2015. november 29., vasárnap

Az örök kétely élteti - A mi nyolcvanéves Marikánk nálunk/velünk van igazán itthon


/Szombathelyi7 – 2015. november 28., szombat/

 

Egyszerűen mázlink van nekünk, vasiaknak. Lehet(ne) csűrni-csavarni, vagy éppenséggel szerénynek, visszafogottnak is lenni, mert mondjuk egyszerűen (talán) úgy illik/illene, de végtére akkor is igaz ez: minden idők legsikeresebb magyar színésznője – nyolc filmjét mutatták be Cannes-ban, ahol a legjobb női főszereplő díját is megkapta (Déryné hol van? – 1976), életműdíjat is átvehetett (1983) - picurkát jobban a miénk, mint bármely más honi régióiban élőké.
Törőcsik Mari a mi vidékünkön van leges-legelsősorban otthon. És nem „csak” Velemben meg Kőszegen, hanem, bizony, Szombathelyen is. Immár 1973 óta.

Időről-időre futótűzként terjed az örömhír, többnyire kérdés formájában: „láttátok a piacon?”. S meglehet, akkor is érzékeljük itt-létét emitt s amott, főtéren, kávézó teraszán, vendéglőben, amikor csupán a képzeletünk festi oda. Bensőnk bizsergi, hogy bármelyik pillanatban össze is futhatunk/futhatnánk vele; de, ha ez mégsem történne meg a maga valójában, valahogy az egész miliőnk akkor is más megvilágításba kerül, fény fókuszálódik – általa/tőle – ránk is. S persze fészkelődik bennünk a kíváncsiság: vajon miképpen lát(hat) ő bennünket? Hogy érzi magát velünk/közöttünk?
Kobak-számítógépünk memóriaegységét rendesen inspirálja, rögvest ki is dobja a „gép”: hol, miben, mit is játszik most éppen… Hja, azt tudjuk, alapból: a mindenkori Nemzeti Színház az ő bázisa. 1958 óta. A Blaha Lujza téri, majd a Hevesi Sándor téri (igaz, azért voltak ágak-bogak), manapság a Bajor Gizi sétányon, a Dunától épp, hogy (tényleg) kőhajításnyira fekvő színi palota.
A nagy nemzeti-s generáció utolsó mohikánjaként nekünk, személyesen is elmesélte már  – vasi megyei és városi lapban, helyi tévéstúdiókban, teátrumban, agorán, néhány nappal ezelőtt pedig a Savaria Moziban: a születésnapja alkalmából, az Aranykorúak ölelő/babusgató karéjában –, hogy őt, amikor bár a filmes „Körhintán” már(is) a legmagasabb szférákban repült, ragyogott, csillogott világszerte, addig anyateátrumában zöldfülűként kik, mekkora színészóriások is vették védőszárnyaik alá.
„Igen-igen jó közegben dolgoztam, nagyon szerettek engem. Amikor például A tizenhetedik baba nyarában próbáltam – a Várkonyi Zoltán rendezte, játszott benne a Mészáros Ági, Lukács Margit, Gobbi Hilda, Básti Lajos, Bárdy György -, milyen rendesek voltak velem! Abban az időben nem nagyon lehetett utazni, s én minden évben voltam azért vagy Párizsban, vagy Cannes-ban. 1960-ban meghívtak a mexikói Acapulcóba, csakhogy én próbáltam… Mikor egyszer megyek be a próbára, ott áll a Major Tamás, a Várkonyi, az egész társaság, s elkezdenek velem majdnem ordítani: mit képzel maga, hogy kikéreti magát Mexikóba, amikor a Nemzeti Színházban szerepet játszhat ilyen és ilyen színészekkel! S én elkezdtem dadogni: bocsánatot kérek… Máskor gondoljam meg, mondta a Major. S akkor: letérdelt a Gobbi, letérdelt a Básti, a Mészáros Ági, a Lukács Margit, a Bárdy, s így szóltak: kérik a vezetést, ők próbálnak helyettem felváltva, csak engedjenek el. Végül is így kiadtak a Hungarofilmnek, utazhattam. Szóval ilyen emberek között tanultam a szakmát!”

S cseng ott, legbelül a mi földink megélt, megszenvedett életérzeteinek nem egy s nem kettő eszenciája (kivonata), esszenciája (lényege) is: „Amikor valami nem sikeredett, vagy bukást éltem át, akkor az első sokk után rettenetesen bíztam magamban. Amikor valami nagyon nagy siker ért, akkor az első eufória után rögtön azt mondtam, hoppá, csak ennyit tudok? Az örök kétely kell, hogy mindenkit éltessen.”

Marika – s ki ne tudná, Marián-nak kanyarította be a Heves megyei Pély jegyző ura a nevét /véletlenül/ az anyakönyvbe 1935. november 23-án, gyermekkori „színjátszó-társai” pedig Mariannak szólították – szinte soha nem felejti el elsősorban miattunk, az őt példának tekintő/tartó, benne a művésznőt s az embert egyszerre/egyaránt tisztelő, becsülő, őt követni szándékozó nemzedékek érdekében kifejteni: „Amikor elkezdek hinni valakinek, akkor nem tudna velem örömmel dolgozni, ha bizonyos pillanatokban nem inspirálnám őt vissza, nem adnék neki valamit. Ebből születhetnek szép pillanatok.”
S persze, hogy itt(hon), Vasban, velünk együtt élte meg: „Sok-sok évig innen egyfelé nem volt kijárat. Ennek persze azért örülök, mert így bejártam az Őrséget, minden falut és várost. Voltam az összes templomban, parókián, ismerek minden szép házat, hiszen folyton ezen a vidéken kirándultunk. Aztán egyszer csak átéltük, hogy akkor mehetünk át az addig számunkra csukott részbe, Ausztriába, amikor csak akarunk… Amikor néha csak úgy szórakozásból kijelentettük, no, menjünk át a szomszédba valahová, hosszú ideig mindig azt mondtam a határon: hihetetlen, hogy az ember csak úgy átmegy. A két gyerek mindig nevetett, mama, hagyd már abba, ez olyan természetes! Nekem pedig mégsem az.”
Nekünk, itt élőknek pedig immár több mint négy évtizede az a legtermészetesebb, a legmegnyugtatóbb, hogy Törőcsik Mari a miénk a leges-leginkább. (Ennyi önzőség, ugye, bocsánatos?!)

Egyszerűen mázlink van nekünk, vasiaknak. Adja a Jóisten, hogy ez így maradjon még nagyon, de nagyon sokáig!

                                                                         Szenkovits Péter

                                            

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2015. november 23., hétfő

Törőcsik Mari ma nyolcvanéves! - A Jóisten tenyerén (Vendégségben Velemben; 2007)



Pély, a szülőfalu; szinte az egész világ meghódítása úgymond színészileg, és most Velem - ahol élete pátjával, alkotótársával, Maár Gyula filmrendezővel él -, jegyzem meg Törőcsik Marikának, akiből harmónia, szeretet árad otthonában. „Ó, ne mondjon már nekem ilyet…”, szabadkozik, s mintha el is pirulna, mint a Körhinta Pataki Marija tette nem is egyszer.

 „Igen, velemi vagyok. Nézze, olyan régóta élek… Járok azokon a helyeken, ahol korábban is megfordultam, de nem okoznak bennem semmit. Ha viszont a szülőfalumba hazamegyek, akkor megrohan minden. Ahogy múlik az idő, a gyerekkor marad meg legjobban az emberben…
Fényesen gyönyörű karácsonyaink voltak. Nem is tudom, tudtam-e a gyerekeimnek olyan karácsonyokat rendezni… Csodás szüleim voltak; ez meghatározta az egész életemet. Meg az, hogy nem egyedül voltam, hanem a testvéreimmel. Emlékszem, még a háborús karácsonyok is… ’40-től apám katona volt, ’42-ben ott volt a II. Magyar Hadsereggel a Donnál. Amikor még otthon volt, kis szobabútort faragott nekem. Imádtam a rongybabákat is, azokat anyám készítette. Voltak gazdag karácsonyaink is; elég jól éltünk a háború végéig.
Egy katona hozta a hírt apám bajtársától, hogy édesapánk meghalt. Anyámnak gyönyörű, vörös haja volt, ami aztán csomókban hullt ki. Nem kopaszodott meg, csak erősen hullott a haja. Amikor később visszanőtt, sokkal világosabb vörös lett. Nem hitte el, hogy meghalt az apám. Megfogadta, hogy amíg haza nem jön, nem gyújt rá.
Karácsony előtt takarítottuk a templomot; mivel kicsi voltam és könnyű, álltam az oltáron, mostam le. Valaki futott be a templomba, hogy jön az igazgató úr! Leugrottam és rohantam… A nővéremet a szomszéd Lajos bácsi hozta haza szekéren Egerből, a zárdából. Mater Orsolya, a tisztelendő anya, a főnökasszony az ott rendezett karácsonyi ünnepségen azt kérte – minden évben kért ilyenkor valamit – az ötvenkét bentlakó előtt, hogy Törőcsik Teréznek az édesapja jöjjön haza. Lajos bácsi Terézt belebújtatta jó meleg, irhabunda lábzsákba, s szénában feküdt a nővérem a kocsin. El is aludt. Mikor megérkezett és kinyitotta a szemét, az apám hajolt fölé…
Anyám kis kosárkát hordott a karján, állandóan napraforgómagot pattogtatott a cigaretta helyett. Egyik karján Melinda húgom, másik karján a kosár. Ott állt, mi meg futottunk apám elé… Amikor aztán apám cigarettával kínálta, azt mondta, hogy soha többé nem mer rágyújtani. Nem is gyújtott rá, pedig erős dohányos volt.”

Később Marián (akkor még így hívták, bár szülei Mariannra kereszteltették, de a pélyi anaykönyvbe véletlenül Marián került) is Egerbe került, az orsolyáknál lakott és az angolkisasszonyokhoz járt.
„Mater Orsolya csodálatos, fiatal apáca volt! S ha az ember tízévesen bekerül egy zárdába… Ahogyan az orvosok, a tanárok, a takarítók, a vasmunkások, a művészek, úgy az apácák között is vannak ilyenek is, meg olyanok is. Ő egészen rendkívüli nő volt. Nagyon szerettem; mindenki imádta. Mint utóbb tőle megtudtam: az egyház egyezséget kötött a Rákosi-rezsimmel, hogy amikor megszüntetik a rendeket, bizonyos létszámú szerzetesek elhagyhatják az országot, ezért Mater Orsolya az utolsó évben franciául tanult, Mater Letícia meg olaszul. Nyilván már tudták, hogy ki, hová kerül. Mater Orsolya aztán Grenoble-be ment; Franciaországban az orsolyarend a legfőbb apácarend, a királyi családot Grenoble-ben az orsolyák nevelték. Ő mondta mindig, ha bármikor, bárhol jelentkezik, ő Lövei Olga. Miután a Körhintát bemutatták Cannes-ban, kaptam tőle egy levelet. ’Drága Maricám! Te vagy te?’ És megírtam, hogy én vagyok én… A hatvanas évek végén megengedték, hogy beutazhasson. De csak civil ruhában lehetett. Mondta is, hogy amióta letette a fogadalmat, most először van civilben. Elvittem az InterContinentalba vacsorázni. Mater Orsolyának hívtam. Azt mondja: ’Miért hívsz így?’. Azt feleltem, hogy most már szabad ezt mondani, és hogy büszke vagyok rá… Nagyon finom szürke kosztüm volt rajta, gyönyörű gyöngy a nyakában. Hihetetlenül elegáns volt. Elmesélte, hogy a francia apácák elmentek vele vásárolni. A frizurája is nagyon szép volt. Nagyon kedves volt; később többször is találkoztunk.
Jelölt volt Egerben a pélyi tisztelenő úr húga is, Verrasztó Teca. A rend feloszlatásakor tizenhét-tizennyolc éves lehetett. Amikor az angolkisasszonyok aztán újra átvették az iskolát, meghívtak Egerbe, mert látták a tablón, hogy ott végeztem. Kérdeztem tőlük, tudják-e, mi van az orsolya zárdával? Elmondták, hogy az a nagy épület annyira tönkrement – általános iskola volt benne -, hogy a Grenoble-i székhelyű orsolyarend nem tudta visszavenni és felújítani. Inkább épített egy gyönyörű kis zárdát. Megkérdeztem, hogy ki a főnökasszony? Megtudtam, hogy Mater Skolasztika. Kiderült, hogy ő Verrasztó Teca… Meglátogattam. Gyönyörű volt még akkor is. Kérdeztem tőle: hogyhogy, hiszen annyira szép lány voltál, és még nem is voltál fölszentelve... Ezt azonban akkor titokban tartották és utóbb lett apáca. Most Egerben játszottam Ózét; a Kaszás Gergő miatt mentem el, mert nagyon szeretem őt, s Eger városa miatt is, mert azt is nagyon szeretem. Fölhívtam a zárdát telefonon, de, sajnos, közben meghalt…”

További szeretett személyek egyikét-másikát is megidézi Törőcsik Mari.
„Meg szeretnék emlékezni Édiről, Tóth Pálnéról, anyám első unokatestvéréről, aki Pestre került. Egyszer Aldebrőn, ahonnan a család származott, talákoztunk. Szaladgáltam az udvaron a Tóth gyerekekkel, mindegyi kisebb volt nálam. Egyszer csak Édi azt mondja nekem: ’Te vagy az egyetlen, akit el tudnék fogadni még a három gyerekem mellé’. S miután fölvettek az Alkotmány utcai közgazdasági gimnáziumba, Édiéknél laktam. Édi a második anyám volt. De valamennyi családtag szeretett, magától értetődően ez az érzés kölcsönös volt.”
„Engem a sors, vagy a Jóisten mindig a tenyerén hordott. A főiskolára például az első év után jóformán be se jártam. A Körhintát 1955-ben forgattuk… Az osztálytársaim engem hihetetlenül szerettek; valahogy talán ez rajtam is múlott kicsit. Mindig velem izgultak. Emlékszem, amikor meghívtak a francia követségre - ez még a párizsi bemutató előtt volt -, mert Cannes-ba ugye nem engedett ki a főiskola, szóval készültem a követségre; az egyik osztálytársamnak a cipője, a másiknak a harisnyája volt rajtam… Fölöltöztettek. Néha úgy estem be a főiskolára, beleszóltam valami vitába. A Fonyó Joci egyszer azt mondta: ’Te ne szólj bele, mert elszalad veled a ló, menjél föl, csinálj fekvőtámaszokat, mert elég girnyó vagy!’ Vagy bezártak a szekrénybe, ahol a tornaruhákat és a tornacipőket tartották. Kérleltem őket: engedjetek ki, nem fogok elszemtelenedni! Nagyon-nagyon szerettem őket!
A főiskolán kiváló tanáraim voltak; Gellért Endre indított el engem ezen a pályán, úgy bízott bennem! Nem is tudom, miért… Majd bekerültem a Nemzeti Színházba a nagyok közé. Major Tamás ’56 után felújította a Vízkeresztet, én voltam a Viola. Hát, én tudtam, hogy semmit nem tudok, semmit. Annyira féltem, hogy a Major elkezd velem ordítani. Tizennégy nap alatt újjították föl, a harmadik napon azt mondja a Major: ’Törőcsik, jöjjön le!’. Alig tudtam letámolyogni. Mondom: ’Tessék, Majot elvtárs’. Ő: ’Maga semmit nem tud. Én magával nem tudok mit kezdeni. Én: ’Tudom, hogy semmit nem tudok’. Azt mondja: ’De egészen kiváló ízlésre vall, hogy az általam úgy utált általános színészi eszközöket nem képes használni. De pontosan érez maga mindent. Majd leírják magáról, hogy nem jön át a rivaldán, ne törődjön vele, majd itt megtanulja szépen a saját eszközeit. Behívom Mészáros Ágikát, hátha tud magának segíteni.’ (Ágika egy évig le volt tiltva…) És előttem fölhívta: ’Ágika, itt van ez a lány, gyere már!’. Ő rohant és segített. Semmit nem tudtam tőle ellesni… Egyébként imádtam, de, azt hiszem, ő is engem. Az volt még a csodálatos, hogy azok a nagy ’vadak’ – abban az évben szerződtem a Nemzetibe, amikor meg is buktam a Vízkeresztben…-, szóval a kollégák szavazatai alapján megkaptam a Farkas-Ratkó díjat. (Egyik évben egy fiatal férfi színészre, a másikban egy fiatal nőre szavaznak.)   A Mészáros Ági, a Somogyi Erzsi, a Lukács Margit és a többiek azt mondták, hogy bármit írnak rólad az újságok, te ide, közénk való vagy. Nagy szó volt!
Még szeretnék kitérni Bara Margitra. Általában nincsenek barátnőim, nagyon jó kolléganőim vannak, de a Margit nekem olyan, mint a testvérem. Azt hiszem, ő az egyetlen a kolléganőim közül, akit elvittem a szülőfalumba is. A családom is ismeri. Nagyon szeretem. Annyi méltánytalanság érte már! Azon nagyon csodálkozom, hogy mondjuk a filmszemléken az életműdíjat még miért nem kapta meg. Pedig ő ott van a sor legelején. Nagyon nagy színésznő.”

Kortyol kávéjából. Szemében nem gyertya, hanem nap fénye ég. Fölmelegíti az embert. Mosolyogva meséli, hogy a Jézuska náluk is összeír(t), csomagol(t)… „Az ember nagyon izgul. Nem tudom, hogy a fiam és a felesége haza tud-e jönni Saigonból, de a lányom és a párja megérkezik Londonból. És természetesen elmaradhatatlan a karácsonyi pulykám. Mindig ugyanúgy készítem…”

Búcsúzáskor csendesen így szól: „Velemben szeretném leélni a hátralévő életemet. Tudják, nagyon szeretek élni…”

                                                                        /Szenkovits Péter - 2007/            

 

 

 

 

 

 

2015. november 22., vasárnap

Élni s nem félni - Az Őrült Nők Ketrece - "Ne menj tovább, barátom..."

                                                  Gordon Zsuzsa (1929-2015) emlékére
Őszinték, Nagylelkűek Keverék(elegy)e (ŐNK); ha ezt a mi kis „mulatónkat” – Föld-galacsinunkat – ekképpen is nevezhetnénk, egyszer, valamikor… Talán(y).
Az Őrölt Nők Ketrece (ŐNK) Alföldi Róbert rendezésében: nyolcvankettedik előadás, a Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színháztól, Stohl Andrással és Hevér Gáborral a főszerepekben, Szombathely, Sportház. Kiáltás/kiállás mindazokért, akiket valamiért – mert mások, mert „csak” – megjelöl/t/ünk, megaláz/t/unk, kirekeszteni próbál/t/unk.
Az egyetemes emberszeretet közösségi példázata.
Négy nappal Párizs – 2015. november 13., péntek - után.
Milliárdnyi emberfia szíve a francia trikolór színeiben.  
A laptop (bár) üzemképes; a szavak (mégis) ki tudja, hová gurultak?
S újabb péntek – Bamako.
Bombamellényes Brüsszelben...
Nem, nem 2001. szeptember 11. az origo, ez bizonyos.
Már négyezer éve… Közel? Keleten?
Négymillió esztendeje?
S melyik bolygón? Ki kezdte? Miért?
Hány ismeret(el)lenes az egyenlet; billió?
Nézzünk(?), nézzek legelébb is abba, aki a legközelebb áll hozzánk/hozzám: magunkba/magamba. Merthogy a saját galaxisom távolodott el tőlem a legmesszebbre… Ezért is kell (vajon) a stukkert másokra szegezni? Pléh üdítős-szerkezetet poggyászba csempészni, ártatlanokat/ártalmatlanokat revansból szétszóratni…
Sorsosztó dívány(ok)on a nagy Rendezőt játszani/alakítani? Szerepcsere az Örökkévalóval? Nekem aztán ide a léteteket!
Sátáni tudat- és lélekcsavarodás.  

Gyújtsunk/gyújtsak gyertyát. ÉRTÜK: a tiszta lelkűekért.
S hogy ki-ki a saját csendjét – ebben a bődületes, pokoli /világ/politikai hang- és képzivatarban – meglelhesse. Vajon megtalálhatja-e?
Pszt! Tompít(ás). Kísérleti ön átadás/-vétel. „Pró-ba”.
Újra meg újra. Hátha. Nem szétkürtölve, szétfröcsögve, rázúdítani a szennyesünket folyamatosan más(ok)ra. /A látszatörömeimtől is mentsd meg uram a kortársaimat!/
Tolerancia, nyitottság, elfogadás - önmagammal; meghallgatni, mit is súg a hangtalanságom. Az önkéntes szilencium elűz(het)i az önkény(eme)t. Megelőz(het)i a további /te jó ég!/  elembertelenedés(eme)t. Az elcsitulás nem a gyávaság(om) jele, éppen ellenkezőleg: a saját – szolid/szelíd szólamra találásom időszaka (lehetne).
Legbensőmet simogató – mesterkéletlen - hangvilágra ébred(het)ek.
S legelébb is súgjak, súgok(!) magamnak valami szépet. Hogy meghallhassam azt a másikat – megértsem az eltérőt/különbözőt is - bennem.
S ők, szóval: „azok”, miért is lennének gyarlóbbak, mint önnön saját lényegem?
Értéknek – lenni, tartozni - valahová: közös, öröm, forrás.
Hát – máris(?)/mégis – együtt.
„Talán valóban mottója lehetne életünknek ez a mondat: ’Ne menj tovább, barátom…’. Akkor se, ha azt veszed észre, hogy fiatalok egy csoportja, minden ok nélkül, fenyegetően vesz körül valakit a földalattiban – csak azért, mert más a hajviselete, vagy, mert nem tetszik az arcbőrének a színe. Talán ez az egyetlen, amit megpróbálhatunk, talán ez az egyetlen remény…”. (Ember Mária író/újságíró - Holokaust emlékkönyv, a vidéki zsidóság deportálásának 50. évfordulója alkalmából, TEDISZ, Budapest, 1994)
Talán. Valamikor? Egyszer…
Most!
ŐNK: Őszintén Nagylelkűek Közössége!

                                                2015. november 21-22.

 

 

 

 

 

 

 

2015. november 8., vasárnap

007 - James Bond-ok volnánk, csak (még) nem tudunk róla


A halottak élnek. Mexikóvárosban, Tangerben, Londonban, Rómában, Tokióban, az Alpokban (a Kárpátok ölelte medencében)... Égen, földön (Földön), levegőben (s légüres térben), azaz bárhol, bármikor föltámad/hat/unk.
James Bond örökéletű. Ez szép tőle (is). Sean Connery, George Lazenby, Roger Moore, Timothy Dalton, Pierce Brosnan, Daniel Craig…
A nevem… (Nem ér!? Ez azért így túl egyszerű lenne.)
De mégis: kinek is a bőrében-képében vagyok éppen most itt? Miért?
S mi lehet a titka annak, hogy ez a 007-es ügynök – a filmes szülemény – mégis több lehet, mint önmaga(m)?
Mindenkori tervezőiben, (újra)alkotóiban, megálmodóiban van valami közös, azon túl, hogy az efféle mozi-teremtés igen-igen jó üzlet. (Hm.)
Kopogtatás, kacsintgatás belénk/felénk, legbelülre: hahó, öcskös/kisasszony, nincs ám lehetetlen!
És, ha ezerszer tudjuk – mert megtapasztaltuk -, hogy ez egyszerűen hazugság, akkor is bedőlünk újra meg újra a 007-es ügynök(ök)nek.
Átvág(nak) bennünket, megint? Na, és! Hagyjuk. Önként és dalolva. Mert (így) elhisszük magunkról azt (is), amire egyébként soha nem voltunk, nem vagyunk, nem is leszünk /már?/ képesek. Hogy mégis meg tudjuk váltani a világot.
Hivatalosan 1962 - a sorozat nyitánya - óta. De /talán még/ mindenki be tudja helyettesíteni a saját évszámát (születési dátumát); hogyan is „bondolom” én ezt az egészet?
Spectre (ami, ugyebár egy ördögi szervezet neve) – A fantom visszatér. Színes, belém beszélő amerikai-angol akcióthriller. Csepp(entés). Amennyire parányi, annyira sűrítmény is egyben: belepréselték az emberiség mai (legaktuálisabb) kvíz kérdéseit/témáit. Még az általam – szerencsére igen sokunk által – nagyra becsült Angela Merkel, aki a világ XXI. századi lelkiismerete, is mintha megjelenne benne, egészen áttételesen…
A fő- és mellék gonoszokról pedig nem beszélve. Minta akad(t) ezúttal is garmadával. Nézzünk csak körbe, legelébb saját magunkon belül, s picikét távolodjunk; a sátáni hadoszlopok strigulázásában - illetve leginkább azok eltüntetésében - mindig is jók voltunk.
Csaknem mindent, ami ma elérhető/megszerezhető - s persze, e megállapítás is, mint az összes eddigi reflexió(m): nagyvonalú leegyszerűsítés - bevet Sam Mendes második  Bond-rendezésében.
Lenyűgöz.
Mintha ott lennénk egyik-másik szerkesztőségi/film-ötletelési értekezletén: ide és ide kérek (tíz)ezer ötletet, még többet s többet, aztán, kiszórni majd mindegyiket, újra és újra agyalni kéretik! Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Kifulladásig.
S csak-csak alakul(gat)hatott a képlet; megvan! Igen! Megmondtam, ugye!? Csattanhattak a praclik/pacsik, hogy aztán megint lehessen kezdeni csaknem mindent elölről… Mindez (is) süt, szinte perzsel a legfrissebb Bond-ból.
És pezsdít e példa. Legalább merj belekezdeni te kuka néző: élet- s értékmentésbe. Megváltás-próbálkozás-szerűségbe. Európában. A Közel-Keleten. Mexikó(város)ban…
Az élők – a hősök is (előbb-utóbb), hja, kérem - meghalnak.
De miért ne hinnénk/hihetnénk mi is a jó Bondunkkal együtt, hogy újra és újra, bárhol s bármikor föltámad(hat)unk. Így vagy úgy.
Aki nem hiszi (nem hisz benne), járjon utána…

                                                    2015. november 8., vasárnap