"Nagyon sokszor előfordul, hogy nem nézik meg a képemet... Azt szeretném, ha ugyanúgy torkon ragadná és megrázná őket a látvány - vagy az élmény, mindegy - mint engem, amikor elkezdődött bennem a kép.
Azt akarom mondani, hogy fáj, hogy nem lehet kibírni.
Hogy isteni dolog az, hogy kibírjuk.
Hogy gyönyörű, hogy elviselhetetlen.
Hogy valahol rend van.
Hogy rendszer van az őrületben - legalábbis remélem hogy van", vallja Szántó Piroska a Bálám szamara és a többiek című életrajzi novelláskötetében (1997).
(E méltatásom '97 őszén jelent meg a Vas Népében - szp.)
A nyolcvanas évek elején az írások egy részét már közreadta; most "a többiek"-kel bővült a könyv, pontosabban Szántó Piroska azóta megélt - gyönyörű és elviselhetetlen - élményeivel.
S természetesen ugyanazt sugallják az írásai is, mint amit a képei.
Torkon ragadnak, megráznak, és csak azért is előrelendítenek.
Nem magánfájdalmakról van szó, avagy amennyiben mégis, úgy azok ürügyek arra, hogy az elmúlt több mint hatvan esztendő honi történéseit - a láthatóakat és a láthatatlanokat - érzékeltesse önmagán átszűrve, művészi rangra emelve.
S hogy tud írni!
Pontosak, a helyükre termettek gondolatai, mondatai, kifejezései.
A sorok mögötti rétegeket fel nem lehet sorolni. Csupán jelezni lehet egyet-kettőt.
Talán a legszebbet: miként lehet negyven évet valakivel boldog együttlétben eltölteni?
Szántó Piroska szinte mesebelinek tűnő harmóniában élt Vas Istvánnal, aki - fájdalom - 1991 óta már testben nem lehet mellette.
Holott "Pista tudta, hogy a hölgyeket illik előreengedni..."
De egyébként itt van vele: pillantásában, mozdulatában, gesztusaiban, zsigereiben.
Ketten egyek.
Immár végérvényesen.
S szinte együtt írták - mert együtt élték - a kötet fejezeteinek többségét.
Az ötvenes évek eleji irtózatot; a kiszolgáltatottság, a kitaszítottság anatómiáját annyira hitelesen ábrázolja Szántó Piroska, hogy beleborzong az is, aki akkortájt még nem is létezett.
Ki, hogyan, miként hasonult meg - s hogy azért akkor is (és igenis mindig!), mégis meg lehet maradni embernek; ez utóbbira bizonyíték a művész és költő férjének életútja is.
Mennyire lehet félni, rettegni, de mégis mást kell mutatni; magabiztosan viselkedni a párunk előtt, hitet, erőt csöpögtetni belé.
Miközben rettegünk, nehogy valami baja essék.
S közben annyira nem figyelt magára Szántó Piroska sem, hogy egy ilyen zűrös időszakban ő kapott infarktust.
S miként lehet mégis fölülemelkedni minden kicsinyes, pitiáner ügyön, bajon, alakon?
Erre is jó recepteket kínál a könyv.
A jellemek ugyanis mára sem változtak meg, bár mások az ördögbőrök, de azért sejtjük (olykor meg pontosan tudjuk is), hogy sátánok ma is járnak közöttünk, jóllehet a külvilág felé nem egyszer angyalálarcot mutatnak.
S amikor hosszú évek - nyolcesztendei kényszerű kihagyás - után mégis lehetőség adódik a megmérettetésre, akkor attól is megretten az ember.
Mert annyi minden gyülemlett föl benne az idők során.
Alapvetően persze boldog, mint ahogyan az volt Szántó Piroska is, amikor 1957. március 18-án megnyílt a kiállítása.
S az évek során, társával együtt, már egyre több örömteli pillanatban lehet részük.
Utazások itthon és külföldön, beszippantani a szabadság(érzet) levegőjét.
Nagy-Britannia, Olaszország, Málta; kilúgozni az itthoni gondokat, feltöltődni, aztán mégiscsak hazajönni.
És itthon maradni.
Alkotni.
Utóbb emlékezni a másik sikerére, például a hatvanas évek elején született Egy szerelem három éjszakájára, az első magyar musical megszületésének körülményeire.
"Szöveg Hubay, zene Ránki, dalszövegek Vas, dramaturg Ungvári, karmester és zenei vezető Petrovics."
A premier utáni fogadtatásról egyebek között így ír Szántó Piroska:
"No de nem szabad megfeledkezni a legszigorúbb kritikusról sem. Vas néni, Pista édesanyja vetette oda az előadás után a páholyból kikászálódva a túl boldog szerzőnek:
- Csak te ne légy olyan büszke erre! Nem ti írtátok ezt a darabot, hanem az az utálatos háború!".
Persze az is igaz - Vas néni stílusában -, hogy a Bálám szamarát sem Szántó Piroska (no meg vele együtt Vas István) írta, hanem az a fránya - leginkább kegyetlen, csak olykor-olykor simogató - huszadik század mondta tollba.
Történetesen a művésznőnek. Aki nem térhetett ki a hiteles betűformálás - terhe? gyönyöre? - elől.
"Azt akarom mondani, hogy fáj, hogy nem lehet kibírni.
Hogy isteni dolog az, hogy kibírjuk.
Hogy gyönyörű, hogy elviselhetetlen.
Hogy valahol rend van."
S amikor hosszú évek - nyolcesztendei kényszerű kihagyás - után mégis lehetőség adódik a megmérettetésre, akkor attól is megretten az ember.
Mert annyi minden gyülemlett föl benne az idők során.
Alapvetően persze boldog, mint ahogyan az volt Szántó Piroska is, amikor 1957. március 18-án megnyílt a kiállítása.
S az évek során, társával együtt, már egyre több örömteli pillanatban lehet részük.
Utazások itthon és külföldön, beszippantani a szabadság(érzet) levegőjét.
Nagy-Britannia, Olaszország, Málta; kilúgozni az itthoni gondokat, feltöltődni, aztán mégiscsak hazajönni.
És itthon maradni.
Alkotni.
Utóbb emlékezni a másik sikerére, például a hatvanas évek elején született Egy szerelem három éjszakájára, az első magyar musical megszületésének körülményeire.
"Szöveg Hubay, zene Ránki, dalszövegek Vas, dramaturg Ungvári, karmester és zenei vezető Petrovics."
A premier utáni fogadtatásról egyebek között így ír Szántó Piroska:
"No de nem szabad megfeledkezni a legszigorúbb kritikusról sem. Vas néni, Pista édesanyja vetette oda az előadás után a páholyból kikászálódva a túl boldog szerzőnek:
- Csak te ne légy olyan büszke erre! Nem ti írtátok ezt a darabot, hanem az az utálatos háború!".
Persze az is igaz - Vas néni stílusában -, hogy a Bálám szamarát sem Szántó Piroska (no meg vele együtt Vas István) írta, hanem az a fránya - leginkább kegyetlen, csak olykor-olykor simogató - huszadik század mondta tollba.
Történetesen a művésznőnek. Aki nem térhetett ki a hiteles betűformálás - terhe? gyönyöre? - elől.
"Azt akarom mondani, hogy fáj, hogy nem lehet kibírni.
Hogy isteni dolog az, hogy kibírjuk.
Hogy gyönyörű, hogy elviselhetetlen.
Hogy valahol rend van."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése