Özvegy Maléter Pálné Gyenes Judith: „Nem egészen így gondoltuk”

Mottó: Szabad ország, szabad egyetem!

Az 56-os mártír honvédelmi miniszter, Maléter Pál özvegyének, Gyenes Judith-nak a földi maradványait a 301-es parcellában – férje sírjában – helyezték örök nyugalomra 2019. december 14-én. A budapesti Újköztemetőben az egyik gyászbeszédet én mondhattam. Ebből idézek.

„1958. június 17-én a nővéremék hallották a rádióban… Én éppen temetőben dolgoztam segédmunkásként; még nem indultam el a munkahelyemre. Taxiba ültek, hogy minél hamarabb ott legyenek nálam. Amikor a taxisnak mondták, hogy azért siessen, mert az ő húguk a Maléter Pálné, és bemondta a rádió, hogy az ítéletet végrehajtották, a taxis nemhogy sietett, hanem félreállt, ráborult a kormányra és zokogott…”, idézte fel Judith a Wesselényi utcai lakásában. 2018. április 21-én együtt tüntettünk. Keserédes mosollyal figyelte a Belvárosi Színház melletti járdaszigeten nézelődve a hömpölygő tömeget. „Hová valósi?”, kérdezte a mellette álló, középkorú, szakállas férfiútól. „Kőbányai”. „Az én uram is ott van. A 301-es parcellában.” Judith boldog meg szomorú is volt. „Tudja, Péter, csak azt sajnálom, hogy engem már nem ismer itt senki”, jegyezte meg. Kiabálni kezdtem: „Itt van velünk Maléter Pálné, a vértanú honvédelmi miniszter özvegye, Gyenes Judith! Itt van a mártír özvegye!”. Az előttünk haladók, a körülöttünk lévők elkezdték tapsolni, éljenezni! Nem felejtem el arcán azt a mosolyt; a közösen, az együtt, az egymásért, az igazságért, az igazságosságért, a szolidaritásért kiállás csodáját! Hogy csomó „senki” egy jobb, egy becsületesebb Magyarországot szeretne. Eggyé forrt ott mindenki, mindenkivel. 2017 március idusán, kabátunkon kokárdával, a Vígszínházba mentünk, megnézni A Pál utcai fiúkat. Amikor a vörös ingesek vezére, Áts Feri vigyázz-t! vezényelt brancsának a megfürdetett, csuromvizes Nemecsek Ernő tiszteletére, Judith fölsóhajtott mellettem: „Bárcsak ilyen ellenfeleink lettek volna s lennének!”. A Hősök Terén, majd az Új Köztemetőben, s a 301-es parcellánál mit élt át Judith 1989. június 16-án? Ekképpen emlékezett: „Furcsa, érdekes eufória volt, de elsősorban gyász. Én temettem. Harmincegy év után. De mégis, az ember úgy állt ott a ravatalnál, hallgatta a beszédeket, s arra gondolt, hogy most valami borzalomnak vége van, és jön valami más, új, szebb, jobb, igazabb, igazságosabb… De valahogy az emberben mégis van – énbennem van – egy olyan érzés, hogy nem egészen így gondoltuk.” 2019. április 13-án így beszélt Nagy Imréről: „Nem ismertem. Tulajdonképpen a szerepét se nagyon tudtam. De ahogy a börtönben viselkedett, azért nagy emberként gondolok rá. A kommunisták ölték meg, s a Vérhalom téren azokra akarnak emlékezni, akiket a kommunisták öltek meg. Akkor miért kellett onnan elvinni a szobrát? Nem hittem volna, hogy ez a nép ezt ilyen szó nélkül végignézi. Akár fényes nappal is vihették volna, oda se bagózott volna senki rá akkor se.” Maléter Pál miképpen vélekedne a ma zajló eseményekről? – kérdeztem tőle. „Nagyon a szívére venné ezeket a dolgokat. Ahogy mi élünk; az ember megint ’otthon’ érzi magát. Aki a Rákosi-korszakot átélte; valahogy kicsit hasonlít rá. Egypártrendszer; azt csinálnak, amit akarnak. Talán a legborzasztóbb benne, hogy az emberek félnek. És még bennem is van néha: inkább nem mondom ki, ezt nem mondom ki nyilvánosan. A mai rezsimet a hatalomvágy élteti. A hatalom és a pénz. Ez a kettő.” Judith-ot haláláig hívták vidéki, budapesti iskolák, intézmények, szervezetek. Mindenhol rendíthetetlenül, rendületlenül beszélt ’56 fényes napjairól. 2018 októberében az egyik fővárosi gimnázium taxit küldetett érte. Már az iskola környékén jártak, amikor a taxis megkérdezte tőle: „Most tetszik először ide jönni?” „Igen.”. „Miért?” „Rendkívüli történelem órát tartok”. „Tanár?” „Nem”. „Miről?”. „1956-ról.” „És miért Ön?” „Nem tudom, hogy maga hallotta-e már azt a nevet, hogy Maléter Pál?” „Igen, persze, hogy hallottam”, s a taxis a szívéhez kapott. Másnap csengettek a Wesselényi utcai lakás kaputelefonján. A taxis volt. „Két kiló almát meg süteményt hozott. Megköszöntem. Megkávéztattam. Nagyot beszélgettünk. Annyira örültem neki!”, mesélte Judith. Szenkovits Péter

Akit a politika szele megcsapott - Kilencvenöt éves lenne Darvas Iván (1925-2007)

168 Óra, 2020. július 22.

 

A hídember című film (rendező Bereményi Géza) forgatási szünetében tisztelt meg azzal 2001 nyarán Sopronban, hogy – Metternich jelmezében – fogadott. Darvas Iván kiérdemelte a Nagy Imre Érdemrendet. Kétszeres Kossuth-díjas, nemzet színésze. Kilencvenöt éves lenne.

1957-ben tartóztatták le. Lábjegyzetek című könyvében (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001) ekképpen ír erről: „Az ominózus szombati napon (május vége felé jártunk már) csakugyan elhangzott A gerolsteini kaland utolsó csapója, a gyártás pezsgőt bontott, koccintottunk, aztán szétszéledtek a színészek.

Pontban éjfélkor – békésen olvasgattam már az ágyban – fékek nyikorgása, ajtócsapkodás hallatszott. Kinéztem az ablakon. A rövid, szűk kis belvárosi utca mindkét végét egy-egy keresztbe álló, nagy fekete kocsi torlaszolta el, a harmadik meg ott állt meg a kapunk előtt. Tisztára, mint a krimikben!  Enyhén eltúlzottnak, már-már nevetségesnek tűnt, amikor csengetésükre ajtót nyitottam… Már a fürdőszobába se hagytak egyedül bemenni, egy másodpercre se vette le rólam a tekintetét az erre kijelölt kíber (detektív – SzP). Tőlem telhetően fürgén felöltöztem hát, röviden elbúcsúztam a feleségemtől, és négy kísérőm között beültem a házunk előtt várakozó kocsiba. (A többiek ott maradtak, feltehetően házkutatni.)” (157. oldal)
Harminckét hónapot kap. ’59-ben „már” kiengedik. Műanyag fröccsöntő üzem segédmunkása ’63-ig. Miskolcon léphet ismét a deszkákra. ’64-től szintúgy egy szezont tölt a budapesti József Attila Színházban. 1965-1989: Vígszínház.
1990-től: szabadúszás. Művész Színház (1993-1995), Szolnoki Szigligeti Színház (1995). 
1989. június 16.: díszőrséget áll Mensáros Lászlóval az 56-os mártírok budapesti, Műcsarnok előtt felállított ravatalánál; az Újköztemető 301-es parcellájában felolvassák a kivégzett hősök nevét. 1990-től a Szabad Demokraták Szövetségének országgyűlési képviselője 1994-ig.
„Nekem eszem ágában sem volt ilyen aktív politikai szereplést vállalni, ha nem alakult volna ki ez az egészen rendkívüli és történelmileg egyedülálló politikai szituáció, ami Magyarországon ez év tavaszán létrejött”, morfondírozott a Magyar Színész című folyóiratban (melyet e sorok írója adott ki s szerkesztett) Darvas Iván 1990-ben, Tölgyesi Katalin újságíró vele készített interjújában. „A különleges politikai helyzet abban állott, hogy különböző okokból meggyengült a gyarmattartó – ha szabad így fogalmaznom – vagy félgyarmattartó hatalom, amelyik több mint negyven éven keresztül kezében tartotta az ügyek intézését. Fennállott az a veszély, hogy megszokásból, tespedtségből, fáradtságból annak ellenére, hogy meggyengült a gyarmattartó, a helytartók a helyükön maradnak. Úgy láttam, ha nem sikerül a parlamenti választásokon az ellenzéknek, illetve az addig ellenzékben lévő két nagy mozgalomnak, az MDF-nek és az SZDSZ-nek, kettejük közül valamelyiknek átbillenteni a helyzetet ezen a furcsa ponton, akkor marad minden a régiben… Ez volt az a pillanat, amikor felelőtlennek éreztem volna magamat, ha nemet mondok azoknak a barátaimnak, akik arra szólítottak föl, hogy részt vegyek az ő színükben, a Szabad Demokraták Szövetségének színében e küzdelemben, mint országgyűlési képviselő. Elismerem, arra spekuláltam, hogy az én más területen elért ismertségem hozzásegíti ezt a politikai mozgalmat a sikerhez.”
S hogy miképpen fogadta otthon, a család a közszereplését? – firtatta Tölgyesi Katalin. Így felelt erre Darvas Iván: „A családom, természetesen, mélyen ellenezte minden ilyen irányú megmozdulásomat. De hosszú beszélgetések után végül is meg tudtam győzni a feleségemet és a gyerekeket is, hogy ez egy egészen kivételes és ritkán adódó pillanat, amikor ideiglenesen, de minden magyarnak kutya kötelessége, hogy az őt megillető részt a vállára vegye. Én úgy éreztem, hogy az én vállamra ennyi való, és ennyit el tudok intézni. Az a siker, amit abban a körzetben, az úgynevezett tizenkilencedik körzetben (a XIII. kerület egyik része), amit ott a választókkal együtt elértem, végül is igazolt. Ilyen értelemben nem bántam meg a döntésemet, és elvben egyetértek azzal a bírálattal, hogy suszter maradjon csak a kaptafánál, elvben igen, de egy ilyen történelmi pillanatban a suszternek is oda kell figyelnie az őt körülvevő világra.”
Darvas Ivánnal a már említett soproni beszélgetésünkkor szót váltottunk arról is, hogy abban az időszakban, amikor igazán bajban volt, és nem kevesen elfordultak tőle, cserbenhagyták, akkor ezt miként dolgozta fel ott legbelül. „Az is az ember érési folyamatának egy lépcsőfoka. Az is hasznos. Az is nagyon jó, mert, azt hiszem, csak ilyenekből lehet profitálni. Attól tartok, hogy általában az ember olyan fajta, aki nem a szerencséből, nem a jólétből, nem az őt érő előnyökből, hanem a hátrányos helyzetekből, a tragédiákból és a katasztrófákból tanul. Igaz, hogy későn, igaz, csak nagyon lépcsőzetesen, de mégiscsak, azt hiszem, a negatívumok azok, amelyek valamilyen formában előreviszik az emberiséget.”
A Lábjegyzetekben ekként fogalmaz Darvas Iván: „Akárhonnan is nézzük a dolgot, egy biztos: ötvenhat után az ország szellemi krémje volt becsukva. Azok kerültek börtönbe, akik egy végletes helyzetben megőrizték szuverenitásukat, megőrizték az ítélőképességüket, nem ijedtek meg semmiféle fenyegetéstől, nem vártak semmiféle felülről jövő utasításra, hanem a saját fejük után menve, önállóan döntöttek, és amikor alulmaradtak, vállalták tetteikért a felelősséget. A szó legnemesebb értelmében férfiakhoz méltóan jártak el. Még akkor is, ha sokan közülük gyerekek voltak még. Vagy nők.” (211. oldal) / Szenkovits Péter 

 

 

 

Szülőnek lenni - ragály idején

 

„Tisztelt Pedagógus! Nagyon szeretünk a gyerekekkel mozizni, s ez a film tényleg egy igazi csoda volt. Megható. Köszönjük az élményt!”

 „Mellékelve küldöm Barni házi feladatát, de úgy érzem, most van elegem. Nagyon hosszú volt ez az időszak. S mivel már elég közel van a tanév vége, ezért díjaznám, ha a továbbiakban mellőznénk az olyan házi feladatokat, amik javarészt a szülők teendője. Tudja, látja, hogy én igyekszem a legtöbbet kihozni a gyermekeimből... De az ilyen jellegű dolgok felnőtt felügyeletet igényelnek, s mostanság az időm a legkevesebb. Sőt továbbmegyek: megnézném, hogy hány szülő van, akinek fogalma sincs, hogyan kell… Nekem egyébként is három gyermekem van – persze én akartam, de ezt a helyzetet nem, csak így jártunk –, így háromszoros a feladat, ahol segíteni kell. Megértem, hogy dokumentálni kell a dolgokat, de nekem, nekünk pont elég a fő tantárgyakat teljesíteni, plusz a háztartás, plusz a munkahely… Tudnám még ragozni, de szerintem érti a sorok közti szavaim. Köszönöm megértését! Tisztelettel!”

„Őszinte leszek, Kata szerelmes a szomszéd kisfiúba, elvonja a figyelmét és emiatt elmaradt az egyik feladat… De a festményrajzot elkészítette! További szép napot!” 

                                                                                      Szenkovits Péter

Mese a ragályról

Hol volt, hol nem volt… „Hoppá! Megvan! Mit szólnátok egy hercig világjárványhoz?”, csaphatott a homlokára Kína elsőszámú vegyészmérnök-filozófusa a szokásos egyeztetésen. (2019 kora őszén?) „Fenomenalnüj!”, üdvözölhette az ügynökmúltú cselgáncsos-kaszkadőr. „Phenomenal!”, hozsannázhatott a kese üstökös business-man. Tanoncaiknak év elején (?) adhatták le a drótot. „Olaganüstü!”, törleszkedhetett az ottomán labdarúgó-egészpályás letámadó. „Fenomenális!”, hízhat a mája az óta is a focimágus törzsfőnöknek. Minden megy a maga útján. 5G-vel – a G7-ek ellen (is). Miközben égadta világon senki nem mehet sehová. Aki nem hiszi, az nem járhat utána… 

Szenkovits Péter

                                                                        

A legfontosabb, hogy szeretni tudjunk

Anyák napján – Törőcsik Mari és létélményei(nk)

A Kurázsi mama szünetében kopogtattam Törőcsik Mari (1935) öltözőjének ajtaján a győri Kisfaludy Színházban, 1980-ban. Bemutatkoztam, átadtam a gyerekeinek szánt édességet, gratuláltam, adtam/kaptam két puszit (koronavírusnak még híre-hamva nem volt). Azóta szinte nem volt olyan találkozásunk, amikor ne beszélt volna az édesanyjáról, családjáról, pélyi szülőhelyéről (ahol egykori pajtásait is megismerhettem), velemi otthonukról.  

„Első osztályosok voltunk. Már javában benne jártunk a tanévben, amikor, azt hiszem, az édesanyja behozta Mariannt (aki még csak novemberben lett volna hatéves) az osztályba azzal: unja magát otthon, mivel nincsenek játszó haverjai, s hogyha úgy néha eszébe jut, hogy eljönne az iskolába, akkor eljöhet-e? Tehát nem íratja be, csak úgy bejön, hogy teljen rajta az idő”, mesélte 2005-ben Törőcsik Mari egykori pélyi iskolatársa, Várkonyi Rózsi (Tolnai Gézáné). „Eljött első nap, aztán mindennap, úgyhogy ugyanúgy bizonyítványt kapott, mint mink. Én mellém ültette a nagyságos asszony, és negyedikes korunkig mindig egymás mellett ültünk. Nagyon szerettem. Sokszor kicseréltük egymással a tízórainkat, ő ette az enyémet, én meg az övét.”

Marika családját ekképp jellemezte: „Az intelligenciához tartozott, apja (Törőcsik Joachim – szp) iskolaigazgató volt, anyja háztartásbeli (eredeti foglalkozása tanítónő – szp).  A nagyapjáék gazdálkodtak. Övék volt a mozi, a szikvízgyár, a fűszerüzlet, a kocsma. Jómódúak voltak. Egy utcában laktunk, de éjjel-nappal együtt voltunk.  Arra is emlékszem, amikor a Nyilas Misit játszotta; a Jucóka néni, az édesanyja tanította be az előadást. Mindent el tudott játszani már akkor is”.

„Később azt nyilatkozta többször is, hogy ő nem volt szép sose. De nagyon szép volt!”, szögezte le a szintén pélyi Kácsor Vera. „Volt náluk otthon egy babaszoba, egy része üzlet volt, oda lehetett menni, bevásárolni játékból. A szalonjukban volt egy hatalmas zongora, akik ott voltunk, mind klimpíroztunk. Nagyon szerettünk az anyukájának a ruháiba öltözgetni, magas sarkú cipő…

Ha jött hozzánk Mariann, s látta, hogy az ásott kútba ételhordóban le volt engedve a túró, a vaj, akkor azt mondta édesanyámnak: jaj, Rozi néni, mindjárt szólok anyácskának, hogy jöjjön, mert körözöttet eszünk.”

„Uzsonna is mindig volt náluk”, emlékezett Rózsi asszony. „Mindig megkínáltak bennünket. Ott ettem életemben először tejszínhabot. Habverővel verték föl a tejszínt, mindnyájan kaptunk egy kistányérral, mazsolát szórtak rá. Mikor hazamentem, mondom édesanyámnak, maga is csináljon ilyet, mert ez nagyon finom. Aztán csinált. Voltak teheneink, úgyhogy nem volt gond a tejszín.”

„Egy katona hozta a hírt apám bajtársától, hogy édesapánk meghalt. Anyámnak gyönyörű, vörös haja volt, ami aztán csomókban hullt ki. Nem kopaszodott meg, csak erősen hullott a haja. Amikor később visszanőtt, sokkal világosabb vörös lett. Nem hitte el, hogy meghalt az apám. Megfogadta, hogy amíg haza nem jön, nem gyújt rá.

Karácsony előtt (1946-ban – szp) takarítottuk a templomot; mivel kicsi voltam és könnyű, álltam az oltáron, mostam le. Valaki futott be a templomba, hogy jön az igazgató úr! Leugrottam és rohantam… Anyám kis kosárkát hordott a karján, állandóan napraforgómagot pattogtatott a cigaretta helyett. Egyik karján Melinda húgom, másik karján a kosár. Ott állt, mi meg futottunk apám elé… Amikor aztán apám cigarettával kínálta, azt mondta, hogy soha többé nem mer rágyújtani. Nem is gyújtott rá, pedig erős dohányos volt.”

„A Hunnia Filmgyár kapujában állok… Megjelent az újságban, hogy Úttörők címmel filmet forgat Makk Károly, tíz-tizennégy éves korig fiúk-lányok jelentkezhetnek. Hát, én rögtön… El se tudtam képzelni, föl se tudtam fogni, vajon, hogy lehet valaki színész? Jellemző rám, hogy verssel készültem, Petőfi Sándor Szeptember végén (nevet). Bementem. Az udvarig jutottam. Egy magas férfi megfogta az államat, fölemelte, jobbra-balra forgatta, azt monda: menjen el! Ő volt Koza Dezső asszisztens – aki később jó barátom lett. A film végül nem készült el, mert nem engedték megcsinálni a Karcsinak, nyilvánvalóan nem úttörőset készített volna, hanem belerakott volna kis humort meg ezt-azt… Utólag nagyon örülök, mert tájszólásban beszéltem, mindenki kiröhögött volna, elment volna a kedvem, sose lettem volna színésznő… Anyám várt odakint, látta, mennyire kétségbe vagyok esve. ’Ne búsulj kislányom, kimegyünk a Vidámparkba!’ Fölült velem mindenre. Csak a hullámvasútra nem, mert abba sose mertem beleülni. Végül is nevetőssé sikerült a nap. Majdnem lekéstük a vonatot. Magyarán, anyám azt tudta érzékeltetni velem, hogy több is veszett Mohácsnál.”

1999 nyarán édesanyjával is találkozhattam. Éppen függönyt varrt a velemi ház egyik csendes zugában. Beköszöntünk hozzá Benkő Sándor fotós kollégámmal. Szeretettejes, megértő mosollyal nyugtázta, hogy kis időre félrevonulunk leányával az utcai szobába. Beszélgetni. Róla is.

„A kedvenc ételem anyám sonkás tésztája volt. Soha többé nem tudják azt úgy elkészíteni… Meggyúrta a tésztát, összevágta a házi sonkát, ügyelt rá, hogy legyen benne kis zsírosa is. Volt egy olyan edénye, amiben ezt összekeverte a megfőzött tésztával. Betette a sütőbe. Miután kész volt, kifordította, mint egy tortát. Abból vágott. Most is összeszalad a nyál a számban.

És senki nem tudott olyan kocsonyát főzni, mint nagyanyám. S az ő rétese tényleg rétes volt. Nem olyan, hogy van réteslap és töltelék; mert akkor az ember csak tölteléket eszik, nem? Volt benne kis túró, vagy kis mák, lekvár, vagy nem is tudom, mi. De az volt, ami. Egyetlenegyszer Pesten, a Domus Áruház Lehel úti részénél lévő kis boltban kaptam ugyanolyan rétest. Mondom az illetőnek: ember, ilyen csodálatos rétest ma Magyarországon nem csinálnak, nyisson üzletet a belvárosban! Azt feleli: akkor nem lesz ilyen, mert ezt én sütöm. Akkor többet kell csinálni. Én csak itt tudok maradni, ebben a kis üzletben.”

„Anyám kivétel nélkül mindenkihez kedves volt. Mikor főzött, két lány segédkezett. Ő irányított: ezt kavarjátok, ezt így szeretném! Egyszer igen nehéz munka adódott, már nem emlékszem, hogy mi. A két lány szólt anyámnak: tekintetes asszony, ne tessék haragudni, de ezt mi nem tudjuk megcsinálni, kérjük, hogy erre, legyen szíves, keressen valaki mást! Rengeteg cigány nép élt mifelénk, volt cigánysor. S egy zenekar is, amelyik a megye legnagyobb báljaiba meg esküvőkre, lagzikba járt. De, persze nem mindenki tudott muzsikálni. Volt a Tisza-parton egy fás rész, amit nekik adott oda a falu, úgy ettől, mondjuk eddig – kezével mutatta-érzékeltette is Marika. – Csodálatos bútorokat, ebédlőasztalokat, foteleket készítettek. S amikor ezt látták a falubeliek, akkor azt mondták, hogy a fasort meghosszabbítjuk, s aztán kijelöltek egy újabb részt számukra. Mindenki dolgozott és mindenki boldog volt. Visszatérve az említett igen nehéz munkára, amit aztán végül is a Tapasztó Sári nevű cigánylányra bízott anyám. Aki tökéletesen elvégezte a rá bízott feladatot. 

Ezután anyám meghívta őt feketézni. Így, szó szerint, ahogy most mondom. Igen ám, de Tapasztó Sári kifakadt: mit tetszik képzelni rólam, feketézni hívni, engem…? Hja, hogy kávéra? Azt igen, azt elfogadom. Erre anyám: de, nem itt a konyhában, hanem a szobában! Ne tessék mondani!, így Sári. De bizony az én anyám a szobába invitálta. Biztatta: nyugodtan vegyen csak annyi cukrot, amennyit kíván! Sári pedig elképedt: az meg hogyan néz ki, hogy a tekintetes asszony szolgál ki engem?!  Anyám: most maga a vendég!  Tapasztó Sári mélyen sóhajtott: hogy ez milyen finom!

Legközelebb, amikor összefutottak az utcán, kérdi Sári: tekintetes asszony, mikor kávézunk legközelebb? Anyám: várjon csak, a jövő kedden délelőtt ráérek, szabad leszek, szeretettel várom! Hát, így is lett.”   

Mészáros Józsefné, Malvinka arról beszélt Heves városában (2005-ben), hogy élete párjának a családja Pélyben, a Tarnaszentmiklósi utcában Marikáék szomszédja volt. „Családtagként kezelték Jóskát, testvérként szerették, majd miután 1948-ban én is odakerültem, engem is. Törőcsik Joachimék családi élete példa volt. Mindent megtettek a községért. Színdarabokat rendeztek, szombaton és vasárnap mozi volt, utána bál. Jucóka néni tanította a lányokat főzni, a lelke volt a falunak. Soha nem felejtem el aszpikkal leöntött hidegtálait, kávé- és diótortáját. Sajnos, az államosítás után kuláknak minősítették, B-listázták, tönkretették őket. Amikor a végrehajtó kiment hozzájuk, elsírta magát, amikor a zongorára került a sor. Könyörgött, hogy legalább azt ne vigyék el, mert ez a Mari gyerek olyan tehetséges. A család Erdőtelekre került, Marikát fölküldték Budapestre… A férjem halála után Marika arra kért, hogy ne mondjam meg a szomorú hírt édesanyjának, ezt ő magára vállalja, mert Jucóka néni is annyira szerette Jóskát, mint a saját fiát.”

 „Szeretnék emlékezni Édiről, Tóth Pálnéról, anyám első unokatestvéréről, aki Pestre került. Egyszer Aldebrőn, ahonnan a család származott, találkoztunk. Szaladgáltam az udvaron a Tóth gyerekekkel, mindegyik kisebb volt nálam. Egyszer csak Édi azt mondja nekem: te vagy az egyetlen, akit el tudnék fogadni még a három gyerekem mellé! S miután fölvettek az Alkotmány utcai közgazdasági gimnáziumba, Édiéknél laktam. Édi a második anyám volt. De valamennyi családtag szeretett, magától értetődően ez az érzés kölcsönös volt.”                                                                                                                            

Korunk legnagyobb magyar színésznője mindent képes érzékeltetni, ami kapcsolatos az emberrel, illetve a bennünket ért embertelenséggel. A Vígszínházban, az Eszenyi Enikő rendezte Átutazókban (2013) – Hanoch Levin egyfelvonásosa komédia nyolc temetésben – olyan idős asszonyt játszik, aki mindent fölfog, átél, ért, és mindenre halálosan pontosan reagál fizikumán keresztül is kisugárzó itt létével. Olyan élet sűrítményt ad a nézőknek, ami sok mindent elindít bennünk, többek között saját földi (át)utazásunk elemeire is rávilágít. Azokra is, amikre bizony nem lehetünk büszkék. Visszatükrözi a gyarlóságainkat, elesettségében is a mi tehetetlenségeinket, vergődéseinket, szívtelenségünket idézi meg. Kegyetlen egy öregasszony (aki persze még derűs is merészel lenni), mert nem kertel szembesíteni a kérdéssel: te hogyan is állsz anyáddal, nagyanyáddal, a már fizikumban megkopott – bár csak látszólag, illetve annak tartott – tehetetlenekkel? Le kell csak őket írni? Ezek és ezek kipipálandók, mit akarnak még itt? Ugyan már; nem volt már elég nekik e földi paradicsomból, miért nem veszik a kalapjukat, aztán utaznak tovább, mit is számít, hová, bárhova, csak át más dimenzióba; hagyjanak békében bennünket. Hiszen kuss, a nevük. Örüljenek, ha egy-két szép pillanatuk akadt (ha ugyan akadt), érjék be ennyivel. Szanatóriumba velük, ha megszöknek – Törőcsik Mari Bobe Globcsikja nem egyszer meg is teszi, nem az a feladós fajta –, vissza kell őket toloncolni, ha ez sem elég, akkor irány a diliház, mama!

Leírja ez a mai társadalom a korosakat. A Taigetoszon a helyük. Mint mindenkinek, aki más. Így, úgy vagy amúgy. Egyszerűen elbabrálunk mi egymással; legalábbis az igyekezet az aztán megvan. Mindeközben saját magunk alatt is vágjuk azt a bizonyos fát. Csak egy kis boldogságot akarunk kicsikarni az élettől, mindenáron jeligével. Ez nekünk jár. De csak nekünk. Ezért is vagyunk állandóan útközben; csak éppen azt nem vesszük észre tervezgetéskor, készülődéskor, pakoláskor, búcsúzkodáskor, barangoláskor, megérkezéskor(?), hogy egyre kevésbé sikerül megtalálni önmagunkat. Társról, egymásról nem is beszélve.

Az egész világ masírozik valahová. Közben, mintha lennének útitársaink, akik egyébiránt ugyanúgy saját maguk után kajtatnak, nagyjából hasonló eredménnyel, mint mi. Átgázolunk mindenen és mindenkin, csak éppen a lényeg sikkad el: miért is vagyunk itt, ott, avagy amott? Nincs nekünk valami feladat-félénk, bárhol, bármikor bukkanjunk is föl a kozmoszban?

„A lányunk az első elemit Velemben végezte, ahogyan Gárdonyi megírta: még a négy első osztály együtt járt. Előtte fél évig itt volt óvodás. Ő, aki a pesti óvodában egy sarokban állt, nem volt hajlandó a gyerekekkel játszani. Ide betette a lábát, s minden jó volt. Valamennyi osztálytársát ismertem, s az ő jó ismerőseit is. És amikor Budapestre került a Lisznyai Úti Általános iskolába, az nagyon jó nevű intézmény, fölhívott a tanítónője azzal, hogy hol volt első osztályos a Teréz, mert a legszebben ír, olvas és számol. Mondtam az itteni tanító úrnak, hogy meg van dicsérve nagyon!”

„Sose törődöm azzal, hány éves vagyok. Most se azzal vagyok elfoglalva, hanem, hogy igen, az élet véges. 

Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy mit adnék útravalóul a gyerekeimnek? Mondom, ne haragudjon, de ilyen hülye kérdésre nem tudok válaszolni. És egyszer hajnalban fölébredtem, mondom, dehogynem! És meg is kapta a fiam is meg a lányom is: a legfontosabb, hogy szeretni tudjunk. Ez a legfontosabb. Ennél fontosabb nincs a földön.”

                                                                          

Szenkovits Péter                                                                                                         

Önvizsgálat

/Kisalföld napilap, 2001. október 3./

Hányszor voltunk, vagyunk, vagy éppen leszünk terrortámadás áldozatai Közép-Európában? Nem olyan látványosan, mint a Világkereskedelmi Központ volt New Yorkban, nem repülőgépek csapódtak, csapódnak „belénk”, hanem a zsarnokság kifinomultabb – fifikásan kieszelt – eszközeivel félemlítettek meg a múltban és félemlíthetnek meg ma is. Olyanok, akik nem riadnak vissza semmitől sem.

Hány és hány, nyugodtan nevezhetjük így: terrortámadás pusztított itt is – ha csak képletesen is – az elmúlt évezredek során! Felsorolhatatlanul sok. És mégis, valamennyi után föl tudtak tápászkodni elődeink, megújultak, alkottak, teremtettek. Győzedelmeskedett a szív, a józan ész, az értelem a barbarizmus felett.

A jó a rossz fölött.

Más kérdés, hogy vajon mi lehet(ett) az oka annak, hogy ez – legalábbis eddig – mindig csak időleges volt, ideig-óráig tartott, amíg újabb és újabb rémuralom nem nyomasztotta megint csaknem agyon a józanokat.

Világméretű fellépést sürgetnek most sokan a terrorizmus ellen, s igazuk van. Miközben nekünk itt és most azzal is szembe kell(ene) néznünk, hagyhatjuk-e utcán, munkahelyen, iskolában, családban, bárhol, hogy bárkik is megfélemlítsenek, megpróbáljanak leigázni bennünket (ál)indokok fölsorakoztatása okán.

Hm, de nehéz ügy ez. Csak szaladjunk át életszíntereinken, gondoljuk végig, eddig kik, hogyan s miként próbáltak megrémíteni bennünket. Kik próbálnak basáskodni felettünk, kik nem vesznek bennünket emberszámba?

S vajon ki-ki, saját maga őszintén önmagába néz-e, készít-e belső vizsgálatot, vajon számon tartja-e: kit, mikor s miért terrorizált már eddigi életében? Kiket zúzott porrá „eltérített repülőkkel”, s milyen romhalmaz – fájdalom, keserűség, kiábrándultság – maradt (gaz)tette után? Vagy „csak úgy” megszokásból, figyelmetlenségből, nemtörődömségből, ostobaságból, kényelemből, pökhendiségből kiket nyomott vagy nyom el? S miféle mentségeket kreál magának ahhoz, hogy ezt így-úgy, néha vagy gyakran – netán állandóan – megtegye.

A terrorizmus nem „csak” New Yorkban, nem „csak” Svájcban létezik – máig fölfoghatatlan, hogy több mint tucatnyi politikust lőtt halomra egy eszetlen ebben az amúgy békés, nyugodt országban –, hanem a zsarnokság különféle módjai, megnyilvánulási formái itt is érzékelhetők.

Meddig tűrjük még?  

                                                                                     

Szenkovits Péter

Kisalföld, 2001. október 3.

Kötetben: Nincs lehetetlen – Harasztifalu hatóereje (2019)

Az egyik dominó borítja a másikat - Robin Cook: "Az a nagyobb bolond, akit egy másik bolond bolonddá tehet"

Rövidített változatban: 168 Óra (közéleti hetilap), 2020. április 23. 

Dr. Robin Cook (1940) világhírű amerikai orvos és író, krimi-szerző Génhiba című könyvében (Geopen Könyvkiadó, 2019 – Budapest; fordította: Babits Péter) olyan összefüggéseket rögzít, melyek halálpontos előrejelzései napjaink világragályának. Az eredeti mű címe: Pandemic by Robin Cook (2018). Mindössze néhány kiegészítést illesztettünk a New York bestsellerhez.

„Szinte elkerülhetetlenül ki fog törni egy új influenzajárvány, míg a Távol-Keleten úgy összezsúfolják a sertéseket és a szárnyasokat, hogy a bélrendszerük természetes influenzainkubátorként működik.” (258-259. o.)   

„…a tudósok világszerte egy új halálos járvány kitörésétől rettegnek, ily módon nem is volt kérdés, hogy létezik-e ilyesmi, csak az, hogy mikor robban ki. A világon már épp elég vírust azonosítottak, amely mérhetetlen pusztítást okozhatott, a madárinfluenzától az eboláig, sőt a titokzatos új ragályig, amelyet az Egészségügyi Világszervezet csak a titokzatos X-betegség címkével illetett. A jelenlévők talán pánikba estek…, de aligha lepődtek meg.” (285. oldal)

„Teljesen egyedi törzsnek kell lennie. Mint a madárinfluenza, amitől mindenki retteg, hogy nemcsak állatról emberre, hanem emberről emberre is fertőző lesz. Ez a legrosszabb forgatókönyv.” (278. o.)

„Fázott. Egyszer csak minden ok nélkül reszketni kezdett.” (298. o.)

„A HIV úgy gyilkolt, hogy fokozatosan legyengítette a test ellenálló képességét, az új, ismeretlen vírus ezzel szemben egyik pillanatról a másikra kontrollálhatatlan ellenreakcióba lovallta az immunrendszert.” (299. o.) 

„A férfi tüdejét annyira megtöltötte az ödéma és a nyák, hogy gyakorlatilag belefulladt. A tragédia rávilágított arra, hogy az emberi immunrendszer nemcsak véd minket, de ugyanúgy hatalmas károkat is képes okozni.” (303. o.)

„Most láthatják, mire képes az immunrendszer, amikor igazán felpörög és létrehoz egy citokinvihart. Nincs semmi titok abban, hogy mi okozta ezeknek az embereknek a halálát. Egy rosszindulatú vírus. (329. o.) 

 „A járványügyi vészterv életbe lépése és következményei az ő életüket is megkeserítette, hiszen gyakorlatilag a város egész működése leállt.” (286. o.)

„Akármi is, ijesztők a kilátások. Szerintem közel sem lesz elég lélegeztető gép. Egyes becslések szerint rosszabb esetben naponta akár ezer beteget is fel kell majd venniük a kórházaknak.” (278. o.)

„Pont az lett, amitől féltem. Az egyik dominó borítja a másikat. Bezártak az iskolák.  A legtöbb üzlet. Lemondanak minden rendezvényt. Filmelőadást, színdarabot, koncertet, mindent. Aki csak teheti, megpróbál kijutni a városból.” (290. o.)

„Hirtelen nem kételkedett abban, hogy New Yorkban kirobbanni készül egy új típusú járvány, legfeljebb azt nem tudta, hogy a kórokozó kellően fertőző-e egy epidémiához, majd egy azt követő világjárványhoz.” (299-300. o.)

 „…Hszi Csin-ping, úgy tűnik, sokáig hatalmon lesz, miután sikerült módosítania a kínai alkotmányt… (349-350. o.)

/Wikipédia:  „Hszi Csin-Ping (Fuping vagy Peking, 1953. június 15.) politikus, mérnök, vegyészmérnök, ügyvéd, filozófus. 2010 óta számít az ország kijelölt következő vezetőjének. 2012. november 15. óta a Kínai Kommunista Párt főtitkára, valamint a KKP Központi Katonai Bizottságának az elnöke. A KB Politikai Bizottsága Állandó Bizottságának, az ország de facto legelső grémiumának az első embere. A Kínai Népköztársaság elnöke 2013. március 14-től. Magyarul megjelent műve: Kína kormányzásáról; Antall József Tudásközpont, Bp., 2017”/

„… az én nemzedékem egészen másként tekint Kínára, mint a szüleink. Kína egyre erősebb. A legjobb úton jár afelé, hogy elfoglalja az őt megillető helyet a világ színpadán.

– Azt mondja, hogy újfajta kulturális forradalom zajlik? – kérdezte Jack.

–  Mondhatni. Kínának Mao kellett ahhoz, hogy kiszabadulhasson a múlt szorításából, elinduljon az iparosítás útján, és megfeleljen a huszadik század kihívásainak. A modern Kínának most egy új ösztönző erőre van szüksége, ha le akarja rázni magáról a gyarmati időszak átkos örökségét, a kisebbrendűségi komplexust, és meg akar szabadulni a kapitalizmus önzésétől, ami az apámat is megfertőzte. Az apám emberbarát, de azt hiszi, hogy a milliárdjai csakis az övéi.” (383. o.)

„Mi, az új értelmiségi generáció tagjai akkor is szót értünk egymással, ha Vuhanban, Canberrában, Párizsban vagy éppen Bostonban végeztünk. Mindnyájan arra vágyunk, hogy újra naggyá tegyük Kínát, ha megbocsátja ezt az amerikai fordulatot. Itt, az Egyesült Államokban nyomasztó a megosztottság, és egyre nagyobb teret nyer a bevándorlás ellenes elszigetelődési politika, Kínában azonban a milleniumi nemzedék éppen az összefogás erejében hisz.” (384. o.)   

 „– A kínai kormány nem akarja, hogy apám sikeres legyen itt az Államokban, mert akkor bezárhatja a kínai gyárait.” (385. o.)

„Leginkább azt szűrte le a szavaiból (Jack – szp), hogy Kína kétségkívül meghatározó szerepet fog játszani a gyermekei életében.” (390. oldal)    

/Robin Cook: Génhiba, Geopen Könyvkiadó, 2019 – Budapest; fordította: Babits Péter/

 Sajtóhírek

„A 85 százalékban kínai hitelből finanszírozott Belgrád-Budapest vasútfejlesztés értéke a kivitelező, Mészáros Lőrinc érdekeltségébe tartozó Opus Global Nyrt. tőzsdei közzététele szerint 2,078 milliárd dollár, mintegy 700 milliárd forint. Tíz évre titkosítanák Magyarország történetének legnagyobb vasúti beruházásának szerződéseit.” (2020. április 8.) 

„Kína még magabiztosabban védi majd az egypártrendszeri modelljét.” (2020. április 13.)

„A kora reggeli órákban 6 újabb repülőgép landolt Budapesten, 5 millió 300 ezer maszkot, 6 millió kesztyűt és 86 ezer izolációs köpenyt  hoztak Pekingből és Sanghajból – közölte a külgazdasági és külügyminiszter.” (2020. április 13.)  

 Robin Cook-definíciók (forrás: Wikipédia)

„Bigott közösségekben a domináns csoportok mindig olyan magatartást, lelkületet tulajdonítanak az elnyomottaknak, amely fölmenti őket az elnyomó uralkodásuk okozta lelkiismeret-furdalástól.”

„Azt hiszed, azzal már meg is oldottad a problémádat, hogy tudomást sem veszel róla.”

„Az a nagyobb bolond, akit egy másik bolond bolonddá tehet.”

Cserháti Péter – az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet (OORI) menesztett főigazgatója:

„…soha nem volt így összekovácsolódva ez a közösség. Soha nem éreztük úgy, hogy együvé tartozunk.” (2020. április 13. – Munkások Újsága Online/muon.hu)  

                                                Tallózta: Szenkovits Péter                                

Ki meri megmondani neki?

2014. augusztus 12.; teremtuccse.blogspot.hu
2014. augusztus 13.; www.alon.hu

Jelölés: Audi Hungária Médiadíj (az első három írás között – 2015)

 

„Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget / Mondd, te kit választanál?”

(Bródy János – Illés együttes, Human Rights /Fehér Album/, 1971 – közreműködik: Mensáros László)

Ki meri – végre-valahára – megmondani neki, hogy nehéz, egyre nehezebb itt(hon) élni? Hogy már szinte lehetetlen, elviselhetetlen e lét-tér. A hét(ezer) sárkányfejű  félelem milliókba fészkelte/fészkeli be magát. Ismét. Nem, nem vagyunk hipochonderek és nincs üldözési mániánk. Egyszerűen csak nem kellünk. Sehol. Sem a köz-, sem a magánszférában. Maroknyian megkaparintották/megkaparinthatták ennek, avagy annak egy részét is (így-úgy) maguknak, klikkbélijeiknek; a körön kívül rekedtek levegője fogytán. Szinte már nincsenek is.

A múlt század első harmadában (is) kitántorgott az, akinek nem volt más választása, vagy akit a hatalom nem küldött harctéri mészárszékre. S a húszas-harmincas években is első-, másod- s ki tudja még, hányadrendűekre osztályoztak bennünket, mint heti piacon a zöldséget. Emez-amaz hibás, állatok elé, avagy komposztnak (se lesz) jó.

Szinte szóra sem érdemes(?) utólag sem, micsoda embertelenségeket, gaztetteket követtünk el? A gonosz segédcsapataiként a vérzivatarban túl is teljesítettük (ismét) a sátáni elvárásokat. Akárcsak a második világvágóhídon, majd – nincs mit szépíteni – sztálinista/rákosista/kádárista módon is. Amarra jószerivel spongyát, „csak” emerre nem?   

Ki meri megmondani neki, hogy már 896 óta – s persze annak előtte is, „hazafelé” – mi mindenen/mindenkin gázoltunk át…

Ki mondja meg neki, hogy van – mert létezik – megbánás, megbocsátás, de először néven kell nevezni a dolgokat, mielőtt a teljes szétesés, -züllés bekövetkezne. S majd jöhet a vezekelés, aztán a megtisztulás, hogy újra neki lehessen lendülni. Makulátlanul. Együtt.

Korrupció, urambátyámrendszer; alkotmányozás, választási törvény, munka törvénykönyve…; tudomány, művészet, agrikultúra, ökumené, oktatás, egészségügy, média, közlekedés…; kisebbség és védelem; sport(szerűség): ahová lépek, ott stadion terem…; egyéb bel-, illetve a külkapcsolatok… Szépen, sorban, türelmesen, empátiával.

Ki meri megmondani neki, hogy valójában ő gyúrta/gyúrja egységessé – „amúgy” a munkaalapú társadalom lelkes szószólójaként, energiáját, kétségtelen, nem spórolva, ám az utóbbi időszakban leginkább szétforgácsolva – a mai magyar társadalmat? A saját emberei éppúgy az ő kreálta béklyóktól szenvednek, némán, mint az ellenségnek kikiáltottak, másképp gondolkodók; hallgatagon, belefáradva immár mindenbe; retteg „mély”- és „magas-magyar” egyaránt. Előbbi a pozíciójáért, kiváltságokért, (viszonylagos) kivételezett helyzetének megtartásáért, utóbbi a puszta létéért. Értelmiségiként, kétkezi melósként, közmunkásként, önhibáján kívül partvonalon túliként, nélkülözőként/hajléktalanként, gyermektelen nyugdíjasként. S akinek sokkal, de sokkal rosszabbul megy, mint bármikor korábban, még vezérről dicshimnuszt zengeni, máig sem rest. Ő maga sem érti, ezt sem, amiként senki más sem.

Ki meri megmondani neki, hogy – máskülönben meg - a szájzárak országa lettünk megint? Kritizálni szabad, de kizárólag csak otthon, szigorúan a négy fal között, a legszűkebb családi körben. Kisebb-nagyobb összejöveteleken – születés(nap), esküvő, halotti tor; lépcsőházi, kertek alji terefere, közösségi közlekedés, munkahely, etc. – kerülendő a magánvélemény, mert a következményei egyre inkább beláthatóak: gyanakvás, feddés, leradírozás.

Ki meri megmondani neki, hogy 1989. június 16-án féltettük, hogy elviszik a szovjetek/oroszok? S ki meri megmondani neki, hogy (egyre gyakrabban) már egyáltalán nem bánnánk, ha magukkal vinnék (kivételesen nem csak három év menedékjogot kapna, mint Edward Snowden…), de ezt az országot/nemzetet hagyják egyszer és mindenkor békében a tovarisok; konyec! Az atomtöltetű, (újra) világhatalmi ambíciókat dédelgető Putyin-dölyfből köszönjük, de nem (sohasem) kérünk!

Ne döfjük hátba se a hazánkat, se az Európai Uniót. Se a demokráciát! Megint a saját kardunkba dőlnénk. Valóságos horror ez a pávakánkán.  

Ki meri megmondani neki, hogy már senki sem mer neki megmondani semmit?

Ki meri megmondani neki, hogy vajon miért nem az egymás iránti szolidaritás – vágya, az abból fakadó teremtő erő –  hatja át a mindennapjainkat? Hogy az egyszeri földi lét hitvallását minden rendű és rangú ember esetében úgy fejezik ki (úgy szokás): szolgálat. Az ötvenéves Illés együttes diagnózisa Ebola-injekció hatású ma is: „A hatalom szeretete, nem a szeretet hatalma” (Bródy János).

Ki meri megmondani neki, hogy az ember nem isten, soha ne is képzelje magát annak, mert akkor az már nem „csak” eltorzult/tébolyodott angyal, hanem maga a szörny?

Ki meri megmondani neki, hogy együtt gondolkodjunk a közös ügyeinkről? Többek között a gyermeknevelésről is; a példamutatásról. Ne úgy jutalmazzam Isten áldását, történetesen nagyfiamat, hogy majd’ egy életre megbüntetem – jószerivel megfosztom az eredendő tisztaságától –  azzal, hogy foci vb döntőjének VIP-páholyába citálom jóságos, mesebeli apukaként, másrészt hazám atyjaként kacsintva az odahaza maradókra; harmadrészt meg porszem(telen)nek tűnve ország-világ előtt. Ezúttal Putyintól – azért a fantasztikus karizmájú Merkel asszonynak sem mindig könnyű! – fényévekre. Kukucs, hahó, itt lennék, kéz- és lábcsókom Angela Dorothea „bácsikám”, Vlagyimir Vlagyimirovics „nénikém”, avagy fordítva; ebben a nagy-nagy kavarodásban… (Sarkítunk, persze, bocs’: de tényleg „így jött le” a királyi, császári kaszniból.)

Ki meri megmondani neki, hogy korrigálni – talán-talán – még mindig nem lenne késő? E világi (mostani) testébe újra engedje be a valahol útközben veszteglő ragyogó szellemét/lelkét, sugározza ismét csak a jót, az emberséget, az Embert; szórja szét a fényt! S vegye a jeleket, a (vész)jelzéseket! Adóvevőként. Izzék megint az alkotó tehetsége, a szűkebb-tágabb közössége(ke)t előrevivő zsenialitása, aminek a talentumon kívül az alappillérei: a lelkiismeret meg a csapatmunka, kohéziós erővel átitatva.

Ki meri megmondani neki, hogy bizonyos megengedő gesztusai, törekvései(?) – sőt: bátorítása – a szélsőjobbnak, az attól való nyílt el nem határolódása milliók, százmilliók számára bántóak, fájdalmasak, félelmeket újraélesztők?

Ki meri megmondani neki, hogy még van – számára is – visszaút a történelem szakadékának pereméről?

Ki meri megmondani neki, hogy a mélybe taszíthat, s ránthat – önnön magával együtt – népet, nemzetet Európa kerékkötőjeként?

Ki meri megmondani neki, hogy bármennyire is nehéz e mai, XXI. századi életjátszma e honban, Európában, a galaxisok Föld névre keresztelt – hétmilliárd lelket számláló – labdacsán, mindenki (kisebb-nagyobb mértékben) felelős saját maga földi-égi emberszobrának a formálásáért, amit nem a saját egocentrizmusa – a kőkemény (fa)fejűsége – alakít naggyá, maradandóvá, hanem az alázat, az alkalmazkodás, a kölcsönösség, s persze az egyéni inspiráció, szikra, kezdeményezőkészség is, melyek így, együtt a közösségi lét-tér minél elviselhetőbbé tételét hívatottak szolgálni.

Ki meri – végre – megmondani neki…?

Szenkovits Péter /2014 nyara/

 

A kételkedés ereje - Istent keresve jobban megtalálhatjuk egymást

 

„Mindannyian ugyanabban a bárkában vagyunk… evezzünk együtt. Testvérként összetartozunk.” (Ferenc pápa, Urbi et Orbi áldása; 2020. 03. 27.)
„Németország demokrácia, nem a kényszer, hanem a megosztott tudás és az együttműködés éltet, és amelyben átláthatóvá kell tenni, meg kell magyarázni és meg kell indokolni a politikai döntéseket.” (Angela Merkel, 2020. 03. 18.)

Baj. Kór(ság). Terjedő fertőzés. Pusztító járvány/ragály. Fekete halál. Dögvész. Nyavalyatörés. Veszedelem. Katasztrófa.

Fenyegető „vandálkodás.”
Agresszivitás. Ámokfutás.
Sejtszintű – mindenség-méretű harakiri. 
Puccs. Vírusos csicskák/kulik gengszterkedése.  Béklyó.
„Tahókardia. A bunkokrácia foglalkozási betegsége.” (Spiró György: Honderű, komédia két felvonásban, 1997 – Ab Ovo, Budapest)

„– Mi módon küzdött meg a nehézségekkel?” – kérdezte Törőcsik Maritól Galsai Pongrác (újság)író.

„– Türelemmel, szorgalommal, munkával. A tehetségemben való kételkedés erejével. De tudom, hogy még nem sikerült levágnom a sárkány valamennyi fejét. Annál is kevésbé, mivel a levágott sárkányfej újra kinő.”  (Galsai Ponrác: Öltözőtükör – Kozmosz Könyvek, Budapest, 1971)
„Mit változtatna meg a világon, ha bármit megtehetne?” – tudakolta Eperjes Károlytól Oláh-Koppány Andrea zsurnaliszta. 
„Szerintem a jóisten annyira szépnek teremtette a világot! Talán felhívnám a figyelmet arra, hogy az emberek a szabad akaratukkal jobban keressék az Istent, mert minél jobban keresik, annál jobban megtalálják egymást.”(10+1 kérdés; Nők Lapja, 2019. március 12.)

Jékely Zoltán Pacsirtavacsora (1948, részlet):

„…verőfényes vasárnap délelőtt, apró madarak flottillája húzott el felettem. Kilenc egység. A télből kivirult fattyú-tavaszban boldogan vonultak a kékség alatt. Pacsirták, zömök, tarlón hízott búbos pacsirták. Pásztorok, szántóvetők és költők madarai. A legszebbet róluk – Róla, a Pacsirtáról – talán Petőfi mondta, állítván, hogy úgy emelkedik dalán, mint fonalán a pók… És Shakespeare adja nevét Rómeó ajkára, amikor  Júliától búcsúzkodik. S ki nem ismerné Szinyei képét, melyen a pacsirta ugyan alig-alig látható, ellenben annál inkább a hatalmas női test, amint idomait fitogtatva heverész a zöld gyepen…
…Addig, amíg az új rakomány pörkölődött, hozzáláttunk a vacsorához. – Csak úgy kézzel, uram, ne restellje – ragadta meg a combjánál fogva az egyiket. – A salátát közben villázhatja… Pacsirtaevésnél ez a szabály. Meglátja, majd az ujját is megszopogatja utána!”  (Jékely Zoltán összegyűjtött novellái, Magvető Könyvkiadó, Budapest; 1986)

„Akármilyen géneket öröklünk is a szüleinktől, amit megeszünk, az befolyásolja, ahogyan ezek a gének az egészségünkre hatnak. Ez az erő lényegében a saját kezünkben – és a tányérunkon – van.” „…vezető halálokaink és degeneratív betegségeink legtöbbje inkább megelőzhető, mint elkerülhetetlen. Az alapvető oka, hogy a betegségek ’öröklődnek’ a családokban az, hogy az étrendek ’öröklődnek’.” (Dr. Michael Gregor, MD és Gene Stone: Hogy ne halj meg – Édesvíz Kiadó, Budapest; 2019)

„…az orvostudomány végre rájött, hogy a legtöbb, ha ugyan nem valamennyi betegség nem a testben, hanem a lélekben gyökerezik.” (Amos Oz: Szeretetről, sötétségről, 2006; Európa Könyvkiadó – Budapest)

„A ’zsinórmérték’: a tudomány.” „Minden ember és minden élet számít.” (Angela Merkel, 2020. 03. 18.)

„Annak az ideje van Urunk, hogy az életünk útját Feléd és a többi ember felé irányítsuk.” „Hívjuk meg Jézust életünk bárkájába!” „Senki sem menekülhet meg egyedül, önmagában.” (Ferenc pápa, Urbi et Orbi áldása; 2020. 03. 27.)

 

 

 

Székely Éva: „Az a magyar, aki annak vallja magát”  

2021-re halasztották az olimpiát

A XXXII. tokiói nyári olimpiai játékok jövő esztendőre halasztását e hét keddjén jelentette be Thomas Bach, a NOB (Nemzetközi Olimpia Bizottság) elnöke és Abe Sindzó, japán miniszterelnök a WHO (Egészségügyi Világszervezet) legfrissebb tájékoztatására alapozva.

A modernkori játékok 124 éves történelmében 2021 lesz az első páratlan év, amikor (várhatóan) nyári ötkarikás játékokat rendeznek.

A nemrégiben elhunyt Székely Éva (1927-2020), Helsinki olimpiai bajnoka (1952; 200 méteres mellúszás) így vallott a vele 2000-ben készített interjúmban, a Komjádi Uszodában: „Az indiánok azt mondják, hogy az az igazi varázsló, aki megvalósítja az álmait. Amikor az ember kilencéves korától huszonöt éves koráig vár, de beteljesedik egy álom, amit többet senki nem vehet el, akkor varázslónak érzi magát. Tudom, ki hol állt, hol volt a zászló, hogy játszották a Himnuszt, hogyan fogadtak bennünket itthon. Én mindig úgy gondolom, s engem nem érdekel, hogy ki mit mond, ez az én hazám, én ezért csináltam, ezért próbálta meg az Andrea is. Nekem irtó nagy boldogság volt, hogy neki is játszották a Himnuszt, még nagyobb, hogy az unokámnak is. Hát kérdés lehet, hogy ki a magyar? Frászt kapok ettől a borzasztó nagy magyarkodástól, sokan tépik itt a szájukat, hogy ők milyen magyarok. Akkor kritizáljanak engem vagy minket, amikor nekik, egyéniben eljátsszák a Himnuszt. Ezt a ki kicsodát nem bírom, nevetséges. Az a magyar, aki annak vallja magát.” 

                                                                                                    SZP                                                                                                      

Zárójelentés: végstádium (?)

(Írásom kelte: 2020. március 1. – Közzététele: március 28.)

 

Akik az ügynökmúltját dörgölik Szabó István (1938) orra alá, azok a legádázabb cinkosai a honi arrogáns, korrupt államnak. Az Oscar-díjas rendező (Mephisto, 1982) Zárójelentés című legfrissebb alkotásában a rémes közállapotainkról ad látleletet: a lezüllesztett, szétrombolt egészségügyről; a Horthy-korszakot másoló, kirekesztő oktatásról; a félfeudális uram-bátyám rendszerről; a gátlástalanul, a végsőkig manipulált nyilvánosságról, agymosásról. Amiként a – Klaus Maria Brandauer által megkapóan megformált – néhai professzor, a szülőfalujában háziorvosságot vállaló főhős fogalmaz: „A gyűlölet beteggé tesz. Itt szép csendben minden szétrohad. A lelkekben is”. S ahogyan gyerekkori barátja, a plébános – Eperjes Károly megrendítő – kijelenti: „Megszakadt Isten és ember között a harmónia”. Szabó István ezúttal is az alkotó ember pokolra szállásáról beszél, s a lelketlen hatalommal való együttműködés kérdését feszegeti, akárcsak a korábbi remekműveiben. Szinte egész életműve vezeklésnek is tekinthető, hogy egyúttal megóvjon bennünket az eltévelyedéstől, az önkényuralommal való kollaborációtól. 
                                                                                  Szenkovits Péter

Krisztus, a „GPS-ünk”

Orsos Zoltán atya: Jézus Krisztus, az igazi út című, 2019-ben megjelent kötetének előszava

Ahhoz egyetlenegy centimétert sem kell megtennünk fizikailag, hogy úton legyünk. Többféle értelemben sem.

Próbáljuk csak ki; csücsüljünk le valahová, bárhová. Vackoljuk be magunkat. Karosszékbe. Ha valóságos nincs, akkor képzeletbelibe. És ne tegyünk semmi, de semmi mást, mint csak bámészkodjunk.

Befelé. Önmagunkba.

Kifelé. Mások irányába.

Mit is veszünk észre az idő múlásával?

Az összes változást, persze, nem tudjuk fölsorolni.

Csak villanásszerűen: hogyan alakulnak a fények?

S az árnyékok/árnyak? A valóságosak meg a képletesen értendők egyaránt. Hiszen az imént még itt voltak, most meg máris arrébb húzódtak s eltűntek.

Voltak. Nincsenek.

Miképpen is van ez?

Itt vagyok egy ültömben, miközben – a már említett idő, bizony, kerekezik közben – máris úton lévő ember vagyok. 

Egyetlenegy lépést nem teszek, mégis utazom a világban. Más és más szegletbe érkezem, minden más és más megvilágításba kerül.

Hú-ha!

És ez még semmi.

Maradjunk csak továbbra is szemlélődők; magunkat fürkészők, magunkba figyelők.

Ugye, mekkora kaland már a bennem zajló utazásom (is)?! Velem, magamban. Mi minden jön szemben odabent! Szinte szembesülés-sorozat részese vagyok. Jé? Hát, ilyen is lennék?! Meg olyan is?!

Bújócskázom magammal, tehát vagyok.

De vajon sikerül-e megtalálnom azt, amiért egyáltalán érdemes itt s így e bolygón bandukolni? Haladni? Célirányosan!

S aztán megtalállak-e téged, megtalálom-e őt? Te meglelsz-e engem, ő megörül-e nekem? Felfedezzük-e mi egymást, ti velem miképpen juttok dűlőre, őbennük és köztem mi a közös, a hasonló? 

A boldogságos egymás-felismerés, egymásra-lelés? Maga a felfedezés-folyamat? 

Ez az egész – csoda?

Lám, még meg se mozdultam, föl sem álltam a karosszékből, máris csomó élményt ad(ott) a létem elemzése. S hol vagyok még a tényleges elindulástól? A „hajtóműveim begyújtásától” – a küldetésem megkezdésétől?

Mi lehet az egyetlen, az egyedi, a megkerülhetetlen útirányom, a mindenkor, minden körülmények közepette tévedhetetlen „GPS-em”, melyre biztonsággal hagyatkozhatom?

Idebent s odakint?

Egyetlenegy út van önmagunkhoz, egymáshoz és értünk: Jézus Krisztus. 

Isten Fia.

Hogy miképpen juthatunk el hozzá, és azonosulhatunk, forrhatunk eggyé a bennünk és a mindannyiunkban ott lévő Jézussal?

Mindenkinek megvan a saját útja, amit csak ő járhat – küzdhet – végig.

Szóval abból a bizonyos képzeletbeli fotelból, amit akár így is nevezhetnénk: gondolkozószékből célszerű mielőbb fölkelnünk.

Ki kell egyenesednünk. És el kell tudni indulnunk a velünk s egyben a bennünk lévő – Jézussal.

Fizikailag, lelkileg, szellemileg.

Vele s általa felvértezve.

Lét-programjával.

De amiként mi csak Vele, akképpen Ő is csak velünk – a hitünkkel, a verítékünkkel, az újrapróbálkozásainkkal, a csak azért sem adom fel akarásunkkal, valamint a nyitottságunkkal, a toleráns hozzáállásunkkal, az irgalmunkkal, a szolidaritásunkkal, a befogadási készségünkkel – együtt boldogulhat.

Csak így haladhatunk centiméterről-centiméterre.

Juthatunk egyről a kettőre.

Csak így részesedhetünk – nemzetiségtől, nemtől, kortól függetlenül – a krisztusi békéből és szeretetből.

Az árnyék/árnyak nélküli örök fényből.

                                                                    Szenkovits Péter  

                     

                                                                   

„Világ, világ, mily gyönyörű tudsz lenni! (Mi vagyunk csúnyák!)”

In memoriam Maléter Pálné Gyenes Judith (1932-2019)

2019. december 14-én, a budapesti Újköztemetőben hangzott el gyászbeszédem. Az 56-os mártír honvédelmi miniszter, Maléter Pál özvegyének, Gyenes Judith-nak a földi maradványait a 301-es parcellában helyezték örök nyugalomra.

Advent első vasárnapjának reggelén kihunyt egy Csillag. Igazodási Pont volt. Este meggyújtottuk az első gyertyát. Abban az általa is táplált hitünkben, hogy soha, semmilyen körülmények között se adjuk fel a reményt. S a karácsonyi várakozás eléri jutalmát az eljövetelben.

„1958. június 17-én a nővéremék hallották a rádióban… Én éppen temetőben dolgoztam segédmunkásként; még nem indultam el a munkahelyemre. Taxiba ültek, hogy minél hamarabb ott legyenek nálam. Amikor a taxisnak mondták, hogy azért siessen, mert az ő húguk a Maléter Pálné, és bemondta a rádió, hogy az ítéletet végrehajtották, a taxis nemhogy sietett, hanem félreállt, ráborult a kormányra és zokogott…”, idézte fel Judith a Wesselényi utcai lakásában, 2005 júniusában.  

2018. április 21-én együtt tüntettünk. Keserédes mosollyal figyelte a Belvárosi Színház melletti járdaszigeten nézelődve a hömpölygő tömeget.

„Hová valósi?”, kérdezte Judith a mellette álló, középkorú, szakállas férfiútól. „Kőbányai”. „Az én uram is ott van. A 301-es parcellában.”

Judith boldog volt meg szomorú is. „Tudja, Péter, csak azt sajnálom, hogy engem már nem ismer itt senki”, jegyezte meg.

Kiabálni kezdtem: „Itt van velünk Maléter Pálné, a vértanú honvédelmi miniszter özvegye, Gyenes Judith! Itt van a mártír özvegye!”.

Az előttünk haladók, a körülöttünk lévők elkezdték tapsolni, éljenezni Judith-ot! Soha nem felejtem el arcán azt a mosolyt; a közösen, az együtt, az egymásért, az igazságért, az igazságosságért, a szolidaritásért kiállás csodáját! Hogy csomó „senki” egy jobb, egy becsületesebb – a korrupt hatalom ügynökeitől, kollaboránsaitól mentes – Magyarországot szeretne. Eggyé forrt ott mindenki, mindenkivel. 

2017 március idusán, kabátunkon kokárdával, a Vígszínházba mentünk, megnézni A Pál utcai fiúkat. Amikor a vörös ingesek vezére, Áts Feri vigyázz-t! vezényelt brancsának a megfürdetett, csuromvizes Nemecsek Ernő tiszteletére, Judith fölsóhajtott mellettem: „Bárcsak ilyen ellenfeleink lettek volna s lennének!”.

2016. szeptember 21-én közösen vállaltunk (másokkal együtt) – igaz, szerény – mecenatúrát, hogy megújulhasson Sopronban Széchenyi István szobra.  (A legnagyobb magyar születésének 225. évfordulóján). Ki-ki védnökséget vállalt a talapzaton lévő betűk valamelyikére, ezzel is kinyilvánítva tiszteletét Széchenyi szelleme és alkotó munkája iránt. Pártfogóként egy-egy általunk választott idézetet is küldtünk az utókor számára úgynevezett időkapszulában. Judith jelmondata: „Világ, világ, mily gyönyörű / tudsz lenni! (Mi vagyunk csúnyák!)” /Babits Mihály/. Az én jelmondatom: „ Az ember(i)ségnek makulátlanul légy híve, oh magyar!”

A Hősök Terén, majd itt az Új Köztemetőben, s a 301-es parcellánál mit élt át Judith 1989. június 16-án? Sokszor, sokat beszélgettünk erről is. Az ezredforduló tájékán ekképpen emlékezett: „Furcsa, érdekes eufória volt, de elsősorban gyász. Én temettem. Harmincegy év után. De mégis, az ember úgy állt ott a ravatalnál, hallgatta a beszédeket, s arra gondolt, hogy most valami borzalomnak vége van, és jön valami más, új, szebb, jobb, igazabb, igazságosabb… De valahogy az emberben mégis van – énbennem van – egy olyan érzés, hogy nem egészen így gondoltuk.”

Idén (április 13-án – videofelvételen rögzítettem, természetesen Judith hozzájárulásával) így beszélt Nagy Imréről: „Nem ismertem. Tulajdonképpen a szerepét se nagyon tudtam. De ahogy a börtönben viselkedett, azért nagy emberként gondolok rá. A kommunisták ölték meg, s a Vérhalom téren azokra akarnak emlékezni, akiket a kommunisták öltek meg. Akkor miért kellett onnan elvinni a szobrát?  Nem hittem volna… És nem hittem volna, hogy ez a nép ezt ilyen szó nélkül végignézi. Akár fényes nappal is vihették volna, oda se bagózott volna senki rá akkor se.”

Maléter Pál miképpen vélekedne a ma zajló eseményekről? – kérdeztem tőle.

„Nagyon a szívére venné ezeket a dolgokat. Ahogy mi élünk; az ember megint ’otthon’ érzi magát. Aki a Rákosi-korszakot átélte; valahogy kicsit hasonlít rá. Legföljebb akkor sokkal szegényebbek voltunk. Örültünk, hogy vége a háborúnak. Egypártrendszer; azt csinálnak, amit akarnak. Talán a legborzasztóbb benne, hogy az emberek félnek. És még bennem is van néha: inkább nem mondom ki, ezt nem mondom ki nyilvánosan. Főleg a 2018-as év volt borzasztó nagy csalódás. Reménykedtem. Hátha. Láttam, milyen tömegek állnak, várakoznak, hogy szavazhassanak. A fiatalok nem az ő pártjukon vannak. Magamban azt gondoltam, hogy ezek egészen biztos, nem őrájuk szavaznak! Amikor mutatták a tévében a térképen, jóformán az egész ország… Döbbenetes. Akkora csalódás volt. Annyira nem hittem volna… A mai rezsimet a hatalomvágy élteti. A hatalom és a pénz. Ez a kettő.”

„Maléter Pált a legfőbb vezetés kommunistának tartja, minden egyéb jelző nélkül. Néha úgy elcsodálkozom; vajon ha én meghalok, akkor egyáltalán lesznek megemlékezések Tökölön? Huszonkilenc éve tartanak ott ünnepséget. Van szobor. Kopjafa. Koszorúzás. Érkezik a díszszázad. Elvonul. Először jött a honvédelmi miniszter. Aztán az államtitkár. A Hadtörténeti Múzeumból tábornok. Most már alezredes tart beszédet.”

Judith-ot mostanáig hívták vidéki, budapesti iskolák, intézmények, szervezetek. Mindenhol rendíthetetlenül, rendületlenül beszélt ’56 fényes napjairól. 2018 októberében az egyik fővárosi gimnázium taxit küldetett érte. Már az iskola környékén jártak, amikor a taxis megkérdezte tőle: „Most tetszik először ide jönni?” „Igen.”. „Miért?” „Rendkívüli történelem órát tartok”. „Tanár?” „Nem”. „Miről?”. „1956-ról.” „És miért Ön?” „Nem tudom, hogy maga hallotta-e már azt a nevet, hogy Maléter Pál?” „Igen, persze, hogy hallottam”, s a taxis a szívéhez kapott.

Másnap csengettek a Wesselényi utcai lakás kaputelefonján. A taxis volt. „Két kiló almát meg süteményt hozott. Megköszöntem. Megkávéztattam. Nagyot beszélgettünk. Annyira örültem neki!”, mesélte Judith.

Holnap, advent harmadik vasárnapján meggyújtjuk a harmadik, a rózsaszín gyertyát. Rá s az ötvenhatos mártírokra, élete párjára, Maléter Pálra; Nagy Imrére, Gimes Miklósra, Losonczy Gézára, Szilágyi Józsefre, „névtelen” vértanútársaik százaira és hozzátartozóikra is gondolva.

„Ó, Népek Királya! …jöjj el, és mentsd meg az embert, kit a porból alkottál!”.                                              

                                                                          Szenkovits Péter