Meg tudunk-e bocsátani?
Meg szabad-e?
Alighanem igen.
Ha másért nem, önzőségből. Azaz saját magunk miatt is. Hiszen a mi hibáinkat, tévedéseinket - nézzünk magunkba -, illetve azok következményeit miért kellene egy egész életen keresztül, avagy akár azon túl is cipelni?
Ha nekünk nem bocsátanának meg, előbb vagy utóbb, azt vajon miképpen viselnénk?
Meglehet, belebetegednénk. (Még odaát is...)
S miért akarnánk, kívánnánk ilyesmit másoknak, a nem feloldozásunkkal?
Persze ne keverjük a szerepeket, még csak véletlenül se képzeljük magunkat (kis)isteneknek, még akkor sem, ha néhányan ilyen színben tetszelegnek Európa szívében is.
Lihegő hűbérgárda sertepertél körülöttük, az ülepeket fényesre smirglizik.
Gyomor kérdése.
Ám a mindenkori kritérium: be kell(ene) látni, hogy vétettünk, vétkeztünk.
Nem elkenni, hazugságot hazugsággal tetézni.
Sumákolni még akkor is, amikor a lóláb már nem csak, hogy kilóg, hanem oszlik: büdös.
Jó bele kellene vésni a (víz)fejekbe: hosszú távon semmit sem lehet megúszni.
S amiért ma bocsánatot kérhetsz, azt - lehetőleg - ne halaszd holnapra!
Minderről is szól a Philomena - Határtalan szeretet című angol filmdráma.
Rendező: Stephen Frears. (Ki ne hallott volna még A királynőről és a Veszedelmes viszonyokról? Azokat is az ő neve fémjelzi.)
Hogy a hatalom, ebben az esetben egy apácazárda főnöksége diktatórikus eszközökkel miképpen foszt meg szerelembe esett leányokat anyaságuktól, gyermeküktől.
A kiszolgáltatottaknak állít mementót e mű.
Játszódjon (ugyan miféle játék ez?) az élet Írországban vagy bárhol a kozmoszban.
Miért lennének bármerre is mások a farkastörvények?
Az önérdek szentesíti az öncélt, mindenki más tehet egy szívességet jeligével. (A nyomdafesték itt elszégyellné magát, amúgy...)
Philomena Lee - káprázatos Judi Dench, istenem, de jó most is; mint mindig! - zárdanövendékként (a fiatal Philomena: Sophie Kennedy Clark) szerelembabát szül; naponta csak egy órát láthatja (kortársnőinek hasonló sors jut osztályrészül), ám a rend(?) vezérei eladják a gyermekét - isten nevében - amerikai nevelőszülőknek.
A biznisz az, biznisz.
Az anyukák meg pusztuljanak bele a fájdalmukba; érdekel ez bárkit is?
Ötven évvel később: nem bírja tovább Philomena, aki naponta elő-elővette fiának a fényképét; szövetkezik, s fölkerekedik az állásából kiakolbólított újságíróval (Steve Coogan remek Martin Sixmith szerepében), hogy megkeresse.
Nem lenne illendő elmesélni a történetet, hiszen e műalkotást előbb-utóbb majd' mindenki látni fogja, merthogy egyetemes lét- és léleklátlelet, valamint a gonoszság, a vétkezés, a hazugság, a sumákolás, sőt: az aljasság anatómiája.
Ez utóbbiakért megbocsát Philomena.
Zsurnaliszta segítője nem tudja eldönteni, ő megtegye-e ugyanezt.
Abban megállapodnak, hogy nyilvánosságra hozzák - könyvben jelentetik meg - az iszonyatzuhatagot.
Valójában ebből lett ez a film.
Bízva abban is, hogy a köz(vélemény) ereje - előbb-utóbb csak-csak - rákényszeríti az "illetékes elvtársakat" arra, hogy belássák, bevallják: vétkeztek, bűnt követtek el.
Ráadásul a mindenható nevében.
Hátravan még a bocsánatkérés, a megbánás...
S a bűnbocsánat.
A jóisten legyen hozzájuk - és hozzánk - irgalmas!
(Vas Népe, 2013 decembere)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése