitkár volt; na, most rendben van, hogy földeket kap a fiától, meg még többet, meg még ezt, még azt, de hát hogy mondjam: akkor ne játsszuk el azt, hogy akkor a baloldal… Kövér László is vastagon benne volt az MSZMP-ben. Híresen, de egészen, de nagyon. Akkor ne játsszanak, nekem ne játsszanak! Az a legenda, amin akár jóízűen röhögni is lehet(ne), szóval az a hír járja – ugye a Gyurcsány és a Kövér is pápai -, hogy a Gyurcsány-mama és a Kövér-mama ott ülnek a presszóban feketekávé mellett és röhögnek a „fönti” két hülyén, akik egymást gyepálják. Két anya, akik – mit mondjak? – körülbelül korombeliek lehetnek. Pápán isszák a kávét s azt mondják, „ez az én b…m fiam meg a te m…a fiad”. Az egyik, a másik… Egyébként ez az élet meg ez a politika. Csak ez az alávalóság ne lenne ebben! Hát ne haragudjon: az embereknek nem jár föld? Csak azoknak, akik benne vannak a pikszisben? Annak az öt-tíz-tizenöt-húsznak jár óriási terület? Azoknak, akik megművelték eddig, azoknak nem jár semmi? Megint hol vagyunk? Hol? Akik életükben nem láttak földet, de benne vannak a brancsban - kapnak.
- A költőkben viszont nem csalódott.
- Egyáltalán: számomra a magyar költészet… Nagyon szeretem! Az a véleményem, ha már itt tartunk, hogy a mi költőink pontosan tudták azt, hogy micsoda nép ez, hogy lehetne ezt fölrázni. Hogy lehetne valami módon. Nagyon nehezen tudom én ezt kifejezni. Ugyanakkor ez a nép többet képzel magáról, mint ami és többet arról, ami a valóság.
- Hogyan áll a Jóistennel?
- Templomba nem járok. Igaz, 1948-ban – abban az évben érettségiztem a Veres Pálné Gimnáziumban s lettem a Pesti Színház tagja – a Bazilikában esküdtem meg az első férjemmel, Joó Lászlóval. Hol esküdjön az ember…? A nagybátyám, aki bencés rektor volt Pannonhalmán, a Hugó bácsi adott bennünket össze. A protestáns férjem utóbb megemlítette nekem, hogy én ugyan „elvonszoltam” őt a Bazilikába esküdni, de azóta se voltam templomban; miért? „Én csak úgy meg akartam esküdni” - feleltem. Vitéz Csernus apám meg tényleg soha nem lépett be az Isten házába (sikerült ezt az anyjának, a már említett Mariskának elérnie); azt mondta nekem: „Te csak esküdj nyugodtan, én addig körbejárom a Bazilikát, többször megnézem, hogy néz ki kívülről, én oda be nem megyek!”.
1981-ben jelent meg Károlyi Gáspár Vizsolyi bibliájának hasonmás kiadása, 1982 februárjában mutattam be kétórás műsoromban a Katona József Színházban. Még tavaly is előadtam, idén is elő fogom. Én úgy tudok elaludni, hogy elkezdem e bibliát mondani. Egy óra az első rész. Általában az első negyed óra után elalszom. Ha fölébredek éjjel: hol hagytam abba? Ja, ott hogy… Onnan folytatom megint.
Én istenben nem hiszek, nem vagyok hívő. Ilyen nincs, hogy ül valahol; hol van? Mindenhol. A természetben s mindenhol ott van. Az én rossz és a jó természetemben, a kutyáémban és a magáéban is. Az orgonabokromban meg a rododendronjaimban. Mindenben ott van, benne van, amit nevezzünk teremtő erőnek. De, hogy ül egy szakállas, s azon gondolkodik, hogy kivel toljon ki… Nem.
- Egyensúly?
- Már nem vagyunk „itten” nagyon egyensúlyban. Sikerült már elérnünk, hogy kibillentsük az egyensúlyát a természetnek, a Földnek, lassan a világnak is.
Jézus Krisztus nekem az abszolút mérték, az egyetlen olyan személyiség, akit szívemben-lelkemben tisztelek. Időnként megpróbálok vele társalogni. Az egy más kérdés, hogy nem válaszol. De én nekem azért belül valami szól. Ez egy csodálatos alak, hogy úgy mondjam. Bárhová megyek, nekem minden nap olvasnom kell Bulgakov Mester és Margaritájából. Nekem az egyik legnagyobb csoda a könyvek között. Jézus személye nem jelenik meg „így”, mégis, egyszer csak olyan erő sugározza be a könyvet, de az elejétől a végéig; pedig nem is esik igazán szó róla… Velem van a Bulgakov-kötet buszon (nem ülök Pesten kocsiba), amikor próbára megyek. Minden nap olvasok franciául, németül is, hogy egyiket se felejtsem el. Minek? Magamnak. Mert hogy mondjam: a dolognak egyszer vége lesz. De addig, amíg vagyok, csinálom.
- Így van az utazással is.
- Imádott Párizsom meg Barcelona… Nincs fényképezőgépem és nem is volt soha. Végigjártam Európát egy fénykép nélkül. Mert nekem úgy rajzolódnak le a helyek. A kedvenc itáliai városom Siena. A színei! Siena-vörös az erkélyem Budapesten, ilyen színű kővel lapoztattam le itt is. Ha rajzolni tudnék; de hiszen el is tudom mondani. Ülünk – akkor még megvolt a második férjem, Somlyó György – az úgynevezett „campon”, isszuk a kávét. Nekem „lejönnek” ezek a Siena-vörös kövek. Aztán megindulunk föl, az úgynevezett Tigriscsíkos Katedrálishoz. Ha most behunyom a szemem: kilépünk balra, caplatunk fölfelé kicsi kis ösvényen, mondták, ott jobbra álljatok majd meg, egy benyílónál, mert ott van Szent Katalin kútja; mártsátok meg a kezeteket. Odaérünk Szent Katalin kútjához, belemártom a kezemet, megpaskolom vizével az arcomat. Onnan még megyünk föl tovább, a katedrálishoz. Egyszer csak ott áll egy hatalmas templom, az a bizonyos fekete-fehér csíkozású. Áll, magában. Az egész Toscana benne van.  Azt mondtam, hogy megérkeztünk. S volt egy olyan érzésem, hogy nekem ezt a katedrálist valahogy át kéne ölelnem. Ha nem megy, akkor legalább körbejárom, s ahol tudom, megsimogatom a köveit. Utána kihajolok a korláton és nézem az alattam elterülő „teljes” Toscanát. Nekem ez itt van legbelül.
- Görögországot is bejárta.
- Egyszer, úgy a hatvanas évek derekán, a magyar konzul meghívott bennünket ebédre Athénban. Mondta, hogy érkezik még egy hölgy, Görögország legnagyobb színésznője, Anna Sinadenu, aki évek óta nem lép színpadra; mindaddig nem is fog, amíg a fasiszta junta uralkodik. Ő is ebédvendég volt. Szokásos magyar csirkepörkölt, ez meg az. És akkor Sinadenu elkezdte megeleveníteni franciául az ő történetét, mi mindent játszott – nagy tragédiák nagy szerepeit, Elektrákat, Médeiákat - és hogy miért nem szerepel. Majdnem azt mondhatnám, hogy megdermedtek a pörköltek körülöttünk. Tragikai pátosszal - olyan volt, mint a mi Tőkés Annánk valaha - beszélt az életéről. A pincér hozta-vitte a fogásokat; dőltek, ömlöttek a könnyeink… Estére jegyünk volt egy hatalmas amfiteátrumba. Köveken ültünk. Oidipusz király volt műsoron. Teltház; külföldiek, görögök. Nem volt más világítás, mint a Hold. Teljes holdtölte, mi ülünk. Mielőtt elkezdődött volna az előadás, belépett – mint néző – Anna Sinadenu. A publikum rákezdte: Anna, Anna, Anna! Úgyhogy amikor leült a kis kő ülőkéjére, már harsogott a közönség: vissza Anna Sinadenuval a színpadra!
Bizonyos időkben bizonyos dolgokért ki kell – tudni, merni - állni! És valahová mindig kell tartozni. Ez belső szükséglet. Különben rések támadnak az emberben, és nem lehet betömködni, mint a falat a vakolattal. A vakolat is én vagyok.


                                            (A Népszava Szép Szó mellékletében, 2012. augusztus 25-én, szombaton jelent meg.)

2013. június 28., péntek

Csernus Mariann: mindenkinek a saját ideje az egyetlen

Idővel a postai, kézzal írt levél fehér hollónak számít. A 85. életévében járó Csernus Mariann Kossuth-díjas színésznő - a téli Budán - papírra vetett sorainál ez idő tájt is el-elmerenghetünk: "Mindenkinek a saját ideje az egyetlen, s mert annyira egyedi és egyetlen, szinte nincs is (vagy mégis van?)". Így folytatja a - nyarakat több mint három évtizede Szalafőn töltő - művésznő: "A mindennapok létezését is a természetes múlásként élem meg. Játszom, főzök, eszem, sétáltatom a kutyát, olvasok, úszom és mindeközben halad az óra mutatója. És most hetek óta akkora a köd itt..." S hozzáfűzi. "De majd ez is elmúlik az idővel".

                                                                                                                              (szp - Vas Népe, 2013)
Az a köd elmúlt az idővel...
Nemrégiben újabb - postai - (válasz)levelet kaptunk a művésznőtől.
A közfigyelmet (és soha nem a intimszférát! - ez egyik alapelve a teremtuccse.blogspot.hu-nak) érintő részlet:
"Az évem: 4 darabban főszerep. Az utolsó, néhány hete, Kosztolányi Nérójában Seneca anyja.
Minden napom január óta:
6 órakor kelés, kutyaséta
9 órakor autóbusz, próba
3 órakor haza, kutyaetetés, kutyaséta
5 órakor autóbusz, valamelyik előadás.
Éjjel 11-re haza, éjfélkor fekvés
és elölről.
Arzén és levendula - főszerep
Házasságon innen - 10 oldalas monológ
Kár hogy kurva - férfi főszerep, éjjel 11-kor vége, haza
és elölről - szóval...

...utazom az Őrségbe..."

Most már itt(hon) van, megint - Szalafőn. Ahol éli "a saját idejét, az egyetlent"...



2013. június 25., kedd

Mindörökké Munkácsy

Pákh Imre gyűjteményéből húsz Munkácsy-festmény látható Celldömölkön, a Kemenesaljai Művelődési Központban, július végéig.
Ebből az alkalomból közli a teremtuccse.blogspot.hu a Nemzeti Galériában 2005-ben megrendezett Munkácsy-tárlat kapcsán született írást, amely helyet kapott a Rajtam is múlik című vallomáskönyvben (2008):

„Nem egyszerű tárlatlátogatás; zarándoklat. Találkozás Az aranyecset gazdájával. Ifjúkori példaképünkkel.
Vajon egymásra találunk-e megint?
Szentélyben érzem magam a budapesti Nemzeti Galéria Munkácsy-tárlatán.
Kerülgetjük egymást a többi nézelődővel, miközben emelkedettség érzékelhető a levegőben.
A most és soha többé érzése fészkelődik bennem, és nagyon, de nagyon vágyom arra, hogy érintett, hogy részes legyek, ne csak kívülálló.
Egyszer csak itt van, karnyújtásnyira az, amire egykor annyira, de annyira vágytam. Tessék, biztatja magát az ember, add át magad az élménynek!
Egy darabig semmi. Még meccs előtti bemelegítésnek sem nevezhető.
Regisztrálom: pazar, bravúros, mély, sötét. Meg persze világhírű.
De még valahogyan mégsem találkozunk. A napokban érkezett, egész alakos Ásító inas milliókban biztosan kifejezhető érték, számomra itt, most: egy zseniális ember remek alkotása, de hidegen hagy.
Az Erdő belseje alkonyatkor (1873); na, ezen is látszik, hogy milyen jó barátságban voltak Paál Lászlóval… Ám mintha valami már kezdene bizsergetni, valami nem is tudom micsoda. Talán a fények. Beszűrődő bordók, pirosak, sugarak. Hoppá! Itt mintha valami már történne…
Poros út I. (1874). Ez az. Ez ő. Ez ő, meg én. Ez van. Ez igen! Pedig annyira nincs ilyen, mégis annyira valódi. A csuda se tudja. Az enyém. Belém költözik.
Cigányok az erdőszélen (1873). Anniyra az, ami. Annyira a képbe tesz engem is, oda, a kereten túl. Abba az életbe. Hogy az, milyen keserves, a kutyfáját!
Részeg férj hazatérése (1872). Persze, hogy megszólal a hang odabentről: ismerős, ugye? Mit mondjak? A jó Mihálynak is lehettek – voltak ám – élményei. Annyi a különbség, hogy ő vászonra is tudja pakolni őket. A feleség, mint aki ilyenkor lenni szokott, elmélázó, tehetetlen, feszültséget leplező, kicsikét meg is könnyebbülő. A lurkók húzzák fülüket-farkukat. A tajtrészeg családfőt hazakísérő koma helyzete sem éppen rózsás. Búcsúi céllövöldében szokták mondani holtpontos lövéskor: telitalálat.
A két család a konyhában (1877), olyan drága, olyan bensőséges, olyan szívet melengető. Anyuka a kicsi lányokkal, nősténykutyus kölykeivel. Édesek. És mi minden van, amit nem látni, ami mögöttes, ami a létezés maga! Munkácsy Mihály! - moromogom, mintha megszólítanám, s mintha valahonnan bizony figyelhetne is rám. Ránk. De hát figyel ő, nagyon is. Ugye, Mihály bátyánk? Elárulná nekünk, hogy mi a titka…?
A Holdkelte (1881) templomtoronnyal, dombbal, kiserdővel, legelésző birkákkal, minden egységben mindennel; ha van kép, amiért érdemes egyáltalán képeket nézni ebben az életben, akkor ez az. Ez a KÉP.
Meg még egy másik: Az alvó nagypapi (1886). Elszunyókált az öreg, kiesett kezéből az újság, leánya (vagy a menye) kiaraszol a kicsikkel az ajtón, a kandallóban ég a tűz… Itthon vagyok. Itthon és otthon lenni ebben a világban. Ne legyünk nagyravágyók, kivagyik, önzők. Ezt teremtsük meg. Ezt, így, ahogyan itt van. A többi smafu.
Meg még a virágok. Nem is tudom, mintha a szirmaik az ölünkbe hullanának. Nem tolakodóan, hanem gazdagságukból nekünk is kínálnak jóindulattal, szeretettel. Vedd csak, vidd csak el magaddal.
1900. május 1. - áll az üveg alatt kiállított gyászjelentésen.
No, ez az, ami nem igaz. Még akkor sem, ha dokumentum van róla.
A mi Munkácsy Mihályunk képei – kibe, melyik – belénk költöznek. Az éppen aktuális itt (és másutt) élőkbe.
Nem csupán megmaradt, elmélyült az ifjúkori barátság. Alighanem most már mindörökre.”              
                                                                                                                                               (szp)



Hát, akkor irány: Celldömölk! 

2013. június 24., hétfő

Narancsok

Sóller

- COSTA i LLOBERA (1854-1922)

"Az ég felfedi a mandarinok
titkos suttogását.
A szél végigsimogatja a leveleket
a narancsfán.

Megízlelem a hajnalt, majd
leszálllok a Narancsfák Völgyébe.
Elmerülök az illatok
parfümös párájában:
megremegek e narancsos mámortól." (...)

                                      (Részlet, Novák Barna fordítása -  Novák Barna: Mallorca)



2013. június 21., péntek

Downton Abbey II. – avagy mint kacsa a nokedlit

Még csak le se kell nyomni a torkunkon; habzsoljuk mi azt önként és dalolva. Már ha nézünk tévét. És miért is ne lennénk a rabjai? Kell a mákony. Azaz a sorozat.
Függőségünk határtalan. Átlagosan úgy négy-öt órát töltünk a bekapcsolt kultúrdoboz társaságában. Megy az agymosás és a szívlúgozás. Folyamatosan, folytonosan. Rutinból.
Csoda, hogy hovatovább már szinte nincs is egy önálló gondolatunk, ötletünk, elképzelésünk, épkézláb tervünk? Mindent kitalálnak helyettünk, megvalósítanak(?), persze értünk, s aztán két szék között – rendszerint – az anyaföldbe csapódunk.
Maximum a távkapcsolóért nyúlunk ki a gödörből; menteni, ami még menthető. Aztán újra és újra rá kell döbbennünk, hogy ez mégsem a segély-, hanem a sekélyvonal. De már megint, mint oly’ sokszor, késő.
Hogy lehet bennünket ennyiszer, de ennyiszer átverni? Mi, úgy látszik, erre születtünk. Tessék csak nyugodtan beprogramozni minket; alázattal kérjük is! Lőjetek, ide lőjetek! Nem talált? Majd segítünk célozni. Merre (ne) mozogjunk? Emiatt aztán végképp nem kell aggódni! Mindent megteszünk azért, hogy a Homo sapiens, mint olyan, kisatírozza önmagát.
Elvonókúrára kéne menni. Egy zárkába, egy olyan cellába – avagy inkább: a természetbe -, ahol önmagunkkal randevúzva talán még fölfedezhetnénk lángocskát bennünk. Jé, valami dereng! Valamit szerettem volna, valamire vágytam, valami küldetésféle…
De nem. Inkább megint: széria. Jöhet! Életprogramot – tényleg: hol is van az a bizonyos lét-terv, már ha valóban volt? – ehhez igazítani. Családi eseményt, beszélgetést; az eszmecsere, a társalgás meg a párbeszéd kifejezés a szavak panteonjában nyugszik már réges-régen, akárcsak a merengés, a töprengés, a teremtés…
S egyszer csak a horizonton – a képernyőn – föltűnik egy kosztümös, angol-amerikai tévéfilmfüzér, a Downton Abbey. Egy nagybirtok. És - a kasztok. Akiknek van valamilyük, és akiknek nincs. (Nem a fej és a szív bel tartalmáról van szó.) Kiváltságosok és szolgák. Az 1910-es évekből.  A 2013 emberének is. Nehogy véletlenül elfelejt(hes)se, hogy aki nem (mégsem) képes a saját sorsát a kezébe venni, aki nem teremti meg - mert egyszerűen nincs rá módja - a megélhetésének a feltételeit, akinek a felmenői és brancsbélijei nem kaparták ki számára a gesztenyét, az másodrangú földlakó; levegőnek tekintendő, legföljebb lábtörlőnek használandó, ha éppen úgy hozza az úri kedv. Nincs új a nap alatt.
A Downton Abbey mostanság a világ egyik legnézettebb sorozata. Besöpört Golden Globe-ot, Emmy díjat. És örömmel jelenthetjük, hogy – ha igaz - már a negyedik évad felvételeit rögzítik.
Mikor az ember azon kapja magát, hogy a negyedik epizód zárójeleneteinél máris vágyik a folytatásra; akkor kicsit (megint) szégyenkezik. Ismét jól megfogtak; hat a narkotikum. Mennyire manipulálhatók vagyunk. A negyedóránként sugárzott reklámzuhataggal, az újabb és újabb sorozatajánlatokkal éppúgy.
Még csak nem is kell lenyomni azokat a torkunkon. Nyeljük, mint kacsa a nokedlit.

                                                                                       (Szenkovits Péter – Vas Népe, 2013. március 5.)

2013. június 19., szerda

Mindegy, mi a feladat: el kell kezdeni - A boldogságszint fokozása

Örökös. Méltóvá vált édesapja életfelfogásához, hivatásszeretetéhez, szakmai kvalitásaihoz. Luka Enikő csaknem évtizednyi ideje vette át elhunyt édesapja szőlőjének és borospincéjének gondozását a Sopron melletti Fertőrákoson. Luka József odafentről elégedetten, megnyugvással szemlélheti, hogy leánya kifogástalanul törődik a reá maradt hagyatékkal.

„A bor berontott az életembe. Rengeteg ismerőst adott. Csomó csodára és olyan tulajdonságra világított rá, amiben korábban nem biztos, hogy hittem”, meséli Luka Enikő, miközben egész lénye ragyog. Nem elégedettséget, inkább kiegyensúlyozottságot, egészséges magabiztosságot, talán így is nevezhető: boldogságot sugall.
„Hazudnék, ha azt állítanám, hogy mosolyogva és egyenes háttal csináltam végig. A borkóstolóimon el is szoktam mondani, hogy a borászatot valahogy el kellett indítani, vagy folytatni kellett – mindegy, hogyan fejezem ki magam - apu halála után. S csak azokon az embereken múlik, akik fogékonyak erre a történetre, hogy ezt tudom-e folytatni. Hogy megveszik-e ezt a terméket, elfogadják-e. Vannak a világon nem csak két euró ötvenbe kerülő borok, amik tömegtermékek. Értékelik-e azt, amikor egy családnak az egész történetéről szól a borkészítés. És ez, azt hiszem, bevált. Amúgy meg gyakran mondogattam magamban, hogy nagyon-nagyon borzalmas ez a világ; mert annak és tényleg annak láttam, s látom néha ma is.
Naponta úgy tízszer maghaltam, s aztán utána megszokásból is meghaltam... Igazából akármi rossz történt velem, összeomlottam, de összeszedtem magam, és újra kezdtem az egészet. A legnehezebb az volt, hogy szembe kellett nézni azzal a ténnyel, hogy az apu már nincs. S hogyha én nem megyek ki a szőlőbe, akkor annak vége. Ugyanúgy a borok is tönkremennek. Ez egy körforgás. A szőlőből az év egyetlen hónapján, szinte napján sem lehet ’kilépni’. Nem lehet azt mondani, hogy, teszem azt, április elején abba lehet hagyni. Soha nem lehet. Mert amikor azt hisszük, hogy az egyik munkát befejeztük, akkor már kezdődik a másik. Ha valaki ezt a hivatást választja, annak ezt tudnia kell. Ez olyan, mint hogyha egy kutyát etetünk tíz évig, majd utána úgy döntünk, hogy most már nem kap több ételt.
Amikor az embernek azt mondják, hogy le kell fejteni tíz hordó bort, s közben még a zöldszüretet is el kell végezni valamelyik szőlőben, s mindez egy hét múlva legyen kész; nem tudtam elképzelni, mi, hogyan lesz. Akkor tanultam meg azt az alapvető, jó kis életfilozófiát, hogy teljesen mindegy, mi a feladat: el kell kezdeni. Annyit megcsinálni, amennyi az erőmből futja, aztán holnap folytatni tovább. Történetesen így kellett először beállni az egyhektáros szőlőbe, ahol ötvenegy sor van. Beálltam az elsőbe és két hét múlva értem az utolsó végére. Előtte soha nem tudtam, hogy az ilyesmi igazából mit is jelent; amit apu nap, mint nap csinált. Mi csak azt láttuk, hogy elmegy, aztán valamikor hazajön. Meg, hogy fáradt. Még tőle, majd utána az osztrák tanácsadónktól tanultam meg három alapvető fogalmat: a precizitást, a tisztaságot, a szorgalmat. Ha ez a három dolog az élet minden területén működne, akkor szerintem minden sokkal jobb lenne. Persze mindent lehet tisztán tartani így is, úgy is. Van egy nagyon kedves barátom, aki - a ház, illetve a pince építésénél a műszaki ellenőr volt - egyszerű falusiasan szólva kifejtette, hogy háromféle kőműves van: „illen”, „ollan” meg „amollan”. És ebben annyi igazság van. Ez azt jelenti, hogy nem ismerek pardont. Ha tisztaságról beszélünk, akkor négykézláb, kiskefével végigsúroljuk a lefolyót. Ha ezt nem tesszük meg, akkor nem lesz olyan illat, mint amilyet szeretnék.”
Illetve, amilyet a bor szeretne… - jegyezzük meg halkan.
„Pontosan. Vagy hogyha süt a nap, és negyven fok van, akkor én nem mondom azt, hogy juj, menekülök a nap elől. Fölveszünk egy szalmakalapot, aztán megyünk tovább. Hogyha nem tisztítjuk meg az oldalhajtásoktól a szőlőt, akkor vége. Nem lesz olyan termés, mint amit szeretnénk. Vagy van mellettem is olyan ember, aki ezt szintén elhiszi, és úgy csinálja, ahogyan kell, vagy pedig csak „amollan” lesz minden. Szerencsére az osztrák tanácsadónk végtelenül türelmes. Ő is olyan típus, aki hisz a csodákban, s azt gondolta, hogy ebből az egészből lesz majd valami. Aztán évek multával vallotta be, hogy azért annyira nem hitt benne, de legalább próbálta felém azt az érzést sugallni, hogy hisz abban, tudjuk folytatni azt, amit az apu elkezdett… Tehát attól a három dologtól lesz jó a bor. Meg attól, hogy pont, épp a miénk.
Fontos az is, s hiszek ebben, hogy a nőknek sokkal több teret kellene adni; államigazgatási, önkormányzati, illetve minden szinten. Mert ahol egy nő hatalmat kap… Egy női arc, jelenlét, kis női lélek pontosan ahhoz kell, hogy gördülékenyen működjenek a dolgok. Az nem megy, ha elkezdek üvölteni, már pedig követelem, hogy ez és ez történjen. Hanem olyan finom lépésekkel éreztettem azokkal is, akik mellettem álltak, hogy legyetek szívesek, segítsetek; ez egy iszonyúan nehéz munka, de ha mellém álltok, akkor majd együtt sikerül. Egy dolog, hogy hónapokon keresztül én sem aludtam semmit. De a végeredmény az lett, ami. És ennek örülök. Jó érzés.
A visszajelzés pedig csodálatos dolog, a nélkül nem működik semmi. A gyerekeknek az iskolában is igenis fontos, hogy kapjanak piros pontot. Ha van három piros pontjuk, akkor az egy fekete jobban fáj… Minálunk mondjuk öt szuper jó elismerés volt, s akkor jött egy valami olyan, ami rosszul esett. Történetesen esetleg az irigység okozta, ami néha tényleg testet ölt, és olyanokba is belefúrja magát, akiktől az ember soha sem gondolná, nem várná.
A legnagyobb elismerés a franciaországi, 2004-es bordeaux-i aranyérem. A 2002-es zweigeltünk nyerte a világ legnagyobb vörösborversenyén. Volt olyan évjárat, olyan bor, ami nem, vagy nem úgy sikerült. Nem lehet állandóan aranyérmes bort készíteni. De, ha ezüstérmet nyerünk - most már, sok év tapasztalata után tudom -, az is nagy elismerés. Egyébként könnyen, igen egyszerűen el lehet rontani a borokat. Már azt is megtapasztaltuk…”(Tüneményesen kacag.)
S merre, hogyan tovább?
„Olyan keretek között kell ezt folytatni, hogy ez örömet okozzon. Ne csak nekem, hanem annak is, aki itt dolgozik mellettem. Most gépesítettünk; én mindig, az utolsó filléremet is visszaraktam a borászatba. Tavaly traktort, soralj tisztítót vettünk, most csonkázó gépet szeretnék vásárolni, és szépen sorban… Kicsit könnyíteni szeretnénk a munkánkat, ugyanakkor mégsem lesz ez által egy géppel művelt nagybirtok, mert erről szó nincsen.
A bor mellé talán érdemes lenne még valami más terméket kitalálni, készíteni. De az is lehet, hogy egyszer csak leülök festeni, és akkor az már elég lesz ahhoz, hogy azt mondjam: kiteljesedés, vagy hogy a boldogságszint fokozása… Meg kellene ügyesen maradni ugyanilyen kicsinek, mint amilyenek most vagyunk, s ezt az egészet ugyanígy kellene folytatni. Magas szinten.”

                                                       (Szenkovits Péter - LABLINE folyóirat, I. évfolyam, I. szám – 2011)

2013. június 17., hétfő

Maigret első nyomozása – avagy kész krimi ez az élet, főleg nyári olvasgatáskor

Kóstolgatás, ízlelgetés, aztán az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy teljesen belemerül az élvezetbe. Csuda dolog.
Sok Maigret-filmet vetített a Magyar Televízió; a főhős, Rupert Davis hangját Básti Lajos kölcsönözte. (Hetvenes évek?) Élveztük a párizsi főfelügyelő és a rá felnéző beosztottjainak izgalmas – igaz, leginkább széles mederben lassan folydogáló - kalandjait. Annak idején még nem kellett vért fogó lavórt tenni a képernyők elé, alá; a gyerekek is nézhették a krimi epizódjait, melyek elvétve, ha okoztak rémálmokat.
Tudtam később is, hogy Georges Simenonnak nagy az olvasótábora világszerte, de valahogyan nem vonzottak a krimijei. Idős, majd’ tíz évvel ezelőtt elhunyt kollégámtól, barátomtól megkaptam néhányat; ez ideig megbújtak a könyvespolc hátsó sorában.
Tarr Béla készülő új filmjének - A londoni férfinak – a bemutatója előtt olvastam el a szintén ugyanilyen című Simenon-kötetet (aminek alapján készült a fogatókönyv), amely lenyűgözött, akárcsak utóbb a film. Elsősorban nem a bűnügy és a nyomozás miatt. Hanem azért, mert a szerző alapvetően s elsősorban azt a „krimit” ragadja meg, ami bennünk, velünk, általunk, köztünk (is) játszódik. Lebilincselő tanulmányokat készített az emberről, kapcsolatainkról, jellemünkről, jellemtelenségünkről. Kiveséző típus. Ráadásul jó csomagoló is, azaz tapintatos is; annyira azért nem jövünk zavarba. Sőt. Éppen ellenkezőleg. Ragaszkodunk a „nyomozás” folytatásához.
„Egy bizonyos vagyoni állapoton túl már nem a pénz számít, hanem a hatalom”. Ez akár egy mai – akár honi - politológustól, szociológustól vett idézet is lehetne, csakhogy ezt a sommás (és igaz) megállapítást Simenon írta le 1948-ban, a Maigret első nyomozása című, magyarul (három évtizednyi idő után) nemrégiben újra megjelent, 1913-ban játszódó krimijében.
Maiget s az őt akkortájt még lenéző kollégája (miután hősünk egyelőre még csak megtűrt személy sem egy bűneset felderítésekor) között a követkető párbeszéd zajlik: „Kezdem nem érteni, ami itt folyik.” Kolléga: „Miért? Magában úgy túlteng a becsvágy, hogy mindent meg akar érteni?” Erre Simenon megjegyzi (nem mintha a párbeszédet nem ő írta volna): „Talán ez volt az első lecke, melyet szerénységből kapott Maigret.”
Ekkortájt fogadja meg a nagyívű pálya előtt álló (mi tudjuk, ő még nem), leendő főfelügyelő: „Ha valaha is bekerülök a főkapitányságra, sosem fogok lenézően bánni a kerületi kapitányságokhoz beosztott szerencsétlen mókusokkal, erre megesküszöm”.
Más. Simenon ekként jellemzi a helyzetet, amikor Maigret egyszer csak távolabbra lát akkori főnökénél: „Szegény Le Bret! Sehogy sem képes megemészteni Maigret átalakulását. Mint ahogyan a szülők sem értik, hogy csecsemőnek kezelt gyerekük miképpen változott át a szemük láttára hirtelen felnőtt módon gondolkodó lénnyé”.
Példának okáért egy minden hájjal megkent csirkefogót ekként jellemez Simenon: „Dédé kijelentette, hogy tele van dohánnyal, s ez kétségkívül igaz is lehetett, mert olyan izgatott volt, amilyen csak akkor szokott lenni az ilyenféle, ha váratlanul megtelik a tárcája”. S vegyünk egy helyzetelemzést: „Furcsa és nyugtalanító volt ez a jeges, alattomosan fenyegető szívélyesség”. Hát, nem igazi életkrimik ezek (is)!?
Ahogy kivégeztem a könyvet, máris túrkáltam a polcom hátsó traktusában. Hová a csudába is tettem a Maigret-köteteimet? Immár lassacskán kezdenek elő-előbukkanni.
Tandori Dezső a szívemből szól: „Én ma egyetlen módon nézem Simenon bűnügyi könyveit: nekem kellenek”.

                                                     (Szenkovits Péter: Rajtam is múlik – vallomáskönyv, 2008)

2013. június 15., szombat

Szebb, igazabb világot reméltek - Ma ötvenöt esztendeje annak, hogy - 1958. június 15-én - halálra ítélték Nagy Imrét, Gimes Miklóst és Maléter Pált

"Én ott temettem, mert az uram földi maradványai voltak abban a koposóban, de közben eufórikus nap volt, mert azt gondoltam, most szebb, igazabb, igazságosabb világ következik." Maléter Pál özvegye emlékezik.

Napra pontosan ma ötvenöt esztendeje annak, hogy - 1958. június 15-én - halálra ítélte Nagy Imrét, az 1956-os forradalom miniszterelnökét, Gimes Miklós újságírót és Maléter Pál honvédelmi minisztert a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Népbírósági Tanácsa. Másnap, június tizenhatodikán végezték ki őket. Emlékezetes, hogy Gimes Miklós írta a Magyar Szabadság egyik szerkesztőjeként 1956. október 30-án: "Lapunk azért is küzd, hogy a független Magyarország demokratikus Magyarország legyen".
"Nagy Imrét, Gimes Miklóst és Maléter Pált azzal az indokkal, hogy a köztemetőben sírjuk nemzeti emlékhellyé válhat, 1958. június 16-án a Kozma utcai börtönben, az úgynevezett Kisfogház udvarán temették el. A frissen ásott sírok fölé, hogy azok ne tűnjenek föl senkinek, irodabútorokat raktak.
1961 februárjában született meg a döntés, hogy a börtön udvarán elhantoltak maradványait a temetőbe kell átvinni." (Horváth Miklós: Maléter Pál - Osiris Századvég, 1956-os Intézet, 1995). A legnagyobb titokban, az éj leple alatt zajlott mindez. A rákoskeresztúri Új köztemetőbe, a főbejárattól a legtávolabb eső 301-es parcellába vitték a kátránypapírba drótozott tetemeket, arccal a föld felé fektették le azokat. A sírkert nyilvántartásába nem létező neveket írtak be.
Harminc évvel később, 1988. június 16. Párizs, Pére-Lachaise temető, 44-es parcella: felavatják Nagy Imre, Losonczy Géza (újságíró, államminiszter), Gimes Miklós, Maléter Pál, Szilágyi József (jogász, rendőr alezredes) és a forradalom minden kivézettjének jelképes díszsírhelyét, amit az akkori párizsi főpolgármester, Jaques Chirac adományozott.
Ugyanaznap, Budapest: rendőrök verik az izmosodó hazai demokratikus ellenzék tagjait a kivégzés évfordulójára szervezett megemlékezésen, felvonuláson.
Egy esztendővel később, Magyarország fővárosa, azaz 1989. június 16.: Nagy Imre és mártírtársai földi maradványainak méltóságteljes újratemetése, több százezres tömeg részvételével. A tévé képernyői előtt milliók követték megrendülten az eseményeket. Nagy Imre, Gimes miklós, Maléter Pál, Szilágyi József, Losonczy Géza földi maradványai és a forradalom mártírjainak jelképes koporsója a családtagok közös döntésének megfelelően végső nyughelyükre kerülnek.
Ezúttal fókuszáljunk Maléter Pál személyére, akinek nemrégiben (tavaly ősszel)  ünnepeltük születésének 95. évfordulóját. A budapesti Józsefvárosban található, az Igazolt Magyar Szabadságharcos Világszövetség által a forradalom 50. évfordulóján állított emléktáblán ez áll: "Katonatiszt, majd 1956. nov. 3-tól honvédelmi miniszter. Életútja a szocialista néphadseregtől - ahol parancsnoki beosztásokat teljesített - a forradalomhoz átálló és honvédelmi miniszteri kinevezésig eljutó magasságig ívelt".
Özvegye, Gyenes Judith - túl a nyolcvanon - ma is jó egészségnek örvend, erőt, energiát sugároz. Részben téves a Wikipédia (szabad enciklopédia) megállapítása: "Felesége és gyermekei a forradalom után Amerikába emigráltak". Úgy valós: első felesége és gyermekei.
Gyenes Judith lapunknak - egyebek között - arról is beszélt, hogy 1954 májusában esküdtek meg. "Anyámék kicsit röstellték, hogy egy ezredeshez megy hozzá a lányuk, de azt persze titokban tartottuk, hogy egyházi szertartáson is kimondjuk a boldogító igent. Ennek persze örültek volna az anyámék, a testvéreimék, az ismerősök is, de életveszélyes lett volna, ha ezt megtudják. Beláthatatlan következményei lettek volna a Pali számára. Evangélikus rítus szerint kötöttünk házasságot - 1989-ben az én kívánságom volt, hogy evangélikus szertartás szerint temessék, az ő sírkövén kereszt van; mert én tudtam azt, hogy ő krisztusi elveket való, abszolút nem istentagadó ember -, én egyébként katolikus vagyok, de amikor a Pali azt mondta, hogy lenne arra lehetőség, hogy evangélikus szertartás szerint összeesketnek bennünket, azt feleltem: nekem teljesen mindegy, egy az Isten. Ezt most már kicsit fájlalva mondom: a lényeg Isten áldása. Ezen azért gondolkodhatok, hogy a mi esetünkben így volt-e? Három éven keresztül biztos, egészen biztos".
"Mindent egybevetve, négy évig lehettem vele igazán boldog, a két év börtön már a gond és a félelem jegyében telt. Nem erre készültem; szerelmes voltam, férjhez mentem, azt gondoltam, hogy együtt élünk, gyerekeink születnek, és boldogok leszünk, míg meg nem halunk. Hát, nem egészen így történt."
S miképpen él Maléter Pál özvegyében 1958 júniusa - miután bemondták a rádióban, hogy az ítéletet végrehajtották -, illetve az azt követő időszak?
"Az első napok borzasztóak voltak. Jött egy olyan gondolatom, hogy ez nem lehet igaz! Én megéreztem volna, ha ez valóban megtörténik... Fölrepült a hír, és a szemembe is mondták, hogy kivitték a Szovjetunióba. Ezért vitték el a civil ruháját, egy ifjúkori kalapját, sálat, kesztyűt... Kombináltam. Ez a hajszál, amibe kapaszkodtam, mindig vékonyabb lett, főleg a 63-as amnesztia után. Hiába kértem, adják vissza a holmiját, vagy mondják meg, hol van elföldelve, mert szeretném eltemetni, egyre csak azt hajtogatták: ez nem áll módunkban..."
S miként érez Gyenes judith 1989. június 16. kapcsán?
"Én ott temettem, mert az uram földi maradványai voltak abban a koporsóban, de közben eufórikus nap volt, mert azt gondoltam, most szebb, igazabb, igazságosabb világ következik. De ma már nem tudom azt gondolni, hogy az következett."
                                                                                         Szenkovits Péter (Vas Népe, 2013. június 15.)


2013. június 14., péntek

Tévedések vígjátéka

A körmendi piacnál emberünk kosarában konyhai alapanyagok. A kocsi felé tart. Nyitni akarná távirányítóval a zárat, de valami nem stimmel. Közelebb ér, látja, hogy a hátsó ülésen egy recept. Jé, ez az előbb nem volt itt. Nyilván a feleségemé, villan be. De mi van az ajtókkal? Fogantyúpróba. Ez nem is az én autóm! Csak ugyanolyan színű, márkájú. Bocsánat! - pillantgat ide-oda. A szombathelyi vasútállomásnál "élesebb" a helyzet. A csomagtartót is kinyitja; döbbenet, csaknem tele van. Hiszen üres volt. És hárman ülnek a járgányban, holott ő egyedül érkezett. Elnézést, az enyém is éppen ilyen, csak kicsit odébb...
                                                                                (Vas Népe, Jó reggelt, Vas megye! - 2013. június 14.)

2013. június 13., csütörtök

Milyen életfeladattal jöttem a Földre, ebben az inkarnációban? - Bistey Zsuzsa klinikai pszichológus, sors-tanácsadó

Barbro Karlén Farkasordítás - Karmabiográfia: két egymást követő, XX. századi inkarnáció képei című könyve az őrségi Ispánkon lévő Arkánum Szellemi Iskola Alapítvány könysorozatának legújabb, huszadik köteteként látott napvilágot.

Dr. Bistey Zsuzsa klinikai pszichológusnak, sors-tanácsadónak - aki pszicho-szociális kezdeményezésekben szerzett tapasztalatokat Dél-Afrikában, az Egyesült Államokban és az elmúlt huszonegy évben Magyarországon - a kötethez írt előszavából idézünk:
"Anikor 1991-ben dolgozni kezdtem Magyarországon, az előadások, szellemi műhelyek, kisebb vagy nagyobb csoportfoglalkozások kapcsán leggyakrabban két kérdés merült fel újra és újra a hallgatóságban.
Ezek közül az elsőt akkoriban gyakran nekem szegezték, jóindulatú érdeklődéssel, egészséges kíváncsisággal, és egyáltalán nem ellenérzéstől vagy gyanakvástól vezérelve. Ezt a kérdést afféle 'balkezes bóknak' tekinthettem:
- Doktornő, egy olyan művelt és intelligens asszony mint Ön, hogyan hihet - minden bizonyíték nélkül - a reinkarnációban?

A másik kérdés, ami nagyon sok ember foglalkoztatott:
- Hogyan fér meg egymás mellett az emberi sorsban az elrendeltség (karma), illetve a szabadság jelenléte?

21 év elmúltával ki kell mondani, hogy a közép-európai tudat óriási fejlődésen ment keresztül. Ezt azon mérhettem le, hogy az első kérdés ma már szinte soha nem hangzik el. A második kérdés pedig a következőképpen módosult:
- Ha valóban előre eltervezett események formálják az életemet, mit kell tennem azért, hogy sorsomat mégis aktívan, bizonyos értelemben szabadon formálhassam?

A legutóbbi néhány esztendőben aztán a fenti kettőhöz egy harmadik kérdés társult:
- Milyen életfeladattal jöttem a Földre, ebben az inkarnációban?
Azt hiszem, ezeknek a kérdéseknek a változása sokat mond az emberi tudat változásáról és fejlődéséről itt Közép-Európában."
                                                                                                                     
(Az Arkánum Szellemi Iskola kiadásában megjelent könyvek megrendelhetők Bistey Mihálynál - michaelbistey@gmail.com)

2013. június 12., szerda

Gobbi Hilda: "Nem igaz, hogy nincs folytatás"

Gobbi Hilda színésznő - Kossuth-díjas, kiváló és érdemes művész (1913. június 6. - 1988. július 13.).
100 éve született - 25 évvel ezelőtt hunyt el.

Utolsó napjainak egyikén - 1988 júniusában - kereste fel pasaréti házában Gobbi Hildát Szabó G. László újságíró. Az interjú 1990-ben jelent meg "Nem igaz, hogy nincs folytatás" - Gobbi Hilda - címmel az általam szerkesztett Magyar Színész című lapban. Utóbb a Magyar Színész című könyvben (1997 - magánkiadás) látott napvilágot.

Szabó G. László interjújából idézem Gobbi Hildát, a korszakos egyéniséget:
"- Engem az emberek szeretete éltetett mindig, meg az, hogy segíthetek, nyüzsöghetek, adhatok. A közönségnek élményt, a kollégáimnak színészotthont, halott pályatársaimnak múzeumot."

"...Várj csak, felveszem a telefont... Tudod ki hívott? Az Ágika. A Mészáros Ágika. Rengeteget játszottunk mi együtt. Egyszer úgy megröhögtettem szegényt, hogy felíratott a színpadi ügyelőnél. Hülyéskedtem vele és felíratott, de azért imádtam őt. Az élet hídja volt műsoron, amelyben Ági munkásasszonyt játszott. Teregetett, főzöcskézett, néha-néha megbillentette a kosárban a gyereket. Én egy kofa voltam, aki seftelésből él az ostrom után. Bemegyek a munkásasszony házába, látom a gyereket... szörnyű feje volt, rémesen csúnya. Össze is szűrtem a levet a kellékesekkel, kiöntettem a gyerek fejét betonból. Ágika szegény semmit sem sejtett... Kezemben a gyerek az egyik előadáson, én tudtam, hogy nyom vagy ötven kilót, de az Ági nem tudta, és akkor a szerepe szerint azt mondja: Idus néni, tessék ideadni a gyereket. Kezébe adom, erre bumm, leejtette. Nevetőgörcsöt kaptunk mind a ketten, úgy röhögtünk, hogy nem lehetett folytatni az előadást. Össze kellett söpörni a gyereket... Én meg fizettem. Iszonyú sok pénzt fizettem.
- A 106. születésnap című Jean Sarment-darabban, negyvennégyben, a matuzsálemi korú Celine nagymamát játszotta.
- Hát lehet ezt überolni? Ugye hogy nem?
- Jött is aztán éppen elég az ilyen sistergő matrónából.
- Legalább nem kellett félnem az öregségtől. Nem is féltem. Fiatal kolléganőim, tudom, iszonyúan nehezen esnek át a korszakváltáson, szinte tragikusnak érzik a ráncokat, a parókákat, pedig a parókák nem őszülnek. Az emberek igen, de a parókák és a lelkek nem."

"...Az élet tisztasága sok mindennel keveredik, s nekünk nemcsak a jót, a rosszat is vállalnunk kell, még ha restelljük, akkor is."

"...Miért nem lehet kiirtani az emberiségből a gyűlöletet?"

"...Bárhogy fáj, bárhogy csattan, bárhogy szúr is, a csatát nem adhatjuk fel. Tudod, hogy szoktam kimenekülni ebből az egészből? Krimit olvasok. Ott legalább nem engem ölnek meg, hanem a pasast."

"Egyetlenegy valamivel kacérkodom. A reinkarnációval. Mert nem igaz, hogy nincs folytatás, az lehetetlen. Kell, hogy legyen, a világ nem szűnhet meg. Én fű szeretnék lenni, mert az kinő, levághatják, letaposhatják, akkor is kinő."



2013. június 11., kedd

Katona Klári, a boldogságépítő

Hiányzik. Nagyon. Pedig bennünk van. Táplál így is, holott mostanában nem ad ki lemezt, nem koncertezik (avagy nem tudnunk róla). Ha "csak" az eddigi dalai maradnak nekünk, még pontosabban: generációk sorának, már hálásak lehetünk a sorsnak. Tudjuk, természetesen, hogy az Ő élete nem "csupán" az éneklésről szól. A szíve sokkal, de sokkal több  rezonancia-variációkban teljesíti feladatát, mint azt egyáltalán gondolnánk.
Mások segítése, karitatív tevékenység...; mindezek is lételmei Klárikának.

Csaknem tucatnyi évvel ezelőtt megtisztelt egy interjúval, amely a Soproni Ászban jelent meg 2002-ben, Ki kell tartanunk a számunkra fontos dolgok mellett címmel.

- Klárika! Mi a titka annak, hogy egyfajta állandóság jellemez - érték, igényesség, odafigyelés másokra, örök igazságok, szív, szeretet -, miközben mindig, újra és újra meg tudsz újulni? Honnan veszed az erőt, az energiát? Hogy kell ezt "csinálni"?
- Azt hiszem, mindenkinek másképp, és egy szempontból mégis ugyanúgy. Ki kell tartani valami számunkra igazán fontos dolog mellett. Nehéz? Persze, de ez nem baj. Az egyetlen baj, ha felhagyunk vele. A megújulás vágyát pedig igazi előrevívőnek tartom. Nincs az a szakmai kihívás, nincs az a megajánlott lehetőség, ami ennél többet érne. A megújulás vágya magába hordozza a szabadságot. A felkínált lehetőségek pedig a függést, a függőséget.
- Kiszolgáltatottak (is) vagyunk, sokszor mehetnénk a könnyebb ellenálás irányába is (olykor megyünk is), Te mindig a nehezebb utat választod, s mutatod meg nekünk. Valóban úgy érzem, példakép vagy. Klárika, ez mekkora felelősség?
- Másodszor hallottam ezt pályafutásom során. Először három fiatal fiú mondta ezt nekem, akik emiatt szerettek volna könyvet írni rólam, ami meg is történt. Akkor is nagyon örültem, hogy kívülről így lát, így láthat valaki.
A felelősség akkor lenne nyomasztó, ha a nekem természetes ellenében tennék. Ha a rólam kialakult képet megcsalnám, ha azzal vállalásaimban, cselekedeteimben nem lennék könnyedén összhangban.
- Tudjuk, a szenvedést - sajnos vagy sem - nem hagyhatjuk ki az életünkből. Téged mennyire épít a kín?
- Boldogságépítő vagyok. Nem tartom természetes állapotnak a szenvedést. A szenvedés nagy része a megértés hiányából adódik. Sok szenvedést tartunk fel tanult dolgaink gondolkodás nélküli átörökítésével.
- Kapaszkodók. Életedben milyen szerepet játszanak a barátok, mit jelent számodra a barátság, az együvé tartozás?
- Nagyon sokat. A kétirányú barátság. A minden megnyilvánulásában kétirányú barátság.
- Csend. Nélküle nem létezünk. Erről miként vélekedsz? Más szempontból: van amikor hallgatnunk kell, mert az is egyfajta vélemény, álláspont.
- A zene legfontosabb része... Szeretem a csöndet, meg a belőle születő újat. Sokat hallgattam kiadott lemezek között, sokan nem értették. Jó csöndek voltak. Megéltem bennük annak örömét, ami előtte történt. Van azonban rossz csend is. Az elhallgatás csöndje, az eltávolodásé, az egyet nem értésé.
- Önmagunk építése, önépítkezés. Tudom, ezt mindnekinek saját magának kell kikísérleteznie, de mégis: Klárika, mi a recept?
- Nem szaporítani a világ baját. Az utóbbi napokban ez foglalkoztat a legtöbbet. Egy filmdialógusban hallottam. Meg is írtam, ami ezzel kapcsolatban eszembe jutott. Ez az egy mondat olyan mély, mint egy nagy mű. Talán az első olyan pillanat, amikor képesek vagyunk meglátni azt is, amit mi tettünk úgy, ahogy nem kellett volna. Hibáztatások nélkül, azaz amire építeni lehet.
Az önvád, az önostorozás legkisebb kísértése nélkül, egyszerűen látni, meglátni, s megérteni miértjeinket. Azt hiszem, ez az igazi kezdet.

2013: ugye, ez a jó csönd időszaka Katona Klári életében! S reméljük, a mi lézetésünkben is...?

2013. június 10., hétfő

Jó reggelt!



Nem csupán a lelkünket facsarta meg az elmúlt hetek nyomasztó meteorológiai - csapadékban, borongós időszakokban gazdag - jelenségsorozata (a tél ridegségéről most nem beszélve), de ilyen-olyan testi kórságok is jelentkeztek; korosztályokat nem kímélve. S az elvárásoknak, hiszen naponta megmérettetünk, vagy sikerül megfelelni (számító)gépnél, futószalagnál, vizsgabizottság előtt, vagy nem. Miközben irdatlan víztömeg lép(ett) ki a Duna medréből. De: végre-valahára megkezdheti (ez évi rendetlen) szabadságát kályha, hősugárzó, derékmelegítő meg bélelt mamusz. Bár sokáig tartana!
                                                                                                                                         Szenkovits Péter
                                                                                                                        Vas Népe, 2013, június 10.

2013. június 9., vasárnap

A király beszéde - Kaposváron

Az idei esztendő végén (decemberben) hatalmas dobársa keszül a Kaposvári Csiky Gergeky Színház. Bemutatja A király beszédét. A négyszeres Oscar-díjas film színpadi változata először lesz látható Magyarországon. 
Rendező: Funtek Frigyes.
Szereplők: Rátóti Zoltán, Sarkadi Kiss János, Nyári Szilvia, Mészáros Sára.



A király beszéde több a szavak értelménél 
(Filmjegyzet - Vas Népe, 2011 - szp)

Bizalom és egyenrangúság. Az emberi kapcsolatok alfája és omegája. Lételemeink. Ha egyik is hiányzik - bizony mostanság nem ritkán vagyunk híján mindkettőnek - akkor valami nagyon-nagyon nem stimmel. Megfeneklenek a kapcsolataink. Valamennyi szinten és színtéren.
A király beszéde című film minderről is szól. A mai és a mindenkori viszonyainkról, viszonyulásainkról. Ki vagyok én? A földi életem (ebben benne van "vastagon", hová is születtem) vajon mire predesztinál, mire jelöltettem ki (ha egyáltalán), továbbá: képes vagyok-e kortársaim fejével gondolkodni, szívével érezni, velük nemes célokért együttműködni?
Fölül tudok-e, fölül akarok-e emelkedni önmagamon? Van-e annyi erőm, energiám, hitem, szorgalmam, kitartásom, hogy erre képes lehetek s leszek? Nagy szavak: mert küldetésem van. Nem magam miatt. Kisebb-nagyobb közösség érdekében.
A négy Oscar-díjjal elismert - a legjobb film, a legjobb rendezés (Tom Hooper), a legjobb eredeti forgatókönyv (David Seidler), a legjobb színész (Colin Firth) - nem az arany(ozott) szobrocska miatt fontos, hanem amiatt, mert rólunk szól. Annyira, de annyira belénk lát(tat). Úgy, hogy belehelyezkedünk a szereplők lényébe, velük együtt éljük meg azt (is), hogy - nagyon sokszor - iszonyúan nehéz. Olykor-olykor pedig - mégiscsak - milyen szép is tud lenni...
A dadogós herceg (aki amúgy kiváló tengerésztiszt), majd király - VI. György - le tudja győzni önmagát történetesen vérzivataros korban, az 1930-as években. Nem kevés idő kellett hozzá, de nem is adatott meg túl sok: a fasizmus terjeszkedő fenygetése miatt mielőbb meg kellett tanulnia rendesen beszélni. Azért is, hogy a népébe képes legyen hitet sugározni, tudjon honfitársainak erőt adni, utat mutatni.
Hogy igenis: együtt legyőzzük a gonosz fenevadat!
Gyötrelmek nélkül persze nem megy. S társak nélkül sem. Ki ne tudná? Hitvese mindig, mindenkor, a legkilátástalanabb helyzetekben is mellette állt. Tartotta benne a lelket, s tapintatosan segített akkor is, amikor már szinte föladja a férj, hogy neki úgyem sikerülhet. El-elpityeredik, hiszen egy király (egy esendő férfi) is lehet gyönge... Az édesanyja és a gyermekei is tiszta szívükből támogatják, s szorítanak, szurkolnak neki.
A szerény körülmények között élő ausztrál őstehetség, Lionel Logue logopédus (a pazar Geoffry Rush alakítja) úgy tiszteli magas rangú páciensét, hogy közben nem adja föl elveit, nem tagadja meg önmagát. Nem alázkodik meg, nem tesz kivételt. Hisz önmagában, a módszereiben, a tapasztalataiban. (Az első világégésben pszichésen  - is - megsérült honfitársait sikerült megtanítania újból folyékonyan beszélni.)
Emberismeret, tapintat, humor; mindezek is nélkülözhetetlenek a terápiához. Igaz, jó királyunkat mindezek segítségével sem könnyű rábírni arra, hogy higgye el: nem reménytelen eset. Hagyatkozzon nyugodtan a beszédtanárra, akinek ugyan nincsen diplomája (na, és?), de csodákat tud művelni. Ha hisznek neki, megfogadják, betartják utasításait.
Persze VI. György nem (sem) könnyű dió; de, ki az? Nehéz föltörni a körülötte megkövült héjat.
Kettejük viszonya, még inkább vívódása olyan pillanatokat szül, melyek közben hol az egyikük, hol a másikuk helyébe kerül a néző, azaz átlényegülünk egyikükké, másikukká, miközben tágul(hat)nak a bennünk lévő, részben az önmagunkat saját magunktól, másrészt az önmagunkat másoktól elzáró falak.
De gyötrelmekkel teli is lehet az az időszak, amíg kialakul(hat) egy őszinteségen alapuló, igazi szövetség! Miközben csiszol a másik, csiszolom a másikat, adunk-kapunk pofonokat bőven, de aztán csak-csak összerázódunk, mert érezzük, tudjuk, hogy ez - és csak ez - a mi közös utunk.Természetesen nem önmagáért valóan, hanem olyan cél érdekében, amiért a körülményeken - a körülményeskedésünkön - is fölül tudunk emelkedni.
Colin Firth uralkodója ráébred arra is, hogy nem feltétlenül annál van az igazság (azaz nála), akinél az erő is... S aztán 1939 szeptemberében, amikor a népéhez intézi híres beszédét, már nem csak a szavak - a folyamatos beszéd - által válik igazi, valódi államférfivá, hanem mint aki immár fontosnak érzi, tartja a bizalom és az egyenrangúság elvét is.




2013. június 8., szombat

Ruszt József: emberi fazonú dolgot, gyermeki lelkűekkel

"Remélem, akarom és szeretem hinni, lesz honunkban egykor nemcsak Pesten, hanem minden nevezetesebb helyen, s nem csak pompás színház, de minden ollyas intézet is virágzó lábon, melly szabad nemzetekhez illik." (Széchenyi)

Ez a hitvallás (mottó) olvasható az 1982-1992 - Tíz éves a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház című kiadvány élén. (Felelős kiadó: Halasi Imre)

Részlet Ruszt József (1937-2005) alapító művészeti vezető gondolataiból:
"Volt bennünk valami az amerikai pionírok mentalitásából, minden nehézségnél erősbebb volt az elszántság: színházat csinálni - a semmiből. És ez nagyon szép volt! Másodszor történt meg a pályámon, hogy sikerült létrehoznom valami emberi fazonú dolgot. Az első az Egyetemi Színpad volt, ahol természetesen csupa fiatalemberrel dolgoztam (jómagam is fiatal voltam), a második ez, az egerszegi színház. Itt is zömében fiatalok fogtak össze, illetve olyan pozitív értelemben gyermeki lelkű emberek, mint amilyen például a csodálatos Egervári Klári".
(Lejegyzete: Faragó Zsuzsa)

2013. június 7., péntek

A miniszter félrelép - Besenczi Árpád zalaegerszegi színidirektor nem

"... az a bizonyos 'együttlélegzés' színpad és nézőtér között. Mert ezért csináljuk, ezért kell további erőfeszítéseket tenni és haladni a megkezdett úton. Büszkének lenni a sikerekre, de ugyanakkor szerénynek és hitelesnek maradni." Ekképpen fogalmaz dr. Besenczi Árpád, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház direktora a teátrum kövekező - 2013/2014-es - szezonját beharangozó műsorfüzetben.

Az igazgató - Jászai-díjas színművész - "A  hulla" szerepében, meglehet, kicsit morbid, de tény: lépett föl A miniszter félrelép József Attila Színház-beli produkciójában (1996 - rendező: Szirtes Tamás). Aki látta az előadást, az megerősítheti, hogy tetembe - élettelen figurába, megboldogult pacákba - sem könnyű "lelket lehelni" a színpadon... Besenczi Árpád bravúrosan oldotta meg azt a feladatot is.
Molnár Ferenc A doktor úr című bohozatában Puzsérként brillírozott csütörtökön - június hatodikán este - Zalaegerszegen. Nyugtázhatjuk: a Nagy Komédiások Egyletében (NKE - szp) egészen bizonyosan helye van.

Színházvezetésben is jeleskedik. A Zala megyében és a szűkebb-tágabb térségben élők lelki-szellemi táplálékáról, épüléséről, frissítéséről gondoskodik társulatával.

A következő évad nagyszínpadi bemutatói:

Csíksomlyói passió (passiójáték) - 2013. október 4. Rendező: Csiszár Imre.

Szálinger Balázs Köztársaság (dráma) - 2013. november 8. Rendező: Babarczy László. Tőle idézünk: "A zalai származású szerző, Szálinger Balázs Suetonius római életrajzíró által lejegyzett történetet dolgoz fel darabjában, miszerint Kr. e 75-ben a fiatal Caesar elhatározta, hogy retorikai tanulmányok folytatása céljából Rodoszra utazik, útközben azonban Pharmakusza szigetén kalózok fogságába esett.
Gaius Julius Caesar már zsenge korban is rendkívüli politikai képességekkel rendelkezett, és - ahogy a történetből majd kiderül - a könyörületesség sem tartozott erényei közé. Később persze Caesart ennél sokkal súlyosabb 'kalandok' tették halhatatlan történelmi figurává, és - mint ránk maradt - a római köztársaság elsőszámú sírásójává, de ez a sztori a kezdő politikust ragyogó fénybe állítja. Szinte túlságosan is ragyogóba."

Rodgers-Hammerstein II-Lindsay-Crouse: A muzsika hangja (musical) - 2013. december 13. Rendező: Pinczés István.

Szép Ernő Vőlegény (komédia) - 2014. február 7. Rendező: Naszlady Éva.

Bolba Tamás-Szente Vajk-Galambos Attila: Csoportterápia (muzikelkámedi). A 2010-es Madách Musical Pályázat nyertes műve. Permier: 2014. március 14. A szerzők ajánlásából: "Hat vadidegen, három férfi és három nő érkezik egy csoportterápiára. Kezdetét venné az analízis annak rendje és módja szerint, azonban egy apró hiányosság hátráltatja a dolgok szokásos menetét. Hol lehet az orvos?
...Vígjáték a lélekről, esendőségről, vágyakozásról, útkeresésről... azaz rólunk."

Jaroslav Hasek-Spiró György Svejk (komédia) - 2014. április 18. Rendező: Halasi Imre. Ő írja: "Karinthyt olvasok mostanában - talán a Svejk miatt, és ezt találtam: 'Ó, ti agyrémeitekkel játszó hatalmak, hiába kapálódzom és ordítok: ember vagyok, élő ember, mit csináltok velem? Nem vagyok sakkfigura, se biliárdgolyó, se adufelső - álljatok már meg, az istenért! Az vagyok csak, mint ti, nem több, de nem is kevesebb' ".

Ifjúsági előadás:
Erich Kastner: Emil és a deketívek (zenés kalandjáték) - 2013. szeptember 27. Rendező: Farkas Ignác.
Az előzetesből: "Erich Kastner világhírű regényének története itt és most játszódik, köztünk. Te is segtíhetsz a nyomozásban és az üldözésben. Közben épp úgy barátokra találsz majd, mint a visszahúzódó, magányos Emil.
Kalandra fel!"

A Hevesi Sándor Színház "tárt karokkal" vár Mindenkit - "együttlélegzésre"!

2013. június 6., csütörtök

Talpalás

(Dolgozószobai rendrakás - 2. - Benkő Sándor fotóihoz)

                                                               Szenkovits Péter

                                                                   Talpalás


                                                        Szemérmesek a cipők:
                                                        életünk legbensőbb pillanataiban
                                                        többnyire nincsenek velünk.
                                                        Tükörképeink;
                                                        olykor boldog szolgálattevők,
                                                        máskor fakó talpalók.
                                                        Ezerszer használatosak
                                                        és évtizedekig érintetlenek.
                                                        Kiszolgálók és kiszolgáltatottak.
                                                        Elnyűhetők és újra teremthetők;
                                                        hasonlók, de soha nem ugyanolyanok.
                                                        A kor és a sors a lábbelik vargája,
                                                        mezítlábas igazság:
                                                        egy cipőben topogók.
                                                        De hány pár surranó az élet?
                                               

                                                        

2013. június 5., szerda

Elhunyt dr. Sütő Kálmán szabványügyi szaktekintély, a vasiak budapesti "nagykövete"

Dr. Sütő Kálmánt (1929-2013), a Magyar Szabványügyi Hivatal (MSZH) egykori elnökhelyettesét, szakmai vezetőjét, a Vasiak Budapesti Baráti Körének elnökét egy budapesti kórházban érte a halál vasárnap, értesült fiától, Sütő Kálmán felsőmaráci polgármestertől a teremtuccse.blogspot.hu.
A felsőmaráci születésű dr. Sütő Kálmán miniszterhelyettesi rangban dolgozott két évtizeden keresztül a Magyar Szabványügyi Hivatalban. A hatóság szakmai irányítójaként több nemzetközi szervezetben képviselte hazánkat. A mezőgazdasági tudományokból doktorált szakember sohasem szakadt el Vas megyétől, illetve szülőfalujától. Amiként emlegetni szokta: "Budapesten vagyok otthon, de Felsőmarácra megyek haza".
Az ő irányításával gyorsult föl a hazai szabványosítás, intenzívebbé vált a magyar szakemberek részvétele a nemzetközi szabványosítási tevékenységben. Munkásságát életműdíjjal ismerte el az Európai Minőségügyi Szervezet Magyar Nemzeti Bizottsága (EOQ MNB), amelynek örökös tagja, tiszteletbeli elnöke volt. A bizottság életműdíját is kiérdemelte.
1985-től 1990-ig országgyűlési képviselő volt, 1989-ban tagja volt az első magyar parlamenti delegációnak, amelyik az Európai Gazdasági Közösséghez  (ez az Európai Unió elődje volt) látogatott el Szűrös Mátyás vezetésével. Utóbb ugyancsak Brüsszelbe utazott, és - a kelet- közép-európai országok közül elsőként - a szabványosítás és minőségügy területén végzendő együttműködésről tárgyalt.
A Tisztelt Házban felszólalásaiban, interpellációiban többek között a minőségügyi, fogyasztóvédelmi törvény, valamint önálló állandó minőségügyi bizottság létrehozását szorgalmazta, interpellált a korszerű minőségszabályozás bevezetése és a magyar termékek védelme ügyében. Fölemelte szavát a Rába szabályozása, a szombathelyi tévémoratórium föloldása, az Őrség támogatása, a körmendi kastély, a Várkert sorsa, a falvak szennyvíz-elvezetésének érdekében.
Mintegy negyven esztendeig állt a Vasiak Budapesti Baráti Körének élén. "Más megyének is van Budapesten baráti köre, de a vasi a legerősebb", fejtette ki nem titkolt örömmel néhány évvel ezelőtt a Vas Népében, s hozzáfűzte: "Minket valóban nem köt össze más, csak az, hogy Vas megyében születtünk, hiszen a baráti körnek egyformán tagja lehet miniszter, portás, professzor vagy diák."

2013. június 3., hétfő

Downton Abbey meg A Tenkes kapitánya - Pásztor Erzsi mindkettőben

Vajon lehet-e annyira szeretni Grantham grófját, azaz Robertet, a Crawley család fejét, mint történetesen Eke Mátét, a Tenkes - kuruc - kapitányát?
Hát, persze.
Mit számít, hogy csaknem pontosan fél évszázad telt el a két sorozat hazai bemutatása között. S az egyik történet 1912-ben kezdődik egy nagy-britanniai birtokon (Yorkshire a "fantázianeve" a filmben), a másik a Rákóczi-szabadságharc idején, a valóságos Villányi-hegység ugyancsak létező tenkeshegyi körzetében.
Ember(séges) Grantham grófja, s a mi Eke Máténk is. Hogy óriási a rangbéli különbség az időbelülin túl? Ez persze nem korszak-függő; mi ne tudnánk?
(A jellemek ilyen-olyan szabását sem az determinálja, hogy ki, melyik kasztba születik. Ettől még persze lehet valami - igazságféle - abban a bizonyos vélekedésben, hogy adj valakinek pénzt meg hozzá hatalmat, akkor majd kimutatja a foga fehérjét. A kivétel erősíti...)
Folytathatnánk az összehasonlítósdit napestig. Úgy, mint: Grantham grófjának megformálója, Hugh Bennoville, vagy Eke Mátéként Zenthe Ferenc a nagyobb színész? Avagy: John Bates, Lord Grantham lakája (Brendan Coyle) vagy Buga Jakab (Szabó Gyula) tesz-e, tett-e ránk nagyobb hatást?
Annyiféle egyéb vetület elemzésére van (lenne) lehetőség. De ezt talán ki-ki végezze el saját magában, ha éppen van hozzá ideje, kedve, ereje. Nem kétséges azonban, hogy hasznos tanulságokkal szolgálhatna az ilyesmi.
Példának okáért, milyen kedves: mindkét sorozatban egyaránt szerepel, aki nem hiszi, az járjon utána, a csuda klassz Pásztor Erzsi. A Tenkesben: Liza cselédlány. De fölvitte ám az Isten a dolgát, mert emitt pedig: Grantham özvegy grófnéjának - a bűbájos Maggie Smith-nek - a magyar hangja!
Számtalanszor ismételték - műsorra tűzik mostanság is - a Tenkes kapitányát, valamennyi korosztály tagjai meg-megnézhetik. S jön a Downton Abbey harmadik évadja, készül a negyedik... Ámbár a dilimobilok, az akciózuhatagok XXI. századelői világában sokak (a többség) adaptere már ilyesmire nem (sem) vevő?
Holott, mindezzel együtt is: szeretünk - ott legbelül: szeretnénk - azonosulni az igazi(nak látszó) hősökkel, a kézhez símuló képernyőinken cikázókkal is, hogy aztán mi magunk ne csak a külső akadályokon, hanem legelébb saját magunkon tudjunk fölemelkedni,  ha úgy hozza a helyzet, a sors.
Egyre többször hozza úgy.
De honnan, mi(k)ből  kapunk tartósabb életelemet: a Tenkes kapitányából meg a Dowton Abbey-ből, avagy azokból a (kommunikációs - oh!) tömegtermékekből, amelyek álcaként szolgálnak csakis arra, hogy elhülyüljünk, megnyomorodjunk, hogy irányítható bábukká, marionettfigurákká, akaratmentes robotokká váljunk?
Lehet választani. Talán még nincs túl késő.
A jó "öreg" Robert és a csupa szív Máté módján is lehet élni. Yorkshir-ben és a Tenkesen. Mindenütt.
Még inkább: csak így érdemes.

2013. június 2., vasárnap

Sem(mi)

Dolgozószobai rendrakáskor - esetemben ez túl hosszú folyamat - akadt a kezembe egy papiros, rajta (tényleg nem tudom mikor írt) soraim:

                                                               Szenkovits Péter

                                                                   Sem(mi)

                                                      Rajtunk úgysem múlik semmi
                                                      Mi nem akarunk semmit
                                                      Mi ha akarnánk se csinálhatnánk semmit
                                                      Mi nem tehetünk semmiről
                                                      Mi nem felelünk semmiért és senkiért

                                                      Mi nem álmodunk semmiről
                                                      Mi nem vágyunk semmire
                                                      Mi soha semmit sem
                                                      Mi nem
                                                      Mi

                                                      Mi nem élünk
                                                      Mi nem is támadunk föl soha

     

2013. június 1., szombat

Az Átutazók Törőcsik Marival - jó lenne lehorgonyozni

Szeretnének lehorgonyozni címmel a  - 2013. június elsejei (szombati) - Vas Népében megjelent cikkemben a Vígszínház Eszenyi Enikő rendezte Átutazók című prodikcióját méltatom.

Törőcsik Mari a Vígszínházban egyetlenegy szót nem mond ki, mégis többet fejez ki jelenlétével, még inkább létezésével, mintha órákon át monologizána.
Korunk legnagyobb magyar színésznője mindent képes érzékeltetni, ami kapcsolatos az emberrel, illetve a bennünket ért embertelenséggel. Az Eszenyi Enikő rendezte Átutazókban - Hanoch Levin egyfelvonásosa komédia nyolc temetésben - olyan idős asszonyt játszik, aki mindent fölfog, átél, ért, és mindenre halálosan pontosan reagál kisugárzó itt létével. Olyan életsűrítményt ad a nézőknek, ami sok mindent elindít bennünk, többek között saját földi (át)utazásunk elemeire is rávilágít. Azokra is, amikre bizony nem lehetünk büszkék. Visszatükrözi a gyarlóságainkat, elesettségében is a mi tehetetlenségeinket, vergődéseinket, szívtelenségünket idézi meg. Kegyetlen egy öregasszony (aki persze még derűsnek is merészel lenni), mert nem kertel szembesíteni a kérdéssel.: te hogyan is állsz anyáddal, nagyanyáddal, a már fizikumban megkopott - bár csak látszólag, de annak tartott - tehetetlenekkel? Le kell csak őket írni? Ezek és ezek kipipálandók, mit akarnak még itt? Ugyan már, nem volt már elég nekik a földi paradicsomból, miért nem veszik a kalapjukat, aztán utaznak tovább, mit is számít, hová, bárhová, csak át más dimenzióba; hagyjanak békén bennünket. Hiszen kuss a nevük. örüljenek, ha egy-két szép pillanatuk akadt (ha ugyan akadt), érjék be ennyivel. Szanatóriumba velük, ha megszöknek - Törőcsik Mati Bobe Globcsikja nem egyszer meg is teszi, nem az a feladós fajta -, vissza kell őket toloncolni, ha ez sem elég, akor irány a diliház, mama!
Leírja ez a mai társadalom a korosokat. A Taigetoszon a helyük. Mint mindenkinek, aki más. Így, úgy vagy amúgy. Egyszerűen elbabrálunk mi egymással, legalábbis az igyekezet az aztán megvan. Miközben azt nem vesszük észre, hogy saját magunk alatt is vágjuk azt a bizonyos fát. Csak egy kis boldogságot akarunk kicsikarni az élettől, mindenáron jeligével. Ez nekünk jár. De csak nekünk. Ezért is vagyunk állandóan útközben; csak éppen azt nem fogjuk fel tervezgetéskor, készülődéskor, pakoláskor, búcsúzkodáskor, barangoláskor, megérkezéskor(?), hogy egyre kevésbé sikerül megtalálni önmagunkat. Társról, egymásról nem is beszélve.
Az egész világ masírozik valahová. Közben, mintha lennének útitársaink, akik egyébiránt ugyanúgy saját maguk után kajtatnak, nagyjából hasonló eredménnyel, mint mi. Átgázolunk mindenen és mindenkin, csak éppen a lényeg sikkad el: miért is vagyunk itt, ott, avagy amott? Nincs nekünk valami feladat-félénk, bárhol, bármikor bukkanjunk is föl a kozmoszban? Mindent elodázni: ürügytalálásban, -tálalásban verhetetlenek vagyunk. Hát, lehet nyugodtan döngetni a mellünket. Van mire büszkénel lenni, emberiség...
Mindezekről is szól a Vígszínház közönséglelkeket megbolygató előadása; sok-sok vetület tárul elénk Törőcsik Mari és a szintén zseniális művésztársai összjátékában. Persze a csudákat játék; bár az lenne! Valóságosan és átvitt értelemben is a realitással szembesülünk. Kegyetlen, kényelmetlen világ, de valahogyan mégis: valamit talán-talán elindít, ami nem taszít el bennünket magunktól, a másiktól. Az ittlét gyönyörűségétől.
A szavak parányi jelentőségűek mindehhez képest; azok is csak úgymond átutazók bennünk, szinte folyamatosan más és más értelmet kapnak szűkebb-tágabb közegünkben. Mindent egybevetve: jó lenne végre valahol, valahogyan mégis lehorgonyozni.