2016. október 30., vasárnap

Ötvenhat fényesen ragyogjon - Török István (1930-1958) emlékére

     
Ötvenhat fényesen ragyogjon,
nem halványulhat sohasem,
őrizzük szívünkben a tüzet,
s mosolyognak ránk a csillagok.

A rátermett sárvári legényt
Győrbe a vagongyár hívta,
tudatára ébredt társaival:
tenni kell, hogy jobb legyen a lét.

„Padlássöprést soha többé,
a kis embernek lehessen szava!
Tűnjenek el az oroszok,
menjenek innen haza!”

A Nemzetőrség első embereként
a Rákóczi laktanyába ment,
meggyőzte baka sorstársait:
csatlakozni forradalmi tett!

A rádióban Bánk dalára fakadt,
„Hazám, hazám, te mindenem…”;
föllépett a tettlegesség ellen,
vétkeseket is menekített.

Munkástanács küldötteként
tárgyalt Nagy Imrével is,
ám a novemberi terror
szétlőtte az ország álmait.

Elrejtőzve sem adta föl,
terveket dédelgetett,
csakhogy ezekhez segítség
sehonnan sem érkezett.

Nem maradt más lehetőség;
közel az osztrák határ…
S jött a lágerből a levél:
„Mama, New York az irány!”.

„Drága egyetlen kis fiam,
borzasztóan hiányzol!
Képzeld, a Kádár közölte,
az amnesztiát megkapjátok.”

Az Újvilágból hazaröpült,
már a határon lefogták.
Csak egyszer láthatta a mama;
sietve ácsolták a bitóját.

’58. december másodikán
hajnalban végezték ki,
este érkezett meg a sürgöny:
e börtönben nincs több halál.

Agyvérzést kapott a mama,
nem lett már a régi soha.
Kívánságára koporsójában
örök társa fia mundérja.

Hősünk nevét utca jelzi,
posztumusz díszpolgár lett,
emlékpark idézi alakját,
örök példa maradsz nekünk itt!

Ötvenhat fényesen ragyogjon,
nem halványulhat sohasem,
őrizzük szívünkben a tüzet,
s mosolyognak ránk az angyalok.

                                 /Szenkovits Péter - 2016/

2016. október 27., csütörtök

Életóra Für Anikóval - Weöres Sándor Színház, Szombathely


Nem okoskodó: bölcs. Nem magamutogató: őszinte. Nem nagyképű: természetesen szerény. Töpreng és inspirál: te, most hol tartasz?
Semmiségekről dalol Für Anikó. Szinte. Arról, hogy így-úgy poroszkálunk e golyóbison, találkozunk valahol, valakikkel, ám többnyire összefutunk - önmagunkkal. Hoppá!
Hangulat. Hangolódás. Hanghullám. Összhangzattan. Harmónia.
S talán-talán csend.
A teremtő. Teremt. Ő.
Amitől értelmet kap az itt-lét. Amiért fölkelni nem nyűg, bár fáradtság. Ami maga a fény, merthogy eloszlatja a belső-külső szürkeséget/sötétséget. Figyelésre, figyelemre, regisztrálásra, megérzésre, megértésre fókuszál. Erőt ad ahhoz: ezt és ezt korrigáld!
Für Anikó szeret énekelni. Tud is. Mindez alap, de kevés – lenne. Ha nem találná meg azokat, akik szintén érték-vezéreltek. Bereményi Géza – ő szerezte a dalszövegeit - létezésleckéiből már jócskán kaptunk kóstolót az elmúlt évtizedekben. Hol tanulunk belőlük, hol nem. Rajtunk múlik, nem rajta.
Hrutka Róbert zeneszerző egészen kivételes hangulatfestő. Gitárosként, vokalistaként is elsőrangú. Kalmus Felicián csellista úgyszintén odaadásról tesz tanúbizonyságot, a profizmusnak olyan meglétéről, amely nagyobb biztonságot nyújt, mint légtornásznak a kifeszített acélsodrony. Egészen nyugodtan rájuk bízhatjuk magunkat. Kell-e ebben a mai káoszban, tébolydában több?
Amikor Für Anikó az ő Budapestjükről énekelt szerdán este a Weöres Sándor Színházban, akkor előhívták bennünk a sajátunkét is. Ami persze, más, mint az övék, és mégis: ez is, az is érvényes. Olyan szép, hogy annyira szerethető a mi fővárosunk, a sebeivel, a fekélyeivel, a mindenével együtt, igen-igen, de leginkább, mégis: az örök sokszínűségével. No, az egész 1956-jával is, aminek a lényegéről, az igazi üzenetéről amúgy egyre többet, egyre nagyobbakat hallgatnak, hatvan esztendő – a hatvanadik évforduló - ide vagy oda. A személyes pesti-budai történéseink, élményeink, fölsorolhatatlan vágyaink, reményeink, képzeteink életraktár-készletünk végtelenített szavatosságú energiatartalékai. Elfelejthető-e valaha is jó Cseh Tamásunk: „Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?”.  
Jólesik, amiként Für Anikó megfogja a kezünket, annyira magától értetődő, hogy bízik bennünk, bízhatunk benne. Egyszer csak mellette terem Fekete Linda, a WSSZ kiválósága, s bár nem igazán fogom fel, miről is énekelnek (ha megnyúznának, se tudnám megmondani, most sem), annyira szépek, igazak és valók, hogy a világ összes gyógyszergyára rögvest szögre akaszthatná a kulcsot, mert: íme, itt a garantáltan legtermészetesebb alap- s hatóanyagú nyugtató-pirula két pazar magyar színésznő/énekesnő képében! Hogy túlzás? Fitty-fenét!
S talán én sem vagyok immár akkora akadálya saját magamnak - hol is tartok most…? -, mint voltam Für Anikó életórája előtt.

                                                 2016. október 27.

                                     www.alon.hu

 

2016. október 22., szombat

NÉP: SZABADSÁGOT! - Avagy mindörökké Budapest


Enyém, tiéd, övé itt a tér. Parlament. Mátyás-templom. Zsinagógáink. Kodály körönd. Raoul Wallenberg, József Attila szobra. Duna-part. A cipőink. Soha többé vérzivatart! 1956 mártírjai: szabadság, egyenlőség, testvériség. „Őtkeres” ingatlan-panamáról nem ábrándoztak. Hősök teléről, ligetmentesített fővárosról, Mániákus Nepperek Bandájáról (MNB) sem. A 225 éve született Széchenyi éves jövedelmét fölajánlaná-e a 2024-es brancs-bizniszes olimpiára?

Budapest magyar, európai, egyetemes érték. A Sziget-fesztivál, a romkocsma-negyed a befogadók, a másságot méltányolók, az egymást becsülők, a boldog bulizók - békeidők – jelképe. A dübörgő zene teremtette belső csöndünk bölcsője.  Ugye, elhisszük Billy Elliotnak az Erkel Színházban: nincs lehetetlen! Miénk, tiétek, övék itt a tér. Mindörökké.  

                                                              /2016/    
                              www.alon.hu        

 

2016. október 17., hétfő

Ahogy tetszik/Mellékhatás; szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem/életem - Weöres Sándor Színház/Rózsavölgyi Szalon


Szerelempirula vajon létezett-e Shakespeare (drámaíró-költő-színész; 1564-1616) életében…? Honfitársa, Lucy Prebble (író-producer - 1981) már ki is próbáltat olyan készítményt, amelytől várhatóan vonzalom támad bennünk a másik – mások - iránt.
Máris húzhatjuk le létünk redőnyét? Mert, hiszen tágítható a kör szinte a végtelenségig: kivétel nélkül minden, az összes lépésünk, emberi-társadalmi cselekedetünk mögött (előtt, alatt) valamilyen, tőlünk független mozgatóerő áll(hat)?
Földi? Földön túli? Isteni? Ördögi? És mi múlik rajtunk? Csak nem kísérleti nyulak volnánk? Egyszer s emitt égiek, másszor s amott történetesen gyógyszer bizniszben utazók kénye-kedvére ugrándozunk. Vánszorgunk. Vagy: is-is.
A majd’ mindnyájunkat így-úgy befolyásolni akarók és tudók köre tágítható. Vagy éppen szűkíthető, merthogy a magukat kiválasztottnak tekintő földi kisistenek, ne kerteljünk: a többséget kiszipolyozni, megnyomorítani, rabszolgasor(s)ba taszítani akarják. És fájdalom: meg is teszik. Mert megtehetik. Meddig tűrjük?

No, William Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátéka a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, Lucy Prebble Mellékhatás című drámája pedig a budapesti Rózsavölgyi Szalonban fut éppen mostanság. Bennem egymás mellé kerültek. Hogy jó időben-e, továbbá véletlenül, avagy irányítottan? Tudja csuda. Kavarognak belsőmben, képtelen vagyok komplex hatásuk alól szabadulni.
XXI. századi nézőként/mazochistaként egyrészt megköszönöm a szemem nyitogatását, másrészt, olyan sötét mezőket sejtek, hogy (megint) meg-megijedek magamtól meg a mindenségtől.
Hja, ha az embernek éppen nincs különösebb gondja-baja, hát, tesz arról, hogy legyen. Beugrik a WSSZ-be meg a Rózsavölgyibe, hogy aztán jó alaposan fejbe kólintsák. Aki hülye, az haljon meg.

Szerelem első blikkre. Addig, amíg nem éljük át, lehetnek róla sejtéseink, de amikor bevág a ménkű, akkor kifordul sarkaiból a világunk. Nemdebár? Vagy vegyük csak akár a legprimitívebb fiziológiai-biológiai szükségleteinket. Milyen a közérzetünk, viselkedésünk: evés-ivás előtt s után? Sorolhatnánk. S ha megvonják tőlünk etikai betevő falatjainkat, példának okáért az alapvető szabadságjogainkat, miképpen reagálunk? És ezer meg ezer féle aspektus béníthatja-mozgathatja a rugóinkat. Miközben ott a már említett - mégsem megkerülhető(!) - felelősségem.

WSSZ, Ahogy tetszik. Horgas Ádám rendező alapossága csettintésre készteti a néző ujjait. Ez igen, vagy így, vagy sehogy, mert másképp nem érdemes, nem szabad! A szerelmi szálon - s annak szerteágazó hatásmechanizmusán – kívül/túl persze más vetületek is kirajzolódnak, ám ezek méltatására nem vállalkozik e szerény írás.
Hartai Petra (Rozalinda) és Bányai Kelemen Barna (Orlando) annyira tisztán sokszínűek, már-már varázslatosak, hogy időnként meg-megremegünk az általuk sugallt felismeréstől: ugye, milyen szép az emberi élet?!  Edvi Henrietta Céliaként azt is jelképezi, hogy mi mindenre lehetnénk képesek testi-lelki jó barátainkért. Próbakő. Igen, amikor a máj elválik az epétől. Itt az udvari – s azon is jóval túli - bolond neve Próbakő: Vass Szilárd. Mi minden lakozik benne. Bennünk.
Kivétel nélkül mindenki hozzátesz ahhoz/azért, spiritusszal nem fukarkodva, hogy ráismerjünk önmagunkra, a másikra, s mindez inspiráljon az itt és most összekuszálódott kapcsolatrendszerünk átvilágítására.
Balogh János, amikor éppen szittyós szerzetes, bemutat egy olyan briliáns burleszk-biciklis bukdácsolást, amihez foghatót még nem láttam teátrumban (sem). Rekeszizmot rázkódtat. De mit keres ez itt? Hogy jön a képbe? Úgy, hogy szintúgy rólam/rólunk szól. Végtére ez is „megoldás”: holt kokszon átvészelni a káoszt. Bringa meg esketés; micsoda??? Én? Kik ezek, mit akarnak? Ne már!
Horgas Péter díszlete bennem azt is erősíti, hogy a kreativitás határtalan, a fantázia végtelen. E szabadságunkat/szokásunkat soha, de soha nem vehetik el tőlünk, ugye?!

Rózsavölgyi Szalon. A Mellékhatás rendezője a mindig a mélységet kutató s a magasban kémlelő, kivételes Valló Péter. Gyógyszerkísérlet. Connie és Tristan elzárva a külvilágtól „szív potencianövelő szert” kap, vagy mégsem. Egymásba szerelmesednek. A placebótól? A tudomány legújabb vegyszerétől?
Ma már mindenre van szintetikus segédanyag/orvosság. Tényleg? Vagy inkább: minden üzlet, üzlet, pénz és pénz? Senki és semmi sem számít. Ma még inkább nem, mint tegnap. Ez gazság!
Nincs már olyan sze(g)lete az életünknek, amibe mások ne nyúlnának, ne avatkoznának bele. Az intim szféránk rég nem csak a sajátunk. Azt hisszük, hogy vannak létcsodák, együtt szárnyalások, amikért érdemes élni, aztán paff: manipulálnak/átvernek bennünket.
Sodró Eliza (Connie) káprázatos. Karnyújtásnyira tőlünk – szombathelyi „rakétákkal” immár a fővárosban – kiemelkedő színésznővé vált. Hihetetlen, micsoda erős, mennyire érzékeny s pontos! Riadóztatni kéretik a filmrendezőket: legyenek szívesek vászonra „festeni”, hogy milliónyian meríthessünk belőle, általa erőt! (Önző vagyok. Bocs’!) Ő aztán nem placebó, nem utánzat, e-re-de-ti: Sodró Eliza. /Egyetlen erősségem talán a tehetségregisztrálás. Ilyesmivel – ha minden mással igen - nem szoktam zátonyra futni./
A csodálatos Tóth Ildikó játssza a kísérletet végző/felügyelő doktornőt. Ha ifjú kolleginájára a jelzőim ülnek, már pedig ülnek, akkor nála mindazokat még be kell szorozni. /Együtthatót most ne tessék számon kérni tőlem!/ Elképesztő, hogy mennyire igazi életet kapunk tőlük. Hallottuk már valaha is Porogi Ádám (Tristan) nevét? E fiatalember szintén SZÍNÉSZ. /A tavalyi évad Hamletje Kecskeméten!/ Fölbecsülhetetlen, kiaknázatlan értékeink vannak e honban! Lengyel Ferenc neve, ugye, már ismerősebb? Valamit kapiskálunk felőle. Ő a kísérletkiagyaló (nem kizárt: koppintott is a szemét!) professzor. Meglehet, sőt, bizonyosan erősebb kutyák bérence, aki mindenre hajlandó a karrierje érdekében. Kiárusítja bagóért az ember/i/séget. Nem mellékesen: egykori szerelmét is. Hippokratész (görög orvos, „az” etalon - Kr. e. 460-370) már régen szétforgott a sírjában a magukat ilyen világ-okosnak tartó köpedelmek miatt.

Szóval akkor mi is múlik rajtunk, földi-égi kísérleti nyulakon? Minden, de minden szerrel/szarral, matériával, s ideológiával a pokolba! Öntsünk tiszta vizet pohárba/medencébe/óceánba, hogy semmi/senki ne mérgezhessen tovább bennünket, ne mérgezhessük egymást!
Éppenséggel mindez már lehetetlen, képtelenség, mert az eddigi toxinok, mételyezések sem szüntethetők meg, tüntethetők el…
Élhetünk-e még valaha is úgy, ahogy – a Mindenhatónak/Teremtőnek meg nekünk, a többségnek - tetszik? Mellékhatás(ok) meg pirulás nélkül. Békességben. Szeretetben. Szerelemben.

                                            2016. október 16-17.

                        www.alon.hu

 

 

 

 

 

 

2016. október 12., szerda

My Fair Lady - Tompos Kátya, Alföldi Róbert, Puskás Tamás meg az Abszol út a Centrál Színházban


Csaknem tökéletes. Jó, belátjuk, elfogadjuk: halandó számára elérhetetlen az abszolút. Ez még akkor is igaz, ha manapság e vidéken némelyek istennek képzelik magukat. Rosszul teszik. Előbb-utóbb rá fogják őket ébreszteni, hogy a tökély nem emberi kategória.
Viszont a My Fair Lady remekműként örök. Története megeshet bárhol, bármikor, bárkikkel. Véletlen, hogy 1912 és London.

2016. október 10., hétfő, Budapest. Centrál Színház. Karnyújtásnyira az Operaháztól.
Az Andrássy úton, a Hajós utcában, az egész belvárosban s országban van valami furcsaság. Kavarog a nézőben – bennem - a bizonytalanság. Az oka tragikus: az én éltemben még nem volt soha olyan hétköznap e honban, hogy a Népszabadság ne jelent volna meg.
Sajtó- és szólásrabságunk első napja a XXI. században.
A teátrumban pedig a szavak a leghangsúlyosabbak. A verbalitás, a kommunikáció, amely nélkül nem ember az ember.
Idebent most még szabad a szó.
Vajon meddig?
Lehetetlenség – számomra legalábbis – úgy nézni az előadást, mintha nem történt volna semmi. Henry Higgins beszélni, a tágabb világot is érzékelni s érteni tanítja Eliza Doolittle-t. Persze egoista a professzor-agglegény meg tiszta-önérzetes a leány; férfi-nő szakadatlan küzdelme vastagon zajlik. Mégis leginkább az egymásra figyelésnek, a megértés szándékának, az önalakításnak, a hibáink belátásának, valamiképpen tehát az énünk csiszolásának, az együttélésnek, a másik becsülésének a képessége árad felénk, ívódik belénk.
Egyfajta megtisztulás és megerősítés.
Nem hiszem, hogy Alan Jay Lerner (szövegkönyv-dalszövegek),  Frederick Loewe (zene), Baráthy György (fordító-dramaturg), Puskás Tamás (rendező-direktor), Dinyés Dániel (zenei vezető-hangszerelés), Jaross-Giorgi Viktória (koreográfus), Bagossy Levente (díszlettervező), Szakács Györgyi (jelmeztervező), Tim Mascall (világítástervező) szinte felülmúlhatatlan alkotását/produkcióját a következő tíz évben ki lehetne iktatni a Centrál Színház repertoárjából. Azért sem, természetesen, mert Tompos Kátya (Eliza) és Alföldi Róbert (Higgins) utolérhetetlent nyújt. Elképesztőek! Nincs kétségem afelől, hogy tanulmányok sokasága elemzi s magasztalja – méltán - művészi teljesítményüket.
Annyira, de annyira szerethetők!
S a velük együtt játszókat is csak dicséret illeti. Borbás Gabi a professzor édesanyjaként arra is példa, miképpen lépjünk ki előítéletes önmagunkból, s igenis, lássuk végre meg más(ok)ban a szépet, a jót, a nemeset. Képesek legyünk az el-, a befogadásukra. És, persze, humor, önirónia nélkül nincs igazi létezés! A jó Pickering ezredes Cserna Antal. A látszólagos jelentéktelenség mögött miféle erények lappanghatnak! Magyar Attila Eliza apjaként többek között azt is prezentálja, hogy a lump kisemberbe több tisztesség szorulhat, mint a miniszterelnökbe. Verebély Iván a királynő. Akkora csavar ez és olyan édes meg bődületesen túlmutat önmagán. Szabó Éva villanása a lóversenyen a professzor édesanyjának barátnőjeként meg azt mintázza, milyen hosszú vágta a színi életpálya, s ezt olyan, de olyan alázattal, odaadással lehet művelni, hogy az megható!

Egyszer-másszor azt vesszük észre, hogy a szemünk sarkából valamiféle meleg forrás indul alá. Közben külső s belső mosoly simogat. Mérhetetlenül szükségünk van minderre e vérzivataros időkben.
Alföldi Róbert, Tompos Kátya, Puskás Tamás és csapatuk energiatöltetet ad ahhoz, hogy ne engedjük elvenni tőlünk a szavakat, a tisztességes kommunikációt. Ne tűrjük el a sajtó- és szólásrabságot!
Nincs lehetetlen.
Elizának s Henrynek sikerült száz esztendeje.
Irány az Abszol út!

                                  2016. október 12., szerda
                                  www.alon.hu

 

 

 

2016. október 5., szerda

A szabadság bennünk lakik - Zsótér Sándor Ibsen-rendezése a szombathelyi Weöres Sándor Színházban


Olyan nincs, hogy ne lenne valamiféle mozgásterünk. Belső késztetéseink s képességeink szerint ilyen-olyan mezsgyén egyensúlyozhatunk. És közben haladhatunk.
A szabadság bennünk lakik.
A saját világszámunkat ki kell csiholnunk magunkból. Ováció szükségtelen. Elég, ha a tükörbe nézve, semmiféle késztetést nem érzünk arra, hogy oda sercintsünk.
Kivételezettség-érzet, gőg, letarolni mindenkit alapból, no, ilyesmivel bizony találkozunk. Ám a dolgok rendszerint a helyükre kerülnek. De nem maguktól. Tőlem. Tőled. Tőle. Rend szerint.
Ne legyen tele a gatyánk!
S tudjunk összekacsintani az égiekkel.

Henrik Ibsen Kísértetek című drámája a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, Zsótér Sándor rendezésében, megdolgoztatja a nézőt. Nem kötelező penzum. De igencsak ajánlott.
Aki nem kér az ilyen segéderőből, annak bizony nem (lesz) könnyű az egyensúlyát helyrebillentő szert szereznie a piacon. Gyér a felhozatal.
Kiss Mari olyan özvegyet, anyát játszik s úgy, hogy társ, szülő nem kerülheti ki a magába nézést. Újragondoltatja a hozzátartozóinkhoz, a szűkebb-tágabb (lakó)közösségünkhöz való viszonyt. Kiss Mari mindig pontos és fontos. Most is az. S ha az ember, a néző venné magának a bátorságot, hogy az ő sugalmazására elemezze saját létezését, és miért is ne venné/tenné, természetesen a művésztársak – legfőképpen Zsótér Sándor – inspirációit is magába szívva, akkor, szóval, ha beindul a gépezet, a fogaskerekek lendületbe jönnek, nincs mese, tényleg kutatom a sorsomat. Aztán levonom a helyes következtetéseket. Magamról. Utóbb tágulhat a kör.
Trokán Péter megrendítő pillanatokat szerez. Embernek lehet, kell maradni. Mert csak. Ördögtől való (lenne) beállni a sorba, átgázolni önmagamon, mindenkin, mindenen.
Bajomi Nagy György „nagyfiú”. Miképpen legyünk ’okosak’ gyerkőcként, tinédzserként vagy akár negyvenesként-ötvenesként, hogy hitet, erőt meríthessünk egymásból? BNGY olyan érzékenyen tárja elénk az örök esendőséget, s tépelődéseinket meg tébolyunkat, hogy lehetetlenség nem beleérezni magunkat a hely(zet)ébe, azazhogy valójában a sajátunkéba. A remek Szerémi Zoltán tiszteletesként, pásztorként arra is példa, s ez szintúgy kapóra jöhet nekünk, hogy ha valakit másképpen ítéltem meg, mint amilyen valójában, de aztán belátom, tévedtem, igenis tudnom kell tőle bocsánatot kérni.  Az igényességéről ismert gyönyörű Fekete Linda azt is megsejteti, miképpen lehet túlélni a lenézettség, a mellőzöttség, a megaláztatás, a szeretetlenség s egyéb szörnyűség fokozatait. És igen, van egy pont: stop! El innen!
Hiszen a létezés – öröm.
Nemdebár?

Ne szívjuk mellre, ha mások belénk látnak. Nem ítélnek; útjelzők bolyongásunkban.
Bődületes felelősség a színház.
Ugyanekkora az élet.
Kicsiszolni a saját világszámunkat. Most éppen az e világit.
Hiszen a szabadság itt lakik bennünk, bennetek, őbennük.
Mindig van valamiféle mozgástér.

(Ui.: Még egyszer megnézem. Szükségem van rá.)

 
                                                 2016. október 4-5.
                 www.alon.hu