2014. december 29., hétfő

Little G. és csapata: világcsúcs - Játékkészítő(k): meghiúsult hazai rekordkísérlet - S egy elmeszikra...


Batyujában „pogácsával” – bőröndjében gitárral – indult szerencsét próbálni az Óperenciás tengeren is túlra a népmesei legkisebb fiú, hogy önmagának/országának/világnak megmutassa: mire képes az Ember. Szállodai konyhai mosogatóból - nem ripsz-ropsz, nem hipp-hopp, hanem: kiapadhatatlan tudásszomjától, szorgalmától űz(et)ve/hajtva, saját tehetségkutató viadalain (is) át-átvergődve - a blues koronázatlan királyává változ(hat)ott át. A csodát bensőjében hordozta/hordozza Szűcs Gábor/Little G. Weevil, a földkerekség legnagyobb blues zenei versenyének (Memphis, 2013) győztese. Angol, olasz, spanyol, osztrák, francia zenész társával - Európa top blues zenészeivel - olyan koncertet adott szombaton este a budapesti Trafóban (Kortárs Művészetek Házában), hogy csaknem az egész elcsépelt/elfuserált szókészletünket cserépkályha lángjába kellene hajítanunk, hogy a meg-megmaradó értékörökítők segítségével valamicskét sejtessük: boldogságfölszabadító hormoninjekcióikkal hadat üzentek mai (média)kuruzslók sok évi/évtizedes kúrák/kurzusok roncsoló-gyilkoló hatásai ellen. Megújulási folyamatokat gerjesztettek hallgatóságuk (zsúfolt ház volt) lelkében, szellemében, testében a férfi(művész)barátság teremtő erejével is; katarzisra születtünk, tehát vagyunk, jeligével.  

Egy honi producer, Illés Gabriella gondolt egy nagyot sikerei csúcsán, s nem ment világgá, hanem – talán nem is kis bátorságról téve tanúságot – itthon álmodott nagyot: mi lenne, ha a hazai és a nemzetközi, méltatlanul mellőzött, klasszikus mesehősök – Királylány, Háromfejű Sárkány, Kismalac, Hüvelyk Matyi… – aktivizálódnának/föllázadnának e XXI. századi kütyü, tablet, video, agyleszívó/szívtörős világban, s rábírnák a híres/hírhedt, videós Játékkészítőt arra, hogy őket is iktassa be/vissza az aprónép/ifjúság képi napirendjébe; valamint olvassanak (olvassák őket is)  újra, a saját képzeletük szárnyaljon/szárnyalhasson, hogy rá-, visszatalálhassanak a tiszta forrásvíz csodájára. Az ötletgazda(g)nő pénzt, paripát szerzett (a most még inkognitóban lévő befektető azt ígéri, idővel fölfedi magát – azért ezt alaposan meg kellene fontolnia!), megasztárokat szerződtetett, kibérelte a Duna-parttól kőhajításnyira lévő új Tüske Csarnokot, hogy ott aztán négy nap alatt tizenkét előadáson összesen vagy negyvenezer néző, ország-világ – s nemzetközi impresszáriók - előtt mutassák be azt az eredeti magyar akciómesét/popmusicalt, amely világhódító útjára indul(hatott volna), mint „életed legizgalmasabb színházi és összművészeti produkciója”. Ördög és pokol.
A csillagok állásával azonban valami gubanc lehet(ett); a szombat délutáni (teltházas) előadást látva legalábbis erre jutottunk. Grandiózus volt persze a látvány is, s idézzük csak a rendezőt, Magács Lászlót: „…mi azt próbáljuk elmondani, hogy legyen fantáziánk, meséljük a saját meséinket, és közben egyszer csak kiderül majd, hogy a királylány, a manó vagy épp a sárkány, akiket a színpadon látunk, mi magunk is lehetnénk”. Igen-igen: így is történhetne, azok is lennénk szíves-örömest! De hiszen nem is ezzel volt/van a gond, hanem minden más egyébbel. Legelsősorban azzal: a Játékkészítő a hazai, nevezzük így, kulturális bajnokságban legföljebb – hm, nincs mese! - a tabella középmezőnyében landol(t) 2014-ben. Nemzetközi vizekre navigálni - veszett fejsze nyele.

Little G.-ék csudakoncertje a Trafóban - az egyik szemünk kacag. S mi lennénk a legboldogabb csodafal(atkáz)ók, ha a másik sem könnyezne. Ámbár! Az egyébként barátságos Tüske Csarnokban azért mégiscsak fölcsillant – minden jó, ha (legalább) a vége jó… - egyetlenegy Százszorszép (ne legyünk telhetetlenek!), akit úgy hívnak: Király Linda.
Ugye, hall(asz) bennünket jó Tulipántündér/Titkos Befektető!? Ha valóban hungaricummal szeretné(d) megörvendeztetni a világot, akkor Little G. és a(z élet)mesébe illő, mágikus hangú, sugárzó egyéniségű Linda mögé muszáj komoly, profi hátteret varázsolni, (világ)színpad(ok)ra röptetni őket. Mert szárnyalásra teremtődtek külön-külön és együtt, közösen is. Mindannyiunk garantált nyereségére; Óperenciás tengeren (játék és közönség kikészítőkön jóval) túl.
                                                                 www.alon.hu                                           szp








2014. december 27., szombat

Szultánia - Tantusz

                                                           Szultánia
                                              
Szlogen
A vejem jól teljesít.

Maharadzsa-mottó
Diktálok/deklarálok, tehát (még) vagyok.

Kiolvasó
Okos enged, Orbán szenved.

Konyec
Leáldozóban a (vezér)csillaga.

Exitus
Aki bújt, aki nem, megyek…!

Ipiapacs
Nem ér a nevem – kosárban a fejem…
                                                        

                                                                     Tantusz
                                                  
(Ahogy) tetszik/nem tetszik…
„Tranzit az egész világ. És átutazó benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében…” (Shakespeare/Szabó Lőrinc nyomán)

Sms-mese
E-mailben szép a nyár,
a Grand /Boulevard/ b u l v á r  fényárban áll...!

Szinte(k)
Egyetemes emberiség – b(l)ogaras ember.

Tantusz (leesett)
„Jééé, gyerekek; haláli ez az élet!”









                                                                                                             

2014. december 26., péntek

Hajrá, Magyarország! Hajrá, Oroszország!


A tudás/képzettség/szakértelem – s alázat/ember(i)ség/szolgálat - mint nukleáris, a legtöbbek számára a legtermészetesebb energiahordozók békés/kiegyensúlyozott/harmonikus felhasználásában való együttműködésről született megállapodás Magyarország és Oroszország között - adta hírül az MTI (Megbízható Tartalmak Interpretálója). A paktum keretében egyezséget írtak alá (száz)ezres nagyságrendű magyar szellemi-, agyerőművi „blokk” (tovább)fejlesztéséről. Ehhez a több tíz milliárd eurós – tender nélküli - beruházáshoz Oroszország államközi hitelt nyújt Magyarország számára, a futamidő 30 év. A magyar kormányfő úgy véli: kiváló szakmai megállapodást kötöttek.

Ezúttal ebben a formában ezt így el hihetné – hinné is? – neki, no, és orosz partnerének a civilizált világ; tiszta szívből üdvözölné! Álmodozni – azt még, ugye, szabad…?

Az orosz államfő Moszkva-közeli novo-ogarjovói rezidenciáján aláírt szerződés kimondja: saját lábukon állhatnak, saját erejükből boldogulhatnak, saját életüket élhetik mindazok a magyar fiatalok (is), akiknek félévenként – szemeszterenként – akár 15 milliós tandíjat kell fizetniük svájci (illetve más nyugat-európai) magániskolákban. Természetesen nem feltétel, hogy közelebbi-távolabbi rokonságban, barátságban álljanak avagy, klán közeliségtől „szenvedjenek” kormányfővel, avagy annak köreivel, s magától értetődően az sem kritérium, hogy családtagjaik cége évente legalább 2,9 milliárdos állami megrendelést kapjanak/kaphassanak.
Az orosz állami humánenergetikai konszern annyi magyar agyerő-művi blokk pályára állításához, beindításához nyújt segítséget/támogatást, ahány ambiciózus honi fiatal - fajra, nemre, felekezetre való hovatartozás nélkül – csak igényli azt.  S ekképpen nem szorulnak akár országlással pepecselő/bíbelődő, akár nap, mint nap a betevő falatért is megküzdő/robotoló - szüleik, hozzátartozóik apanázsára. Az sem feltétel, hogy felmenőik valamelyike a Nemzet Sportolója (más dolgozatát lenyúló bukott elnök), belvárosi ingatlanokkal zsonglőrködő, avagy kiskorú gyermekét luxusvillával kistafírozó, továbbá bolygókerülő Stones-rajongó…, etc., etc. legyen.
A terveket a magyar kormány rekord gyorsasággal megküldte Brüsszelnek, amely (jéééé!) nem emelt vétót. 

Az illetékes – legesleg-kormányközelibb – miniszter felhívta a figyelmet arra is, hogy a beruházásnak köszönhetően, amely máris, azaz 2015. január 2-án indul, éves szinten egyre több és több százalékkal bővülhet a bruttó hazai termék (GDP) és több tíz-, később százezer új, valós munkahely jöhet(ne) létre. A költségek 80 százalékát fedezi majd az Oroszországgal kötendő pénzügyi megállapodás, a maradék 20 százalékot – a tízéves futamidő utolsó szakaszában – Magyarországnak kell finanszíroznia.
A honi ellenzéki pártok üdvözölték a megállapodást. A most formálódó civil szervezetek a facebookon szimpátiatüntetést szerveznek (igaz, egyelőre csak) eme Orbán-Putyin paktum mellett.
Orosz és magyar kormány közeli – immár megbízható - forrásokból úgy tudni, hogy a két korábbi ország-bitorló legmélyebb (földmagma-közeli) pont alá zuhant népszerűségi indexe lassacskán a tengerszint irányába tart, főleg, miután az is kiszivárgott, hogy záros határidőn belül újabb, az egész magyar társadalmat is érintő/átfogó egyezmények aláírása várható, melyek az egészség-, oktatásügy, közlekedés, mezőgazdaság, kereskedelem (…) nyugat-európai színvonalát megcélzó fejlesztését is szolgálják. Mielőbb visszaalakítják a magyar alkotmányt egyetemes emberi jogokat tiszteletben tartóvá, akárcsak a választási törvényt, a munka törvénykönyvét, záros határidőn belül – Oroszország minden tőle telhető segítséget megad ehhez is, miközben a saját belső, emberarcú  reformjait is atomrobbanásszerűen szándékozik végrehajtani – fölszámolják a korrupciót; a sajtó- és a szólásszabadság, a független igazságszolgáltatás is példaadó lesz (ismét) Magyarországon (is), akárcsak a szegénység elleni hatékony/hathatós föllépés… S mindezek a lépések széles társadalmi közmegegyezésen alapulnak majd, azaz az alulról építkezés, valamint a szolidaritás, továbbá az emberi méltóság elvének maximális tiszteletben tartásával valósulnak meg.
S nem maradnak el az azonnali felelősségre vonások sem.

Orbán Viktor, aki – a közös sajtótájékoztatón - derekasan állta a feléje zúduló kérdésáradatot, s a legkényesebb témákat sem kerülte se ki, se meg, arról is szólt, hogy előrehaladott tárgyalásokat folytat az orosz féllel arról is – titkos uniós, amerikai közvetítőként -, hogy az vonja ki csapatait a Krím-félszigetről, s az ő közbenjárásának (is) köszönhetően hamarosan várható, hogy az újabb hidegháborús légkör előidézése – mindenekelőtt a maláj repülőgép lelövése, s más egyéb háborús/civil veszteségek sorának okozása - miatt bocsánatot fog kérni az egész haladó világtól és az érintettektől Putyin elnök. S helyreáll(ítja) a korábbi Rend(et).

Ha a közjó szolgálata napokon belül érzékelhetővé/érezhetővé válik (újra) Magyarországon, akkor a korábbiaknál is nagyobbra tervezett országos – civil – tiltakozásokon/megmozdulásokon nyilván akkor is követelni fogják tíz- s százezrek, majd milliók és milliók, hogy mondjon le Orbán Viktor, hiszen nincs olyan nyugat-európai ország, ahol ne jelentené be távozási szándékát az a miniszterelnök, akiről kiderül, hogy közeli hozzátartozója – a veje – cégének egy esztendő alatt a már említett összegű, 2,9 milliárd forint állami megrendelés „jut(ott)”. Nincs ugyanis olyan néptorok sehol e világon, amely ekkora békát le tud(na)/(akar(na) nyelni. S ez még csak a jéghegy csúcsa (ha képzavar, akkor is). S nincs az az államfő, aki e lemondást nyomban ne fogadná el. Pontosan (többek között) azért is, mert ha ezt nem teszi(k) meg, akkor nem csak ő(k) zuhan(nak) ripsz-ropsz a történelem színpada alatti feneketlen politikai/pokoli süllyesztőbe, hanem a most kétharmadosnak vélt/érzett – februári veszprémi választás ide vagy oda – kormánytöbbség jege még a tavaszi kikelet előtt úgy elolvad, hogy a márciusi ifjak már vizet sem találnak nyomukban/nyomokban sem.

1848-1956-2015; három a magyar igazság. De senkinek sem mindegy, hogy e sarkalatos dátumok kinek-kinek miféle élet-, vagy „halálpálya” modellt, léttörvényt vetítenek /elő(re)/hátra.
Szolgálat/béke/harmónia/szakértelem; mindig és mindig – mindennek, az eddigi rémségeknek az ellenére is – vissza-vissza lehet térni mindezekhez. Olyan nincs, hogy ne lenne kivezető út. Vezekelni sem szégyen, megbocsátani sem alávaló, mindez nép/nemzet/Európa/emberiség sorsához illő/méltó magatartás/cselekedet lehet(ne).

Most (az idén) Angela Merkel német kancellárt választotta az Év Emberének a New York Times, mert Ő: közvetítő. E címet jövőre is kiadják, s minden bizonnyal, meg is osztható. Az MTI (szóval: a Megbízható Tartalmak Interpretálója) szerint két államférfinek jó esélyei lennének. Hajrá, Magyarország! Hajrá, Oroszország!
                                                        www.alon.hu                                        szp

2014. december 23., kedd

Fény és végtelen nesztelenség


                                                                                                         „Lelkünkbe gyújts pici gyertyát sokat.”
                                                                                                              (Babits Mihály: Karácsonyi ének)
„Soha nem tudjuk, mit akar mondani rajtunk át az Isten.” (Márai Sándor) Ami természetesen nem azt jelenti, hogy ne lennénk felelősek szavainkért, tetteinkért, mindazért, amit e földi létezés során leteszünk arra a bizonyos – közös – asztalra; ne csak és kizárólag földöntúli sugallatot, erőt (akaratot?) tulajdonítsunk annak, ha valami esetleg mégsem úgy sikerül, mint ahogyan azt elképzeljük, eltervezzük, megvalósítjuk (mert egyszerűen „csak” elrontjuk) s a felelősség(ünk)et ne hárítsuk át magasabb szférák felé.
Mégis azt (is) érezzük valamiképpen, egészen megfoghatatlan - megfogalmazhatatlan – módon, hogy nem vagyunk egyedül. Nem vagyunk magunkra hagy(at)va.
Karácsony tájékán ez az érzés újra és újra megerősödik bennünk. Hiszen nemzedékek tagjai úgymond kézről kézre adják, adhatják a Jézuskát évről évre. Kapjuk, belénk költöztetik, mert – egyébként is – annyira, de annyira vágyunk rá. Elidőzik bennünk hosszabb-rövidebb ideig (megint Márai segítségét kérem: „Az életet nem lehet időre mérni.”), aztán igyekszünk továbbadni, továbbvinni, amennyire csak tudjuk, amennyit csak lehet belőle. Minél többet – többször – sikerül, annyival több marad bennünk, nekünk.
Hát, nem ezért vagyunk?
Az angyaloknak ilyentájt még jobban kinyitjuk belsőnket; a tündérek, a jó(tét) lelkek súgásait fogékonyabban veszik adaptereink; vagy csak azért, mert már advent kezdetekor átállítottuk azokat… (Aztán utóbb vissza mindent, nem ér - megint - a nevem?)
Ha csak és kizárólag egyetlenegy szót szabadna említenem (persze semmiféle kényszerűség sem diktálja ezt, de, ha mégis…) a szeretetünnep kapcsán, akkor az: a fény. Ebben a nagy-nagy télvízi sötétségben még a legpicurkább csillámlásnak is mennyire, de mennyire lehet örülni! Megvilágítás, megvilágosítás. Megvilágosodás.
S aztán jöhet - mert talán ebből következik – minden más: gyöngédség, ragaszkodás, odaadás, kegyelem… Illatok, ízek, időutazás (vissza a gyerekkorba - is), más dimenziókba távozott szeretteink megidézése.
Béke és áldás.
Összekapaszkodás a végtelen nesztelenséggel. Háborítatlansággal.
A csönd hatalma.
Függelékként újfent Márai Sándor: „Az irodalomban, mint az életben, csak a ’hallgatás’ őszinte”, s talán mindeze(ke)n is túl: „Gyertyafénynél messzire is lehet látni”.

                                                                                        www.alon.hu                       szp

                                                                                                                                                 
                                                                                                                                              
                                                                                                                                           
                                                                                                                                                          






2014. december 20., szombat

Újraszületés - Törőcsik Mari, Varnus Xaver Maár Gyula estje a Zeneakadémián


                                                                               „… az Emberfia azért jött, hogy megmentse,
                                                                               ami elveszett…”  (Máté 18,11)

Az egy esztendővel ezelőtt elhunyt Maár Gyula (1934. augusztus 2. – 2013. december 20.) filmrendező emlékét idézte meg életének/művészetének párja, Törőcsik Mari és a hű barát, Varnus Xaver (1964) közös estjükön az újjávarázsolt Zeneakadémia zsúfolásig megtelt nagytermében, bús/borongós téli estén.

Törőcsik Mari Pilinszkyt olvasott föl - Pilinszky János (1921. november 27. - 1981. május 27.) Baumgartner-díjas, József Attila-díjas, Kossuth-díjas költő -, Francia fogoly című poémáját: „Csak azt feledném, azt a franciát, kit / hajnalfele a szállásunk előtt / a hátsó udvar sűrűjében láttam…
„S már ette is, már falta is a répát, / mit úgy lophatott a rongyai alatt.”
…- Őrök jöttek érte; / a szomszéd fogolytáborból szökött. / S én bolyongok, mint akkor is a kertben / az itthoni kert árnyai között. / A jegyzetembe nézek s idézem: ’Csak azt feledném, azt a franciát…’ / S a fülemből, a szememből, a számból / a heves emlék forrón rámkiált:/
’Éhes vagyok!’ – És egyszeriben érzem / a halhatatlan éhséget, amit / a nyomorult már réges-rég nem érez, / se földi táplálék nem csillapít.”

Digitális Irodalmi Akadémia: „… miért éppen Pilinszky tudta így, ilyen érvényességgel kifejezni a lágerélményt, századunk szélső szörnytapasztalatát, miért ő, aki nem vett részt benne? Pilinszky nem volt haláltáborlakó, nem tartozott sem a faji, sem a világnézeti üldözöttek közé. Antifasiszta volt természetesen, már csak mély katolicizmusánál fogva is, mint akkoriban minden fiatal költő, de kezdetben úgy tetszett: sikerül kimaradnia a háborúból. Gyenge testalkata, meg-megújuló tüdőirritációi, no meg egyetemista mivolta miatt fölmentették a katonai szolgálat alól, fölmentették 1944-ig. Akkor, a háború végső stádiumában mégis behívták, és légoltalmi tüzérnek osztották be.
…őt is, mint a magyar hadsereg egy jó részét, alakulatával együtt kivitték Németországba. Ott, a német összeomlás lázálom-díszletei közt, ott találkozott a költő a haláltáborokkal, s ez a találkozás fundamentumként épült bele költészetébe.”
A francia fogoly befejező négy sora: „Belőlem él! És egyre éhesebben! / És egyre kevesebb vagyok neki! / Ki el lett volna bármi eleségen: / most már a szívemet követeli.”

Sokk, trauma; ezt mindenki (át)érezheti, hiszen Törőcsik Mari – aki annyira a miénk, mint Pilinszky, akárcsak Maár Gyula - interpretálását a lényünk visszhangozza, visszhangozhatja még/már akkor is, ha csak elképzeljük, lejátsszuk belső videonkon, miképpen is mond(hat)ta! S akinek megadatott az ott-lét, bízvást tanúsíthatja: a csend után kirobbanó tapsvihar azt az elismerést/jutalmat/hálát is jelezte, hogy a förgetege(inke)t Törőcsik Mari el is kergette/kergeti – mióta is: úgy 1955 óta? - a fejünk fölül.
No, így hát korántsem a bánat és a reménytelenség lengte át a termet, hanem hit, remény, szeretet költözött a lelkekbe.  Kibe-kibe belé villanhatott (az is), amiről a páratlan érzékenységű képalkotó művész Maár Gyula ekképpen vélekedett: „Nekem az a kötelességem, hogy minél teljesebben vagy minél jobban tudjam kifejezni azt, amit tulajdonképpen én a saját látásommal el akarok mondani, vagy el akarom képzelni. Ez abból a hitből indult ki, hogy ami engem érdekel, az érdekelhet másokat is”. Velemben, második otthonában – ami idővel az első számúvá lépett elő számára éppúgy, mint Törőcsik Mariévá - fogalmazott így 2010-ben; gondolatait e sorok írója közvetíthette.

A lánglelkű/-elméjű Varnus Xaver (el nem lehet képzelni, miért is nem „dobta meg” ez vagy az a hatalom egy/két Kossuth-díjjal?) pedig a maga természetességével kézen fogott bennünket és (orgona)kalauzolt a kozmoszban s a belső végtelen (micsoda…) útjainkon/szerpentinjeinken/sztrádáinkon. Bach, Mendelssohn, és más óriások is vigyáztak ránk; szeretteinknek éppenséggel nem kellett aggódniuk értünk odahaza, hogy miféle társaságba is keveredtünk e sötét XXI. századi estenden a Liszt Ferenc tér reinkarnálódott zenepalotájában, hiszen magában a mindenségben - nem éppen alávaló negyedben… - látták vendégül a publikumot.


Törőcsik Mari Pilinszky Négysorosát úgy véste föl a lelki kivetítőnkre, bár tél és éjszaka van most éppen e vidéken, s fenyegetettség meg teljes kiszolgáltatottság (megint): „Alvó szegek a jéghideg homokban, / Plakátmagányban ázó éjjelek. / Égve hagytad a folyosón a villanyt. /Ma ontják véremet.”-, hogy bármi történt/történik is itt: Krisztus hamarosan, újra megszületik!

                                                                                www.alon.hu                                            szp

2014. december 17., szerda

Édentől keletre - karácsonyra/megváltásra készülődve


Szíves örömest beneveznék/befizetnék (ismételten retúrra gondoltam) szabadon választható kiruccanásra a Jóisten pécéközpontjába. Újra megbabonáz(hat)na antik s korunkbeli adathordozóinak, -tárolóinak mikro/makro rendszere. Szúrópróbaszerűen kémlelném ezt-azt; chipném a rólunk szóló, legfrissebb báj(t)dús fájlokat.

Vajon égi küldöttjét itt és most – megint – megbélyegezik, kirekesztik, kitaszítják…?
Rá is ki akartak vetni internetadót? A messiás számára szintúgy fizetőssé teszik a bevezető/elkerülő autópálya-szakaszokat? A szegénységi küszöb alatti alig-alig létprésbe lapítják őt is, milliókkal együtt? Gyermeknyomor, korgó gyomor…

Egyetért(ene) Krisztus a magánnyugdíj-pénztárak sztornírozásával, a földbérleti umbuldákkal, a sporttámogatások elsuvasztásának titkosításával, a korkedvezményes nyugdíjazás likvidálásával, a „közmédia” összemancsolásával? Karácsonyi recepttel: megspékelve könyörtelen kirúgásokkal…?
S mindhalálig/mindhalálra narkópróba(baba) - csak azért is?

Szemet hunyna Jézus az eltékozolt birodalom, az eltorzult kormányzat, a nyegleség, az arrogancia, tetejében az oktatás univerzális/generális szétzüllesztése, az egész(ség) ország(ügy) - putyini - kényszerzubbonyba rekesztés/rekedés, a páva k(l)án-k(l)án, a komplett bel- és külkapcsolatok elfuserálása, az Európai Unió meg az USA elleni szabadságsarc fölött?
Mit szól(na) hozzá az üdvözítő, ha történetesen vasárnap (is) meglepetés-ajándékot szeretne vásárolni – szusszanásképpen - az emberiségnek (égi/földi plázákban), ám eltiltanák ettől az alapjogától?

Bízvást áldását adja a népszavazásra, mert a megváltó tudja jól, hogy ez lehet/lesz a „magyar emberek sikere” – törvény(telen)gyártósor, NAV: Nosza, Aranyoskáim,Végállomás! jeligével.

Meglehet, most még (nemzeti) konzultációra rendeli a helytartó; kukoricára térdepelteti, bíróságra idézteti… – de mindez ripsz-ropsz elvész a világmindenség távolában, messze-messze, édentől keletre.

S a Seregek Ura kiveti komputeréből – az egyetemes emlékezetből - az imposztorok lajstromát, egyszer s mindenkorra. Ámen. 
                                        www.alon.hu                                                                szp

2014. december 16., kedd

Kovács Kati "swingelt" a templomban


Vagy fél tucatszor hangzik el Kovács Kati neve a Swing című legújabb magyar játékfilmben, aminek igencsak „jól áll a mozivászon” - Major Tamás után, szabadon. (Major /1910-1986/ Kossuth-díjas színész, rendező, teátrumdirektor.) Kovács Katinak hívják az egyik „swinges” főhősnőt – Ónodi Eszter újabb remekbe szabott alakításáért immár VIP-vendég a szívünkben -, aki bemutatkozáskor nem győz szabadkozni, hogy ő (persze) nem az a…
A szombathelyi evangélikus templomban az igazi adott adventi koncertet hétfőn este. Hát, Major tanár úrnál maradva, neki „sem áll rosszul” a templom (sem). Sőt!

E valódi Kovács Katinak a szinonimái ugyanis: talentum, őszinteség, nyitottság, szolgálat, alázat, szerénység, humor… Ha úgy tetszik: megkérdőjelezhetetlenül hiteles prédikátornő, cirka félszáz esztendeje.
Rezsimek jöttek-mentek, janihuszárok hirdettek igét, vezettek bennünket az orrunknál fogva, mi még tettük is alájuk azt a bizonyos lovat, ami rendesen el is száll(t) velük, s előbb/közben/utóbb alaposan meg-megtaposta(tta)k bennünket, hogy emlegessük csak meg a magyarok istenét.
És mindeközben akad valaki, aki nagy ívben tesz erre az egész nemtelen, rend(szer)telen, szélhámos bandára, senki játékszere sem lesz; hangjával, énekével, egész lényével/lényegével a tisztaságba vetett, nem kevésszer rogyadozó hit(el)ünket ducolja alá újra és újra. Két lábbal áll a földön, ám – éppenséggel koncerteken, legyenek azok akár szent helyen, avagy kocsmaudvaron - nem kell előre bejelentkeznie az égieknél, hogy közvetítőként eljárhasson az érdekünkben; olyan szférákba is el-eljuthassunk az ő jóvoltából, ahová csak azok képesek elkalauzolni másokat/bennünket, akik missziót mernek vállalni, képesek teljesíteni. Távlatok nyíl(hat)nak meg általa, kicsit másképp merjük szemlélni/látni önmagunkat, mikro-makro (v)iszonyainkat, viszonyulásainkat.

Úgy szeretném meghálálni… a régi ház körül; igen, a saját miliőnkbe, s a galaxis(ok)ba is (be)járatos. Nyugodtan rá bízhatjuk magunkat; benne – „kovácskatis” üzeneteiben – még nem csalódtunk. Sem Szombathelyen, sem másutt, amiként Koncz Tibor dallamszerző művész- és zenésztársában sem.
Kovács Katival „swingelni”, társastáncot járni, játszani életre-halálra: örömforrás, boldogság-utánpótlás. Örök advent.
                                                                 www.alon.hu                                           szp


2014. december 14., vasárnap

Semmi konferencia(start) - Lovasi András, (Kis)csillagosok-katonák a Weöres Sándor Színházban


Honnan veszik „ezek” a bátorságot, hogy belevágják a képünkbe: lányom/fiam az eddig (amúgy alig) használatos kobakodat, szívedet minden tartozékoddal – az egész kisstílű, nyamvadt, silány, katasztrofális életeddel – együtt hajítsd ki csak szépen az univerzum szemétdombjára; habár az űrkörnyezet-szennyezés is büntetendő cselekedet, de egyszer az életben legyen vér a pucádban és igenis: lomtalaníts, ne lapíts! Ha nem marad belőle(d) semmi, no, az már valami. Jobb a nulláról indulni, mint mínusz akárhány millió a köbönről - tudom is én micsodáról - további visszavonulási parancsokat kiadni/hajigálni.

Lovasi András és kiscsillagos csapata a szombathelyi Weöres Sándor Színházban élet házifeladat-készít(tet)éssel hozakodott elő. Pimaszság/galádság; hévégi estén főképp. Ráadásul az a szombat esti lány, Németh Juci is a katedrán; álljon meg már a (gyász)menet!
Nevezhetnénk persze akár önpelenkázási technológia adás-vételnek; no, csak az ne vegye át a licencet, aki még soha nem fosta össze magát, ha ki kellett (volna) állnia bármiért/bárkiért, ami/aki nem csak egy szűk – koleszos/klános - brancsnak hoz(ott) a konyhájára, hanem másokat is „megdob/eltalál” nem nemzeti(eskedő) naranccsal, hanem ökumenikus oranzzsal, amitől nem citromsavanyúsodik meg milliók szája íze/szájvíze.
/Ámbár nem lehet(séges), hogy a mi szavatosságunk már akkor lejár(t), még mielőtt a Teremtő tervezőasztalán skiccek születtek volna rólunk és arról, hová, minek is lőjenek/célozzanak ki/be/meg a mindenségbe, éppen bennünket; megint? Gyűlnek a strigulák a kérdésföltevések rubrikájánál…/

Aztán, már ne, hogy kibúvókat keressünk, mentségeket kreáljunk, és (sorozat)gyártsunk selejttetemeinkből további mauzóleumtöltelékeket, mert bár – olykor – ha tágul is a világegyetem, máskor meg zsugorodik (mikor melyik diktátor áll és diktál) s az anyag(unk) bizony nem kevésszer azelőtt elvész - ismétlés a Mennyei  Aty(j)a tudása! - mielőtt még valójában a Rend esélye fölvillanhatna.
Akkor most mi a fészkes fene is van/legyen ezekkel a bárpultos – nem létező - karfá(ik)hoz foggal-körömmel ragaszkodó/kapaszkodó polgártársakkal? Segget nyaltok (olykor velem együtt…) ti is, a csapásszám-helyzet fokozódik, tehát – piros pontot kiérdemlő(k) – vagy(t)ok!? Derekak, nyalkák, huszárok, akik leginkább az önmaguk ellen vívott szabadságharcaikban szoktak remekbeszabott, vesztett csatákban, háborúkban hősi halált halni, s már jó előre kinézik/kibélelték azt a bizonyos kis szolidacska kriptát, ha már a nagyfőnökség mamutsíremléke telt házas (hiába is harsog a temetői révkalauz: „tessék, csak tessék beljebb húzódni, a bárka/kocsi/lélekvesztő belsejében még táncolni lehet” – meg cigánykerekezni is; mindhiába), de balzsammaradék/-morzsalinó már pult alól – csak azért - sem jut(ott) néktek. Bezzeg (ha-ha-ha!) én még ismerek egy-két zúg raktár(os)t; beee! No ezt oszd/szorozd meg te, jó nagylegény, vadakat/nyájakat terelő juhász; mennyire is vagy eszes(telefon)?

Lovasi András Semmi konferencia című (nagy ívűre tervezett, ígéretesen formálódó) kompozíciójának, nevezzük talán (munkacím) így: a Halál elnevezésű bevezetőjét (be/ki; tudja csuda) nyomatta a nyugati végeken/kezdeteken(?) százezerrel-millióval. S azért valamicskét meg-megsejtetett csapatával a felől is, hogy (ugye!?) lesz még egyszer ünnep a világon…!? Feltéve, ha mi magunk, külön-külön meg együtt sem lapítunk, és közösen vitézkedünk.
                                            www.alon.hu                                                             szp


2014. december 11., csütörtök

Korrupt-teszt törvény Magyarországon - McCain dísztávirata Orbánnak


Korrupt-teszt törvény Magyarországon
- McCain dísztávirata Orbánnak - 


Elektronikus díszsürgönyben gratulált McCain szenátor Orbán kormányfőnek abból az alkalomból, hogy villámgyorsasággal – mégis a legszélesebb civil/társadalmi egyeztetés eredményeként/alapján – lépett életbe Magyarországon a korrupt-teszt törvény, amelybe bekerült Rogán frakcióvezető javaslata is: rajtaütésszerűen – egyetemes ember(jog)i/európai uniós kontrollal – elvégezhető a felnőtt korú lakosság bármely csoportjához tartozó tagján. A háborús veterán üdvözölte azt is, hogy a honatyák mentelmi jogukkal (ez esetben, kivételesen) nem kívánnak élni. John McCain az egész civilizált világ számára megnyugtatónak/szívet melengetőnek nevezte a miniszterelnöknek azt az ünnepélyes eskü-, fogadalomtételét is, melynek értelmében Orbán Viktor minden rendelkezésére álló követ megmozgat a magyarországi prezidenciális rendszer bevezetése ellen mindaddig, amíg ő bárminemű politikai szerepet játszik. McCain – fentiekre való tekintettel - arról biztosította Orbánt, hogy Obama elnök ajtaja mindig nyitva áll a közép-európai ország kormányfője/államférfija előtt; az Amerikai Egyesült Államokban, pedig valamennyi magyar (jatt-teszt) törvénytisztelő polgár bármikor szívesen látott vendég. 

        www.alon.hu                                                                                                        szp

2014. december 9., kedd

Swing: társastánc - Koreográfus/korrepetitor: Törőcsik Mari


Derűsödik a lélek meg a könnyzacskók is össze-összepréselődnek; hát, nem emiatt járunk moziba? Miközben (egykori) lényünkre, élményeinkre ismerünk; „csak a szépre emlékezem”, avagy arra (is), hogy „mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ád az élet”…
És merjem vállalni magam; ne csak szajkózzam, hanem hagyjam, hogy más is ugyanezt tegye, tehesse. Persze nem kell túlideologizálni; az egyszerűség évezredes ember-recept (lehetne), más kérdés, hogy az Élet nevezetű patikában olykor (gyakran?) el-elcserélődnek a vények, a gyógyszerek halálos méregként hatnak akár…

Társasjáték ez az egész, nevezhetjük akár társastáncnak, momentán: szvingnek. Kelet-Közép-Európában (is). De ne legyen ám lötyögés, adjunk bele apait-anyait, ha beledöglünk, akkor is! Ám előtte fogjuk meg egymás kezét, kapaszkodjunk össze; ugye, megérjük ezt is egyszer, végre-valahára, közös fellépés-sorozatunk nyitányaként és talán a szüneteiben is?
Mindezeket festi (b)elénk a Swing című vígjáték (játszma), Fazekas Csaba zenés cinema-hungaricuma. Beletrafál abba, amiben éppen (megint) leledzünk/vergődünk.
Nehéz szeretni azt, ami ma itt(hon) van. Már a sóhajtásainktól is luxus (kétes anyagi „hátterű”) vitorlások garmadája – mondjuk a Balaton közepéről - úgy nyekkenne oda a parthoz, hogy ahhoz képest McCain szenátor szavai babusgatásnak, becézgetésnek, simogatásnak számítanak. Jé, milyen érdekes, hogy a szving is amerikai eredetű; a múlt század harmincas-negyvenes éveiben onnan terjedt el, amikor a mi vén kontinensünkön éppen az a XXI. századi kolera pusztított, amikor is ember embernek vérfarkasává lett. Azt a „társastáncot” holokausztnak hívják, s ezt bizony soha, de soha ne felejtsük el; ám egyszer s mindenkorra száműzessék/száműzzük az emberiség táncrendjéből!
Tehet-e arról a jámbor néző, hogy neki már csak (szinte) mindenről ugyanaz(ok) jut(nak) az eszébe? Hiszen nem hagyhatja odakint, a mozi ruhatárában hazájának, Európájának, földtekéjének benne/körülötte kavargó múltját, jelenét, jövőjét; nem mintha attól kellene tartania, hogy valaki elcseni onnan, mert hát, kinek is kellene? Mindenkinek megvan a maga (kényszer)zubbonya/keresztje, mi értelme lenne lenyúlni meg még cipelni a másét is… 

„Nékem csak, Budapest kell, / hol az ember, kora reggel szívesen kel”, énekli/táncolja/viháncolja a háttér-képeken Mezei Mária, Kiss Manyi, Psota Irén a lift-szerelvény fogságában, félúton ég és föld között, amiként ezt teszi a XXI. századi rabszolgasors „páternoszterében” rekedt Csákányi Eszter, Ónodi Eszter, Törőcsik Franciska.
Soha sem ment egyedül („Egyedül nem megy” – Ripacsok, Sándor Pál, Garas-Kern) árván,  facéran; miért lenne ez ma másképpen? A mindenkori kulcsszavak, talán: szolidaritás, nyitottság, beleérző képesség, közösségteremtő erő… - társastánc!

A legszebb magyar és egyetemes filmes hagyományokat követi, éleszti, teremti újjá, ha úgy tetszik, maivá a Swing. Kapaszkodó lehet(ne) csaknem valamennyiünk számára. (Ős egoisták kíméljenek – vagy inkább: húzzanak el!) S aki a kezét elsőként nyújtja felénk, az minden idők egyik legragyogóbb színésznője a Swingben (Emmiként) éppúgy, mint idekinti életünkben: Törőcsik Mari. Íme, akinek sikerült, aki meg tudta/tudja csinálni. Miközben mindig és mindig atommáglya-erejű csapattagként vált/válhatott elsővé az elsők között. Emberi-művészi alázatból példát mutat(ott) generációk sorának: csak így szabad!
Bodzsár István producer, Fazekas Csaba rendező, Garas Dániel operatőr – s a már említetteken túl: Kulka János, Mészáros Béla, Csuja Imre, Bezerédi Bendegúz, Szatory Dávid, Nagy Mari, Gáspár Tibor, Spindler Béla és társaik – olyasmiben úgymond részesültek és részesítenek bennünket, amit e fogalmak (bármily’ nagy szavak legyenek is) közelíthetnek csak meg valamelyest: kegyelem, megbocsátás, megtisztulás. Ráadásul: advent idején.

Derűsödik a lelkünk, picurkákat szipogunk (is); nem ezért érdemes?

www.alon.hu                                                                                                        szp

2014. december 7., vasárnap

Nem szabad belefáradni - Csomós Mari: Prima Primissima - Kóti Árpád: Nemzet Színésze


Jól választottak-e a Nemzet Színészei/Színésznői, amikor – a november hetedikén elhunyt – Gera Zoltán utódjaként Kóti Árpádot választották soraikba?
Tegye a szívére a kezét, de őszintén, az, aki már hallott Kóti Árpádról?
Rendben. Most emelje föl az a pracliját, aki látta színházban, filmen…
Hu-juj! Legyinthetnénk is akár, ugyan már, a Nemzet Színészei/Színésznői ezúttal miféle kollégát magasztaltak föl…?
Egy – „nevesincs” - vidékit.
De: mi lehet a döntés(ük) mögött?
Lehet találgatni, kombinálni, összeesküvés-elméleteket is gyártani.
Ám egy valami, alighanem, minden érvet fölülmúl: miért degradálná – degradálta volna – le önmagát Berek Kati, Bitskey Tibor, Bodrogi Gyula, Cserhalmi György, Haumann Péter, Király Levente, Máthé Erzsi, Molnár Piroska, Psota Irén, Tordy Géza, Törőcsik Mari, ráadásul egyhangú szavazással?
Kóti Árpád (1934. november 15.) debreceni teátrista. Jászai-díjas, érdemes és kiváló művész. 2014-ben (tehát idén) kapott Kossuth-díjat. Ezzel ugyebár „nemzetszínésze-előszobássá” is avanzsált, hiszen eddig két kivétellel – néhai Komlós Juci s a még, hála isten, körünkben lévő Berek Kati kivételével – csak Kossuth-díjasok kap(hat)ták meg a Nemzet Színésze/Színésznője rangot.
Kóti Árpád… Valamit tudhatnak deszkapárti nagyjaink. Amit mi nem.
De, mi tart(hatna) bennünket vissza attól, hogy fürkésszünk, szimatoljunk, ki is az új büszkeség?
Nem, nem szappanopera hőse, de még csak bulvárlapok címlapjáról sem ismerős… Ergo: akkor nincs is…
Álljon itt csupán néhány gondolat (a Wikipédiából „csentük” őket) Kóti Árpádról, melyeket Molnár Gál Péter (1936-2011), a rettegett színikritikus (akiről amúgy sok minden volt elmondható, ám értékfelismerő, -rögzítő zsenialitása elvitathatatlan!) úgymond vetett papírra Kótiról: „A legnehezebbet hozza létre a közönség előtt: őszinte minden este”. Továbbá: „Csak az Isten van vele. Meg a nézők”. A Lear király kapcsán: „Egy nagy színész összefogott, tömör eszközökkel előéli Lear tragikumát.”
Hm. Igen-igen; lehet/szabad csettinteni!
Meg vágyakozni/tervezgetni: Debrecenbe kéne menni, „kótiárpádot” kéne nézni…!!!
Nos, Nemzet Színészei/Színésznői: köszönet s nem bírálat illeti Önöket azért (is), mert olyan Értékre irányították/irányítják a reflektoraikat, aki azt méltán megérdemli. Vastaps dukál érte.


Pénteken este Csomós Mari vehette át a Prima Primissima díjat a magyar színház- és filmművészet kategóriában, milliók nagy-nagy örömére. A Jászai-díjas, érdemes művész, Kazinczy-díjas, Aase-díjas színésznő 1996-ban kapott Kossuth-díjat; annak az esztendőnek az adventjén osztotta meg gondolatait - e sorok írójának közvetítésével – olvasókkal/nézőkkel: 
„… tegnap este az Ivanovot játszottuk. Előtte, fél hattól Székely Gábor megbeszélést tartott nekünk a nem is tudom hányadik előadás után. Ott ültünk, figyeltünk, s mindenki tudta, hogy ez nem annak szól, hogy az előadás nem jó, hanem annak: a színész fogalmazzon újra a színpadon. És minden este újra és újra ott kell fogalmazni. Ez nem mindig sikerül. Székely Gábor látja lentről, hogy mitől nem sikerül, s ezt nekünk elmondja. S ettől olyan élénk tekintetek kapcsolódtak egymásba a tegnapi előadáson, hogy öröm volt a színpadon lenni. Meglepetéseket szereztünk egymásnak. Ez nagyon jó. S ez annak köszönhető, hogy Székely Gábor ugyanolyan energiával adta a tanácsokat nekünk, hogy pontosan úgy éreztem magam, mintha húsz évvel ezelőtt Szolnokon készülnénk egy premierre. A bemutató után fél évvel például a Nem félünk a farkastól előadását is újra próbáltuk Gothár Péterrel. Nem szabad belefáradni abba, ami már készen van, hanem újra kell teremteni.”
„… Amikor elkezdtük a Katonát, akkor ott mindenki egyenértékű színész volt. (S annyi lelkes, nagyon tehetséges színész egyetlen színháznál sem volt, mint ott.) Ha jutalmat kaptunk, akkor teljesen mindegy volt, ki játssza a fő- vagy a mellékszerepet, mindenki egyformán kapott, beleértve Major Tamást és Gobbi Hildát is. Ennyire jól működött a dolog. S aztán, egy idő után, elkezdett nem így működni.”

„…azok a dolgok, amelyeken nap, mint nap keresztülmegyek, azok beépülnek a szerepbe. Nem lehetek s nem is vagyok kívülálló. Igenis érdekel a nyugdíjasok helyzete… Érdekel, hogy szenteste kinek nem lesz vacsorája; hová, merre tart az ország, miért marjuk egymást, amikor éppen össze kellene tartani. Ezek érintik a saját bőrömet. S ezek mind-mind beépülnek az alakításokba.” (Rögzítsük újfent: 1996 adventjén beszélt minderről Csomós Mari - az interjú teljes terjedelmében a Magyar Színész című, 1997-ben megjelent kötetben olvasható.) 
                                                                                                                                                                             www.alon.hu                                                                                                                    szp

2014. december 3., szerda

Ma 77 éve hunyt el József Attila - Makai Zsuzsa, a költő unokahúga emlékezik rá - II. rész



SZP
Makai Zsuzsa édesapja (dr. Makai Ödön), nagyapja (József Áron) és nagybátyja (József Attila) is ugyanabban az évben, 1937-ben halt meg. Korábban Zsuzsa édesapja kerestette József Áront Romániában. Állítólag megtalálták, de arról nincs információ, hogy József Attila tudott-e (tudhatott-e) erről, meséli a költő unokahúga. Az viszont kiderült, hogy József Áron Romániában is szappangyárban dolgozott, ő találta föl a rózsaszínű szagos szappant, amiért ki is tüntették, megemelték a fizetését.
Fűzzük mindehhez: felesége, a szegény mama a haláláig várta (ismeretes: 1919) – gyermekeivel együtt – jelentkezését. Mindhiába. Huszonkilenc(!) esztendeig nem érkezett hír felőle. S itt most valami nagy-nagy csönd következik…
A dr. Makai Ödönnel történt tragédiát, Zsuzsa leánya ekképpen idézi föl: „Hódmezővásárhelyen velünk szemben volt egy strandfürdő. Édesapám télen, hóban lement oda. Bement a jéghideg vízbe, úszni. Amikor kijött, kereste a kabinost, de az eltűnt. Nem tudott törülközni, átöltözni. Nagyon megfázhatott. Szívbelhártya-gyulladást kapott. Aztán egy este, otthon, a dolgozószobában elájult, leesett a székről. Szaladtam: ’Anyu, gyere!’. Kórház. Negyvenhét éves volt.
Szegény anyám nagy-nagy küzdelme következett: hogy is legyen, mint legyen a tragédia után?
Balatonszárszóra mentünk négyesben; anyám és a három gyerek. Az én édesapám előtt mindig az lebegett, hogy gondoskodni kell a családról. Volt egy bizonyos keresete, s akkor még szokásos volt részletre vásárolni. Balatonszárszón vett – így részletre - egy panziót. Először annak a jéghideg melléképületébe vackoltuk be magunkat, de aztán egy jó ember szerzett nekünk kétszobás albérletet és tüzelőt. Emlékszem, amikor a legkisebb öcsém, Ádám, lefekvés előtt apuka bekeretezett képét akarta. Azzal aludt el.
Eljött hozzánk Jolán Attilával, akit a szanatóriumból kiengedtek. Úgy volt, hogy véglegesen. Azt mondta az orvos Jolánnak, hogy vigye haza, mert családi körben jobb lesz neki. Attila húzódozott, nem akart jönni. Volt benne valami félelem a külvilágtól. A sok gyógyszer, a sok kezelés… Tönkretették a gyomrát.
Problémák voltak az úton. Amikor a vonat megállt Szárszón, Attila rosszul lett. Összeesett. Jolán és Eta vonszolta le a peronról. Másnapra jobban lett. Anyám tejbegrízt főzött neki; akkor elfogadta az ételt. Szerencsére megjött az étvágya és az életkedve. ’Gyerekek, megeszem én a jó tejbegrízt, holnap már fát fogok vágni! És edzem magamat, tornázni fogok!’, így Attila.
Néhány nap múlva - december harmadikán délután - Jolánnal elmentek a faluba vásárolni, piperecikkeket, ilyesmit, ami szükséges. Jót sétáltak, szépen haza is jöttek. Anyám megint finom vacsorát készített. ’Gyerekek, mindjárt kész!’, újságolta. Attila azt mondta, hogy ő még elmenne valahová, valamit intézni. Anyám: ’Miért akarsz te elmenni, már alkonyodik, most voltatok Jolánnal a faluban?’. Attila: ’Hát, egy kicsit kiszellőztetem a gondolataimat!’ Majd hozzátette, hogy neki most olyan sok mindenre kell gondolni; hogy lesz az élete… S a gyerekek sivalkodása közben nem tud elmélkedni, csak magányában.
Akkor mondta anyám és Jolán: ’Jó, rendbe van, de akkor gyere haza fél órán belül, várunk!’
Attila: ’Ne zárjátok be az ajtót!’. Tíz-tizenöt perc múlva azt mondja anyám, aki el volt foglalva az etetéssel, Jolánnak: ’Menj Attila után, nézd már meg, hogy hol van, merre van?’. De akkor már késő volt.
A Jolán, azt hiszem, azzal tért haza, hogy Attilát nem találta sehol a faluban. Arra nem gondolt, hogy lemegy a partra. Kora este – már sötét volt - egyszerű munkásember jött ki a vasúttól. ’Legyenek erősek, mert baj történt’. Rögtön nagy sírás volt, meg minden... Ez a kép mindnyájunkban megmaradt.”

                                                                                                                                                                                                                                                                                                            (2012 ősze)

Ma 77 éve hunyt el József Attila - Unokahúga, Makai Zsuzsa emlékezik rá - I. rész

1937. december 3-án  halt meg József Attila.


Szenkovits Péter
„Ha Pőcze Borbála tizenhat éves korában nem indul el Szabadszállásról Budapestre szerencsét próbálni, aki a nagyanyánk volt (1857-1919), akkor nem létezett volna édesanyám József Etelka (1903-2004), se a nagybátyám, József Attila (1905-1937), valamint József Jolán nagynéném, írónő (1899-1950) sem.
Ehhez hozzátartozik az is, ha Borbála nem találkozik József Áronnal, amiből szerelem lett és nem születik hat gyermekük, akkor másképp szövődnek a sorsok szálai. Hát nem érdekes?”, mereng Makai Zsuzsa, aki nyolc éves volt, amikor meghalt Balatonszárszón bácsikája.

Jolán, Etus, Attila; ők maradtak meg a hat gyermekből. Három testvérük meghalt. (Filozofálgathatnánk többek között azon is: vajon miért pont ők?) Egy azonban biztos: József Attila korszakos költő. Ebben a tekintetben immár nincs ilyesmi: mi lett volna, ha meg akkor meg egyéb. Egyetemes érték. Megkérdőjelezhetetlenül.
Makai Zsuzsával – budapesti otthonában - elsősorban a nagybátyjára fókuszálunk. A vele kapcsolatos emlékképeit, a benne ma is elevenen élő, József Attilához szorosan köthető epizódokat idézi föl.
„Többször kérleltem anyámat, hogy meséljen nekünk Attiláról. Ugyanis nem Pesten laktunk, így ritkán találkozhattunk vele. Anyám mesélte, hogy a papa, József Áron nagyon örült, hogy fia született. Hintalovat is faragott neki. Rendben mentek a dolgok egy ideig; apja szorgalmasan dolgozott a szappangyárban. De aztán… Esténként a család összeült, a papa azt mondta, ki kéne mennie Amerikába, szerencsét próbálni. Ott sok pénzt keresne, és hazaküldhetné a családnak. Ezt úgy mindenki tudomásul vette.
Egy napon - 1908 nyarának derekán – már nem jött haza. Persze a mama várta, nagyon-nagyon. Sírva szaladt a rendőrségre, a kórházba, hogy hová tűnt? Az itthon maradók utóbb beszélgettek a szomszédokkal, kiderült, ők úgy tudják, Amerikába ment. Később, pedig semmit sem lehetett felőle hallani. A mama (Borbála) elkezdett dolgozni. A szomszédok hoztak munkát; kötényeket varrt. Diáknak adott ki egy részt a lakásból. Nehéz körülmények között éltek. A szomszédok azt javasolták a mamának, hogy beszéljen a Gyermekvédő Ligával, adja be Etust és Attilát a menhelyre. Jön a tél, nincs tüzelő, fáznak. Volt, hogy semmi, még egy szelet kenyér sem volt otthon. Sokat éheztek.  Végül rászánta magát, és el is vitte őket a menhelyre. Sírt-rítt a mama, de arra gondolt, ott mégis meleg szobát kapnak, ennivalót. Jolán Pesten maradt, mert ő már dolgozott.
Édesanyám le is írta, hogy mi történt ott: egymás kezét fogták Attilával… A monori lelencbe minden nap jöttek vidékről háztűznézőbe, hogy vigyenek gyerekeket dolgozni. Bő szoknyás nénik, harcsabajszú bácsik töprengtek: kit vegyenek magukhoz?  Egyszer csak jött egy néni, rámutatott Etusra: ’Na, én téged elviszlek!’. Erre ő: ’Én nem megyek, ha a testvéremet is nem tetszik elvinni!’. Attila is azt mondta: ’Nem megyünk!’. A néni: ’Na, jól van, gyertök akkor mind a ketten!’.

Öcsöd, egyszerű kis szobácska, kemencével. Etusnak a libákat kellett őriznie, Attilának a disznókat. Nem tudom, miért nem fordítva? Attila olyan pici volt és félt a disznóktól. Mindig kellett szaladnia, nehogy bemenjenek a tilosba.
Két évről volt szó. A mama egy év elteltével lement hozzájuk. Vitt nekik csomagot; játékokat, édességet.”„Képzelje csak el!”, emeli föl a törékeny Makai Zsuzsa a hangját. „Az édességből semmit nem kaptak, a játékokból sem adtak oda nekik semmit. Miután a mama elment, elvették tőlük, föltették azokat a padlásra azzal, hogy aki játszik, az nem dolgozik! Ennyire vaskalaposak voltak. Itt történt az is – amit sokan tudnak -, hogy Attilát Pistának szólították. Őt ez nagyon sértette; később is benne maradt annak tüskéje…
A mama két év elteltével értük ment; nagy boldogság volt! Hazavitte őket Pestre, annak dacára, hogy még mindig nehezen ment a soruk. Sok mindennel próbálkoztak, hogy mégis megéljenek. Attila, elemistaként, elment a pályaudvarra a vonatfűtőkhöz. Valahogy mindig leesett egy kevés szén a földre; fölszedte, és hazavitte. Máskor a piacon segített az idősebb kofáknak cipelni a kosarukat. Kapott érte valamit.
Később Jolán a Világ Moziban szerzett mindnyájuknak állást. Jolán cukorkákat árult, Etus vizet. Attila nagyon szép forgókat készített otthon színes papírokból, azokat árusította a gyerekeknek. Aztán kezdődtek az iskolaévek. Kitűnő tanuló volt, nagyon odafigyelt, és szerette az iskolát. Otthon jóformán alig kellett pótolnia. Életében akkor írta az első versét: ’De szeretnék gazdag lenni’.
A verseskötetekben általában az első két kedvesebb strófája található, de van egy harmadik szomorkás is, melyet kevesebben ismernek.”
Zsuzsa asszony belekezd (valójában Kedves Jocó! a címe; az irodalmárok 1916-1917-re teszik keletkezésének dátumát): „De szeretnék gazdag lenni, / Egyszer libasültet enni, / Jó ruhába járni, kelni, / S öt forintért kuglert venni.
Míg a cukrot szopogatnám, / Új ruhámat mutogatnám, / Dicsekednék fűnek, fának, / mi jó dolga van Attilának.”
„S a panaszos harmadik strófa, amely már borongós hangulatú, így érthetően ritkábban lelhető fel” (kár, hogy nem tudjuk Zsuzsa asszony csudaszép előadását sugározni! - szp), íme: „De erre gondolni se merek, / Boldogságom gyorsan pereg, / S mert nincs meg e sok jó dolog, / Ezért nem vagyok én boldog.”

„Miután Attila elvégezte az elemi iskolákat, kitűnő bizonyítvánnyal, Makóra került, a gimnáziumba és kollégiumba. Híres tanárai voltak, például Tettamanti Béla, Espersit János, Galamb Ödön és mások. Ez idő tájt ismerkedett meg Juhász Gyulával is, aki nagyon megszerette Attilát. Tanárai látták, milyen tehetséges, addigra már sok verset is írt. Szerette volna kiadni első verseskötetét, melynek anyagi alapjait, nyári, kiszombori házi tanítóskodással próbálta fedezni. Alkalmi oktatóként írta, hogy elég jó a sora, csak akit éppen tanítania kell, nehezen fogadja be a tudnivalót… 1922-ben, tizenhét évesen meg is jelent első kötete, Szépség koldusa címmel. Anyám mesélte, hogy egyik délután csengettek. Fiatal diáklány jött és mondta, nagyon szeretne Attilától egy kötetet. Anyám adott neki egyet s így szólt: kislányom, jól őrizd meg ezt a kötetet, mert Attila nagyon híres lesz és te még erre, büszkén fogsz emlékezni! Kedves volt a leányzó, a még kamasz Attila iránti kitűntető figyelme. Valószínűleg, Etus, Juhász Gyula és mások is érezték, már akkor a benne szunnyadó tehetséget!”
S Makai Zsuzsa sorolja József Attila további – mindenki által ismert - köteteinek címét, a kiadások évszámát: Nem én kiáltok (1925), Nincsen apám, se anyám (1929), Döntsd a tőkét (1931), Külvárosi éj (1932-33), Medvetánc (1934 – válogatás), Nagyon fáj (1936)…

„Attilának nagyon nehéz volt az élete. Mikor bekerült a szanatóriumba, ott valószínűleg, félrekezelték. Akkor még nem ismerték föl, hogy neki tulajdonképpen mi az igazi baja. Nem volt skizofrén, mint utólag megállapították, hanem depresszióban szenvedett. A budapesti Siesta Szanatóriumban, a korabeli diagnózisnak megfelelően, borzasztó kezeléseket kapott. Elektromosan sokkolták is, ma már tudjuk, hogy nem lett volna szabad. Jóformán nem is evett. Cukros szirupfélét itattak vele; végül gyomorfekélyt kapott. Szellemileg akkor is kifogástalan volt. Egy alkalommal, értesítették, hogy a Rádióban fölolvassák egy versét. Ő szólt az orvosnak, engedje ki, hadd mondja el ő maga. Kellemes, mély, búgó hangja volt Attilának; gyönyörűen mondta a verseit, skandálva, ritmusosan. Az orvos azonban nem javasolta. Pedig kísérővel elmehetett volna. Ez is nagyon fájt neki…
S hogy voltak-e igazi barátai? Sokan jártak be hozzá. Illyés Gyula, Szántó Judit, Flóra, Ignotus Pál (a Nyugat munkatársa, 1936-ban a Szép Szó című folyóiratot alapította meg; 1978-ban, Londonban hunyt el - szp), vele jól tudott beszélgetni.
A nagy tekintélyű Bak és Benedek doktor kezelésébe, senki sem mert beleszólni. A pszichiátria még meglehetősen fiatal tudomány volt akkoriban.

1935-36-ban többször meglátogatott bennünket Attila Hódmezővásárhelyen. Velem és két fivéremmel játszott. Én egyszer verset is írtam, talán még iskolába se jártam. Ültem édesanyám ölében, úgy mondtam el: ’Felébredtem, madár / fütyölt felettem, / szép nap mosolygott rám, / imádkoztam reggelen át’. Nem tudom, hogy jutott az eszembe. De azt soha nem felejtem el, hogy amikor szavaltam, Attila, a szüleimmel együtt, úgy mosolygott!” (Tverdota György irodalomtörténész hivatkozása alapján, Németh Andor szerint, Zsuzsiban egy kis költőnő veszett el.)
A kis Zsuzsi Budapesten járt első elemibe, Balatonszárszón a másodikba, majd árvaházba került, mint anno édesanyja és nagybátyja. A harmadik elemit bonyhádi nevelőotthoni kislányként végezte.
„Bonyhádon diakonista (diakónus: lelki gondozó – szp) nővérek voltak, nagyon derék teremtések. A református egyház patronálta az intézményt. Rendesen elláttak minket mindennel. Nyáron pedig segíteni kellett, például meggyet magozni… Sokat lehetett játszani a nagy kertben. Volt egy farakás és annál mindig találtunk pénzt. Anyám szerint szándékosan dobálták oda valakik. Fillérekért lehetett már cukorkát kapni.
Mikor Bonyhádon letelt az egy év, 1940 tájban, anyám Pestre vitt minket. Egy panzióban, a Teréz körút 34-ben, egy szobát kaptunk négyen. Később, egy nagyobb lakásba költöztünk a harmadik emeletre. Nagy dolog volt! Anyám, varázslatos módon, ma sem tudom, hogy csinálta, Hódmezővásárhelyről olyasmiket is megmentett, amikről nem is álmodtunk. S amikor már ott laktunk fönt, Jolán is hozzánk költözött.”
De ez már egy másik történet.
                                                                                                          (2012 őszén jártam Makai Zsuzsánál – szp) 

Spílerek

                                                     
„HÍR Súlyos a korrupciós helyzet Magyarországon. A Transparency International szerint az EU legkorruptabb harmadához tartozunk, ez a 21. helyet jelenti. //origo – 10:48:51”
                                                                                                                         2014. december 3.


A haza fényre derül
Hass, alkotmányozz, gyarapodj!


Választások Panamában, 2014
Három a magyar (i)gazság.


Hótehénke:
„A fiúk a(z arany)bányában trónolnak/jattolnak”.


Fertő-parti emléknapok
Klán-európai piknik.


Semfűsemfa/ördögcérna
Terülj, terülj stadionkám!


Pléh
Addig jár a korsó a kútra, ameddig köcsöggé nem válik.


(Világ)hálóban
Jön még Orbánra dér.


Simléderes
Aki – még mindig – (el)hiszi, szálljon utána!

                                                                                                                                           szp                                                                                                                 


2014. november 28., péntek

Bukásból is lehet okulni - A hülyéje a Weöres Sándor Színházban


 (Nem) szégyen a bukás, de hasznos… Miért ne vallhatná be olykor-olykor - a néző is, hogy a hiba az ő készülékében volt/van? Ő sül(t) fel. Elvégre nagyon is halandó, esendő. És nincs értelme sumákolni. Az önbecsapás olyan (lenne), akár három nap után a vendég (mint, az a bizonyos hal): büdös.
Borongós őszi/téli estére végre-valahára sikerül összetrombitálnia – a „hülyéjének” - három fős családját, a jegyszerzők jóvoltából príma helyre szól a bilétájuk, minden klappol(na): Feydeau-vígjáték Hamvai Kornél fordításában a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, parádés szereposztásban, a remek Réthly Attila rendezésében.

Indul a deszkaparti, (előbb-utóbb) mindenki a fedélzeten, ki-ki a legjobb formáját hozza/adja. A szemtanú konstatálja, hogy a teátristák sorra-rendre újabb és újabb, kisebb-nagyobb fiókokat húzogatnak/nyitogatnak ki a bensőjükből (-ben), ilyen-olyan szelencékre bukkannak, energiával nem spórolnak: tehát, tényleg bővítik komédiázó eszköztárukat: „Kérem szépen, tessék csak nézni, ez a színárnyalat is hozzám tartozik!”.
A néző (b)ámul ugyan, hiszen jólesik neki az újabb felismerés-sorozat, biccent, örvend picinykét, de továbbra is ólomsúlyok préselik székéhez, melyektől momentán szinte nem bír moccanni se test, se lélek. Pedig röpülni jött, nem gubbasztani; ám mindhiába Thália papjainak igyekezete: ezúttal csak részleges/időleges szárnypróbálgatásokra futja a szemlélő „szerepében”. Holott… Dadogjuk már ki végre: játszótárs szeretett volna lenni, áramkör részese, innen ki-, amoda bekapcsolódni. No, ezúttal ilyen a nyilvános főpróbás formánk, kesergünk… Persze, már elégszer koptattunk lelátói ülőkét ahhoz, hogy mégis – csak azért is – bezsebeljük (de önző az emberfia!) azokat a színi szuveníreket, melyek e komor, zord időket csak-csak segíthetik túlélni.

Kertész Péter a harmadik felvonásban lép színre, nevezzük egyszerűen csak így, családtag-szolgaként: azt plántálja/oltja belénk, hogy igenis létezik még folyamatosság, hűség, felelősség, tartás; humor, szeretet… Az áldott jó Gerómék nélkül alighanem már sehol sem lennénk. S hogy a csudába bírják ilyen rendületlenül/rendíthetetlenül? Alázattal, de nem megalázkodva, nem is megaláztatva! Miképpen lehet mindennek ellenére – ami itt és most is zajlik „idekint” - tisztának (hu-juj…) maradni? És meg tudnak nekünk bocsátani, a nem kevésszer stikkes, félcédulás, elmeroggyant hülyéiknek, mert hiszen tudják-érzik, bármekkora szamarak - kretének, imbecillisek, hatökrök… - vagyunk, azért mégsem velejéig romlottak, nem kell, nem szabad lemondani rólunk. (Akinek nem inge, ne vegye magára!) Érdemes a következő generációkba feccölni.  És lám, itt vannak a követők, most (történetesen) leszűkítve Kertész Péter színi játszótársaira: Bajomi Nagy György, Balogh János, Nagy Cili, Csonka Szilvia, Trokán Péter, Vlahovics Edit, Horváth Ákos… - és a fiatal(abb) csapattársak között sem akadt kakukktojás. S jó volt látni a második felvonás utáni szünetben a színházépület előtt friss levegőt szívó egyetemi hallgató Matusek Attilát (civilben), aki a Parasztopera vőlegényeként tett tanúbizonyságot arról: a Kertész Péter nevével/művészetével fémjelzett korosztály egyik méltó utóda.

Mindezekkel együtt egy-egy bukás (akár „hülye” nézőként…) sem lehet akkora szégyen! (Csak „csendben”: megeshet, ludas maga az 1896-ban először – Párizsban – színre vitt Feydeau-darab /is/, merthogy: avítt, kopottacska – nem a mondandó, hanem a megírása/tálalása miatt -, még így, tupírozva is...?) Ha ki-ki levonja, emitt és amott a megfelelő konzekvenciákat, akkor még okulásul s (újjá)épülésünkre is szolgálhat a fiaskó, ergo: hasznos lehet.
                                                                                                                                                          szp
                              www.alon.hu                                                         
                                                                                                                                                   

2014. november 27., csütörtök

Nemzet Embere




Nemzet Embere
Régi-új címet/díjat – nem rangkórságból s nem hűbér-rendet – alapítanak, adományoznak civilek: a Nemzet Emberéét. Milliók és milliók kaphatják meg, részesülhetnek benne – közfelkiáltással.
E „kiválasztottak” járandósága, mindennapi kenyere: a szabadság, az egyenlőség, a testvériség - a (környezet)baráti szolidaritás. 
Aki ezek bármelyikétől bárkit megfosztani próbálna/igyekezne, gyakorlásából ki akarna rekeszteni, az azonnali hatállyal kizárja magát – kizárattatik! - nemzetből, Európai Unióból, emberiségből.


                                                                                                              2014. november 27. - szp

2014. november 23., vasárnap

Nemzet Színésze - Ki lesz Gera Zoltán utóda? - Némi fondorlattal akár: két legyet egy csapásra!?


 (alcím) Majd' mindig Kossuth-díj a belépő; mindeddig Berek Kati és Komlós Juci (sajnos, ő már csak volt) a két „kakukktojás” - Keres Emil, Andorai Péter, Harkányi Endre, Bács Ferenc, Mécs Károly, Kern András, Koncz Gábor, Reviczky Gábor, Koltai Róbert…??? – A "teremtuccse" kis színi Ki kicsodája?



Még égnek a gyász gyertyái Gera Zoltánért, aki november 7-én hunyt el és a másnap a halálba őt követő hitveséért, néhai Görgey Helgáért, akik földi maradványait pénteken (november 28-án) helyezik örök nyugalomra. Bátorkodom feltételezni róluk, miután mintegy három évtizeden keresztül tiszteltek meg a barátságukkal, hogy nem tartanák – s „odafönt” nem is tartják - tapintatlannak a morfondírozást arról, hogy a mély humanizmusáért is tisztelt, valamint a világmindenséget alázattal – s egyben kíváncsian, behatóan – szemlélő/fürkésző Zoltán távozását követően: vajon ki érdemli ki/meg pályatársaitól a Nemzet Színésze címet?

A Nemzet Színésze címet első alkalommal – mint ismeretes - 2000. augusztus 22-én adták át. A kitüntetést Schwajda György egykori kormánybiztos, a Nemzeti Színház Részvénytársaság néhai vezérigazgatója javaslatára adományozta az akkori Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma.
Azóta – mindmáig összesen – huszonöten kapták meg. Mint azt a hivatalos indoklás leszögezi: „A Nemzet Színésze cím annak adományozható, aki fő- vagy mellékszerepekben kimagasló teljesítményt nyújtott: betöltötte a 62. életévét; 40 évet a színészi pályán vagy legalább 20 évadot – évadonként legalább egy szerepben – a Nemzeti Színház színpadán töltött. A címet, amely a halálig szól, legfeljebb tizenketten viselhetik, és életük végéig havonta 630 ezer forint juttatásban részesülnek. Ha a cím egy viselője elhalálozik, a megüresedett helyre a cím többi birtokosa egyhangú szavazással tehet javaslatot”.
„A Nemzet Színésze/Színésznője címet a nemzeti színjátszás élő művészei közül azok kaphatják meg, akik a magyar nyelv ápolása, a nemzeti irodalom tolmácsolása, a magyar színművészet, a nemzeti színjátszás fejlesztése, népszerűsítése során kimagasló érdemeket szereztek.”

Olyan kitétel nem volt és nincs, legjobb tudomásunk szerint legalábbis, hogy e megbecsülés "odaítélésének" bármilyen korábban kapott rendű-rangú plecsni előfeltétele lett volna, illetve lenne. Mégis: az eddigi huszonöt színművészből - e nemes nemzeti gesztus odaítélte előtt - huszonhármat érdemesítettek Kossuth-díjra, ami – ki ne tudná e honban? - a magyar kultúra művelésének és ápolásának elismeréséért járó legmagasabb magyar kitüntetés.
A két kivétel: Berek Kati és Komlós Juci, akiknek a Nemzet Színésze cím odaítéléséig (2000-ig, illetve 2002-ig) „csak” kisebb művészi elismerés volt a „tarsolyukban”, ám Kossuth-díjjal nem ismerték el az országos népszerűségnek és közmegbecsülésnek örvendő művésznőket. Berek Kati (1930- ), hála a mindenhatónak, még közöttünk van (két Jászai-díjjal; érdemes és kiváló művész is, de Kossuth-díjjal, sajnálatosan, máig nem tisztelték meg), Komlós Jucit elszólították már az égiek (2011-ben, 92 évesen; 2002-től tehát kilenc évig volt a Nemzet Színésznője – e megszólítás, azaz a „Színésznő” is úgymond dukál).

A „Nemzet Színésze/Színésznője” cím - Kossuth-díjban is részesült - kiválóságai: Agárdy Gábor (1922-2006; Kossuth-díj: 1985, Nemzet Színésze rang odaítélésnek évszáma: 2000), Avar István (1931-2014; Kossuth-díj: 1975; NSZ: 2001), Bessenyei Ferenc (1919-2004; Kossuth-díj: 1953, 1955; Nemzet Színésze: 2000), Bitskey Tibor (1929- ; Kossuth-díj: 2000, NSZ: 2014), Bodrogi Gyula (1934- ; Kossuth-díj: 2005, NSZ: 2007), Cserhalmi György (1948- ; Kossuth-díj: 1990, Nemzet Színésze: 2014), Darvas Iván ( 1925-2007; Kossuth-díj: 1978; Nemzet Színésze: 2000), Garas Dezső (1934-2011; Kossuth-díj: 1988, NSZ: 2000), Gera Zoltán (1923-2014; Kossuth-díj: 2013, Nemzet Színésze: 2014), Haumann Péter (1941- ; Kossuth-díj: 1985, NSZ: 2010), Kállai Ferenc (1925-2010; Kossuth-díj: 1973, Nemzet Színésze: 2000), Király Levente (1937- ; Kossuth-díj: 2003, NSZ: 2006), Lukács Margit (1914-2002; Kossuth-díj: 1963, Nemzet Színésznője: 2000), Máthé Erzsi (1927- ; Kossuth-díj: 1985, NSZ: 2000), Molnár Piroska (1945- ; Kossuth-díj: 1995, Nemzet Színésznője: 2011), Psota Irén (1929-; Kossuth-díj: 1966, 2007, NSZ: 2000), Raksányi Gellért (1925-2008; Kossuth-díj: 1992, Nemzet Színésze: 2000), Sinkovits Imre (1928-2001; Kossuth-díj: 1966, Nemzet Színésze: 2000), Szabó Gyula (1930-2014; Kossuth-díj: 2000; Nemzet Színésze: 2006), Sztankay István (1936-2014; Kossuth-díj: 1998, Nemzet Színésze: 2012), Törőcsik Mari (1935- ; Kossuth-díj: 1973, 1999, Nemzet Színésznője: 2000), Tordy Géza (1938- ; Kossuth-díj: 1991, NSZ: 2008), Zenthe Ferenc (1920-2006; Kossuth-díj: 1997, Nemzet Színésze: 2005).

Lehet latolgatni, morfondírozni, mérlegelni. S ha szinte „csak” Kossuth-díjasok úgymond aspirálhat(ná)nak – s láthattuk: ez azért „erősen” több a valószínűnél! - a Nemzet Színésze/Színésznője címére, akkor kik is jöhetnének most, a nagyra becsült Gera Zoltán utódjaként szóba?

Ha azt vesszük, hogy Lukács Margitot Komlós Juci (aki ugyebár nem volt Kossuth-díjas) követte (2002-ben), őt pedig a „kossuthos” Molnár Piroska (2011-ben), tehát, ha művésznő művésznőt, akkor most férfi művész után ismét - férfin a „sor”. (Idén Szabó Gyula után Gera Zoltán, Avar István/Sztankay István után Bitskey Tibor/Cserhalmi György következett.)
Csakhogy „képben legyünk”: Berek Kati, Máthé Erzsi, Molnár Piroska, Psota Irén, Törőcsik Mari, s a hat erősebb nem béli kiválóság: Cserhalmi György, Bitskey Tibor, Bodrogi Gyula, Haumann Péter, Király Levente, Tordy Géza… Szóval a tizenkettedik kerestetik!
Törvényszerű (vajon), hogy művész úr legyen?  Pedig, mennyi, de mennyi klasszis, Kossuth-díjas (tényleg ne feledjük: „szinte” ez a belépő!) színművésznőnk (is) van; közben azért elmorzsolhatunk egy-két könnycseppet: Margitai Ágiért; szóval: Bara Margit (sajnos, súlyos betegsége miatt az ő esetében sem nehéz elérzékenyülni), Békés Itala, Csomós Mari, Lehoczky Zsuzsa, Galambos Erzsi, Csernus Mariann, Almási Éva, Olsavszky Éva, Pásztor Erzsi, Vári Éva, Schubert Éva, Kútvölgyi Erzsébet, Lázár Kati, Halász Judit, Pogány Judit, Hámori Ildikó, Pécsi Ildikó, Piros Ildikó…

De „sutba” a Kossuth-díjjal! E hiányában is Nagy Színésznő, éppen ezért a Nemzet Színésznője cím viselője lehetne akár: Gordon Zsuzsa,  Medgyesi Mária, Vass Éva, Tímár Éva, Pap Éva, Drahota Andrea, Venczel Vera, Bodnár Erika, Takács Katalin, Nagy Anna, Földi Teri, Kiss Mari, Voith Ági, Gyöngyössy Katalin, Egri Márta, Felföldi Anikó, Bencze Ilona, Spányik Éva, Szabó Éva, Nagy Mari, Csűrös Karola, Szegedi Erika, Tanai Bella, Lorán Lenke, Baranyai Ibolya, Tóth Judit, Esztergályos Cecília…

Hogy még cifrább legyen, miközben szavunkat ne feledjük: figyelembe veendő-e (s miképpen?) új tag „befogadásakor” – miért ne tehetnénk föl költői kérdéssorozatokat? – a minap a Magyar Művészeti Akadémiának (MMA) a Nemzet Művésze díjas kedvezményezettjei? A betűk rendjében (nyilván – színházművészet): Bánsági Ildikó, Béres Ilona, Blaskó Péter, Huszti Péter, Sinkó László, Törőcsik Mari… Úgynevezett csúcsdíj ez is, akárcsak a Nemzet Színésze. De, tegyük hozzá: hiába érdemel(het) meg/ki valaki ezekből többet is, csak az egyik után kaphat (adómentes) életjáradékot. Amazért 665 ezer 500, emezért (mint már jeleztük) 630 ezer forintot havonta. Lehet – tessék - választani!
Momentán Törőcsik Marira vonatkozik ez; ám rögvest szögezzük le: ha ötször annyi díja lenne, mint amennyi van, azt is megérdemelné! De, talán nem ördögtől való a gondolat, s bizonyára senki nem bántódna meg azon, ha korunk legnagyobb magyar színésznője – akit szolidáris érzékenysége okán is tisztel a publikum - az egyiket, mondjuk a Nemzet Színészét, köszöni szépen, „csak úgy” címzetes értelemben tart(h)a(t)ná meg, létszám felettiként, de úgy, hogy maradna emitt is, tehát a tizenharmadikként – megmaradna (még szép!) a szavazati joga. Így, miután döntenek/döntöttek Gera Zoltán méltó utódjáról, további egy új Nemzet Színészét is megválaszthatnának.  S úgy menne Törőcsik Mari, hogy maradna; életében átadhatná itteni járandóságát, „stafétabotját” egy jeles kolléganőjének. Ezzel fityiszt is mutathatna – elegánsan - a sorsnak; az állami adminisztrációval meg valamiféle fondorlattal csak-csak le lehetne nyeletni ezt a – fura, de szeretni való - békát! Azaz, hogy papíron a tizenkettő az a valóságban tizenhárom; két legyet, egy csapásra! Miért is ne? Egyszer Budán is volt kutyavásár, nem igaz?

Annál is inkább, mert – térjünk vissza rá - igen széles a „választék” fantasztikus férfi deszkapártiakból is. Azért annyit még az előbbi gondolathoz: Nemzet Művésze díjas színésztársat, -társnőt már nem kellene tehát sem most, sem a jövőben Nemzet Színészének (is) megválasztani. Alighanem ez szintén gáláns gesztus lenne a szakma felé (is). Ismételjük: Törőcsik Mari esete lehetne az egyetlen kivétel, merthogy: egyetemes színésznő-óriásunkról van szó!
No, kérem: Keres Emil, Harkányi Endre, Mécs Károly, Andorai Péter, Koncz Gábor, Gálffy László (most, november 16-án töltötte be a 62. életévét), Bálint András, Jordán Tamás, Kern András, Szilágyi Tibor – s még mindig a Kossuth-díjasoknál tartunk -, Reviczky Gábor, Gálvölgyi János…
A – még(?) - nem Kossuth-díjasok neve közül is szemezgethetünk: Bács Ferenc, Makay Sándor, Benedek Miklós, Szacsvay László, Fodor Tamás, Koltai Róbert, Lukács Sándor, Mikó István, Gáti Oszkár, Kovács Lajos, Dunai Tamás, Papp János, Kertész Péter, Papp Zoltán, Szombathy Gyula, Németh Sándor (igen, az „operettista”; hja, hogy Ausztriában él? – nem tesz semmit!), Balázsovits Lajos, Tahi Tóth László, Rajhona Ádám, Újlaki Dénes, Nagy Gábor, Csuja Imre, Láng József, Spindler Béla, Újréti László, Trokán Péter, Szersén Gyula, Cs. Németh Lajos…

Kiket is hagyunk ki emitt és amott…? (Száz)ezer bocsánat!
S ugyebár a vidéki és a határon túli – általunk kevésbé ismert (ez nem mentség!) – színészek közül is méltán lenne helye néhányaknak a Nemzet Színészei/Színésznői között. De, hát…

Az, azonban bizonyos, hogy Nemzet Színésze díj odaítélésénél is figyelembe veendőek bizonyos erkölcsi elvárások. „Schmittelők” ugyan e művészeti ágban nincsenek, de, higgyük, ha netán mégis akadnának ilyenek, helyük soha nem lesz a Nemzet Színészei között! Mint ahogyan hiába Kossuth-díjas valaki, ha tettéért – legyen az közlekedési kihágás - nem vállalja a felelősséget, sumákol, nem kér bocsánatot… Az éppen hatalmon lévőkhöz – akár jobbra, akár balra - való  (túlzott) dörgölőzés szintúgy kizáró ok legyen; higgyük, ez a jövőben éppúgy lesz, mint volt eddig is. (Persze, itt és most azzal is ”kimondunk” neveket, ha nem nevezzük meg azokat ilyen-olyan kategóriában… Pszt!)

S még egy nagyon csendes (s)óhaj: ha a mindenkori Nemzet Színészei/Színésznői havi adómentes járadékukból, a 630 ezer forintból (mondjuk) 80 ezret fölajánlanának pályakezdő – zsenialitással megáldott/megvert - teátristák nekilódulását segítendő (a MASZK Országos Színészegyesület bizonyára vállalná az igazságos célba juttatást; példának okáért a titánok a havi rezsi egy részét ebből fedezhetnék...),  akkor egy ország szemében e közösségvállalással még-még nagyobbat nőne a Nemzet Színészeinek/Színésznőinek a presztízse.   
Gera Zoltán is mosollyal fogadná; Lukács Margit, Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, Sinkovits Imre, Raksányi Gellért, Szabó Gyula, Zenthe Ferenc… S a mindörökké szintén a "Nemzet Színésze": Latinovits Zoltán (1931-1976), Őze Lajos (1935-1984), akik amúgy posztumusz Kossuth-díjasok (1990) s mind-mind...
Valamennyien!


                      www.alon.hu

                                                                        2014. november 23. - Törőcsik Mari Születésnapján
Drága Művésznő, Marika! 
A Jóisten éltesse nagyon-nagyon sokáig erőben, egészségben!!!
                                                                         Szenkovits Péter




2014. november 20., csütörtök

(Össz)népi agyfényesítés útilapuval - Weöres Sándor Színház: Parasztopera


Őstisztaság, paradicsom, cseresznyéskert; narkotikum-, génmanipuláció-, vegyszermentes vidék; talán már csak a mesékben, a népdalokban létezhet ilyesmi…?
De hogyan is állunk mi magunk az idő- és a térsíkokkal, miképpen ga(rá)zdálkodunk – egykor gyermek(i) - önmagunkkal, egymással e golyóforma labdacson?

Számadásra késztet Darvas Benedek-Pintér Béla Parasztoperája – Mohácsi János rendezésében – a szombathelyi Weöres Sándor Színház társulatának színre vitelében, illetve annak nyomán. Málló (alap)pillérek garmadáját, „agóniaskiccek” sokaságát villantják/vázolják föl, tárják elénk, miközben arra inspirálnak: áss magadba, keress-kutass, valahol mégiscsak lennie kell ott benned valaminek…! Jóllehet már szinte nincs olyan szegmense a létezésnek, ahol ne követelné ki a maga jussát az alvilági rothadás/korhadás/korrupció.
De hogy veszik a bátorságot maguknak ahhoz (ráadásul) trillázó, ugrabugráló komédiások, hogy szembesítsenek, leleplezzenek, kipellengérezzenek bennünket (is), viszonyulásainkat, viszonyainkat?  Nem pszichiátriai mozgásterápiára, zengeményes szuggerálásra váltottunk (sajtó)bilétát. Akkor meg milyen alapon frocliznak; szóval ki is kérhetnénk magunknak… Ha a saját ellenségeink volnánk; olyan fölfuvalkodott hólyagok, akiket önnön nagyszerűségük – isteniségük - annyira elvakított (mára), hogy még azt sem érzékelik: az eddig csőcseléknek tekintett (alja)nép már kijelölte számukra az őket – uniós jogon - megillető áristomot/tömlöcöt.  

Irdatlan energiák feszülnek a szombathelyi teátristákban (is), annyi, de annyi munkát fektetnek – belénk, hogy már csupán ezért „tartozunk” magunknak, egymásnak meg nekik is annyival, hogy „főzetüket” nem öntjük a lefolyóba, hanem "benyakaljuk", s engedjük, hogy szétáradjon bennünk; megfényesítse tudatunkat, újjáteremtse egész lényünket. S utóbb az előadás más és más vetülete villanhasson (b)elénk; jé, hiszen minket (tényleg) átvertek/átvernek az Életünk deszkáin zajló balladá(nk)ban, hülyének, automatának, bábnak, balféknek néztek/néznek; a rohadt életbe! Nem mellékesen pedig - lehet is miatta pironkodnunk (minimum) napestig -, önmagunkat darál(tat)tuk/degradál(tat)tuk le. Hu-juj…!
No, de elég volt! Csak-csak megjött/megjön az eszünk. NAVégre!

Kiss Mari, Szabó Tibor, Hartai Petra, Matusek Attila, Sodró Eliza, Bánfalvi Eszter, Orosz Róbert, Mertz Tibor, Szerémi Zoltán és a zenés pórdráma valamennyi közreműködője (dalos)szövetséget alkot értünk. Velünk.
Őstisztaság, paradicsom, cseresznyéskert; bódítószer-mentes vidék/övezet/klíma… – tiszta fej és civil kurázsi. Nincs mese: távozz tőlünk – ég veled - sátán!

            www.alon.hu                                                                                                szp                                                                                                     




2014. november 19., szerda

Izrael, Jeruzsálem... - Idegháború; részlet Bán Pál írásából (Soproni Ász)



„Négy halottja van a keddi vérengzésnek Jeruzsálemben. Az áldozatokat már eltemették, de a feszültség arra utal, hogy nincs vége a terrornak.” (Népszabadság, 2014. november 19., szerda – Miklós Gábor)

Bán Pál Idegháború című írása 2003.(!) február 6-án jelent meg a Soproni Ászban (melynek a felelős szerkesztője voltam).
Részletek:
„…..én középen állok. És ebből a pozícióból sikerült megfigyelnem, hogy a radikális baloldal és a radikális jobboldal nagy egyetértésben (szimbiózis) létezni képes egymással. Ha Izraelről van szó. A palesztin nép a Szovjetunióban talált nagy barátjára és támogatójára. Ismert, hogy Izraelt csak a kommunista frazeológia nevezte agresszornak. A palesztin terroristák kiképzéséhez nem csak a Szovjetunió, de – a derék jó kádári időkben – Magyarország is rendelkezésre bocsátott egy-két katonai tábort.
Azt a kis országot, ott a Földközi-tenger partján, Ázsiában, 1948 óta próbálják megsemmisíteni. Az első a jeruzsálemi főmufti volt, aki a zsidók vérével Vörös-tengert akart csinálni a Földközi-tengerből, aztán jött Nasszer és a többiek… Nem sikerült. Mégpedig annál az egyszerű és teljesen szokatlan oknál fogva: az izraeliek nem hagyták magukat. Többször háborút viseltek…, ezeket a háborúkat sorra meg is nyerték. …pedig az egész Béketábor, minden igazi kommunista és igazi náci ellenük drukkolt.
De ezt még el lehetne nézni nekik, valahogyan bele lehetne törődni. Van egy kis nép (több ilyen kis nép), mely nem hagyja magát legyilkolni.
Nem is ez a legfőbb probléma. Nem ez irritál, nem ez nyugtalanít, nem ez háborít fel sokakat, hanem az a megmásíthatatlan tény, hogy ezeknek a győztes izraelieknek a legnagyobb részük zsidó. Ehhez a gondolathoz hozzászokni, pokoli nehéz. Mindent át kell rendezni az agyakban. Lehet, hogy balról kicsit jobbra kell lépni, hogy jobbról kicsit balra, vagy középre állni. Nehéz, pokolian nehéz.
A népek történelmének vannak hősies korszakai. Tanulságként jó néha ezeket a korszakokat feleleveníteni.
Az 56-os magyar fiatalok hősies harcát az egész világ ismeri. A Molotov-koktélt dobáló gyerekek, a lángba borult szovjet tankok képei bejárták a világot és kitörölhetetlenül megrögződtek a világ emlékezetében. Történelmi események: gyerekek, kezükben iskolatáska és benzines üveg, megtámadják a világ legerősebb hadseregének tankjait, és saját fiatal életüket feláldozva, felrobbantják a páncélkolosszusokat.
Ezek a gyerekek megfontoltan kis hazafiak voltak, de hősök, akikhez hasonlókat ritkán jegyez fel a történelem. Édesanyjuk a kapuban várt rájuk, már kihűlt az ebéd, vagy a vacsora, s a kis srácok jobban féltek az anyai pofonoktól, mint a szovjet tankok lánctalpaitól. Ha sikeresen elvégezték a ’dolgukat’, hazamentek, megkapták a pofonokat, aztán szépen leültek a vacsorához. Ha nem…?
Egyetlen édesanyát se ismerek…, aki arra biztatta volna gyermekét, hogy szovjet tankokat robbantson fel. Egyetlen magyar édesanya sem akart gyermekéből mártírt nevelni, még a haza, még a legszentebb ügy érdekében sem.
Egyetlen magyar édesanya sem küldte halálba a gyermekét. Az édesanyáknak az élet megőrzése a dolguk, nagyszerű önkéntes kötelességük és nem az élet megsemmisítése. Ön (Bán Pál itt egy szélsőjobbos "újságírót" említ - megnevezését mellőzzük; szp) … úr, egyetlen édesanyát sem ismer, aki megáldotta volna fiatal gyermekét, mielőtt a halálba indul. Hiányzik talán a magyar édesanyákból a hazafiasság? Nem hiszem. De ha így lenne, akkor kijelenthetjük, hogy a világon mindenütt hiányzik az édesanyákból ez a fajta hazafiasság.
Kivéve a palesztin édesanyákat. Ők megáldják a gyermekeiket, mielőtt elindulnak halálos útjukra, hogy magukkal vigyék a téboly pillanatában a sétáló polgárokat és fiatal kortársaikat, akik játszótársaik is lehetnének. A bevásárló asszonyokat, az orvoshoz igyekvő betegeket. S mindezt azért a ’nagyszerű’ érzésért, amit gonosztevő, rutinos agymosóik ígértek nekik: mártíromság érzéséért. A túlvilági öröklétért, Allah közelségéért, és a Mohamedtől ígért halálért.
…ezek a szerencsétlen fiatalok nem a jól felszerelt izraeli hadsereg ellen harcolnak. Ártatlan civileket ölnek meg, sötét terrorszervezeteik nevében, akik biztonságos helyről irányítják a véres, embertelen akciókat hajtanak végre és több tízezer dollárral kárpótolják az édesanyát, mártírhallt halt gyermekéért. Csak elborult aggyal lehet helyeselni ezeket a végzetes terrorcselekményeket, csak elfajult, perverz érzésekkel lehet átérezni ezeknek a mártír-anyáknak a büszkeségét. Én megvetem őket és sokan mások is megvetik őket. Nem győzhetnek, mert hazug, aljas és emberellenes eszközökkel nem lehet egy igaz, emberséges ügyet szolgálni.
Egy-egy öngyilkos terrormerénylet után izraeli harckocsik jelennek meg a palesztin városok utcáin. Marcona látvány a képernyőkön, ijesztő a közelségük. Néha barbár feladatokat: felrobbantják a házat, ahonnan a terrorista, gyilkos útjára indult – megtorlásul és elrettentésül. De előbb felszólítják a ház lakóit, hogy távozzanak el, aztán ellenőrzik, hogy valóban eltávoztak-e, és csak aztán robbantják fel a házat.
Jó lenne, ha a sorrendet megjegyeznénk.
Az 1956-os forradalom leverésekor a szovjet páncélosok parancsot kaptak, hogy amely házból egy kavicsot kidobnak, azt a házat porrá kell lőni. Megtorlásul. Soha nem szólították fel távozásra a ház lakóit!
Egy német katona megöléséért száz ártatlan civilt végeztek ki. Megtorlásul!
Reinhard Heydrich – Prága katonai kormányzója – ellen elkövetett merényletért egy Lidice nevű cseh falu lakóit mind egy szálig kivégezték, és a házakat a földdel egyenlővé tették. Lidice megszűnt létezni.
Ne felejtsük el az izraeli megtorlások sorrendjét!
A haditudósító feladata, hogy tudósítson. Ha lehet, maradjon életben, ezt az olvasók is jobban szeretik. Természetesen, minden óvatosság dacára, kockázatos a harctérről tudósítani.
De van ennél manapság egy sokkal kockázatosabb dolog is. Békés járókelőként végigmenni Tel Aviv, Haifa, Jeruzsálem utcáin, esetleg egyszerű újságíróként egy szerkesztőségben ülni, vagy interjút készíteni valakivel egy kávéház teraszán. Kockázatos dolog apának lenni és elmenni a kislányért az óvodába, s soha többé haza nem térni, mert a buszmegállóban egy gyámoltalan külsejű mártír felrobbantja magát és őket is.
Kérem önt, ha járt Izraelben, erősítse meg állításaimat, ha pedig még nem járt volna ott, utazzon oda, nézzen körül…, győződjön meg saját szemével, érzéseivel a valódi helyzetről. Ön egy szabad ország, szabad sajtójának a képviselője, aki egy szabad országba utazna, melyet éppen e szabad demokratikus rendszere miatt akarnak megsemmisíteni szüntelenül. Ez a kis nép ott a Földközi-tenger partján a puszta létéért harcol, s ellenségei nem csak a palesztinok, hanem a hatalmas moszlim tömegek jelentős része.
Ne kergessünk hamis illúziókat, …ne nyugtassuk meg olvasóinkat hamis információkkal, irreális fejtegetésekkel.
A felkészületlenség – felelőtlenség.
Otia dant vitia. A tétlenség a bűnök forrása.”

                                                                                                             (Soproni Ász, 2003. február)