2015. május 21., csütörtök

Strasbourg vagy mégis: Bécs meg Cannes?!

                                                                  
                                                            Gordon Zsuzsa kétszeres Jászai-díjas, érdemes művész
                                                            - a Budapesti tavasz (1955) Jutkájának - emlékére 

Gyűlölet, rasszizmus, idegenellenszenv; az Európai Parlament strasbourgi ülésén a magyar kormány bevándorlásról szóló nagy népi konzultációját ekképpen is jellemezte Diogo Pinto, a Nemzetközi Európa Mozgalom (Brüsszel) főtitkára.
Menekült-frász - „…önpusztító nacionalista elszigeteltségbe sodródás…”(Pinto)
Mi több: a halálbüntetés terítékre citálása kapcsán beszólás Martin Schulztól (az Európai Parlament elnökétől): a „Ne ölj!” isteni kinyilatkoztatás!

            Még jó, hogy Strasbourg után – időben legalábbis – itt van még (nekünk…) Bécs.
            Döntő, Eurovíziós Dalfesztivál, 2015. május 23., szombat.
Csemer Boglárka/Boggie szépíthet:
„Mindenki megérdemel egy esélyt. / Ez a rengeteg szenvedő lélek, hallod-e a sírásukat?” „…megérdemlik / A halált, azért, hogy másban hisznek?” (Szöveg: Bori Sára Heléne, zene: Sebestyén Áron)

            Vasárnap – május 24. - meg Cannes! Arany Pálma-díjkiosztó, záróünnepség.
            Nemes Jeles László Saul fia című filmalkotása: esélyes a fődíjra! A hőst megjelenítő
            Röhrig Géza pedig a legjobb főszereplő címére!
           „Auschwitz - Ezekről a megérkezésekről százával jelentek meg a hiteles
            dokumentumok és titokban készített filmfelvételek is tanúskodnak a pokol bejáratáról,
            az ’Arbeit macht frei’ (A munka szabaddá tesz) feliratú kapuról, mely a nácik perfid
            (aljas, álnok – szp), cinikus hazugságát fogja demonstrálni mindörökké. A láncra
            kötött vérebek, a pattogó; schnell, sehneller! (gyorsan, gyorsabban!) parancsszavakat,
            a korbácsok csattogását, a vagonok előtt dulakodó tömeg jajveszékelését, a
            hozzátartozóikat kereső férfiak, nők hisztérikus kiáltásait, nem lehet se színesen, se
            költőien, s visszafogott tárgyilagossággal megírni, csak az egyén képes elmondani,
            úgy, ahogy ezt átélte, ha túlélte.” (Bán Pál író-újságíró, 2003, Soproni Ász)
            Nemes Jeles László rendező így fogalmazott a héten Cannes-ban, sajtótájékoztatón:    
            „Alapelvünk volt megmutatni a megmutathatatlant.” „Így esett a
            választás Saul Auslanderre (egyébiránt tudvalévő: Saul /Kr. e. 1047-1007/ Izrael és
            Júda királya volt 1079-től, a filiszteusok három fiát is megölték, a fogságba esés elől
            menekülve kardjába dőlve öngyilkos lett; halála után a nép Dávidot választotta  
            királyává – Wikipédia), egy magyar zsidóra, aki az egyik hullában felismerni véli saját
            fiát, majd megpróbál találni egy rabbit, hogy megadja a fiának a végtisztességet”.
            A debütáló(!) nagyjátékfilmes Nemes Jeles László - a Népszabadságnak adott
            interjúban - így (is) rögzít: „Az, hogy nyolc hét leforgása alatt megölhettek ebben az
            országban (Magyarországon, 1944-ben – szp) félmillió embert, még nincs igazán
            feltárva, ahogyan a Rákosi- és a Kádár-rendszer sötét titkai sincsenek.” A beszélgetést
            Csákvári Géza készítette, aki ekképpen méltatja az alkotást: „…a Saul fia a 
            rendszerváltás óta a legerősebb magyar mozgókép, mely nemcsak beérte,    
            hanem tovább is lépett a világ filmművészetén.” „A Saul fia formanyelve és
            ábrázolásmódja forradalmi.”
            Tegyük mindehhez: a magyar állam fedezte e remekmű költségeit;
            a Magyar Nemzeti Filmalap mintegy 320 millió forinttal támogatta!
            Itthoni bemutató: június 11.!
           
             Hát; akkor mégiscsak van remény!?

             „Minden lélek megérdemli az életet.” (Csemer Boglárka/Boggie-Bori Sára Heléne-
             Sebestyén Áron)                              

                                                                                                                             2015. május 21.

           
           

2015. május 18., hétfő

Ma kilencvenöt éve született Szent II. János Pál pápa/Karol Wojtyla (Wadowice, 1920. május 18. - Apostoli Palota, Vatikán, 2005. április 2.)


Egy korábbi írással emlékezik rá a teremtuccse.blogspot.hu:

Felépíteni a párbeszéd hídjait
Karol Wojtyláról a VAM Design Centerben
„Sírtam is, nevettem is – és boldog voltam”, írta valaki a vendégkönyvbe a budapesti VAM Design Centerben, az Íme az ember – egy pápa arcai – című kiállítás megtekintése után.
Hogy ki, mikor, miről kap információt, ezt nevezhetnénk a véletlen művének is. Esetleg a sors súgásának. Vagy éppen valami más megfoghatatlan oka is lehet, amit nem biztos, hogy meg kell, vagy meg lehet nevezni. Elég, ha érezzük.
Még tavasszal nyílt a már említett tárlat a fővárosban, a VI. kerületben lévő Király utcában, s a tervek szerint a nyár elejéig lett volna nyitva. De akkora (volt) iránta az érdeklődés, hogy meghosszabbították a szervezők – a 2007-es Városmisszión alakult Mission is Possible lelkes csapatának tagjai – augusztus 31-ig. Amikor erről értesültem, valójában ekkor tudatososdott bennem, miről is van szó. Arturo Mari, II. János Pál személyes fotósának felvételei láthatóak ott, továbbá a Szentatya személyes tárgyai. Körülbelül kétszáz, kisebb-nagyobb (inkább nagyobb) fotóművészeti alkotás, illetce cipő, síléc, életnagyságú alakja…
Feléledtek bennem 1991 augusztusának szombathelyi emlékei, amikor is – de hát ki ne tudná? – a vasi megyeszékhelyen járt a Szentatya. Lázban égtünk. Egy héttel a pápai látogatás előtt (az egyik főpróba volt) történetesen utazhattam azon a helikopteren, amely Szent Péter utódját (az egykori Karol Wojtylát) hozzánk röpítette. Életre szóló élmény volt. Még a küldetés előtt dr. Konkoly István akkori megyéspüspök ekként köszöntötte a híveket: „Mindenki tudja: ahová Krisztus földi helytartója, a Pápa betér, ott semmi sem marad ugyanolyan, mint amilyen azelőtt volt. Az Ő tiszteletre méltó kiválasztottsága, küldetése, bölcs tanítása és nem utolsósorban megragadó személyisége révén ugyanis egy sajátos légkör keletkezik a Pápa körül. Az emberek egyszerre testvérnek tekintik egymást.”
Nem tudom, s persze nem is akarnám megcáfolni szavait, mert pontosan ez történt. Hasonlót - és elnézést kérek a földi(?) hasonlatért – két évvel korábban, a televízió előtt ülve éreztem: amikor 1989. június 16-án Nagy Imre mártír miniszterelnöktől és hős társaitól vett végső, méltó búcsút a nemzet. Rögtön hozzáteszem: valami ilyesmi járt át később a zágrábi és a pannonhalmi pápai szentmisén is.
Nem tudtam, azóta sem megfejteni II. János Pál titkát. A fogalmakat Mádl Ferenc volt köztársasági elnöktől idézem: karizmatikus, az egyik fő célkitűzése a keresztény egység megteremtése volt, a más egyházakkal való szeretetteljes ökumenikus együttműködés. Szem előtt tartotta az élet feltétlen védelmét, az emberi személyiség feltétlen tiszteletét, a szeretetet, az igazságosságot, a szabadságot.
Mindez süt róla az Íme az ember című tárlaton is, amely pápává választásának harmincadik, halálának negyedik évfordulója alkalmából látható. Erdő Péter bíboros, a kiállítás fővédnöke ekként vélekedik: „Arturo Marinak megadatott, hogy II. János Pálhoz való közelsége révén emlékezete a fényképezőgép lencséjéhez hasonlóan fogadhassa magába a pápa személyes kisugárzásának legapróbb részleteit is”.
Utazó pápának is nevezték. Százharminc országba látogatott el. A pápaság történetében elsőként lépett be zsinagógába, valamint mecsetbe. A karitatív tevékenység is éltető ereje volt: segíteni a betegeken, a szegényeken. Egész földi életében küzdött a háborúk ellen.
Azt is tartják persze róla, hogy – sok tekintetben – megőrizte az egyház dogmáit, de haladt a korral. Tűnödött, töprenget, elmélkedett, imádkozott; mindezekben a helyzetekben is látható Arturo Mari felvételein. Mint ahogyan humora is volt; valami olyan derű áradt belőle, s a másik megértésének olyan foka, ami bizony ma is ámulatba ejtő. Amiként elmélyült az imádságban, akként mélyült el az emberi valóságban is. Egy helyütt így fogalmazott: „… a média roppant lehetőséggel bír, hogy előmozdítsa a békét és felépítse a párbeszéd hídjait a népek között, széttörve a gyűlölet, a megtorlás és az újfajta erőszak ördögi körét”.
Mindenkit szeretett, még török orvtámadóját is meglátogatta a börtönben s megbocsátott neki, ám szívének – ha szabad ilyen profánul fogalmazni – csücskei a gyermekek voltak mindig is.
Vallotta: „A főpásztor kötelességei közé tartozik a ’legkisebbekkel’ való törődés, a szó evangéliumi értelmében”.
Az Íme az ember című tárlat vendégkönyvében valaki így írt; „…az aurája; egy szent ember földi életútja”. Más valaki: „Íme a Szent”. Egy kislány pedig: „Köszönöm a derűt, amivel itt találkozhattam”.
                                                                                                                                            (2009)

Sms: „Elárverezik Ferenc pápa kb. 4 millió forintot érő Harley-Davidsonját, amit ajándékba kapott, de nincs szüksége rá. A bevételt hajléktalanokra költik. //origo”; 2014. 01. 14. - 10 óra 33 perc 28 másodperc



                                                                                 (szp – 2015. május 18.)  






2015. május 17., vasárnap

Victor (Hugo) mulat - Valló Péter-rendezés a Weöres Sándor Színházban


Az alkalmazkodás átcsap behódolássá; kompromisszumokat keresünk/kötünk, aztán ezek transzformálód(hat)nak meg-megalázkodássá/ön has alji szúrássá. Elrendezzük magunkban így-úgy e csusszan(t)ásokat. Eddig és nem tovább! - hajtogatjuk magunkban, magunkat vigasztalón; pedig már réges-rég zutty, fuccs!
Victor Hugo A király mulat című drámája (Duró Győző átformálásában) Valló Péter tálalásában a Weöres Sándor Színházban kikerülhetetlen életlecke/-feladvány: barátocskám, te nyalsz segget? Továbbá: netán saját magad vagy – kisebb-nagyobb porfészkedben – az ülep, aki élvezi az alattvalói nyelvcsapásokat? Illetve: is-is? Cinkosságot vállalsz vazallus kinyuvasztásában, megalázásában, eltiprásában, a létezést másképpen fölfogók kipécézésében, megfigyelésében, kisemmizésében; pályázati pénzek lenyúlásában, győzelmi jelentések kreálásában/publikálásában? Szóval gazembersége(in)k kéz-kezet maszatolásában, bagatellizálásában, a látszatra már végképp nem adunk ideologizálásában, a senyvedjen/sorvadjon az összes brancson kívüli belbiztonsági törvényesítésében? Rend(védelem) a lelke mindennek. S nem háromszáz menekült, de három, honi/hazai milliónál jóval több koldus-számkivetett árokba pöccintésére bólintunk?
Avagy pucá(d)ba szorult-e csöppnyi vér; a szolidaritás, a testvériség, a közösségvállalás, a progresszivitás koreografálja/korrigálja-e kűrjeidet kontinensed közepén? Ami a szemedben/szíveden az a szádon(?): a király meztelen!
Dáridózik, széles kedvében van; „feltette az Orbán süvegét” (magyar közmondás, Deczi Gáspár nyomán, XVI. század).
Igaz, cirkusz, no, meg kenyér – ősi recept – egyelőre tűrt/megengedett. Bár értelmes vélemény piramiscsúcson mindenkiről lepereg.
Közmunka-jegyre – s kegyre - jár kenyérmorzsa.
Míg föl nem kerekedik a tömkeleg, s porrá lesz a (fenség megálmodta) várbéli országló-negyed.
De addig…?
Első Ferenc, francia király mindent, mi gyalázat, elkövethet. Kálmánchelyi Zoltán bravúrosan érzékelteti: a naiv népet/halandókat miképpen lehet sokoldalúan, sokkszerűen, sakk nemzetközi nagymesteri módon is akár orránál fogva vezetni.
Még mindig.
Triboulet, udvari mulattató – Jordán Tamás lenyűgöző - a leányáért él, s nincs olyasmi, akár gonoszság, ármánykodás, sátánkodás az univerzumban, amire ne lenne hajlandó, merthogy Blanka boldogsága lebeg létcéljaként.
Mikor teszek jót a gyerekemmel, aki ugyebár nem a tulajdonom, s már nem is gyerkőc? Ha széltől is óvom, burokban tartom; meghunyászkodom, érte/miatta kussolok, beállok a sorba, rombolok/kaszabolok igazakat (is)…?
Sodró Eliza (az uralkodói bolond Tribouletnak a leánya: a szeme fénye) maga a patyolat! Nemzedéke: a jövő.
A remény.
Mikor is vagyunk okosak, hogy ez ne jelzálog-átokká málljon? Sodró Eliza: LÉTEZIK. S ez ezerszeresen aláhúzza azt is: bődületes, óriási - tetteink tétje!
Tanulmányt érdemelnének a többiek villanásai is. Útitársaink így, úgy, amúgy. Avagy, professzionális mostani/itteni sűrítmény-készítők, kor-/kartársak: Bálint Éva, Nagy Cili, Bajomi Nagy György, Trokán Péter, Horváth Ákos, Edvi Henrietta, Endrődy Krisztián, Vass Szilárd, Orosz Róbert.
Újra kell(ene) fogalmaznunk – teremtenünk – önmagunkat, egymást; Valló Péter s CSAPATA  nem volt rest, hát, ne legyünk mi sem azok!
Amíg nem késő. De soha, még mindig nem az! S lesz – az ég szerelmére, legyen már: király - ne mulass!
                                     www.alon.hu                                           2015. május 16-17.







2015. május 14., csütörtök

Makrancos-Magyarország, avagy micsoda ribillió: lakodalom(?)/halotti tor(!) van a mi utcánkban - Alföldi Róbert rendezése vekker a Weöres Sándor Színházban


Micsoda ribillió van a mi utcánkban! Honunk állapotának – szinte mindenkori? - ismérvei (ne kerteljünk): zaj, lárma, hangzavar, rumli, zűrzavar, felfordulás, csetepaté, fejetlenség, rendetlenség, káosz, összevisszaság, kavarodás, bolondokháza, kupleráj, anarchia. („Mankó”: Magyar Szókincstár, Tinta Könyvkiadó, Budapest – 1998, főszerkesztő Kiss Gábor.) S még oly’ finomak vagyunk, mint e mostani májusi gyöngyvirág pipere-fuvallata.
Egy dolog, hogy mi(ke)t szeretne belénk plántálni a szerző, esetünkben jó Shakespeare mester urunk; a másik, hogy a Makrancos Katát színpadra lövő, a tőrőlmetszett Alföldi Róbert mi(k)re hegyezi ki a plajbászát, ám alighanem – számunkra, de, sutba a többes számmal! - számomra az a kulcsfontosságú/perdöntő: mekkora dózist kapok ahhoz, hogy elviseljem a létezést, továbbá: tudok-e, merek-e, képes vagyok-e kihámozni az élményzuhatagból olyasmiket, hogy – e vérzivatarban – képes legyek mindazt megcselekedni, hogy a sors tükre – a Jóisten színe – előtt ne kelljen szembe turházni magam. Gejzír, avagy genny vagyok/leszek/maradok-e? Ez a kérdés: választhatok. A humánum – szolidaritás, befogadás, részrehajlatlanság, fair play - abszolút létezőjére fogadom, ígérem, hogy cinkelt, elnyomott/leigázott/rabszolga tovább nem leszek!
/A pofám leszakad; győzködni, igazolni, tisztázni, elismerni magam nem vagyok rest…./
Felülbírálni, legitimálni, hitelesíteni – legelébb: engem!
A lecke életfogytiglani.
Weöres Sándor (Sanyi bácsi, drága: ide-/lehallik jóízű göcögése, Károlyi Amy néninek kuncogása; az ügyeletes cirmos/darling tündérien dorombol!) s Alföldi pódiumáról hátizsákomba gyömöszölöm az elcsaklizott ékköveket, esküvői/temetési virág/koszorú masni darabkát (azt tényleg elcsentem a szerdai fotóspróba szünetében – bocsi!), mohón, amiképpen Kata falná – akár a hajléktalanok hada – a könyöklők által elénk sem vetett könyörfalatkákat (még annyira sem méltatnak/tartanak bennünket a hitványak).
Aki államilag jóváhagyott, a kétharmadnyi – istenadta - nép nevében, ámbár valójában az egész nemzetet megcsúfoló, erodáló, kivagyiságában Európának (is) fityiszt mutató - csupán néhány százezernyi haverzsebet kontinens-pályázati pénzekkel kibélelő /csak nekik nem gond a kenyér: az aranykalács-harácsolóknak/ -, atomtámadásos-likvidáló Paksra-magyar-hadviseléses, bűnszövetkezetben elkövetett gazságokban, nemtelen erőszakban, lealjasításban, megtiprásban, összezúzásban; valamint, aki kiközösítésben, menekültek elkergetésében, a keresztény erkölcs parancsolatára a halálbüntetés visszaállításában nem asszisztál, lihegve, tapsolva, éljenezve, az elevenen rohadjon csak meg! Ispotályban, tanodában, beosztásban ki(f)osztva, közmunkatáborban, országszerte; emigráció-kalodában.
Mikor, de mikor jő végre el: eddig, és nem tovább?! Mi kell még ehhez? Hiszen nincs tovább; fokozni már nem lehet a fokozhatatlant. S mégis – mégsem?
Dehogynem. Shakespeare-Alföldi-Weöres-társulat: vekker. Felriaszt, éleszt, fölráz e mákonybirodalomban.
Akkorák, de akkorák a csendek, hogy (már) azok (is) dübörögnek-doborognak bennem.
Menyegző/hamvasztás rakoncátlan/durboncás falván/királyságban?
Csudákat.
Teremtésre, univerzumi újjászületésre sugalmazás, inspirálás, késztetés.
Rebellió lesz az én utcámban…
                                                 www.alon.hu                       2015. május 14.

2015. május 8., péntek

Még sincs lehetetlen - Hetven esztendeje ért véget a második világégés...


Egyetlen, egy centiméteres élű kockában elfér(ne) az emberiség eddigi összes szellemi produktuma/teljesítménye/terméke, tudományostól, művészetestől, mindenestül, magyarázza/meséli/rajzolja a Biblia földjén, a Jizreel-völgyi Afulában - Názárettől hozzávetőleg hét kilométerre - az amerikai/izraeli/magyar tudós, vendéglátónk hatodik iksz környékén kaptató fia, miután elképedve/csodálattal említjük neki, hogy a jeruzsálemi Izrael Múzeumban láttuk azt a gombostűfejnyi (illetve még akkorka sincs) fémes pontszerűséget, melybe(?)/melyre(?) „belepréselték” a teljes Ószövetséget az egész Újszövetséggel egyetemben. Csodalupéval látni/tapogatni/érzékelni meg fürkészni/bogarászgatni is lehet. (Egyébként: tényleg!)

Most esik le – vagy inkább gurul el megállíthatatlanul/utolérhetetlenül? - a tantusz: hoppá!
Tessék mondani, nem lehetne ezt a pindurka szabályos hexaédert/térbeli geometriai alakzatot valamiképpen belecsempészni/-varázsolni a kobakomba? Netán néhány idegen nyelvi („mikroid”) kapszulával együtt; ha már lúd, legyen kövér, jeligével. Mibe kerül(ne) ez a kis apróság? S evés közben megjönne – naná! - az étvágy: már csak ilyen az ebadta halandó. Szóval azon a bizonyos tölcséren még befolyathatnán(a)k „Lord Wasserkopfomba” ezt-azt-amazt (számítástechnika, mobilmechanika, etc.).
Innentől – honnantól is? – viszonyítási mikro és makro alapképletünket, -rendszerünket újra kell(ene) „am blok” (mindenestül, úgy ahogy van, szőröstül-bőröstül) kreálnunk, ismét lét-, lényhatározóba kellene átvedlenünk, habár a szóalakok is olyan dimenziókba kúsznak/olvadnak-híznak, hogy ember – Isten - legyen a talpán, aki a folyamatos áttűnések közepette úgy (megközelítőleg pontosan) rögzít bármit is, ami nem kérdőjeleződhetne meg máris, vagy még mielőtt a fogalmak egyáltalán bevillanhatnának, tárgyiasulhatnának.
És akkor mi van? Na, bumm!
Ez az egész kékgolyóbisos – össznépi - kirándulásunk még a nanométernek (a méter milliárd részének) is a nano-nanojának a legkurtányibb nanojájadnyija..?  Jaaa?!
Semmi- és minden(ség).
Csettintsünk csak bele a kozmikus zűrbe!

Akkor hát: miken/miképpen/miért is őrlődünk, zsémbeskedünk/zsörtölődünk, civakodunk, pártoskodunk, veszekszünk, őrjítjük – és üldözzük, horror: irtjuk is rendesen - egymást, az éppen aktuális idő- és tértartomány(unk)ban? Úgy hisszük/tartjuk – meggyőződésből(?) -, hogy itt és ekkor kizárólag mi vagyunk urak s parancsolók: a fensőbbség? A folyamatokat kényünk-kedvünk szerint diktálhatjuk/irányítgathatjuk millióknak (akár milliárdnyi gömblakónak); kizárólag ez a helyes út, amit mi jelölünk ki számotokra, deklaráljuk, minden más zsákutca; ne érezz, ne gondolkozz, ne tervezz, majd én megmutatom, mi megmondjuk a tutit, mi jó (rossz) neked/számodra, s egyáltalán: ki és mi vagy te... Bekódolunk/besor(s)olunk benneteket pajtikáim, bízzatok csak ide, tévedés – s természetes(en) átjárhatóság - kizárva. Hiszen így/erre kalibrálunk/hitelesítünk titeket már évezredek óta és lám, mire/hová jutottatok – megint/újra - velünk!? No, ne már, hát nem nyomor(úság), nem megalázás, nem szegénység, nem nélkülözés, nem éhínség, nem tudatlanság, nem is egészségügyetlenség, nem kirekesztés, nem kín-keserv ez, nem kell senkinek sehová se menekülnie/bujdosnia/kitántorognia, ha netán így is vélnétek; érzéki csalódás (lenne) ez részetekről, mert hiszen – ki ne tudná? – jól, prímán teljesítünk (túl is), sőt, példát adunk/mutatunk a galaxis összes állam(álm)ának, a boldogságindexünk pedig egyenesen a végtelen felé száguld; hihi, ha-ha. S előre a teljes foglalkoztatás – közgép-mentesített – útján! A kapukat pedig leengedjük egyszer s mindenkorra: a gazdaságtalan menekültekből, köszönjük szépen, de nem kérünk, punktum!
Ergo: mi magunk vagyunk a távlat(otok)! Ti igazodtok, tehát – merthogy csak így - vagytok. Aki másként vélekedne/viselkedne, szót emelne, kérdezne, vitatkozna, tiltakozna, vonulna, sztrájkolna, az teljességgel naiv/gyermeteg/balgatag. Saját magát s családját sodorná – ostobán/felelőtlenül – bajba, juttatná akár giotinra; lám, itt e lebegtetett nyaktilóvízió (rágjátok csak – az unióval együtt – e csontocskát mindhalálig, jó kutyák!). S vigyázó szemeteket meg(int) Amerikára vessétek (vajon mi lehet ezúttal a háttérben?); USA-kérésre rögvest honfitársi haderő kontingenst vezénylünk a tüzes poklok-poklába. Hja, több is veszett Mohácsnál…
Lét-lényegfogyatkoz(tat)ás.
„Kopjafák gótikája / Építkezünk” (Ratkó József: Szatmárcseke)

Holott(…) a levegő, mint olyan – maga a profán földi itt-lét - ugyanaz (a légszenny mértéke nem): nekem, neked, neki, nekünk, nektek, nekik. Beszívni, kifújni… (Földi)testfelépítésünk szintúgy „zenész”: hús-vér(nyomás), pulzusszám (alapjaiban) dettó.
Két kéz, két láb (jó/rossz esetben), szem, ami talán lát s nem csak néz (ugye, Illésék?).
Érzék, szervek…
Porból vétettünk, porrá leszünk; nincs kivétel! (Még nincs…)
A gravitációt is csupán egy-két pénzeszsák/milliárdos űrkasznizza-haknizza. Győzi le. De korántsem önmagát. S kacsintgat – menekülési útvonal gyanánt - újabb s újabb planéta meghódítására/gyarmatosítására. „Ti meg csak vesződjetek e szemétrakáson/földhányáson egymással; aztán úgy is, bumm!”
("VIP Lerobbant az új orosz szupertank. A T-14 Armata tank a holnapi parádé főpróbáján állt le, de később saját erejéből hagyta el a Vörös teret. //origo – 10:13")

Testszín- és vallásszelekció; fanatizmus/barbarizmus a kezdetektől – ez (is) megmarad mindörökké (relatíve)?
Hol Vagy: Mózes, Krisztus, Mohamed? Mi lesz velünk, Egy-isten?
„Minden tetőről látni a napot.” (Pilinszky János: Aranykori töredék) Elvileg…

„Vitéz bajtársaim! Már régóta szilárd elhatározásunk, hogy sem a rómaiak, sem más előtt nem hódolunk meg, csak az Isten előtt, mert ő az igazi és törvényes ura az embereknek.” (Josephus Flavius; az idézet a Szentföld című kötetből való, Park Könyvkiadó, Budapest – 2000) „Josephus Flavius - Joszéf ben Mattitjáhu - zsidó történetíró és hadvezér; i. sz. 37 Jeruzsálem, i. sz. 100. A zsidó háború idején (66-70) a felkelők egyik parancsnoka volt Galileában, majd átállt a rómaiakhoz és Vespasianus, Titus és Domitianus római császárok pártfogoltja lett. Munkái, melyek nagy részét görögül írta, az ókorkutatás legfontosabb forrásai közé tartoznak, bár írásai nem mentesek az egyéni, önmagát mentő látásmódtól.” (Wikipédia)

Mélyeket, jó mélyeket; bent tartani, majd szép óvatosan, lassan-lassan – tessék (csak tessék) – kibocsátani.
Huh! A jó életbe!
Ám abban a picurka – egy centiméterszer egy centiméteres – (dobó)kockában sem lehet ám (abban éppen, hogy nem) semmit elrejteni!
Nincs titok. Ott aztán végképp nincs.
Jó ezt tudni/érezni. Az egyetemes/végtelen (kicsiben és nagyban): egyben a vigaszunk is.
Azáltal is, hogy azt sugallja: még sincs lehetetlen.
                                                                                                             2015. május 8.
                          - egy nappal a második világégés befejezésének 70. évfordulója előtt -

                                                                             www.alon.hu