2015. március 27., péntek

A sátán köztünk (bennünk?) van - avagy az élet-színháznak éppen ezért (is) léteznie kell

Rémület. Megfagy a lég. Zömében diáknézők, délután, 2015. március 26., csütörtök - Szombathely, Weöres Sándor Színház, Sweet Charity. A kristálytiszta – mert ő soha nem volt tisztességtelen, nem akart, képtelen lett volna azzá válni, bárhová is sodorta rossz sorsa – palermói naiva, Charity Masina Valentine brutális  erőszak áldozatává válik. Az ideiglenesen emberarcot öltött sátán, azaz maga az ördög, szétveri a fejét.
Letaglózottak a tizenévesek. Meg mindenki más is. Merthogy ez igazságtalan(ság). Miért volt szükség erre a befejezésre? Jó, jó, annyi mindenen – szörnyűségen - átment Charity, de végre-valahára tényleg megérdemelné, hogy boldog lehessen. És akkor: tessék, megint megvezetik, s a legdermesztőbb: hidegvérrel véget vetnek az életének.
Amúgy is benne van a levegőben órák óta odakint, a teátrum falain túl, a nagybetűs Életben – de, hiszen mindenütt az van, hja, amíg egyáltalán van lét… - egy bődületes fogalom: készakarva.
Az előadásbeli – báránybőrbe öltözött farkas - Oscar Lindquis adóellenőrt idekint úgy hívták: Andeas Lubitz. Foglalkozása: pilóta. Száznegyvenkilenc Ember-életet oltott ki.
Nincs ilyen és mégis van: ennyire rímel – no, hát, persze - színház és való világ.
S itt ülnek ezek a jól nevelt, tiszta szívű lányok és fiúk; és vajon mi lesz Veletek? Ti hogyan élitek túl ezt az egész apokaliptikus mindenséget/szörnyűséget…???
……
Ma van az 53. színházi világnap. A teátrumokban Krzysztof Warlikowski lengyel rendező, a varsói Nowy Teatr művészeti igazgatójának üzenetét olvassák föl, ebből/tőle idézünk: „Nem vagyunk már képesek tornyokat építeni, amelyeket megrögzött makacssággal húzunk fel, már nem védenek meg semmitől, éppen ellenkezőleg, maguk is védelemre és gondoskodásra szorulnak. És mindez életenergiánk nagy részét felemészti. Már nincs erőnk, hogy észrevegyük, mi van a kapuk, a falak mögött. És éppen ezért kell a színháznak léteznie, éppen ebből kellene merítenie az erejét. Hogy belessen oda, ahová nem szabad.”
Charityék-Nagy Ciliék: köszönjük!!!
                               
www.alon.hu                                   
                                                                                                                                       szp

2015. március 26., csütörtök

Légikatasztrófa: a bizonytalanság bizonyossága

Mégis kinek/kiknek lehet az érdeke, hogy elterelje valamiről a figyelmet, avagy éppenséggel ráterelje – majd/később/utóbb?
Semmi biztosat nem tudunk a valós okokról-okozatokról, illetve nagyon is sokat sejtet az, ha a pilótafülkében csak egy személy tartózkodott, s az (ha igaz) nem engedte be – nem tudta, nem akarta(?) beengedni – a kollégáját a katasztrófa előtti percekben/pillanatokban?
Zömében német és spanyol utasok, alant francia felségterület…
Megrendült a civil világ, kataklizmát élnek át mindazok, akik számára a részvét még létező fogalom.

Sok neuralgikus gondja, nyűge, aggsága van a - most is - forrongó labdacsunknak.
Legalább kettő szinte szétfeszíti a földgolyó szívkamráit, -pitvarait.
Egy barbár önkényes államszerűség, -féleség(???)  bődületes irtó-hadjáratot folytat a civilizált glóbusz ellen, vallásháború címén; egy másik valamikori világhatalmi pozíciója után áhítozik, s ennek érdekében nem röstell annektálni (elfoglalni/bekebelezni)  félszigetet, testet, lelket, szellemet.
Rémeket látunk?
Csoda-e?
Hess, hess…! Hiszen ez az egész az Alpok felett olyan úgymond „kifinomul(nak tűnik)” a durvasághoz, a kíméletlenséghez, a kegyetlenséghez, az aljassághoz képest.
S még – ez idáig – senki sem jelentkezett, hogy magára vállalja, bevallja: e sátáni gaztettért enyém a felelősség. Ha lehet ilyenkor egyáltalán felelősségvállalásról beszélni…
A bizonytalanság bizonyossága az egyetlen támpont e dráma/gyászeset kapcsán - is.
                                                                                                                               2015. március 26. 10 óra 50 perc
                                                www.alon.hu            


2015. március 22., vasárnap

Föld fölött, kéreg alatt – Szombathelyi Weöres Sándor Színház: Sweet Charity

Édes, bájos, aranyos, szelíd, jóságos, emberszerető, örök Éva, mit remélsz égi, mulandó s kéregalatti létforgatagban? Mindig, mindenkor tisztán, makulátlanul andalogsz, szaladsz, robogsz, hogy végre valahára megtaláld életed Ádámját, hogy együtt haraphassatok bele a boldogság almájába. Hogy csak legalább egy picurkát falatkázhassatok belőle, önfeledten, mámorosan, szabadon. Bűntelenül, büntetlenül.
Túlságosan szép is lenne, ha ez beteljesül(het)ne evilági kirándulásotokon. Merthogy itt és most éppenséggel tortúrák sorozatát vagy(tok) kénytelen(ek) elviselni, pedig Te minden tőled telhetőt megteszel azért, hogy a mosolyodra mosoly legyen a felelet. De téged majd’ mindenki csak használ, ahogyan azt a pillanatnyi érdeke kívánja. Vannak persze kivételek, nincsenek is annyira kevesen, akik szintén mernek álmodni nagyokat, de hamar, túlontúl hamar föladják, a harmadik, negyedik, ötödik, századik kudarc után beletörődnek a sikertelenségbe, alkut kötnek rossz sorsukkal. De te nem ilyen vagy, te soha nem adod fel, csak azért sem, mert meg akarod mutatni a sorstársaidnak is: ide figyeljetek, nekem akkor is sikerülni fog, a jó életbe! Sweet Charity példát mutat: ki lehet szállni a mókuskerékből, emberhez méltó létre termettünk, tehát nekünk – értsétek már meg végre - ez igenis jussunk!
Hogy aztán mégis miért fuccsol be majd’ minden ezen a rongylabdán Évákkal és Ádámokkal…?!
Minderről is szól a Sweet Charity című „mjuzikel” (musical: mai tárgyú témákat feldolgozó énekes, táncos színmű) a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, Béres Attila organizálásában, európai ligás kvalitásokat meg-megcsillantató aktor csoporttal.
Annyi, de annyi vetülete van a produkciónak, amely minden porcikájából sugározza s a szó legnemesebb értelmében azt (is) sulykolja belénk: kérem, ezt nevezik Színháznak, de olyannak, ami személy szerint rólad szól, komám, ne tegyél úgy, mintha te kívülálló lennél, s neked nem kellene – bárhol is poroszkálsz most éppen föld(alatt)i utadon – számvetést készítened: hogyan is állnak a dolgaid? Lehetne éppenséggel csűrni-csavarni, így meg úgy exkuzálni, hogy ez csak játék, legyintgetni, kitaláció az egész, komédia énekre, táncra, csoport puccparádéra, na, jó, a végére megkeseredik a szájíz, de ez csak valami fatális tévedés lehet, velem és körülöttem minden, de minden a legnagyobb rendben, haver…
Valahová, bárhová (azért) jó (lenne) tartozni, igaz; aztán mindenki gondoljon azt, amit akar. Persze nem mindenáron beadni a derekat; megszállott hittérítők, zsebünket metsző, bankszámlánkat lecsapoló brigantik kíméljenek! Brrr! (Nem teszik.) De akkor is megtalál az igazi szerelem, érzem, ez az, ebben most végre biztos vagyok! És tessék: pszichopata/fanatikus őrült az illető, aki annyira megvéd magától, hogy abba – a szó szoros értelmében – belepusztulok. Agyonver. Beledöglik az emberiség.(?) S akkor eljönnek az angyalok – értem; ha nem is igazán értem, de immár következhet(ne) az itteni után a mennyei tisztaság, íme, hát megleltem (égi) hazámat…, egy újabb szín (Madách is megirigyelhetné), szint.
Prostituált az egész világ, s kokott benne minden férfi és nő (ugyebár, jó Shakespeare uram?); e tanulság szintén leszűrhető lenne (ezúttal is), és, hahó, még sem lehet okunk – figyelem: ez már más, néző(pont)i vetület! - a panaszra, sőt, de persze bánjunk csínján a szavakkal, ám ne hallgassuk el s ne legyünk restek: keressünk-kutassunk az emlékezetünkben, vajon részesültünk-e már valami hasonlóan vibráló, könnyes-nevetős, össz-gépészeti musical-adományban valaha is? Hátrébb az agarakkal, hohó, barátocskáim! – nem győzzük hangsúlyozni, de mégis: tegyük a kezünket a szívünkre, s készítsünk leltárt/számvetést! No, akkor… Ugye, hogy ez a Sweet Charity – legalább dobogós?! De inkább…! Nálam „közös befutó” a magyar Hello, Dollyval: hatvanas évek vége, Operett Színház, Psota Irénnel, Feleky Kamillal, Vámos László rendezésében.     
NAGY CILI és CSAPATA: amit műveltek/művelnek; a Magyar Szókincstár (Tinta Könyvkiadó, Budapest) lélekemeléssel kapcsolatos jelentéssorozatait napestig körmölhetném, akkor sem biztos, hogy szószátyár lennék. Valamicskét csak ezúttal: klappolt minden, az is, ami első blikkre úgy tűnhetett, nem. Ott volt az idézőjel, a karikírozás, a túlzás, a csúszás, a hamisság meg minden más is, ahol annak lennie kellett. A metró úgy és akkor jött, hogy az színháztörténet! Mert metróbb a metrónál! Slussz-passz.
Ez a zenés-táncos – etc., etc., etc. – „Az ember tragédiája” csaknem minden égit és kéregalattit megpedzegetett, ami ebben a földi világban így-úgy megrenget/megrendít bennünket.
A vasi Sweet Charity felül- s elmúlhatatlan.

                                                 www.alon.hu            
                                                                                                                                                          szp

              

2015. március 17., kedd

Mahó Andrea, José Cura, Miller Zoltán - Csemer Boglárka és Csapata: vállaljuk önmagunkat s egymást!


Ízlésesség, szépérzék, csiszoltság, finomság, nagyvonalúság, azaz/avagy: elegancia. Mindezek az ideák, absztrakciók is helyet kérnek bensőnkben, s nyugtatóan hatnak ránk, ha olyanok bűvkörébe kerülünk, akik mindezt sugározzák. Megpihenünk, miközben erőt gyűjtünk, s lendületet kapunk tőlük, hogy csak azért se adjuk föl a továbbiakban álmainkat, forgassuk csak ki a világot a négy sarkából, na, jó, próbálkozzunk meg újra és újra, akkor se adjuk be a derekunkat az ördögnek, amikor már majd’ mindenki hajbókol előtte, megalkuszik; a tisztaságcsomagját ki-ki lazán belehajította a kék bolygó pöcegödrébe.

Mahó Andrea kivételes tehetségű színésznő-dalnoknő és José Cura argentín operaénekes – akit a világ egyszerűen csak mint a negyedik tenort tartja számon (a nagy trió – Plácido Domingo, Luciano Pavarotti, José Carreras utódaként) nemrégiben a Papp László Budapest Sportarénában tündökölt együtt, úgy, hogy maguk közé/köré vonták/vonzották Miller Zoltán páratlan kvalitásokkal megáldott teátristát is, s hármasban tettek tanúbizonyságot arról: semmi más nem számít, csak a tehetség, a befektetett energia s a hivatás mindenekfölött.
Színpadi jelenlét, egymásra hangolódás, frissesség, meglepetés, intellektuális őszinteség, spontenaitás és sportszerűség; az a lényeg, hogy itt és most mit teszünk le együtt – máskor meg külön-külön is - az asztalra. Nem számít hírnév, mit sem ér korábbi, akár kirobbanó sikerzuhatag; mindig csak ma van. Meg persze a holnap, de az oda vezető sínpár lerakásához szükséges energia meg nem spórolható. S öröm, jókedv, professzionalizmus.
Beinteni a sznobizmusnak, főt hajtani minőséggel, természetesen szétkürtölni: csak jó és csak rossz muzsika meg produkció létezik, a többi smafu. A bizonyítás vágya átragad ránk is, miközben persze robog/nyargal a zsigereinkben: vajon mi is így állunk-e neki e világi küldetésünknek? Mert hiszen mindnyájan hivatottak vagyunk valamire, valami jóra.

Tértől, időtől függetlenül. Bárhol e galaktikán.
Történetesen közép-európai fővárosban, vagy éppen vidéki megyeszékhelyen, mondjuk akár Szombathelyen is, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban, ahol a napokban a szikrázóan tehetséges Csemer Boglárka (Boggie) és a varázslatos Quartettje kötötte bilincsbe a hallgatóságot akképpen, hogy a szabadságot ajándékozta nekünk. A legtermészetesebb parfüm tisztaságát. Jé, hát ebben a szappanbuborékos, cukormázas, képmutatós, bulvártaknyos mákonyban a lélek legbensőbb húrjain is lehet szólni/muzsikálni? Tényleg nem kell félnünk se önmagunktól, sem egymástól, ha cinkmentes lapokkal játszunk földi létünk idején? Nem is maszatos minden, hanem éppenséggel színes, akár a lélek, akár az emberiségpaletta e planétán? És nem kell szégyellnünk azt, amik leszünk, s ha bátran vállaljuk önmagunkat, érzéseinket, szerelmünket, szomorúságunkat, szomjúságunkat? És soha, sehol ne legyünk, ne lehessünk egymás farkasai. Békeoffenziva - vérontás ellen.  

A nagy változásoknak igenis tőlünk/belőlünk kell(ene) fakadniuk. Az igazság bennünk van, ha az mások igazsága is lehet, s együtt adjuk tovább – cselekedeteink aranyfedezeteként – az olyan eszméket, mint egyenlőség, becsület, tisztesség, tisztelettudás, testvériség, nyitottság, empátia, tolerancia, teremtő erő…
Mahó Andrea, Csemer Boglárka, José Cura, Miller Zoltán s színtiszta szabad Csapataik – gyermekkórus, kvartett, nagyzenekar: „atombiztos háttéremberek”- küldetést teljesítenek. Egymásból építkeznek, hogy belőlük épülhessünk mi is. Hangosan „költöztetik belénk” a csöndet, a spiritualitást, az inspirációt, hogy erőt gyűjthessünk, lendületet kapjunk tőlük/általuk. Hogy csak azért se adjuk föl! Finoman, nagyvonalúan, elegánsan...
                                                                  www.alon.hu                                                  szp

2015. március 15., vasárnap

Kissé keletlen a Kossuthkifli - Azért valami jó még kisülhet!


Ha nem is óriási várakozás, de azért izgalom, kíváncsiság előzte meg az új, monumentálisnak ígérkező hatrészes magyar tévéfilmsorozatot, amely Rudolf Péter irányításával született, s vasárnap este tűzte műsorára első epizódját a Duna Televízió.
Egyelőre úgy érezni: keverednek az ízek, s nem lehet bizonyossággal megállapítani az előételből, melyek azok a természetes – avagy mesterséges? - aromák, amelyek dominál(hat)nak a továbbiakban.
A szándék érződik: maradandót kívántak létrehozni az alkotók, s ez már önmagában dicséretes.
Tizenhat éves kamaszunk az első negyed óra után elszenderedett; ez (már)is egyfajta vélemény. Feleségemmel feszülten figyeltünk, miközben regisztrálhattuk: az igényesség süt a vállalkozásból, ám a képes történetbe nem igazán sikerült belefeledkeznünk.
A neves szereplőgárdára nem lehet panasz, anyait-apait beletesz, s ez is lélekemelő, főleg így, március idusán. Haumann Péter konditormestere/cukorművese kiemelkedő alakítás, még inkább: él a képernyőn. A többiek azonban még nem igazán teljesítettek a szánk íze szerint.  Nagy-Kálózy Eszter vén grófnője figyelemre méltó próbálkozás; a sminkesei bizonnyal jelest érdemelnek!
Az első falatkák után igazságtalan lenne az egész menüsorról messzemenő következtetéseket levonni. Nem lankadó étvággyal várjuk a következő fogásokat!           
                                                      www.alon.hu                                                          szp 

Hosszú vágta - A Kossuth-díjas Bács Ferenc színművész, aki eredetileg agysebész szeretett volna lenni, vallomása: "Tisztelni kell a deszkákat, amiken már annyi izzadtság, könny és vér folyt"


- Egyke voltam. A szüleim nagyon egyszerű, de nagyon bölcs emberek voltak. Szeretetet, melegséget kaptam tőlük; jól próbálták egyengetni az utamat. Sok mindent rám bíztak, miközben nagyon figyeltek, hogyan történnek meg velem a dolgok, miként reagálok az eseményekre. Nem előre óvtak valamitől, hogy azt meg ne próbáljam (hacsak nem volt túlságosan brutális, vagy nehéz, veszélyes helyzet), hanem hagytak, hogy menjek bele. És aztán azt mondták: „Látod, ez azért nem jó, az az érzésünk. Ugye, te sem érezted jól magad?” Mondom: nem. „Hát akkor többet ide nem megyünk”. Vagy: „Nem csináljuk ezt ilyen formában”. Nagyon szabadon hagytak – kezdte az emlékidézést pontosan tíz esztendővel ezelőtt (azaz 2005-ben) a most Kossuth-díjat kapott Bács Ferenc (1936), érdemes és kiváló művész, Jászai-díjas Thália papja.
- Tizennégy éves koromban, s akkor ez nagy dolog volt, kapukulcsot kaptam apámtól. Szombatonként bálba (rütyünek, döcinek hívtuk) jártam, ezek nyílt bálok voltak az ifjak részére. Táncolni tanultunk egymástól, nagyon jó kedvvel (alkohol nélkül) remekül tudtunk mulatni, szórakozni. Jó későig; az idő hamar elrepült. Apám soha nem kérdezte meg, hogy mikor jöttem haza, hanem, hogy jól éreztem-e magam. Azt tartotta fontosnak. És ha álmos voltam, vasárnap délután még egy-két órát aludtam.
A bizalom nagyon fontos, és a bizalom megvonása is az. Utóbbi intő jel, hogy ezt most már nem… Az ember kicsit észhez kap, s azt mondja, hogy már nem jó nekem. Nem, hogy nekik, nekem nem jó. Nálunk mindig az volt a lényeg, hogy nekem legyen jó. Ez nem elkényeztetés volt, hanem szabadon engedés, mégis nagy figyelemmel kísérve, hogy én miként „követem” az életet. Hatévesen már segítettem műbútorasztalos apámnak, vittem a gépre a levágott, legyalult deszkákat; toltam haza a kétkerekű taligát, rátettem az iskolatáskámat a tetejére. Reggelente is együtt mentünk, a gimnázium előtt elbúcsúztam apámtól, megcsókolt; ő ment a műhelybe, én tanulni. Történetesen most is otthon csinálok polcokat, mert már nincs hová tegyük a dolgokat. Arra tanított apám, hogy a munka nemessé teszi az embert. Olyanfajta koncentrálást, elfoglaltságot ad, ami hasznos úgy fizikalilag, mint szellemileg. Nagyon jó, ha az ember megtanul dolgozni.
Amikor azt firtatom, hogy az egykori nagyszebeni legénynek pályaválasztása idején sugalltak-e valamit a szülei, szeliden rázza a fejét:
- Egyáltalán nem. Amióta az eszemet tudom, agysebész akartam lenni. Nem tudtam ugyan megmagyarázni a dolgot, de erről fantáziáltam. Éreztem, hogy az valami jó dolog lehet. Innen - miközben a fejére mutat - jön ki minden. A fejben születik meg minden rossz és jó. Hát, hogy tudjuk ezt elválasztani egymástól?  Lássuk, mi van ott bent? Valami ilyen gyerek gondolatokkal kezdtem az egészet. Nem tudtam, hogy két év magolás után jön majd csak a medicina. Ezt én nem vártam ki, nem mintha gondot okozott volna a magolás. Mert tanulni kell, ez természetes, így nevelt apám is. De éreztem, hogy az orvosin nem vagyok „kifosztva”… Hazamentem, megmutattam a bizonyítványomat (mindenből jó jegyem volt), és azt mondtam: én ezt nem csinálom tovább. Apám így reagált: „Jól van fiam, nem baj, csinálj mást, azt, amit szeretsz, mert azt egy életen keresztül csinálod. Akkor mostan mit választasz?”. „Színi pályára szeretnék menni”, feleltem. Egy kis szünet következett, majd így szólt: „Ha gondolod, hogy az jobb lesz neked, próbáld meg, én segítek, amiben csak tudok”. Így bánt velem. Ugyanakkor azt mondta: „Gyere, szállítsunk haza egy szekrényt!”. Közben megbeszéltük a dolgokat, megálltunk az utcasarkon, figyeltük az embereket, néztük a lányokat. Cigarettáztunk mind a ketten. Soha nem mondta azt, hogy ne gyújtsak rá, mert az rossz, vagy egészségtelen. Nem sokat szívott és nem is szívta le. Úgy vélte, ha meggondolom magam, majd abba fogom hagyni, hiszen azért ez nem jó dolog. Sétálgattunk, labdáztunk, mindenfélét csináltunk. Szombatonként, vasárnaponként hármasban kimentünk Kolozsváron a Szamos partjára, vittük az uzsonnát, az elemózsiát. Paprikát, paradicsomot, szalonnát, zöldséget tett ki anyám. Szűkösen éltünk, de azért rendesen.
Az ifjú soha nem gondolt arra, hogy az orvosira, utóbb meg a marosvásárhelyi színi főiskolára ne sikerülne a felvételije, mert úgy vélte, amit ma ekként fogalmaz meg:
- Én megteszek mindent azért, hogy valami jó legyen. Ha nem sikerül, akkor alkalmatlan vagyok. Tehát ezt mindig így intéztem el magamban. Mindent meg kell tenni az életben azért a célért, amit az ember el akat érni. A tőle telhetőt. Ha nem sikerült, akkor nem én vagyok a hibás. Nincs rá adottságom, vagy ehhez még nem értem meg. Majd később. Ez nekem mindig nyugalmat adott ilyen szempontból. De mindig aktív voltam. Például éjszakánként hat órát alszom már negyven éve. Soha nem alszom délután. Valahogy az életet szeretem élni szenvedélyesen, valamit mindig tenni akarok. Olyan nincs, hogy karba tett kézzel üljek.
Visszakanyarodva még a színiiskolai felvételihez, illetve annak sikeréhez, édesanyját idézi Bács Ferenc:
- Később tényleg mondta - áldja meg őt a Jóisten, nyugodjék békében, hogy ő tudta, hogy ez nekem sikerülni fog. Kérdem tőle: „Anyukám, miért gondoltad?”. Így ő: „Ferikém drága, a négy gimnáziumi éved alatt minden szombaton volt nálatok önképzőkör a magyar irodalomtanár vezetésével. Minden szombaton egy órás műsort adtatok a tanároknak és a szülőknek. Verset, novellát mondtatok, színdarabok részleteit játszottátok, énekeltetek. Te mindig benne voltál mindenben!”. És valóban így volt. Én ezt valahogyan elfelejtettem, még inkább: természetesnek tartottam. Azt is, hogy minden opera- és színielőadást (operettet, zenes vígjátékot is) láttam Kolozsváron. Besurrantunk, vagy a vécéablakon másztunk be, mert nem volt pénzünk. De tiszta, rendes volt a ruhánk. Volt olyan jegyszedő néni, aki félrenézett, amikor az ajtóban leselkedtünk, hogy be tudjunk jutni. Leghátra mentünk, meghúzódtunk a nézőtéren, a barátom a túlsó sarokban, én emitt; néztük, hol van hely, megkérdeztük a jegyszedő nénit: oda beülhetünk? „Be, fiam!” A diákházba koncertekre jártunk. Vasárnap délutánonként focimeccsre mentünk, hárman-négyen együtt. Üres zsebbel. Kérleltük a felnőtt szurkolókat: nem tetszenek bennünket bevinni? „Gyerünk fiúk!” Nem volt jegyszámlálás, mint most. Igaz, mi rendesen is viselkedtünk.
Boldog marosvásárhelyi főiskolás évek következtek, melynek végén megvédte a diplomamunkáját, letette az államvizsgát. Ekképp eleveníti föl az azután történteket:
- Tizenöten kezdtünk, és öten végeztünk, egy lány és négy fiú. Egyenként behívtak bennünket az igazgatói irodába. Ott dőlt el, ki, hová kerül. Bementem, szemben velem a bizottság. Kérdezi tőlem az igazgatóm, Szabó Lajos, aki nagyszerű ember volt: „Melyik színházhoz szeretnél menni fiam?”. Mire én: „Ahol szükség van rám”. Váratlanul érte, nem mondtam, hogy Kolozsvár, Marosvásárhely… Tényleg úgy gondoltam, hogy számomra az a lényeg, hogy tanulhassak, dolgozhassak. „Jól van, akkor elmész Sepsiszentgyörgyre”. Tudni kell, hogy abban az időben a hat magyar társulat közül az volt a leggyengébb. Messze is volt, s oda nem szívesen mentek az emberek. Mondom: „Jó, rendben, köszönöm szépen, mehetek?”. „Igen”, volt a felelet; megfordultam, mentem kifele, egyszer csak azt mondja: „Álljon meg, jöjjön vissza Bács egy pilanatra!”. (Nagyon szeretett Szabó lajos, s amikor nagyon szeretett, akkor rendszerint magázott, amikor nem szerette, amit csináltam, akkor meg inkább tegezett.) „Figyeljen ide! Úgy gondoltuk a minisztérium jelenlévő képviselőjével együtt, hogy most egészítjük ki a tanári karunkat, és maga itt marad a főiskolán tanársegédnek, félállásban”. Mondom: „Köszönöm szépen, ez nagy megtiszteltetés számomra, de én színész szeretnék lenni!”. Erre beszól Tompa Miklós, a marosvásárhelyi színház igazgatója: „Te hozzám jössz fiam! Nálam leszel s itt is!”. Szárnyakat kaptam. Azt hiszem, hogy nem mentem, hanem repültem ki az ajtón. A társaim: „Na, mi van Feri, hová?”. „Itt maradok”, feleltem. Volt nagy csodálkozás. Este bankett, és aztán így maradtam Marosvásárhelyen, a legjobb színházhoz kerültem, nagyszerű színészek, Thalia oszlopai közé, akikre a repertoárt választották. Tudtam, hogy be kell épülni a nagyok mellé. A színpadon, a próbákon és az előadásokon lestük el a színészi munkát. Mindig is azt vallottam, és most nem haza beszélek, hogy mindenféle hivatásban, szakmában a fiataloknak az idősebbektől kell tanulniuk. Közhely, de a legjobb egyetem elvégzése az élet. A legtöbbet a gyakorlatból, a tettekből lehet meríteni. Meg kell mutatni a jó utat. A mai fiataloknak is azt mondom, hogy el kell lesni a szakmát, és soha ne higgyék azt, hogy mindent tudnak. Amikor már azt hiszed, hogy tudod ezt a szakmát, ezt a hivatást, akkor kikészültél, nincs több benned semmi. Ezt csak megpróbálni lehet egy életen át. A mindig jobbra törekvés legyen az emberben, s az, hogy ez társasjáték, csapatmunka. A Lear király is csak akkor tud Lear király lenni, ha annak nézik a partnerek, és úgy szolgálják. Nem utolsósorban: csak közösen tudunk adni a közönségnek.
Tanult, miközben maga is tanított, Marosvásárhelyen jó másfél évtizednyi ideig, Budapesten azonban csak egy esztendeig.
- Nálam nem lehetett felmenni a színpadra tornacipőben, a lányokat csak szoknyában engedtem föl, farmerben nem. Ezt első órán meg is mondtam nekik. Mindenki úgy nézett rám, mint a hülyére. A nők legyenek szoknyában, tanuljanak meg szoknyában leülni, állni, menni, szaladni, hemperegni. A fiúk pedig érezzék meg a súlyukat cipőben. Mondtam nekik: ha nincs cipő, veszünk. Olcsó cipőt, de veszünk, és csak itt, a színpadon használhatják. Megoldjuk a problémát, kérek segítséget is, de érezzék meg a súlyukat; gumicipőben nem lehet érezni a súlyt. Csak puha és jólesik a lépés. Ráadásul a tornacipő koszos, csak tiszta cipővel szabad fölmenni a színpadra. Nem ezektől lesz tehetséges valaki, de ha nem hatja át a színpad, a szakma iránti alázat, akkor képtelenség valami jót elérni. Aztán kell a tehetség is hozzá, természetesen. Kell sok minden. Tanulni vágyás, állandó fejlődés, önfejlesztés, belülről építkezés. S ez egy hosszú vágta. Addig tart, amíg az ember él. Mivel ember az anyagunk, az emberre mindig szükség van, akárhány éves korban is. Ha kilencvenéves dédnagypapa kell, hogy legyen a színész, akkor képes rá, hogy az legyen. Tisztelni kell a kollégákat, az idősebbeket, a színházat, a deszkákat, amin már annyi izzadtság, könny és vér folyt.
                 www.alon.hu                                                                                                  2005    

2015. március 13., péntek

Nem ismert lehetetlent - Dr Szabó Erzsébet (1941-2015)


Szakértelem, tisztesség, kölcsönös bizalom; szolgálat/segítés humorba, szeretetbe csomagolva. Nincs lehetetlen: a közegészségtelenség igenis legyőzhető. Mindebben nem csak hitt dr. Szabó Erzsébet néhai körmendi városi tiszti főorvosnő, hanem egész lényével sugallta, sugározta évtizedeken keresztül; még akkor is, amikor nyugállományba vonult, sőt, betegsége idején szintúgy. A kór még a télen leteperhette ugyan a testét, de lelkisége/szellemisége e mostani, tavaszi ébredéskor – böjti szelek idején - is ezrekben és ezrekben ott él, velünk marad s rendületlenül meg-megerősít szélmalomharcok idején: csak így szabad, csak így érdemes.
Drága Városi, Tiszti, Fő, Orvosnő! Te mindegyik kifejezésnek külön-külön is rangot adtál. Miközben „Szabó Erzsinek” hívtak (magukban, egymás között) azok is, aki bár nem mertek így nevezni, de tudták rólad, a minisztertől a bolti takarító segédcselédig bezárólag, hogy soha, senkit sem hagysz cserben/magára; gond, baj, bánat, igaz(ság)talanság idején legfőképpen nem. Beleláttál a fejekbe, beleéreztél a zsigerekbe; és mindig kitaláltál valamit – folyton járt az agyad, mozgósítottad egész lényedet -, hogy a kecske meg a káposzta is…
Helyrebillentetted az egyensúlyt. Helyreállt a rend. Jé, hát (mégiscsak) ilyen egyszerűek a dolgok? – szabadultak meg tonnás kő- és közterheiktől a szívek, hányszor, de hányszor. Neked – és tényleg: csak Neked - köszönhetően. Csoda, hogy rajongtak/rajonganak érted?
Drága Erzsi! Amíg lesz még - ugye, lesz?! – igaz(i) köz, egészség, ügy és Körmend egész városkörzetével együtt, addig emlegetni fogunk/fognak. Olyan Emberként, aki a szakértelmet, a tisztességet, a kölcsönös bizalom elvét nem hirdette, hanem példázta/megtestesítette; szolgálatként élte/teljesítette földi penzumát, miközben önmagát sem vette halálosan komolyan, fityiszt tudott, és mert is mutatni gyarlóságnak, gyengeségnek. Nem ismerve soha, de soha lehetetlent.
                                                                                                                            
                     Rábavidék, 2015. március 13., péntek                                                              szp 

2015. március 3., kedd

Andorai Péter a Nemzet Színésze - avagy még sincs minden veszve!


Meghalt a király, éljen a király… Avagy az élet – hála Istennek, avagy a jó sorsnak, ki-ki érezze/tartsa így vagy amúgy – megy tovább! Bitskey Tibor utóda a Nemzet Színésze „csapatában” immár Andorai Péter (1948. április 25-én született Budapesten) Kossuth-díjas (1994), Jászai Mari-díjas (1980) művész.
Andorai Péter azok közé tartozik, akit, ha jó ideig nem is látni-hallani filmen, avagy a teátrumok deszkáin, akkor is érzi/tudja róla egy egész ország művészetet szerető közönsége, hogy érték. Hitelét az adja meg évtizedek óta, hogy velünk él: csaknem mindent tud a XX.-XXI. századi emberről, bármelyikünk bőrébe is bújik bárhol, bármikor. Benne ránk, önmagunkra – elődeinkre, de még mennyire! – ismerünk. Tükör. Így hát fészkelődünk is rendesen, amikor felénk mutatja, erősebben szólva, a képünkbe vágja: ilyen vagy, nincs mit szépíteni. S tanulj belőle! Egyszóval a lelkiismeretünk is bizonyos szempontból: honnan jöttem, miképpen állok én önmagammal s e világgal; merre tartok?
Vörös rekviem (1975), Bizalom (1979), Eldorádó (1991), Csinibaba (1997), Simon Mágus (1999), A temetetlen halott – Nagy Imre naplója (2004), Rokonok (2006)…
S hogy miért nincs Nemzet Tanítója, Nemzet Napszámosa, etc., etc., etc.? Folytathatnánk napestig a fölsorolást, dohoghatnánk is, hogy milliók és milliók élnek e honban, akik rég kiérdemelték a Nemzet Embere címet, s lám, még a minimálbér sem biztos, hogy megadatik nekik e vérzivataros időkben…
De, most merjünk ünnepelni közösen: mégis létezhet igazság ebben az országban, ha Andorai Péter is a Nemzet Színésze lehet! Azért még sincs minden veszve!
                                                                     www.alon.hu                                                  szp