2013. december 31., kedd

Philomena - Judi Dench - "...miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek..." - Steve Coogan kiakolbólított zsurnaliszta...

Meg tudunk-e bocsátani?
Meg szabad-e?
Alighanem igen.
Ha másért nem, önzőségből. Azaz saját magunk miatt is. Hiszen a mi hibáinkat, tévedéseinket - nézzünk magunkba -, illetve azok következményeit miért kellene egy egész életen keresztül, avagy akár azon túl is cipelni?
Ha nekünk nem bocsátanának meg, előbb vagy utóbb, azt vajon miképpen viselnénk?
Meglehet, belebetegednénk. (Még odaát is...)
S miért akarnánk, kívánnánk ilyesmit másoknak, a nem feloldozásunkkal?

Persze ne keverjük a szerepeket, még csak véletlenül se képzeljük magunkat (kis)isteneknek, még akkor sem, ha néhányan ilyen színben tetszelegnek Európa szívében is.
Lihegő hűbérgárda sertepertél körülöttük, az ülepeket fényesre smirglizik.
Gyomor kérdése.

Ám a mindenkori kritérium: be kell(ene) látni, hogy vétettünk, vétkeztünk.
Nem elkenni, hazugságot hazugsággal tetézni.
Sumákolni még akkor is, amikor a lóláb már nem csak, hogy kilóg, hanem oszlik: büdös.
Jó bele kellene vésni a (víz)fejekbe: hosszú távon semmit sem lehet megúszni.
S amiért ma bocsánatot kérhetsz, azt - lehetőleg - ne halaszd holnapra!

Minderről is szól a Philomena - Határtalan szeretet című angol filmdráma.
Rendező: Stephen Frears. (Ki ne hallott volna még A királynőről és a Veszedelmes viszonyokról? Azokat is az ő neve fémjelzi.)
Hogy a hatalom, ebben az esetben egy apácazárda főnöksége diktatórikus eszközökkel miképpen foszt meg szerelembe esett leányokat anyaságuktól, gyermeküktől.
A kiszolgáltatottaknak állít mementót e mű.
Játszódjon (ugyan miféle játék ez?) az élet Írországban vagy bárhol a kozmoszban.
Miért lennének bármerre is mások a farkastörvények?
Az önérdek szentesíti az öncélt, mindenki más tehet egy szívességet jeligével. (A nyomdafesték itt elszégyellné magát, amúgy...)

Philomena Lee - káprázatos Judi Dench, istenem, de jó most is; mint mindig! - zárdanövendékként (a fiatal Philomena: Sophie Kennedy Clark) szerelembabát szül; naponta csak egy órát láthatja (kortársnőinek hasonló sors jut osztályrészül), ám a rend(?) vezérei eladják a gyermekét - isten nevében - amerikai nevelőszülőknek.
A biznisz az, biznisz.
Az anyukák meg pusztuljanak bele a fájdalmukba; érdekel ez bárkit is?

Ötven évvel később: nem bírja tovább Philomena, aki naponta elő-elővette fiának a fényképét; szövetkezik, s fölkerekedik az állásából kiakolbólított újságíróval (Steve Coogan remek Martin Sixmith szerepében), hogy megkeresse.

Nem lenne illendő elmesélni a történetet, hiszen e műalkotást előbb-utóbb majd' mindenki látni fogja, merthogy egyetemes lét- és léleklátlelet, valamint a gonoszság, a vétkezés, a hazugság, a sumákolás, sőt: az aljasság anatómiája.
Ez utóbbiakért megbocsát Philomena.
Zsurnaliszta segítője nem tudja eldönteni, ő megtegye-e ugyanezt.
Abban megállapodnak, hogy nyilvánosságra hozzák - könyvben jelentetik meg - az iszonyatzuhatagot.
Valójában ebből lett ez a film.

Bízva abban is, hogy a köz(vélemény) ereje - előbb-utóbb csak-csak - rákényszeríti az "illetékes elvtársakat" arra, hogy belássák, bevallják: vétkeztek, bűnt követtek el.
Ráadásul a mindenható nevében.

Hátravan még a bocsánatkérés, a megbánás...
S a bűnbocsánat.

A jóisten legyen hozzájuk - és hozzánk - irgalmas!

                                                                                                                     (Vas Népe, 2013 decembere)





Nem (csak) a pénz boldogít

A pénz nem boldogít.
E summázat talán azokból az időkből maradt fönn, amikor a vagyongyarapodás fizetőeszközökben is testet öltött.
Már akkortájt kacsinthatott az, aki degeszre tömött erszénnyel a zsebében replikázott erről azoknak, akiknek akár egyetlen árva peták is elűzte volna a szomorúságukat-nyomorúságukat.

Ajándékozások idején a "beröpült" holmikat mustrálva, (szív szerint) rangsorolva könnyen előfordulhat, hogy a legolcsóbb a "befutó", merthogy az a leghasznosabb, s a legszerethetőbb.
"Semmitelen" talpbetét, ám gátat szab a sugárzó "kozmikus" hidegnek.
A drágább portékák?
Futottak még...
Ugye, hogy nem (csak) a pénz boldogít?
                                                                             (Jó reggelt, Vas megye! - 2013. december 28., szombat)

2013. december 24., kedd

Jó helyen lenni egymás életében – Nagy Tímea kétszeres olimpiai bajnok és három gyermeke - 2013 karácsonyán

Életdobogóján három első helyezett áll: a két lánya meg a fia. Nagy Tímea számára a két olimpiai aranyérem „talán már igaz sem volt”. Szombathely és Budapest ugyanannyira megdobogtatja a szívét ma is.

„Mindig szerettem Szombathelyen lenni; számtalan csudaszép karácsonyt és hosszú hétvégét töltöttünk a nagymamánál és a keresztszüleimnél. Olyasmi ez, mintha azt a húslevest kellene elemeznem, amit anyu főz; nem tudom. Azt érezni kell. Amiként Szombathely is a lelkemnek egy része. De hát így kerek a világ, hogy összeadódik minden”, mereng Nagy Tímea, Sydney (2000) és Athén (2004) párbajtőr egyéni olimpiai bajnoka,  egy egész ország Titije, aki (nem mellékesen) a budapesti Margit-szigeten lévő, az Olimpiai Központhoz tartozó Hajós Alfréd Uszoda létesítményvezetője immár ötödik éve.
Három gyermek édesanyja. Csenge tizenöt, Luca tizenegy, Csanád nyolc éves.
„Sajnos, csak három… Bár lett volna, lenne több! Hozzáteszem, hogy amikor az ember a legelején ’bevállalja’ a gyerkőcöket, akkor azért nem tudja, mivel jár ez. Utólag derül ki. De én még most is azt mondom – ennyi feladattal, felelősséggel, idegeskedéssel együtt is -, hogy nyugodtan vállaljunk gyerekeket! Annyi szeretetet, bújást, örömet kap az ember, hogy azt semmi mással sem lehet összehasonlítani. Igaz, hogy nem nagyon kell fogyókúrára figyelnie annak, aki csemetéket nevel.
Minden kornak megvan a maga sajátossága. Borzasztó, amikor sír a pici baba és nem tudok segíteni. Amikor kiderül, hogy már nem szereti az a fiú, akibe ő szerelmes; nem tudom megoldani se ezt, se azt. De amikor megosztja velem a problémáit, attól kezdve nekem nagyobb visszaigazolás nem kell arról, hogy jó úton járunk, jó helyen vagyunk egymás életében. Valahogy úgy meg kell érezni. Aztán persze én is túllépek időnként saját magam hatáskörén; de most Csengével, azt hiszem, jól alakulnak a dolgok. Nagyon kedves, szerethető emberke, nem csak a lányok, a fiúk részéről is, ez természetesen nem, mint nőre, hanem más egyébre értendő.
Luca kis csodabogár; nála nem vagyok abban biztos, hogy az a bizonyos engedek-húzok madzag megfelelő, ami Csengénél bejött. Mindig azt mondom a tanároknak, amikor kicsit problémáznak Luca tanulásán, hogy tuti, hogy ő zseni lesz. Csak nekem kell túl- és megélnem azt, hogy belőle kirobbanjon ez a zsenialitás valamilyen területen. Öntörvényű és magának való. Talán mostanra – tizenegy évesen - érett meg annyira, hogy tudja, egy barátságban is kell alkalmazkodni, csomó olyasmit kell adni, tenni, ami nem biztos, hogy az ő érdekében áll. (Ez nagyon úgy hangzik, mintha érdekember lenne, pedig nem az!) Tehát amikor igazából neki kell engedni, vagy kicsit visszahúzódni, merthogy nem ő a központ. Hát, erre is meg kell érni. Valakinek már nagyon korán, pár évesen, valakinek meg soha, felnőttként sem sikerül ez.
Csanád alapvetően hasonlít Csengére, de persze, más. Hiszen mindenki más ’egyenlet’. Ő nagyon anyás, a mai napig borzasztóan furcsa nekem, hogy órákat ül az ölemben, és mondja, hogy szeretlek, anya. Persze ez egyben nagyon jó is! Mindenki látja – természetesen a lányok is -, hogy Csanád kis vékony, az átlagnál törékenyebb fiú, bár, hozzáteszem, kőkeményen tud focizni és hajtani, amikor akar valamit.
S hogy van-e előjoga, mint a legkisebbnek? Ilyesmi nincs nálunk. Hihetetlen, milyen farkastörvények uralkodnak otthon. Hogy mondjam? Például az, hogy reggel ki megy a vécére, központi probléma. Tehát a nagylányom direkt azért kel föl tíz perccel előbb, hogy ő legyen az első. És a fogmosás meg a tévézés… A vacsorakészítésnél ki kapja az első forró sajtot, mert az a legfinomabb… Tehát elsőként kell jelentkezni, hogy éhes és kéri. Esti fürdés; aki először szól, vagy akinek nem kell kétszer vagy háromszor könyörögnöm, akkor ő megy.
A tanulással hadilábon állunk. Igaz, a most elsős gimnazista Csenge nagyon megkomolyodott, a Csík Ferenc Sportgimnáziumba jár, és remekül érzi magát. Jót tett neki, hogy délelőtt edzés, utána tanulás, edzés. Látom, hogy szorgalmas. Hetedikben-nyolcadikban kicsit ’beletojós’ volt a tanulásba. Erről is azért nehéz beszélni, mert ezt is meg kell élni. Olyan közösségbe került, ahol mindenki sportol, s most végre ’megtalálta’ az osztálytársait, együtt járnak ki meccsekre meg minden. A tanári gárda is másképp áll hozzá, hiszen sportoló(k)ról van szó, és nem azt mondják, hogy a tanulás nem fontos, mert igenis fontos. De hogyha hiányzott egy hetet, mert válogatott edzőtáborban volt (vízilabdázik), akkor engednek neki időt, hogy bepótolja.
Lucánál, ezer százalék, hogy nem lesz pálfordulás, és sose kezd el tanulni. Mert ő aztán annyira utál tanulni, mint amennyire én utálok futni. Tehát hogyha bármit megígérnek, akkor sem lehet rábírni. A Csanád meg olyan, hogy hazajön, leül, elkészíti a leckét. Addig halálosan ideges, amíg nem végez vele. Amiért persze kap a nővéreitől, hogy te stréber, mit izélsz… Mert ők nem akarnak egyből tanulni.
Egyébiránt Csenge esete arra is jó példa, hogy bizony, az iskolaválasztás annyira fontos, mint akár felnőtt korban a párválasztás! Az egész életét befolyásolja, a hozzáállását a világhoz, az élethez, a jókedvét, a mindenét, hogy szeret iskolába menni, a tanároknak meg akar felelni. Szeretné, hogy azt mondják a pedagógusok, szeretik. Nagyon fontos.
Viszont nekem, mint anyának, ne akarjon megfelelni. Engem ’csak’ szeressen. Mindig ezt mondom a Csengének: ha meghallgatod a véleményemet, akkor én azt nagyon megköszönöm. De ne csak meghallgasd az ’öreglányt’, aztán annyi. Lépj is annak szellemében. Merthogy én már megjártam ezt az utat...
Éppen közös mézeskalács-sütés közben – sikerült jól elszúrnom a tésztát, az okára még mindig nem jöttem rá, de sajnáltam volna kidobni, ezért mégis csak kisütöttem, s a gyerekek absztrakt formákat rajzolhattak az absztrakt mézeskalácsokra - a nagylányom közli, hogy a facebookra éppen milyen képet raknak föl, de előtte megkérdezi tőlem, hogy egyáltalán fölteheti-e ezt a felvételt? Ragacsosak az ujjaim, momentán a fülemen a telefon, de érdekli a véleményem.  Nagyon jó érzés. Szerintem ez egyébként sokkal fontosabb, mint az, hogy valaki el tudja mondani a gyerekéről, hogy kitűnő tanuló; csak éppen nem beszél a mamával…
Valahol hallottam, ne tudom hol s kitől, meglehet, valamelyik műsorban, hogy annyira nincs időnk a gyerekekre, hogy naponta szűk hét perc szülői figyelem sem igen jut rájuk. Merthogy annyira rohan a világ. Megütötte a fülemet: micsoda? Kimondottan figyelem magamat, hogy én mennyit beszélgetek. És mindig mondom, hála a Jóistennek, hogy nálunk másképpen van. A hosszú hétfő persze kivétel, de aztán bepótoljuk.”
Hogy a szeretetünnepre miképpen készülnek Titiék, s hogyan zajlik náluk a karácsony? Ekképpen skicceli föl: „Már novemberben elkezdtünk készülődni. Levelet írt mindhárom gyerek a Mikulásnak meg a Jézuskának. ’Millió’ ajándékkérés… Közösen gyújtottuk meg az adventi gyertyákat. S minthogy nagy favédő lettem, ezért nálunk élő karácsonyfa már nincsen. Számomra annyira borzasztó volt ünnepek után kidobni. Nagy nehezen a lelkemet is rávettem: műfenyő van. De plafonig érő. A leggiccsesebben díszítjük, mindig tele van a gyerekek által készített dolgokkal. Idén gipszet öntöttek ki, tavalyról üvegfestmények, még korábbról rajzaik is vannak. Jobban örülnek, még inkább a sajátjuknak érzik, mintha mondjuk csak egy szín, a szürke vagy a kék vagy a piros dominálna. Persze, vannak helyek, helyszínek, ahol ezek az egyszínűek látványosak, és természetesen nem bántok senkit, akinek ilyenje van. Mindenki a saját ízlése szerint díszítsen. Hiszen ez (is) a jó az egészben!
Szenteste elmegyünk a gyerekekkel egy betlehemi jászolhoz, majd anyuéknál gyűlik össze a család. Mire megérkezünk, ég a csillagszóró, a gyertya, a kiscsengő már hallatszik. Közös vacsora, közös játék… Mindig van halászlé, de mivel a gyerekek nem szeretik, ezért húsleves, no meg a kedvencük, rántott csirke is. Ilyen-olyan majonézes hidegtál, rengeteg sütemény…
Éjszaka fekszenek le otthon. Hozzánk hajnalban érkezik meg a Jézuska, úgy negyed három, fél három tájban. Fölrázzák egymást, és fura vagy sem, de pizsamában fogadják. Nálam karikásabb szemű anyuka – szerintem – nincs sok karácsonykor.”
Megkerülhetetlen, hogy Titit „szembesítsük” valamivel, ami abszolút jellemző rá; süt róla, árad belőle. Kétszeres olimpiai bajnokként hogyan tud(ott) ilyen hihetetlenül szerény maradni?
„Nagyon sok pofont kaptam, mire ’odaértem’.  Nem ingyen adták az aranyakat. Nem a tehetségemnek köszönhetőek; én nagyon megdolgoztam értük. És tudom jól, hogy milyen icipici dolgokon múlik az, hogy valaki olimpiai bajnok lehet, vagy valaki ismeretlen nevű versenyző marad. Akikkel együtt, ugyanannyit edzettünk, dolgoztunk… Igazából ez az irántuk való tisztelet is, hogy én nem szállok el attól, hogy olimpiai bajnok lettem. Mert semmivel sem tudok többet, mint amit ők tudtak. Csak valami miatt az élettől vagy a Jóistentől én ezt megkaptam. De távol álljon tőlem, hogy én ezzel visszaéljek, vagy bárkit is kioktassak. Meg példakép se szeretnék lenni, merthogy nekem sem voltak példaképeim. Mert nincs olyan, hogy eszménykép; minden emberben van hiba. Bennem is rengeteg van. Éppen ezért nem szeretnék minta lenni. Igen lobbanékony vagyok… Ez az olimpiai történet olyan régen volt, hogy tán’ igaz sem volt. Úgyhogy most éppen az aktuális életemet próbálom megoldani, és nekem ez a legfontosabb, hiszen a gyerekeimről van szó.”
S miből „csihol” mindehhez erőt?
„Van az a négy gyertyatörténet, biztos, hogy mindenki ismeri, amit az ember adventi gyertyagyújtásnál el szokott mesélni. Elalszik a hit gyertyája, elalszik a béke gyertyája, elalszik a szeretet gyertyája, de addig, amíg a remény gyertyája ég és meg lehet a másik hármat gyújtani róla, addig van remény, addig nem szabad csüggedni.”
                                                                                                                                                                           - szp -


2013. december 23., hétfő

Minden kiegyenlítődik - In memoriam Maár Gyula - Nem akart egészen másként filmezni

 „Ide figyelj, itt van Bozsok”, magyarázta-mutatta Maár Gyula Törőcsik Marinak a térképen, „és itt kell bemenni Velembe!”.
Bejöttek, maradtak. 1973-at írtak ekkor. A harminckilenc éves filmrendező és élete párja, korunk legnagyobb magyar színésznője rögvest eldöntötte: Velemben szeretnének élni.
Maár Gyulát akkor még nem ismerte a szélesebb közvélemény, jóllehet 1971-ben már elkészítette az első jelentősebb szakmai visszhangot kiváltó filmjét, a Prést. ’73-ban Kőszegre hívták, történetesen televíziós ifjúsági filmszemlére. S ha már e vidéken jártak – elkísérte a felesége -; meglátni és…
Azóta számtalan karácsonyt és szilvesztert is Velemben töltöttek gyermekeikkel.
Mostantól, fájdalom, már nem lesz erre mód; a Kossuth-díjas, Balázs Béla-díjas filmrendező életcelluloidja elszakadt.
„Kevés kivétellel úgy dolgoztam, hogy azt készítettem el, amihez valamilyen értelemben személyes közöm volt. S azt tartottam, hogy nekem az a kötelességem, hogy minél teljesebben vagy minél jobban tudjam kifejezni azt, amit tulajdonképpen én a saját látásommal el akarok mondani, vagy el akarom képzelni. Ez abból a hitből indult ki, hogy ami engem érdekel, az tulajdonképpen érdekelhet másokat is”, beszélt minderről e hasábokon.
A Teketória (1976) forgatása után különösen foglalkoztatta a kérdés, hogy át lehet-e menni azon a „betonfalon”, ami mondjuk az úgynevezett művészfilm vagy történetesen a populárisabb film között van.
1976 amúgy is nevezetes dátum a számára. A Déryné, hol van? című alkotásának főszerepéért Törőcsik Mari megkapta a cannes-i filmfesztiválon a legjobb női alakítás díját. A zsűri elnöke, Tennessee Williams világhírű amerikai drámaíró (1911-1983) a Le Monde-ban, a közismerten előkelő helyen jegyzett sajtóorgánumban azt nyilatkozta, hogy e film olyan erkölcsi érték, hogy neki fölül kell vizsgálnia saját munkásságát.
Rímel erre az amúgy irodalmárnak, közgondolkodónak is príma Maár Gyula Zimre Péterrel közösen írt Sértődött utazás című műből (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest – 1970) való idézet; a főhőshöz ekképpen szól a hitvese: „Te azért tudsz kitalálni dolgokat, mert különbözöl az átlagtól. Ha pedig különbözöl tőlük, akkor ennek nyilvánvalóan ára van… Ha veled találkoznak, vagy az egész életükkel le kell számolniuk, vagy téged kell megtagadniuk. Világos, nem?”.
A kritika soha nem bánt kesztyűs kézzel Maár Gyulával és alkotásaival sem. „Én nem tartoztam semmiféle csoportosuláshoz, következésképpen nem volt valamiféle háttér országom, amit esetleg respektáltak volna. Másrészt nem nagyon tudták - hiszen az úgynevezett tűrt kategóriában voltam -, hogy ezt most szeretni kell, nem kell szeretni, mit kell vele pontosan csinálni… Engem a naiv hitem vezérelt: hát ezt most megöltétek, de a következőt talán már nem tudjátok! És ebben – tévesen – mindig reménykedtem…”
Mindezzel együtt is fődíjat hozott el a mannheimi és a touloni filmfesztiválról (1974, 1975), az új-delhi megmérettetésen (1984) különdíjat kapott.
Cannes-ban egy német producer azzal fordult hozzá, hogy neki borzasztóan tetszik a Déryné hol van?, és nagyon szívesen venné, ha együtt dolgoznának. Ám ez akkor lehetséges, ha egészen másként filmezik. Maár Gyula fölállt az asztaltól, közölte vele, hogy nem tud és nem is akar egészen másként filmezni.
Holott a kisujjában volt a szakma. Merthogy olyanokat is alkotott, amiket milliók – nem túlzás – faltak jóízűen. Az általa rendezett az Én és a kisöcsém című – tévés - operettje közönségdíjas lett televíziós fesztiválon. A Montmartre-i ibolyájával is azt húzta alá, hogy az ég egy adta világon mindennek rangot lehet és tud is adni.
Két olyan showt rendezett képernyőre Törőcsik Marival, hogy mindmáig nem győzik műsorra tűzni azokat.
A színészekben mindig a saját személyiségük érdekelte, a saját személyiségüknek a jelentése és az idegállapotuk. Amúgy a levegőt is ott kellett venniük, ahol azt ő rendezőként akarta. Mégsem érezte ezt senki sem diktatórikus dolognak, mert az érvényessége kizárólag csak akkor állt fenn, hogyha a többiek – a partnerek – önként, ennek szívesen úgymond alámentek. „Mert egyébként egy hülye vagy, aki parancsolgatsz össze-vissza, és mond mindenfélét.”.
Velemben így morfondírozott: „Mari faluban született, mindig is volt vidék-nosztalgiája. Ellentétben velem, aki viszont nagyon urbánus voltam. Az ’egészbe’ azon az alapon mentem bele, hát, ha a Mari nagyon akarja, legyen. De fura módon, fokozatosan, kiegyenlítődött… Szeretek itt lenni. Pesten meg nagyon nem már”.
Szinte lehetetlen megbékélni azzal az érzéssel-tudattal, hogy Maár Gyula immár se itt nincs, se ott nincs. Illetve, dehogyis: hiszen itt és ott - immár mindenütt van.
                                                                                            (szp – Vas Népe, 2013. december 23., hétfő)





2013. december 21., szombat

Az erő megsokszorozódik - Margitka fénye már nem csak itt világít

Világítótorony.
Egy a sok közül.
Megmutatja, hogy merre biztonságos a part, ahol a hajó ki tud(na) kötni.

Nemrégiben írtam ezt a sárvári Janicki Lászlónéról, Margitkáról a Vas Népében.

Most a gyászhírekből értesülhettünk arról:
kihunyt e világítótorony fénye...


Legutóbbi - utolsó - találkozásunkkor ekképpen elmélkedett:
"Segítő erőket, fényt küldök a vezetőknek, hogy helyes döntést hozzanak, s hogy lássák, hová, merrefelé is mutat a következő lépés.
Mindegy kinek, milyen embernek küldöm a fényt. Az nem válogat. Segít: ez a szerepe.
Istentől kapjuk az erőt, a csodálatos segítséget.
Megköszönöm az isteni kegyelemnek. Hiszen Isten maga az erő.
A fény az én táplálékom és az isteni kegyelem.

Az Isten itt van bennem.
Minden élőlényben megvan.
Tehát az Isten az élet. Növény, állat, ember.
Ott van az isteni szikrájával, programjával. Mindenben megvan Isten programja.
Egy gazban, mi virágot hoz; egy gyógynövényben.
És sorolhatnánk. Az egész élővilágban.
Isten nem helyhez kötött.
Maga a lélegzet Isten.
Ha nem lélegzek, nem élek.

Egész életemben zárt piramisrendszerben voltam: a mindenség ugyanis piramis.
Középen Jézus Krisztus, ő az út; ahhoz, hogy a szeretetlenség, a hatalomvágy, a félelem, az ellenségeskedés megszűnjön, s élet-, egészségenergiává, szeretetté legyenek átalakítva.
A szeretet a legerősebb energia.
Jézus Krisztus fölött van az isteni törvényvilág, amit be kell tartani.
Az ember a saját törvényein belül fejlődhet, ha bekapcsolódik az isteni törvényvilágba s elfogadja azt.
Akik el-, illetve befogadják az isteni törvényt: egészséges, érdeklődő, jó, okos eberekké tudnak válni.
Azoké a jövő.

Az isteni törtvény nem csak ad, tilt is.
Ezt szabad, ezt nem.
Lehet itt választani.
Jó-rossz, szép-csúnya, hideg-meleg...
A lélek szempontjából döntenem kell.
A jelen pillanatban azt a feladatot kell megoldani, ami előttem van.

Ha tudok, ebben segítek.
Amennyiben nem az én feladatom, továbblépek, s nem aggódom."



Margitka így vélekedett:
"... a művészetek mennyei rezonanciák.
Nagy mesterek születése... Lehozzák a művészeteket a Földre.
És sokszor azért nem értik a művészeket, a magas rezonanciájú embereket, mert ők előrelátnak.
Nem a jelen problémáin rágódnak.

Aki leszületik ide, testet ölt, annak - a sejtjein belül, a DNS-ben - megvan a programja.
S kicsiben minden bennünk van, mint a mindenségben.
Ha ez a 'minden' harmóniába, egyensúlyba kerül, az lesz az isten-emberi minőség.
A csecsemő tudása még 'irattárban' van; ezért fontos a nevelés.
Sokan nem érettek arra, hogy szülők, illetve, hogy pedagógusok legyenek.
(Az 1987 után születetteknél -a 'csillaggyerekeknél' - új 'programban van' a DNS; más az energiájuk, mint a régieké.)

Van, aki egy bizonyos szinten megreked.
Lustaság, önzés, gyűlölet; a másik lenézése a mássága miatt.
Holott mindenkit el kell fogadni olyannak, amilyennek születik.
Mert mindenki Isten teremténye.

S minden mindennel összefügg a testben.
Mint a nagy kozmikus mindenségben.

Arról se feledkezzünk meg, hogy a halál is energetikai áthangolódás.
Nem más.
A miatt se aggódok.
Az nem fáj.


Mindennapi meditációm része egy ima: kérem az isteni kegyelem kiáradását, hogy a Földön minden élőlénynek - kiemelendő: minden embernek - legyen meg a mindennapi testi-lelki tápláléka és a számára megfelelő otthona. Ahol jól érzi magát.



Egyre több világítótorony van, miközben tömegeknek van rájuk szükségük.
Egy-egy ember ilyen világítótoronyként, Isten szolgálatában-szolgájaként sokat tud segíteni.
Gondolati energiával igyekszem támogatást adni.
Ha többen tesszük ezt, akkor az erő megsokszorozódik.
Egy vesszőben, egy hajtásban is sok erő van, ám többen még több.
Nem lehet eltörni."















2013. december 20., péntek

Ferrari Violetta; egy ország Vilcsikéje - Tóth Sarolta: Charon ladikján

A színművésznőt egy Budapest környéki otthonban látogattam meg (hétfőn - december 16-án).

A szavak meg-megrekednek bennem.
A sóhajok...
Nem, nem, nem; ugye, ez így nem lehet igaz!?

Puszikáltam az arcát.
"Vilcsikém, nagyon-nagyon szeretünk; ugye, tudod?"
Beszéltem neki a Ferencekről, barátairól-partnereiről: Bessenyeiről, Kállairól, Zenthéről...
A legeslegjobb barátnőjéről, Gordon Zsuzsáról.
A közönségről; arról, hogy még sokan, nagyon sokan rajongunk érte.
És ez soha nem is múlik el.

A fal felé fordulva feküdt mozdulatlanul; madárka-vékony kezébe tettem az ujjamat.
Picurkát - éppen, hogy - jelzett, puhácska érintéssel.
De mégis: visszaigazolással.

Szemgödrében könnytavacska duzzadt, csak duzzadt.
Meg-megtaláltuk egymás - föléje hajoltam - tekintetét; már nem fénylik a szeme, mint eddig mindig, de gyengédség-szeretet most is a lényege.
Elvágyódást közölt-sugallt törékeny valós-valótlanságával;
még inkább kérlelt:
segíts, ezt már nem lehet bírni tovább...


Csütörtökön volt a névnapja Ferrari Violettának (Hódmezővásárhely, 1930);
1946-tól 1956-ig az egész ország Vilcsikéje volt!
Bajor Gizi őt tartotta utódjának.
Tolnay Klári így beszélt róla: "Azt hiszem, zseni".
Orlowska orosz grófnő istenáldotta tehetségnek nevezte.
Major Tamás a tenyerén hordta.
Németh Antal az Ophéliájáról azt mondta, hogy ő még ilyet nem is látott az egész világon, mint a kis Ferrari...
Jászai-díjat kapott.
Csaknem tucatnyi filmben játszott. 2x2 néha 5, Gázolás...

A forradalom után - pontosabban 1958-tól - meghódította Németországot, utóbb Ausztriát; deszkákon és tévéjátékokban egyaránt.

1985-ig "rótta köreit" - három és fél éves kora óta! - kifulladásig.
Pánikbeteg lett.
Tíz év kellett a gyógyuláshoz.

Többé nem lépett színpadra.

A kilencvenes évek közepén települt haza, majd mégis visszakívánkozott Münchenbe, ám a szíve végleg szülőföldjére húzta.
Otthonra talált Budaörsön, ahol díszpolgári címmel tüntették ki.
Filmjeit ma is szinte havonta műsorra tűzik a televízióban.

Álljon most itt egy vers, melyet szeretett-tisztelt főiskolai tanárnőm, a győri Pákozdi Andrásné, Saca írt:

                                                         
                                                               Tóth Sarolta
                                                             Charon ladikján

                                                             Charon ladikján
                                                             az alvilágba utazom,
                                                             testetlen árnyak
                                                             súlytalan serege
                                                             ring a fekete habokon.
                                                             Hadész házában
                                                             holt lelkek árnya
                                                             hangtalan,
                                                             hontalan bolygó,
                                                             vágytalan vándor
                                                             boldogan
                                                             békére lelve,
                                                             mindent feledve
                                                             nyugalmat lel.
                                                             Nincs visszatérés,
                                                             itt már az árnyék
                                                             enyészik el.


2013. december 14., szombat

Nem használnak többé labdaként... - Szabó Magda Megmaradt Szobotkának; saját ízlés és mérték szerint

"A természet és az ember között furcsa kapcsolat van. Míg nem volt ember, a természet korlátlanul fejlődött, viszont az ember fejlődésével párhuzamosan kisebbedik a természet hatalma. Fogja-e pótolni tudni az ember a természetet?
Három jó van az életben: nem tudjuk, mi lesz holnap, mikor halunk meg, és mi lesz a halálunk után.
Vannak kérdések, amelyekre nincs felelet.
Legszívesebben úgy élnék, hogy nem is élnék.
A halál a legnagyobb kommunista.
A művészet célja a csúnyából kiragadni a szépet, úgy, hogy a szép is tökéletes maradjon, és a csúnyából se hiányozzék a szép.
Ha valakinek a lelkiismerete háborog, az jó, mert azt jelenti, hogy az illetőnek van lelkiismerete."
- Szabó Magda Megmaradt Szobotkának - Magvető Kiadó, Budapest, 1983.

(E bejegyzésben ebből a kötetből idézünk - szp)

Szobotka Tibor író, Szabó Magda életének párja ekképpen ír Naplójában 1941. november 19-én:
"Írni jó, akkor érzem, mennyit fejlődtem az utolsó évek megpróbáltatásai között".

1947. december 31.: "Igazán nem vagyok optimista a jövőt illetőleg, főleg politikailag nem".


Szabó Magda a halálról, Szobotka kapcsán:
"Nem lehet az olyan iszonyú, az alvás is jó, s a halál talán irgalmasabb álmokat sodor, mint az ember hétköznapi éjszakái".

Szintén Szobotkáról szólva: "...sehová se tudták beilleszteni különös személyiségét, hát a legegyszerűbb megoldásnak azt  gondolták, ha nem vesznek róla tudomást, majd csak megszűnik egyszer".

"Soha nem lehetett meggyőzni arról, kinek mikor és igazán mi miatt volt a játékszere, sosem másokban kételkedett, mindig önmagában."

"A boldogtalan emberről könnyű azt képzelni, hogy gőgös, róla is azt hitték. Nagyon jó pszichológusnak kellett volna lennie annak, aki ha a szemébe nézett, észreveszi, ennek az embernek teher a lét, és meglátja udvariasan közömbös, majdnem mindig elutasító álarca alatt a sebzett ember kétségbeesését."

Szabó Magda (Az angyal ott az ágy fölött - című fejezetből):
"... világéletemben azt és úgy írtam, amit én éreztem lényegesnek, és olyan formában és szókinccsel, ahogy az a megnevezhetetlen, de minden művész által ismert valami, ami az alkotónak segít, munka közben megszabta bennem és nekem".

(Szobotkáról - no meg önmagáról) "...betegen és sikertelenül azért küzdött mégis az életben maradásért, hogy engem ne kelljen egy ellenséges világban egyedül hagynia. Azt hitte, mostanra talán már elértem annyit, hogy nem használnak többé labdaként, ha a csapatok összemérik az erejüket az arénában...".
"... egy már amúgy is a semmi felé botorkáló embert nem tudtam megvédeni attól a golyótól, amit nekem szántak, s lemondtam valamennyi közéleti funkciómról..."
"... nem vállalja a létet akármi áron, nem tud és nem akar másképp, csak a saját ízlése és mértéke szerint élni, nem fogadja el - teljes gyógyulásra a legoptimálisabb pillanatokban se gondolt senki, csak valami négy fal közötti kanárilebegésre (ezer bocsánat; Szabó Magda nem kolibrilebegést akart volna inkább írni? - nem a kolibri lebeg? - bár kalitkában vegetál a kanári, igaz... - szp) -, hogy önmaga hajdani lényének karikatúrájaként térjen vissza az otthonába."

Szabó Magda A harmadik nekrológjából:
"Hagyj időt a kritikának, hagyj időt az emberi tudatoknak, számodra már nincs ilyen mértékegység: idő, számunkra még igen. Úgy indulj el, hogy amiről azt hitted, most van vége, most kezdődik".




2013. december 9., hétfő

Csak az Isten van - Szokolay Sándor zeneszerző (1931-2013) emlékére



Végtelenül szerény volt. Neki volt rá oka.

A Vérnász (1964) című operájával szerzett - nem túlzás - világhírnevet.
A földkerekségen mintegy húsz dalszínházban mutatták be; a legsikeresebb(!) magyar zenedrámaként szokták emlegetni. 

Hittel vallotta mestere, Kodály Zoltán szavait. "Mindenkinek ad az Isten kicsi, közepes, nagy tehetséget valamihez, de csak az viszi valamire, akinek tartást is ad". 
S nem győzte nyomatékosítani: "Számomra az ér a legtöbbet, amiért megküzdöttünk, netán meg is szenvedtünk. A tunyaság a sírásója az eredményeinknek".

Liszt, Bartók és Kodály jelentette számára a magyar zenei szentháromságot: "Ők tették ezt a kis országot zenei nagyhatalommá", fejtette ki, amikor a nyolcvanadik születésnapján beszélgettünk s - mutatóujját az ég felé fordítva - ekképpen folytatta az elmélkedést: "És félek, hogy ezt a 'státuszt' elveszítjük, mert a szórakoztatás ma fontosabb mindennél".

Akkor mesélte azt is: "Nem tagadom, hogy én nem a modern zenét akarom űzni. És persze a jó pap is holtig tanul". 2000 - azaz hatvankilenc éves kora - óta számítógépen komponált, kinyomtatta, lejátszotta, amit írt.
Aranyosan-tüneményesen beszélt arról is: "Olyan, mintha a magam növendéke lennék. Hallgatom a saját művem, és a magam tanára is vagyok egyben. Eleinte nem szerettem a technikát, de mégiscsak kitágítja az életművemet. Persze tehetségtelen ember ne kísérletezzen, mert abból ördögi dolgok is kisülhetnek".

Fölidézte, hogy Kodály Zoltánhoz élete végéig járt hetente egy bencés tanár; ógörög és latin nyelvű irodalmat olvastak - ismételtek - eredetiben. 
"Egy fiatalember megkérdezte Kodálytól, hogy ilyenkor, már nyolcvanon túl, miért kell ezt csinálni? A tanár úr ennyit mondott: fiatalember, maga nem tudja, lehet, hogy az örökkévalóságban is szükség lesz ezekre a nyelvekre. Mosolyogtatni való dolog; de olyan bölcs volt! Újratanult mindent. És ő is - akire mint példaképemre mindig fölnéztem - hitben járó ember volt."

Szokolay Sándor - aki egyébiránt minden lehetséges díjat megkapott; ő valamennyit meg is érdemelte! - nagyon lényegesnek tartotta azt, hogy az ember teljes életet éljen. 
"Hiszen a szentháromsághoz nekem a testünk, a lelkünk és a szellemünk is asszociál. Ezért hangsúlyozom - nem prédikálni akarok -, hogy a kimenetelünk az életből fontosabb, mint a bejövetelünk. Hiszen senki nem akart megszületni, vagy legalábbis nem tudunk róla... A kimenetel azért fontos, mert summáz."

Az önmagának föltett kérdésre, hogy mik a mi gyerekeink, mik a növendékeink, a barátaink? - ekképpen felelt: "A mi földi üdvösségünk. Nekik szebbet kell hátrahagynunk, mint amit kaptunk".

A Kunágotáról indult Szokolay Sándor soproni "szerzetesi" lakjában - tizenkilenc esztendővel ezelőtt meglelt otthonában csak áldást érzett - így merengett élete alkonyán: "Megtehetem, hogy szép csendesen alkotok, nincs fölöttem miniszter, rektor, igazgató. Csak az Isten van. Az éppen elég".

Nagybecsű életműve, szeretettel teli, iránytűként sugárzó lénye, végtelen szerénysége, emberi arca velünk marad.
                                                                                                                                       (szp - Vas Népe)






2013. december 8., vasárnap

Valahol rend van - százéves lenne Szántó Piroska

Most lenne százéves Szántó Piroska festőművész, grafikus (2013-1988).

"Nagyon sokszor előfordul, hogy nem nézik meg a képemet... Azt szeretném, ha ugyanúgy torkon ragadná és megrázná őket a látvány - vagy az élmény, mindegy - mint engem, amikor elkezdődött bennem a kép.
Azt akarom mondani, hogy fáj, hogy nem lehet kibírni.
Hogy isteni dolog az, hogy kibírjuk.
Hogy gyönyörű, hogy elviselhetetlen.
Hogy valahol rend van.
Hogy rendszer van az őrületben - legalábbis remélem hogy van", vallja Szántó Piroska a  Bálám szamara és a többiek című életrajzi novelláskötetében (1997).

(E méltatásom '97 őszén jelent meg a Vas Népében - szp.)

A nyolcvanas évek elején az írások egy részét már közreadta; most "a többiek"-kel bővült a könyv, pontosabban Szántó Piroska azóta megélt - gyönyörű és elviselhetetlen - élményeivel.

S természetesen ugyanazt sugallják az írásai is, mint amit a képei.
Torkon ragadnak, megráznak, és csak azért is előrelendítenek.

Nem magánfájdalmakról van szó, avagy amennyiben mégis, úgy azok ürügyek arra, hogy az elmúlt több mint hatvan esztendő honi történéseit - a láthatóakat és a láthatatlanokat - érzékeltesse önmagán átszűrve, művészi rangra emelve.

S hogy tud írni!
Pontosak, a helyükre termettek gondolatai, mondatai, kifejezései.

A sorok mögötti rétegeket fel nem lehet sorolni. Csupán jelezni lehet egyet-kettőt.
Talán a legszebbet: miként lehet negyven évet valakivel boldog együttlétben eltölteni?
Szántó Piroska szinte mesebelinek tűnő harmóniában élt Vas Istvánnal, aki - fájdalom - 1991 óta már testben nem lehet mellette.
Holott "Pista tudta, hogy a hölgyeket illik előreengedni..."
De egyébként itt van vele: pillantásában, mozdulatában, gesztusaiban, zsigereiben.
Ketten egyek.
Immár végérvényesen.

S szinte együtt írták - mert együtt élték - a kötet fejezeteinek többségét.
Az ötvenes évek eleji irtózatot; a kiszolgáltatottság, a kitaszítottság anatómiáját annyira hitelesen ábrázolja Szántó Piroska, hogy beleborzong az is, aki akkortájt még nem is létezett.
Ki, hogyan, miként hasonult meg - s hogy azért akkor is (és igenis mindig!), mégis meg lehet maradni embernek; ez utóbbira bizonyíték a művész és költő férjének életútja is.

Mennyire lehet félni, rettegni, de mégis mást kell mutatni; magabiztosan viselkedni a párunk előtt, hitet, erőt csöpögtetni belé.
Miközben rettegünk, nehogy valami baja essék.
S közben annyira nem figyelt magára Szántó Piroska sem, hogy egy ilyen zűrös időszakban ő kapott infarktust.

S miként lehet mégis fölülemelkedni minden kicsinyes, pitiáner ügyön, bajon, alakon?
Erre is jó recepteket kínál a könyv.
A jellemek ugyanis mára sem változtak meg, bár mások az ördögbőrök, de azért sejtjük (olykor meg pontosan tudjuk is), hogy sátánok ma is járnak közöttünk, jóllehet a külvilág felé nem egyszer angyalálarcot mutatnak.

S amikor hosszú évek - nyolcesztendei kényszerű kihagyás - után mégis lehetőség adódik a megmérettetésre, akkor attól is megretten az ember.
Mert annyi minden gyülemlett föl benne az idők során.
Alapvetően persze boldog, mint ahogyan az volt Szántó Piroska is, amikor 1957. március 18-án megnyílt a kiállítása.

S az évek során, társával együtt, már egyre több örömteli pillanatban lehet részük.
Utazások itthon és külföldön, beszippantani a szabadság(érzet) levegőjét.
Nagy-Britannia, Olaszország, Málta; kilúgozni az itthoni gondokat, feltöltődni, aztán mégiscsak hazajönni.
És itthon maradni.
Alkotni.
Utóbb emlékezni a másik sikerére, például a hatvanas évek elején született Egy szerelem három éjszakájára, az első magyar musical megszületésének körülményeire.
"Szöveg Hubay, zene Ránki, dalszövegek Vas, dramaturg Ungvári, karmester és zenei vezető Petrovics."

A premier utáni fogadtatásról egyebek között így ír Szántó Piroska:
"No de nem szabad megfeledkezni a legszigorúbb kritikusról sem. Vas néni, Pista édesanyja vetette oda az előadás után a páholyból kikászálódva a túl boldog szerzőnek:
- Csak te ne légy olyan büszke erre! Nem ti írtátok ezt a darabot, hanem az az utálatos háború!".

Persze az is igaz - Vas néni stílusában -, hogy a Bálám szamarát sem Szántó Piroska (no meg vele együtt Vas István) írta, hanem az a fránya - leginkább kegyetlen, csak olykor-olykor simogató - huszadik század mondta tollba.
Történetesen a művésznőnek. Aki nem térhetett ki a hiteles betűformálás - terhe? gyönyöre? - elől.

"Azt akarom mondani, hogy fáj, hogy nem lehet kibírni.
Hogy isteni dolog az, hogy kibírjuk.
Hogy gyönyörű, hogy elviselhetetlen.
Hogy valahol rend van."





2013. december 5., csütörtök

Szóstop - idő kell, mire a kifejezések értelme, értéke (újra) kikristályosodik

A nagy-nagy csend, a hosszú hallgatás sokféle mondanivalót is érlelhet.
Nem félreértendő; nem valaki, vagy valakik ellen szól.

A "szóstop" azt (is) jelezheti, hogy a megszokott kifejezések egyszerűen csak elfáradtak az emberben, elszíntelenedtek, kifakultak, elsápadtak, meg-megkoptak.
Éppenséggel rendes évi szabadságukat töltik.
Valahol jó mélyen, bennünk.
Akár mint mélytengeri kagylókban a homokszemcsék.

Csak türelem!
Idő kell - több-kevesebb.
S egyszer csak kikristályosodhat valódi értelmük, értékük; ékkövekként ragyoghatnak föl ismét.

Az advent a legalkalmasabb időszak erre is.

                                                  (szp - Jó reggelt, Vas megye! - Vas Népe, 2013. december 5., csütörtök)