2018. július 19., csütörtök

A műtét sikerült, de a zongora meghalt - Vagy csak Csipkerózsika-álomba szenderült? - Balog József elementáris erejű koncertje Szombathelyen

 
www.alon.hu
Sötétkék meg fekete ruhás – amiként az helyén való - lány és fiú asszisztensek gyülekeznek a gyászszertartáshoz. Az élettelennek látszó páciensnek dunsztja sincs arról, hogy valójában hullakamrában és nem kórházi műtőben van. A beavatkozást végző főorvos valójában patológus.
Kezdődhet a művelet.
2018. július 18. Este. Szombathely. A zeneiskola második emeleti Tibold Iván Terme. Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál. 
A professzor: Balog József (1979) Liszt-díjas zongoraművész. Segédei: Hanics Katalin, Richter Anna Zsófia, Kozma Dávid.
Vidovszky László (1944, Kossuth-díjas zeneszerző) Schroeder halála című, 1975-ben zongorára és két-három asszisztensre komponált műve a végtisztesség forgatókönyve. Alkotója is itt van valahol a gyászolók között...
Morbid az egész. Vagy mégsem?
Balog József, a közönségnek háttal ülve, folyamatosan, rendületlenül skálázik a zongorán, a Vidovszky László által megszabott rendben/ütemben. Az asszisztensek – a klavír fedele tárva-nyitva - lássunk csodát, „turkálnak” a rezonáló szekrényben. /Kivetítőn követhetjük./ Preparálnak. Papír- meg szivacsdarabkákat, „fogpiszkálókat” dugdosnak a húrok, húrfogók, húrtartó szegek közé. (Alá s mellé is?) Meg szögecseket. Nincs kegyelem.
A hangszer teljes hanganyaga, hangzása, csodája csak pillanatokra volt a miénk. Amíg a beszurkálók sorra-rendre el nem helyezik hang-taposóaknáikat.
Az ember legelébb azt hihetné, hogy végtére is nem nagy a baj. Jó-jó, a hangszínskálát szűkítik ugyan, de azért még csak-csak szabadon úgymond szállhat, röpülhet, érvényesülhet megannyi tónus.
Igaz ugyan, hogy újra meg újra „megnyirbálják” a stílusirányzatokat, a zongorahangokat, de hiszen marad még belőlük bőven! Nemde? Egy ideig mintha tényleg így is tűnne. De az a bizonyos fűnyíró nem kegyelmez a sokszínű rétnek.
Már csak zönge marad. Nesz. Zörej. Hangfoszlány. 
Se mukkanás. Se nyikkanás. Se pisszegés.
Csend. Némaság. Halál. Döbbenet.
Hangtemetés. 2018 nyarán.
A megrázó élményt óriási tapssal köszöni meg Balog Józsefnek és segédeinek a javarészt ifjakból álló, de egészében lánglelkű publikum. A hetvennégy esztendős Vidovszky Lászlót – „a végtisztesség koreográfusát” - szintúgy szívből ünnepeljük.

Fáy Miklós (1964) neves zenekritikus írásából tudom, hogy e mű 2001-ben Salzburgban botrányt okozott. Tiltakozott ellene a közönség. Kurtág György (1924), a földkerekségen ma élő zeneszerzők közül alighanem a legjelentősebb (akkor hetvenöt éves volt), nem volt rest fölmenni a színpadra és alaposan lehordta a publikumot. Teszem hozzá: leckét adott kiállásból. 
Egy alkalommal Kocsis Zoltán is műsorára tűzte a Schroeder halálát. (Schroeder, ugyebár, kitalált képregény figura, minden idők egyik legnagyobb hatású amerikai karikatúristája, SPARKY, azaz Charles M. Schultz /1922-2000/ a „szülőatyja”). Kocsis koncertjének nyitószáma volt. Éppen azért, hogy „ne lehessen meglépni” (Fáy Miklós). Kapott is érte, persze, hideget-meleget. Nagy ívben tett rá.

De vissza a 2018-as szombathelyi, nyáresti Balog József koncerthez! A július tizennyolcadiki hangversenye ugyanis a zeneiskola alagsorában lévő próbateremben kezdődött. Ahol is Bartók Béla (1881-1945) 14 Bagatelljével, Kodály Zoltán (1882-1967) 9 továbbá 7 zongoradarabjával, Lajtha László (1892-1963) három alkotásával (Egy muzsikus írásaiból; 9 fantázia zongorára; 6 zongoradarab) hangolt rá/készített elő bennünket a második emeleti, második részbeli zongorahang-temetésre.
Bartók, Kodály és Lajtha az előző századelőn mennyire, de mennyire pontosan érezte, tükrözte e mostanit! Ami e sárgolyón itt s ma zajlik. Fantasztikus!
Balog József virtuózan, elementárisan, elképesztően, frenetikusan közvetítette - áramoltatta belénk - kivételes elődei létkép(let)ét. „Balogjózsefesen”. Kifogástalanul.
Elővigyázatosnak kell lenni szavak/jelzők körmölésekor. Ennek tudatában állítom: Balog József géniusz.
És nem értem, föl nem fogom, miért nem ismeri (jobban) a világ a harminckilenc éves zseninket?
Mi ennek a oka?
Az élményben – amiből szerdán bespájzolhattunk – ezreknek kellett volna részesülniük.

Egy zongora halála (ez a műsor összefoglaló címe), s annak temetése… Amikor már a mechanika sem zörög, teljesen elnémul a hangszer. Meghal a tudomány, a művészet…
Meglehet, a nagy-nagy csönd inspirálhat bennünket arra, hogy előbb-utóbb elhiggyük: „Tévútról is van megérkezés!” (Katona Klári Hidd el című dalából.)
Csipkerózsika fölébreszthető álmából.

                                                                           2018. július 19.

2018. július 18., szerda

Varsói melódia: tisztelgés Törőcsik Mari előtt - Tompos Kátya egyenrangú az 1968-as Helgával

 
www.alon.hu
Friss tanítóként, az 1970-es évek legvégén, legényszobámat félbeválasztó szekrény hátoldalán plakát hirdette (még, hogy nincsenek véletlenek?!), a Varsói melódiát. Nem tudom, hogyan s miként került hozzám. De már akkor is – valójában persze, mindig - rajongtam Törőcsik Mariért. Ő volt Helga a Nemzeti kamarájában, a Katona József Színházban. Viktor (vagy akkor talán Vitek) Sztankay István, a rendező Iglódi István. Bemutató: 1968. október 26. Sem a premiert, sem bármelyik későbbi előadást nem láttam. Ám valamiképpen mégiscsak, magától értetődően, életem részévé vált a transzparens.
1980 telén, kiskatonaként, bekopogtattam Törőcsik Mari öltözőjének ajtaján. A szünetben. Győrben, a Kisfaludy Színházban. A Kurázsi mamát játszotta. Iglódi István (1944-2019, Kossuth-díjas) rendezte.
Marika azóta számtalanszor megajándékozott személyes varázsával. Megtisztel(t) a bizalmával, s azzal, hogy - újságíróként - közvetíthet(t)em a gondolatait, az érzéseit az olvasók, rajongótábora felé. Volt szíves megengedni, hogy a róla/vele készített írásaimból könyvet adjak ki A Jóisten tenyerén Törőcsik Mari címmel (2016). Immár megint tanítóként…

 

És most tessék, a Varsói melódia! (Leonyid Genrihovich Zorin orosz drámaíró /1924/ alkotása, 1967-ből.)
Pontosan fél évszázad elteltével! A 2018-as előadás színlapja az asztalomon. Helga Tompos Kátya (1983). Viktor Adorjáni Bálint (1980). Rendező Kocsis Gergely. Producer Orlai Tibor. Budapesti premier: 2018. szeptember 14. Hatszín Teátrum. (Jókai utca 6.) Ugyanitt tartották az elmúlt szombaton, július 14-én a sajtó- és munkabemutatót.  (Az országos debütálás július 19-én, csütörtökön, Balatonföldváron, a Kultkikötőben lesz.)

 
Törőcsik Mari, egy ország Marikájának életében Helga nem csupán egy szerep volt az irgalmatlanul sok közül. S bár 1968-ban, krisztusi korára, aligha akadt filmrajongó e golyóbison, aki ne ismerte volna a nevét/arcát/játékát, legalább egyik-másik moziját, ám a színpadon „Helgával” sikerült végre-valahára sztorníroznia a hazai színikritikusok addigi fanyalgását.
Kárpáti Aurél (1884-1963; színházi és irodalmi kritikus, író, költő; Baumgartner-díjas: 1929, 1936; Kossuth-díjas:1960) volt az egyetlen, régi nagy, „öreg” recenzens, aki korábban Marika Solvejgjéről (Ibsen: Peer Gynt) így írt: „Még keveset tud, de megérkezett valaki a magyar színpadra”.  
Helga „hozta meg” Törőcsik Mari számára az egyértelmű, visszavonhatatlan „sajtószakmai” elismerést: kétségbevonhatatlanul nagy színművész! /A Wikipédia szerint a „nagyérdeműnek” is ekkor, nevezzem így: esett le az a bizonyos „törőcsikes teátrumi tantusz”./

A mostani Varsói melódia tisztelgés /is/ Törőcsik Mari előtt. Hódolat. Szeretet.  Energiatöltet: Felé!
Csúcs. Legfőképpen azért, mert Helga, azaz Tompos Kátya azt az érzetet kelti: méltó utóda Törőcsik Marinak. Az érzékenysége. A tüneményessége. Az eszköztelensége. A létezése. Nincs mimikája, gesztusa, villanása, ami ne ezt sugározná.
Amiként fenomenális Eliza Doolittle-ként a Centrál Színházban, a Ma Fair Lady-ben partnerével, az ugyancsak kivételes Alföldi Róberttel, Puskás Tamás bravúros, nagyvonalúan elegáns, lélekcsiszoló rendezés-remekében. Nem tudok, képtelen vagyok betelni velük. (Négyszer láttam őket. Eddig.)
A Madách Színház Szerelem Shakespeare-jét legfőképpen Tompos Kátya Violája miatt volt érdemes megnéznem, kétszer is. („Váltótársát”, Petrik Annát, sajnos, nem láttam. El tudom képzelni, hogy ő is csoda.)
Egyébiránt Tompos Kátya vasárnap (22-én) Holdjárat címmel ad koncertet - Hrutka Róberttel közösen – a Városmajori Szabadtéri Színpadon.

A Varsói melódia Leonyid Zorin egyetlen, szélesebb körben (el)ismert műve. Moszkva, 1947. Az énekművésznek tanuló lengyel (vendég)leány „véletlenül” megismerkedik a magát a borászat tudományával eljegyző egyetemistával, az orosz/szovjet,  háborúviselt Viktorral. Chopin-hangversenyen.
(2009-ben a Pinceszínház mutatta be a darabot, Gryllus Dorkával és Simon Kornéllal, Kőváry Katalin rendezésében. Kár, hogy 2014-ben végleg lekerült a műsorról. Az én képzetemben rendkívülinek sejlik fel az a színrevitel is. Akárcsak a még korábbi, amikor Ascher Tamás állította deszkákra Pogány Judittal, Koltai Róberttel. Akik látták, fergetegesnek jellemzik. Elhiszem.)
A háború – a fasizmus – pusztítása után vagyunk. A politika minden létzugba betolakszik, akárcsak ma. Szétrombolja a bimbózó, vagy is inkább a már szárba szökkent szerelmet. Merthogy az ukáz szerint külföldivel, pláne legyőzött ellenség leányával, nincs házasság. Punktum. Vége mindennek. 1957-ben találkozik újra Helga és Viktor meg aztán 1967-ben. De már, szinte, minek?
Zorin, szerintem, csak „skicceket rakott fel a vászonra”, a világirodalmi mélységektől s magasságoktól fényévekre poroszkál (már bocsánat!), és mégis: körbelengi az egészet valami, nem is tudom, báj. Finomság. Vibrál lélek s levegő. Kezd közünk lenni hozzá. Mert Helga Tompos Kátya, s mert Viktor Adorjáni Bálint. Működik közöttük a kémia. Szenvedélyt sűrítenek a helyzetgyakorlat sorozatokba. Professzionálisan. És nem „mintha-figurák”, hanem ők azok.
Miközben töprenghetünk, hogy mennyire engedjük be az életünkbe a (világ)politika mocskát? Mi múlik rajtam, s mi már nem? Zorin „apó” mégiscsak kapiskálhat valamit?  A szerelemről pedig egészen megbízhatóak az információi.

Varsói melódia, 1968-2018. Arra szintúgy jó (lehet) a saját mérleg-félénk elkészítésén túl, hogy akár derüljünk is egykori énünkön, naivitásunkon. Legyintsünk. Nyugtázzuk, mint teszi ezt Gerendás Péter, Bródy János, Koncz Zsuzsa a dalban: „…így volt jó, így volt szép”.
Ám legfőképpen örülhessünk annak, hogy Törőcsik Mari színpadi („hivatalos”) elfogadásának ötvenedik évfordulóján egykori Helgáját az ő nívóján teremti elénk/belénk Tompos Kátya. Kárpáti Aurél, minden bizonnyal, csettintene.  Nem utolsósorban: Adorjáni Bálint izzásán elégedetten mosolyoghat az égi teátrista Sztankay István (1936-2014; Kossuth-díjas).
A friss színi szórólap, rajta Tompos Kátya és Adorjáni Bálint fotójával, igencsak „jól érzi magát” dolgozószobai íróasztalomon. Törőcsik Mari és Maár Gyula (1934-2013; Kossuth-díjas filmrendező, Marika élet- s művészpárja) közös fényképének szomszédságában.

                                                                              2018. július 17-18.