2018. január 21., vasárnap

Futótűz meg a fény - Alföldi Róbert rendezése a budapesti Radnóti Színházban


Szavak. Beszélgetés. Társalgás. Tárgyalás. Figyelem.
Töprengés. Vita. Ígéret. Becsület-szó. Tekintély. Közös többszörös.
/Van olyan is, hogy a csend, a némaság nem árulás. A hangtalanságnak, a nesztelenségnek – számtalanszor számos – oka lehet./
Avagy: szótör/del/és. Sokk.
Zagyva, gyülevész klisék recsegése-ropogása.
Verbális rakétasorozatok. Vég.

Szótár-megújítók kerestetnek; rezgés-, igazságteremtők!
Hogy megint ugyanaz jelenthesse ugyanazt - nekünk, köztünk, majd’ mindenki számára –, ami. Valót. Bizonyítottat.
Egyetemesen s hazában egyaránt: érvényeset.

Tanulj írni, olvasni, számolni! Gondolkodni! Erre bíztat a nagymama. A káprázatos, mindenkor legitim, feddhetetlen Csomós Mari Nazirája. Mindhalálig ekképpen haladni – nyitottan fürkészni, szemlélődni, dönteni okosan meg szívvel mindahány kereszteződésben.
Nem locsogni, nem csacsogni, nem fecsegni, nem híresztelni. Bulvárt, szó/dara/kását, sötétséget: száműzni.
Menni, tenni.
Rendületlenül.

Wajdi Mouawad (1968 – libanoni-kanadai író, színész, rendező) Futótűz című drámáját Alföldi Róbert rendezte a budapesti Radnóti Színházban.
Futótűz: gyorsan terjedő égés. Főleg aszott gazban.
Katonailag: tüzelési mód. Amikor nem egyszerre sütik el a fegyvereket, hanem sorban, gyorsan/hirtelen egymás után.
Futótűzként terjed: hirtelen ismertté válik. Átragad másokra is. A járvány futótűzként terjed… /WikiSzótár/
Hogy mekkora e szörny – futótűz - 2017/2018 Magyarországán ismét/újra; ki ne érzékelné, ne kapiskálná? Kit ne nyomasztana? Már, persze, azokon kívül, akik a galádságokat élesztik, gerjesztik, terjesztik, akik e pokoltűzben sütögetik pecsenyéjüket, miközben porlad az ország. S immár szövetségre léptek, kontinensünk egyensúlyát vészbe sodorva, a sátánnal és csahosaival. Hamiskodnak távolabbi földrészekkel: újabb világégést stimulálva.

A Radnóti Színház Futótűz-e purgatórium.
Gyertyás óvóhely, fáklyafényes bunker; megmaradásunk záloga.
A bennünk lévő embertelen énünkkel szembesít. És inspirál: számoljunk le a romboló, a másokat degradálni igyekvő/akaró, torzszülött vágyainkkal. Teremtsünk legelébb magunkban - Istennek tetsző - emberi rendet, értéket.  
Képesek vagyunk-e rá?
De hiszen miért ne volnánk!
Ha valaki oly’ tisztán, pontosan, mérhetetlen energiákat mozgósítva láttatja alakzatunkat, (v)iszonyrendszerünket, amiként azt Alföldi Róbert és csapata teszi, akkor, nincs mese, szinte kötelességünk számvetést készítenünk. Miért is vagyok itt, a XXI. század küszöbén? Mit kell tennem, mi a helyes – miképpen cselekedjem, hogy méltó legyek/maradhassak e fogalomhoz: ember(i)ség?

Kováts Adél igazgatónő-színművésznő az anyát – a földi-égi Édesanyánkat – vetíti belénk. Az anyaság mennyire fantasztikus, léthivatás! S a köldökzsinór soha nem szakad(hat) el.
Egymásba kapaszkodhatunk időben/idővel, ez oly’ folyamatosság, örök körforgás, múlhatatlan erőforrás, amelyet eddig – meglehet, éppen saját magunktól, mint egyik legfőbb akadály/unk/tól - nem igazán vettünk észre.
S tessék mozdulni, elrugaszkodni; félre a tespedtségemmel, keressem, kutassam, találjam meg – sohasem késő! – az uta/ma/t.
Hamisítatlan szó-tárral szövetkezzem a jóra, a szépre. Ne másokra mutogassak, ne másoktól várjam a csodát. Ne újabb Megváltó után ácsingózzak, hogy majd… Meglehet, elindult már, de neki is szüksége van rám, rád, őrá – ránk, rátok, rájuk.
Példát ad, utat mutat Kováts Adél és társulata. László Zsolt, Martinovics Dorina, Vilmányi Benett, Sodró Eliza, Lovas Rozi, Pál András, Schneider Zoltán, Rusznák András, Csarnóy Zsuzsanna, Martin Márta, Gazsó György. S Molnár Zsófia (fordító), Kelemen Kristóf (dramaturg), Nagy Fruzsina (jelmeztervező), Menczel Róbert (díszlettervező) és valamennyi alkotótárs.

Csak tiszta - szavak – forrás/á/ból.
Hozzászólás. A tévedés joga. Korrigálás. Megbocsátás.
Becsület. Tekintély.
Természetesen. Tisztán. Egyszerűen. (Törőcsik Mari - óvása/féltése - után: szabadon.)
Nyitottan. Szociálisan. Szolidárisan.
Fényesen.
A békekötés híre futótűzként terjed majd bennem/bennünk s a mindenségben.

                                               2018. január 21. 

 

 

 

 

 

 

 

 

2018. január 13., szombat

Nincs haladék - Az ötvenéves Jordán Tamással köszöntjük a hetvenöt esztendőset (1943. január 15.)


/Az 1993-ban készült beszélgetés a Magyar Színész című kötetben található; felelős szerkesztő: SZP/

 
Kuckója olyan, mint egy szerkesztőségi szoba. Papírok, könyvek, plakátok mindenütt – fotel, kanapé, kényelem sehol. Jordán Tamás, a budapesti Merlin Színház egyik vezetője puritán ember. Azonnal tegez. Kérsz egy kávét? – választ sem vár –; rögtön csinálom! Átszalad a szobájával szemben lévő teakonyhába, s néhány perc múlva már kész a fekete. Cigarettára gyújtunk, miközben úgy csinálunk, mintha nem figyelnénk egymást, pedig ő is fürkészi, ki fia-borja lehetek, miért érdekelhet a színészkamara elnöke. Törőcsik Mari tette rangossá e posztot, Jordán Tamás nemrégiben vette át tőle a stafétabotot. Nekem meg az jár a fejemben, hogy amióta ismerem filmről, tévéből, színpadról, mindig az villan be legelőször, hogy ez az ember ég.

"Meddig lehet égni? Hogy lehet ezt csinálni – bírni – hosszú távon?”
„Ha gyertyára gondolsz, akkor attól függ, milyen hosszú… A lényeg az, hogy úgymond éghessek, éghető muníció kell. Én nagyon sokat kapok. Nem önmagamban égek, hanem vannak társaim. Van a színházunknak egy iskolája, van egy eszmény, vágy, s azt, remélem, nem fogom elveszíteni. A hétköznapjaim sokszor nagyon pesszimista állapotban telnek, de alapjában véve hosszú távon mindig optimista vagyok. Azt hiszem, van értelme annak, amit csinálunk. A szürke hétköznapok után egyszer csak mindig jön, ha nem is vasárnap, de jöhet egy igazán szép ünnep, ami mögött sok munka, sok közös erőfeszítés van. Azért a néhány ünnepért csináljuk…"

„Mikor, milyen időszakban érezted, hogy ezekből több van, mint máskor?”
„Ezeket a dolgokat az ember utólag tudja megállapítani. Amikor már kristálytisztán látja. Természetesen tudom, hogy nagyon jól éreztem magam évekig az Egyetemi Színpadon, a 25. Színházban, hosszú évekig Kaposváron, és tulajdonképpen most is jól érzem magam. De hogy mennyire, ezt mindig utólag lehet tudni, amikor már van kis rátekintése az embernek. És azt, hogy pontosan mikor, milyen időszakban éreztem jól magamat, azt talán meg is lehetne határozni – de nekem a múlt az elment. Keveset foglalkozom vele. Fényképeket sem őrzök, cikkeket sem. Abban a természetes naprakészségben élek, amelyik a színészet jellemzője. Elszáll a szó a színész ajkáról, s ahogy elszáll, meg is hal. Lehet rögzíteni, de az már más."

„Amikor vége van életedben egy korszaknak, lezárult valami, milyen viszonyod marad azokkal, akiktől elköszönsz? Teljesen megszakad a kapcsolat, vagy össze tudtok még kacsintani, ha úgy adódik, hogy legközelebb megint együtt csináltok valami közöset? Meglehet, ilyesmiről nemigen beszél az ember, mert ha kimondja, már nem ugyanaz…”
„A színház leginkább a szerelemhez, a szeretkezéshez hasonlít. A szerelmekkel úgy van az ember, hogy sokféleképpen lehet találkozni, érezni. Én az életben is úgy váltam el, hogy a volt feleségemmel nagyon jó a viszonyom. A színházaktól is így váltam el, hogy azt a színházat jelentő emberekkel is nagyon jó a kapcsolatom, és természetesnek veszem, hogy véget ért és nagyon jó volt, hogy volt. Az ember örök életre esküszik házasságot, színházat is, de azért a pakliban benne van, hogy nem biztos, hogy örökké tart, de örökkévalóságnak tűnik az a néhány év, jó értelemben. Kaposvárral nagyon jó a viszonyom, most is dolgozom az ottani színészbarátaimmal."

„Nem véletlenül vannak kint az irodád falán az ottani legfrissebb plakátok…”
„A Lukáts Andorral most találkoztam, a Koltai Robival állandóan tartom a kapcsolatot, és a többiekkel is. Örülök, akárhányszor összehoz bennünket a sors."

„A megcsalatást, a csalódást hogyan viseled?”
„Igazából nincs csalódás. Mert mindenki változik, tehát én is.”

„De azért alapvetően nem.”
„Alapvetően nem, de amikor az ember már nem találja meg a helyét, ő is változik, a környezete is, az emberek összetétele – akkor már nincs maradás. Van olyan színház, ahol három-négy évenként kicserélődik a társulat. Van adott időszak, amikor nagyon együtt vannak, a vektortok egy irányba mutatnak, és elmozdulásuk után egyszer csak kiderül, hogy most már nem ugyanaz, nem ugyanolyan a társaság.”

„Ez törvényszerű?”
„Egészen biztos.”

„Nem lehet, hogy az ember ezzel esetleg áltatja magát?”
„Én úgy gondolom: hét év az körülbelül, amíg együtt lehet egy társulat. Szükség van feltöltődésre.”

„Új impulzusokra…”
„ Hát persze, erről van szó. Az egész színészetet úgy lehet karbantartani, hogyha az folyton kap injekciókat. És az belülről egy idő után már nem megy.”

„Mert teljesen hatástalanok.”
„Kell új! Ezt én normálisnak tartom. Még hogyha fájdalmas, akkor is.”

„Bár nem igazán szeretsz emlékezni, mégis érdekelne, pályád során kik által lettél az, aki most vagy?”
„Nagyon hosszú a névsor. Az a félelem tölt el, hogy kit hagyok ki. Nagyon szerencsésen alakult az életem. Mindig olyan helyen voltam, ahol a kollégák is, meg akik vezettek, kvázi tanítottak engem, azok mind értéket képviseltek. Az Egyetemi Színpaddal kezdem, akkor Ruszt József még főiskolás volt. Hihetetlen izgalmas jelenség volt, nem fért a bőrébe, mindig újat akart, és újat is csinált. Csillogó tehetségű volt. Tőle kaptam az első löketet, utólag tudom, hogy a színház területén milyen sokat. Az olyan volt, mintha főiskolára jártam volna. S azok mind jelentős emberek, akikkel ott együtt dolgoztunk: Halász Péter, Fodor Tamás, Kristóf Tibi, Sólyom Kati, Hetényi Pál, Székhelyi József, Helyei László. Kihagytam pár nevet, tőlük elnézést kérek. Boldogságos öt-hat év volt, amit ott töltöttem. Utána jött a 25. Színház, a Gyurkó László és a Berek Kati vezetésével, a Szigeti Karcsi, aki rendezett, már nem él. Györgyfalvay Katalin, Jancsó Miklós, Hernádi Gyula, a kollégák között Haumann Péter. Jobba Gabi és Zala Márk már nem élnek, Iglódi István; itt is hosszú a névsor. Ott találkoztam a Lázár Katival (élettársával – szp). Aztán Kaposvár következett avval a fantasztikus társulattal, amely már ma is legenda, pedig valóság volt. Hosszú-hosszú lista. Ha úgy tekintem, hogy az egész élet egy tanulási folyamat, azt gondolom, ennek az iskolának egyetemi részét Kaposváron jártam ki.”

„Őze Lajos halála után 1984-ben te örökölted a Hány az óra, Vekker úr? című film főszerepét. Milyen érzés volt?”
„Érzelmileg nagyon bonyolult. Az Őzét mindenki nagyon szerette, nem is lehetett nem szeretni. Azon túl, hogy szerettem, azt gondoltam, ő az egyik legnagyobb magyar színész, annak ellenére, hogy nagyon csonka maradt így a pályája. Az különösen fájdalmas, hogy ez a film, amit abszolút neki írtak a Bacsóék, torzó maradt. Konfliktus volt bennem, hogy ebben a helyzetben nekem mi a dolgom. Sokan feltették a kérdést, hogy befejezzem-e helyette, vagy ne. Én végül is hallgattam arra a súgásra, amely nehéz pillanatokban szokott jönni belülről, s akkor, hogyha érzem, hogy azt nem manipulálom, hanem hagyom, hogy vállaljam el, és csináljam végig. Attól, hogy ő meghalt, s ezt a filmet abbahagyják, semmi nem történik. Semmi jó sem. Azt gondoltam, ha vele ezt megkonzultálhatnám, én is szerettem őt, ő is szeretett engem, ő maga mondaná, örülök, hogy te vagy az, aki csinálja. S természetesen volt olyan a környezetemben, aki ugyan nem mondta, de akiről éreztem, nem ért vele egyet.”

„Ötvenéves vagy. Ezt hogyan éled meg? Nagyon ’benned’ van?”
„Persze. A negyven az nagyon megrendített. Akkor még nem tudtam, hogy ennyire fog hatni rám egy évszám, egy kerek évforduló. Egészen negyvenéves koráig az ember úgy van, hogy majd. Csinálja, csinálja, s úgy gondolja, ez mind előkészület ahhoz, ami most következik. Lehet, én ilyesmivel sokat foglalkoztam, de amikor elértem a negyvenet, azt mondtam: most már nincs haladék. Most már valami történik.”

„Tehát akkortól tényleg felelős vagy?”
„Mélyen felelős. És nagyon szaladnak az évek. Az ember, ha öregszik, akkor veszi észre, milyen röpke egy esztendő, de akár egy évtized is. Nem lehet elvesztegetni perceket sem, nagyon kevés van belőlük. Megrémültem attól, hogy most mi jön. Kicsit meg voltam zavarodva. Ennyi egy élet? Alig történt valami, és már negyvenéves vagyok. Majdnem pánikba estem. Persze mindenki másként éli meg az időt, van, aki már tizenhat évesen felnőtt, más negyvenévesen sem lesz az.”

„Megint más sohasem…”
„Igen. Szóval azért az mégiscsak pánik volt. Nem akarok senkit megijeszteni, aki most a negyven felé közeledik, ezt nem akarom cifrázni, végül is elmúlt az a riadalom. Attól rémültem meg, hogy ilyen gyorsan eljött. Nem hittem a szememnek.”

„Akkor valamelyest megváltoztál?”
„A fene tudja. Biztosan. De akkor is változtam volna, ha nem esek pánikba. De azért tudat alatt ott motoszkált: most már minden kicsit másképpen van… Azóta nagyon gazdag tíz év telt el. Amikor negyven voltam, már eltelt három kaposvári évad. Valamilyen módon hiszek abban, hogy determinált az ember élete. És hiszem azt, hogy az Isten irányítja, segíti az ember létét. Miközben egészen vadul és szenvedélyesen voltam ateista, tizennégy-tizenöt éves koromtól egészen harmincvalahány éves koromig, most már visszataláltam az Istenhez, és tudom, nagyon sokat kaptam tőle. Jól egyengette az utamat, és mindig kellő időben penderített el egy másik helyre, anélkül, hogy nekem hagyott volna időt a gondolkodásra. Egyszerűen parancsolólag, sürgetőleg elintézte a változásokat. Nem önvédelemből mondom, biztosan tudom. Úgy érzem, hogy olyasmivel foglalatoskodom, természetesen nem mindig, de alapjában véve igen, amihez a legnagyobb kedvem van. És ez nagy boldogság. Hogy egybeesik az embernek a munkája a hobbijával, a kedvenc időtöltésével.”

„Szerinted milyennek kell lennie egy jó vezetőnek?”
„Meg kell nézni, miért dolgozik az ember, hová teszi le a voksát, s kiket választ munkatársainak. Csak jókat szabad. Utána azzal kell folytatni, azon kell fáradozni, hogy a munkatársak a lehető legjobban ki tudják élni magukat, olyan feladattal kell megbízni őket, amely birtokossá teszi őket. Mindenki azt akarja, hogy kivegye a maga részét.”

„Ez nyilván azt jelenti, hogy ki-ki azt érezze, fontos. S arra, csakis arra használják, amiben a legprofibb.”
„Pontosan. Ez alapvető. Hogy érezze, én csináltam, nekem köszönhető. Ha ez létrejön, akkor már alig kell vezetni.”

„Itt a Merlinben ez működik?”
„Valamelyest igen. Azt nem tudom, hogy jó vezető vagyok-e, azt is nehezen tudom megítélni objektíven, hogy a munkatársaim valóban jók-e. De azért kevés ember van itt, viszonylag könnyű egyfelé húzni a szekeret.”

„A színészkamara – s oda már jóval nagyobb csoport, a színésztársadalom jelentős része tartozik – szekere merre halad? Mit szóltál ahhoz, hogy téged választottak meg elnöknek?”
„A kamarának van valami respektje, valamiféle hatása. Talán odafigyelnek arra, amit mondunk. Ám a konkrét ügyeknél az a tapasztalatom, hogy a színészek, miközben panaszkodnak arról, hogy mennyire kiszolgáltatottak, egyedül vannak, a panaszok mellett nagyon kevesen vannak olyanok, akik tenni is akarnak valamit egymásért. Örültem a bizalomnak. Nekem kicsit más a helyzetem, színházat is vezetek, igaz, nincs állandó társulat. De tény, én most éppen nem vagyok annyira kiszolgáltatva a sorsnak. Nem félek attól sem, ha ne adj’ isten, a Merlinnek valami baja lenne, én azért biztos nem maradok munka nélkül. Sokfelé hívnak. Nem rettenek meg a kamarával kapcsolatos konfliktusoktól sem. Mélyen hiszem, a sziszifuszi munkának lesz majd valamilyen eredménye. Ebben a dologban sincs sok haladék.”

Szenkovits Péter – 1993
/Magyar Színész című kötet, 1997- Szombathely, felelős szerk.: SZP/

 

 

 

 

 

 

 

 

2018. január 3., szerda

Igazságkeresés és az együttérzés gyakorlása

Avagy a fényt tisztelők tusája az alvilágit bálványozókkal – Nem babra megy
Szepes Mária, Heller Ágnes, Koncz Zsuzsa, Pálfy Margit, Eperjes Károly – Tibeti Halottaskönyv, Anana papirusz

 

Szepes Máriát a kudarcok sem tántorították el
„Az emberek nem csupán egyszer élnek, hogy azután örökre eltávozzanak innen. Sokszor élnek, és sok helyütt, bár nem mindig ezen a világon. Minden élet között a sötétség fátyla leng. De végül megnyílnak az ajtók, és megmutatkozik minden terem, amelyen lábaid kezdettől fogva áthaladtak.” (Szepes Mária /1908-2007/: Emberek és jelmezek – Édesvíz kiadó, Budapest, 2017)
Szintén Szepes Mária-idézet, ugyane kötetből: „Végül azonban minden más ambíciómat legyőző vezérmotívummá vált bennem az írás kényszere, elkötelezettsége, leküzdhetetlen hajtóereje. E kényszer formálta sorsomat, függetlenül attól, mi történik a művemmel. Kudarcok nem tántorítottak el tőle mindmáig, akkor sem, ha legfontosabb írásaim a fiókomban maradtak. Mert úgy éreztem, tollammal minden dimenzióba betörhetek.”



Heller Ágnes: több nyelven írni, olvasni
„Azt olvasod, amit olvasni akarsz, és azt látsz, amit látni akarsz…” – jegyezte meg Heller Ágnes (1929; Széchenyi-díjas filozófus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja) Szombathelyen, 2017. november 9-én, a Szombathelyi Zsidó Hitközség Szabadegyetemének ötödik előadásán.
S bizony (teszem mindehhez) mi mindenkin – időben/térben - múlhat, hogy kivé, mivé válunk. A belénk fényt áramoltatókon/táplálókon meg az alvilági sötétséggel riogatókon/rombolókon éppúgy.
Mindenekelőtt persze: önmagunkon.
Hogyan reagálunk egyetemesen értékes, minőségi, művészi könyvekre, filmekre, festményekre, színi előadásokra? Eseményekre, cselekedetekre?
Tolerancia, nyitottság, befogadás.
Démoni eszmékkel, alantas bulvárral, szennyel és mocskolódással, gengszteri gazságokkal – gonosz manipulálással – ki lehet bennünket forgatni, le lehet nullázni, meg lehet semmisíteni(?!).  
Történetesen a zsidó kultúrában a tanulás, a tudás jelentős szerepét emelte ki Heller Ágnes; több nyelven írni, olvasni. Ámosz Ozt (1939, író, újságíró) idézte: a tudás, a gondolatok átadása a következő generációknak – ez tartja életben a zsidóságot.
S fűzöm hozzá: ez lehet a záloga az ember(i)ség, az európaiság, a nemzet(iség) megmaradásának.
Mindenkor, mindenkit, mindenütt: a szépre, a jóra, az igazra.
Naivitás?
No meg: kötelesség kezet mosni illemhely-használat után, biztat a Talmud. Tisztább maradsz, kevésbé leszel bacilushordozó. (A derék  Semmelweis Ignácunk, az anyák megmentője /1818-1865/; nemde bár? ) S ha mégis megbetegszel, akkor orvost kell hívni!
Háromezer-ötszáz éve megold(hat)atlan a zsidókérdés. Tradicionális ellenségkép. S mindig és mindig – a (bármelyik) kisebbség gyűlölete.
Heller Ágnes: „Amerikában nincs olyan veszélyes antiszemitizmus, mint Európában”.
Más. Klímaváltozás. Nem mese: van. Izraelben előrehaladott kutatások folynak, hogy a sós vizet édessé változtassák.
Heller Ágnes – szombathelyi előadása befejezésekor – kérdések feltevésére inspirált bennünket, azzal: „Csak a válasz lehet buta. A kérdés nem”.
Fölvetettem: mi lesz veled Magyarország?
Heller Ágnes: „Az Magyarország lakosságán múlik”.


Koncz Zsuzsa (szintúgy) közösségteremtő
Koncz Zsuzsával (1946; Kossuth-díjas előadóművész) a büki művelődési ház színháztermében beszélgetett Karafiáth Orsolya költő (1976; irodalmi munkásságért Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet kapott).
Zsuzsától elkapott gondolatfoszlányok:
„A szórakoztatás nem szól igazán semmiről”.
Szörényi Leventéről s Bródy Jánosról: „A dolog ekkortól, általuk szólt valamiről. A zene is klassz volt. Új út. Közösségteremtő erő. Igen, ez az: belülről válassz engem! Megtalálhatod magad. S azt, ami neked fontos lehet az életben, s ő neki fontos.”
Bródyról: „Kicsit együtt nőttünk fel. Ne gondold, oh, ne…! Aha, ezekért érdemes énekelni! Harmónia a személyiségeink között; szavak nélkül értjük egymást. Az alkotó másik fele. Ritka, ezt megtalálni egy életben. Szinkron. Mindig ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk.”
„Tudjátok lányok”, mosolyodott el Zsuzsa: „egy férjtől el lehet válni, Bródytól nem”.
„Szerelem kimondani hétköznapi szavakat megemelten, költőien.”
Radnóti, Ady, József Attila… „Az ember mindig azt választja, amihez vonzalmat érez, ami mond valamit a számára”.
Cipőről (Bódi László, 1965-2013): „Hatalmas erők dolgoztak benne”. Ég és föld között: „Feszítő őserő az egyszerűségen belül. Magnetizmus.” (Mágnesség, a mágneses jelenségek összessége - Idegen szavak és kifejezések kézi szótára, Akadémia Kiadó, Budapest, 1994)
Koncz Zsuzsa: „Magamat egyszerű bonyolult személyiségnek ítélem meg”.
„Ezeket a dalokat választom. Ezek a dalok választanak engem.”
„Nem szerepet játszom.”
„Ehhez a műfajhoz a naivitás azért hozzátartozik. Ennek ellenére – belülről megfognak a dalok, mégis hiteles lesz valamitől.”
A Vadvilág című (40.) albuma (2016) kapcsán: „Sehol sincs biztonság a Földön”. 


Pálfy Margit (is) hisz az emberben
Pálfy Margit színművész (1954; a Magyar Érdemrend lovagkeresztjének tulajdonosa) Szindbád hazamegy című Márai Sándor (1900, Kassa -1989, San Diego) estjén tizenhárman voltunk Táplánszentkereszten.
Tizenhárom irányba szórjuk szét a magot, amit Margit Márai Sándor bőrébe bújva – mert valóban van ilyen! – hintett (b)elénk. Aztán tizenháromszor tizenhárom és így tovább, és így: továbbítjuk.
Tűz. Tisztesség. Támasz.
Érték. Teremtés. Példa. Csak azért is; csakis így érdemes.
Hit: az Emberben. Az emberi csodában.
Istenben.
Moldován Ibolya Pálfy Margitról: „Versmondása bartóki értéket képvisel”. Honti Katalin: „A megragadottság állapotában tudja tartani a közönséget”.
A helyü(n)ket kutatókat, keresőket segíti Pálfy Margit. Magunkban. Körülöttünk. A mindenségben. Máraival. Máskor – legelébb is –Szécsi Margittal, hiszen vele kezdte.  Majd Kondor Béla, Hervay Gizella/Szilágyi Domokos…
Úgy tartják: ő a női Latinovits. „Embernek kell maradni.” (Latinovits Zoltán „színészkirály”; 1931-1976).
Pálfy Margit Szervác Józseffel (József Attila-díjas költő, 1952-2001) vallja: „Jogom a szó, hát nem adom alább. Magam képére ragozom a létet”.  „Jövőm se több, egy tiszta rím, magányosan, mint a galaktikák.”
Csak vájt fülűeknek című, tizedik(!) önálló estjének alapgondolata: „Éljen ami tisztít minket, s amit mi fölemelünk”.


Eperjes Károly: szeretet, család, összetartás, életigenlés
Eperjes Károly (1954; Kossuth-díjas színész, rendező) két, szívhez szóló, patyolat-tiszta alkotását láttam 2017-ben. A Fertőrákosi Kőfejtőben és Barlangszínházban, a Pesti Magyar Színház vendégjátékát, A muzsika hangját. Kodály Zoltán emlékévében, hiszen százharmincöt esztendeje született s pontosan fél évszázada hunyt el az egyetemes, európai, magyar géniusz. Föl nem foghatom, miért nem építjük be Kodály sokrétű művészetét/munkásságát saját magunkba, s a mindennapjainkba. Hogy aztán szerteszét röpíthessük, exportálhassuk. Kurrens termék, s nem csupán az úgynevezett Kodály-módszer okán. Kapiskáljuk, persze, hogy emitt-amott a világban, főleg a távol-keleten szinte mindennapi kenyér, de ez még(is) kevés.
A következő generációk következetes – Kodály által megálmodott, kidolgozott - rendszeres, folyamatos, mindennapi énekeltetése, daloltatása lehetne az egyik boldogság-ászunk.
Kitrillázni magunkból a kínt!
Dal-együttes – közösség.  
Más-más hangon, szólamban, mégis: egységben, megértésben, elfogadásban. Nem ördöngösség, és még csak nem is igazán pénzkérdés. Jó, persze az is (szemléletváltás, pedagógusképzés, etc., etc.), de ehhez nem kellenek milliárdok. S százszorosan, ezerszeresen megtérülne a befektetés.
Közbevetés: Nicole Kidman (1967, Oscar-díjas) ekképpen nyilatkozik a Pesti Estben (2017. december 28. – január 10.) legújabb filmje, az Egy szent szarvas meggyilkolása kapcsán: „…olyan voltam, mint egy hangszer  egy nagy, szimfonikus zenekarban. Ha kiveszed ezt a hangszert, a zene sosem lesz ugyanolyan, ugyanakkor, ha csak egyetlen hangszerről beszélsz, akkor nem figyelsz magára a zenére.” (Tulu/Vertigo Média)
A muzsika hangjában Mahó Andrea apácanövendékként ismét bizonyítja, makulátlan művész. A jó Szepes Mária egészen bizonyosan így dicsérné: „kivételes jellemábrázoló tehetség, egyénisége, szuggesztivitás van”. Éppúgy érvényes ez a zárdafőnökasszonyt megszemélyesítő Hűvösvölgyi Ildikóra (1953; Kossuth-díjas). Emlékszünk? A tévés Zöld dióban tűnt fel (1974), s egy ország zárta a szívébe a Beszterce ostroma (1976) sugárzásakor, Bessenyei Ferenc (1911-2004; Kossuth-díjas, korszakos komédiás) oldalán. Az egyik húzóerő volt a Macskákban, a budapesti Madách Színházban. Árad belőle: miképpen maradhatunk méltóak önmagunkhoz, hivatásunkhoz, szűkebb-tágabb közönségünkhöz, közösségünkhöz. Bennem még – bár senki sem lógott ki a sorból – a házvezetőnőt formáló Tóth Éva (1954; kétszeres Rajz János-díjas, kiérdemelte az Agárdy-emlékláncot is) maradt meg. Az alázata. A pontossága. Az igényessége. Mérce.
Szeretet, család, összetartás, életigenlés – mindezek is pillérei Eperjes Károly rendezésének. S felsejlik a második világégés; bennünk, bennem pedig legalábbis: a harmadik rémképe. Miképpen maradhatunk itt, így, most: Emberek?
Másféle zenés játék - amit ki ne ismerne? – a Hippolyt, a lakáj. A Soproni Petőfi Színház és a Pesti Magyar Színház közös produkciója, szintúgy Eperjes Károly irányításával. S ez sem csak szimpla szórakoztatás, hiszen olyan nincs, hogy ne jusson eszünkbe Schneiderék kapcsán, hogy a ripsz-ropsz, ilyen-olyan módon megtollasodottak mennyire (finoman szólva) pökhendiek tudnak lenni. Ez, persze, Schneidernére érvényes a leginkább. Mert Schneider, végül is, kivétel: ő nem (nem úgy) szállt el, mint manapság annyian az új elitből. Nem felejti, csak azért sem, honnan jött. S talán még azt is sejti, reméljük, hogy merre tart (Illyés Gyula után – viszonylag - szabadon).
Reviczky Gábor (1949; Kossuth-díjas) elképesztő Schneider Mátyás. Minden porcikájában. S talán legfőképpen, fura vagy sem (szerintem nem az), a kézfejével: a markával, az ujjaival.  Briliáns. A profizmusán átsüt a báj, a kedvesség, a szeretnivalóság. S ez éppúgy igaz, másképpen, bár a csuda tudja, pontosan hogyan is, Savanyu Gergelyre, Hippolytra. Telitalálat. Ez legelébb is Eperjes Károly érzékenységét dicséri. Hiszen a szereposztás, ha az olyan, mint ahogyan ama bizonyos nagykönyvben megíratott, a siker záloga. Kivételes átalakuló művész Savanyu Gergely. Kívánom, remélem, hogy a Pesti Magyar Színház deszkáin (merthogy immáron ott „fut” a koprodukció) megpillantsa, felfedezze vérbeli színházművész, és csapjon le rá. De egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy Eperjes Károly szárnyai alatt repül tovább nagy ívű, spirituszához méltó pályán.
Nem érzékeltem semmifajta zavart/csavart a gépezetben, mindenki odaadása – engem legalábbis - meggyőzött. Ám akadt még valaki, aki, és ismét Szepes Mária szavait veszem kölcsön: „amint megjelent a színpadon, senki más nem élt mellette”, és az a Tóbiást (inast) prezentáló Papp Attila. Rémlik, hogy valamikor már láttam ugyanitt, Sopronban. Megvan! A Liliomban! Kis kutakodás: az a fiatal szerelmes volt, Hugó. Igen, már akkor belém villant: penge! Most: dettó.
Egyébiránt amikor ez a butácskának látszó inas bejelenti-ügyetlenkedi, hogy „Hippodrom”, az nem csupán szótévesztés. Merthogy ez ám egy régi(es) kifejezés, mármint a hippodrom, azt jelenti: küzdőtér.
Stadionban vagyunk.
Nevezzem így: a Fényéhesek Egyesület csapatának versenyzőiként. Vagy szenvedélyes szurkolóikként.
Ne már hogy a reménytelenség, a gonoszság/sötétség arasson – ne adj isten kiütéses – győzelmet!


Amihez Leonard Cohen a nevét s a hangját adta
Nemrégiben – véletlenül, mondanám, de nem hiszem, hogy az lett volna – bukkantam A Tibeti Halottaskönyv című kétrészes, japán-francia-kanadai dokumentumfilmre (a youtube-on), Barrie McLean, Yukari Hayashi rendezők 1994-es alkotására. I. A halál, mint életmód. II. Végtelen szabadság. Narrátor: Leonard Cohen (1934-2016; kanadai irodalmár-zeneszerző – úgy érzem, ő minden idők legkiválóbb dalnoka).
Szinte önkéntelenül nyúltam tollhoz s papírhoz:
„Ha nem figyelünk oda másokra, soha nem ismerjük meg önmagunkat.”
„Ha meghalsz, a világ sír, de te meglelheted végtelen szabadságodat.”
"A születés nem feltétlenül ünnepelnivaló, a halál nem feltétlenül gyászolni való.” Ugyanakkor pedig: „Élet és halál fájdalmai elől nem szökhetsz el.”  
„Az új élet kezdete mindig nagy ígéretet tartogat.”
„Saját tudatod tündöklő természetét fölismerheted.” 
„Az öntelt istenek egy ideig dúskálnak az élvezetekben, de haláluk olyan váratlan, mint a tavaszi szellő szárnyán érkező bűz.”
„Az igazság keresése és az együttérzés gyakorlása teszi az életet igazán értékessé.”


„Az ember sokszor születik”
Szepes Mária (már említett) Emberek és jelmezek című könyve, 357. oldal: a kötet záró gondolatait az ötezer éves Anana papiruszból idézi a jeles szerzőnő: „És ha az élet örök, akkor éppen úgy, mint a körnek és az örökkévalóságnak, a létnek sincsen kezdete. Az ember sokszor születik, mégsem tud semmit előző életeiről: kivéve néhány alkalomadtán átélt álmot vagy felvillanó gondolatot, amely visszaviszi előző testének néhány körülményéhez. De a végén mindezek az életek felfedik önmagukat teljességükben. A szellemek, akik egy bizonyos testetöltés alatt találkoztak, valószínűleg találkozni fognak egy másik testetöltés alatt is, mintha mágnes vonzaná őket együvé…”

                                      /2017 vége, 2018 eleje/