Életdobogóján három első helyezett áll: a két lánya meg a
fia. Nagy Tímea számára a két olimpiai aranyérem „talán már igaz sem volt”. Szombathely
és Budapest ugyanannyira megdobogtatja a szívét ma is.
„Mindig szerettem Szombathelyen lenni; számtalan csudaszép karácsonyt
és hosszú hétvégét töltöttünk a nagymamánál és a keresztszüleimnél. Olyasmi ez,
mintha azt a húslevest kellene elemeznem, amit anyu főz; nem tudom. Azt érezni
kell. Amiként Szombathely is a lelkemnek egy része. De hát így kerek a világ,
hogy összeadódik minden”, mereng Nagy Tímea, Sydney (2000) és Athén (2004)
párbajtőr egyéni olimpiai bajnoka, egy
egész ország Titije, aki (nem mellékesen) a budapesti Margit-szigeten lévő, az
Olimpiai Központhoz tartozó Hajós Alfréd Uszoda létesítményvezetője immár
ötödik éve.
Három gyermek édesanyja. Csenge tizenöt, Luca tizenegy,
Csanád nyolc éves.
„Sajnos, csak három… Bár lett volna, lenne több!
Hozzáteszem, hogy amikor az ember a legelején ’bevállalja’ a gyerkőcöket, akkor
azért nem tudja, mivel jár ez. Utólag derül ki. De én még most is azt mondom –
ennyi feladattal, felelősséggel, idegeskedéssel együtt is -, hogy nyugodtan
vállaljunk gyerekeket! Annyi szeretetet, bújást, örömet kap az ember, hogy azt
semmi mással sem lehet összehasonlítani. Igaz, hogy nem nagyon kell fogyókúrára
figyelnie annak, aki csemetéket nevel.
Minden kornak megvan a maga sajátossága. Borzasztó, amikor
sír a pici baba és nem tudok segíteni. Amikor kiderül, hogy már nem szereti az
a fiú, akibe ő szerelmes; nem tudom megoldani se ezt, se azt. De amikor
megosztja velem a problémáit, attól kezdve nekem nagyobb visszaigazolás nem
kell arról, hogy jó úton járunk, jó helyen vagyunk egymás életében. Valahogy
úgy meg kell érezni. Aztán persze én is túllépek időnként saját magam
hatáskörén; de most Csengével, azt hiszem, jól alakulnak a dolgok. Nagyon
kedves, szerethető emberke, nem csak a lányok, a fiúk részéről is, ez természetesen
nem, mint nőre, hanem más egyébre értendő.
Luca kis csodabogár; nála nem vagyok abban biztos, hogy az a
bizonyos engedek-húzok madzag megfelelő, ami Csengénél bejött. Mindig azt
mondom a tanároknak, amikor kicsit problémáznak Luca tanulásán, hogy tuti, hogy
ő zseni lesz. Csak nekem kell túl- és megélnem azt, hogy belőle kirobbanjon ez
a zsenialitás valamilyen területen. Öntörvényű és magának való. Talán mostanra –
tizenegy évesen - érett meg annyira, hogy tudja, egy barátságban is kell
alkalmazkodni, csomó olyasmit kell adni, tenni, ami nem biztos, hogy az ő
érdekében áll. (Ez nagyon úgy hangzik, mintha érdekember lenne, pedig nem az!)
Tehát amikor igazából neki kell engedni, vagy kicsit visszahúzódni, merthogy
nem ő a központ. Hát, erre is meg kell érni. Valakinek már nagyon korán, pár
évesen, valakinek meg soha, felnőttként sem sikerül ez.
Csanád alapvetően hasonlít Csengére, de persze, más. Hiszen
mindenki más ’egyenlet’. Ő nagyon anyás, a mai napig borzasztóan furcsa nekem,
hogy órákat ül az ölemben, és mondja, hogy szeretlek, anya. Persze ez egyben
nagyon jó is! Mindenki látja – természetesen a lányok is -, hogy Csanád kis
vékony, az átlagnál törékenyebb fiú, bár, hozzáteszem, kőkeményen tud focizni
és hajtani, amikor akar valamit.
S hogy van-e előjoga, mint a legkisebbnek? Ilyesmi nincs
nálunk. Hihetetlen, milyen farkastörvények uralkodnak otthon. Hogy mondjam?
Például az, hogy reggel ki megy a vécére, központi probléma. Tehát a nagylányom
direkt azért kel föl tíz perccel előbb, hogy ő legyen az első. És a fogmosás
meg a tévézés… A vacsorakészítésnél ki kapja az első forró sajtot, mert az a
legfinomabb… Tehát elsőként kell jelentkezni, hogy éhes és kéri. Esti fürdés;
aki először szól, vagy akinek nem kell kétszer vagy háromszor könyörögnöm,
akkor ő megy.
A tanulással hadilábon állunk. Igaz, a most elsős gimnazista
Csenge nagyon megkomolyodott, a Csík Ferenc Sportgimnáziumba jár, és remekül
érzi magát. Jót tett neki, hogy délelőtt edzés, utána tanulás, edzés. Látom,
hogy szorgalmas. Hetedikben-nyolcadikban kicsit ’beletojós’ volt a tanulásba.
Erről is azért nehéz beszélni, mert ezt is meg kell élni. Olyan közösségbe
került, ahol mindenki sportol, s most végre ’megtalálta’ az osztálytársait,
együtt járnak ki meccsekre meg minden. A tanári gárda is másképp áll hozzá,
hiszen sportoló(k)ról van szó, és nem azt mondják, hogy a tanulás nem fontos,
mert igenis fontos. De hogyha hiányzott egy hetet, mert válogatott edzőtáborban
volt (vízilabdázik), akkor engednek neki időt, hogy bepótolja.
Lucánál, ezer százalék, hogy nem lesz pálfordulás, és sose
kezd el tanulni. Mert ő aztán annyira utál tanulni, mint amennyire én utálok
futni. Tehát hogyha bármit megígérnek, akkor sem lehet rábírni. A Csanád meg
olyan, hogy hazajön, leül, elkészíti a leckét. Addig halálosan ideges, amíg nem
végez vele. Amiért persze kap a nővéreitől, hogy te stréber, mit izélsz… Mert
ők nem akarnak egyből tanulni.
Egyébiránt Csenge esete arra is jó példa, hogy bizony, az
iskolaválasztás annyira fontos, mint akár felnőtt korban a párválasztás! Az
egész életét befolyásolja, a hozzáállását a világhoz, az élethez, a jókedvét, a
mindenét, hogy szeret iskolába menni, a tanároknak meg akar felelni. Szeretné,
hogy azt mondják a pedagógusok, szeretik. Nagyon fontos.
Viszont nekem, mint anyának, ne akarjon megfelelni. Engem ’csak’
szeressen. Mindig ezt mondom a Csengének: ha meghallgatod a véleményemet, akkor
én azt nagyon megköszönöm. De ne csak meghallgasd az ’öreglányt’, aztán annyi. Lépj
is annak szellemében. Merthogy én már megjártam ezt az utat...
Éppen közös mézeskalács-sütés közben – sikerült jól
elszúrnom a tésztát, az okára még mindig nem jöttem rá, de sajnáltam volna
kidobni, ezért mégis csak kisütöttem, s a gyerekek absztrakt formákat
rajzolhattak az absztrakt mézeskalácsokra - a nagylányom közli, hogy a
facebookra éppen milyen képet raknak föl, de előtte megkérdezi tőlem, hogy
egyáltalán fölteheti-e ezt a felvételt? Ragacsosak az ujjaim, momentán a
fülemen a telefon, de érdekli a véleményem.
Nagyon jó érzés. Szerintem ez egyébként sokkal fontosabb, mint az, hogy
valaki el tudja mondani a gyerekéről, hogy kitűnő tanuló; csak éppen nem beszél
a mamával…
Valahol hallottam, ne tudom hol s kitől, meglehet,
valamelyik műsorban, hogy annyira nincs időnk a gyerekekre, hogy naponta szűk
hét perc szülői figyelem sem igen jut rájuk. Merthogy annyira rohan a világ.
Megütötte a fülemet: micsoda? Kimondottan figyelem magamat, hogy én mennyit
beszélgetek. És mindig mondom, hála a Jóistennek, hogy nálunk másképpen van. A
hosszú hétfő persze kivétel, de aztán bepótoljuk.”
Hogy a szeretetünnepre miképpen készülnek Titiék, s hogyan zajlik
náluk a karácsony? Ekképpen skicceli föl: „Már novemberben elkezdtünk
készülődni. Levelet írt mindhárom gyerek a Mikulásnak meg a Jézuskának. ’Millió’
ajándékkérés… Közösen gyújtottuk meg az adventi gyertyákat. S minthogy nagy
favédő lettem, ezért nálunk élő karácsonyfa már nincsen. Számomra annyira
borzasztó volt ünnepek után kidobni. Nagy nehezen a lelkemet is rávettem:
műfenyő van. De plafonig érő. A leggiccsesebben díszítjük, mindig tele van a
gyerekek által készített dolgokkal. Idén gipszet öntöttek ki, tavalyról üvegfestmények,
még korábbról rajzaik is vannak. Jobban örülnek, még inkább a sajátjuknak érzik,
mintha mondjuk csak egy szín, a szürke vagy a kék vagy a piros dominálna.
Persze, vannak helyek, helyszínek, ahol ezek az egyszínűek látványosak, és
természetesen nem bántok senkit, akinek ilyenje van. Mindenki a saját ízlése
szerint díszítsen. Hiszen ez (is) a jó az egészben!
Szenteste elmegyünk a gyerekekkel egy betlehemi jászolhoz,
majd anyuéknál gyűlik össze a család. Mire megérkezünk, ég a csillagszóró, a
gyertya, a kiscsengő már hallatszik. Közös vacsora, közös játék… Mindig van
halászlé, de mivel a gyerekek nem szeretik, ezért húsleves, no meg a kedvencük,
rántott csirke is. Ilyen-olyan majonézes hidegtál, rengeteg sütemény…
Éjszaka fekszenek le otthon. Hozzánk hajnalban érkezik meg a
Jézuska, úgy negyed három, fél három tájban. Fölrázzák egymást, és fura vagy
sem, de pizsamában fogadják. Nálam karikásabb szemű anyuka – szerintem – nincs
sok karácsonykor.”
Megkerülhetetlen, hogy Titit „szembesítsük” valamivel, ami
abszolút jellemző rá; süt róla, árad belőle. Kétszeres olimpiai bajnokként
hogyan tud(ott) ilyen hihetetlenül szerény maradni?
„Nagyon sok pofont kaptam, mire ’odaértem’. Nem ingyen adták az aranyakat. Nem a
tehetségemnek köszönhetőek; én nagyon megdolgoztam értük. És tudom jól, hogy
milyen icipici dolgokon múlik az, hogy valaki olimpiai bajnok lehet, vagy
valaki ismeretlen nevű versenyző marad. Akikkel együtt, ugyanannyit edzettünk,
dolgoztunk… Igazából ez az irántuk való tisztelet is, hogy én nem szállok el
attól, hogy olimpiai bajnok lettem. Mert semmivel sem tudok többet, mint amit
ők tudtak. Csak valami miatt az élettől vagy a Jóistentől én ezt megkaptam. De
távol álljon tőlem, hogy én ezzel visszaéljek, vagy bárkit is kioktassak. Meg
példakép se szeretnék lenni, merthogy nekem sem voltak példaképeim. Mert nincs
olyan, hogy eszménykép; minden emberben van hiba. Bennem is rengeteg van. Éppen
ezért nem szeretnék minta lenni. Igen lobbanékony vagyok… Ez az olimpiai
történet olyan régen volt, hogy tán’ igaz sem volt. Úgyhogy most éppen az
aktuális életemet próbálom megoldani, és nekem ez a legfontosabb, hiszen a
gyerekeimről van szó.”
S miből „csihol” mindehhez erőt?
„Van az a négy gyertyatörténet, biztos, hogy mindenki
ismeri, amit az ember adventi gyertyagyújtásnál el szokott mesélni. Elalszik a
hit gyertyája, elalszik a béke gyertyája, elalszik a szeretet gyertyája, de
addig, amíg a remény gyertyája ég és meg lehet a másik hármat gyújtani róla,
addig van remény, addig nem szabad csüggedni.”
- szp -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése