2015. június 30., kedd

Föld(köz)i (e)migráció


Némelyek tervezgetik – a galaxis(ok) felé kacsintgatva – a magán(y)útjaikat; hogy miből/mennyiért, inkább hagyjuk, most ne turkáljunk mások/egymás zsebében, ne kutakodjunk klán-rejtjelek után (bár ez is megérne egy – föltáró/megtisztító – misesorozatot).

Néhányan már a Marssal kokettálnak; nem szeretnék lekésni a legelső Noé-űrjárgányok egyikét. Retúrról a fáma egyelőre nem szól, így hát minden bizonnyal a halálba lövetné ki/be magát a mágnás, a mindenhatóvá kikiáltott földi kisisten. Avagy még(is) inkább az (örök?) életbe, mert hiszen ezen az agyaggolyón hamarosan úgyis befellegzett, miért is kellene visszajönni, oda, ahová amúgy sem lehetne, meg már nem is volna érdemes.

A kozmoszi tömegközlekedés beindulása – előbb-utóbb az úgymond fejlett államok köz(n)épe számára is bizonyára elérhető, „olcsóbb” lesz – csillant(hat) csak meg némi reményt a bolygón belüli (e)migránsok/bujdosók számára? Akinek végleg Mars/mars, szóval a lelécelők rezidenciáiba/fénylakjaiba költözhetnének be végre valahára az afrikai, az ázsiai, a közép- és dél-amerikai hontalanok…? Hogy a földi paloták luxusát – emberkörülményeit - már csak kevéske ideig élvezhetnék, azaz a nagy BUMM-ig… Hm; és?

(Addig is vessenek magukra… Hiszen kizárólag ők tehetnek a mai/mindennapi nyomorúságukról. Valahol/valahogy ugyebár ők választották meg/…/, hogy hová/kikhez is akartak „látogatóba” jönni/érkezni ezúttal, ki tudja hányadik evilági reinkarnálódásuk – földönfutásaik - során.)

De még mielőtt végleg elszállnánk (magunktól s e világból), talán nem lenne teljesen haszontalan föltenni tükör-énünknek a kérdést: mi az én/saját felelősségem – itt és most: 2015 derekán, civilizációs/nihilizációs állam-/álompolgárként – a számkivetettek, a ki- és bevándorlás keresztjétől meg-megroppanók s az úgyszintén hajtóvadászatnak kitett hozzátartozóik felé?

Lehet mutogatni a regnáló kormányra, a kontinensek (egyszerűsítsük le) unióira, az ENSZ-re, bármire és bárkire. De: mit teszek jómagam az üldözöttekért? Ne, ne kamuzzak, ne hozzak fel kifogásokat, ne kábítsam magam tévékapcsolós-laptoparcú-futóbolondtelefonos nyomoromban, végre, egyszer – amikor tényleg lét-nemlét kérdését veti elénk a sors óceánja - embereljem meg magam: miért nem vágom be magam az autóba, irány a szerb-magyar (egyelőre még szögesdrótmentes) határ, s pakolok be három-négy fős szíriai, koszovói, elefántcsontparti, nigériai, etc., etc. családot, nem illegálisan, nem csempészeti szándékkal, hivatalos papírokat fölhajtva/lobogtatva, picurkát büszkén/meghatva... Kézzel-lábbal mutogatva nekik: én visz-lek ti-te-ket hoz-zánk, ha-za! A családom zöldre váltotta a szemafort; elleszünk együtt – ideiglenesen (még ha e kifejezés nem ritkán azt jelentette/jelenti is Közép-Kelet-Európában, véglegesen: négy-nyolc-tizenkettő-tizenhat…; negyven, százötven esztendeig).

Tegye föl a kezét, aki…!
Mi ez a „tolongás”? Huh! Égés…
Hja, hogy inkább toloncoljuk, seperjük ki őket?
Igen, igen, máris égre mutatnak a karerdők; ki, ki innen, idegenek, egyebek, mások! Takarodjatok!
Hu-juj; micsoda elsöprő – választási - siker!
Valóban, nesze neked lelkiismeret, szolidaritás: összetartás, bajtársiasság, testvériség, kollegalitás, közösségvállalás?
Jé, hiszen ezek a „közhelyek” nincsenek is a szótárakban; se az angolban, se az „amerikaiban”, se a franciában, se a németben, egyik világnyelv szógyűjteményében sem szerepelnek. De még, ni-ni, a picurkákéból is lassan-lassan kismirgliződnek; nem, nem mi tehetünk róla, ugyan, dehogyis…!
Mi csak élni szeretnénk, hagyjanak bennünket békében!

Vajon mit szólna a földink, a falubélink, a városi társaságunk, amikor az új, provizórikus/időszaki/alkalmi családtagjainkkal együtt lepnénk meg őket egy vizit erejéig? Bentről kiabálnának: „Nem vagyunk itthon és nem is leszünk!”?

Ám én miképpen reagálnék akkor, ha a szűkebb-tágabb környezetemben élők között – lássunk csodát! – sikk/penge/módi lenne időlegesen örökbe fogadni (és nem: őrök, összefogdosni!) üldözötteket, akiket a halál karmaiból menekítettek ki? Miközben jómagam/rossz magam szögesdrót-kerítésekkel zárnám még mindig el saját magamat/magunkat a külvilágtól, valójában az élettől, a világtól? Attól, amiért egyáltalán megérdemeljük, hogy e földi légtérben/légtérből jó mélyeket szippant(has)sunk, nyeljünk nagyokat, legyintsünk s mosolyogjunk, ugye, mégis, csak együtt/egymásért, csak ezért, csak így érdemes…!

A galaxis(ok) felé kacsintgatni, persze, soha sem (lenne) haszontalan cselekedet. Sőt.
Gravitáció és transzcendencia, földhözragadtság és isteniség küzdelme soha nem ér(ne) véget bennünk.
Mindahányan jöttünk valahonnan s valamennyien – kivétel nélkül – tartunk valahová.
Földi/égi – örök - vándorok is vagyunk. Na, (ez is/ezzel együtt is) bumm!
S ostobaságot ki nem cselekedett még? Merjünk megbocsátani önmagunknak - úgy/azzal - is, hogy bebocsátunk/bebocsáttatunk másokat az életünkbe.
Az alkalmazkodás – próbatét, na, ja! – testi-lelki-szellemi alkatformálásunk, megváltásunk is lehet(ne) egyben. Kicsiben, közepesben, nagyban.
Amúgy meg közben is kokettáljunk csak nyugodtan az univerzummal. Sipirc, a Marsra is! De korántsem azért, mert a mi – közös - agyaggolyónknak úgyis hamarosan befellegzik.

                                                                                         2015. június 29.

 Rábavidék, 2015. augusztus 7., péntek -  Főszerkesztő: Vilics Tamás

 

 

2015. június 16., kedd

Méltóságteljes temetés, az új kezdete - Mécs Imre vallomása

2003-ban készült írásunkkal emlékezünk 1958. valamint 1988. és 1989. június 16-dikára
Szenkovits Péter

Kísérteties csend volt. A szokottnál másfél órával később ébresztették a halálraítélt rabokat a kőbányai gyűjtőfogház jobb csillagépületének földszintjén. Egyszer csak nagy csörömpöléssel meghozták a reggelit. A házimunkás beadta a tátikán – etetőn – a csajkát, s odasúgta Mécs Imrének: – Kivégezték őket. Az Imre bácsiékat… 1958. június 16-án történt mindez. Mécs Imrével – akit ’57 kora nyarán tartóztattak le, 1958. május 22-én ítéltek halálra, s mintegy kilenc hónapot töltött siralomházban – beszélgettünk a tragikus eseményekről. S arról, miként volt képes feldolgozni magában a halálra ítélés tényét, a szabadulását követően – 1975-től a demokratikus ellenzék egyik fő motorjaként – a rendszerváltásig hogyan tudott túljárni az akkori diktatórikus hatalom eszén. Miért volt boldog 1988. és 1989. június 16-án is a nyolcgyermekes családapa.

– ’58 elején kissé csökkent a kivégzések száma, reménykedni kezdtünk. Enyhülést éreztünk. Az ember már csak ilyen optimista. Kiderült, szó sincs ilyesmiről – mereng Mécs Imre. – Nagy Imrének és mártírtársainak a kivégzése azért döbbentett meg minket, mert úgy véltük, ha ki merték végezni a forradalom miniszterelnökét is, akkor nincs remény számunka sem. Akkor itt nincs mese. Ekkor indult meg igazán a kivégzési hullám…
– A forradalomban való részvétele, a nemzetőrségben folytatott tevékenysége, majd a november negyediki bukás utáni ellenállási mozgalomban való szerepe miatt „a népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vezetéséért” ítélték halálra. Hogyan lehetett kilenc hónapon át ilyen tudattal élni, létezni?
– Készültünk arra, hogy jönnek értünk, s arra, mik lesznek az utolsó szavaink.
– Ön mit mondott volna?
- Azt, amit a többiek. Éljen a független, szabad Magyarország! Isten veled édesanyám! Először mindenkit megrendített maga a halálra ítélés, s utána rájött az ember arra, hogy ez sorsszerű, szükségszerű. Végeredményben a szovjet rendszer csúfosan összeomlott, és keresik a fejeket, azokat, akiken bosszút lehet állni. A hazai kommunista vezetés pedig a saját gyávaságát és tehetetlenségét torolta meg rajtunk. Készültünk a halálra, és amikor az ember ezt belátta, megnyugodott. Átlényegült állapotba kerültünk, mindent madártávlatból kezdtünk nézni. Búcsúztunk az élettől. Szembe tudtunk ezzel nézni, sok mindent átgondoltunk. Furcsa ellentmondás, hogy fiatal korában az ember könnyebben szembe tud nézni a halállal, mint idősebben. Fordítva kellene lennie, hiszen maga az emberi szervezet is előkészíti a pusztulást. Élettől duzzadó, erős fiatalok voltunk. A kivégzettek óriási többsége húsz és harminc év közötti volt. Ami nagyon furcsa, hogy tulajdonképpen vidámak voltunk. Sokat tréfálkoztunk, nem voltunk búskomorak. Nagyon jó társaság volt, tartottuk egymásban a lelket. Az a bizalom, ami ’56 októberében létrejött, az ott bent megmaradt. Tulajdonképpen mi egy ördögszigeten, de mégis magunk között voltunk. Őriztük a forradalmat. Felkészültünk a halálra és búcsúzkodtunk. Amikor vitték a társaimat kivégezni, akkor mi ketten, életben maradottak – Forgács Ferenccel voltunk egy zárkában – teljesen tompultak voltunk, s hallottuk az elfojtott kiáltásokat: Isten veletek barátaim, itt megy Szabó Lajos… Nagy József kiáltása: éljen a független, szabad Magyarország! Ha akkor kinyitják az ajtót és kivisznek, szó nélkül mentem volna. 1959. február 13-án, pénteken változatták életfogytiglanra az ítéletet. Vác következett néhány hét múlva. Ott kezdtem, hogy úgy mondjam, örülni az életnek. Már maga a gondolat, hogy Vácott nem voltak kivégzések… És ott már egy nagy ’56-os rabtársadalom várt szeretettel.
– 1963-ban, az általános amnesztia keretében szabadult. Három évig rendőri felügyelet alatt állt, tíz évig politikai jogvesztés sújtotta. .
– Besúgókat ültettek körém, figyeltek. Mi, ’56-osok csak egymással tudtunk igazán jót beszélgetni, de minden adandó lehetőséget kihasználtunk. Jöttek az esküvők. Sok fiatalember, ugye, utol akarta érni magát. Hatalmas tömegek voltak egy-egy esküvőn. Utána elmentünk pincékbe beszélgetni. Aztán jöttek a keresztelők. Utóbb meg, sajnos, a temetések. 1975-ben éreztem azt – akkor már három gyermekem volt –, hogy a szakmámban ugyan már elismertek, de be vagyok záródva. Elkezdtem keresgélni, hogy kikkel lehetne beszélgetni. Akkor vettünk Szigligeten egy öreg parasztházat fillérekért, és feljöttek oda az alkotóházból, innen-onnan ismerősök. Így kerültem kapcsolatba Szabó Miklóssal, Kis Jánossal, Rajk Lacival és másokkal. Nagyon vigyáztam arra, ne nyomjam agyon őket az én 56-os halálraítélt stigmámmal. De azért mindenben segítettem. S, aztán amikor ’77-ben letartóztatták Haveléket, akkor a Donáth Feri azt ajánlotta, mi még – ’56-osok, se Rácz Sándor, se én  – ne írjuk alá az akkori Chartát, mert megterheljük a „büdzsét”. A ’79-es Chartát már aláírtuk.
– Nem félt attól, hogy a családjának baja származhat ebből?
– Úgy gondoltam, hogy el kell menni a végsőkig. Ki kell tapogatni a határt. Nem szabad megengedni a hatalomnak, hogy arra hivatkozhasson, mi nem szóltunk. Másrészt pedig, hála Istennek, olyan szakmám volt, amely feltörőben volt. Szabadulásom után, rengeteg hiábavaló próbálkozást követően, egy kisszövetkezetbe kerültem, ahol egy fiatal főmérnök felvett, nem számolva a következményekkel. Sőt, még két társamat is odavittem…
– Harminckét szabadalma van az elektronika különböző szakterületein, csaknem hatvan tudományos cikke jelent meg hazai és külföldi folyóiratokban.
– Miközben nem kaptam útlevelet, így hát nem mehettem külföldre. Tíz évig nem fejezhettem be az egyetemet. 1975-ben csak úgy engedték befejezni, hogy újra letettem – amit korábban már megtettem – az összes vizsgát és szigorlatot. Kaptam egy jeles diplomát, amit azóta senki sem látott. De a magam számára volt a fontos, hogy kiharcoljam. Kandidátusi disszertációt kezdtem írni, le is tettem az elővizsgákat, amikor közölték velem, büntetett előéletű vagyok, ezért nem vehetek részt a tudományos minősítésben. Közben figyeltek, lehallgattak, még a hálószobánkban is poloska volt. De az ember olyan, mint a mélytengeri hal, megszokja a nyomást. A demokratikus ellenzékben úgy védekeztünk a lehallgatás ellen, hogy hihetetlenül hosszan beszéltünk rengeteg latin és görög szóval, csapongó eszmetörténeti fejtegetésekkel, s egy fél mondatban ott volt az üzenet is… Fárasztottuk őket. Tudtuk, hogy egy órás telefonbeszélgetést végigelemezni nem könnyű. Ettől függetlenül utóbb kiderült, hogy voltak körülöttünk besúgók. Bennem olyan konspirációs érzék alakult ki, hogy a hozzátartozóimnak sem mondtam el sok mindent. Volt dolog, amit senkivel sem osztottam meg. Kezdtek befutni a találmányaim. Abban az időben jól kerestem. A találmányi díjaimból ugyan próbáltak lefaragni, mondván, túl sok van. Egyszer a Legfelsőbb Bíróság a negyedére csökkentette. Ettől függetlenül ebből a pénzből tudtam juttatni az ellenzéknek. Plusz ott volt a három gyerek.
– 1983-ban, egy volt halálra ítélt társának a temetésén elmondott beszéde miatt, súlyos kellemetlenségei támadtak…
– Péterfy Miklós ’56-ban a Műegyetemen működött és az újpesti nemzeti bizottság tagja is volt. Búcsúztatásakor nagy beszédet mondtam. Forradalomnak neveztem a forradalmat. Rengeteg belügyi ember, besúgó, fényképész volt ott, a beszédet Krassó György gyorsan leközölte a Szabad Európa Rádióban, így az nyilvánosságra került. Eljárást indítottak ellenem. Akkoriban két munkahelyen voltam részmunkaidőben, mert ezt tolerálták az illetékesek. Azt, hogy a munkások között, munkahelyen legyek, nem. Hetente egyszer-egyszer jártam be mindkét helyre, vittem a munkát, a terveket. Az egyik helyről azonnal kirúgtak, a másikon a műszaki igazgató azt mondta rólam a III/III-as tiszteknek, kérem, itt nem politizál, fontos találmányait gyártjuk, nekünk erre szükségünk van az export miatt. Erre elkezdték fenyegetni. Gondolja meg, igazgató elvtárs, jó ez magának? Itt vizsgálatok lesznek, meg egyebek, ez egy nagyon veszélyes ember, ennyi meg ennyi dossziéja van. Meg különben is: maga nem is tudja, miket csinál. A műszaki igazgató így felelt: nem is érdekel. Az érdekel, amit itt csinál. Világszabadalmakat hozott létre, ezeket gyártjuk, ezek nekünk kellenek, szállítjuk őket külföldre… Papp Sándornak hívták a bátor embert, 1993-ban ment nyugdíjba. Tehát lehetett karakánnak lenni. Utána úgy döntöttek, hogy nem indítanak ellenem bírói eljárást, hanem egy rendőrhatósági figyelmeztetést adtak, amit kitehettek a falra… Persze útlevelet változatlanul nem kaphattam. De engem megmentett a szakmám, a hivatásom, a digitális elektronika.
– Ön a nyolcvanas évek derekától évente egyre több ellenzéki eseményt, rendezvényt szervezett. Például 1985-ben ellenzéki képviselőjelöltek állítását szorgalmazta a választásokon, népszavazást kezdeményezett a bős-nagymarosi vízi erőmű ügyében, és sorolhatnánk. De beszéljünk inkább 1988. június 16.-ról, amikor is az események párhuzamosan futottak Párizsban és Budapesten.
– Ha dramaturgiailag nézi az ember, akkor az egy fantasztikus dráma volt. Jelképes temetés volt Párizsban, ahol az akkori főpolgármester, Jaques Chirac adományozott díszsírhelyet a Pére Lachaise temetőben, a hírességek rendőri sorfalak között mentek ünnepelni. Budapesten minket pedig a Batthyány emlékmécsesnél és a tévének a lépcsőjénél rohamrendőrök vertek. Párhuzamosan „futott” a kettő. Így szerveztük meg. Felosztottuk a feladatokat: ti mentek ki, mert nektek van útleveletek, mi meg itt maradunk és csináljuk. Akkor még Orbán Viktor is velünk volt. Izmosodott az ellenzék Grósz országlása alatt. És boldog voltam, mert a Münnich Ferenc utcában végighaladva, skandálva kiáltottuk Nagy Imre, Maléter Pál, Gimesi Miklós, Szilágyi József és a többi kivégzett nevét. Nagyon boldog voltam. Már idegenforgalmi szezon lévén azt terveztük, hogy a Vörösmarty térre megyünk, ott sok a külföldi, s ott azért védettebbek vagyunk. A tömeg olyan volt, mint a méhraj, kijöttek az emberek a boltok ajtaján, érdeklődéssel elegy döbbenet ült arcukon Nagy Imre nevének hallatán. A Vörösmarty téren elhatároztuk, hogy befejezzük, mert éreztük a felelősséget. Fölmentem egy kandeláber lépcsőjére, miközben nagy V-betűket mutogattam, s mondtam a tömegnek: köszönöm szépen, hogy eljöttetek! Gyertek el este hatkor a Rekviemre, a budai Ferences templomba. Közben berobbantak a motoros rendőrök a tér szélére. Lejöttem a lépcsőkről, gondoltam szólok a rendőröknek, hogy vége az egésznek, kár itt nekik erőlködni. Megyek oda, s akkor az egyenruhások rám támadtak, az egyik letépte az ingemet. S akkor a Bubik Pista jött oda hozzám, s elrángatott.
– 1989. június 16. miként él önben?
– Nagyon méltóságteljes temetés volt. A hatalom és a belügy azt akarta, hogy a temetőben intézzük el az egészet. Én voltam az egyik fő harcosa, nem dicsekedve mondom, csak a helyzetet érzékeltetve, hogy a Hősök terén legyen. Reggel öt órakor, jóval korábban ébredtem, mint máskor. Szorongás fogott el, mint a dolgok egyik felelősét. Este pedig boldogan feküdtem le, hogy egyetlenegy pofon sem csattant el. Nagyon boldog napjaim egyike volt.
– Emlékező, ünnepi beszédét mondva arra kérte a gyászoló tömeget, fogják meg egymás kezét…
– Jó lenne megint megfogni egymás kezét… Először csodálkoztak az emberek. Háromszor kértem őket. Figyeltem föntről, hullámzott a tömeg, mindenki kereste a másik kezét. S akkor már együtt mondtuk a neveket. Az volt a vágyam, hogy együtt, közösséggé válva mondjuk ki ezeket a neveket, amelyeket évtizedekig nem lehetett, s fogadjuk meg, hogy a szabadságunkat nem hagyjuk elveszíteni. Mintegy háromszázezer ember rótta le a kegyeletét, kinyilvánította azt az akaratát, hogy változtatni akar, ez így tovább nem mehet. Méltóságteljesen eltemettük a halottainkat. Nagyon súlyos dolog volt. Tulajdonképpen ez volt az igazi határvonal, a régi rendszer bukásának a jelzése, az újnak a kezdete.

                                                                                                                       2003. június 14. 

2015. június 10., szerda

Saul fia - tisztesség/tisztaság (filmjegyzet-dadogó)


 Megéreztetni a megéreztethetetlent egy olyan országban, ahol a hatalom és pribékjei igyekeznek kisatírozni – kvázi 896 óta - fejből és szívből az emlékezetet… Minden úgy (s akkor) történt, préselik bele az elevennek tűnő gén-automatá(in)kba, ahogyan azt én diktálom, utólag. Kilúgozom a bensődet, bábuvá faragom a külsődet; igazodj, mert ha nem, kicsinálunk. Nincs mese. Ez van. Volt. Lesz(?). Punktum.
A Saul fia című alkotás a gyermeki – legszentebb - őstisztaság megjelenítője, megtestesítője. Sugalmazója is: megmaradhatsz annak, aki Vagy. Csak és kizárólag rajtad múlik, behódolsz-e a sátánnak és a brancsának, avagy sem.
Ergo: óriási a felelősségünk. A felelősségem.
A XXI. században is majd’ mindenki – tisztelet a kivételnek! – könnyen beadja a derekát; befekszik, benyal. Ilyen-olyan kis előnyökért, jogokért. Miért is ne? Hagyjanak engem békében, fütyülök rá, hogy kishitlerek maholnap táborokba zárnak akár engem is, szimplán azért, mert más – Ember - vagyok.
De ennyire minden mindegy? Addig, amíg a szomszédot intézik el – akár spicliskedésem „eredményeképpen” -, oda se neki, kit érdekel? Hulljon a férgese. Hogy nem vétett semmit, ártatlan? Hiszi a piszi.
A szélsőjobb – már megint - a spájzban van. Ámbár inkább kezd beszivárogni mindenhova, köz- és magánkonyhába. Ideális a klíma az újabb (és újabb) diktatúrának.
Hát, nem! Eddig és nem tovább! Sőt: vissza egyszer s mindenkorra!
Nemes (Jeles) László filmje – Röhrig Gézával az élen – visszaadja a hitünket, igen is, igen is, igen is: folttalannak, makulátlannak, szennyezetlennek is lehet, s kell is maradni!
Nem, elsősorban nem miattunk, hanem a lányaink/fiaink érdekében, jövőjéért.
Meg lehet bennünket mosolyogni, le lehet bennünket nézni, egy valamit azonban nem lehet: megalázni. Mert föllázadunk! Nem csak szóban/írásban, nem, nem! Az már kevés!
Például filmmel! Olyannal, mint a Saul fia.
Ami hitet ad, értelmet itt-létünknek. Bődületes erősítőinjekció. A becsületesség, a makulátlanság, a hamv átörökítendő erény, sugározza e csodaalkotás Cannes-ban, egész Európában, e labdacson – idehaza pedig még-még hatványozottabban.
Úgy mutatja be a barbarizmust, a szörny(űség)et, hogy közben át- meg átjár bennünket a katarzis. Miközben számot vetünk önmagunkkal: hogy is állok én velem, veletek? Te, jó Isten!
Beinteni kiüresedésnek, hanyatlásnak, gyarlóságnak – szolidárisnak lenni mindenkivel/bárkivel/menekültekkel, akiket meg akarnak sérteni, alázni, le akarnak söpörni, akiket ki akarnak rekeszteni, még mielőtt beengedné(n)k/megismerné(n)k őket.
Életben tartó a Saul fia. Most, amikor sokszor tűnik úgy, hogy már nincs remény e mai, földi halálgyári poklokban.
Megadni egymásnak a tiszteletet, a tisztességet, nem „csak” a legvégén, hanem már a kezdetekkor is. S folyamatosan!
Az első (nagy)játékfilmes rendezőnek – s csapatának - alapelve: „megmutatni a megmutathatatlant”.
Sikerült.
Mi több: megéreztetik a megérezhetetlent.
Erre van most a legeslegnagyobb szükségünk!
                                                                                                           2015. június 10., szerda

Utóbb közölte a Hírhatár Online és a Rábavidék című (két)hetilap.


2015. június 6., szombat

Boldog születésnapot, Nagy Anna! - Ma hetvenöt éves "Pacsirta", aki az Árvácska és a Szindbád című filmekben is elvarázsolja a publikumot


A káprázatos, mágikus Nagy Anna 75. születésnapját ma ünnepeljük. 
A Jászai Mari-díjas (1987), érdemes művész (2013), a 41. Magyar Filmszemle Életműdíjasa (2010) maradandót alkotott a Pacsirta (1963) című feledhetetlen cinema-remekműben, s a tíz legjobbnak tartott honi filmalkotás közül kettő – Szindbád (1971), Árvácska (1976) - sikerében is oroszlánrészt vállalt.

„A Pacsirta forgatásának éve sok rosszat, tragédiát is hozott számomra. Akkor haltak meg a szüleim. Huszonhárom éves voltam… A szerepnek viszont nagyon örültem; a mai napig meghatározza az életemet. Ha megismernek valahol, azt mondják, jaj, a Pacsirta!”, elevenítette föl egyszer e sorok írójának a zseniális, csupa szív Nagy Anna, aki méltó lenne – már régóta! – a Kossuth-díjra és a nemzet színésze címre éppúgy. Ekképpen folytatta: „Ez nagyon jó érzés. Ugyan eleinte kicsit visszavetett a pályámon, mert azt hitték, ’csak’ erre vagyok alkalmas. Hosszú ideig játszottam sántát, bénát, beteget, öreget, vénlányt… De nagyon sok jót is hozott. 1964-ben, huszonnégy évesen kimehettem Párizsba, Moszkvába, Leningrádba, Tallinnba és persze Cannes-ba; ez egy csoda volt akkoriban. Ráadásul még milyen sikerünk volt! Állítólag, ezt utóbb visszamondták, a zsűri egyik tagja rám szavazott. Szépek voltak a francia kritikák a filmről, rólam is. Volt egy méltatás, ami párhuzamba állította egy hasonló témájú francia alkotással, azt írták, hogy a miénk mennyivel nemesebb. Ranódy László rendező mondta később, hogy bár a próbafelvétel jól sikerült velem, mégsem tudott igazán elképzelni a szerepben. Erre kitaláltak különféle megoldásokat, álfogat és egyebet… Nagy élmény volt Tolnay Klárival, Páger Antallal játszani! Mindketten igen kedvesek voltak velem, úgy érzem, szerettek engem. A Páger a maga zárkózott, a Tolnay a maga nyitott módján. Ővele később együtt voltam Cannes-ban. Egy szobában ültünk, hajnali háromig beszélgettünk. Őrzök is egy képet, amit nekem írt. Mindenben segítettek.
Ranódy László fantasztikus érzékenységű, szuggesztív személyiség, nagyon értett a színészekhez, ahhoz, hogyan kell belőlük arra a pillanatra a lehető legjobbat, a maximálisat kihozni.”

Azon a felvetésen, hogy a Szindbád forgatásakor vajon már benne volt-e a levegőben, hogy csudadolog van születőben, ekként morfondírozott: „Azt hiszem, akkor nem éreztük, inkább bizakodtunk. Huszárik Zoltán már akkor nagy tehetségű művész hírében állt, már megcsinálta az Elégiát, a Capricciót. Lehetett érezni, hogy mélyen belülről ismeri Krúdy világát. Vérévé vált az, amit Krúdy Gyula képvisel. Az egyik legkrúdysabb jelenet a korcsolyázós, jóllehet én nem tudok olyan Szindbád-novelláról, amiben ez benne van. Előfordul, hogy korcsolyáznak, de nem így. Huszárik nem a Szindbád-történeteket akarta egymás mellé fűzni, hanem értette-érezte Krúdy világlátását, világképét, lényegét.
Egyébként Latinovits Zoltánnal konfliktusba kerültünk. Ő is nagyon nehéz ember volt, én is az vagyok. Hideg téli nap reggelén érte mentünk kocsival, hogy megyünk forgatni, felvenni a korcsolyázós jelenetet. Ülünk a sofőrrel a kocsiban, várjuk, hogy jöjjön végre, várunk vagy húsz-huszonöt percet. Csak nem jött. Mondom a sofőrnek, szóljon már föl neki, biztos elaludt, vagy elfelejtette, hogy jövünk érte. Ő aztán nem megy, nem szól neki, mert fél a Latinovitstól… Végül is nagy nehezen lejött, beszállt a kocsiba, de annyit nem mondott, fapapucs, hogy elnézést kér, vagy valami. Én meg kifakadtam: pardon, talán valamit mégiscsak kellene szólnia, vagy mit tudom én, és kikértem magamnak. Akkora szemeket meresztett, hogy egy ilyen kis senki fiatal színésznő mit merészel – ő már nagy színész volt akkor -, és kiszállt a kocsiból, bevágta az ajtó. Mondom a sofőrnek, akkor nem utazik, kész, menjünk. Így is történt. Utóbb Latinovitsot külön autóval vitték. Ilyen előzmények után kezdődött a korcsolyázásunk a Hámori-tavon. Ruttkai Éva, Huszárik Zoli is próbált rendet tenni köztünk. Nagyon sokat estünk a jégen többek között… Én se szóltam egy szót sem, ő sem. Aztán nagy nehezen úgy megenyhült irányomban. Később hallottam a Huszárik Zolitól, hogy szeretett azért engem. Ő nem kedvelte ezeket a nagyon simulékony embereket. Utóbb meg nagyon szépen nyilatkozott rólam.”

Az Árvácskára is szívesen emlékezik vissza Nagy Anna: „Szerettem a Móricz-könyvet, fájdalmasan gyönyörű. Akárhányszor elolvastam, mindig sírva fakadtam. Ranódy László filmje méltó a móriczi műhöz. Az én szerepem nem volt könnyű, bár nem a leggonoszabb nő. Rosszasága a gyerek iránt magyarázható a nyomorral. Meg kellett találni azokat a pontokat, ahol érthetővé válik, hogy miért olyan, amilyen. A legnehezebb az ő-zés volt, amit a Laci kívánt tőlem, s amit meg kellett tanulnom. Ült is valaki ott oldalt, aki ezt tudta, és rögtön intett, ha egy ő-t rosszul mondtam. Akkor elölről kellett kezdeni. Ez eléggé megnehezítette a dolgomat, de azért szerettem nagyon a szerepet. Őrzök egy képet, éppen a múltkor fedeztem fel, és úgy megörültem neki. Én vagyok rajta, cipelek egy moslékosdézsát. Tényleg olyan vagyok, mint egy parasztasszony. A hátulján ez áll: ’Szeretettel gondolunk a mi kis Pacsirtánkra, Ranódy László, Sára Sándor és Mészáros Gyula’. Utóbbi tehetséges asszisztens volt.”

Amikor Nagy Anna lányát, a szintén nagyszerű színésznőt, Huszárik Katát édesanyjáról kérdeztem, így beszélt róla: „Az anyu, pontosan akkor, amikor hét évig nem játszott, s ez bizony számára nagyon nehéz időszak volt, rengeteget foglalkozott velem, bearanyozta a gyerekkoromat. Nekem ezek csodálatos évek voltak, neki fájdalmasak is”.
Nagy Anna: „Borzasztóan örülök, hogy a lányom ezt mondta! Nem volt könnyű az életünk, hiszen egyedül neveltem. Ha tényleg ezt állítja Kata, hogy jó volt mellettem gyereknek lenni… Nekem nem voltak nevelési elveim, hipotéziseim, hogyan, mikor, mit. Én csak szeretni tudtam és tudok. Igyekeztem arra törekedni, hogy a belső dolgok legyenek a fontosak.”
Unokájáról, Gergelyről így beszélt évekkel ezelőtt: „Valami tünemény! Én is jó anya voltam, de Kata az valami fantasztikus! A gyerek a mindene.”

Drága-drága Nagy Anna! A Jóisten éltesse nagyon-nagyon sokáig erőben, egészségben!

                                                                                                                               2015. június 6. 

2015. június 3., szerda

Szavak nélküli ima - A Budapesti Fesztiválzenekar a Nagykanizsai Zsinagógában

    
                       
            Vannak olyan – máig szinte fölfoghatatlan – tragédiák, szörnyűségek, barbárságok,
            kegyetlenkedések: ördögi/sátáni, emberi(?) tettek, melyeket nem lehet s nem szabad elfelejteni.
Ilyen a holokauszt.
Az emlékezés létünk alappillére. Nélküle összezuhannánk. A következő nemzedékek szívébe/fejébe röpítenénk golyót, ha nem figyelmeztetnénk őket - önmagunkat/egymást - arra, hogy a memóriakészletünket frissítsük folyamatosan.
Hogy soha többé ne nézzük/nézzék – ne nézhessük - szenvtelenül, részvéttelenül, ha bárkit is megaláznak, ellehetetlenítenek, kirekesztenek, meghurcolnak, merényletet terveznek ellene…
Hatmillió áldozat. De hiszen egyetlen emberélet is maga a világegyetem.
Tudunk, merünk-e kezet nyújtani annak, akit – így vagy úgy - leírnak, le akarnak radírozni, meg akarnak semmisíteni a XXI. században?
Nem hárítható át a felelősség.
Rajtam múlik: Lucifer-segéd avagy angyali szövetséges vagyok/leszek-e?

„Ahol a szavak elhagynak bennünket, ott kezdődik a zene.” (Heinrich Heine)
Valóban sokszor elengedik a kezünket a kifejezések, avagy mi szórjuk szét őket, nem tudjuk sem megtartani, sem (akár) megzabolázni azokat, szóval valójában önmagunkat… S aztán egyszer csak a muzsika – szinte varázsütésre – helyre billent(het) bennünket, viszonyainkat, viszonyulásainkat. Jé, hiszen (majd’) minden stimmel! Megszületik/megszületett – miközben rendületlenül várjuk, persze, a Messiást, újra/megint (csak óvatosan szabad minderről is meditálni – még szép!) – no, egyszer csak itt terem: a rend!
Jézusom, ennyire egyszerű is tud lenni?
Olykor-olykor igen. Mint kedden – június másodikán - este a Nagykanizsai Zsinagógában a Budapesti Fesztiválzenekar kamaraegyüttesének koncertjén.
„A zene a káoszból rendet teremt, a ritmus a széttartót egységbe fogja, …a harmónia az össze nem illőket összeegyezteti.” (Yehudi Menuhin) /Ez az idézet is a Budapesti Fesztiválzenekar Alapítvány igényes műsorfüzetéből való – felelős kiadó a BFZ igazgatója, Stefan Englert./

A BFZ és az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség együttműködése keretében Koncert és beszélgetés vidéki zsinagógákban címmel indult programsorozat 2014 novemberében. Ennek egyik része/állomása volt a kanizsai.
1944-2014, 1945-2015 – kell-e bármit is hozzáfűzni az évszámokhoz?
Darius Milhaud, David Stock, Jávori Ferenc/Fegya és Kovács Béla művei – illetve azok részletei – csendültek föl. S aztán bennünk – s a még félig romos (más megközelítésben: félig megmentett, félkész…), egyébiránt így is impozáns imaházban. A zsidó templom már önmagában – a padsorok támláin kiállított családi fényképekkel együtt, a bejárat előtti kő emlékoszlopokra vésett áldozatok neveivel – mély-mély sóhajokra késztetők, merengésre, elmélyülésre, megtisztulásra is inspirálók.

Fischer Iván BFZ-zeneigazgatót és társait mély tiszteletünk illeti meg missziójukért. De jó, hogy át meg átjárják bensőnket mindezek, hogy aztán végképp rögzüljenek: „Hozzon a zene a szívekbe békét, megértést, toleranciát, megbecsülést.”
„…legalább szólaljon meg bennünk a zene…” „… a koncerteket követő beszélgetések nem csak a holokausztról, mint a tények összességéről szólnak, hanem a veszteségekről is. A meg nem értés, a tudatlanság pedig újabb katasztrófához vezet.
Ha ez ellen tenni akarunk, nem elég beszélni róla. Kell a zene is, amely bár zsidó szerzők, de nem vallásos alkotásaiból tevődik össze.
A helyszínek, a zsinagógák pedig a megmutatkozást szolgálják, a misztikum, a félelemkeltő ismeretlen közelebb hozását, megismertetését, ami elvezet a tudatlanság, az előítéletek és félreértések tisztázásához.” (Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség – EMIH – vezető rabbija)

„A zene lelkünkben olyan múltat kelt életre, amelyet mi nem is ismerünk, és a lelkünkben a szenvedésnek oly sejtését ébreszti föl, amelyről könnyeink sem tudnak semmit.” (Oscar Wilde)
„Isten azért teremtette a zenét, hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni.” (John Lennon)

                                                                                                               2015. június 3.