2014. augusztus 19., kedd

A szabadulás felé... - Szerb Antal


„Nekünk embereknek ezek adattak a szabadulás felé:
   1. A Lemondás, visszahúzódás a közömbösség sátorába, mely valami mély völgyben feszül. A hármas út: 1) visszavonulás a másokhoz való szeretetes viszonyunk öntudatába; 2) visszavonulás az absztrakt dolgokhoz; 3) visszavonulás a természetfölötti dolgokhoz. A hátunk mögött hagyott sáncokat a közömbösség lerombolja.
   2. A fantázia – mely nem ismer korlátokat és szivárványhídja mérhetetlen.
   3. Az extázis.
   4. A szeretet, mely eleven hús-vér hidat épít közénk és az Egy többi része közé, mely hidak rendszerén vonulhatunk be az idők végezetével az Egység Mennyei Jeruzsálemába.”
                  Szerb Antal (Budapest, 1901. május 1.- Balf, 1945. január 27.), Budapest, 1920. december 26.
/Szerb Antal Naplójegyzetek (1914-1943), Magvető Kiadó, Budapest – 2001; megjelent Szerb Antal születésének 100. évfordulójára/


"Mihály egy szót sem tudott szólni. Csak nézte Ervin arcát, hogy milyen hosszú és sovány lett, és szemét, amelyből kiégett az ifjúkori tűz, és olyan mélységes szomorúság nézett belőle a pillanatnyi örömön keresztül, mint Gubbio házaiból."
/Szerb Antal: Utas és holdvilág/

                                                                                                                                                 szp

2014. augusztus 17., vasárnap

Gyászhíradó



Szólás, szabadság - Magyarország, 2014:
sajtó mortále

                                                                                   szp

Lét (ma)tematika


Az egy (1) végtelen erő. Ezért (lehet) több kettőnél, háromnál…; milliárdnál is akár. A mindenség mérlegnyelvének billen(t)ése tőle, tőled, tőlem is függ. Lét (ma)tematika. Nem bizony, hát, mégsem vagy(unk) hiába; katasztrófákhoz vezet(ne) e tudatosulás/megerősítés hiánya.
„Egy minden(ki)ért…” – ugyan eme etap maga a realitás, ám azt ne nagyon szívja mellre egyikünk se, ne (túl sokáig) fájjon, ha történetesen, curukk/visszafelé - „…minden(ki) egyért” - már nem igazán jönne/következne be.

                                                                                                             szp - 2014. augusztus 17., vasárnap



2014. augusztus 15., péntek

Fényéhesen távozott Robin Williams



Millióknak/milliókra sugárzott fényt Robin Williams, hogy ne engedelmeskedjünk – ne kelljen engedelmeskednünk - a sötétnek, mert igenis mindig van/lehet derengés, pirkadat, remény, hogy azt a megoldást leljük meg, amely magasabb lépcsőfoka a minőségi, tündöklő létezés(ünk)nek.  El-eljátszotta az életterapeutát (is) hittel, lebilincselőn. Olykor csaknem legyőzhetetlennek képzelhettük – általa – magunkat is.
S mégis, (m)ennyire törékeny volt. Neki sem adatott meg, hogy – huzamosabb időre - bejuthasson a derűsebb sorsra érdemesültek (egyre megcsappanóbb) táborába, az ő mindennapi fénykenyerüket ehesse, (soha többé) ne kelljen azt nélkülöznie.
Alattomosan kúszott belé a homály, miközben éhezte a világosságot, aztán pedig kérlelhetetlenül zuhant rá a sötétség, nem hagyva neki időt/erőt az arany-alkony(at)ra.

                                                                                                      szp - 2014. augusztus 15., péntek

2014. augusztus 12., kedd

Ki meri megmondani neki?


                                                    „Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget / Mondd, te kit választanál?”
                                                      (Bródy János – Illés együttes, Human Rights /Fehér Album/, 1971 
                                                     - közreműködik Mensáros László)

Ki meri – végre-valahára – megmondani neki, hogy nehéz, egyre nehezebb itt(hon) élni? Hogy már szinte lehetetlen, elviselhetetlen e lét-tér. A hét(ezer) sárkányfejű  félelem milliókba fészkelte/fészkeli be magát. Ismét. Nem, nem vagyunk hipochonderek és nincs üldözési mániánk. Egyszerűen csak nem kellünk. Sehol. Sem a köz-, sem a magánszférában. Mert az előbbit maroknyian megkaparintották/megkaparinthatták maguknak és klikkbélijeiknek; a körön kívül rekedtek levegője fogytán. Szinte már nincsenek is.

A múlt század első harmadában (is) kitántorgott az, akinek nem volt más választása, vagy akit a hatalom nem küldött harctéri mészárszékre. S a húszas-harmincas években is első-, másod- s ki tudja még, hányadrendűekre osztályoztak bennünket, mint heti piacon a zöldséget. Emez-amaz hibás, állatok elé, avagy komposztnak (se lesz) jó. Szinte szóra sem érdemes(?) utólag sem, micsoda embertelenségeket, gaztetteket követtünk el? A gonosz segédcsapataiként a vérzivatarban túl is teljesítettük (ismét) a sátáni elvárásokat. Akárcsak a második világvágóhídon, majd – nincs mit szépíteni – sztálinista/rákosista/kádárista módon is. Amarra jószerivel spongyát, „csak” emerre nem?   

Ki meri megmondani neki, hogy már 896 óta – s persze annak előtte is, „hazafelé” – mi mindenen/mindenkin gázoltunk át…
Ki mondja meg neki, hogy van – mert létezik – megbánás, megbocsátás, de először néven kell nevezni a dolgokat, mielőtt a teljes szétesés, -züllés bekövetkezne. S majd jöhet a vezekelés, aztán a megtisztulás, hogy újra neki lehessen lendülni. Makulátlanul. Együtt.
Korrupció, urambátyámrendszer; alkotmányozás, választási törvény, munka törvénykönyve…; tudomány, művészet, oktatás, egészségügy, média, közlekedés…; további bel-, illetve a külkapcsolatok… Szépen, sorban, türelmesen, empátiával.
Ki meri megmondani neki, hogy valójában ő gyúrta/gyúrja egységessé – „amúgy” a munkaalapú társadalom lelkes szószólójaként, energiáját, kétségtelen, nem spórolva, ám az utóbbi időszakban leginkább szétforgácsolva – a mai magyar társadalmat? A saját emberei éppúgy az ő kreálta béklyóktól szenvednek, némán, mint az ellenségnek kikiáltottak, másképp gondolkodók; hallgatagon, belefáradva immár mindenbe;  retteg „mély-„ és „magas-magyar” egyaránt. Előbbi a pozíciójáért, kiváltságokért, (viszonylagos) kivételezett helyzetének megtartásáért, utóbbi a puszta létéért. Értelmiségiként, kétkezi melósként, közmunkásként, önhibáján kívül partvonalon túliként, nélkülözőként/hajléktalanként, gyermektelen nyugdíjasként. S akinek sokkal, de sokkal rosszabbul megy, mint bármikor korábban, még vezérről dicshimnuszt zengeni, máig sem rest. Ő maga sem érti, ezt sem, amiként senki más sem.

Ki meri megmondani neki, hogy – máskülönben meg - a szájzárak országa lettünk megint? Kritizálni szabad, de kizárólag csak otthon, szigorúan a négy fal között, a legszűkebb családi körben. Kisebb-nagyobb összejöveteleken – születés(nap), esküvő, halotti tor; lépcsőházi, kertek alji terefere, közösségi közlekedés, munkahely, etc. – kerülendő a magánvélemény, mert a következményei egyre inkább beláthatóak: gyanakvás, feddés, leradírozás.
Ki meri megmondani neki, hogy 1989. június 16-án féltettük, hogy elviszik a szovjetek/oroszok? S ki meri megmondani neki, hogy (egyre gyakrabban) már egyáltalán nem bánnánk, ha magukkal vinnék (kivételesen nem csak három év menedékjogot kapna, mint Edward Snowden…), de ezt az országot/nemzetet hagyják egyszer és mindenkor békében a tovarisok; konyec! Az atomtöltetű, (újra) világhatalmi ambíciókat dédelgető Putyin-dölyfből köszönjük, de nem (sohasem) kérünk!
Ne döfjük hátba se a hazánkat, se az Európai Uniót. Se a demokráciát! Megint a saját kardunkba dőlnénk. Valóságos horror ez a pávakánkán.  
Ki meri megmondani neki, hogy már senki sem mer neki megmondani semmit?

Ki meri megmondani neki, hogy vajon miért nem az egymás iránti szolidaritás - vágya, az abból fakadó teremtő erő - hatja át a mindennapjainkat? Hogy az egyszeri földi lét hitvallását minden rendű és rangú ember esetében úgy fejezik ki (úgy szokás): szolgálat. Az ötvenéves Illés együttes diagnózisa Ebola-injekció hatású ma is: „A hatalom szeretete, nem a szeretet hatalma” (Bródy János).
Ki meri megmondani neki, hogy az ember nem isten, soha ne is képzelje magát annak, mert akkor az már nem „csak” eltorzult/tébolyodott angyal, hanem maga a szörny?
Ki meri megmondani neki, hogy együtt gondolkodjunk a közös ügyeinkről? Többek között a gyermeknevelésről is; a példamutatásról. Ne úgy jutalmazzam Isten áldását, történetesen nagyfiamat, hogy majd’ egy életre megbüntetem – jószerivel megfosztom az eredendő tisztaságától - azzal, hogy foci vb döntőjének VIP-páholyába citálom jóságos, mesebeli apukakánt, másrészt hazám atyjaként kacsintva az odahaza maradókra; harmadrészt meg porszem(telen)nek tűnve ország-világ előtt. Ezúttal Putyintól – azért a fantasztikus karizmájú Merkel asszonynak sem mindig könnyű! – fényévekre. Kukucs, hahó, itt lennék, kéz- és lábcsókom Angela Dorothea „bácsikám”, Vlagyimir Vlagyimirovics „nénikém”, avagy fordítva; ebben a nagy-nagy kavarodásban… (Sarkítunk, persze, bocs’: de tényleg „így jött le” a királyi, császári kaszniból.)
Ki meri megmondani neki, hogy korrigálni – talán-talán - még mindig nem lenne késő? E világi (mostani) testébe újra engedje be a valahol útközben veszteglő ragyogó szellemét/lelkét, sugározza ismét csak a jót, az emberséget, az Embert; szórja szét a fényt! S vegye a jeleket, a (vész)jelzéseket! Adóvevőként. Izzék megint az alkotó tehetsége, a szűkebb-tágabb közössége(ke)t előrevivő zsenialitása, aminek a talentumon kívül az alappillérei: a lelkiismeret meg a csapatmunka, kohéziós erővel átitatva.

Ki meri megmondani neki, hogy bizonyos megengedő gesztusai, törekvései(?) – sőt: bátorítása - a szélsőjobbnak, az attól való nyílt el nem határolódása milliók, százmilliók számára bántóak, fájdalmasak, félelmeket újraélesztők?
Ki meri megmondani neki, hogy még van – számára is - visszaút a történelem szakadékának pereméről?
Ki meri megmondani neki, hogy a mélybe taszíthat, s ránthat – önnön magával együtt – népet, nemzetet Európa kerékkötőjeként?

Ki meri megmondani neki, hogy bármennyire is nehéz e mai, XXI. századi életjátszma e honban, Európában, a galaxisok Föld névre keresztelt – hétmilliárd lelket számláló – labdacsán, mindenki (kisebb-nagyobb mértékben) felelős saját maga földi-égi emberszobrának a formálásáért, amit nem a saját egocentrizmusa – a kőkemény (fa)fejűsége - alakít naggyá, maradandóvá, hanem az alázat, az alkalmazkodás, a kölcsönösség, s persze az egyéni inspiráció, szikra, kezdeményezőkészség is, melyek így, együtt a közösségi lét-tér minél elviselhetőbbé tételét hívatottak szolgálni.
Ki meri – végre - megmondani neki…?

                                                                                                                           Szenkovits Péter

                                        www.alon.hu

                                 



2014. augusztus 9., szombat

Önmagunkban - társbérletben; avagy a bennünk lévő galaxisok


Úti társaságaim, a sajátjaim, bennem/magamban – „ének” az énemben -, mondjátok, akartok-e lenni? Hááát…
Miután a szavak, a fogalmak kifejlődtek/kifejlődnek bennünk, akkor/azután kapiskálunk; ha egyáltalán…
Hogy azért – a csuda vigye el! -, kaphattunk volna jobbakat, igaz, rosszabbakat is.
Bennünket dobott ki (ön)magunknak a sorsautomata, az isteni (vagy nem is annyira az…) – robot – gyártósor.
És – uramfia!, gyalázat idején - a meósok, vajon, merre bóklásztak éppen (megint)?
Helyszín: Galaxis tér 777… Idő: Krisztus – melyik? – előtt vagy után ennyivel és ennyivel. Fény milliárdok, trilliók; világos-e vagy sötét(ség)?
Garancia- meg fügefalevél; az (elő-utó)írások szerint. S lehet-e majd – kinél is – reklamálni? Adó-vevőszolgálat, kérem, én nem ilyen lovat akartam! Eleve: e felvetést (is) miképpen, hol pendíthetnénk meg? Ha…
Fölfelé – meg lefelé – se érdeklődjünk? Mert minek? (Meg nem is illenék…)
Jég-, esetleg fény/lézerpáncélból előbukkanó tervdokumentációink, szerkezetvázlataink, egyedfejlődési útmutatóink, menetrend szerinti visszahőköléseink, kudarcaink grafikonjai; gondol-e - mindezekre - a reinkarnációs masinánk(at megalkotó), ha igen, melyik az én többszörösöm/hányadosom? Tényleg: mire is számíthat(unk)?
Csak – melyik – (ön)magunkra?

S vajon  mekkora a demokrácia, a szabadság én bennem? Netán önkényuralmam rabigájába hajtom a „feje(i)met”? Működhet az ellenzék(em)? Nem csukatom le, nem némítom el; a magam alkotmánya – vajon az enyéim(é) is?! Történelmi hagyományaim – egypártrendszerem, monopolitikám – veteményeskertjében ápolgatom, öntözöm a gyomjaimat, hogy kiszorítsák a – bárkim/bármelyikünk számára is – hasznos(?) növénye(in)ket? Aki nincs velem/velünk, az a víz alá nyomandó; az nincs és nem is lesz bennem/bennünk; hetedíziglen! Még az írmagja se! Nincs lacafacázás!?
Lakva ismerni meg az embert… Bezony! De ki meri azt állítani, hogy teljes bizonyossággal kiigazodik, kiismeri magát a saját (úti) társbérlet-kombinációiban, -variációiban? Ja-jaj!
És mikor dől el – eldől(t)-e valaha is - bennem a „borjam”?
(Felmentő) seregeket mely’ csapataim ellen/érdekében küldök? Melyik énemé lesz a legvégső szó?
E harcból ki lehet-e evickélni győztesen? Magam-magam? Magyar-magyar? Európai-európai? Ugye, nem ázsiai-ázsiai? Földre, avagy felszín alá való vagyok-e, valók vagyunk-e, bennem/bennünk? Elcsúszunk/elolvadunk-e a jégen, avagy fölragyogunk, -fénylünk az égen?

Hagyjatok kicsit magamra, hagyjuk picinykét magunkra egymást. Hadd szóljon, dübörögjön, tomboljon legbelsőbb csendünk. Csak türelem, csak udvariasság; a jó Márai Sándor után, szabadon(?).
Világszótár-készletünk java kukába hajítandó, régi/új fogalomrendszerünk emelkedettebb/magasabb (nem kivagyibb!) szférák – istenszabású, de emberarcú: tiszta, eredeti - tartalmával bélelendők...    
Úti társaságaink, magamban/magunkban, velem/velünk, bennem/bennünk – „ének” az énemben/énünkben -, mondjátok, így, ugye, már akartok lenni!?
                                                 
                                                                                        2014. augusztus 9., szombat - szp




2014. augusztus 7., csütörtök

Tercett

Vakáció
Hajlamosak vagyunk elérzékenyülni/meghatódni/elpityeredni azon, ami (már) nincs; meglehet, soha nem is (úgy) volt/lesz. Már csak ilyenek vagyunk. Álmaink/ábrándjaink/képzeletünk zseniális piktor; azt és úgy pingál, engedelmeskedve vágyódásainknak, amit csak kívánunk/remélünk/szeretnénk. Tiszában vagyunk mindezzel, és mégis, az efféle (ön)áltatás át-átsegít szögesdrótos/vasfüggönyös akadálypályá(in)kon is. Inspiráció az életben maradás(unk)hoz, a továbblendüléshez, a könnycsatornák – időleges – szabadságolásához.


Házimunka
Lelkünk gyomlálása, belső konyhánk suvickolása mindennapi szükséglet. A dudva/gaz, a rékas agyonnyomna bennünket, ha hagynánk. A permanens újjászületés igénye lényünk egyik legfőbb tartópillére odahaza/itthon s a világok mindegyikében. A rend szeretete rendszerfüggetlen. Sötétséget oszlat a (szent)lelkek tisztasága/fénye. Ebbe soha, senkinek nem (volt) szabad s nem is lehet(ett) belekontárkodnia.


Meg lehet szokni, de…
Minden rosszat meg lehet szokni (...?...), de semmibe sem szabad beletörődni.

                                                                 
                                                                                                             2014. augusztus 7., csütörtök – szp








2014. augusztus 6., szerda

Kipukkadásig


E világi létezésünk valamennyi színterét (az alkotmányozástól a választásokig, az oktatástól a médiáig, a tudománytól a művészetig, a munkahelyektől a toalettekig) s legbelső énünket/lényegünket – testünket, lelkünket, szellemünket – szállják meg, zabálják föl eszement tirannusok/zsarnokok/despoták, hogy csak egyetlenegy akarat, a saját önkényük présgépébe nyomorítsák be/meg a mindenséget. Kollaboránssá silányíta(ná)nak bárkit – hazafit, européert, világfit -, hogy magasodhassanak/magasztosulhassanak/röpdöshessenek brancsbéli, eltorzult lelkületű bólogatójánosaik által lihegve-fújt szappanbuborékokon. Kipukkadásig.


                                                                                                                  2014. augusztus 6., szerda - szp

2014. augusztus 4., hétfő

Putyinporontyok: potty! - A zsarnokságról


Mindenható istent majmoló jelmezekben, piramisméretű emelvényeken pöffeszkedő, egymás ülepét nyelvcsapás-rekordokat döntögetve smirgliző maroknyi kivagyi/ripacs/diktátor milliárdnyi földönbelülivel/-futóval kísérletezget/szórakozik/ármánykodik kénye-kedve szerint.
A lehető leghamarabb őket – e mussolinis lelkűeket – masíroztassuk el úti céljukhoz: a végtelen(ség) szennyes- és szemetesládájába. Egyszer s mindenkorra tűnjenek el/bomoljanak le a (világ)történelem pottyantójában/reterátjában.


                                                                                                2014. augusztus 4., hétfő – Szenkovits Péter

2014. augusztus 1., péntek

Egyébként

Egyébként

Kijátszani/lenullázni/megsemmisíteni másokat bármi áron; ez ám az életcél. Az egoizmus/önzés/érdek dívik eleitől fogva. Erre nem lehet/nincs se magyarázat, se ámen, se föloldozás a galaxis legelrejtettebb/legtitkosabb szögletében sem; kár az önáltatásért/ájtatatosságért. Előbb-utóbb minden kiderül, mindenkire - ráborítják az asztalt bársonyszékestől, mindenestül.
A pusztítás ördögmalmait hajtó atomtöltetek szolidaritás-zuhatagot, fényt gerjeszthetnének; egyébként.


                                                                                                                       2014. augusztus elseje – szp