2016. május 30., hétfő

A magyar Shrek - gyenge közepes, de legalább a miénk... - Tóth Gabi: a hétszázhetvenhét fejű sárkány


Nem baj, hogy más vagy! Ez a fő mottója a Papp László Budapest Sportarénában vasárnap bemutatott Shrek a musical című megaprodukciónak. S hogy milyen volt? (A délutáni előadást kukkantottuk meg.) Kedves. Jót, szépet, szeretetet is sugalló.
Művészileg? Hm. Gyenge közepes. Pedig hihetetlen boldogság lenne most önfeledten püfölni a laptop klaviatúráját: ilyet – mármint fantasztikus musicalt – még nem láttunk idehaza. Mert hiszen azért zarándokolt, sereglett a nép az Arénába, hogy szárnyakat kapjon, röpüljön, hasítsa az eget. Boldog legyen, mert megérdemli, megérdemelné a sok-sok – ezer éves – sanyarúság után, alatt, előtt.

Nem, nem volt bukás. Ahhoz, hogy mi – nézők – valamit/valakit megbuktassunk, kellene némi vagányság, merészség, leleményesség, ami egyelőre nincs meg bennünk. De félre a többes számmal: belőlem (már? - még?) hiányzik a hétpróbásság, a tökösség ahhoz, hogy nyilvánosan kifütyüljek egy harmatocska teljesítményt. Ráadásul, mert igaz ez is, a mi Shrekünkből azért csak-csak érződött emitt-amott, hogy lehetne – lehetett volna – akár világszenzáció(s) is.
Vagy ne legyünk ennyire nagyigényűek? Dehogyisnem! Hiszen ehhez szoktunk, legalábbis ami a magyarított musicaleket illeti.  A Szirtes Tamás rendező/direktor vezette Madách Színház az elmúlt évtizedekben a Macskákat, Az operaház fantomját, a Mary Poppins-t, a Mamma, Mia-t olyan színvonalon prezentálta, „futtatja”, hogy azoktól föl-fölemelkedünk, s nem csak úszunk a légben, hanem visszaereszkedve a mai valóságba, úgy érezzük: energiatartalékaink egy időre elegendőnek bizonyulhatnak az itt-lét elviseléséhez. Vagy akár a Producerek, amelyben az egyik főszerepet éppen Szente Vajk - e mostani Shrek a musical rendezője – olyan zseniálisan „hozta”, hogy anno Latabár Kálmán utódjaként emlegettem/jellemeztem. Nem tévedtem, nem túloztam (jó, kicsit), mert valóban van ebben a legényben spiritusz; ám rendezőként még akadna mit ellesnie mesterétől, Szirtes tanár úrtól.
Néhány csapatmegmozdulás, tánckar-beékelés mintha már emlékeztetett volna valami rendkívüli „madáchszínházasdira” is; már-már csettintett is az emberfia, hogy no, most, végre, beindulnak a turbinák, gyerünk, gyerekek! De aztán, huh, huh, huh, néhány centiméteres emelkedés után máris landolás (ha zuhanás nem is).
De kétszer egészen bizonyosan mégiscsak megtörtént valami csoda-féle! Amikor a még gyermek Fiona megjelent, egyszeriben beragyogta az Arénát ez a kisleány (nem tudom a nevét, mert szereposztást nem lehetett vásárolni, de még annyira se méltatták a teátristákat s a nézőket, hogy falitáblán jelezzék: ki kicsoda?); valami olyan tehetségport szórt szerteszét, amitől azt hihettük, remélhettük, hogy itt most… De nem volt folytatás. Zutty!
Illetve: mégis. Később. S csak egyetlenegyszer. Sárkányként ugyanis Tóth Gabi maga volt a rém. Olyan bődületes, földöntúli erő lakozik benne, hogy hétszázhetvenhét fejű fenevad is megirigyelhetné. Lángnyelvei égettek, perzseltek. No, hiszen ez a nő zseni(ális)! A lénye, ahogyan van. A megjelenése, a hangja, a mozgása – a sugárzása. Ha kizárólag ezért az egyetlenegy – számomra legfőképpeni - fölismerésért kellett megnézni a mi jó Shrekecskénket (és most csalódott legyintés meg óriási sóhaj a laptop fölött úgy az egész miatt), hát, akkor ezért, ha semmi másért nem, megérte!
Mikor, hol lesz legközelebb Tóth Gabi koncert? Árkon-bokron keresztül: irány!

Nem baj, ha más vagy! Fogadjuk el így egymást. Teremtsünk közösen szépet, jót. Hát, persze, ez – reméljük! – csak-csak megmarad a publikumban. Meg – sajnos - a hiány. Majd’ minden mennyiségben.

                                                             2016. május 30.

 

 

2016. május 28., szombat

A szabadság nem osztható - 2015/2016: Weöres Sándor Színház, Szombathely


„Ennyire reménytelen esetek lennénk? Vagyunk. Ennél nincs is már lejjebb. És nekünk, Teremtőnk(!), innen kellene – innen lenne szép – nyerni…”
…„Valahogyan nem vagyunk képesek ’rendezni végre közös dolgainkat’ /József Attila: A Dunánál/. Egyetemlegesen (totál) nem. Bulvárkundiában így nézünk mi ki. Vajon meddig?” (A falu rossza, VSSZ - teremtuccse, 2016. május 8.)
„…a mi Mandragóriánkban a népről nem is esik szó, illetve csak annyiban, miképpen trenírozható ilyen-olyan magasságokból. A hátukon állva/taposva hogyan is lehet még jobban megnyomorítani szegény pára milliókat, pfuj, alantasokat, miközben dőzsöl a vezér és a siserahad. Győzelmi jelentéseiket kürtölve a világ négy égtája felé.” (Mandragóra, VSSZ - teremtuccse, 2016. április 30. )

Ha a néző visszapörgeti az időt, s mérleg-félét készít magában a szombathelyi Weöres Sándor Színház 2015/2016-os évadáról, mindenekelőtt az villan belé: igen-igen erős a vasi teátrum, már abban az értelemben (is), hogy itt és most (túl)élni segít. Többek között azzal, hogy szembesít önmagunkkal, egymással. Merthogy:
„… az ordas erők itt vannak – bennünk, a saját testi/lelki/szellemi spájzunkban. Csak arra várnak, hogy valakik (újra és újra) leszedegessék őket a polcokról, ha úgy tartja úri kedvük/érdekük.
Erre ezen a (mű)trágya-glóbuszon soha, de soha nem kell(ett) sokáig várni. Ha mások nem, mi magunk időről időre, túlontúl is gyakran, önként és dalolva váltunk: mosolygó hitványakká/fenevadakká. Hol is van az én, saját felelősségem? Mi múlik rajtam? Bégetek-e vezényszóra, aztán, hipp-hopp, ha éppen az a (mindenkori) hatalom óhaja, akkor az első jel(zésé)re kifordítom báránybőrömet, s ni, csak: megint saját magam farkasa vagyok. Fölfalok magamban s magam körül szintúgy mindent, mindenkit, ami(k)ért – a teremtés öröméért, egymás építéséért – egyáltalán érdemes errefelé (Föld! Föld! – az előítéletek földje?) portyázni.” (A mi osztályunk, VSSZ - teremtuccse, 2016. február 6.)

Komoróczy Géza definíciója: „… a szabadság nem osztható. Csak egy szabadság van: mindenkié. Bármely csoportnak korlátozzuk a szabadságát, valamennyiünké csorbát szenved. Mindenkinek saját érdeke, hogy védje másnak, éppen másnak a szabadságát, védje akár az állammal szemben is: az ő joga és szabadsága is csak annyi, amennyit más meg tud tartani magának. Auschwitzba zsidókat vittek a tehervagonok. De tudjuk: ezekbe a vagonokba volt bezárva Európa szabadsága is. A gázkamrák kéményében füstté vált az a szép illúzió, hogy az állam megvédelmezi a polgárait. Hogy az állam milyen, jó-e vagy rossz, esetenként dől el; s ha rossz, föl kell lépni: mindenkinek föl kell lépnie ellene. Az állam nem tehet meg bármit a polgáraival, nem úr a szabadság felett, legitimációja csak arra van, hogy érvényesülni engedje és védje a személy vagy a csoportok szabadságát. Nem abszolút hatalom: a személy jogai erősebbek. S erősebb a nemzetközi közösség joga is, hogy ellenőrizze a belső szabadságot, akár keresztülnyúlva az állami szuverenitáson. A szabadság nem osztható.” (Komoróczy Géza: Másodlagos antiszemitizmusok, Osiris Kiadó, Budapest, 2000)

„Ugye, nem csak képzelgés/ábrándkép/illúzió: nem a szenny, hanem az e világi menny áll hozzánk, lény(eg)ünkhöz, a mi ember(i)ségünkhöz, osztályunkhoz sokkal, de sokkal közelebb?! (A mi osztályunk, VSSZ - teremtuccse, 2016. február 6.)

                                                               2016. május 28.

 

 

 

 

2016. május 8., vasárnap

Bulvár Kund népének melodikus paródiája - A falu rossza a Weöres Sándor Színházban, rendező: Mohácsi János


Így nézünk mi ki. Totál. Mindeddig – cirka 896 óta (ámbár, hogy annak előtte miképpen vót, ha vót, azt mán ki „tudhassa”?) nem voltunk képesek rendezni saját/közös dolgainkat. Valahogyan nem jön össze. Könyvtárnyi archív anyag (digi-dugival együtt) sem /lenne/ elegendő az okok föltárásához. Mohácsi István dramaturg, Mohácsi János rendező és a szombathelyi Weöres Sándoros színi csapat csaknem a lehetetlenre vállalkozott, hogy föl-fölvillantsa: ilyenek vagytok pisztoly- s fokostársak asszonynépestől, mindenestül a kárpát-medencei teknőtől innen s túl, ahol az a bizonyos kurta farkú malac… A jó /hm/ életbe!

Tóth Ede, meglehet, nem ismerne rá a szatírává transzformált népszínművére (az ősbemutató 1875. január 15-én volt a Nemzeti Színházban), de alighanem, ha volt vér abban a bizonyosában, akkor boldogan konstatálhatná, csettinthetne: az ő /nevezzük mi is így/ kancacsírájából micsoda derék XXI. századi paripa-paródia vált!
Mi meg nézők önfeledten lubickolhatnánk az örömben, kacaghatnánk, heherészhetnénk, ha közbe-közbe – szinte folyamatosan – nem párásodna be a szemünk attól, hogy milyen balfékek vagyunk mi így, együtt, széles e vidéken. A kiskésit!
Erről – tehát húzzuk alá újfent, vastagon: rólunk – szól ez a zenés, sírva vigadós bohózat, még inkább: karikatúra. Torzít, túloz, kifiguráz, utánoz, még szép; hiszen mi más is lenne egy gúnyirat s annak színpadi termésének rendeltetése. Nem kell félni, nem fog annyira(?) fájni közben s utólag sem; de talán valami beindul fejben, szívben: mi is múlik rajtam – rajtunk – itt és most, 2016 májusában?

Két részre szakadt ország el-, fölemészti magát.
Szabadíts meg a gonosztól! Itt már csak a Jóisten segít…
Tényleg? De amikor a Seregek Ura – lássunk, no, csodát! – tiszteletét teszi nálunk… Az isteni beavatkozás, deus ex „masína”; hiszen is ugyebár átutazók országa volnánk, vagy micsoda, sínpár amerre csak a szem ellát a pusztában; melyik létszerelvényre is kellene fölugranom/felkapaszkodnunk emberek? Vagy irány a vasúti híd, oszt’ fejest (újra) valamelyik folyóba/posványba? (Úszni sem tudók előnyben.) Köd előttem, köd mögöttem. Azért a szavunkat ne feledjük: szóval, amikor a Mindenható egyszer csak a maga valójában mutatkozik (de, hát, amúgy, nem itt van: bennünk!? – vagy legalábbis itt kellene lennie „bévül”), s kiganajoz helyettünk, alólunk, értünk, „meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink” (nem Tóth, Bródy), akkor, végre-valahára mégsem szedjük össze, nem embereljük meg magunkat, még ekkor sincs tiszta lap, mert arra azért nem vagyunk restek, hogy az Alkotót, a Mennyei Atyát, azaz még az Örökkévalót is tőrbe csaljuk. Momentán azzal /is/, hogy jól be- s leitatjuk. Egyébiránt tiszta szívből, szeretettel. Magyarán: számításból, még ekkor is. Ehhez aztán pofa kell. Van.
Ennyire reménytelen esetek lennénk? Vagyunk.
Ennél nincs is már lejjebb.
És nekünk, Teremtőnk(!), innen kellene – innen lenne szép - nyerni…

Igen-igen erős alakítások szervesülnek egymáshoz, ötvöződnek egységbe. Faramuci a dolog; ami idekint – országnyi teátrumban - most még csak vágy s álom, vágyálom, az a szombathelyi deszkákon – nem először - fénylően megvalósul.
Kérem szépen: mintalap. Mint alap. Ha ők így, és mi?
Bánfalvi Eszter (Finum Rózsi); a szavak (az enyémek bizonyosan) akadoznak. Sugárzó, fajsúlyos; megrendít. Maga a csoda. Bányai Kelemen Barna Feledi Gáspár bírója korántsem tévedhetetlen s éppen, hogy nem is makulátlan. Olyan igazából ember. Elénk állítója sejt, érez, kapiskál valamit; BKB - akárcsak Bánfalvi Eszter - nagy nyeresége a vasi színháznak s közönségének. Edvi Henrietta (Boriska) a szemünk előtt a szárnyait bontogatja; színeit keresi s rendre meg is találja. Kenderes Csaba (Göndör Sándor) szintúgy. Élnek. Sodró Elizára (Bátki Tercsi) ugyanezek érvényesek. Az ő kozmikus érzékenysége egyszerűen: magával ragadó! Bajomi Nagy György (Gonosz Pista); brrr! Jesszus: az „ártatlanság félelme” bevillan most tőle/általa (is). Nincsenek véletlenek, mutatja/fémjelzi momentán BNGY Gábor Miklós-díja! Matusek Attila Lajos/káj/a kicsit(?) ütődöttségével együtt is szeretnivaló. Sulyoknéról meg Tarisznyásnéról úgy rémlik, mintha a Tóth Ede-magzatban nem is szerepelnének; Nagy Cili és Németh Judit – a vasi színművészet oszlopai – példák arra is, miképpen lehet/szabad pontosan sorsot skiccelni. Szerémi Zoltán (Cserebogár), Endrődy Krisztián (Jóska) a magukat hibbantnak tettető /jó-jó,  azok is/ seggnyalókat s gátlástalan haszonélvezőket állítják pellengérre. Kálmánchelyi Zoltán (kántortanító) örökkön-örökké  mátós figurája kor- s kórtünet. Észbomlón lehet csak – fájdalom – elviselni mostanság sok mindent.(?) Ez már nem önvédelem, öngyilok-ragály. Milliókat ragad(hat) el. Ébresztő tanító urak/tanárnők, szülők s mindenki; elérkezett a (ki)józanodás ideje! Vlahovics Edit (Gonoszné), Trokán Péter (korcsmáros, majd a megoldást/?/ „hozó” Seregek Ura), Horváth Ákos (csendbiztos), Mertz Tibor (tisztelendő-patikus), Szabó Róbert Endre (gazdaember), Fekete Linda (a felesége), Alberti Zsófi (Sári), Móri Csaba (Savanyú Jóska), Papp-Ionescu Dóra (Czintosné) is elemi mozaikot illeszt az egészbe/egységbe.  A zenekar pedig – a kiváló Horváth Ferenc cimbalmos, a remek Peltzer Géza harmonikás; bocsánat a többiektől, akiket nem tudtam beazonosítani a lekettőzés miatt! – ama bizonyos karikatúra/torzkép felerősítője is. 

Valahogyan nem vagyunk képesek "rendezni végre közös dolgainkat” (József Attila: A Dunánál). Egyetemlegesen /totál/ nem.
Bulvárkundiában így nézünk mi ki.
Vajon meddig?

                                   2016. május 8.