Mert megérdemeljük. Rangos (élet)pályára nem vagyunk sem méltók, sem alkalmasak; húzzunk el „a színről sietve!”. (Szörényi-Bródy; 1968) Vagy/és: mélyedjünk magunkba. Nagyon-nagyon. Hol rontjuk/baltázzuk el - újra meg újra?!
„Hazajön a fiad.”(Ady; 1909)
Reisz Gábor (1980) Rossz versek című filmjét valószínűleg azok nem fogják megnézni, látni, érteni/érezni, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá. Akiket beszippantott így/úgy/amúgy, ekkor/akkor/amakkor - a kollaboráció. (Pejoratív jelentése: „hazaáruló együttműködés az ellenséges megszállókkal”; Idegen szavak és kifejezések kéziszótára – Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994) Szövetségkötés a mindnyájunkat megkísértő ördöggel.
Megalkuszom, behódolok, vagy csak (hm) ilyen-olyan kompromisszumokat kötök?
Melyik énem kerekedik fölül?
Mért vagyok itt? Mi a dolgom? A küldetésem?
Reisz Gábor létfilmje mestermű.
Mit szólna a kisded, a kisiskolás, a gimis, a főiskolás énem a mai lényemhez? Mi a lényegem; van-e egyáltalán? Miképpen definiáltatták velem? Mikor/mit fogadtam el? Miért, miért, miért? Mi minden (nem) kristályosodott ki bennem? Általam? Velünk együtt?
Mikor, hol, hogyan, miért kaptam – kapok - gellert? Miért a könnyebb ellenállás irányába állítottam/állítom zöldre a szemafort? Mások manipulálnak. Persze, Pityu!
A Rossz versek (a cím nem éppen csábító, de végtére – utólag rájöttem: mégiscsak klassz) a mai meg a tegnap(előtt)i Magyarország tükörképe. Az enyémmel, a tiéddel, az övével; a miénkkel, a tiétekkel, az övékkel. Összességében: nem lehetünk (finoman szólva) büszkék. De ne kenjünk senkire semmit; nekem sincs dicsekedni valóm.
Olyan szép, igaz, tiszta a Rossz versek!
Baráti kézfogás.
Nem mutogat, nem utasít, nem jelenti ki, hogy csak így, csak úgy, csak amúgy rázzam magam gatyába.
Tükröz. Ábrázol. Kifejez. Mond. A valóság sok-sok szelete egyszer csak kezd összeállni bennem általa; pontosan azért is, mert a saját felelősségemre apellál.
„Százszor is, végül is.”
Reisz Gábort piszokul irigylem. Leginkább azért, mert az általa rendezett filmjében ő (no, a maga valójában) lehet a főszereplő a vásznon. Nyilván megvan benne az (a másik) életfilm is, ami mindnyájunkkal, mindnyájunkban forog/játszódik, s amelyben a már jelzett legfontosabb (úgy hiszem) „tételre” keressük (ha, amennyiben…) a választ: be tud-e szippantani bennünket egyrészt úgymond a saját bejáratú, másrészt, nevezzük így, a társadalmilag kitenyésztett/kifejlesztett/génmanipulált sátán?
Szeretni valóan naiv is a Rossz versek. Tüneményesen feltételezi, hogy kiben-kiben csak-csak-csak előhívható a makulátlan, gyermeki énje; autentikus énjeinek sokasága. Akik/amik közbeszólnak, megálljt parancsolnak, amikor el akarom árulni az egyetemes emberi, krisztusi értékeket.
Boldogság látni a fantasztikus Monori Lilit (1945) Valiként. Ezúttal sem játszik: él. Akárcsak anyaként Takács Katalin (1951), akit úgyszintén a legnagyobb magyar színésznők között tartunk számon. Apaként Kovács Zsolt (1951) az apukánk; egyúttal a mai szülői énünk/énem is. (Huh!)
A lehető legjobbkor kapjuk Reisz Gábortól (a VAN valami… után) a második, szintén nagy/átütő filmjét.
Érdemes értünk – nekünk - áldozni?
Ugye, „Lesz még egyszer ünnep a világon.” (Vörösmarty; 1854), lehet felhőtlen a nap(unk), hamisítatlan/hiteles a lap(unk)?!
2019. január 31.
