2019. május 8., szerda

"És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami" - Szerb Antal Utas és holdvilág: TÁP Színház & Trafó

 
A bennünk, a körülöttünk kavargó időről, s időtlenségről, a mozgalmas/mozdulatlan itteni s amottani létről, gravitáció és lebegés váltakozásáról meg a ritkaságszámba menő angyali és az egyre gyakoribb ördögi pillanatokról perget epizódokat a TÁP Színház Szerb Antal (1901-1945) Utas és holdvilág című remeke nyomán világra jövő előadása a budapesti Trafóban Vajdai Vilmos (1962) rendezésében.

Szerb Antal Bartók Bélához (1881-1945) fogható géniusz. A barátait cserben nem hagyó írót nyilas pribék verte agyon Balfon, utóbbit Amerikáig taszította a populáris/fasisztoid rezsim. Vérrák, „emigráns oxigénszomj” végzett vele. Mindketten egyetemes, európai, magyar – kiapadhatatlan - napkollektorok.

1937-ben - annak az esztendőnek a végén, harminckét és háromnegyed évesen halt meg József Attila - jelent meg a kultikussá nemesedett regény, Az utas…
Szerb Antal két évvel azelőtti Magyar irodalomtörténetében nem szerepel József Attila neve, amiként Márai Sándoré (1900-1989) sem. Holott addigra már mindketten jelentőset alkottak. /Márai kvalitásait jelezte az Emberi hang (versek), az Istenek nyomában, A zendülők, a Csutora, a Bolhapiac./
Nincs kétségem afelől, hogy a későbbi időkre tervezett, újabb  „szerbes” magyar irodalmi szemlézésekben/elemzésekben már bő teret kapott volna mindkét (szintén) géniusz.
Szerb Antalt cserbenhagyták volna adapterei? Nem ismerte volna fel, hogy a harmincas évek baljós történései – stigmázás, listázás, kirekesztés… - a későbbi vérzivatar előre kitervelt előjátékai? /1938: Az első zsidótörvény…/

Molnár Ferencről (1878-1952) azonban ír: „A színpad bámulatos virtuóza, fegyelmezettsége és ekonomiája (közgazdaságtana/?/ - szp) mintaszerű.”
Mindez Vajdai Vilmos rendezőre/színészre/íróra éppúgy ráillik. Virtuóz: bravúros, mesteri, művészi. Fegyelmezett: összeszedett, rendezett.  Ekonomikus: nem a (köz)gazdaságot, mint inkább (szerintem) a marketinget, a menedzselést illetően.  
Nem elvesz 330 percet az életünkből, hanem csapatával együtt újrafabrikáltatja – testünket, lelkünket, szellemünket. Az általuk hozzánk adott érték igazolhatja, vagy sem a mögöttünk lévő évtizedeinket, tévútjainkkal, tévedés-sorozatainkkal együtt; élhetővé teheti (csak azért is) a jelenünket; jövő-aggályainkat vágyakozássá, csak-csak reménytelivé, érdemessé csiholhatja. 

Szerb Antal (1935-ös) vélekedése az akkori Színházi Élet című folyóiratról, mintha egyben mai látlelet lenne tömegkommunikációs közrombolásról, a mostani médiás, kütyüs (al)világ csaknem egészének társadalmi hasznavehetetlenségéről, közszolgálat-mentességéről:
„A Színházi élet tájékoztat a legpontosabban arról, hogy mi megy végbe a felületen, mivel ütik az emberek agyon az idejüket, azok a szélesebb rétegek, melyek nem élnek, csak az idejüket töltik. Az uniformizált (egyforma/egyöntetű/egységes – szp) szellemesség, az uniformizált élvezetek, az uniformizált emberlélek, ami századunk legnagyobb vívmánya, legtisztábban benne jut kifejezésre.” (Szerb Antal Magyar irodalomtörténet, Budapest, Révai Kiadó; 1935)

Így kezdi Novellino (1948) című írását Jékely Zoltán (1913-1982) költő/író, Szerb Antal egyik legközelebbi barátja:
„A középkori Velencéről sok mindent olvastam Molmenti sommás művében (Pompeo G. Molmenti olasz író, történész, politikus; 1852-1928 - szp), annak idején. Ennek köszönhettem, hogy olykor még a Canal Grande palotáinak oldalán is vérnyomokat véltem látni, s éjjelente a sötétebb sikátorokban nemegyszer rándult meg a lapockám: valaki nyomon követ, fekete köpenyben, álarcban, és fleurette-jét (itt: vívótőr – szp) már kivonta… Hát még a Carpacciók és Belliniek nagy vásznai! A 20. század vigadozó, bámészkodó tömegeit az ő színeikben és az ő csoportjaikba igazodva láttam: a lagúnában püspökök sprintelnek a csodatevő ereklye után, teljes ornátusban (katolikus papok szertartási díszöltözete – szp), a keskeny parton glédába állva bámészkodnak a kösöntyűs (régi női ékszerekbe „préselt” – szp) szépasszonyok és piros harisnyás ficsúrok, a pártázatokon, tölcséres kéményeken szurtos inasok tornásszák egyre feljebb magukat… egy-egy kandi török majom kukucskál ki valamely ablakon…
Egy szép napon útitársaimmal tágas templomtéren találtuk magunkat, ahová a Szerb Antal emlegette hangyamenetet követve értünk el. Tengernyi sokaság, zsivaj, majd visszafojtott lélegzetű csend. Valami történik a tarka tömeg közepén! Fejünk felett a keskeny ablakokban meredt szemű bámészkodók; még magasabban rémült galambraj csapkod a tornyocska körül. A tömeg alkotta kör közepén két fehérre meszelt orrú trikós férfi, egy karosszék s egy napszíttas fürdőruhájú nőszemély, akit éppen most kötöznek meg hatalmas ökörlánccal.
- Most követezik, ami még nem volt, hölgyek és urak! – ordítja a tetovált karú, kegyetlen, vén majomképű bohóc. – Egy eleven hús-vér hölgyet valódi ökörlánccal irgalmatlanul megláncolunk, kezét-lábát összekötjük, a párát is kiszorítjuk belőle, mindazonáltal a hölgy, aki törékeny termete ellenére a világ legerősebb nőszemélye, öt perc alatt kiszabadítja magát! – S lábukat két oldalról a fent említett hölgy legpuhább testrészének nyomva, csavarták, ropogtatták körülötte a tízméteres láncot.
A bámészkodók…
Középkor – gondoltam; Dante és Beatrice hazájában vagyunk, típusuk, úgy látszik, nem vész ki az idők végezetéig…
A tagbaszakadt, majomképű bohóc… be fogja bizonyítani, hogy nemcsak a világ legerősebb embere, hanem a világ legnagyobb varázslója is egy személyben. Mózes, igaz, vizet fakasztott a sziklából – ő azonban…”. (Jékely Zoltán összegyűjtött novellái, Magvető Könyvkiadó, Budapest; 1986)

Vajdai Vilmosnak 2002-ben megadatott (az sem hullhatott, nyilván, az ölébe), hogy rádiós hangjátékot rendezzen az Utas és holdvilágból.  Most az akkori orgánumokat „költöztette be” a mostani szereplők húsába-vérébe, létébe. 
Badarság? Minden más esetben bizonyosan az, de itt: telitalálat. Hogy play back? Amit annyira utáltunk, s megvetünk ma is?! Igen. Ám bármennyire irreális, groteszk, abszurd, most mégis: elképesztő, káprázatos, lenyűgöző.
És persze, hangban, látványban, effektusokban, mindennemű digitalizálásban, etc., etc., számtalan síkot érzékeltet, s képzeltet(het) el, divatos szóval az összművészeti, komplex tobzódás. Ide nekem a teljességet! – habzsolás-igénnyel.
No meg a kizárhatatlanság/nyitottság, a tolerancia, a befogadás szabadságának a himnusza a TÁP - s a Trafó - Utas és holdvilága.
Megadatik a szintek közötti elidőzés lehetősége, az eligazodási pontok, az útvonal-lehetőségek kínálatának eleganciája! Bizsergető. 
Öt órás színjáték alatt – s ilyet sem éltem meg soha – egyetlenegy pisszenést, vagy akár köhécselést nem hallottam. Óvatosan lehetett csak mozdulni a térszűkében, emígy-amúgy a székeken, de nesztelenül tettük mindahányan. És lám, mégsem gémberedtem meg, nem sóhajtoztam (magamban sem); nem kritizáltuk a körülményeket. Együtt utaztunk magunkban, egymásban, világtalan és fényszórós dimenziókban.
Hogy ilyen nincs? De. VAN.

Mihály: Laboda Kornél (ő a dramaturg is) – beszédhangja: Bodó Viktor.
Erzsi: Törőcsik Franciska – bh: Ónodi Eszter.
Perzsa: Kálid Artúr/Halász Péter.
Szepetneki: Hegymegi Máté (ő felel a mozgásért is)/Csányi Sándor.
Éva: Fátyol Hermina/Marozsán Erika.
Zoltán: Farkas Ádám/ Hajdú István.
Ellesley doktor/Apa: Márton András/Lukáts Andor.
Ervin: Horkay Barnabás/Zsótér Sándor.
Sári: Háda Fruzsina/Kecskés Karina.
Waldheim Rudi: Egger Géza/Mucsi Zoltán.
Narrátorok (kar/kórus, mint az ókori görög drámákban): Váradi Gábor, Göndör László, Csányi Dávid / mindhárman Gálffi László hangjával szintézisben.
Jelmez: Nagy Fruzsina, munkatársa: Szabados Luca.
Díszlet: Horváth Jenny, munkatársa: Devich Botond.
Látvány: Juhász András.
Továbbá számtalan kreatív titán, a szó szoros meg elvont értelemében akadémista: nemzedékeken innen s túl.
Az utakat kutató meg végtére – a jelek szerint – immár meg is találó alkotóművészek példája serkent, inspirál, motivál. 



Részletek a regényből:
„Cor magis tibi Sena pandit, jobban kinyitja szívedet Siena…”

„Tudom, mi a bajom – mondta Ellesleynek. – Akut nosztalgiám van. Szeretnék fiatal lenni. Van arra valami orvosság?


- Hm – mondta Ellesley. – Bizonyára van, de arról nem szabad beszélni. Gondoljon Faustra. Ne akarjon újra fiatal lenni, Isten adja a férfikort és az öregséget is.”

„Foied vinom pipafo,cra carefo. Ma bort iszom, holnap nem lesz.”

„Szervusz, fiam – mondta apja. – Most jöttem, a déli vonattal.” „- Csak most ne fakadjak sírva, csak most ne, apám mélyen megvetne, és amellett talán kitalálná, hogy ért sírok.”
„Mihály az apját az ágyon helyezte kényelembe, ő maga beült egy nagy karosszékbe, azzal az eltökélt szándékkal, hogy gondolkozni fog. A gondolkozás abból állt, hogy sorra felidézett magában bizonyos érzéseket, és méregette az intenzitásukat. Így szokta megállapítani, hogy mit akar, vagy mit akarna, ha akarhatna.
Vajon csakugyan kíván-e meghalni? Vajon vágyódik még Tamás halála után? Felidézte magában ezt a vágyat, és kereste a vele járó édességet. De íme, semmi édességet nem érzett, ellenkezőleg, csömört és fáradtságot, mint amilyent szeretkezés után érez az ember.
Aztán ráeszmélt, hogy miért érzi ezt a csömört. Hiszen vágya már kielégült. Az elmúlt éjszaka, az olasz házban, félelmében és vízióiban már realizálta a vágyat, amely kamaszkora óta kísértette. Ha a külső valóságban nem is, de a lélek valóságában beteljesedett. És ezzel a vágy, legalábbis jó időre, ha ugyan nem végleges, kielégülést nyert, megszabadult tőle, és megszabadult Tamás kísértetétől.”

Gálffi László (1952), korunk iránytűként szolgáló színjátékosa, egész estés hangi-narrátori jelenlétét, s magát a produkciót koronázza meg a legvégén valóságos színre lépésével. Ez az előadás - a csuda tudja, hányadik, de talán a legnagyobb - csúcspontja.
Szerb Antaltól, Vajdai Vilmostól és társulatától meg tőle elfogadjuk: „Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”.
 


                                                    2019. május 7-8.