Már megint, avagy mint mindig is: a tyúk vagy a tojás?
Ez a Lear! Ez a Lear?
Amikor nem sokkal azelőtt még a szíve csücske volt a harmadik leánya, Cordelia, akit - mi a csuda is történt ezzel a vénemberrel; az emberiséggel? - ekképpen jellemez a veterán "zapa": "...e nyomorult, / kit elfogadni csaknem / Pirúl a természet.". (Vörösmarty-fordításunk van, Nádasdy-féle - sajnos, még - nincs.)
Van bőr a képén e tisztaságot bemocskolni?
Hát, kérem, mire számít(hat majd) az a bűnös, akinek a záloga a kezükben van?
De tényleg?
Nem arra, amire (tudjuk jól, mire), hogy a partvonalon túlra hajítja a sors, a lába se érje a földet?
Nézzen már magába, a jó életbe!
A legjobb barátját, Kent-et (aki az őszinteség jelképe, ergo, rossz politikus) meg - csak azért, mert: ébredj, eszmélj, te, agyament király! - száműzi, ripsz-ropsz?
Ki is vakíttatik meg akkor legelébb és nem csak mindkét szemére; de kiveretve az összes biztosítéka, s zárlatossá zavarodva mindene, egész lény(eg)e?
(És milyen lehetett vajon az az "igazi", eredeti énje? Kételyeink lávafolyama gyorsul föl - vissza az időben...)
A francia király látlelete professzionális hentes bárdjának holtpontos nyisszantásához hasonlatos:
"Ez rendkívüli, / hogy az, ki legkedvesb volt csak imént, / Dicséretednek tárgya, balzsama / Agg napjaidnak, legdrágább s becsesb, / Egy perc alatt oly szörnyet vétkezett, / mi kedvezésid annyi jeleit / lefosztja róla. / Vétsége, úgy hiszem, / Oly nagy lehet s természet-ellenes, hogy / Vagy ő szörny, vagy korábban hirdetett / hajlandóságod jön gyanú alá, / mit róla hinnem oly hit kellene, / Melyet csoda nélkül az ész soha / belém nem olthat.".
Ha ebből az aspektusból közelítünk - nagyon helytelen lenne másból, illetve lehetne éppen, de zsákutca; bár ez ide, túlontúl enyhe kifejezés, inkább: tébolytúra? -, akkor aztán turbóra kapcsolnak az agytekervények, és olyan sorozatgyártásba lendülnek, hogy az üzemcsarnok szalagjainál majdhogynem lehetetlen lekapdosni a (vég)termékeket.
Ember legyen a talpán, aki - itt és most - szortírozni tud.
De, ettől is - valahol, morbid vagy nem - szép ez az egész létzuhatag. (Vagy ez mazochizmus?)
Persze leginkább bestiális, barbár, brutális.
Ki-ki milyen me(l)ós, a szerint viheti (hová? - haza -; kinek, hol is van?) a jussát. Kápéban vagy természetben - természet- és/vagy társadalomellenesben... (Hi-hi. Igen: őrület!)
Ez van.
És mindez - meg még mi minden más is! - a székesfehérvári Learben.
Avagy a vörösmartys társulat - mélyszántása, magültetése - teremtése által: bennünk.
A múltunk, a jelenünk - ugye, azért nem látnokok is? -, a jövőnk, kérve kérjük, tényleg ne(m)...?
A csuda vigye az egészet. Hajítsunk fejszét a tükör felé, milliárdnyi részecskévé fröccsentéséhez (tenger és csepp...); ahogyan máskor oly' könnyen szoktuk volt.
De most(?) történt valami.
Ámbár: megint. (Mint mindig!?) Közép-Európában. (Ennyire persze ne szűkítsünk! Ne szőkítsünk...)
E vörös iszap elöntötte sártekén.
Diktátor volt hát Lear - is - annak előtte? Alighanem. Az. S csupán néhány - no, kettő-három-négy-öt - liblingnek megengedve a gyeplőjét (így ideig-óráig lehetett önmaga Gloster és egyik hű embere; Cordelia, Kent, Edgar, Bohóc...), s miután a kantárszárat a lovak közé hajítja az esztelen, utánam az özönvíz?
Csak nem azt képzeli, hogy az áradat majd pont őt kerüli ki? A nagy-nagy uralkodót.
Öntelt. Stupid.
De tényleg, mégis mit vár - cserébe?
Amúgy meg soha nem tudjuk meg - nincs új a Nap alatt -, hogy mi volt előbb: a sátán(i) avagy az angyal(i)?
A harc permanens; a teremtés, az ősrobbanás óta?
A tojás zápul, a tyúk mutálódik.
Mi eközben mind - egyre tempósabban (gyorsuló idő...), szép sorban - kikattanunk.
Learekként - a jó Bohócainkkal áldva-verve - meg hiába verjük utóbb a fejünket a falba, erőnek erejével, hogy micsoda balfékek is voltunk; késő.
Minden odaveszett volna?
Végképp? (Bélkép.)
Vagy egészen mégsem?
Alban(y): "... - Jelenleg fő ügyünk / Az általános fájdalom. (Kenthez és Edgarhoz.) / Ti ketten, / Lelkem baráti, kormányozzatok, / S tartsátok fenn a sebzett államot.
...Nehéz idő sújt: itt engedni kell, / és mondanunk, mi fáj, nem ami illik. / A legkorosb legtöbbet szenvedett. / Ifjabbak, akik itt vagyunk, nem érünk / Ily dolgot, s nem jut ily sokáig élnünk.".
Szenkovits Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése