2016. június 26., vasárnap

London elhasalt - Szentivánéji rémálom; Shakespeare és Churchill forog a sírjában - A Függetlenség napja: Feltámadás


„Az egyetlen útmutató az emberhez a lelkiismerete…” (Winston Churcill brit miniszterelnök, államférfi, szónok, stratéga, 1874-1965)

A négyszáz évvel ezelőtt elhunyt William Shakespeare (angol drámaíró, költő, színész, 1564-1616) felbecsülhetetlen kincset hagyott örökül mindnyájunknak.
Az angol ipari forradalom (1769-1850): az emberiséget előrevivő átfogó társadalmi, gazdasági, technológiai változás. Ha úgy tetszik: ismét öntudatára ébredt /egy másik szinten/ az ember. (Más kérdés, mit, mire – nem - használ.)
1940. július 10.- 1940. október 31.: döntő brit győzelem a nácik felett, Nagy-Britannia megtartja légterének ellenőrzését, a fasiszták lefújják a partraszállási tervüket. A britek bátorsága nem ismer határokat; példájuk erőt, hitet ad a békéért küzdőknek a földkerekségen.
A brit EU-tagságról rendezett népszavazás, 2016. június 23., csütörtök: a saját kardjukba dőlnek a britek. Az öngyilkosság persze mindaddig magánügy, amíg nem veszélyezteti mások szellemi, lelki, testi épségét. Ez a Szent Iván-éji angol önpusztítás azonban fölbecsülhetetlen kollektív károkat okoz(hat) átfogó társadalmi, gazdasági, technológiai értelemben a golyóbison.
Merénylet az emberiség ellen.

A szörny – a terrorista – is bennünk van. Ne tegyünk már úgy, mintha nem tudnánk. Hiszen az egyik legfőbb feladatunk ezen a galacsinon: legyőzni a gonoszt legfőképpen/elsősorban magunkban. Bődületes kísértések keríthetnének bennünket a hatalmukba – ha hagynánk. De nem adjuk magunkat. Küzdünk, hogy a mérleg – ami a bizonyítványunkat is jelenti egyben a földi (pálya)futásunk /időleges?/ lezárásaként – (soha) ne billenhessen át az ördög térfelére.
Mi magyarok meg…; végre valahára befutballozzuk magunkat Európa elitjébe, negyvennégy ínséges esztendő után. Jó, ez foci, de akkor is: közösségépítő zamatát ismét megízlelhetjük, hiszen egy-két meccs alatt leomlottak/leomlanak azok a kerítések, betonfalak, melyeket államférfivá soha meg nem érő politikus-sátánok húztak/építettek belénk, körénk, közénk. És tessék: éppen, hogy csak élvezzük a közös öröm, mámor, katarzis ízét, erre Nagy-Britannia beleköp kontinensünk és hét milliárd lakótársunk levesébe. Ez a mi formánk. A jó életbe!

Nyár van, nyár…! Napforduló. A szeretet/szerelem szépsége. A világosság – a megvilágosodás – újbóli csodája. Miközben az önzés ördögisége leng be (ismét) testet, lelket, szellemet. Hess!
De tényleg, van nekünk arról fogalmunk, kapiskáljuk egyáltalán: mekkora varázslat/misztérium/titok az, hogy itt, a mindenség e szegletében/zugában meg egyáltalán, hogy (még) veszünk/vehetünk levegőt, fölébredhetünk reggelente, mosolyoghatunk egymásra, csettinthetünk is akár: élünk! Hoppá!
S vajon az együvé tartozás érzése/erősítése nem alapfeltétele-e minden isteni/angyali pillanatunknak?
Az empátia, a nyitottság, a szolidaritás, a befogadás, a demokrácia; a szabadság, az egyenlőség, a testvériség… Nem e csokor alkotja-e küldetésünk lényegét? Miközben farigcsáljuk magunkban/egymáson, magunkról/egymásról közösen a tumoros ki- s benövése/in/ket.
2016. június 23., csütörtök: mit ad Isten, éppen ekkor mutatták be hazánkban A Függetlenség napja – Feltámadás című amerikai sci-fi akciófilmet, rendező Roland Emmerich. Húsz év után ismét megtámadják a hangyabolyon-kívüliek bolygónkat. Igen ám, de immár a Föld népei összefognak, s együtt igyekeznek visszafordítani a szinte visszafordíthatatlant. Minden, de minden, ami jó bennünk - becsület, erkölcs, tisztesség, példamutatás, kötelességtudás, pofizmus, alaposság, pontosság, etc., etc. – összeadódik. A közöst erősíti. S megmaradunk.
Megmaradunk?

„A legnagyobb dolgok mindig egyszerűek és egyetlen szóval ki lehet fejezni őket. Szabadság. Igazság. Becsület. Kötelesség. Irgalom. Remény.” (Winston Churchill)
                                                      2016. 06/26

 

 

 

 

 

2016. június 23., csütörtök

Nekünk Lyon kell; föl-földobott kő / emberré válni újra kedvünk támad


A harmadik tétmeccsünk – a XXI. században – francia honban: három-három. A magyar meg a portugál igazság.
Lyon. Mér-föld-kő. Föl, földobott kő… /Ady Endre, Franciaország, XX. század - 1909/
„Nem balsors tép. Ne ámítsuk magunkat. / Saját balfácánságunk karma tép. / Akárhogy is színezzük át a múltat: / a tónus főleg miattunk sötét.” /Baranyi Ferenc, 2015/

Felejthetetlen. Mennyire elkoptattuk e kifejezést /is/. Hányszor aggattuk rá ilyen-olyan történésre, eseményre, remélt, várt, (s)óhajtott (sors)fordulóra; aztán a smirgli mégis, máris működésbe lépett. (Nem kevésszer persze szerencsénkre.)
Közösségi. Rendre áltatjuk magunkat ezzel is. Színlelés csupán. Mintha. Zengjük/zengnénk a dalt… S rögvest – megint – oly’ egyedül maradunk, mint a kisujjunk.
Megújulunk. Folyamatosan szajkózzuk. Újra s újra el is hisszük. Miközben a régi – a majd’ mindig csapdába csaló – sémákba kapaszkodunk görcsösen.
Mindenség. Nem kevésszer azzal mérnénk/mérjük magunkat; porszem-pökhendiségünk végtelen.

Mostantól, végre valahára, nem Trianon – s nem is Világos, nem fegyverletétel -, hanem Lyon!
Mindenség/megújulunk/közösségi/felejthetetlen: újra babaszappan-illatúak e szavak.
Tengermély sóhaj; lassan, kicsinként engedjük ki a levegőt…
„Föl-fölhajtott kő, bús akaratban, / Kicsi országom, példás alakban / Te orcádra ütök.
És jaj, hiába mindenha szándék, / Százszor földobnál, én visszaszállnék. /Százszor is, végül is.”
„S emberré válni újra kedvü(n)k támad.” /Baranyi Ferenc után – szabadon./

                                          2016. 06/23

 

  

2016. június 16., csütörtök

A mécses mindig égett - 1958. június 16-ra emlékezünk Földes Gáborné Irma asszonnyal (2006-ban) készült írásommal


Furcsa, de az emberben ott legbelül valahol ma is ott bujkál, mennyire nehezen tudja fölfogni, megemészteni azt az egyébként tényleg a valóságot tükröző szót: ártatlanul. Mennyit devalválódtak a kifejezéseink (is) az elmúlt évtizedekben…
Mégsem tehetünk mást, minthogy leírjuk az igazságot: Földes Gábor győri színigazgatót 1958-ban, harmincöt éves korában ártatlanul végezték ki. Korántsem vigasz, hogy nem ő volt az egyedüli, akit koholt vádak alapján küldtek a másvilágra a forradalom utáni megtorlások időszakában.
Maga az ügyész, dr. Gratz György, aki az elsőfokú tárgyalást vezette 1957-ben, utóbb, „amikor a Gelka termelési főosztályvezetőjeként dolgozott, egy ismerős jogtanácsosnak kijelentette, hogy Földes Gábor, a fővádlott volt az egyetlen ártatlan az elítéltek között”. (Forrás: Halottaink 1956, I. – KATALIZÁTOR Iroda, Budapest, 1989)

Földes Gábor özvegyével, Irma asszonnyal idézzük föl férje alakját, személyiségét, sorsát.
„Tisztességes, nagyszerű ember volt. Nagyon szerették, főleg a műszakiak, de a színészek is. Mindig ott volt velük. Mindent meg lehetett vele beszélni. Szép volt az a hét esztendő, amit együtt tölthettünk…  Nagyon jó színházat csinált. Operett és zenés tagozat is volt. Az ő kívánságára tanultam ki a parókakészítést. Szerencsém volt, mert éppen akkor Győrben az volt a maszkmester, aki a főiskolán is tanított. Kisfiúnk születése után följártam a budapesti Vígszínházba, a fodrásztárba, gyakorlatra. Szóval valójában a Vígben kezdtem; mind a mai napig is ott vagyok… Miután a tanulmányaimat befejeztem, természetesen visszamentem Győrbe.
Pontosan emlékszem 1956. október huszonharmadikára, amikor jött a hír, hogy Budapesten mi történt. Másnap, a vagongyárnál fölvonultak a színészek, az értelmiségiek, Gábor is mondott egy beszédet, aminek a lényege az volt, hogy elítéli a szovjet beavatkozást. Én a gyűlésen nem voltam ott, hiszen akkor négyéves volt Laci fiúnk. Pont abban a hatemeletesben laktunk, ahol ma az ’56-os emlékmű áll, a Golgota… László nem nagyon beszélt arról, hogy mit csinál, csak láttam rajta, hogy nagyon izgatott, feszült; jöttek a telefonok. A színházban folytak a próbák, de azért föl volt bolydulva az egész társulat. Éreztük, hogy valami történik. A hatemeletes másik végén orosz tisztek laktak, azokat elvitték. Huszonhatodikán Szigethy Attila, a Nemzeti Tanács elnöke, miután délelőtt sortűz dördült Mosonmagyaróváron, kiküldte oda egy Pobjedával a férjemet, aki útközben találkozott a teherautón utazó Tihanyi Árpád  tanárral -  aki később szintén mártírhalált halt -  s elkérte tőle a fehét zászlóját, hogy be tudjon menni a laktanyába. Lecsitította az ávósokat, akik levitték a pincébe a fegyvereiket, a tömegnek pedig azt mondta, hogy a törvényszék ítélkezik majd a bűnösök felett. Két ávós tiszttel együtt, akik bekéredzkedtek a kocsijába, hazajött.”
(„Mosonmagyarovárott a tömeg aznap, illetve másnap két ávóst meglincselt, egy harmadik félelmében öngyilkos lett. Ezekről az eseményekről Földes Gábos csak később értesült. – Halottaink 1956, I.)

„Gyűléseztek a színháziak”, folytatja az emlékezést Irma asszony. „Sokan összetépték a párttagkönyvüket. Ő nem. A mai napig megvan. Úgy aztán ment az élet, de azért érezhető volt a feszültség a színházban. Gábor, Szigethy Attila tanácsára, a színház ügyeivel foglalkozott. Amikor bejöttek az oroszok, teljesen összeomlott. Majdnem idegösszeroppanást kapott. Alig lehetett bele lelket önteni. Utóbb háromszor is beidézték, aztán mindig hazaengedték, mondván, aki ávós tisztekért kockáztatta az életét, az nem lehet bűnös. Kétszer is letartóztatták, ám a második után, 1957. áprlis 30-án már nem engedték haza. A tárgyalások Győrben folytak, összecsaptak egy pert, aminek ő lett a fővádlottja, s azt állították, hogy tizenhárom társa volt. Rendes, egyszerű munkásemberek voltak, csakhogy Gábor korábban sohasem látta őket… Itt még be-belehetett menni a tárgyalásra, beszélni persze nem beszélhettünk, csak biccenthettünk egymásnak. Amikor áttették Pestre az ügyet, a katonai ügyészségre, akkor már nem engedtek be. Más lett az ügyész is. Úgy volt, hogy sikerül beszélőt kapnunk; sajnos, ebből nem lett semmi. Belenyugodott a halálos ítéletébe, golyó általi halált kért. („Később ezt azzal indokolta, hogy ebben a hazugságáradatban nem tud élni” – Halottaink I.) Fellebbeztünk, hivatalból is fellebeztek. A Kádár, amikor a Parlamentben fogadta Major Tamást, Simon Zsuzsát és Kelen Bélát, megígérte, hogy Gábornak nem lesz bántódása. Nem tartotta a szavát. A végső tárgyaláson a bíró kezébe valaki eljuttatott egy cédulát, nem tudom, ki volt az a valaki, aki irányította az eseményeket, s a halálos ítéletet kérte. Valószínű, hogy ebben szovjet utasítás volt. 1958. január tizenötödikén hajnalban végezték ki. Erről ügyvéd által értesültem. Gábor utolsó szavaival Lenint, a pártot, a független Magyarországot éltette…”

„Fiúnk csak tizenkét évesen, anyósomtól tudta meg, mi történt az édesapjával. Én a Vígszínháznál dolgoztam, élni kellett. Nagyon sokáig még meg sem szabadott kérdeznem, hogy hol temették el… Jóval később tudtam meg, amit azért sejtettünk, hogy Kőhidán, a rabtemetőben. Nagyon-nagyon soká, Nagy Imréék temetése és a rendszerváltás után - amúgy meg határsávban is volt… - mehettünk csak oda. Tihanyi Árpád rokonai kezdték ezt a dolgot forszírozni, aláírásokat gyűjtöttek, gyűjtöttünk, hogy szeretnénk az újratemetést. Nagyon nehezen ment. Többször is jártunk az Igazságügyi Minisztériumban. A kilencvenes évek elején kezdtek ásni Kőhidán; elhagyott, akácossal benőtt, gazos temető volt a börtön mellett. Régi börtönőröket kellett fölkutatni, hol is vannak a földi maradványok. Aztán kinek-kinek külön temetése volt. Gáboré 1992-ben, Budapesten. Ez nincs is a köztudatban. Ott voltak a győri színháziak, autóbusznyira valóan, meg mások is; Vámos László rendező mondott gyászbeszédet.”

„A fiúnk is színházi ember, főkellékes a Vígben. Két unokám van, Földes Gábor és Boglárka. Keveset tudnak a nagyapjukról, nem akarjuk fölzaklatni őket. Még kicsik, nem szabad. Nem is tudnák fölfogni… Nem tudom, milyen jövőjük lesz. Tanuljanak, az a jövő. Tudják megkülönböztetni, mi a jó, mi a rossz. Bízom abban, hogy egyszer már csak helyreáll itt a rend. Ez mind az oktatástól függ. Sajnos 1956-ot valahogy úgy próbálják elsimítani. A készülő emlékmű pedig jó néhányunk számára nem azt fejezi ki, amit kellene. Nekünk a terveket meg se mutatták. Olyanok látták, akik eladták ’56-ot… Hogy, annak ma mit kellene jelentenie? A szabadság üzenetét. A szabadság ma csak látszólag van meg. Az a tisztesség, az a láz, az a tűz, hogy a közért akarok tenni, ami őbennük megvolt, az nincs jelen. Nem hiszem, hogy ezek az emberek azért haltak meg, hogy itt a pénz domináljon, minden a pénzvilág felé összpontosuljon.”

S miként lehetett több mint harminc évig abban a tudatban létezni, hogy az ember nem láthatja párja sírját, nem vihet virágot a temetőbe? – e felvetésre így felel Földes Gáborné: „Otthon égett mécses mindig. Szeretetből, tiszteletből. A mai napig is ég minden este, most is, hogy már ki tudok menni a temetőbe.  Nagyon szép volt az az együtt töltött hét év. A gyertya ezért is ég. Amíg élek, biztos, hogy égni fog.”
                                                                              (2006 – szp)