www.alon.hu
Védnöki
oklevelet vehetett át Törőcsik Mari Cannes-i nagydíjas és életműdíjas, kétszeres
Kossuth-díjas, a nemzet művésze és a nemzet színésze velemi otthonában.
Törőcsik
Mari még a múlt év nyarán vállalt - erkölcsi támogatásával s anyagi
hozzájárulásával - védnökséget arra, hogy megújulhasson Sopronban Széchenyi
István szobra, amelyet a „legnagyobb magyar” tiszteletére 1897-ben (a főváros
után másodikként) emelt a nemzet a hűség városának szívében.
A
nemes akciót kezdeményező Ha-Mi Összefogunk Európai Szövetkezet, Perkovátz
Tamás elnökkel az élen több mint félszáz település megközelítőleg négyszáz
védnökének támogatásával újította meg Széchenyi soproni szobrát, cseréltette ki
a talapzatán található négy gránitlapot újakra; huszonnégy karátos betűkkel vésette
rájuk magyarul, németül, horvátul és angolul Széchenyinek egy hazaszeretetről
vallott gondolatát.
Ki-ki
védnökséget vállalt egy-egy betű felett, ezzel is kinyilvánítva tiszteletét
Széchenyi szelleme és alkotó munkája iránt. S egyben a támogatók – köztük
Törőcsik Mari – beírták a nevüket a szobornak a történelmébe, hiszen a
talapzatba a 2016. szeptember 21-én, Széchenyi születésének 225. évfordulóján
elhelyezett dokumentumokban a jótevők/patrónusok neve is szerepel.
Az
őszi szoboravatón nem tudott jelen lenni Törőcsik Mari, s mint ismeretes,
időközben kórházi kezeléseken is átesett, így csak most, e télutón vehette
kézbe védnöki oklevelét Velemben.
A
pártfogók egy általuk választott idézetet is küldtek az utókor számára
úgynevezett időkapszulában. Törőcsik Mari hitvallása: „Kimondhatatlanul jól
van, ami van. Minden tetőről látni a napot.” /Pilinszky János, 1921-1981/.
A
mecénások között találjuk az 56-os mártír honvédelmi miniszter, Maléter Pál
özvegyét, Gyenes Judith-ot. Az ő jelmondata: „Világ, világ, mily gyönyörű /
tudsz lenni! (Mi vagyunk csúnyák!) /Babits Mihály, 1883-1941/.
Törőcsik
Mari mellett más Vas megyeiek is bekapcsolódtak a Ha-Mi Összefogunk Európai
Szövetkezet Széchenyi-szobros felújításába, (betű)védnökségébe. A körmendi
Némethné Bartik Zsuzsa patrónus a következő jelmondatot választotta: „Először
csináld azt, ami szükséges, utána azt, ami lehetséges, és máris azt fogod
csinálni, ami lehetetlen”. /Assisi Szent Ferenc, 1181-1226/. A szombathelyi
oltalmazó, dr. Banga Lajos hitvallása: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen
a föld!” (Mécs László premontrei szerzetes, költő, 1895-1978/.
E
sorok írójának jutott az a megtiszteltetés, hogy a védnöki oklevelet átadhattam
Törőcsik Marikának. Pártfogótársként az ars poeticám: „Az ember(i)ségnek
makulátlanul légy híve, oh magyar!”
Marika
szíves örömest szignózta Széchenyi István füveskönyvét, melyet eljuttatok
Perkovátz Tamásnak, aki a legfőbb motorja, hajtóereje volt a soproni
Széchenyi-szobor megújításának. A Ha-Mi Összefogunk Európai Szövetkezet
elnökének alapelve: „Merjetek nagyok lenni, ti, kik jobbra vagytok híva,
születve.” (Gróf Széchenyi István, 1791-1860)
S
álljon itt egy csokorra való Széchenyi-idézet ugyane kötetből (Merjünk nagyok
lenni… Széchenyi István füveskönyve, Lazi Könyvkiadó - Szeged, 2016; válogatta,
szerkesztette: Reisinger János): „Minden reformot az embernél és különösen
önmagunknál kell kezdeni.” „Több emberség és bölcsesség jutott-e a szívtelen és
hígvelejű politikába? – Nem!” „Ami vérünket és honunkat illeti, én a
középszerűt és annál erőteljesebben az aljast egyáltalán soha be nem fogadtam
politikai szótáramba.” „A magyarnak mindenkori s most is legnagyobb ellensége a
magyar.” „Hol ember emberen uralkodik önkénnyel, ott virág helyett halotti
ravatal födi a mezőt, s az egész természet gyászol.”
„Minél
nagyobb az igazság valahol, annál nagyobb a közboldogság, és minél jobban
gyarapodik a gazdag, annál több jut a közjóra, és a szegénynek is.”„Meg kell
szüntetnünk a népszerűségért való licitálást, mert ez homlokegyenest az
önkénynek béklyóiba vezet.” „
„A
szolgálat az egyetlen cél, amiért élnem kell.” „Senkinek semmije nem lehet,
legalábbis tartósan, míg nincs az egésznek.” „Az egyes csak úgy lehet nyertes,
ha nyertes a közönség.” „Tőlünk függ minden, csak akarjunk.” „Rajtunk senki nem
fog segíteni, de nem is segíthet, csak mi magunk.” (Széchenyi István
füveskönyvéből)
2017. február 28.
www.alon.hu
„Help,
I need somebody /Segítség, szükségem van valakire” (John Lennon költő,
zeneszerző, énekes, 1940-1980).
Az
emberek kezében van a jövőjük. Hogy az már megint a múlt? Hiszen soha – jó, többnyire
- nem vagyunk képesek, úgy en bloc (anblok) helyesen gondolkodni, dönteni,
lépni.
Hát,
húzzuk le (megint) azt a bizonyos redőnyt s nézzünk (újra) valami egészen más,
nem földközeli előfordulás/mivolt után?
Az
1967-ben született német Moritz Rinke író Vineta Köztársaság című színműve létfeladvány.
Meglehet, arról is szól, hogy bennünk van ugyan az örök megújulás vágya, de
valaki/valami mindig keresztezi a terveinket. Persze jobbára mi, saját magunk
teszünk magunknak s egymásnak keresztbe. Rendszerint azonban a másikban, másokban
keressük a hibát és úgy véljük, rá is bukkanunk. Aztán retorziók kifundálásáért
nem megyünk át a szomszédos bolygóra. Talán ebben az egyben bizonyulunk a világmindenség
bajnokainak.
Vineta
Köztársaság, Weöres Sándor Színház. A rendező Réthly Attila. Tizenegy színművész
kollégájával olyan tényállást mutat, amikor is férfiúk (sikeresek lehettek, egy
ideig legalábbis) kapnak újabb esélyt arra, hogy helyre billentsék e(mberi)
világunk egyensúlyát mini minta állam megalkotásával. Persze kiderül, hogy nem
erről van szó, hanem ez az egész kamu. Terápiás célból gyűjtötték őket csokorba.
Vajon képesek-e összeeszkábálni magukat? Egymást? Bennünket?
És
ki(k) keveri(k) a kártyákat?
No,
újra ziccer helyzetbe kerül az emberfia, legalábbis azt hiszi, hogy megint övé
a világ. Holott ezúttal is már eldöntetett, hogy a jövője milyen is - volt.
Szép kilátások.
Dózis-gazdag
a WSSZ Vineta Köztársasága.
Penge
alakításokat regisztrálhatunk ismét, s egyben olyan csapatjátékot, ahol minden
poszton az van, aki oda való.
A
„titkos tervezőcsoportban” a munkaközvetítő Orosz Róbert, építési vállalattól
érkezett Horváth Ákos, vállalkozási tanácsadó Szabó Tibor, Bajomi Nagy György
hajóskapitány, önkormányzati despota Mertz Tibor, sztárépítész Balogh János. A projektvezető
(ispotálydirektor) Trokán Péter. Ki-ki hozza a tipikust, nyakon önti
ezzel-azzal. Mindahány él. A viszony- s iszonyrendszer: brutális. A hajóskapitány
feleségeként megrendít(ő) a drámasorozatban – nem sétagalopp a mi XXI.
századunk! – Vlahovics Edit. Skicceiben,
mint cseppben a tenger, benne van az egész. Albert Zsófi hivatalnoknője hol
valóságos, hol valótlan, vonzó meg taszító. Remeklés. Időzónákat így meg amúgy átszelve
„egyenesen” az Újvilágból toppan be (ki) Kiss Mari és Bálint Éva. Frenetikusak.
Ők ütik rá arra az (egyik) üzenet-féleségre a pecsétet, hogy a múltunk, a
jelenünk, a jövőnk sorrendje, a történések s a meg nem történtek nem
feltétlenül úgy (nem) következnek, ahogyan azt mi (nem) képzeljük, hisszük,
érezzük, gondoljuk. Brr! Az ámokfutásunknak nem vagy másképpen ismerjük a
kezdetét s a végét, illetve magát az utat A-tól B-ig (…; lehet, hogy a C-n
keresztül mégis egyenesebb/rövidebb lenne?).
Ez
éppen hányadik reinkarnáció? A jó életbe, ezt a ziccert is elbaltázzuk!
A jövőnk,
a jelenünk, a múltunk, mégis, kinek a kezében volt, van, lesz?
„Segíts,
húzz vissza a földre/Help me, get my feet back ont the ground” (Lennon).
2017. február 25-26.
Talán még nem késő becsenni Csankó
Zoltán (1962) aktor nevét a legrangosabb művészeti díjazottak listájára („nyakunkon”
március 15.!). Befutó lehetne kollégája, Kőrösi Csaba (1959) és a rendező, az
eredetileg szintén teátrista Funtek Frigyes (1958) is. Ha a hivatalos
kultúrpolitika a legérdemesültebbek között tartja számon őket – igen helyesen
-, és csak ugrásra vár, hogy fejet hajtson előttük, akkor sztornó.
David Seidlernek (1937) A király beszéde című színművéből
készített cinemát (2010) százmilliók zárták a szívükbe. Ki ne tartaná számon
Colin Firth-öt (1960) hebegő-habogó Bertie-ként/York hercegeként/VI. Györgyként,
Geoffrey Rush-t (1951) Lionel ausztrál beszédtanárként és bizony ne feledkezzünk
meg a rendező Tom Hooper-ről (1972) se.
Veszprém, Petőfi Színház,
2017 eleje. A király beszéde: teátrumtörténeti bemutató.
Bensőnket
megrengeti-megrendíti, lelkiismeretünket éleszti, önvizsgálatra inspirál a Csankó
Zoltán (mint vendég - Bertie), Kőrösi Csaba (Lionel Logue) és Funtek Frigyes
hármassal az élen.
2014-ben rendezte meg először
A király beszédét - Kaposváron - Funtek Frigyes. Hogy milyen volt a Bertie-t
megformáló Hüse Csabával (1974), a Lionel-t megmutató Sarkadi Kiss Jánossal (ő
is ’74-es születésű)? Ízelítő akkori dadogásomból: „A kaposvári immunerősítő
szétárad bennünk.” /Pacsirta Rádió, 2014. március 14. - Oldalnézet/
A veszprémi sokkal-sokkal intenzívebben
teszi ezt.
És milyen az élet, a sors, a
Jóisten, merthogy A király beszédében Colin Firth magyar hangja: Csankó Zoltán!
/Meg az Igazából szerelemben és a Mamma Mia-ban. Hab a tortán, hogy
Geoffrey Rush-nak ugyancsak ő adhatta kölcsön
az orgánumát: A panamai szabóban, továbbá a Ragyogj!-ban./
A királynők városában megérezhetjük,
mit jelent valóságszerű, szavatolt fenségnek lenni. Olyan kiválasztottnak, akit
életcélja arra sarkall: szolgálja a népét. Európát. Az emberiséget.
Föl tudjak emelkedni
kisszerűségen, el tudjam választani a búzát az ocsútól. Rendületlenül legyek
híve hazámnak és a haladó világnak. Amiként Szent István király és hitvese
tette. S történetesen Veszprémben építtette Gizella a legelső püspöki templomot
1001-ben.
Csankó Zoltán Bertie-je, York
hercege arra is minta: erőfeszítésekbe kerül – rangtól függetlenül -, ha valaki
több szeretne lenni szimpla földlakónál, s fel akarja, meri is venni a harcot a
szörny, konkrét esetben: Hitler és pribékjeik ellen azért, hogy ember
maradhasson az ember. Benne - bennünk - maradhasson a fény, s ha éppen éjszakai
álomba merültünk is, ébresztő, csiholjunk tüzet! Világítsunk, hogy az ordasok
takarodjanak oda, ahová valók: (vissza) a pokolba!
Nincs lehetetlen. Herceg és
beszédtanár között csak mesterségesek a korlátok, lényegi különbség nem
létezik, merthogy mindkettőnek van tartása, hite, szíve, hivatástudata.
Csankó Zoltán és Kőrösi Csaba
kettőse folyamatos csiki-csuki, avagy húzd meg, ereszd meg. Megmaradjak annak,
aki vagyok, de képes legyek mégis csak elfogadni a másik értékeit, felvenni
annak rezgését, rezdülését. Ragaszkodni valamihez, másból pedig engedni; felismerni,
hogy egymásra vagyunk utalva, s a közös cél érdekében képes legyek áldozatok
vállalására.
Életre szóló barátság
köttetik. Nem új keletű igazság: egyedül nem megy. Léttárs nélkül szintúgy nem.
A két hitves szerepében Halas Adelaida (hercegné) és Módri Györgyi (a
beszédtanár oldalbordája) sugárzó. Nélkülük mindkét fickó félkarú /fél/ óriás –
vagy az sem – lenne. S kivételes művésznőkként férfi partnereik fantasztikus
inspirátorai. Az odaadás eszményei így is, úgy is.
Nincs porszem a fogaskerekekben.
V. György király Hunyadkürti György; a kaposvári alakításánál (ugyanő volt Bertie
atyja, s itt mint vendég) még megkapóbbat alkotott. Belénk ágyazza: a valódi
méltóság meglétét nem kérdőjelezi meg, ha időnként gyengék, elesettek merünk
lenni; utunk végén pedig holtfáradtak (ha csak privát körben is, már ha
egyáltalán létezik ilyesmi királyi itt-létben). Soltis Eleonóra (Bertie
édesanyja/királyné) ugyanúgy átérzi szívéhez legközelebb álló fia szenvedését,
kínját, küszködését, csak azért is harcát, végül: győzelmét – néma, de annál
„hang/súly/osabb” aggódó-szerető jelenlétével! -, akárcsak mi, nézők. Akik már
nem tudunk, de ha akarnánk – nem akarunk! – sem tudnánk kívülállók lenni. Vele
és sokakkal együtt lábad könnybe a szemünk. Megnyugvással elegy üdvözültséggel
érzékeljük meghatódás-sorozatunk gyógyírét. Csík György díszletei és jelmezei –
célszerű, kreatív, bámulatos – remekművek.
Aki Veszprémben A király
beszédét meghallgatja/megnézi, azt megérinti az is, milyen érzés valahová
kivándorolni, ahol életem párjával otthont teremtünk ugyan, de igazán talán
soha nem fogadnak be/el, még ha bírjuk/bírnánk is a nyelvet. Fából vaskarika: örök
aktuálpolitika.
A Csankó-Kőrösi-Funtek fogat első
az egyenlők között. Ha a márciusi medálokról esetleg most mégis lemaradnának, a
szűnni csak alig-alig akaró zúgó taps jelzi, hogy a közönség Oscarjait mindegyikük
magáénak tudhatja. Akárcsak a valóságos szobrocskát Colin Firth, Tom Hooper és
Geoffrey Rush (igaz, őt a beszédtanáráért „csak” jelölték, a Ragyogj!-ért kapta
meg a plasztikocskát 1997-ben). A legközelebb esedékes kitüntetés-konstrukcióba
tüstént be kell telepíteni a varázslatos veszprémi művésztrió kódjait!
2017. február 20.
www.alon.hu
Azokban
a golyókban is benne volt a Jóisten, amelyek eltalálták JFK (John Fitzgerald Kennedy,
született: 1917; az USA 35. elnöke) fejét Dallasban,1963. november 22-én. Abban
is, ami nem volt halálos, s abban szintúgy, amely szétfröccsentette az
agyvelejét. Minderről is tűnődik Jacqueline Kennedy (1929-1994) lelki atyja a
Jackie című amerikai-francia-chilei filmdrámában.
E soraimban
szintúgy benne van az abszolút létező? De hát akkor mi múlik rajtam/rajtunk? Ebben
az égi-földi „bújócskában” ez az egyik legfurább talány. Bizonyos sávokat,
rétegeződéseket - oh, egek, még mi mindent! - képtelenek vagyunk érzékelni,
érteni, átlátni.
Ha
egy filmalkotás ilyeténképpen inspirál engem/bennünket, azt
jelentheti/jelezheti: létművészeti produkcióról van szó. A Jackie az.
Natalie
Portman tökéletes first lady.
Jacqueline
tíz év két hónap házasság (1953. szeptember 12. – 1963. november 22.) után
veszíti el – golyó általi halálra ítélt – párját. Millió darabra törik, akár
egy szétrobbanó kristálygömb. És ekkor történik meg a csoda, ami a filmből is
süt: az esendő ember elképesztő energia-mozgósításra képes.
Persze
nem „csak” Kennedyvel végzett az orvlövész, hanem bizonyos szempontból
Jackie-vel és egy egész nemzettel is.
S
a folyamatosan mindenben, mindenkiben, mindenkor ott lévő Örökkévaló,
definiáljuk ezúttal ekképpen: nem hagyja cserben sem az özvegyet, s „rajta
keresztül” az Egyesült Államok népét sem.
Jackie
nem csak magát szedi össze s építi újjá, heroikus küzdelmek árán,
természetesen, hanem sugározza: a méltóságot, az elnök-férjhez és annak
szellemi örökségéhez való ragaszkodást, a végső tisztesség olyan módon való
megadását, ami szinte emberfeletti s mégis igen-igen emberi, bensőséges.
Megtisztít, vigasztal, segíti nemzetét is a továbbélésben.
Így
történhetett ez 1963 komor őszén; most a művészet erejével lendít előre minket a
Jackie című film. Rendező a chilei Pablo Larraín, forgatókönyv Noah Oppenheim.
Oscar-jelölések: Natalie Portman (legjobb színésznő), Mica Levi (legjobb
eredeti filmzene), Madeline Fontaine (legjobb jelmeztervezés).
A bölcselő
papot mesterkéletlenül megjelenítő, Golden Globe- és BAFTA-díjas John Hurt
hetvenhét évesen, 2017. január 25-én hunyt el.
Hogy
e remekmű 2016-ban született, s éppen most ért el hozzánk, ez sem lehet
véletlen. Benne van ebben is – természetesen – a legfőbb lény jelzése.
Vajon
veszi-e a világ az adást?
2017. február 14.
www.alon.hu
Nem
babra megy a játék. Bábként akarnak engem/bennünket mozgatni olyanok, akik a
megtestesült gonoszok, illetve akiket e sötét lelkűek manipulálnak. E
gengszterbanda nagy hévvel kürtöli szét, hogy a világot, az emberiséget csak ők
képesek megváltani. Holott éppen tőlük kellene megmenteni a kozmosznak e
porszemét.
Kísértések
sorozata a földi portyánk. De mindig, mindenkor, mindenhol van választási
lehetőség. „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek
tisztességes! Kiterítenek úgyis. (József Attila, Két hexameter – 1936. november-december)
1938-39-ben
játszódik a világirodalmi rangú Ladislav Fuks (1923-1994) A hullaégető című dermesztő regénye, amit a
győri Vaskakas Bábszínház a budapesti Orlai Produkciós Irodával közösen vitt
színre Gálvölgyi János (1948) főszereplésével. Pelsőczy Réka rendezése lenyűgöz
s megrendít.
Előzmények:
1969-ben elképesztő képi világú cseh/szlovák/ film készült a vérfagyasztó
könyvből Juraj Herz (1934) rendezésében, a rendszerváltásig többnyire
mellőzött, briliáns Rudolf Hrusinskyvel (1920-1994) a címszerepben. Fontos s
igen szerethető figurát jelenít meg benne a fiatal Jirí Menzel (1938). Az alkotást
feltétlenül érdemes megnézni a YouTube-on . Párját ritkító, akárcsak a mostani
színpadi társa. A hullaégető magyar szinkronhangja – Gálvölgyi Jánosé!
Sátánok
kezdik újra ellepni Európát s e galaxis-galacsint. Minden idegszálukkal arra
összpontosítanak, hogy propaganda gépezetük csatasorba állításával ellenséget
kreáljanak, beleverjék a szívekbe és a fejekbe: miért kell másokat üldözni,
kirekeszteni, megsemmisíteni. Valójában a hatalmukat akarják konzerválni örök
időkre.
A
Gálvölgyi János által életre keltett prágai krematóriumi dolgozó, Karle
Kopfrkingl befolyásolható személyiség. Meg lehet kísérteni. Lassacskán ugyan,
mert ingadozgat, de azért előbb-utóbb mégis beveszi a kefét. A fenevad-hatalom
az ujja köré csavarja. Sok-sok millió (milliárd?) hasonszőrűvel egyetemben. Kilúgozzák
testét, lelkét, szellemét.
A kézi vezérlésű „robottechnika” az emberré válás óta ismeretes. Hát, ugyanott
tartunk néhány tízezer éve. Hiába, fejlődünk…
Gálvölgyi
János missziót teljesít vaskakasos
művésztársaival: Schruff Milánnal, Szúkenyik Tamással, Ujvári Jankával, Ragán
Edittel, Gergely Rozáliával, Bora Leventével; Kálmán Eszterrel (látvány), Fejes
Kittyvel (mozgás), Matisz Flórával (zene), Michac Gáborral (bábtervező),
Juristovszky Sosával (maszk).
Albert
Schweitzer Nobel-békedíjas filozófus, művész, tudós (1895-1965) így véli: „Az
élet tiszteletének etikája mindenkit arra kényszerít, legyen akármilyen
élethelyzetben, hogy minden körülötte lejátszódó sorssal és emberi sorssal
foglalkozzon, és emberként rendelkezésére álljon annak, akinek erre van
szüksége. A tudósnak nem engedi meg,
hogy csak a tudományának éljen, ha mégoly hasznos is abban. A művésznek nem
engedi meg, hogy csak a művészetnek éljen, még ha sokaknak ad is vele valamit.
A sokféle foglalkozást űzőnek nem engedi meg, hogy azt gondolja, hivatásbeli
tevékenységével mindent teljesített. Mindenkitől megkívánja, hogy odaadja
életének egy darabját másoknak.” /Albert Schweitzer Életem és gondolataim
(önéletrajzi írások), Etalon Kiadó, 2015, fordította Balassa Klára, Kenesei
Sándor/
Gálvölgyi
János és művész teamje ráébreszt bennünket arra (is), hogy miként nem szabad,
nem érdemes élni. Ha nem látok ki saját magamból, s ha nyakörvet köt(het)nek
rám, s hagyom, hogy az elém lógatott (mű)csont után kuncsorogtassanak, miközben
a gazdámért rajongok, s ha megkér, jókorákat harapjak ki azokból, akikre
ráuszít, és ezt én meg is teszem; akkor jobb, ha visszaküldöm magam az e létbe
engem feladóhoz.
Gálvölgyi
János életének párja, Gálvölgyi Judit alkalmazta színpadra Fuks regényét (Zádor
Margit fordításának felhasználásával), dramaturg Zöldi Gergely. Alapos, pontos,
precíz munkát végeztek.
Nem
lehet elég óvatosan bánni a szavakkal, ennek tudatában skiccelem ide: nagy
horderejű, életbe vágó, megrengető, a bensőnk mélyén/mélyét tisztító,
színháztörténeti s egyben ember- s társadalomjobbító esemény részesei lehettünk
a csütörtök esti győri főpróbán (2017. február 9.), amely időtlenségével együtt
itt és most érvényes. Hitet, erőt ad. Márciustól az Orlai Produkciós Iroda
budapesti otthonában, a Belvárosi Színházban is ki-ki átélheti, igazolhatja
mindezt.
Gálvölgyi
János körültekintő rovancsolást végeztet bennünk, velünk. Képzeletem aligha
képes bejárni azt az utat, amit ő tett meg azért, hogy érzékeltesse,
pontosabban „üvöltse”, hogy így, ahogyan most van bennem/bennünk, velem/velünk,
körülöttem/körülöttünk – nem mehet tovább! Mert akkor végem, végünk van!
Ne
lehessen bábként mozgatni senkit. Útilaput a gonoszoknak, a sötét lelkűeknek, a
gengszterbandáknak. Nem babra megy.
2017. február 10-11.
www.alon.hu
„Talán
azért bíztál, amíg padlón voltam, mert ettől többnek érezted magad.”
Voltaképpen ennek /a pofán vágásnak/ a jelentése: valójában azért bíztál magadban,
mert (akkor) én még lejjebb voltam a lejtőn, mint te, de (most) az én szekerem
beindult, a tiéd meg éppen csak, hogy döcög (ha egyáltalán): és irigykedsz!
Ez
a - ne legyek prűd! - kiböfögés fölér(het) egy cunamival, ami maga alá
temet(het) egy szerelmi kapcsolatot.
Így
is lőn a Kaliforniai álomban (La la Land).
Dráma-fűszer
az is, hogy a fiú (Sebastian) ezt nem is gondolja komolyan. Csak úgy kibuggyan
belőle. Vissza is nyelné (előbb-utóbb), de már mit számít? A leány (Mia)
először azt hiszi, rosszul hall. És ez tényleg (bizonyos szempontból) így is
van. Csakhogy ekkor éppen, a legérzékenyebb időszakában, tonnányi szeretetre és
biztatásra lenne szüksége, s nem tőrdöfésre, még ha a penge papírból is van.
Ez
a romantikus musical, amit a harminckét(!) éves Damien Chazelle rendező-forgatókönyvíró
jegyez, túszul ejti 2017 elején a világot. Illetve annak a hét (és fél?)
milliárd földlakónak azt a részét, aki már/még kapiskálja azt – mert megadatott
számára (hagyjam a demagógiát!) -, hogy a jó film, a profi cinema olyan
adomány, ami segít elviselni önmagunkat, egymást, s arra inspirál, hogy
emelkedjünk föl a felszínről, s ne legyünk kishitűek: célozzuk meg a
csillagokat, préseljük ki magunkból azt, akik vagyunk! Korra, nemre, fajra,
felekezetre való tekintet nélkül. (Damien Chazelle 2014-es alkotása, a kőkemény
Whiplash ugyanerről szól. Nemde?!)
Romantikus
musical. Nem őrület valahol?
Nincs
kertelés: rajongok érte. Elment az eszem? Meglehet. De alig vártam, hogy
másodszor is beszippantson. És előtte, utána is nézem, hallgatom ezt meg azt a
snittet, betétdalt; és levesz a lábamról újra meg újra.
Bepötyögteti
velem /ráadásul/ a laptopomba: a művészeten nem rágódni kell, hanem be kell
engednünk kitárt ablakainkon át valamennyi sejtünkbe. Amiből egyébként jóval több
van, mint hét és fél milliárd. No, tegye fel a kezét, aki ezt fel tudja fogni! (De
miért is kellene nekünk mindent értenünk?)
Emma
Stone (Mia) és Ryan Gosling (Sebastian) külön-külön is kivételes, együtt
döglesztőek. A fényképezés (Linus Sandgren) szédületes. A zene (Justin Hurwitz!!!)
andalító, máskor meg mámorító, biztosítékot szétrobbantó. A koreográfia kolosszális (művész-alkotóját,
sajnos, nem találom a stáblistákon).
Hogy
mégis mi a fontosabb álmaink sorrendjében?
Szerelem? Hivatás? A kettő – s még mi minden más – szintézise…?
Vagy
profánul: képes legyek száműzni a pitiánerségemet, a kisstílűségemet, s ültessek/ültessünk
magamba/egymásba bizalom magvakat. Fölszabadítani mindenáron az energiáinkat, s
közösen turbóztatni.
A
földközösségért. (Hogy frázis? Ki nem tesz rá!)
S
ha olykor padlót fogunk, és ez nem „csak” kaliforniai álom: ne tapossuk (el/agyon)
egymást.
2017. február 8.
www.alon.hu
„A rossz közösségi rendet nem
átrendezéssel kell javítani, nem a hatalom igazságos elosztásával az adott
rossz emberanyagban, hanem bele kell dobni valami jót. Közénk, ócska stricik
közé. Például, sportszerűséget. A játék tisztaságát. Divatot csinálni az
eleganciából.” (Ottlik Géza /1912-1990/ Buda című regénye).
A Soulwave együttes ezt
teszi. Némaságba s tespedtségbe süppedt milliók között.
Szennyezetlenül. Folttalanul.
Makulátlanul. Ózondúsan.
(Köz)érthetően. Világosan.
Kifogástalanul, hibátlanul,
hamisítatlanul, elegyítetlenül.
„De annak éljünk, hogy lesz
majd még egyszer / Elképzelt hajnalból, valódi reggel”.
Újra és újra frissítő,
pezsdítő injekcióként is hat. A legkisebbektől – a kisdiákok szintúgy
belehabarodtak e dalba – a korosabbakig.
A rácsodálkozás más-más
nézőpontokat, illetve snitteket villant be saját vetítőgépünkbe.
Ki-kimozdít a holtpontról.
Még sincs minden veszve. Se
bennem. Se bennünk. Sem körülöttünk.
Kézen fog a Soulwave. „A
játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?” (Kosztolányi Dezső, 1885-1936) Hát,
persze, hiszen réges-régen erre várunk!
Fodor Máté, Huszár Ádám, Szabó
Ferenc, Góczán Gábor, Holdosi Attila a szépre, a jóra, az igazra tárja ki a
lelkünk ablakát, miközben – mérhetetlenül tapintatosan – arra inspirálnak bennünket,
hogy vizsgáljuk fölül önmagunkat. Viszonyrendszereinket.
A romok s törmelékek közül
valamiképpen kezdjünk kikecmeregni.
Hiszen kalandorok vagyunk
mindannyian. Tovább kell - mert igenis érdemes! – menni; létportyánk korántsem
lefutott.
No, lám, mi mindenre képes
egy őszinte dal. Csapat!
„Hiába átkoznak, hívnak
bolondnak / inkább bolondként, haljak meg holnap / Mint megbánjak bármit ha,
őszintén tettem / És nem kell majd szégyellnem azt aki lettem”. (Fodor Máté)
Elegancia, tisztaság,
sportszerűség - Ottlik Géza/Soulwave módra.
2017. február 6.
www.alon.hu
A hitről, a reményről, a
szeretetről, az öntudatra ébredésről (is) szól Deák Kristóf Mindenki című,
úgynevezett élő szereplős rövidfilmje (2015). Oscar-várományos (2017).
A történet bárhol
játszódhatna, akár az Újvilágban, avagy az Urálon túl, ám nagyon közép-európai
is. Demonstráció a megkülönböztetés, a kirekesztés, az embermustra ellen.
Gyermekkórus tagjai
összefognak az őket rafináltan manipuláló, rosszmájú, irigy, dühös
zsarnok-karnagy ellen. Elég volt!
Lázadásukat siker koronázza,
merthogy elűzik a hadiperszónát.
Fölszabadulnak. Boldogok!
Beleborzongunk. Szurkolunk.
Elmosolyodunk, miközben a szemek sarkából összegyűlő nedvesség meg-megtisztítja
a képünket a rárakódott szennyeződésektől.
S talán ismét hinni merünk
abban, hogy mi is képesek leszünk összefogni és elűzni a hatalmuk megtartása
érdekében semmitől vissza nem riadó autokratákat. Szükségeltetik rátermett,
tehetséges, önzetlen, tekintélyes vezéregyéniség, mint a Mindenkiben: Liza,
akinek a jeladására meg lehet fogni jó erősen a másik, egymás kezét.
Akkor már nincs lehetetlen.
Deák Kristóf harmincöt éves.
Majd’ minden lényegeset tud a létkínokról. Nagyon elege lehet abból, amiben
él(ünk).
Arról nincs információ, hogy vérszerinti
leszármazottja-e Deák Ferencnek (1803-1876), az első felelős magyar kormány karizmatikus
egyéniségű igazságügy-miniszterének, aki hazánk erkölcsi, anyagi gyarapodásáért
felbecsülhetetlen áldozatokra volt képes. Nincs is jelentősége a rokoni ágnak,
elegendő a köztük lévő szellemi kapocs. A Deák-mauzóleum márványán /Budapest,
Fiumei út, Nemzeti Sírkert/ ez olvasható: „Kockáztathatunk mindent a Hazáért,
de a Hazát kockáztatni semmiért nem szabad”.
A reményről s a szeretetről is
szóló huszonöt perces dolgozat, pontosabban Deák Kristóf kiáltása/kiállása
hitet adhat millióknak, az Oscar-jelölésnek köszönhetően pedig milliárdoknak e
földgyurmán. Az öntudatra ébredéshez.
2017. február
4.