Kétszer is letartóztatták Kéri Edit színésznőt 1956 után.
Először ötvenhét márciusában, ám karakán viselkedése miatt akkor elengedték.
Júniusban ismét börtönbe került. Két év bűntetését tíz hónapra mérsékelte az a
Vágó Tibor bíró, aki a tizennyolcadik életévét betöltő Mansfeld Pétert fölakasztatta.
Kéri Edit nevét akár zongoraművészként, vagy operistaként is
ismerhetnénk, sőt, mint színésznőről is jóval többet tudhatnánk róla, ha az
56-os forradalom és szabadságharc utáni időszakban nem szakad meg a karrierje.
Kivételes zongorista tehetségként tartották számon, s már a színművészeti
főiskolára járt, amikor is kiderült: a két pálya összeegyeztethetetlen. Az
idegösszeroppanás szélén áltt, s úgy döntött: a teátrumot választja. 1950-ben
végezte el a színművészeti főiskolát, s bár három szerepet megformált a
budapesti Honvéd Színházban, Földes Gábor, a győri színház főrendezője oly’
annyira kérlelte, hogy leszerződött a Rába-parti városba. Nagyon erőteljes
Wagner-szopránja volt, a neves Kónya Sándor is meghallgatta, s elismerősen
szólt tehetségéről, ám az akkori győri karmester hozzávágta a pálcáját, azzal,
hogy Edit elnyomja a tenorista hangját. Ahelyett, hogy arra biztatta voilna,
hogy próbáljon szerencsét Szegeden, vagy éppenséggel Debrecenben, ahol operai
tagozat is működött. Maradtak hát a prózai – többnyire – jelentős szerepek a
Pygmalionban, a Kőszívű ember fiaiban és másban.
„Nem szégyellem, hogy az ötvenes években én abszolút nem
figyeltem a politikára, nem tudtam az ÁVH-ról sem. Boldog voltam, amikor ’52-ben
megszületett a kisfiam, s örültem, amikor főszerepeket játszhattam.”
„A forradalom kitöréséről a rádióból értesültünk, a színészklubban.
Édesanyáméknál volt a kisfiam Budapesten, az Üllői úton, az ottani sebészeten
volt portás édesapám. Amikor meghallottam, hogy a klinikát lövik az oroszok,
elkezdtem zokogni. Giricz Mátyás rendező, aki Leningrádban végzett, erre azt
mondta, ne hisztériázzak. Erre azt feleltem, hogy te egy kegyetlen ember vagy;
hogyan is lehet jó rendező az, aki ilyen szívtelen? Állítólag utólag pont ő
juttatott a börtönbe… Azért csak-csak kaptuk a híreket szemtanúktól is, a
kisfiamat pedig novemberben Győrbe hoztuk, hogy biztonságban tudjuk. Amikor
leszállt a buszról, így szólt: ’Győrben nincsen egyetem? Hát, itt nem harcoltak
egyetemisták, egy lukat se látok a házakon…’ A házfelügyelő dajkálta, főzött rá,
természetesen pénzért. Egyszer a gyerek jön föl a játszótérről s meséli:
’Képzeld mama, jött a Giricz, és én ráfogtam egy botot, mondtam puf, puf, puf, lövöm a ruszkikat. Erre ő: miért
haragszol te a ruszkikra, bántottak azok téged? Erre én: engem nem, de menj fel
Budapestre, nézd meg az Üllői utat, majd fájni fog a szíved. Jót mondtam,
anyuka?’ Nagyon jót, feleltem, s kapott egy nagy puszit. Később, a tárgyaláson,
1958 elején a Giricz elmondta: ’Az ötéves gyerekét a Szovjetúnió ellen
nevelte.’
Október végén a Győri Rádióban én is mondtam Ady, meg Petőfi
verseket. 27-én fölvonulást szervezett Földes Gábor, hívott bennünket, s mi természetesen
mentünk vele együtt. Hármas sorokba állított bennünket, én éppen elől voltam középen,
jobbomon Csorna Irén, balomon akkori férjem, Sándor Géza. Gabi először azt
mondta: ’éljen a párt!’. Erre a Szende Mari kilépett a sorból és visszament a
színházba. De Gabi azt is kiabálta: ’éljen a független Magyarország, éljen Nagy
Imre!’. Mi is vele együtt skandáltuk ezeket. Egyszer csak eleredt Gabinak az
orra vére, tiszta piros lett az inge, odaugrottam hozzá, kivettem a kezéből a
nemzetiszínű zászlót, s aztán már én tartottam. Utóbb – már a forradalom
leverése után - a Giricz följelentett azzal, hogy én szerveztem az egész
tüntetést, s én voltam a vezéregyéniség. A pártházhoz vonultunk, voltak, akik
meg akarták rohamozni, de Földes Gábor ezt megakadályozta. ’Álljatok meg,
egyperces néma csend a pesti hős, halott forradalmárok emlékére!’ Így is
történt, mindenki levette a sapkáját. Csönd volt. Közben aztán a tömeg
lecsitult. Gábor szólalt meg: ’Most pedig hallgassátok meg a Nemzeti dalt,
zúgjátok velem! Talpra magyar…’. Már senki sem akarta megrohamozni a házat, de
még csak kövekkel sem dobálták meg. Több százan voltunk. Mindenütt azt harsogta
a Giricz, hogy én szerveztem a megmozdulást.
November harmadikán bejött a színészklubba Szigethy Attila,
a Forradalmi Bizottság dunántúli elnöke. Vagy két óra hossszat arról beszélt, hogy
s mint volt a fővárosban. Attila bácsinak hívtuk. Nagyon rendes ember volt, de
nagyon naív is, azt hiszem, ebben hasonlított Nagy Imrére, hiszen azt mondta: ’győzött
a forradalom!’. Ma már tudjuk, hogy mi történt másnap hajnalban… A helybéli
orosz tisztek este már tudták, hogy mi a dörgés. Tíz óra tájban át is mentek a
magyar laktanyába, s azt mondták a tiszteknek (ezt nekem később Gabi mesélte),
hogy mi itt élünk feleségestül, családostul évek óta, nem akarunk megölni
titeket. Jönnek a hadosztályok, a tankok, az ejtőernyősök; állítólag ezért nem
dördült lövés Győrben. Sokan bíztak az utolsó pillanatig is abban, hogy
kimennek az oroszok. Arra kimentek, erre bejöttek… Hiszen tárgyaltak a
Maléterrel is, aztán pedig lefogták… Azt hiszem, ezt nevezik hamis diplomáciának.
Hol itt, hol ott járt a szám. 1957. január 14-én, hétfőn - a
pontos dátum azért fontos, mert másnap hirdették ki a statáriumot – társulati
ülésen fölálltam s azt mondtam: ki az oroszokkal, a Szovjetúnió illetéktelenül,
imperialista módon beleavatkozott a belügyeinkbe. Ugye ez ma már a hivatalos
verzió, de akkor még… Először március 13-án tartóztattak le. A színház
előcsarnokában álltam Csornai Irénnel, amikor is megjelent egy magas ember
azzal, hogy vele kell mennem. ’Motorbiciklivel vagyok, maga erősen átölel.
Száznegyvennel megyek. Élve még ember nem hullott le mögülem.’ Férfit én még
úgy nem öleltem, mint azt a pléhfogú ávóst, csak úgy száguldott át a
Rába-hídon. Politikai rendőrség, le a pincébe. Semmit sem mondtak, csak azt,
hogy melyik cellába menjek. Bejött hozzám Grátz Endre ügyész. Fél óra se telt
bele, már egy ágyon ültünk Csornai Irénnel… Aztán behozták még két
kolléganőnket: Szende Máriát és Gödörházi Ilonát is. Csak kérdezgettük egymástól:
’Te meg hogy kerülsz ide?’. Aztán állandóan kihallgattak. Mutogattak egy
csendőrkapalot, meg azt szajkózták, hogy most előjöttek a csendőrök. Mondom
nekik: ’Találtak egy kakastollat egy padláson, most ezzel jönnek?’ Mindenben
vitatkoztam. Bevezettek egy hosszú szobába, ahol csak egy íróasztal meg egy
zöld páncélszekrény volt, amivel szemben egy kép lógott a falon. Az asztal
előtt és mögött egy-egy szék. Az egyikre le akarok ülni, erre rám ordított egy
vörösképű, akit egyébként Vörös Istvánnak hívtak, s szombathelyi származású
volt: ’Ne oda, ide üljön!’. Én meg: ’Ne kiabáljon, mert velem nem szoktak
kiabálni.’ Nézegette a rajtam lévő kokárdát. Kérdem tőle: ’Nem látott még
ilyet?’. ’Azt néztem, nincs-e körülötte fekete, mert olyan is van.” Odamegy a
páncélszekrényhez, megfogja a kilincsét, kirántja: benne volt egy csővel kifelé
álló puska. Erre olyan röhögőgörcsöt kaptam, hogy majdnem leestem a székről.
Csapkodtam a térdemet, hogy ezek milyen primitívek! Gondolták ez a sovány,
ideges nő megijed. ’Mit röhög?’ Én: anyám kedvenc vicce jutott eszembe, elmondhatom?
Bólintott. A vicc lényege, hogy még a balta nyele is elsülhet, ha a Jóisten azt
úgy akarja… Hozzátettem: ez viszont nem fog. ’Maguk ilyen módszerekkel akarnak
ijesztegetni; én nem vagyok ijedős típus.’ Valami gombot megnyomott s bejött öt
ávós. Elkezdtek körülöttem járkálni, miközben kulcscsomókat csörgettek a
zsebükben. Korábban egyik tüntetésünkön volt ilyen csörgés, zörgés, duda meg
minden. Lehet, innen vették a tippet. Ettől sem rezeltem be. Elkezdtem
énekelni: la-la,la-la, la-la, la-la, la… ’Mit csinál?’ Én: memorizálom az új
szerepemet a Három a kislányból. Közben aztán mind az öten azt firtatták
egyszerre, hogy mit tettem én a forradalom idején? ’Miért nem felel?’ Amikor
már nem énekeltem, azt válaszoltam: nem vagyok Napóleon, aki egyszerre öt
helyre is tud koncentrálni.”
Közbevetőleg azt firtatom a művésznőtől: és nem félt? Hiszen
ez a jelenet meglehetősen vérfagyasztónak tűnik.
„Én nagyon vagány vagyok. 1790-ben az anyám szépapja betyár
volt. Egy régi irat szerint a vallása református volt, a foglalkozása pedig
betyár. Nem féltem senkitől. Aztán megunták a dolgot. Látták, velem ez a
körtáncuk nem jön be. Aztán a Grátz elővett egy A/4-es papírt a fiókból, elém
tette. A színtársulat névsora volt rajta. Azt kérdezte: ’Akarja látni a
kisfiát?’. Már gyanús volt nekem, de azért is azt mondtam: fogom is! Hiszen nem
csináltam semmi olyat, amiért fölakaszthatnának! Azt mondja: ’Segítsen nekünk!’.
Később jöttem rá, hogy ez a beszervezés egyik módszere, hogy segítsek nekik… Én
nem tudtam 56 októberéig, hogy van besúgórendszer. Nekem nem ült rokonom
börtönben. Szörnyű volt, amikor megtudtam, hogy embereket skizofréniára vesznek
rá. Fedőnevük van…’Hogy legyek besúgó? Másokat
mártsak be? Ha hullára vernek, sem teszem meg.’ Belevágtam a képébe a
papírt.”
Elképesztő ez az erő, jegyzem meg. „Mondtam már, hogy betyár
volt az egyik felmenőm…”, hangzik a felelet.
„Erről a Vörösről egyébként azt mondták, hogy a testvére
nyilas volt, azért vették őt rá, hogy ávós legyen. Egyszer csak megenyhült,
visszatette a papírt a fiókba és így szólt: ’Nézze, maga egy nagyon komoly, értékes
ember, és maga nem fél senkitől. Magának a pártban lenne a helye, a pártnak meg
a baloldalnak szüksége lenne ilyen emberekre’. Én csak úgy néztem rá. ’Magával
itt én soha nem fogok találkozni, nem fogjuk letartóztatni.’ Szóval valami
fantasztikusan másképp beszélt. Ő kísért ki a kapuig. És amikor júniusban újra
letartóztattak, ugyanaz a pléhfogú vitt be…
De addig még történt egy s más. Talán a legfontosabb az
események sorában, hogy a művésznő (ő volt a szervező), a férje és Földes Gábor
édesapja Budapestre utazott Major Tamáshoz, aki nagyhatalmú úr, azaz elvtárs
volt a Nemzeti Színházban, aki egyébként a tanára volt korábban Editnek. „A
Laci bácsi letérdelt előtte, átölelte a térdét, rosszul lett, elkezdett
hörögni, zokogott. Major olyan rosszul érezte magát. ’Mentse meg a fiam életét,
bármilyen is legyen az ítélet, csak halálos ne.’ A Major megígérte, hogy beszél
Kádárral Gabi ügyében. Tudom, hogy lépéseket tett érte, meg is ígérték neki,
hogy bár halálos ítéletet hirdetnek ki, de kegyelmet kap. Hiába nyújtott be
kegyelmi kérvényt a Major, további két kegyelmi kérvény is született, hogy
egyszer, mint tűzoltó mentett életet, másszor meg az árvízi Dunából mentett ki
valakit (ezek igazak is voltak), mégis fölakasztottták. Mint ismert: koholt
vádak alapján, ártatlanul.”
Edit második letartóztatása előtt macska-egér játék folyt
nyolc-tíz napig a hatalom emberei és ő közötte, bár csak idő kérdése volt,
hogyan tudják elfogni. Nem menekülhetett. Bevitele másnapján megjelent nála a
győri ÁVH-n Gratz Endre ügyész az egész bagázsával, jegyzővel, sorkatonával…
„Na, itt van?” „Láthatja…”, és vigyázzba vágta magát Edit.
(Nevetve meséli.) „És mi a vád ellenem?” „Bűnpártolás.” Edit: „Ez érdekes lesz,
de maga engem felakasztani nem tud, és tudja, mit csinálok, amikor kijövök a
börtönből? Az első dolgom az lesz, hogy magát följelentem rágalmazásért. Maga
engem egy tömeg előtt le is fasisztázott, pedig a fasizmus alatt gimnazista
voltam, apám pedig megmentette egy zsidó ember életét. Emiatt majdnem megölték
a németek.”
Egy hónapra rá egy másik ügyész, dr. Nesztor István
hallgatja már ki. „Kezit’ csókolom művésznő!” Ugyanis minden addigi premierjén
ott volt a színházban a feleségével. Emberi hanggal s étellel kínálja. S
jóindulatúan, könyörögve szeretné rávenni, hogy érezze magát bűnösnek, mert
akkor enyhébb lehet az ítélet. „Nem vagyok bűnös. Ha ezek ennyit és ennyit
akarnak adni, az annyi is lesz.”
A jóindulatú Nesztor úrtól elveszik az ügyet, a megyei
főügyész képviseli a tárgyaláson, ahol Giricz Mátyás azt vallja, hogy január
15-én, kedden a statárium első napján mondta azt Edit, hogy ki az oroszokkal…
De minden kétséget kizáróan be lehetett bizonyítani (jegyzőkönyvekkel), hogy ez
egy nappal korábban, azaz 14-én, hétfőn történt. (A társulati üléseket mindig
hétfőn tartották.) A pontos dátumon itt most börtönévek múltak. Az elsőfokú
ítélet: két év izgatásért. „Meg hogy szervezkedtem, én vittem azt a bizonyos
zászlót azon a tüntetésen, sztrájkra hívtam föl a dolgozókat; csudákat…” „Az
igazi bűnöm az volt, hogy mindent elkövettem azért, hogy Földes Gábor életét
megmentsem.”
Másodfokon – 1958 januárjában - tíz hónapra mérsékelték a büntetést.
Ekkor már hét hónapja ült; ennyi ideje nem látta a kisfiát. Amikor a nyilvános
tárgyaláson találkoztak a folyosón… „A gyerek kicsit olyan ijedten nézett rám,
bár tudott a csíkos pizsamáról (a barátainak azt mondta: ’Az én anyukámnak
teljesen össze vannak az idegroncsai’; azóta ez mondás nálunk), miniájulás jött
rám, egy pillanatra összeestem, hallottam a térdem koppanását, de már magamhoz
is tértem; ott térdeltem a gyerek előtt és elkezdtem sírni… Kis, kövér keze
volt, megpacskolta az arcomat… Az ölemben ült, de nem tudott hozzám szólni egy
szót sem. Ölelt, csak ölelt.
S amikor Vágó Tibor bíró kihirdette az ítéletet, hogy tíz
hónap, akkor Edit anyukája felkiáltott: ’Köszönjük, bíró úr!’. A mama, a kis
kontyával… „Egyébként ez a Vágó akasztatta fel a Mansfeld Petit. Ötvén évvel
később tudtam meg. Énhozzám jó volt…”
Utóbb, már idekint, mindenhová úgymond utánanyúltak… „Hol a
férjem tartott el, három mondat a rádióban, kettő a filmgyárban, vidéki
brigádozás gyerekdarabokkal, az Országos Rendező Irodán keresztül kaptam a
napidíjat… Amikor a fiam az egyetemre jelentkezett, a lapjára be akarta írni,
hogy anyja neve Kéri Edit, foglalkozása színésznő. Kiütöttem a tollat a
kezéből. Mondom neki: Gozmán Györgyné (nem a Géza volt az édesapja, aki pedig
nagyon jószívű ember volt, szerette a gyereket – a tíz hónap minden napján
meglátogatta anyukáméknál - de gyenge; a szülei kérésére aztán ott hagyott),
háztartásbeli. De anyu, mondta, hiszen te színésznő vagy! Erre én: az Aczél
Györgynél van a káderlapom… Így vették fel. Néhány év múlva rájöttek ugyan az
igazságra, de mivel nagyon jól tanult, s már a hetvenes évek elején jártunk,
maradhatott…”
Szenkovits Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése