2015. december 29., kedd

Minden ember fontos - Kémek hídja (Bridge of Spies) - A hazádért (is) teszed, de még az sem tud(hat) róla - Majd egyszer, talán...


1957. Miért/miben lenne más dátum, mint a többi? Hideg, háború. Hogy valaki éppen akkor születik; na, és? Kellett akkortájt is optimizmus a gyermekteremtéshez. Akárcsak ma.
2015 esztendővel ezelőtt, Krisztus földi küldetésének pillanatában nem szükségeltett némi derűlátás? Ámbár erősen valószínű, hogy az Örökkévaló pontosan tudhatott/láthatott/érezhetett előre és utólag is mindent, de mindent. Mégis, illetve mindezzel együtt útjára bocsátotta a Gyermeket. Mi, halandók viszont csak kapiskálunk múltról, jelenről, jövőről.
Huszonegyezünk a XXI. században (is).

Steven Spielberg /1946. december 18., Cincinatti, Ohio, Egyesült Államok; háromszoros Oscar-díjas – eddig/ Kémek hídja című amerikai filmdrámája mindnyájunkról szól. Így hát rólam is. Nem kertel, a szemembe néz, s úgy kérdezi meg (azt is): fiacskám, hogyan is állsz/viszonyulsz te az egyre nagyobb méreteket öltő menekültáradat miatti – persze, a berlini bel-német határ lezárására való/alkalmas/használatos - szögesdróttekercsekhez?
1961 augusztusa – 1989 novembere.
Hja, igen. Rémlik.

Az alkotmány szent és sérthetetlen. Mindenkire vonatkozik. Nem csak a brancsra (már az, amit nem a kompánia fabrikál), s nem csupán az állampolgárainkra, hanem a menekültekre, a kém, a terrorista gyanúsakra éppúgy - száll síkra/áll ki mindezért James Donovan mester-ügyvéd, akit Tom Hanks állít elénk példának/eszményképnek, igazodási pontnak. Makulátlansága, haj(lí)thatatlansága veszélybe sodorja saját magát, családját, egzisztenciáját…
Minden ember egyenlő. Punktum. Ha ezért e hitvallásért/nézetért, létünk lényegéért, az igaz(ság)ért/igazunkért /haza/árulónak titulálnak is (most éppen – megint), hááát, legyen…! Mégsem engedhetek jottányit sem. Pontosan ti értetek nem/sem. Ha ezt most (még) nem is értitek/érzitek, akkor sem.
Majd egyszer, talán megsejtitek/értékelitek.

Tom Hanks /1956. július 9. – Concord, Kalifornia, Egyesült Államok/ a harmadik Oscart is megérdemelné Donovanért. Saját magáért. Meg amiképpen kihozza belőlünk/belőlem minden idők egyik legdelejesebb, legmágikusabb, ránk/rám leginkább hatni tudó celluloid-fejedelme, Spielberg: a Jót. Ahogyan érdemes.
Spielberg/Hanks: thanks!
Amikor James létveszélyes küldetésekor – híd-szerepben - fölhívja Berlinből feleségét, Maryt, Amy Ryan is olyan, amilyennek lennie kell(!), s a telefonfülkében (persze, angliai pisztrángozást füllent) „odadobja”, hogy a gyerekeknek talán nem is hiányzik… Huj! Akkor úgy a (leg)belső ereszcsatornáink elkezdenek funkcionálni (nem először s nem is utoljára); a jó életbe! Aztán amikor a két világ(t)rend(etlenség) egy picurka – neki, igenis neki köszönhetően! – tűzszünetet tart a fagyos hadifolyamban, s rájön a család, a haza, a világ, hogy James/apa értük is tette/teszi azt, amit…
A szovjet kém(gyanúsított)ként (Rudolf Abel) Mark Rylance /1960. január 18. – Ashford, Egyesült Királyság/ nem mellékesen a másik főszereplő (jó, fából vaskarika) epizodistaként. A halálbüntetés – amitől Donován, nevezzük egyszerűen csak így: karakánsága menti meg – kardja lóg a feje fölött (képzavar, tudom, de…), arra a legtermészetesebb felvetésre, nem fél-e, azt feleli, hogy attól vajon (nem egészen pontosan idézem), jobb lesz-e/lenne-e neki (mármint ha félne)…?

 Lehetne akár azt is proklamálni/kinyilvánítani, hogy a Kémek hídja minden idők egyik… Igen, igen, igen: az!
S ha valaki megszületik, akkor már: nincs na, és?!
Én, te, ő, mi, ti, ők.
Valamennyien fontosak vagyunk.
Külön-külön.
S együtt-egymásért meg igazán.
Viseljük – kérem, tisztelettel: elegánsan - a sorsunkat a XXI. században is. Emelt fővel huszonegyezzünk, húzzunk rá még egy lapot, bátran, nyugi; (ha) nekünk már úgyis egál (minden mindegy is lenne).
Ám: az ébredő boly(on)gó társainknak, s hazafiaknak, gyermeke/in/knek…
Ugyebár/nemdenem?!

                                            2015. december 29., kedd

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2015. december 25., péntek

Tudjunk szeretni - Snittek, jelenetek Törőcsik Mari létfilmjéből, életszínpadáról - Orvosok (művészet-tudomány-élet) magazin, 2015. TÉL


Amikor az ember klinikai halott, akkor nem géppel lélegeztetik, hanem letolnak ide – meséli, s mutatja nyaktájékát velemi kertjének dúsgazdag termést ígérő diófája árnyékában Törőcsik Mari, akinek a világon egyedüli színésznőként nyolc(!) filmjét mutatták be Cannes-ban – egy olyan vastag bot féle valamit; szörnyű. Két napig egy szemhunyást sem aludtam, és tudtam, hogy megfulladok, ha nem veszik már ki. S az ember, aki az életben tudja magát tartani is, bizony el is tudja magát hagyni. Amikor azt mondták, hogy nem veszik ki, én már le is mondtam; akkor meghalok. Olyan közel voltam hozzá.

 
A múltam köszön vissza
És egyszer csak kivágódott az ajtó, és bejött Iványi Zsolt docens, gyönyörű szép férfi, okos, zseni, azóta úgy hívom: kedves fiam… Közli, művésznő – mert akkor még így szólított -, úgy döntöttem, hogy ezt kiveszem, de a maga engedélye nélkül nem tehetem, mert a konzílium mást szavazott meg. Amennyire tud, legyen szíves bólintani. Mozogni se tudtam, azt hitték, nyilván, hogy hallani se hallok. Megjegyzi valamelyik, hogy nem lehet neki azt mondani, hogy elnyisszantjuk a nyakát; ez egy érzékeny színésznő, így a másik. A „fiam”: „De én nem a hangszalagját meg a torkát vágom el, itt a bőrt vágom el!”.  /Nézze, itt van a nyoma! – simítja meg./ Hát, ha maga még látott így bólogatni embert /biccentget serényen s közben kacag „törőcsikmarisan”/. És attól kezdve…! (Persze szörnyűségeket is éltem át; ne tudja meg, két hónapig feküdni az intenzíven.) Ide figyeljen, de én olyan boldog voltam! S aztán amikor kikerültem, egyszer csak, kezdtem arra figyelni, hogy mindenünnen a múltam köszön vissza.

 
Több is veszett Mohácsnál
Demeter napi búcsúk Pélyen! Október végén még sokszor olyan meleg volt. Az volt a nagy szám, hogy felültünk a sergőre, nem a lánchintára; fölálltunk a padok tetejére, az nagyon tetszett a fiuknak. Aki ezt meg merte csinálni, az volt valaki. A lánchinta az, amilyenen a Soós Imrével ültünk a Körhintában. Annyira izgult a Fábri Zoli, hogy kihívott orvost, mondván, gyógyszer kell majd, hogy bírjuk. Három teljes napig forgattuk azokat a jeleneteket. S aztán még fél órán át fönt maradtunk Hegyi Barna operatőrrel és Imrével. Alig akartunk lejönni. Röhögtünk, bírjuk mi, bírjuk, akár egy hétig is itt ülünk, aztán forgunk, csak forgunk…
S a Hunnia Filmgyár kapujában állok… Megjelent az újságban, hogy Úttörők címmel filmet forgat Makk Károly, tíz-tizennégy éves korig fiúk-lányok jelentkezhetnek. Hát, én rögtön… El se tudtam képzelni, föl se tudtam fogni, vajon, hogy lehet valaki színész? Jellemző rám, hogy verssel készültem, Petőfi Sándor Szeptember végén /nevet/. Bementem. Az udvarig jutottam. Egy magas férfi megfogta az államat, fölemelte, jobbra-balra forgatta, azt monda: menjen el! Ő volt Koza Dezső asszisztens – aki később nagyon jó barátom lett. A film végül nem készült el, mert nem engedték megcsinálni a Karcsinak, nyilvánvalóan nem úttörőset készített volna, hanem belerakott volna kis humort meg ezt-azt… Utólag nagyon örülök, mert tájszólásban beszéltem, mindenki kiröhögött volna, elment volna a kedvem, sose lettem volna színésznő… Anyám várt odakint, látta, mennyire kétségbe vagyok esve. „Ne búsulj kislányom, kimegyünk a Vidámparkba!” Fölült velem mindenre. Csak a hullámvasútra nem, mert abba sose mertem beleülni. Végül is nevetőssé sikerült a nap. Majdnem lekéstük a vonatot. Magyarán, anyám azt tudta érzékeltetni velem, hogy több is veszett Mohácsnál.

 
Éjfélkor lejárt a határidő
Az első felvételim után – harmadéves voltam a közgazdaságiban -, miután Lehotay Árpád konstatálta, milyen jó tanuló vagyok, érettségizzem le, s azután jöjjek vissza, beültem a belvárosi templomba, s ott voltam egészen a zárásig. Olyan kicsi voltam, hogy eltűntem a padban; az volt a szerencse, hogy koppanásokra lettem figyelmes, föleszméltem, szóltam, ne tessék engem bezárni! De ott megfogadtam, hogy én soha többé nem jelentkezem. S nem is jelentkeztem.
Csakhogy Búzás Palival megint véletlenül - akárcsak az előző évben, hiszen akkor is ő, mint dramaturg szakos hallgató volt az én iránytűm a főiskolára – találkoztunk, ám ezúttal nem a vonaton, hanem a Rákóczi úti könyvesboltban. „Mikor jössz?”  „Nem jelentkeztem…” Megfogta a kezem, berohant velem a főiskolára, lekéstük a prózát. Operett… De mivel ő már ötödéves volt, dolgozott a filmgyárban is, fölvitt Simon Zsuzsa főigazgató lakására, nagyon kérte, hogy fogadja el a jelentkezésemet. Éjfélkor járt le a határidő.
A felvételim egy közröhej volt. Hosszú történet. Mindig megemlítem, ha nincs Keres Emil… Más azt mondta volna, hát, ne haragudjon, ilyen felkészületlenül nem lehet jönni és elküld. Átölelem, ha találkozom vele és megköszönöm. Fischer Sándor tanár úr azt kérdezte: mit tud énekelni? Megyen már a hajnalcsillag lefelé – feleltem, mert ezzel szoktam elaltatni édesapámat. Azt mondja, kellene egy operett szám. Jó, bementem az Erkel Zeneműboltba, kértem egy operett albumot, kérdezték, milyet? Kálmán Imre neve jutott az eszembe. Adtak egyet. Duett meg tercett meg tudom is én és - Sylvia belépője. El tud engem képzelni a Körhinta előtt két évvel Sylvia belépőjével? Akkortájt Honthy Hanna már a Cecíliát játszotta, vele nem láthattuk, Németh Marikával, Petress Zsuzsával „ment”.

 
Minden mondatom után röhögtek
Második rosta. Ott ült, mint mindig Gellért Endre a színész főtanszak vezetője, a Nemzeti Színház főrendezője /1914-1960; kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a XX. századi magyar színház egyik legjelentősebb rendezője, színészpedagógusa/ rezzenéstelen arccal. Mindenkinek megtiltották, hogy bármit is reagáljanak. Se nevetni, se unni, semmit nem szabadott. Gellért megengedte, hogy két végzős színész-, vagy rendezőhallgató is beülhessen, így lehetett ott Pethes Gyuri rendező – sajnos, már régen meghalt -, aki nekem később mesélte el, hogy mi történt. Bementem, s hiába jártam már negyedik éve pesti középiskolába, abszolút tájszólásban beszéltem. Elkezdtem, hogy „Gellért elvtárs, kérem…”. Elkezdtem onnan, hogy én el nem tudtam képzelni, hogy lehet színésznek lenni, elmeséltem Hevesvezekényt, ahol fölszállt a vonatra Búzás Pali, elmeséltem, hogy késtem le a jelentkezést, mert nem akartam jelentkezni, a templomot is, hogy majdnem rám zárták, s hogy elmentem az Erkel Zeneműkiadóba, Kálmán Imrét úgy-ahogy ismertem. S akkor megkérdezte, hogy „abból” mivel jött, mondom Sylvia belépője, de „itten” tessék leállítani, innen már nem tudom… Mindezt hosszan meséltem-beszéltem, ő végighallgatott. Elkezdtem mondani a verset (Csokonai A Reményhez), leállított, kérte, „no, kezdje el a Sylvia belépőjét”, ezt is rezzenéstelen arccal… Hajhó, hajhó… Azt mesélte utóbb a Pethes Gyuri, én kimentem, a Gellért Endre – aki sosem csinált ilyet – hátravetette magát, elkezdett visítva röhögni. Mindenki röhögött, engem idéztek tájszólásban. Minden mondatom után röhögtek. Úgyhogy majdnem negyven percig senkit nem hívtak be. Hát, én tudtam, hogy engem nem vettek fel.
No – megszeretett a Gellért Endre!
S később, mivel ő hamar öngyilkos lett, átadott a Majornak…

 
Maga intellektuális színésznő
Ha nem Gellért Endre fedez fel, s ha nem Major Tamás nevel föl, akkor nem az
a színész vagyok, mint ami vagyok. S amikor Gellért első öngyilkossági kísérlete után, a zárt osztályon feküdt, a főiskolán elzártuk a székét, hogy más nem ülhet rá, csak ő, ha már meggyógyult. Annyira tiszteltük.
Mondták, hogy senkit sem ismer meg; elfelejtett olaszul. Egyszer csak jött a hír, hogy megismerte a Majort, a Gobbit, bement a Várkonyi, akivel olaszul beszélgetett. Jön az Egri Pista, ha valaki most nem tudná, színész-rendező, s azt mondja: „Törőcsik, a Gellért kéri, hogy látogassa meg!”. Még a zárt osztályon volt. S én meg harmadéves főiskolás. Nem a zárt osztálytól ijedtem meg – nem azt mondom, hogy jó oda menni -, hanem attól: én, a Gellérthez? Egri: „Nézze, ott fogom magát várni, és mikor maga megjön, én elmegyek”. Fölmegyek, bemegyek, Egri: „Bandikám, megérkezett a Törőcsik Mari! Mari, üljön ide!”. Sose felejtem el a szobát. Keskeny volt, s érdekes, ilyen sötétzöldre volt festve /közeli bokor erőteljes zöldjére mutat Marika a velemi kertben/. De valahogy olyan göcsörtös és fényes volt. Egy ágy, aminek nincs széle, csak egy paplan meg párna. Hokedli-szerűség, azon Egri Pista. Fölállt s azt mondta, „Törőcsik, üljön ide le, szervusz, Bandikám, elmentem!”. Azt mondja a Gellért: „Adna nekem egy pohár vizet?”. Én: „Gellért elvtárs, mindjárt szólok egy ápolónőnek!”. Ő: „Nézze, ott a falban nekem már nyitva hagyják az ajtót, nyissa ki!”, s ott volt a csap. Ilyen, mint a fürdőszobákban van…  Aztán visszavittem a poharat; ráhajtottam az ajtót, leültem.
Hogy megértse az ő első mondatát, s megértsék az olvasók is: ő tudta már azt, amit mi csak később tudtunk meg, hogy úgy lett öngyilkos néhány évvel később, 1960 tavaszán, hogy ne lehessen megmenteni. Eljátszotta… Mindig késett és egyre többet késett. Mert mindig kísérgették, mindig volt vele valaki. Kérte, „hadd menjek – maradhassak – már öt percig egyedül”. Addig húzta egy évig, hogy már késett egy órát; egy óra hosszára ment el és még késett tizenöt percet s bejött röhögve: „Meg vagytok ijedve, ugye?”. És öngyilkos lett, úgy, hogy nem tudták megmenteni. Ezt szépen fölépítette az ő kristályagyával. Mindezt most azért mondom, mert a zárt osztályon ezzel kezdte: „Azért kértem, hogy jöjjön be, mert végül is nem tudom, hogy mi lesz velem. És szeretném, ha tudatosítaná magában, hogy maga nem parasztszínésznő, hanem intellektuális színésznő”.
/Ránk s belénk telepedik a csend az alpokaljai domboldalon./
Mondom: „Köszönöm szépen!”, és elmentem. Ott nem kérdezhettem meg, hogy ezt miért nem mondta el a Soós Imrének, aki hercegnek született? Nem tudom. A Major meg azt sem tudta, hogy eszik-e vagy isszák az Imrét. Rólam se tudta – akkor még nem. Tudniillik filmeket nem nézett, azon kívül a rendezőket tanította, s a negyedéves színészvizsgákat nézte csak, de se a Soós Imre nem vizsgázott, se én, mert filmeztünk. Tehát bennünket ő nem látott. Azt viszont tényleg betartotta – mindenkit nem tudott leszerződtetni minden évben -, hogyha valakire fölfigyelt, annak a nevét fölírta és azt figyelemmel kísérte. Így szerződtette le aztán a Kálmán Gyurit, a Máthé Erzsit… De ő a Soós Imréről nem tudta… A Gellértet meg ott a zárt osztályon nem kérdezhettem meg.
Az Imre ebbe halt bele. Ezért ivott. Mert neki Hamletet kellett volna játszania.
/Közbevetem, hogy Debrecenben Rómeó volt./

 
Megérkezett valaki a magyar színpadra
Rómeót játszotta Soós Imre, ez igaz. Maár Gyula készített velem egy – Színész vagyok címmel – interjút, hosszú beszélgetést, amikor elküldtek bennünket a pályáról, akkor költözünk ide, Velembe /1973/. Boldog vagyok, hogy archiválták ezt a beszélgetést, én kértem, hogy soha ne töröljék le. Szerencsére Maár Gyula még élt, amikor megismételték! Ma már nem divat, de telefonok özönét kaptuk, hogy ilyen csodát ritkán láttak… No, itt volt az, hogy állandóan vette a Koltai Sutyi – Koltai Lajos operatőr – a beszélgetést, s én sose tudtam, mikor van vagy nincs bekapcsolva a kamera, ezzel én nem törődtem. Azt megszoktam, hogy ő ott van és kész. Egyszer csak azt mondja: „Gyere Mari, bekapcsolnék neked egy magnót, és hallgasd meg!”. Bekapcsolja. A Peer Gynt-ből volt a Solvejg, amiért egy életre elküldtek a pályáról. És jó voltam. Rájöttem, hogy jó voltam. Kárpáti Aurél volt az egyetlen, az a régi nagy kritikus, aki azt írta: „Még keveset tud, de megérkezett valaki a magyar színpadra”. Egyedül ő. A többiek azt mondták, hogy kerültem én színpadra?! Szóval rájöttem és hát teljesen elaléltam. Utána bekapcsolja: A vágóhidak Szent Johannája… Mondom: kapcsold ki! Azt hittem, hogy ebben már olyan jó vagyok. De csak A szecsuáni jólélekben tudtam megcsinálni, amit itt kért tőlem a Major. Nem vagyok itt olyan jó… Ezután még valamit bekapcsolt, ezt már elfelejtettem, de utána: „Na, most még egyet hallgass meg!”. Lenyomja. Elkezdtem sírni. Összevágott bennünket a Soós Imrével. Az erkélyjelenet… És, tudja, az volt a fantasztikus, hogy én ezt a Majorral csináltam, s egyedül az erkély-jelenetet azt meg is csináltam. Ezt ritkán merem mondani, de ezt merem állítani.  Na, most, hány évvel, évtizeddel azelőtt játszotta ezt a Soós Imre, s egy jottányit…, hogy mondjam: azonos ritmusban, úgyhogy, egyszerűen ilyen nincs a Földön, ilyen… Egyszerűen azt hittem, hogy ott… Végigbőgtem. Fantasztikus volt.
És hát ebbe halt bele.
De, hogy mennyire az volt a munkás-paraszt kormánynál: ha valaki parasztként jött, az paraszt is maradt. Ám nézze: Páger Antal nagyon szegény közegből jött, no, de fölvette a szmokingját, bement a villájába…
/„Az elegancia magatartás” – emlegette gyakorta Marika főiskolai tanárnője, Gombaszögi Frida/
Köztudott Richard Burton-ről, hogyha Angliába van embertelen szegénység, akkor ő aztán onnan, egy eldugott bányavidékről jött, na de, beült a Rolls-Roys-ába, rajta szmoking, mellette az Elisabeth Taylor, hát, az egyszerűen…! Akkor ő nem volt hülye paraszt.


Próbálj meg ne parasztlány lenni!
De, nálunk, képzelje el… Ugye, emlékszik a Vasvirágra? /Herskó János rendezte 1958-ban./ Eszméletlen siker, igen, eszméletlen siker volt Cannes-ban. Egy pesti lányt játszottam, Avar István alakította a szerelmemet, de eladtam magam a Várkonyi Zoltán által megformált mosodásnak. Herskó János körülbelül, nem akarok túlozni, de minimum huszonöt próbafelvételt készített, ha nem harmincat. S kihívott engem a filmgyárba, s ott ülök a székben, a Hadai Karcsi tette rám az alapot, ott volt a Pásztori Tibi is; ők még anno a Karády Katalint és a Szeleczky Zitát is festették. Teszik rám az alapot, és leguggol mellém a Herskó. De láttam, hogy… Mondom: „Mi baj van, János?”. Ő teljes kétségbeesésben: „Mari, Mari, könyörögve kérlek, próbálj meg ne parasztlány lenni!”. Mondom: „Miről beszélsz? Az én apám a harmincas években négylovas hintón járt, de amikor megunta a lovakat, csak lovaglásra tartotta azokat, autót vásárolt magának. Nagy személyzetünk volt. Vasárnaponként általában Lillafüredre vagy Egerbe jártunk ebédelni, hercegi uradalom intézőjével jártunk össze”. Ő: „Igen?”. Mondom: „Igen. Azt gondoltad, mert játszottam egy falusi lányt, akkor én már buta paraszt vagyok? Vagy a falusiak azok csak buták? Egy paraszt nem tud eljátszani egy Shakespeare-főszerepet, mit képzeltek ti?
De komolyan kérdem, de tényleg, hogy a halálba vitték a Soós Imrét?”
Aztán meglett a film.
Nekem az a szerencsém, hogy az Isten a tenyerén hordott, hogy ezzel engem megvédett. Igaz, hogy én annyira vigyáztam ezután. S olyan emberekkel voltam körülvéve, mint a Gellért Endre, aki, ugye, örökül hagyta rám: tudatosítsam magamban, hogy nem parasztszínésznő vagyok.

 
Testvérek: Bara Margit, Jirí Menzel
Miniszter volt Darvas József író. Hasonló szerepem lett volna az általa írt filmben, mint a Körhintában. Azt mondtam, nem létezik, hogy eljátsszam. Megsértem a miniszter urat, mondták. Én erre: nem sértem meg, föl fogom hívni. Ha még egy paraszt szerepet eljátszok a Körhinta után, le nem mossák rólam… Úgyhogy a Bara Margit játszotta el. Ez volt az első filmje. Ő meg annyira titokzatosan szép, gyönyörű volt, hogy rögtön ráfogták, hogy azért kapta meg, mert a Darvas József szeretője. A legjobb barátnőm, bár nekem nincsenek barátnőim - testvéremként szeretem. Statisztált nekem, értem a Nemzetiben, aztán meg én is megtettem ugyanezt neki, érte. Mert mi ilyenek voltunk. Életem talán két legjobb partnere ő meg a Kálmán Gyuri volt. Meg az Avar Pistuka. Azért volt egy pár, de a Margit csodálatos! Mert nem minden jó színész jó partner.
/Meg nem minden jó színész jó ember, már bocsánat a közbevetésért!/
Aki nem jó ember, az „lejön” a színpadról. Sőt, én tudok példákat, csak természetesen nem mondok. Hogy valakit csodálatos színészként ismertem meg, s romlott, mint ember - romlik, mint színész. Ez így van. Elromlik.
A másik testvérem: Jirí Menzel. Legelőször Belgrádban találkoztunk. Kérdezték utóbb: hogy tudtatok beszélni? Merthogy nem volt tolmácsunk. Ő az egyetlen ember, akivel kézzel-lábbal megértettük egymást. Három szót tudott angolul, én ugyanennyit. Bár ő most már beszél világnyelvet. Valamitől nagyon-nagyon megszerettük egymást. Gyakran kijártam Prágába, s ha ő ott volt, mindig találkoztunk, gyakran ebédeltünk együtt. Maár Gyulánál játszott is egy főszerepet /Felhőjáték, 1983/. Korábban kőbányában is dolgozott, aztán csak ígérgettek neki munkát… Én meg, ugye, libling voltam. Mert, ahogy Magyarországon semmit le nem írtak rólam, de Moszkvában meg ott mindent. Cannes-ban Arany Pálma, egyből megkaptam Karlovy Varyban az életműdíjat… És az volt az én nagy örömöm, hogy amikor bejött a rendszerváltás, a Menzelék, az elnyomott generáció tagjai meghívtak Prágába, s rendeztek nekem egy nagy vetítéssorozatot, hogy én az övék vagyok… Ez annyira jólesett, hogy azt hittem, belehalok.
Garas Dezső is különösen közel állt a szívemhez; vele játszottam a legtöbbször. Férj-feleséget, mindent. Kozák Andrissal, sajnos, csak egyetlenegyszer játszottam Jancsó Csend és kiáltásában. Látom-hallom a tévében egyik március tizenötödikén, hogy a Nemzeti dalt elmondja Kozák András. Ez nem normális! – így magamban. „Talpra magyar…” Végigsírtam. Fölhívtam a Drahota Andreát, s kértem: „Mondd meg a párodnak, hogy egy életre beleszerettem.”. S aztán még egyszer mondott Petőfi-verset: „Ha férfi vagy, légy férfi, / S ne hitvány gyönge báb…”. Hát, ezt is úgy! Még a Fehér Gyuri rendezett nagyon szép József Attila-estet Jordán Tamással.
Pilinszky János testi-lelki jó barátunk volt, Négysorosát tudom kívülről, ha álmomból fölébresztenek, akkor is. Jó, hát persze, szívesen elmondom most is: „Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek. / Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet.”

 
Akkor jó!
Megkérdezték tőlem a Nemzeti Színházban: „Mit tudsz te csinálni a Jancsónál?”. Erre én: „Fölfedezte, hogyan járok a pusztán!”. Mindig elmondom, szerintem három-négy igazán jó Jancsó-film van, melyek nem csak a magyar, hanem az egyetemes filmművészetnek is a részei. Én a legjobbnak a Csillagosok, katonákat tartom.
/1970-ben, a Szerelem című Makk Károly-film forgatásakor ismerte meg élete párját, Maár Gyulát – 1934-2013/
Meg szoktam mondani, hogy őneki a nevét nem említem, nem beszélek róla. De most kivételt teszek, mert végül is azt a pillanatot idézem föl… Ott állt egy férfi a díszletek között és rám se nézett. Csak úgy néha. Nem jött oda bemutatkozni, úgy állt ott. S kérdeztem, hogy ki ez? Mondják, Maár Gyula filmrendező, de még nem készített filmet. De újságírással is foglalkozik, bölcsészkart is végzett és fölkérték, hogy a Filmvilágnak írjon a Szerelem forgatásáról. Kérdem: nős? Azt felelték: igen. Huh! – mondom magamban. A lényeg az, hogy kimentünk a Nemzeti Színházzal Moszkvába vendég játszani, visszajöttünk, folytattuk a filmet. Bementem a díszletbe, ugyanott állt Maár Gyula. Kinéztem rá, de szerintem akkor sem nézett rám. Odanéztem. Odamentem hozzá. Átöleltem. És azt mondtam, hogy itt vagyok. S azt válaszolta, hogy akkor jó!
A napokban fölhívtam Nemes Lászlót, a Saul fia rendezőjét, s nem csak azért, hogy gratuláljak. „Tudom, hogy Maár Gyula lett volna az első, aki át akarja magát ölelni! Én mondom, nagy szerencséje van, mert ha így mennybe ment, akkor itt már nem tudják eltaposni!”

 
Útravaló a gyerekeimnek
/Alföldi Róbert azt mondta Marika hetvenötödik születésnapján a Nemzeti Színházban, hogy kevés embert irigyel, de őt igen. Az eszéért, a humoráért, a tehetségéért, az erejéért, s azért, hogy többször föl tud(ott) támadni./
Egyedül ő látott engem halva. A családom se látott. Kérdeztem tőle, hogy néztem ki? Azt mondja: „Mari, ne haragudjon, borzalmas látvány volt, borzalmas”.
Sose törődöm azzal, hány éves vagyok. Most se azzal vagyok elfoglalva, hogy nyolcvanéves vagyok, hanem, hogy igen, az élet véges. Nem foglalkozom azzal, hogy meghalok s hogy mikor. Ezt tudomásul kell venni. Azt szoktam mondani, a drága Máthé Erzsivel meg a Psotával szoktam beszélni arról, hogy „egy életünk van, és nekünk nagy életünk volt; nem véletlen, hogy most is ti szerettek engem a legjobban, én meg titeket”. Nem tudom, szóval csak erre gondolok, hogy az élet véges és mindenütt szebb a múlt, ahová beteszem a lábam, mint a jelen. Úgyhogy ez van.
Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy mit adnék útravalóul a gyerekeimnek? Mondom, ne haragudjon, de ilyen hülye kérdésre nem tudok válaszolni. És egyszer hajnalban fölébredtem, mondom, dehogynem! És meg is kapta a fiam is meg a lányom is: a legfontosabb, hogy szeretni tudjunk. Ez a legfontosabb. Ennél fontosabb nincs a földön.
                              
                               Szenkovits Péter  (Velem, Harasztifalu - 2015 nyara)
                
                               Orvosok - művészet-tudomány-élet - magazin; 2015. TÉL
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2015. december 20., vasárnap

Csillagok háborúja VII. - A szunnyadó (porladó?) Erő


Nem állítom, hogy erőtlenül jöttem ki a moziból, de, hogy plusz energiát/töltetet nem igazán kaptam, annyi bizonyos.
Természetesen egy(etlenegy) néző vagyok. A hétszáz millióból, s persze, istenigazából nem tud(hat)om, hogy az emberiség tíz százaléka ezekben az órákban, napokban, hónapokban (…) megnézi-e a Csillagok háborújának a VII. részét, Az ébredő Erőt. Tegyük föl, hogy igen, s ez a szám időről-időre (esetleg) megsokszorozódik; e bolygó lakói vajon a jó oldalra állnak-e (majdan), egyáltalán, voksolnak-e – tudatosan! – arra, hogy elegük van/volt a zsarnokságból!? Miféle pluszt/löketet adhat a humanizmus melletti kiállás/unk/hoz J. J. Abrams és csapata? Megerősít-e bennünket abban, hogy ne csatlakozzunk a sátánhoz, továbbá: harcoljunk ellene s küzdjük is azt le közösen?!
Én (eléggé nagyot) csalódtam. Számomra gagyi galaktikus sztori (jó, túlzok), ami, úgy sejtem, egyre hajaz csupán: a pénzre. Vagy, az is lehet, nem csak arra, de akkor mért annyira bődületesen közhely-zuhatag az egész? Hangsúlyozom: számomra.
Valami olyan őrületes megtisztulásra vártam/vágytam, éppenséggel advent idején... A csuda vigye el! És most úgy érzem, hogy már megint át lettem vágva. Nem nagyon, nincs azért egetverő tragédia.  Ám, azért mégis!
Miket viszek magammal életbatyumban a Hetedikből?
No, például azt azért igen, hogy a mi gömbünk is bármikor megsemmisülhet, s az sem kizárt (sőt!), hogy ez sokszor meg is történt. Csupán érzéki csalódás (lenne) az egész mindenség/ünk/?
Egyetlenegy arc marad meg bennem igazán: Harrison Fordé. A krátereivel, a sebhelyével; szarkalábai szinte többet mesélnek az elmúlt évtizedeiről, mint a csillagközi bokszmeccs tucatnyi meneten keresztül. Annyira ember. Tartás van benne, ami tiszteletet parancsol. Igen, így szabad korosodni, hogy építem magam, nem adom föl soha, visszavonulni, hallgatni is tudni kell akár, de aztán, amikor eljön a pillanat, akkor menni, menni kell! Nincs kecmec.
Nem vagyok telhetetlen, s bizony lehetséges, már csak ezért érdemes volt hetek, hónapok, évek óta ezt az egész várakozást csigázni, hogy aztán, íme, kortársak: így is lehet, ahogyan Han Solo/Harrison Ford. És így érdemes! Gyerünk, galacsinlakók!
John Williams zeneszerző is belém fészkelte magát. Igaz, már korábban, legföljebb eddig nem rögzítettem magamban: Cápa, Schindler listája, Hegedűs a háztetőn…  De Az ébredő Erő – filmként – miért csak kullog ezek után? Miért nem robbant, röpít? Miért nem kápráztat el? Miért nem hullámvasútozik minden (vagy legalább egy-két) porcikám sírás és nevetés között?
Kortársak: hányszor kellett elővenni a zsebkendőt kacagás vagy szipogás miatt? Valljunk színt! Kifelé megjátszhatjuk a sznobot, befelé is meglehet, de minek?
Ez a ziccer (leszögezem újra: bennem) kimaradt.
Nem lettem erőtlenebb, igaz. De, a csuda vigye el, az akkumulátoraim nem kaptak ezúttal plusz töltést. (Illetve csak a jelzett picurkát. De nem érem be ennyivel; a kutyafáját!) Pedig igen-igen készültem/vágytam rá (én is).

                                                 2015. december 20., vasárnap

 

 

 

 

 

 

 

2015. december 13., vasárnap

Kell egy hely - A padlás: a szombathelyi Weöres Sándor Színház karácsonyi ajándéka



Kell egy hely. Lehet, hogy már (szinte) csak a teátrum marad(t) számunkra menedéknek, amiként azt a neves, mindnyájunk által nagyra becsült esztétika tanárnőm, Benke Éva nem sokkal a szombathelyi A padlás „vizitálását” követően említette. Igen, a Weöres Sándor Színház egészen biztosan az a szín, az a tér, ahol még otthon/itthon vagyunk/lehetünk, ebben az újra (már megint? – még mindig?) vérzivataros időkben.
Deszkapártiak maradunk ég és föld között, akár padláson (az álmainkban? - a képzeletünkben?), ahol a szavak még azt jelent(het)ik, amik. Avíttak lennénk? Ha ez ódivatúság, akkor vállalhatóan kopottak, viseltesek vagyunk és azok is - gyógyít- s javíthatatlanok - maradunk.
A vasiasított, s ugyanakkor egyetemesített A padlás a bensőnket melengető karácsonyi (elő)ajándék. Szeret bennünket az összes közreműködő, s ez részünkről sem marad viszonzatlan. Be is ugrik már az előadás színlapjára pillantva, hogy az (egyik) áramköri tag (történetesen e sorok írója) rendszerint olyan könnyedén át-átfut a közreműködők nevén, mintha az a legtermészetesebb lenne, hogy akiket nem lát(hat)unk a /rivalda/fényben, azok szinte nincsenek is. Ez mélyen igazságtalan. Nagy Kornél kellékes, Kisely Máté súgó, Győrváry Eszter ügyelő nélkül egészen bizonyosan nem lenne ilyen szívet szaggató a szombathelyi A padlás. Falusi Anikó korrepetitornak bődületes munkát kellett végeznie, nem azért…, hanem mert a legtehetségesebbekből is a legtöbbet szerette volna kihozni. Jelentem, sikerült! Gyulai Júlia koreográfus mozgástana kifinomult, igényes, ötletekkel tűzdelt-telitett (ez csoporttársaira is érvényes!), a jelmezek meg annyira, de annyira találóak; Bujdosó Nóra érdeme. Horgas Péter díszlete pedig mesebelien meg valóságosan is padlásos, kortalan, de olykor nagyon is konkrét; ízig-vérig testünknek, lelkünknek, szellemünknek való/szóló.
Mint az egész produkció: alkotás.
A „karmester” (a rendező) Horgas Ádám, asszisztense M. Kapornaki Rita. Nekik is hála: összhang, harmónia tölti be a külső és belső, mikro s makro régió(in)kat. Egyszer s másszor rendesen liftezik bennünk valami, ami mintha úgy lüktetne is közben, s az ember nem igazán tudja, mi van vele(m)? Csak nem ránk-ránk „tör(t)” a katarzis…? Hú-ha! Apám, én öregszem, ha ennyire elérzékenyülők, cikiz egy belső hang, de máris replikázik egy másik: nem ezért vagy(ok) itt?  Jó, hát kicsit hullámvasút-szerű ez, szóval nem állandó, de hol van bárhol a galaxisban folyamatos boldogság? S akkor még igen-igen finomak vagyunk.

Sokat töprengtem azon, szóljak-e erről, egyáltalán avagy... Aludtam rá néhányat, s immár úgy vélem, vagyunk mi annyira egymással, hogy ne nyomasszon már ez engem annyira. No: a Vígszínházban 1988. január 27-én bemutatott A padlás örök érvényű mű, ez elvitathatatlan, de a második felvonásnak talán alig csak a felét /harmadát?/ írta meg a szerzőhármas: Presser Gábor-Sztevanovity Dusán-Horváth Péter. Egyszerűen úgymond megáll a darab-épülés, az építkezés; vákuum keletkezik. Minden lényeges dal, motívum elő-előbukkan az első etapban (dehogy baj!), aztán be-bekúszik a másodikba is (szépen, sorban – rendjén lévő szintúgy), de úgy igazán nagy, új, az ég felé ívelő dobás (mozaik-kocka) ott már nincs. Vajon miért nem orvosolták/revideálták ezt az auktorok az elmúlt huszonhét évben?
Ám még mindig – soha - nem késő!

S hogy mi (minden) marad meg – bennünk - azokból, akik a vasi megyeszékhely komédiaházában (réges-régi neve a színháznak) játsszák? Villanások: Kenderes Csaba (Rádiós) ujjlenyomata az ablakon; meg, ahogyan révedezik időben-térben előre s hátra. Lendületes-szédületes a szerzőtrió (egyik) fő figurájaként. Nem mintha máskor nem tenné oda magát ezerrel. Matusek Attila (Üteg) hülyét csinál a terrorelhárító(k)ból; vannak ilyen túldimenzionált idióták. De mennyire! Kelemen Zoltán (Témüller) tipikus közép-kelet-európai házmester, aki még a saját anyját is följelentené tíz fillérért. Hátborzongató. A vele hasonszőrűek – persze, nem csak e vidéken – hány és hány millió vándor-társunkat juttatták/juttatják bitóra? (Ki ne tudná, hogy a vészkorszakban e honban több spiclije volt az SS-nek, mit az összes többi országban összesen?) A pincékben és „a” padlásokon menedéket keresőket elárulók utóbb át- meg átvedlenek a következő rendszer/ek/ kiszolgálóivá („természetesen”) s haszonélvezőivé. Ez, tragédia, félig sem mese! Szörny(szülött)ként Kelemen Zoltán elementáris!
Sodró Eliza (Süni) személyiség; annyira, de annyira él s ég! Ugyancsak rajongani lehet Németh Juditért (Mamóka), akit nem ismertem meg, illetve nehezen azonosítottam volna be, ha nem fürkészem a már emlegetett teátrumcédulát (egykor így hívták a színlapot).
Barrabás/Révész – Szabó Róbert Endre/Szabó Róbert Endre: a két énünk. Világosság és sötétség. De emberből vagy, te földönkívüli, de nagyon is -belüli; "fiacskám”! (Bocs’! Illetve: bravó!) Akarom mondani: nem érdekel a tükröd; már megint miért magammal bíbelődjek, hogy mi is dominál bennem? A fény vagy az árnyék? Jó, jól van; hiszen hogy is lenne mindegy…
A négy szellem szintén sziporkázik: Fekete Linda, Vass Szilárd, Jámbor Nándor, Horváth Ákos. A csapategység pillérei. Különösen beszédes Horváth Ákos (Meglökő) tengerszem tisztaságú szeme. Szabó Tibor (Detektív) arra is ösztönöz minket, hogy soha, de valóban soha nem késő föl-, újraéleszteni bennünk a (még) meglévő gyermeket. Pályaívünket közösséget serkentő-segítő irányba kellene módosítani tudni (nem csak próbálni!) mindenkor.  /S a második felvonást, hogy azért óvatosan visszautaljak: a szerzőkkel igenis megspékeltetni. Akkor lenne aztán: heuréka!/ Korrigálok, tehát vagyok; és ne csupán advent idején… Kálmánchelyi Zoltán (Robinson, a gép) pedig arra is példa, miként lehet szolgálni a többieket, a társakat, az ügyet. Az alázat nevű, ugyancsak kihaló félben lévő - sutba hajított? - fogalomnak a valódi jelentését, értelmét, értékét prezentálja. 
Igen-igen, kellene, elkelne még néhány – aztán egyre s egyre több - zug. Itt, e földön. Mindennapi /kegy/helyünket add meg nekünk ma…
Aki nem hisz benne, az járjon (iszkiri!) utána. 

                                                  2015. december 12-13.

 

 

 

2015. december 5., szombat

Ványa bá (a csatában) - Anton Csehov klasszikusa élő-friss a szombathelyi Weöres Sándor Színházban


Ványa bá. Nem öreg, nem vén, nem trottyos, nem apó(ka), bácsi(ka), atyó vagy papa; aztán gyerünk, ra-ta-ta…!
Nem! A bá megszólítás tehát nemcsak kedves, szeretetteljes, de kortalanságot is sugall (számomra). Sok mindent megélt(em) már, de még mi minden áll/hat/ előtte(m)! Az, hogy mindez időben – mármint (idő)számításban - mit jelent(het); nem is ez a lényeg. Hiszen egy ciklus/terminus nem egyetemes abban az értelemben, hogy egy pillanat, perc, óra, nap, hét…, etc., etc., kinél mennyi tartalmat-lényeget jelent. Ez, persze, szintén megérne egy újabb misét. Mit tesz(ek), tehet(ek) le (még) az asztalra? Hogy is állok jó magam velem és másokkal a lét vége felénél (jó-jó, tényleg legyünk nagyvonalúak: cirka a közepe tájékán; de nem ez a lényeg: úgy egyébként)? Az elkövetkezendő/jövendő - „…megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.” -, meglehet, folytatásnak tekinthető/tekintendő, avagy teljesen új intervallumnak? Az általam lelassított, vagy éppen fölgyorsított (jelen s jövő) időben – fél vagy teljes fordulatot veszek, éppenséggel picurkát korrigálok csak, vagy történetesen hosszabb (kényszer)szünet után megint teszem (ugyan)azt, amiért itt, ezen a csillagon-galacsinon egyszerűen (frázis vagy nem – persze, hogy az) lennem-tennem kell.
Túléljük, erősít bennünket a végén – „Minden pillanat azt ígéri, most kezdődik el az életem” (Bródy-Koncz) – Ványa bá, miközben unokahúga helyesel, belevetik magukat, együtt, megint/újra immár a laptopos tervezésbe-teremtésbe. Mert nem adják fel, csak azért sem! (Ezeknek…?)
S egyszer csak a szombathelyi Weöres Sándor Színházban úgy megemelkedik mindenki, velünk együtt. (S ezúttal nem azért, mert eleve súlytalanok volnánk.) Valahogy az EGÉSZ a helyére kerül. Utólagosan (is). Meg előzetesen… Itt egy új, tiszta lap(top). Lehetőség. Publikum, ha-hó: ébresztő!
Lét-, lélekinfúziót ad – mert igen-igen ránk fér – a WSSZ csapata.
Ennyi.

Réthly Attila: rendez, ő! Ványa bá – a jó Mertz Tibor. Azaz, kiváló volt eddig is mindig. Mostantól nem „csak” az – nagy színész! Szonya – Hartai Petra annyi, de annyi arcunkat megmutatta már, úgy a múltunk, hogy jelenünk-jövőnk is. Érte, az ő generációjáért (még) érdemes összeszednünk magunkat. Nincs veszve semmi! Bajomi Nagy György – ezúttal is: klasszis – Asztrovja; huh! Ványának, de jó, mert neki van Szonyája! De Asztrovnak nincs röptársa; ez baj. Tragédia. És már nem is lesz soha? Jelena – Nagy Cili briliáns megint, mint mindig – persze, hogy tudna vele szárnyalni, ha lenne hozzá mersze. De nincs. Ezek a Jelenák; a jó (öhöm-öhöm) életbe! (Finomak vagyunk, kétségtelen, e hölgyemény-félével.)
Szerebrakov – tiszta sor - nagy rakás álom- és államszar. Az elementáris Trokán Péter kellően undorítóvá formálja a nyakunkon élősködő mintapéldányt. E – mindenkori – kolonctól miért nem szabadulunk meg végre-valahára? Miért nem űzzük az ilyet s a bandáját mondjuk Szibériába, a soros atyuska dácsájának tőszomszédságába? Mindörökre a semmibe!
Olyan elegáns folyton-folyvást belerúgni abba, akit már meg-megvezetett a sors? A Tyelegint formázó Orosz Róbert, aki pontosnak is rendkívüli, belesűrít mindent abba is, amikor, ahogyan megtűrtként csak úgy van, hallgat. A zenedoboza azt jelezheti, hogy van/lenne még szuflája. Nem sikerült teljesen földbe döngölni. Ha úgy adódna, benne lenne egy – nagyon is jogos, kívánatos – revánsban. Hááát; akkor?!
Vojnyickaja anya-nagyanya – a sorso(ka)t mindig szívbe markolóan fölvillantani képes Vlahovics Edit - elveszítette (hozzánk) a fonalat. Mi meg (ő) hozzá. Gyötrelmes dolog.

De, nincs mese, menni kell, mert muszáj! Erre buzdít – de jó! - Sonya s a sokat megélt, megtapasztalt, de még mindig friss-energikus nagybátyja. Ványa bá(ja)!

                                                   2015. december 5., szombat

2015. december 2., szerda

Brand... - Törőcsik Mari, Trill Zsolt és társaik lélegzetelállítóak a Nemzeti Színházban, Zsótér Sándor rendezésében - ... a lelke (lehetne) mindennek


                                                 „Legyen veled, s benned velem
                                                 az Úr, míg üdvöm meglelem!”
                                                 (Ibsen: Brand – Hajdu Henrik ford.)

 
Mennyire képmutatóak vagyunk. S bálványozni, azt tudunk! Ez megvan bennünk. Adventkor is, megint, újra: Krisztus születésére várva. Miközben a Megváltó már rég köztünk jár(t).
Vagy (soha) nem vesszük észre, nem akarjuk? Avagy: nagyon is tudjuk, érezzük jelenlétét és már mindent, de minden óvintézkedést jó előre meg is tettünk/teszünk ellene, nehogy véletlenül is labdába rúgjon/rúghasson e földtekén?
Lét/tél. Köszönjük szépen, jól vagyunk, leszámítva, hogy haldoklunk.

Egyház. (Közhely?) Mily’ szép szó: anyaszentegyház...  Magyar Szókincstár: „…szentegyház, egyházközség, hitközség, gyülekezet, nyáj, felekezet, vallásfelekezet, eklézsia; templom, székesegyház, imaház, kápolna” (Tinta Könyvkiadó, Budapest, 1988). Mennyi mennyeit, hitet ad(ott) nékünk, ám nem egyszer s nem kétszer földi, lelki-égi javakat rabol(t) el tőlünk valahány, szinte kivétel nélkül. Föláldoz bennünket - a Mindenható nevében – a mindenkori hatalom oltárán is. „Oly’ korban éltem én e földön …” (Radnóti Miklós/1909-1944) De vajon ki oldoz(hatna) fel – úgy igazán – minket?
Nincs jaj-baj, de mindez kizárólag a kivételezettekre érvényes. Mindenki más – irány a maga kereszt(jér)e! Hát, csoda, ha – pár ezer éve - a sár-gyúrmány nép (az istenadta) oly’ beszari pára?! S ezerszer kétkulacsos; csak jókor, ízes csalit kell néki, közibe dobni, lógatni, s a kapás soha(?) nem fog elmaradni. Kuss (újfent) a neve. A következő szavazásig/imitációig. Merthogy önként és dalolva smirglizi, veszni hagyja böszmén-bambán testét, lelkét, szellemét megint.
Matt az ember(i)ségnek.

Ám: Brand - lehetne - a lelke mindennek, s mindenkinek.
Henrik Ibsent (1828-1906) a modern színjáték egyik atyjaként emlegetik – nem kevesek meg temetnék -, papjának drámáját 1866-ra teszik, de rideg fjordok írófejedelme laptopba koppinthatná be művét ma meg holnapután is láva-fortyogtató égövön akár. Ezek aztán távlatok: táv-bajok.
Zsótér Sándor – ezúttal a Nemzeti Színházban – tapintja a világ s a mindenség pulzusát. Elsőrangú diagnoszta, a kutyafáját!
Brand-os brancsa sem kispályás: művészi-emberi kvalitás jelölte ki csapattagjainak POSZT-ját. Társas – s nem babra menő – játék!
Hogy az a fránya jövő-frász: az ígért holnap (tiszta honlapunk) örökkön-örökké reménymagzat marad. Mire éppen iperedne, máris elvész a mindenség dzsungelében.
Madzagon rángatott báb-(l)árvák táncát járatják velünk. S mi persze szíves-örömest, mint (be)képzelt pillangók, pördülünk-fordulunk, járjuk víg hála- s végtáncunkat.

Törőcsik Mari: létiskola-példa. „Gellért Endré-s”, hibátlan, torzításmentes, mértékadó, valósághű szövegértés, -értelmezés, artikuláció. „Hangsúúúly!” – Major Tamás pirította le anno nyilvános főpróbán, de ízibe nem volt rest a direktor bekopogtatni öltözőjének ajtaján, leborulva előtte: „De magánál nagyobb színésznővel még nem dolgoztam e pályán!”. 
Hogy mindezt – mi lényeg/e/ - ad(hat)ja tovább ma is Törőcsik Mari!? Sorsunk ajándéka. Játszótársaié is a Brand-ben. Szó se róla, nem is él vele vissza egy sem, merthogy minden(ki) klasszis, lélegzetelállító, isteni is egyben, tehát abszolúte rendben! 
Trill Zsolt Brand. Mindent vagy semmit.
Millióan, milliárdnyian szélkakasként, tömegláz-kórosan bóklásznak körülöttünk. De templomot, katedrálist(!) építeni, lelket emelni, terem(te)ni, továbbáramoltatni, s megalkudni soha (jó, jó, kompromisszumot azért kell/ene/ tudni kötni, néha-néha; de ha nem megy…?); Trill Zsolt színművészként is maga a minta.
Mátray László (penge!) bírója; hatalomaljadék. A prépost - Horváth Lajos Ottó is spíler! – a pofáját szégyellhetné, de ő aztán szintén nem fogja soha, ha csak egy revolúció el nem sodorja ő/ke/t. Szatory Dávid (mesteri!) orvosa: mintha mégiscsak az egész embert látná s nem csak rész-térképet lenne képes olvasni róla. (Az írnok vajon ezt jól érzi, látja-e benne? No, többünknek is meg-megadatik a külön-bejáratú kételye…) Trokán Nóra egyszerűségében oltári; Annájának patyolattisztasága, tisztessége - ez az igaz, egy ház: egyház! - erősítő-frissítő ózoninjekció.

A nép, persze mint olyan (említénk vala), nincsen, mégis: egyedek összessége, ám inkább személyiségmentes(ítő) elegy. S jó esetben? Van-e ilyen? Ugye, azért (csak-csak): igen! Harangozó, iskolamester, asszony… - vegyük is sorra, kikkel is vagyunk körbevéve; ilyen-olyan (ön)magunkkal? „Ez a kérdés, válasszatok!” (Petőfi Sándor, 1823-1949) Mert ezt érdemeljük…? Kristán Attila, Szűcs Péter Pál, Molnár Erika: csodás valahány! S ejnye-bejnye! - Ejnar. Aki beléd botlik, akármely arcod mutatod is, így vagy úgy, ha meg is változnál/változtál, pórul jár. Mátyássy Bence (is): színjeles!
De vissza(térve) még a plebshez: hja, kérem, átverni csak azt lehet, aki akarja/kívánja, szinte epekedik utána, hogy fordulhasson ide-oda gyurmatengelye. Meg is kapja méltó jussát. Megint a javából…

Egy az Isten.
Atyja Megváltó(k)nak. Kik itt jártak, jár(ná)tok, adventkor s máskor.
Kiket oly’ annyira tetszelegve váricskálunk, majd szenteskedőn ugrabugráljuk őket körbe-körbe, és mind ahányszor – valamennyit - sunyin csaltuk eddig tőrbe.
Íme, az ember.
Képmutató. De ugye, mégsem mindörökre?

                                                 2015. november 30., hétfő

 

 

 

 
 


 

 

 

 

2015. november 29., vasárnap

Az örök kétely élteti - A mi nyolcvanéves Marikánk nálunk/velünk van igazán itthon


/Szombathelyi7 – 2015. november 28., szombat/

 

Egyszerűen mázlink van nekünk, vasiaknak. Lehet(ne) csűrni-csavarni, vagy éppenséggel szerénynek, visszafogottnak is lenni, mert mondjuk egyszerűen (talán) úgy illik/illene, de végtére akkor is igaz ez: minden idők legsikeresebb magyar színésznője – nyolc filmjét mutatták be Cannes-ban, ahol a legjobb női főszereplő díját is megkapta (Déryné hol van? – 1976), életműdíjat is átvehetett (1983) - picurkát jobban a miénk, mint bármely más honi régióiban élőké.
Törőcsik Mari a mi vidékünkön van leges-legelsősorban otthon. És nem „csak” Velemben meg Kőszegen, hanem, bizony, Szombathelyen is. Immár 1973 óta.

Időről-időre futótűzként terjed az örömhír, többnyire kérdés formájában: „láttátok a piacon?”. S meglehet, akkor is érzékeljük itt-létét emitt s amott, főtéren, kávézó teraszán, vendéglőben, amikor csupán a képzeletünk festi oda. Bensőnk bizsergi, hogy bármelyik pillanatban össze is futhatunk/futhatnánk vele; de, ha ez mégsem történne meg a maga valójában, valahogy az egész miliőnk akkor is más megvilágításba kerül, fény fókuszálódik – általa/tőle – ránk is. S persze fészkelődik bennünk a kíváncsiság: vajon miképpen lát(hat) ő bennünket? Hogy érzi magát velünk/közöttünk?
Kobak-számítógépünk memóriaegységét rendesen inspirálja, rögvest ki is dobja a „gép”: hol, miben, mit is játszik most éppen… Hja, azt tudjuk, alapból: a mindenkori Nemzeti Színház az ő bázisa. 1958 óta. A Blaha Lujza téri, majd a Hevesi Sándor téri (igaz, azért voltak ágak-bogak), manapság a Bajor Gizi sétányon, a Dunától épp, hogy (tényleg) kőhajításnyira fekvő színi palota.
A nagy nemzeti-s generáció utolsó mohikánjaként nekünk, személyesen is elmesélte már  – vasi megyei és városi lapban, helyi tévéstúdiókban, teátrumban, agorán, néhány nappal ezelőtt pedig a Savaria Moziban: a születésnapja alkalmából, az Aranykorúak ölelő/babusgató karéjában –, hogy őt, amikor bár a filmes „Körhintán” már(is) a legmagasabb szférákban repült, ragyogott, csillogott világszerte, addig anyateátrumában zöldfülűként kik, mekkora színészóriások is vették védőszárnyaik alá.
„Igen-igen jó közegben dolgoztam, nagyon szerettek engem. Amikor például A tizenhetedik baba nyarában próbáltam – a Várkonyi Zoltán rendezte, játszott benne a Mészáros Ági, Lukács Margit, Gobbi Hilda, Básti Lajos, Bárdy György -, milyen rendesek voltak velem! Abban az időben nem nagyon lehetett utazni, s én minden évben voltam azért vagy Párizsban, vagy Cannes-ban. 1960-ban meghívtak a mexikói Acapulcóba, csakhogy én próbáltam… Mikor egyszer megyek be a próbára, ott áll a Major Tamás, a Várkonyi, az egész társaság, s elkezdenek velem majdnem ordítani: mit képzel maga, hogy kikéreti magát Mexikóba, amikor a Nemzeti Színházban szerepet játszhat ilyen és ilyen színészekkel! S én elkezdtem dadogni: bocsánatot kérek… Máskor gondoljam meg, mondta a Major. S akkor: letérdelt a Gobbi, letérdelt a Básti, a Mészáros Ági, a Lukács Margit, a Bárdy, s így szóltak: kérik a vezetést, ők próbálnak helyettem felváltva, csak engedjenek el. Végül is így kiadtak a Hungarofilmnek, utazhattam. Szóval ilyen emberek között tanultam a szakmát!”

S cseng ott, legbelül a mi földink megélt, megszenvedett életérzeteinek nem egy s nem kettő eszenciája (kivonata), esszenciája (lényege) is: „Amikor valami nem sikeredett, vagy bukást éltem át, akkor az első sokk után rettenetesen bíztam magamban. Amikor valami nagyon nagy siker ért, akkor az első eufória után rögtön azt mondtam, hoppá, csak ennyit tudok? Az örök kétely kell, hogy mindenkit éltessen.”

Marika – s ki ne tudná, Marián-nak kanyarította be a Heves megyei Pély jegyző ura a nevét /véletlenül/ az anyakönyvbe 1935. november 23-án, gyermekkori „színjátszó-társai” pedig Mariannak szólították – szinte soha nem felejti el elsősorban miattunk, az őt példának tekintő/tartó, benne a művésznőt s az embert egyszerre/egyaránt tisztelő, becsülő, őt követni szándékozó nemzedékek érdekében kifejteni: „Amikor elkezdek hinni valakinek, akkor nem tudna velem örömmel dolgozni, ha bizonyos pillanatokban nem inspirálnám őt vissza, nem adnék neki valamit. Ebből születhetnek szép pillanatok.”
S persze, hogy itt(hon), Vasban, velünk együtt élte meg: „Sok-sok évig innen egyfelé nem volt kijárat. Ennek persze azért örülök, mert így bejártam az Őrséget, minden falut és várost. Voltam az összes templomban, parókián, ismerek minden szép házat, hiszen folyton ezen a vidéken kirándultunk. Aztán egyszer csak átéltük, hogy akkor mehetünk át az addig számunkra csukott részbe, Ausztriába, amikor csak akarunk… Amikor néha csak úgy szórakozásból kijelentettük, no, menjünk át a szomszédba valahová, hosszú ideig mindig azt mondtam a határon: hihetetlen, hogy az ember csak úgy átmegy. A két gyerek mindig nevetett, mama, hagyd már abba, ez olyan természetes! Nekem pedig mégsem az.”
Nekünk, itt élőknek pedig immár több mint négy évtizede az a legtermészetesebb, a legmegnyugtatóbb, hogy Törőcsik Mari a miénk a leges-leginkább. (Ennyi önzőség, ugye, bocsánatos?!)

Egyszerűen mázlink van nekünk, vasiaknak. Adja a Jóisten, hogy ez így maradjon még nagyon, de nagyon sokáig!

                                                                         Szenkovits Péter

                                            

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2015. november 23., hétfő

Törőcsik Mari ma nyolcvanéves! - A Jóisten tenyerén (Vendégségben Velemben; 2007)



Pély, a szülőfalu; szinte az egész világ meghódítása úgymond színészileg, és most Velem - ahol élete pátjával, alkotótársával, Maár Gyula filmrendezővel él -, jegyzem meg Törőcsik Marikának, akiből harmónia, szeretet árad otthonában. „Ó, ne mondjon már nekem ilyet…”, szabadkozik, s mintha el is pirulna, mint a Körhinta Pataki Marija tette nem is egyszer.

 „Igen, velemi vagyok. Nézze, olyan régóta élek… Járok azokon a helyeken, ahol korábban is megfordultam, de nem okoznak bennem semmit. Ha viszont a szülőfalumba hazamegyek, akkor megrohan minden. Ahogy múlik az idő, a gyerekkor marad meg legjobban az emberben…
Fényesen gyönyörű karácsonyaink voltak. Nem is tudom, tudtam-e a gyerekeimnek olyan karácsonyokat rendezni… Csodás szüleim voltak; ez meghatározta az egész életemet. Meg az, hogy nem egyedül voltam, hanem a testvéreimmel. Emlékszem, még a háborús karácsonyok is… ’40-től apám katona volt, ’42-ben ott volt a II. Magyar Hadsereggel a Donnál. Amikor még otthon volt, kis szobabútort faragott nekem. Imádtam a rongybabákat is, azokat anyám készítette. Voltak gazdag karácsonyaink is; elég jól éltünk a háború végéig.
Egy katona hozta a hírt apám bajtársától, hogy édesapánk meghalt. Anyámnak gyönyörű, vörös haja volt, ami aztán csomókban hullt ki. Nem kopaszodott meg, csak erősen hullott a haja. Amikor később visszanőtt, sokkal világosabb vörös lett. Nem hitte el, hogy meghalt az apám. Megfogadta, hogy amíg haza nem jön, nem gyújt rá.
Karácsony előtt takarítottuk a templomot; mivel kicsi voltam és könnyű, álltam az oltáron, mostam le. Valaki futott be a templomba, hogy jön az igazgató úr! Leugrottam és rohantam… A nővéremet a szomszéd Lajos bácsi hozta haza szekéren Egerből, a zárdából. Mater Orsolya, a tisztelendő anya, a főnökasszony az ott rendezett karácsonyi ünnepségen azt kérte – minden évben kért ilyenkor valamit – az ötvenkét bentlakó előtt, hogy Törőcsik Teréznek az édesapja jöjjön haza. Lajos bácsi Terézt belebújtatta jó meleg, irhabunda lábzsákba, s szénában feküdt a nővérem a kocsin. El is aludt. Mikor megérkezett és kinyitotta a szemét, az apám hajolt fölé…
Anyám kis kosárkát hordott a karján, állandóan napraforgómagot pattogtatott a cigaretta helyett. Egyik karján Melinda húgom, másik karján a kosár. Ott állt, mi meg futottunk apám elé… Amikor aztán apám cigarettával kínálta, azt mondta, hogy soha többé nem mer rágyújtani. Nem is gyújtott rá, pedig erős dohányos volt.”

Később Marián (akkor még így hívták, bár szülei Mariannra kereszteltették, de a pélyi anaykönyvbe véletlenül Marián került) is Egerbe került, az orsolyáknál lakott és az angolkisasszonyokhoz járt.
„Mater Orsolya csodálatos, fiatal apáca volt! S ha az ember tízévesen bekerül egy zárdába… Ahogyan az orvosok, a tanárok, a takarítók, a vasmunkások, a művészek, úgy az apácák között is vannak ilyenek is, meg olyanok is. Ő egészen rendkívüli nő volt. Nagyon szerettem; mindenki imádta. Mint utóbb tőle megtudtam: az egyház egyezséget kötött a Rákosi-rezsimmel, hogy amikor megszüntetik a rendeket, bizonyos létszámú szerzetesek elhagyhatják az országot, ezért Mater Orsolya az utolsó évben franciául tanult, Mater Letícia meg olaszul. Nyilván már tudták, hogy ki, hová kerül. Mater Orsolya aztán Grenoble-be ment; Franciaországban az orsolyarend a legfőbb apácarend, a királyi családot Grenoble-ben az orsolyák nevelték. Ő mondta mindig, ha bármikor, bárhol jelentkezik, ő Lövei Olga. Miután a Körhintát bemutatták Cannes-ban, kaptam tőle egy levelet. ’Drága Maricám! Te vagy te?’ És megírtam, hogy én vagyok én… A hatvanas évek végén megengedték, hogy beutazhasson. De csak civil ruhában lehetett. Mondta is, hogy amióta letette a fogadalmat, most először van civilben. Elvittem az InterContinentalba vacsorázni. Mater Orsolyának hívtam. Azt mondja: ’Miért hívsz így?’. Azt feleltem, hogy most már szabad ezt mondani, és hogy büszke vagyok rá… Nagyon finom szürke kosztüm volt rajta, gyönyörű gyöngy a nyakában. Hihetetlenül elegáns volt. Elmesélte, hogy a francia apácák elmentek vele vásárolni. A frizurája is nagyon szép volt. Nagyon kedves volt; később többször is találkoztunk.
Jelölt volt Egerben a pélyi tisztelenő úr húga is, Verrasztó Teca. A rend feloszlatásakor tizenhét-tizennyolc éves lehetett. Amikor az angolkisasszonyok aztán újra átvették az iskolát, meghívtak Egerbe, mert látták a tablón, hogy ott végeztem. Kérdeztem tőlük, tudják-e, mi van az orsolya zárdával? Elmondták, hogy az a nagy épület annyira tönkrement – általános iskola volt benne -, hogy a Grenoble-i székhelyű orsolyarend nem tudta visszavenni és felújítani. Inkább épített egy gyönyörű kis zárdát. Megkérdeztem, hogy ki a főnökasszony? Megtudtam, hogy Mater Skolasztika. Kiderült, hogy ő Verrasztó Teca… Meglátogattam. Gyönyörű volt még akkor is. Kérdeztem tőle: hogyhogy, hiszen annyira szép lány voltál, és még nem is voltál fölszentelve... Ezt azonban akkor titokban tartották és utóbb lett apáca. Most Egerben játszottam Ózét; a Kaszás Gergő miatt mentem el, mert nagyon szeretem őt, s Eger városa miatt is, mert azt is nagyon szeretem. Fölhívtam a zárdát telefonon, de, sajnos, közben meghalt…”

További szeretett személyek egyikét-másikát is megidézi Törőcsik Mari.
„Meg szeretnék emlékezni Édiről, Tóth Pálnéról, anyám első unokatestvéréről, aki Pestre került. Egyszer Aldebrőn, ahonnan a család származott, talákoztunk. Szaladgáltam az udvaron a Tóth gyerekekkel, mindegyi kisebb volt nálam. Egyszer csak Édi azt mondja nekem: ’Te vagy az egyetlen, akit el tudnék fogadni még a három gyerekem mellé’. S miután fölvettek az Alkotmány utcai közgazdasági gimnáziumba, Édiéknél laktam. Édi a második anyám volt. De valamennyi családtag szeretett, magától értetődően ez az érzés kölcsönös volt.”
„Engem a sors, vagy a Jóisten mindig a tenyerén hordott. A főiskolára például az első év után jóformán be se jártam. A Körhintát 1955-ben forgattuk… Az osztálytársaim engem hihetetlenül szerettek; valahogy talán ez rajtam is múlott kicsit. Mindig velem izgultak. Emlékszem, amikor meghívtak a francia követségre - ez még a párizsi bemutató előtt volt -, mert Cannes-ba ugye nem engedett ki a főiskola, szóval készültem a követségre; az egyik osztálytársamnak a cipője, a másiknak a harisnyája volt rajtam… Fölöltöztettek. Néha úgy estem be a főiskolára, beleszóltam valami vitába. A Fonyó Joci egyszer azt mondta: ’Te ne szólj bele, mert elszalad veled a ló, menjél föl, csinálj fekvőtámaszokat, mert elég girnyó vagy!’ Vagy bezártak a szekrénybe, ahol a tornaruhákat és a tornacipőket tartották. Kérleltem őket: engedjetek ki, nem fogok elszemtelenedni! Nagyon-nagyon szerettem őket!
A főiskolán kiváló tanáraim voltak; Gellért Endre indított el engem ezen a pályán, úgy bízott bennem! Nem is tudom, miért… Majd bekerültem a Nemzeti Színházba a nagyok közé. Major Tamás ’56 után felújította a Vízkeresztet, én voltam a Viola. Hát, én tudtam, hogy semmit nem tudok, semmit. Annyira féltem, hogy a Major elkezd velem ordítani. Tizennégy nap alatt újjították föl, a harmadik napon azt mondja a Major: ’Törőcsik, jöjjön le!’. Alig tudtam letámolyogni. Mondom: ’Tessék, Majot elvtárs’. Ő: ’Maga semmit nem tud. Én magával nem tudok mit kezdeni. Én: ’Tudom, hogy semmit nem tudok’. Azt mondja: ’De egészen kiváló ízlésre vall, hogy az általam úgy utált általános színészi eszközöket nem képes használni. De pontosan érez maga mindent. Majd leírják magáról, hogy nem jön át a rivaldán, ne törődjön vele, majd itt megtanulja szépen a saját eszközeit. Behívom Mészáros Ágikát, hátha tud magának segíteni.’ (Ágika egy évig le volt tiltva…) És előttem fölhívta: ’Ágika, itt van ez a lány, gyere már!’. Ő rohant és segített. Semmit nem tudtam tőle ellesni… Egyébként imádtam, de, azt hiszem, ő is engem. Az volt még a csodálatos, hogy azok a nagy ’vadak’ – abban az évben szerződtem a Nemzetibe, amikor meg is buktam a Vízkeresztben…-, szóval a kollégák szavazatai alapján megkaptam a Farkas-Ratkó díjat. (Egyik évben egy fiatal férfi színészre, a másikban egy fiatal nőre szavaznak.)   A Mészáros Ági, a Somogyi Erzsi, a Lukács Margit és a többiek azt mondták, hogy bármit írnak rólad az újságok, te ide, közénk való vagy. Nagy szó volt!
Még szeretnék kitérni Bara Margitra. Általában nincsenek barátnőim, nagyon jó kolléganőim vannak, de a Margit nekem olyan, mint a testvérem. Azt hiszem, ő az egyetlen a kolléganőim közül, akit elvittem a szülőfalumba is. A családom is ismeri. Nagyon szeretem. Annyi méltánytalanság érte már! Azon nagyon csodálkozom, hogy mondjuk a filmszemléken az életműdíjat még miért nem kapta meg. Pedig ő ott van a sor legelején. Nagyon nagy színésznő.”

Kortyol kávéjából. Szemében nem gyertya, hanem nap fénye ég. Fölmelegíti az embert. Mosolyogva meséli, hogy a Jézuska náluk is összeír(t), csomagol(t)… „Az ember nagyon izgul. Nem tudom, hogy a fiam és a felesége haza tud-e jönni Saigonból, de a lányom és a párja megérkezik Londonból. És természetesen elmaradhatatlan a karácsonyi pulykám. Mindig ugyanúgy készítem…”

Búcsúzáskor csendesen így szól: „Velemben szeretném leélni a hátralévő életemet. Tudják, nagyon szeretek élni…”

                                                                        /Szenkovits Péter - 2007/            

 

 

 

 

 

 

2015. november 22., vasárnap

Élni s nem félni - Az Őrült Nők Ketrece - "Ne menj tovább, barátom..."

                                                  Gordon Zsuzsa (1929-2015) emlékére
Őszinték, Nagylelkűek Keverék(elegy)e (ŐNK); ha ezt a mi kis „mulatónkat” – Föld-galacsinunkat – ekképpen is nevezhetnénk, egyszer, valamikor… Talán(y).
Az Őrölt Nők Ketrece (ŐNK) Alföldi Róbert rendezésében: nyolcvankettedik előadás, a Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színháztól, Stohl Andrással és Hevér Gáborral a főszerepekben, Szombathely, Sportház. Kiáltás/kiállás mindazokért, akiket valamiért – mert mások, mert „csak” – megjelöl/t/ünk, megaláz/t/unk, kirekeszteni próbál/t/unk.
Az egyetemes emberszeretet közösségi példázata.
Négy nappal Párizs – 2015. november 13., péntek - után.
Milliárdnyi emberfia szíve a francia trikolór színeiben.  
A laptop (bár) üzemképes; a szavak (mégis) ki tudja, hová gurultak?
S újabb péntek – Bamako.
Bombamellényes Brüsszelben...
Nem, nem 2001. szeptember 11. az origo, ez bizonyos.
Már négyezer éve… Közel? Keleten?
Négymillió esztendeje?
S melyik bolygón? Ki kezdte? Miért?
Hány ismeret(el)lenes az egyenlet; billió?
Nézzünk(?), nézzek legelébb is abba, aki a legközelebb áll hozzánk/hozzám: magunkba/magamba. Merthogy a saját galaxisom távolodott el tőlem a legmesszebbre… Ezért is kell (vajon) a stukkert másokra szegezni? Pléh üdítős-szerkezetet poggyászba csempészni, ártatlanokat/ártalmatlanokat revansból szétszóratni…
Sorsosztó dívány(ok)on a nagy Rendezőt játszani/alakítani? Szerepcsere az Örökkévalóval? Nekem aztán ide a léteteket!
Sátáni tudat- és lélekcsavarodás.  

Gyújtsunk/gyújtsak gyertyát. ÉRTÜK: a tiszta lelkűekért.
S hogy ki-ki a saját csendjét – ebben a bődületes, pokoli /világ/politikai hang- és képzivatarban – meglelhesse. Vajon megtalálhatja-e?
Pszt! Tompít(ás). Kísérleti ön átadás/-vétel. „Pró-ba”.
Újra meg újra. Hátha. Nem szétkürtölve, szétfröcsögve, rázúdítani a szennyesünket folyamatosan más(ok)ra. /A látszatörömeimtől is mentsd meg uram a kortársaimat!/
Tolerancia, nyitottság, elfogadás - önmagammal; meghallgatni, mit is súg a hangtalanságom. Az önkéntes szilencium elűz(het)i az önkény(eme)t. Megelőz(het)i a további /te jó ég!/  elembertelenedés(eme)t. Az elcsitulás nem a gyávaság(om) jele, éppen ellenkezőleg: a saját – szolid/szelíd szólamra találásom időszaka (lehetne).
Legbensőmet simogató – mesterkéletlen - hangvilágra ébred(het)ek.
S legelébb is súgjak, súgok(!) magamnak valami szépet. Hogy meghallhassam azt a másikat – megértsem az eltérőt/különbözőt is - bennem.
S ők, szóval: „azok”, miért is lennének gyarlóbbak, mint önnön saját lényegem?
Értéknek – lenni, tartozni - valahová: közös, öröm, forrás.
Hát – máris(?)/mégis – együtt.
„Talán valóban mottója lehetne életünknek ez a mondat: ’Ne menj tovább, barátom…’. Akkor se, ha azt veszed észre, hogy fiatalok egy csoportja, minden ok nélkül, fenyegetően vesz körül valakit a földalattiban – csak azért, mert más a hajviselete, vagy, mert nem tetszik az arcbőrének a színe. Talán ez az egyetlen, amit megpróbálhatunk, talán ez az egyetlen remény…”. (Ember Mária író/újságíró - Holokaust emlékkönyv, a vidéki zsidóság deportálásának 50. évfordulója alkalmából, TEDISZ, Budapest, 1994)
Talán. Valamikor? Egyszer…
Most!
ŐNK: Őszintén Nagylelkűek Közössége!

                                                2015. november 21-22.

 

 

 

 

 

 

 

2015. november 8., vasárnap

007 - James Bond-ok volnánk, csak (még) nem tudunk róla


A halottak élnek. Mexikóvárosban, Tangerben, Londonban, Rómában, Tokióban, az Alpokban (a Kárpátok ölelte medencében)... Égen, földön (Földön), levegőben (s légüres térben), azaz bárhol, bármikor föltámad/hat/unk.
James Bond örökéletű. Ez szép tőle (is). Sean Connery, George Lazenby, Roger Moore, Timothy Dalton, Pierce Brosnan, Daniel Craig…
A nevem… (Nem ér!? Ez azért így túl egyszerű lenne.)
De mégis: kinek is a bőrében-képében vagyok éppen most itt? Miért?
S mi lehet a titka annak, hogy ez a 007-es ügynök – a filmes szülemény – mégis több lehet, mint önmaga(m)?
Mindenkori tervezőiben, (újra)alkotóiban, megálmodóiban van valami közös, azon túl, hogy az efféle mozi-teremtés igen-igen jó üzlet. (Hm.)
Kopogtatás, kacsintgatás belénk/felénk, legbelülre: hahó, öcskös/kisasszony, nincs ám lehetetlen!
És, ha ezerszer tudjuk – mert megtapasztaltuk -, hogy ez egyszerűen hazugság, akkor is bedőlünk újra meg újra a 007-es ügynök(ök)nek.
Átvág(nak) bennünket, megint? Na, és! Hagyjuk. Önként és dalolva. Mert (így) elhisszük magunkról azt (is), amire egyébként soha nem voltunk, nem vagyunk, nem is leszünk /már?/ képesek. Hogy mégis meg tudjuk váltani a világot.
Hivatalosan 1962 - a sorozat nyitánya - óta. De /talán még/ mindenki be tudja helyettesíteni a saját évszámát (születési dátumát); hogyan is „bondolom” én ezt az egészet?
Spectre (ami, ugyebár egy ördögi szervezet neve) – A fantom visszatér. Színes, belém beszélő amerikai-angol akcióthriller. Csepp(entés). Amennyire parányi, annyira sűrítmény is egyben: belepréselték az emberiség mai (legaktuálisabb) kvíz kérdéseit/témáit. Még az általam – szerencsére igen sokunk által – nagyra becsült Angela Merkel, aki a világ XXI. századi lelkiismerete, is mintha megjelenne benne, egészen áttételesen…
A fő- és mellék gonoszokról pedig nem beszélve. Minta akad(t) ezúttal is garmadával. Nézzünk csak körbe, legelébb saját magunkon belül, s picikét távolodjunk; a sátáni hadoszlopok strigulázásában - illetve leginkább azok eltüntetésében - mindig is jók voltunk.
Csaknem mindent, ami ma elérhető/megszerezhető - s persze, e megállapítás is, mint az összes eddigi reflexió(m): nagyvonalú leegyszerűsítés - bevet Sam Mendes második  Bond-rendezésében.
Lenyűgöz.
Mintha ott lennénk egyik-másik szerkesztőségi/film-ötletelési értekezletén: ide és ide kérek (tíz)ezer ötletet, még többet s többet, aztán, kiszórni majd mindegyiket, újra és újra agyalni kéretik! Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Kifulladásig.
S csak-csak alakul(gat)hatott a képlet; megvan! Igen! Megmondtam, ugye!? Csattanhattak a praclik/pacsik, hogy aztán megint lehessen kezdeni csaknem mindent elölről… Mindez (is) süt, szinte perzsel a legfrissebb Bond-ból.
És pezsdít e példa. Legalább merj belekezdeni te kuka néző: élet- s értékmentésbe. Megváltás-próbálkozás-szerűségbe. Európában. A Közel-Keleten. Mexikó(város)ban…
Az élők – a hősök is (előbb-utóbb), hja, kérem - meghalnak.
De miért ne hinnénk/hihetnénk mi is a jó Bondunkkal együtt, hogy újra és újra, bárhol s bármikor föltámad(hat)unk. Így vagy úgy.
Aki nem hiszi (nem hisz benne), járjon utána…

                                                    2015. november 8., vasárnap

2015. október 29., csütörtök

A kopasz - Robert De Niro/Anne Hathaway: A kezdő


Annyira pofon vág. Engem legalábbis. És bizony tartani kell magam az első etapban, hogy a szemem sarkából ne induljon lefelé az erecske… Ne légy már gyerek! Nem mintha szégyellném, mert hát ezért is járok moziba meg színházba, koncertre, hiszen baromian jólesik meghatódni, valójában saját magamon. Az a krapek ott, vagy éppen perszóna, dettó, olyan, mint én. Illetve fordítva, én vagyok szinte ő(k)… Ám siheder „fiókám” ül mellettem, s bár tudom (mérget vennék rá), hogy most éppen ugyanarra gondol, mint én, tán’ ki is mondja magában: apa, hiszen te is éppen most (megint) kezdesz, de ciki! (Barátom másképpen fogalmaz: kopasz vagy!)
Az? Nem is tudom. De rezzenéstelen minden porcikám (vagy csupán hiszem), s érzéki csalódás, hogy egyáltalán itt lennék. Apa – „A kezdő” - másutt portyázik ám…
Meg hát én nem vagyok (finoman szólva, s ez bizony, kár – szomorú; na, bumm!) Robert De Niro, azaz Ben Whittaker, aki hetvenévesen csöppen bele gyakornokként egy energikus, zömmel huszonévesekből álló csapatba.
Először is fiatalabb vagyok (ötvennyolc) De Nironál, aki, legyünk pontosak, 1943. augusztus 17-én született, másrészt ifjabbak, isis (első-második elemis) gyerekek közé csöppentem, ráadásul én cirka harmincöt esztendő „bolyongás” után (Ben pedig még egy évtizedet sem hagyott ki).
Miképpen is csinálja De Niro/Whittaker? Illetve Anne Hathaway/Jules Ostin, a neveletlen divatcég-vezetőnő?
S a „menő” netező generáció?
De spongyát a film(ünk) történéseire, és nem azért, mintha nem lennének húsbavágóak az események, csudákat, hanem, mert az elemzéssel olyan vizekre is eveznék, ahol/amellyel jegyzetszerű sóhajtással aligha tudnék megbirkózni. Csupán a felszín fecsegne, hallgatna a mély (ez több plágium gyanúnál, kétségtelen).
Ami lepereg párhuzamos belső vetítésemen (már a filmszínházban szaladnak, haladnak e snittjeim), klisé vagy sem: valahová, valakikhez mindig tartozni kell(ene). Már a legeslegelső(?) pillanat előtti időktől. Ebbe aztán jól bele lehetne gabalyodni, juj-juj: honnan jövünk, még annál is messzebbről(?), aztán araszolgatás errefelé; mi/ki(k) felé is…
Az ego(nk) fabatkát se érne, ha valahol/bárhol nem henceghetnénk el vele/magunkkal?
Jóllehet kell a csend, az alkotásra inspiráló nyugalom, fesztelenség, de előbb-utóbb a saját monológjaink ön-harsogásába őrülnénk bele (ha eddig nem történt volna ez meg).
Kisebb-nagyobb közösség nélkül nem megy.
S ha ezt örök kezdőkként nem fogjuk föl, akkor – egyszerűen – rácsimpaszkodunk létezésünk vészfékére. Stop az értékteremtésnek.
Mindezek miatt (is) habarodtam belé A kezdőbe. S Anne Hathaway terebélyes-barna szembogara meg Robert De Niro ráncai/barázdái!
Bár azért emitt-amott bevillan(t) a műviség. No meg annyiszor (már-már elviselhetetlenül sokszor) látjuk azt a bizonyos autómárkát, amely nem csak Amerikában vált immár a csalás/csalódás szimbólumává, s nem csupán levegőt, lelket is szennyez. Hamisat, galádságot, gátlástalanságot sejtet ott is, ahol egyébként…
Az újrakezdéshez ezen a leckén (is még) alaposan át kell rágnunk magunkat.
Aztán jöhet újra a penzum-zuhatag ebben a nagy földi mozinkban.
Hogy a szemünk sarkában megint meg-megcsillanhasson valami, ami (a lurkók előtt) nem (lesz) gáz…

                                                        2015. október 29.