168 Óra, 2020. július 22.
A hídember című film (rendező Bereményi Géza)
forgatási szünetében tisztelt meg azzal 2001 nyarán Sopronban, hogy –
Metternich jelmezében – fogadott. Darvas Iván kiérdemelte a Nagy Imre
Érdemrendet. Kétszeres Kossuth-díjas, nemzet színésze. Kilencvenöt éves lenne.
1957-ben tartóztatták le.
Lábjegyzetek című könyvében (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001) ekképpen ír
erről: „Az ominózus szombati napon
(május vége felé jártunk már) csakugyan elhangzott A gerolsteini kaland utolsó csapója, a gyártás pezsgőt bontott,
koccintottunk, aztán szétszéledtek a színészek.
Pontban éjfélkor – békésen
olvasgattam már az ágyban – fékek nyikorgása, ajtócsapkodás hallatszott.
Kinéztem az ablakon. A rövid, szűk kis belvárosi utca mindkét végét egy-egy
keresztbe álló, nagy fekete kocsi torlaszolta el, a harmadik meg ott állt meg a
kapunk előtt. Tisztára, mint a krimikben!
Enyhén eltúlzottnak, már-már nevetségesnek tűnt, amikor csengetésükre
ajtót nyitottam… Már a fürdőszobába se hagytak egyedül bemenni, egy másodpercre
se vette le rólam a tekintetét az erre kijelölt kíber (detektív – SzP). Tőlem
telhetően fürgén felöltöztem hát, röviden elbúcsúztam a feleségemtől, és négy
kísérőm között beültem a házunk előtt várakozó kocsiba. (A többiek ott
maradtak, feltehetően házkutatni.)” (157. oldal) Harminckét hónapot kap. ’59-ben „már” kiengedik. Műanyag fröccsöntő üzem segédmunkása ’63-ig. Miskolcon léphet ismét a deszkákra. ’64-től szintúgy egy szezont tölt a budapesti József Attila Színházban. 1965-1989: Vígszínház.
1990-től: szabadúszás. Művész Színház (1993-1995), Szolnoki Szigligeti Színház (1995).
1989. június 16.: díszőrséget áll Mensáros Lászlóval az 56-os mártírok budapesti, Műcsarnok előtt felállított ravatalánál; az Újköztemető 301-es parcellájában felolvassák a kivégzett hősök nevét. 1990-től a Szabad Demokraták Szövetségének országgyűlési képviselője 1994-ig.
„Nekem eszem ágában sem volt ilyen aktív politikai szereplést vállalni, ha nem alakult volna ki ez az egészen rendkívüli és történelmileg egyedülálló politikai szituáció, ami Magyarországon ez év tavaszán létrejött”, morfondírozott a Magyar Színész című folyóiratban (melyet e sorok írója adott ki s szerkesztett) Darvas Iván 1990-ben, Tölgyesi Katalin újságíró vele készített interjújában. „A különleges politikai helyzet abban állott, hogy különböző okokból meggyengült a gyarmattartó – ha szabad így fogalmaznom – vagy félgyarmattartó hatalom, amelyik több mint negyven éven keresztül kezében tartotta az ügyek intézését. Fennállott az a veszély, hogy megszokásból, tespedtségből, fáradtságból annak ellenére, hogy meggyengült a gyarmattartó, a helytartók a helyükön maradnak. Úgy láttam, ha nem sikerül a parlamenti választásokon az ellenzéknek, illetve az addig ellenzékben lévő két nagy mozgalomnak, az MDF-nek és az SZDSZ-nek, kettejük közül valamelyiknek átbillenteni a helyzetet ezen a furcsa ponton, akkor marad minden a régiben… Ez volt az a pillanat, amikor felelőtlennek éreztem volna magamat, ha nemet mondok azoknak a barátaimnak, akik arra szólítottak föl, hogy részt vegyek az ő színükben, a Szabad Demokraták Szövetségének színében e küzdelemben, mint országgyűlési képviselő. Elismerem, arra spekuláltam, hogy az én más területen elért ismertségem hozzásegíti ezt a politikai mozgalmat a sikerhez.”
S hogy miképpen fogadta otthon, a család a közszereplését? – firtatta Tölgyesi Katalin. Így felelt erre Darvas Iván: „A családom, természetesen, mélyen ellenezte minden ilyen irányú megmozdulásomat. De hosszú beszélgetések után végül is meg tudtam győzni a feleségemet és a gyerekeket is, hogy ez egy egészen kivételes és ritkán adódó pillanat, amikor ideiglenesen, de minden magyarnak kutya kötelessége, hogy az őt megillető részt a vállára vegye. Én úgy éreztem, hogy az én vállamra ennyi való, és ennyit el tudok intézni. Az a siker, amit abban a körzetben, az úgynevezett tizenkilencedik körzetben (a XIII. kerület egyik része), amit ott a választókkal együtt elértem, végül is igazolt. Ilyen értelemben nem bántam meg a döntésemet, és elvben egyetértek azzal a bírálattal, hogy suszter maradjon csak a kaptafánál, elvben igen, de egy ilyen történelmi pillanatban a suszternek is oda kell figyelnie az őt körülvevő világra.”
Darvas Ivánnal a már említett soproni beszélgetésünkkor szót váltottunk arról is, hogy abban az időszakban, amikor igazán bajban volt, és nem kevesen elfordultak tőle, cserbenhagyták, akkor ezt miként dolgozta fel ott legbelül. „Az is az ember érési folyamatának egy lépcsőfoka. Az is hasznos. Az is nagyon jó, mert, azt hiszem, csak ilyenekből lehet profitálni. Attól tartok, hogy általában az ember olyan fajta, aki nem a szerencséből, nem a jólétből, nem az őt érő előnyökből, hanem a hátrányos helyzetekből, a tragédiákból és a katasztrófákból tanul. Igaz, hogy későn, igaz, csak nagyon lépcsőzetesen, de mégiscsak, azt hiszem, a negatívumok azok, amelyek valamilyen formában előreviszik az emberiséget.”
A Lábjegyzetekben ekként fogalmaz Darvas Iván: „Akárhonnan is nézzük a dolgot, egy biztos: ötvenhat után az ország szellemi krémje volt becsukva. Azok kerültek börtönbe, akik egy végletes helyzetben megőrizték szuverenitásukat, megőrizték az ítélőképességüket, nem ijedtek meg semmiféle fenyegetéstől, nem vártak semmiféle felülről jövő utasításra, hanem a saját fejük után menve, önállóan döntöttek, és amikor alulmaradtak, vállalták tetteikért a felelősséget. A szó legnemesebb értelmében férfiakhoz méltóan jártak el. Még akkor is, ha sokan közülük gyerekek voltak még. Vagy nők.” (211. oldal) / Szenkovits Péter
