2018. december 26., szerda

Heltai Jenő: Karácsonyi ballada...


Heltai Jenő
Karácsonyi ballada a régi jó időkről
Ama régi jó Villon mester modorában

 
Karácsony este. Fekete karácsony.
Foltos a lelkünk, ráült a penész.
Kályhánk kihűlt, fukar tüze kilobbant,
A fagyos hold az ablakon benéz.
Néptelen utcák, álmos, ócska házak
Szomorú csöndje bágyasztón fon át…
Ki adja vissza a szegény világnak
A régi jó idők karácsonyát?

A régi jó idők! Telt szénre, fára,
Garasért vettünk örökzöld fenyőt,
Víg gyertya égett, kis csengő csilingelt
És jött az angyal vacsora előtt.
Ma nincs se fa, se vacsora, se angyal,
Csak gyűlölet van, átok, babonák…
Ki adja vissza a szegény világnak
A régi jó idők karácsonyát?

Gyermekzsivajgás, égő, piros arcok,
Olcsó ajándék, drága örömök…
Ma úr a széthúzás, király az éhség,
Az utcasarkon koldus könyörög.
A neve: Jókedv. Hajléktalan, árva.
Többé e földön nem leli honát.
Ki adja vissza a szegény világnak
A régi jó idők karácsonyát?

                    Ajánlás
Ti híresek, ti nagyjai a földnek,
Bölcsek, vezérek és diktátorok,
Kiszáradt szemmel meddig nézitek még,
Hogy áll a föld, csak a nyomor forog?
Siket fülekkel meddig hallgatóztok?
Még nem elég a könny, a jaj, a vád?
Adjátok vissza a szegény világnak
A régi jó idők karácsonyát!

1936

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2018. december 5., szerda

Színészek, nézők "hősi halála" - Fiaskó Shakespeare korai drámájának rendezése a szombathelyi Weöres Sándor Színházban

 
Bukás: kudarc, balsiker, fiaskó, felsülés, eredménytelenség, meghiúsulás, etc., etc. (Magyar Szókincstár, Tinta Könyvkiadó, Budapest; 1988)
A Pálfi György rendezésében bemutatott Shakespeare Titus Andronicus című tragédia talán minden idők legnagyobb tévedése a szombathelyi WSSZ-ben.
Szerintem. Az én "olvasatomban".
A színészek többször „hősi halált halnak”. Meg a nézők. Igaz, utóbbiak egy része kisomfordál a teátrumból az első felvonás után. (A művészek ezt nem tehetik meg.)
A megátalkodott WSSZ rajongók azért csak-csak maradnak/kitartanak, mondván/remélve, hogy innen (lesz) szép nyerni. Ám ők sem regisztrálhatnak igazi győzelmet (csak igen-igen-igen halovány derengést) a finisben.
Ámbár azt nyugtázhatják: nem könnyű a kenyerük a teátristáknak sem! (Igaz, soha nem is volt az.) Mennyi, de mennyi rendezői - rendezetlen - ukáznak kénytelenek megfelelni; te jó ég! S mi munka fekszik egy-egy alakításban, részegységben; s bizony fájó, ha ez elporlad a félresikeredett színre állítás – az egész - miatt.

A seregnyi pazar, sikeres WSSZ bemutató egyike után a nézőtérről az aula felé startoltam, mikor mögöttem régi ismerősök súgtak össze, mondván, bizonyosan azért iparkodom annyira, hogy nekifogjak a kritika megírásának… Szabó Tibor, aki szintén elcsípte a pikírtségtől sem mentes eszmecserét, aranyosan megjegyezte: „a Péter nem kritikát, hanem méltatást ír”.
Való igaz. És boldogan teszem, mert a VSSZ annyi, de annyi muníciót ad, hogy ezt az egyre szörnyűbb világot képesek legyünk elviselni, lássunk a dolgok mélyére, felvérteződhessünk, hogy igenis, maradjunk nyitottak, tiszták, őszinték. Merjünk – próbáljunk meg - sokszínűnek, befogadni tudónak, toleránsnak lenni. Szeretetteljesnek. Irgalmasnak.
Magyarnak. Európainak. Embernek.

Igen, a hibázás – a bukás - is benne van a pakliban. Tegyem a szívemre a kezemet; olykor-olykor mekkora botorságra vagyok képes. De soha nem azzal a szándékkal fogok bármibe, hogy az majd esetleg gellert kap.  
Hümmögés meg mentségek keresése… De aztán csak-csak a tükörbe kell néznem, be kell vallanom, hogy elhamarkodtam, hirtelen felindulásomból tettem, nem gondoltam át.
Hibáztam. Bocsánat!

A Titus Andronicus-t – szerintem – felejtsük el. Illetve mégse, mert egyrészt nem lesz könnyű a sokk-hatástól szabadulni. Másrészt, bizonyára ki-ki levonja a /konkrét/ tanulságokat.
Egy pofon/ütés akár a legjobbkor is érkezhet. Meglehet, éppen a további épülésünket szolgálja. Ugyebár, ami nem öl meg, esetünkben e rémes fiaskó, az megerősít.

                   2018. december 5.

 
Ui.: Máig nem hagy nyugodni a WSSZ Titus Andronicusa.
És most sem állítom, hogy nem bennem van a hiba.
Thomas Mann azt vallotta: "Szépség és igazság eggyé olvadnak a művészetben, az emberi nem nevelőjében".
Ignotus: "A művészet szubjektív magyarázata a világnak, ellentétben a tudománnyal, mely a világot objektíven magyarázza".
Emez s amaz is (meglehet: együtt) igaz.
Újra meg újra rá-rágondolva: (a korai, még kiforratlan) Shakespeare és Pálfi György rendező világtörténelmi ábrázolása, XXI. századi nyomata adekvát a valóságnak - de..., vagy mégis/mégsem(?)... Engem annyira elborzasztott, hogy erre máig nem találok szavakat.
A hatalom "természete" - természetesen - éveredek óta változatlan - és ez így is marad (?)...; ám ennyire direkt módon a "képünkbe vágni" a szörnyű/pusztító voltát: számomra bődületesen taszító.
Ugyanakkor a második felvonásban egy sor kiemelkedő színi alakítás és megoldás is "átjönne", csakhogy bennem még ezek is majdnem "lenullázódtak" a sok-sok sokk-hatás - az első felvonás felszínességét, közhely-zuhatagát nem is említve - miatt.
És mindezzel együtt, avagy mindennek ellenére (most már képes is vagyok "laptopolni" ezeket): Gonda Kata Laviniaként és Antal D. Csaba Aaronként /no, még ez is.../ színháztörténelmet (!!!) ír. Tamora fiaiként Kenderes Csaba és Jámbor Nándor a borzalmak olyan fokát tárja elénk, ami elképesztő/hátborzongató. Titus fiaiként Balogh János és Szabó Róbert Endre cáfolja, hogy létezne epizód szerep. Ugyancsak alázatból ad/mutat példát Kiss Mari és Trokán Péter; hát, persze, hogy "megcsinálják"; "ez a dolgunk", jeligével. Főhajtás Előttük és Művésztársaik előtt szintúgy!
Michelangelo úgy tartotta: "Isten szeme, Isten keze, Isten álmai - ez a művészet". Én hajlok arra, hogy higgyek a géniusznak.
Huh!
2018. december 26., szerda - karácsony másnapjának éjszakáján



Az eddigi két megjegyzésre (no, az, persze, egyáltalán nem szimpatikus, hogyha valaki nem adja a nevét a véleményéhez...) csak így s itt tudok reagálni; bocs'!
1. Először részleteztem a miérteket, de aztán... Nem szerettem volna senkit sem megbántani. Tény, hogy ilyen szörnyű teátrumi élményem, azt hiszem, eddig még soha, de soha nem volt. Bocsánat érte...!
2. A második felvonás jelzett értékei sem tudták - bennem legalábis - helyrebillenteni azt a bizonyos egyensúlyt; ismétlem, lehet, hogy bennem van a hiba. De most is megborzongok, ha rágondolok az egészre...; annyira taszított. szp
 

 

2018. november 26., hétfő

Égig érő Acélmagnóliák - Hét színjátékos diadala a szombahelyi Weöres Sándor Színházban

 
www.alon.hu
„A magnólia gondozása egyszerű, viszont ha nem a megfelelő helyre, illetve talajba ülteted el, a növényed halálra van ítélve.” (Molnár Klaudia, Út a kerthez, 2017. október 4.)

Úgy illett, hogy a szerdai főpróbát lemondjam, mert a pokolba kívántak volna – jogosan – színészek és nézőtársak egyaránt a sorozatos orrfújásaimért. Csütörtök délutánra normalizálódott a helyzet(em), beugrottam a Weöres Sándor Színház szombathelyi jegyirodájába, hátha valaki sztorníroztatja a pénteki premiert prüszkölése miatt. Mázlim volt. Visszahoztak bilétát. A bemutatón alig győztem a zsebkendőzést, ám (remélem) nem voltam zavaró: csaknem egyvégtében a könnyeimet törölgettem, miközben egyszer s másszor kuncorogtam. Az életemen. Az életünkön.

Nyomban az első felvonás második képének „indulása” után elénk penderedett Nagy Cili azzal, hogy „rendezői hatalmamnál fogva…”. Azaz: újra kellett startoltatnia - bocsánatkéréssel spékelve - a jelenetet. Nyilván nyomós oka volt rá. 
Premieren!
Nem voltam rest a tőlünk úgy öt székkel arrébb ülő Jordán Tamás direktor felé fordulni. Rezzenéstelen maradt; arccal a színpad (nem a vasút!) felé.
Hát, kérem, óriási botrány! – csapkodnám kárörvendve a térdemet meg a laptopom billentyűzetét, ha bulvár-bamba volnék. Ám e malőr nem kizökkentett, hanem a bennem már addigra „megágyazott” produkció szerves: tiszta, őszinte, nyitott velejárójaként hatott rám.

Robert Harling (1951) amerikai író személyes életanyagából hívta életre az Acélmagnóliák című színdarabját 1987-ben. Két évre rá a történet világhírűvé vált mozifilmként kért és kapott helyet nézők millióinak testében, szívében, lelkében.
Hat hölgy szoros, kikezdhetetlen barátsága áll a középpontban. Nem számít sem kor(osztály), sem világnézet, sem vagyoni helyzet. Kiöntik egymásnak a szívüket - történetesen a fodrászüzletben, rendszerint szombatonként. Évődnek, cukkolják, froclizzák egymást, miközben kíváncsiak a másikra, egymásra. Nyíltszívűek. Befogadók.
Szolidárisak. Szeretnek. Irgalmasok.
S ha csípnek-szúrnak is olykor-olykor, az nekik éppúgy fáj, mint a másiknak. Fölül tudnak emelkedni önmagukon, ki tudják, ki merik engesztelni egymást.
Hit. Báj. Humor. Életkedv.
Acélosan húzzák az igát.
És tragédiák, hát, persze… De együtt csak-csak könnyebb az elviselhetetlent elviselni!
Nagy Cili nem először bizonyítja, hogy neki már nem kell bizonyítani. A Jóisten rendezőként is kiszemelte. 
Az együtt-teremtő fogat brillíroz. Az amerikai kisvárosban/színpadon s az itthoni, közép-európai, még inkább: az egyetemes hús-vér valóságu(n)kban.
Léteznek.
Németh Judit, Bálint Éva, Alberti Zsófi (Shelby-ért kapott Golden Globe-ot és Oscar-jelölést Julia Roberts), Vlahovics Edit, Szalai Kriszta, Dunai Júlia s a „rendezői hatalmával” szintúgy szolgáló Nagy Cilivel együtt: varázslatos hét színjátékos!
A zseniális Németh Judit édesanyaként az önfeláldozást elemi erővel sugározza felénk/belénk. Az anya-lánya kapcsolatuk a csodás Alberti Zsófival megrengető. Szédítő Bálint Éva, a hajstúdió tulajdonosa. Csupa szív katalizátor. Magával ragadó Vlahovics Edit. Szomszédként morog, mint a kutyája, de bajban a leghűségesebb barát, tele-tele színnel meg könnyfakasztó „gránáttal”. Bámulatos Szalai Kriszta. A polgármester özvegyeként olyan, mintha ezer éve a Weöres Sándor Színház oszlopos tagja lenne; lubickolunk az ő „élet-medencéjében” is. Dunai Júlia („friss hús”; fodrászkisasszony, épp csak az imént érkezett az amerikai délre) alakítása annyira kidolgozott, pontos, precíz, hogy végtére mégsem érvényes rá egyik jelző sem. Merthogy minden porcikájában eredeti, autentikus. Sors-fordulatainál szintúgy.
Az egy mindenkiért, mindenki egyért üzenete szívszaggató. Elszoktunk tőle. 
Ugye, ilyesmi nem csak a (nép)mesékben, színpadon létezhet?
Hiszen ezért vagyunk itt, e fránya sárgolyón.

A magnólia (liliomfa) a tavasz legfeltűnőbb növénye, hatalmas, makulátlan virágai vannak, ámulatba ejtő látvány - jellemzi a már említett specialista. A kopár téli hónapok után érdemes legalább egy magnólia fácskát nevelgetned a kertedben, a rövid ideig tartó virágzása ellenére is.

2018. november 25-26.

 

2018. november 23., péntek

Ma 83 éves Törőcsik Mari - E 2013-as írással kívánunk Neki Boldog Születésnapot; a Jóisten éltesse sokáig! - Szeretnénk lehorgonyozni - (Át)utazás Marikával


Törőcsik Mari a Vígszínházban egyetlenegy szót nem mond ki, mégis többet fejez ki jelenlétével, még inkább: létezésével, mintha órákon át monologizálna.

Korunk legnagyobb magyar színésznője mindent képes érzékeltetni, ami kapcsolatos az emberrel, illetve a bennünket ért embertelenséggel. Az Eszenyi Enikő rendezte Átutazókban – Hanoch Levin egyfelvonásosa komédia nyolc temetésben – olyan idős asszonyt játszik, aki mindent fölfog, átél, ért, és mindenre halálosan pontosan reagál fizikumán keresztül is kisugárzó itt létével. Olyan élet sűrítményt ad a nézőknek, ami sok mindent elindít bennünk, többek között saját földi (át)utazásunk elemeire is rávilágít. Azokra is, amikre bizony nem lehetünk büszkék. Visszatükrözi a gyarlóságainkat, elesettségében is a mi tehetetlenségeinket, vergődéseinket, szívtelenségünket idézi meg. Kegyetlen egy öregasszony (aki persze még derűs is merészel lenni), mert nem kertel szembesíteni a kérdéssel: te hogyan is állsz anyáddal, nagyanyáddal, a már fizikumban megkopott – bár csak látszólag, illetve annak tartott – tehetetlenekkel? Le kell csak őket írni? Ezek és ezek kipipálandók, mit akarnak még itt? Ugyan már; nem volt már elég nekik e földi paradicsomból, miért nem veszik a kalapjukat, aztán utaznak tovább, mit is számít, hová, bárhova, csak át más dimenzióba; hagyjanak békében bennünket. Hiszen kuss, a nevük. Örüljenek, ha egy-két szép pillanatuk akadt (ha ugyan akadt), érjék be ennyivel. Szanatóriumba velük, ha megszöknek – Törőcsik Mari Bobe Globcsikja nem egyszer meg is teszi, nem az a feladós fajta -, vissza kell őket toloncolni, ha ez sem elég, akkor irány a diliház, mama!

Leírja ez a mai társadalom a korosakat. A Taigetoszon a helyük. Mint mindenkinek, aki más. Így, úgy vagy amúgy. Egyszerűen elbabrálunk mi egymással; legalábbis az igyekezet az aztán megvan. Miközben azt nem vesszük észre, hogy mindeközben saját magunk alatt is vágjuk azt a bizonyos fát. Csak egy kis boldogságot akarunk kicsikarni az élettől, mindenáron jeligével. Ez nekünk jár. De csak nekünk. Ezért is vagyunk állandóan útközben; csak éppen azt nem vesszük észre tervezgetéskor, készülődéskor, pakoláskor, búcsúzkodáskor, barangoláskor, megérkezéskor(?), hogy egyre kevésbé sikerül megtalálni önmagunkat. Társról, egymásról nem is beszélve.

Az egész világ masírozik valahová. Közben, mintha lennének útitársaink, akik egyébiránt ugyanúgy saját maguk után kajtatnak, nagyjából hasonló eredménnyel, mint mi. Átgázolunk mindenen és mindenkin, csak éppen a lényeg sikkad el: miért is vagyunk itt, ott, avagy amott? Nincs nekünk valami feladat-félénk, bárhol, bármikor bukkanjunk is föl a kozmoszban? Mindent elodázni; ürügytalálásban verhetetlenek vagyunk. Hát, lehet nyugodtan döngetni a mellünket. Van mire büszkének lenni, emberiség…

Mindezekről is szól a Vígszínház közönség-lelkeket megbolygató előadása; sok-sok vetület tárul elénk Törőcsik Mari és a szintén zseniális művésztársai összjátékában. Persze a csudákat játék; bár az lenne! Valóságosan és átvitt értelemben is a realitással szembesülünk. Kegyetlen, kényelmetlen, de valahogyan mégis: valamit talán-talán elindít, ami nem taszít el bennünket magunktól, a másiktól. Az itt-lét gyönyörűségétől.

A szavak parányi jelentőségűek mindehhez képest; azok is csak úgymond átutazók bennünk, szinte folyamatosan más és más értelmet kapnak szűkebb-tágabb közegünkben egyaránt. S úgy mindent egybevéve: olyan jó lenne végre valahol, valahogyan mégis csak lehorgonyozni…

2013 júniusa
/Szenkovits Péter A Jóisten tenyerén Törőcsik Mari című könyvből, 2016/

2018. október 30., kedd

Ma kilencvenéves Csernus Mariann - NEM EGY, HANEM TÖBB NYELV A VILÁG

                                                                                                                                                
Az őrségi Szalafőn, 2012 nyarán fölrajzolt – sokunk számára követendő - lét-ívével köszöntjük Csernus Mariann Kossuth-díjas művésznőt. A Jóisten éltesse sokáig!

 
A szolidaritás elve, létérzése a szülői házban ívódott Csernus Mariann színművésznőbe - egész életre. S vallja: „Valahová mindig kell tartozni. Ez belső szükséglet. Különben rések támadnak az emberben, és nem lehet betömködni, mint a falat a vakolattal. A vakolat is én vagyok”.
 
„Szolidárisnak leginkább akkor kell lennünk, szerintem, amikor igazi baj van, amikor belső indíttatásból - egyre szorongatóbb, emberi létünket, lényegünket is fenyegető körülmények között - kötelességünk kinyújtani a kezünket mások (egymás) felé. Mostanság is erre van, erre lenne égetően szükség. Mert valami nagyon-nagyon nem stimmel e honban”, morfondírozok.

„Igen, össze kellene fogni. Talán még vannak, akik erre képesek”, szögezi le nyomatékosan szalafői házának verandáján, a hatéves puli, Zsiga társaságában a Kossuth-díjas, Jászai-díjas, érdemes művész, a Nemzeti Színház örökös tagja (1989-től), a Magyar Színház társulatának - 2000-től mind a mai napig - egyik alappillére. Harminchárom éve tölti a nyarakat az Őrségben.

„Az apám szociáldemokrata volt. És azt is büszkén vállalom, hogy vitéz is; a Horthyéktól kapta a plecsnit, de tojok rá! Egyébként meg tisztviselő volt. Anyai nagyapám, a soroksári téglagyár vezérigazgatójaként (apai nagyapám vasútőr volt, de őt nem ismertem) már péntek délben – általában szombat délig dolgoztak az emberek - kiadta a munkásainak a szabadnapot. Aznap reggel hat órától a nagyanyám és a szakácsnő sütötték hatalmas kemencében a tyúkokat, amiket, nyilván, már hajnali öt órakor levágtak. Kalácsot, illetve lepényt is sütöttek. Három-négy éves lehettem, mégis nagyon élénken emlékszem arra, hogy lóbáltam a lábam nagyapám irodájában, és a következő történt: jöttek sorra a munkásai. Úgy mondták ezt, hogy – akkor tanultam meg én is a szót -, megsüvegelték a dolgozói nagyapámat. Volt kis sapka rajtuk, leemelték. ’Jó napot, jó napot!’ Név szerint szólított mindenkit nagyapám. ’Nagyon kellemes hétvégét kívánok a családnak!’ Mellette állt a szakácsnő. Ki-ki megkapta a fél tyúkot és a nagy adag lepényt, vagy kalácsot. Mind a tizenhárom ember. Így mentek el péntek délben. Én megtanultam, hogy nem egy, hanem több nyelv – azaz többszínű - a világ. Magyarul ezt úgy nevezném: a demokráciát, vagy az emberséget, vagy a szeretetet, vagy a hitet onnan hoztam. S ez nem tudott engem elhagyni még akkor sem, amikor néhányszor fenékbe rúgtak; az engem nem érdekelt. Azt mondtam: gyerekek, én fölállok! Fölállok addig, amíg vagyok. Aztán amikor már nem vagyok, akkor már úgysem állok fel. Pedig elég sok mindenen mentem keresztül. A gyermekem, Joó Katalin (1951-1988) halála… 1962-ban ’kézifék’ a Nemzetiben.
1944 tavasza; ordas idők, vérzivatar.
„Áprilisban egyszer csak beállított hozzánk egy furcsa, borzos hajú nő, és azt mondta az anyámnak: ’Nemzetes asszony, tessék engem megmenteni, mert én zsidó vagyok, s engem elvisznek’. Anyám azt felelte: ’Jól van, megmentem’. Ő: ’Én akkor, itt; hány gyerek van?’. ’Négy’, hangzott a felelet.  Erre: ’Vállalom a háztartást!’ ’Jól van, Erzsi, maradjon!’ Nálunk lakott; anyám a Weiss Manfrédnál volt vezető titkárnő. Erzsi megfőzött, ellátta a háztartást. És amikor kitört a szabadság, akkor azt mondta: ’Elmegyek, köszönök mindent!’. Majd jött egy lap: ’Boldog vagyok! Szombathelyen stemplizek a postán!’. Egyébként a Sorbonne-on végzett, angolul-franciául anyanyelvi szinten beszélt. Angolul ma is annyit tudok – alapvetően franciául és németül tanultam anyanyelvi szinten -, amennyi az Erzsitől maradt. Velem, ’Marika kisasszonnyal’ kizárólag angolul társalgott. S nem adnak el ma sem. Tavaly kimentem Rodoszra, ahol mindenki angolul beszél, s egy fél nap alatt nagyjából ugyanúgy beszéltem, mint az ottaniak; azaz konyhai szinten. Ez még mind az Erzsi… A ’másik’ a Herman bácsi, apám kártyapartnere. Azt mondta: ’Nézd, Károly, minket visznek; itt van a lányom, a Teri, annyi idős, mint a te lányod, vigyétek magatokkal, akárhová mentek; legalább ő megmeneküljön. És itt van egy kulcs, ez a siófoki villánk kulcsa. Itt nagy bajok lesznek. Menjetek le oda a gyerekekkel’. Ebből következett, hogy apám-anyám ott maradt Pesten, ők keresték a pénzt. Dinka nagyanyámmal - aki tizenhat évesen szülte apámat, tizennyolc évesen a Laci öccsét –, azaz Mariskával együtt irány Siófok! Bezerédy utca 7. - Herman Villa. Ott töltöttük az egész nyarat. A szüleim minden hét végén eljöttek és hoztak élelmiszert, eleget. Nagyanyám főzött, ebben az időszakban kénytelen volt nem az isten házába járni (Mariska nagyanyám egyébként naponta reggel hat órától, templomnyitástól ott volt egészen a zárásig; őt ezért nem nagyon szerettük), ekkor valami feléledt benne egyszer csak… A Terike az mindig a belső szobában tartózkodott, neki nem volt tanácsos kimenni; a tópart zsúfolásig tele volt németekkel. Strandoltam, napoztam, úsztam és beszámoltam Terikének, volt, hogy éppen arról: ’Ma meg beszélgettem egy német tiszttel és hát olyan kedves volt meg minden…’. Terike hallgatta az én élménybeszámolóimat. Október hatodikán jöttek értünk a szüleim, azzal, hogy közelednek az oroszok. Megindultunk „fölfelé”. Majdnem egészen Veszprémig gyalog mentünk, majd teherautó vitt bennünket egy darabig – mindenki nyugat felé húzott, százas-ezres tömegeket láttunk - s aztán már volt vonatközlekedés. Fölértünk.”
Nem sokkal ezután történt az aknaszilánkos, szerencsére nem életveszélyes sérülése, ami amúgy egy életre szóló nyomot hagyott önben.
„Tornáztam az udvaron, mit sem sejtve. A németek a Várban, az oroszok Pesterzsébeten. Jött a front. Anyám – a többiekkel együtt – a pincében: ’Hol a lányom, hol a lányom?’. Lekiabáltam neki: ’Ne aggódj, tornászok!’. Egy bevágódó akna elvitte a kerítést, engem a léghuzat levitt a pincébe. Forróság a hátamnál; bab nagyságú aknaszilánk ma is benne(m) van. De átvészeltük… A háború után Terike kiment Amerikába, egy ideig tartottuk a kapcsolatot, aztán nyilván férjhez ment. Megmenteni mások életét – ez nálunk természetes volt. Ez nem volt kérdés. Nem beszélni kell a szolidaritásról, cselekedni kell.
A pesterzsébeti kertünkön keresztül csámborgott két nyomorult, szegény kis orosz katona. Teljesen vérben a lábuk, dőlt-szakadt a vér. Meglátom őket: ’Jönnek, jönnek a kiskatonák!’. Anyám kijött, bekísérte őket a meleg konyhába, a sparherd mellé ültette. A nemzetes asszony letekerte a kapcákat, kimosta, megszárította azokat, föltálalt két akkora, mélytányér kukoricalevest! Maga nem tudja: kukoricalevest, -kását, lepényt ettünk akkoriban. Nem volt más. Daráltuk, daráltuk a kukoricát. A kapcák megszáradtak, anyám visszatekerte azokat, úgy mentek el: ’Mamka, mamka, mamka!’. Hogy mondjam: ezt tanulta az ember.”
Ez a mentalitás kiveszőfélben van.
„Mert senkit nem rúgnak seggbe évtizedek óta úgy, hogy repüljön! Ezek a mai urak – mi sosem voltunk sem kommunisták, éppen apám miatt, meg egyáltalán -; hát, bocsánatot kérek! Az Orbán Viktor édesapja MSZMP-párttitkár volt; na, most rendben van, hogy földeket kap a fiától, meg még többet, meg még ezt, még azt, de hát hogy mondjam: akkor ne játsszuk el azt, hogy akkor a baloldal… Kövér László is vastagon benne volt az MSZMP-ben. Híresen, de egészen, de nagyon. Akkor ne játsszanak, nekem ne játsszanak! Az a legenda, amin akár jóízűen röhögni is lehet(ne), szóval az a hír járja – ugye a Gyurcsány és a Kövér is pápai -, hogy a Gyurcsány-mama és a Kövér-mama ott ülnek a presszóban feketekávé mellett és röhögnek a ’fönti’ két hülyén, akik egymást gyepálják. Két anya, akik – mit mondjak? – körülbelül korombeliek lehetnek. Pápán isszák a kávét, s azt mondják, ’Ez az én b…m fiam meg a te m…a fiad’. Az egyik, a másik… Egyébként ez az élet meg ez a politika. Csak ez az alávalóság ne lenne ebben! Hát ne haragudjon: az embereknek nem jár föld? Csak azoknak, akik benne vannak a pikszisben? Annak az öt-tíz-tizenöt-húsznak jár óriási terület? Azoknak, akik megművelték eddig, azoknak nem jár semmi? Megint hol vagyunk? Hol? Akik életükben nem láttak földet, de benne vannak a brancsban - kapnak.”
A költőkben viszont nem csalódott.
„Egyáltalán: számomra a magyar költészet… Nagyon szeretem! Az a véleményem, ha már itt tartunk, hogy a mi költőink pontosan tudták azt, hogy micsoda nép ez, hogy lehetne ezt fölrázni. Hogy lehetne valami módon. Nagyon nehezen tudom én ezt kifejezni. Ugyanakkor ez a nép többet képzel magáról, mint ami és többet arról, ami a valóság.”
Hogyan áll a Jóistennel?
„Templomba nem járok. Igaz, 1948-ban – abban az évben érettségiztem a Veres Pálné Gimnáziumban s lettem a Pesti Színház tagja – a Bazilikában esküdtem meg az első férjemmel, Joó Lászlóval. Hol esküdjön az ember…? A nagybátyám, aki bencés rektor volt Pannonhalmán, a Hugó bácsi adott bennünket össze. A protestáns férjem utóbb megemlítette nekem, hogy én ugyan ’elvonszoltam’ őt a Bazilikába esküdni, de azóta se voltam templomban; miért? ’Én csak úgy meg akartam esküdni’ - feleltem. Vitéz Csernus apám meg tényleg soha nem lépett be az Isten házába (sikerült ezt az anyjának, a már említett Mariskának elérnie); azt mondta nekem: ’Te csak esküdj nyugodtan, én addig körbejárom a Bazilikát, többször megnézem, hogy néz ki kívülről, én oda be nem megyek!’.
1981-ben jelent meg Károlyi Gáspár Vizsolyi bibliájának hasonmás kiadása, 1982 februárjában mutattam be kétórás műsoromban a Katona József Színházban. Még tavaly is előadtam, idén is elő fogom. Én úgy tudok elaludni, hogy elkezdem e bibliát mondani. Egy óra az első rész. Általában az első negyed óra után elalszom. Ha fölébredek éjjel: hol hagytam abba? Ja, ott hogy… Onnan folytatom megint.
Én istenben nem hiszek, nem vagyok hívő. Ilyen nincs, hogy ül valahol; hol van? Mindenhol. A természetben s mindenhol ott van. Az én rossz és a jó természetemben, a kutyáméban és a magáéban is. Az orgonabokromban meg a rododendronjaimban. Mindenben ott van, benne van, amit nevezzünk teremtő erőnek. De, hogy ül egy szakállas, s azon gondolkodik, hogy kivel toljon ki… Nem.”
Egyensúly?
„Már nem vagyunk ’itten’ nagyon egyensúlyban. Sikerült már elérnünk, hogy kibillentsük az egyensúlyát a természetnek, a Földnek, lassan a világnak is.
Jézus Krisztus nekem az abszolút mérték, az egyetlen olyan személyiség, akit szívemben-lelkemben tisztelek. Időnként megpróbálok vele társalogni. Az egy más kérdés, hogy nem válaszol. De én nekem azért belül valami szól. Ez egy csodálatos alak, hogy úgy mondjam. Bárhová megyek, nekem minden nap olvasnom kell Bulgakov Mester és Margaritájából. Nekem az egyik legnagyobb csoda a könyvek között. Jézus személye nem jelenik meg ’így’, mégis, egyszer csak olyan erő sugározza be a könyvet, de az elejétől a végéig; pedig nem is esik igazán szó róla… Velem van a Bulgakov-kötet buszon (nem ülök Pesten kocsiba), amikor próbára megyek. Minden nap olvasok franciául, németül is, hogy egyiket se felejtsem el. Minek? Magamnak. Mert hogy mondjam: a dolognak egyszer vége lesz. De addig, amíg vagyok, csinálom.”
Így van az utazással is.
„Imádott Párizsom meg Barcelona… Nincs fényképezőgépem és nem is volt soha. Végigjártam Európát egy fénykép nélkül. Mert nekem úgy rajzolódnak le a helyek. A kedvenc itáliai városom Siena. A színei! Siena-vörös az erkélyem Budapesten, ilyen színű kővel lapoztattam le itt is. Ha rajzolni tudnék; de hiszen el is tudom mondani. Ülünk – akkor még megvolt a második férjem, Somlyó György – az úgynevezett ’campon’, isszuk a kávét. Nekem ’lejönnek’ ezek a Siena-vörös kövek. Aztán megindulunk föl, az úgynevezett Tigriscsíkos Katedrálishoz. Ha most behunyom a szemem: kilépünk balra, caplatunk fölfelé kicsi kis ösvényen, mondták, ott jobbra álljatok majd meg, egy benyílónál, mert ott van Szent Katalin kútja; mártsátok meg a kezeteket. Odaérünk Szent Katalin kútjához, belemártom a kezemet, megpaskolom vizével az arcomat. Onnan még megyünk föl tovább, a katedrálishoz. Egyszer csak ott áll egy hatalmas templom, az a bizonyos fekete-fehér csíkozású. Áll, magában. Az egész Toscana benne van.  Azt mondtam, hogy megérkeztünk. S volt egy olyan érzésem, hogy nekem ezt a katedrálist valahogy át kéne ölelnem. Ha nem megy, akkor legalább körbejárom, s ahol tudom, megsimogatom a köveit. Utána kihajolok a korláton és nézem az alattam elterülő ’teljes’ Toscanát. Nekem ez itt van legbelül.”
Görögországot is bejárta.
„Egyszer, úgy a hatvanas évek derekán, a magyar konzul meghívott bennünket ebédre Athénban. Mondta, hogy érkezik még egy hölgy, Görögország legnagyobb színésznője, Anna Sinadenu, aki évek óta nem lép színpadra; mindaddig nem is fog, amíg a fasiszta junta uralkodik. Ő is ebédvendég volt. Szokásos magyar csirkepörkölt, ez meg az. És akkor Sinadenu elkezdte megeleveníteni franciául az ő történetét, mi mindent játszott – nagy tragédiák nagy szerepeit, Elektrákat, Médeiákat - és hogy miért nem szerepel. Majdnem azt mondhatnám, hogy megdermedtek a pörköltek körülöttünk. Tragikai pátosszal - olyan volt, mint a mi Tőkés Annánk valaha - beszélt az életéről. A pincér hozta-vitte a fogásokat; dőltek, ömlöttek a könnyeink… Estére jegyünk volt egy hatalmas amfiteátrumba. Köveken ültünk. Oidipusz király volt műsoron. Teltház; külföldiek, görögök. Nem volt más világítás, mint a Hold. Teljes holdtölte, mi ülünk. Mielőtt elkezdődött volna az előadás, belépett – mint néző – Anna Sinadenu. A publikum rákezdte: Anna, Anna, Anna! Úgyhogy amikor leült a kis kő ülőkéjére, már harsogott a közönség: vissza Anna Sinadenuval a színpadra!
Bizonyos időkben bizonyos dolgokért ki kell – tudni, merni - állni! És valahová mindig kell tartozni. Ez belső szükséglet. Különben rések támadnak az emberben, és nem lehet betömködni, mint a falat a vakolattal. A vakolat is én vagyok.”

                                                                 (Szalafő, Harasztifalu - 2012 nyara)
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2018. október 26., péntek

Korszakhatár küszöbén - Wolf Péter remekművének vidéki premierje a szombathelyi Püspöki Palotában, Balog József briliáns előadásában

 
www.alon.hu
Mérföldkő. Egyenlők vagyunk abban (is), hogy mindnyájunk számára eljön/megadatik ilyen vagy olyan korszakhatár.
2018 októbere. Wolf Péter (1947) zeneszerző Wolf-temperiertes Klavier című alkotását Balog József (1979) zongoraművész elsőként a Budapest Music Centerben (BMC) mutatta be elementáris sikerrel. A világpremier a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében zajlott.

Néhány napra rá Szombathelyen, a Püspöki Palotában – a Martinus Exclusive Koncertek sorozat részeként – Wolf Péter újdonsült zongoradarabja huszonnégy tételének (posztmodern prelűdjének) mintegy a felét játszotta el a Liszt-díjas pianista.
Forró fogadtatásban részesült.

Nincs kétségem afelől, hogy a Wolf Péter által 2017-2018-ban - Balog József által sugalmazva - komponált alkotása előbb vagy utóbb a földgolyó szívbeli egészségvédelmének, érzelmi megtisztulásának, lelki megújulásának megkerülhetetlen, szerves erőforrásává válhat. A legelitebb koncerttermekben éppúgy, mint a legeldugottabb zeneiskolák legapróbb zugaiban.
„A Wolf-temperiertes Klavier modellje, miként a címből sejthető, Johann Sebastian Bach Das wohltemperierte Clavier című billentyűs sorozata. Wolf Péter 24 darabból álló gyűjteménye ennek megfelelően C-től H-ig az oktáv mind a tizenkét hangját használja a tételek alaphangnemeként (dúrban és mollban egyaránt). A bachi gyűjteménytől azonban megkülönbözteti, hogy fúgák nincsenek benne, csak szabad műfajú darabok: prelúdiumok. Vagy, hogy Chopin nyomán a franciás elnevezést használjuk, prelűdök.”
„Wolf Péter hozzáértő keze nemcsak a kaleidoszkópszerű stílus-kavalkádban való eligazodást könnyíti meg, hanem azért a rendkívül színes, olykor káprázatos virtuozitást igénylő zongoráznivalóért is kezeskedik, amely a Wolf-temperiertes  Klaviernak legalább olyan fontos erénye, mint maguk a zenei gondolatok. Chopin és Debussy zongoratextúrái, Gerschwin pianisztikus ötletei is fontos inspirációt jelenthettek a művek megírásakor, a valódi ihletforrás azonban minden bizonnyal a műveket először megszólaltató és lemezre játszó Balog József volt. 2013-ban ő mutatta be Wolf Péter zongoraversenyét, most pedig lélegzetelállító technikával és zeneiséggel emeli be a Wolf-temperiertes darabjait a prelűdöknek abba a gazdag, több évszázados hagyományába, amelynek kiindulópontjául Johann Sebastian Bach szolgált.”
„De világosan érzékelhető Bartók jelenléte is több darabban. Néhány tétel pedig olyan hatást kelt, mintha egy könnyűzenei slágert formált volna művészi zongoraprelűddé egy hozzáértő kéz.” Az elemzés-villanások Fazekas Gergelynek – Phd; zenetörténet tanár, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docense - a Wolf-temperiertes Klavier dupla CD-jének ajánlásából valók. Kiadó: Budapest Music Center Records, 2018. Producer: Gőz László jazz-zenész, zeneakadémiai tanár, a BMC Zenei Információs Központ megálmodója, létrehozója, motorja. Érték-mentor.

Balog József szombathelyi koncertjén Jean-Philippe Rameau és Claude Debussy művek briliáns interpretálása után szintúgy óriási sikert aratott a Wolf-temperiertes Klavier mintegy csúcspontként.
A szombathelyi Püspöki Palotában fényesség támadt. Részlet Dr. Székely János megyéspüspöknek a Martinus Exclusive Koncerteket beharangozó elmélkedéséből: „Milyen jót tesz az embernek, ha egy-két órára, a zene szárnyain meghallja a világ tiszta harmóniáját, a Teremtő által elindított gyönyörű dallamot! Ilyenkor talán könnyebb a saját életünk hamis hangjait is észrevenni, javítani”.
Dr. Perger Gyula toronyi plébános, a szombathelyi Szily János Egyházmegyei Gyűjtemény és Látogatóközpont igazgatója néző-köszöntőjében tündöklő évfordulóra emlékeztetett. Negyven esztendeje – 1978. október 16-án - választotta pápává a bíborosok kétharmada Karol Wojtylát, aki II. János Pálként e terem ablakából integetett szeretett gyülekezetének s itt költötte el ebédjét 1991. augusztus 19-én. „Párbeszéddel hintette el a szeretet magvait a békéért” az immár szentként tisztelt s szeretett Péter-utód.

A Wolf-temperiertes klavier két tucat prelűdje szintézis, mintegy másfél órányi létezés-sűrítmény. Wolf Péter és Balog József angyali talentumával összegyúrva.
Mentes cirádától. Frázistól. Kinyilatkoztatástól.
Kérdés-feltevésekre sarkall. Képzeletünket vágtáztatja, röpíti - az egyszerűség felé.
Megnyugtat: a Jézusban megtestesülő Isten soha, de soha nem hagy el bennünket.
„Ha valaki befogadja Istent az életébe, az a gyógyulás.” „Meg kell tennem, meg kell változtatni az életemet.” „A titok az, amikor megengedjük, hogy az Isten velem csináltasson valamit.” Megmutatja nekünk a távlatokat, hogy a szereteté, a feltámadásé, az – örök – életé, a mennyországé az utolsó szó.
Krisztust követő, mellette hitet tévő emberekre van szükség! Varga László kaposvári megyéspüspök éppen a szombathelyi koncert másnapján tett hitet minderről Szentgotthárdon, a városháza Refektóriumában. Ám Wolf Péter és Balog József géniusza ugyancsak üzen minderről (is). 
Tehát újra meg újra megtapasztalhatjuk: nincsenek véletlenek. Amiként vétlenek sem.
„De vajon a vértanúságra készen állok-e?”

Mérföldkő nem sok(szor) adatik meg az ember(iség) életében. Olyan „belsőépítészeti” csoda pedig ritkán, mint a Balog József ihlette Wolf Péter prelűdsorozat – az inspirátor művész átlényegült közvetítésében.
Őt/őket hall(gat)va Teréz anya is átkarol minket, aki valahogy olyképpen merengett, hogy Isten a szív csendjében beszél, az a fontos, amit ő mond nekünk.
Ha majd a hét és fél milliárd földlakó többsége – rangtól, felekezettől, bőrszíntől, nemtől, nemzetiségtől, nemi identitástól függetlenül – képes meghallani ezt, befogadni, s eszerint cselekedni: az lesz az igazi, a megváltó korszakhatár.

                   Berlin/Harasztifalu, 2018. október 23-26.

 

2018. október 8., hétfő

Vétkes a néma cinkos - Gogol és a Mohácsi testvérek Revizora a szombathelyi Weöres Sándor Színházban

 
www.alon.hu
Cinkos vagyok. Rólam, nekem szól a Gogol-Mohácsi fivérek Revizora a szombathelyi Weöres Sándor Színházban. Szembesülök azzal: nem teszek meg minden tőlem telhetőt azért, hogy a korrupciós járvány ne szedjen még több áldozatot planétánkon.

Egyetlenegy szereplő sem makulátlan Gogol (1809-1852) komédiájában, ami amúgy a drámai főműve. A rendező Mohácsi János és a dramaturg Mohácsi István által átgyúrt alkotásban miért is lenne ez másképpen.
Nincs hiteles valaki, aki istenigazából szembeszáll a lopással, a gengszterséggel, a mocsoksággal? Ami e golyóbison zajlik, az már régen nem ostobaság, torzulás, visszásság, önteltség, kivagyiság, fennhéjázás, hanem az emberi/es/ség elleni, bűnszövetkezetben elkövetett – az ENSZ hágai Nemzetközi Bíróságának illetékességi körébe tartozó – egyetemes jövőtiprás.  

Amikor vérbő, az életünket tükröző komédiát látva-hallva alig-alig tudok önmagamon nevetni, az tragédia. A szerzők – Gogol és a Mohácsi-fivérek – folyamatosan rá is tesznek (még szép!) egy-két lapáttal, markolóval, de szinte még így sem képesek olyan blődlit produkálni, amilyennel ne találkoznék nap, mint nap.
Én meg leginkább úgy teszek, mintha mindez nem is létezne. Ipiapacs. Kvázi ez a Marson vagy éppenséggel távoli univerzumban történne. Miközben – ne legyenek kétségeim efelől - maholnap bedarálnak engem is. Ha hagyom.

Igényességből, alázatból, teherbírásból ismét kitűnőre vizsgázik a rendszerszintű megkenhetőséget, a lelkét az ördögnek is eladó – előbb-utóbb (inkább előbb) minden sunyiságra, aljasságra képes - siserahadat fergetegesen ábrázoló WSSZ csapata.
Persze, nem mindenki fehér vagy fekete, ám a mérleg nyelve kivétel nélkül mindenkinél (hát, nem őrület?) a bűnrészesség felé billen. Landolás szennytengeren.
Hartai Petra a polgármester lányaként egész korosztályt reprezentál. A bányamérnök hallgató-álrevizorral, a vendégművész Lábodi Ádámmal megrendítő, számomra katartikus pillanatokat szereznek, hiszen sejtetik, éreztetik, hogy ez a szerelem, ha tényleg tiszta, makulátlan lenne/maradna - mert hiszen az igazi tűz benne van! -, akkor ennyi erővel akár el is tudnák söpörni a gennyzacskó káder-gyülekezetet.
Alberti Zsófi polgármester-feleségként a kékharisnyások hígagyú mintapéldánya; óvatosan kell bánni a szavakkal, mégis „idekörmölöm”: Alberti Zsófi zseniális! Bajomi Nagy György polgármesterként, mint máskor szintúgy, meg tud mutatni - momentán ebből a féregből - valami olyat, ami csak a jelentős deszkaművészek sajátja. Orosz Róbert az álrevizor – rögzítendő: Lábodi Ádám telitalálat! – barátjaként a szélkakasság szakértője.
Khell Zsolt díszlete arról szintúgy árulkodik, hogy a magán- és a közszféra egyformán posványos meg salakanyagos.

„Vétkesek közt cinkos, aki néma.” (Babits Mihály, 1883-1941 – Jónás könyve) A WSSZ hibátlanul szembesítő Revizora a nyugatos költőkirály örök érvényű intelmét sugározza felém s belém. Értem szól.
                                         2018. október 7-8.                           

2018. október 7., vasárnap

Színház az egész világ - Avagy: Budapest, te csodás!

 
www.alon.hu
Vidékiként (hosszú-hosszú évtizedekig) úgy még nem hajtottam párnára a fejemet Budapesten, hogy aznap ne jártam volna valamelyik fővárosi színházban.
Anno, legelőször az Operettben Petress Zsuzsa Pompadour-jával szárnyaltam.

Nemrégiben: Játékszín. Üggyel-bajjal parkolok; falatnyi helyre ismeretlen, kedves középkorú pár navigál.
A kivételes, zseniális Bánsági Ildikó imádnivaló Florence röpít az idén „hetvenkedő”, ragyogó Gálvölgyi Jánossal, a szintúgy briliáns Szemenyei Jánossal és a nemkülönben pazar művész társaikkal. (Filmen Meryl Streep rendített meg a világ legpocsékabb és legszerethetőbb operai hősnőjeként.)

„Padlót fogok” az autónál: két rendőr állja körbe.
Jézusom, a hátsó ülésen (volt?) a laptopom! 
Ott téblábol tüneményes „gerlepár”: ifjú szerelmesek.  Ők vették észre, hogy lehúzva maradt – nyilván a kapkodásban - az ablak. Értesítették a rendőrséget. Amíg kiért a jard, őrizték a járgányt.
Minden érintetlen.
Hálálkodom.
„Ejnye-bejnye!”, mosolyog a rend őrnője.
„Bocsánat!”, hebegem-rebegem.
Katarzis gyógy-balzsama lelkemen.  

2018. október 3., szerda

Schiff András kirobbanó sikere Eisenstadtban (Kismartonban) - "Lesz még egyszer ünnep a világon"

 
www.alon.hu
A világ egyik legkiválóbb zenecsarnokában, a Soprontól mindössze huszonkét kilométerre fekvő Eisenstadt (Kismarton) Esterházy-kastélyának Haydn Termében adott koncertet a Magyar Kultúra Követe, Sir Schiff András (1953), bolygónk egyik legkiválóbb zongoraművésze, szeptember utolsó napjának estéjén. Négyszer újrázott.

2011 óta brit állampolgár. Londonban és Firenzében él. 2014-ben II. Erzsébet angol királynő lovagi rangot adományozott számára. Díszdoktori címét Károly hercegtől kapta; Royal College of Music konzervatórium (South Kensington).
Ez idő tájt a berlini Barenboim-Said Zeneakadémia tanára-docense. /Daniel Barenboim (1942) argentínai születésű, izraeli zongoraművész. Edward Said (1935-2003) palesztin származású, amerikai professzor, publicista, író./ Az intézményben közel-keleti és észak-amerikai muzsikusokat képeznek. A cél, hogy a közös tanulás-zenélés révén elősegítsék egymás jobb megértését és ez által a térség békéjét. A hallgatók filozófiai tanulmányokat is folytatnak.

Joseph Haydn (1732-1809) Esz-, C- és D-dúr szonátája, valamint Franz Schubert (1797-1828) B-dúr szonátája szerepelt a Liszt-díjas, Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjas, Kossuth-díjas, Robert Schumann-díjas zongoraművész, karmester műsorán. A koncert címe: Haydn a zongoránál.
Elegancia. Finomság. Lágyság.
Haydn olykor pillekönnyűnek tűnő opusai játékosan, csipetnyi humorral meghintve keringnek s keringőznek köröttünk. Simogató selymesség. Fények s felhőbújócska. Amilyen ez az őszi vasárnap is volt egészen napszálltáig. Színskálával. Kedvességgel, bájjal. Hogy mekkora csoda, s mennyire gondtalan is a létezés!
Csípjenek meg! Ez tényleg igaz?
Ha az emberfia valamiről álmodozik, ámbár hinni nem igazán mer benne, mert hiú reményeket táplált már éppen eleget, fölöslegesen, de azért mégis csak, hátha… Hogy Schiff Andrást, a honfitárs géniuszt egyszer élőben láthassa-hallhassa! És tessék, az internetet bogarászva nem hisz a szemének: Kismarton, Haydn, Schiff András és még tikett is van, zsebmetszés nélkül. Isteni ajándék!
Erkély közép - pompás pozíció.
A jó Haydn ugyane falak között komponált, muzsikált.
Schiff András (egyik legfőbb) hitvallása válik most személyes létvalósággá: „Az előadó médium a szerző és a közönség között”. Közvetít. Ő.
Alázat. Szolgálat. Példa.
Schubert B-dúr szonáta – tovább tágul a horizont. Idekint. Odabent.
Merengés. Morfondírozás.
Lélekáramlás. Vándorlás.
Egyszerűség. Sallangmentesség. Tisztaság.
Szembenézés. Önmagunkkal. Honunkkal. Európával.  Egyenlőség, tolerancia, az emberi méltóság s jogok tiszteletének sugallata. A szabadság, a demokrácia, a közös értékeken alapuló közösség vágya/óhaja.
A szolidaritás. Az irgalmasság.   
Evilági tisztítótűz.
Igenlő tapsorkán. „Lesz még egyszer ünnep a világon” (Vörösmarty Mihály: A vén cigány – 1854)

Négy ráadást ad – a Londoni Királyi Filharmóniai Társaság Aranymedálosa, a Grammy-díjas - Sir Schiff András. Elsőként Schubert Magyar melódiáját.
Bartók Béla (1881-1945) rondóival, kárpát-medencei népi dallamoktól az egyetemességig ívelő úti célt vázol a haza, az európaiság, az Ember jegyében.
Schiff András megfogja a kezünket. Vele itthon vagyunk és maradunk bárhol ezen a bolygón.

                                     2018. október 2.-3.

 

 

2018. október 1., hétfő

Médeia heroikus küzdelme - Németh Judit elsöprő erejű alakítása Lukáts Andor rendezésében a Weöres Sándor Színházban

 
www.alon.hu
Csak addig van szükséged rám, amíg embert – félistent? - faragok belőled. Aztán eldobsz. Egy szövetségkötés és fölrobban(t)ásának anatómiája Euripidész Médeia című tragédiája Lukáts Andor rendezésében a szombathelyi Weöres Sándor Színházban.

 
Németh Judit Médeiaként, abszolút főszereplőként, amiképp a spiritualitásunkkal, úgy a földhöz ragadtságunkkal is szembesít. Mi mindenre vagyunk képesek, ha föllobban bennünk a szenvedély; ha valakivel – egy ügyért - közösen éghetünk. Együtt játszi könnyedséggel megmozdítjuk, el is hordjuk a hegyeket.
Amikor viszont a társunk-szövetségesünk elárul, szembe köpve önmagát is, cselt szövünk, hiszen bosszúért kiált a brigantis bitangság. Mit érdemel az a bűnös, aki elárulja a közös célt, messzire téved a kiszemelt, a korábban általa éppúgy az egyetlen helyesnek tartott útról? Cserbenhagyja a társát, a családját. Manipulálja, félrevezeti a környezetét.
Nem mellékesen, persze: Euripidész Médeiája (Krisztus előtt 431-ből) a női nem önmagára ébredésének a példázata is. Kiállás – már akkor - az emancipációért.
Lukáts Andor rendezése dolgozik bennünk jóval a teátrumi fizikai, lelki, szellemi jelenlétünkön túl. „A harcot, amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.” (József Attila: A Dunánál, 1936)
Németh Judit rendkívüli színésznő. Médiája – nemtől, fajtól, felekezettől függetlenül – tükör. Torzításmentes. Mi meg benne: mennyi, de mennyi mindenből összegyúrt ember(iség)!
Több okból is érdemes deszkapárti művészként élni, teremteni. Médeia fölmutatásáért mindenképpen. Németh Judit pályája csúcsára ért. Mindig érződött, hogy létezésünk elsőrangú tükröztetője, ám most olyan eszenciáját (sűrítményét) és kvintesszenciáját (lényegét, magvát) adja az emberi sorsnak, ami lenyűgöző.    
Bálint Éva dajkája az ős-szeretet, a „szeretnélek minden bajtól megóvni” mintája. Fekete Linda (kar) szuggesztív, pontos. Kint is vagyok, bent is vagyok? Nagy talány ez /a téma/ is.
Iaszón, Médeia harcostársa Kálmánchelyi Zoltán. Az önmagát, a társát, a hazáját – adott esetben bármit és bárkit – eláruló gaz. Vajon Médeia, az isteni erővel is bíró csodalény-ember a kezdetek kezdetén, amikor szövetségre lép vele, feltétel nélkül elfogadja/segíti, miért nem sejti, hogy hétpróbás gazemberrel áll össze? A kérdés, persze, költői. Az izzó szenvedély, a szerelem öl, butít, nyomorba dönt. Hiszen húsból, s vérből való – még ő is.
A (görög) sorstragédiák legmegrázóbb momentuma, a gyilkosság, azt szimbolizálhatja, hogy van egy pont, amin túl már nem lehetséges véráldozat(ok) nélkül továbblépni. Jelképezheti, hogy az iszonyú acsarkodásnak, a háborúskodás folyamatos szításának, a végletekig kiélezett ellenségeskedésnek a követkető generációk is áldozatul eshetnek. Óriási a felelősségünk.
Kálmánchelyi Zoltán remekül „hozza” a zsonglőr janihuszár senkit. Aki persze tömegek életét is képes kiforgatni. Tönkrevágni. Ideig-óráig.
Endrődy Krisztiánnak jól áll Kreon; nem hagy kétséget a felől most sem, hogy bármit képes (lenne) eljátszani. Akárcsak Kelemen Zoltán (Aigeusz), aki éppígy kiváló. Antal D. Csaba hírnöke egyedien-érzékletesen számol be a borzalmakról.  
Lukács Andor - alkotótársaival együtt – ismét mély, megrendítő s egyben felemelő előadást rendezett.
Németh Judit Médeiája kitörölhetetlen nyomot hagy bennünk.

                       2018. szeptember 30./október 1.

 

2018. szeptember 23., vasárnap

A felelősség az enyém - Egy piaci nap; ősbemutató a budapesti Radnóti Színházban, rendező Mohácsi János

 
www.alon.hu
Kipécéznek. Valamiért. Ezt vagy azt sütik rám. Bizony sokan, egyre többen elhiszik. „A szó veszélyes fegyver / és van, aki fegyvertelen” (Bródy János)
Levegőnek néznek.
Kisatíroznak. Lemészárolnak. Meglincselnek.
Mert. Csak.
A tények? Ugyan már!
Falkában ugyanezt tenném én is? Előbb csak simán hagynám, hogy leszívják az agyamat, érzéktelenítsék a szívemet? Aztán harcba indulnék megint az ellenség ellen, aki egyébként nem az (még szép!), de mégiscsak, hiszen belém, belénk sulykolják. Szóval az.
Hűlt helye a józan eszemnek? Emberségem kilőve? Fuccs a szolidaritásomnak meg az irgalmasságomnak?
Sárgolyó-túrázás vegetatív vérebként? Micsoda perspektíva!

Belém világít Závada Pál az Egy piaci nap című regényével (2016), amelynek dramatizált változatát a budapesti Radnóti Színház társulata prezentálja. Antik, mai, jövőbeni tematika (hm) ősbemutatója.
Egy 1946-os nyári napra sűríti mindazt a szörnyűség-skálát, aminek én is részese lehetnék? Rázom a fejem, nem, nem. Én aztán sohasem.
Tényleg?
Hogy a csudában fér meg bennem a gonosz, a sátán, a devla? Pedig nem látszik rajtam semmi különös. Holott a legbelsőbb fiókjaim mélyén szintúgy, akárcsak máséiban, ott pihen(het) az alantas ügyosztály.
De: megtanítottak – otthon, iskolában, grundon, társaságban, közösségben, teátrumban – szembenézni vele. Célt fölvázolva: együtt, egymásért!
Akinek azt a bizonyos közönséges, hitvány, nemtelen (nevezzem így) szekcióját piszkálgatják, élesztgetik meg hergelik, mikro és makró környezetében éppúgy, megállás nélkül, minden más redőnyt lehúzva benne és körülötte, az agyelszívottan, szív-mentesen vajon képes-e mérlegelni a cselekedeteinek a következményét?
Hiszen Lucifer űzi, hajtja. No, nem a fényre, hanem az örök sötétségbe.
Persze még mindez – a személyiségére kívülről szakadatlanul rászakadó roncsolás, rombolás - sem lehet enyhítő körülmény, ami fölmenthetné a saját felelőssége alól. Ha gaztetteit Mefisztó sugallatára hajtja is végre.
Ha más irányítja a kezemet, az akkor is az enyém!

Mintegy másfél tucat színész, illetve zenész bő két és fél óra hosszan éli az életünket. Mutat be engem is. Szegezi nekem folyamatosan a kérdéseimet. Inspirál: valljak színt.
Nem babra megy. De nem csak most nem. Sohasem.
Egyszer, egyetlenegyszer vagyunk így (vélhetően) ebben a földi létformánkban. Tessék magamba nézni! Számot vetni. Sorrendet fölállítani. Mi a legfontosabb, mi követi, s aztán szépen így és így tovább.
Nem patetikus, nem hatásvadászó, nem mesterkélt a Radnóti. Együtt kínlódhatjuk ki, s hajíthatjuk kukába a salakunkat. Sallangmentesen. S remélhetően: végérvényesen.
A legtöbben sokféle embert élnek meg a deszkákon. A lét-pakli(nk)ban ez és az szintúgy benne van. Egyetlen sors-lapot sem úszunk meg.
És ne legyenek kétségeink afelől sem, hogy előbb-utóbb (agyon)üt az igazság órája.

Radnay Csilla, Martinovics Dorina, Pál András, Porogi Ádám, Sodró Eliza, Lovas Rozi, Gazsó György, Kelemen József, László Zsolt, Schneider Zoltán, Józsa Bettina eh., Konfár Erik eh., Róbert Gábor, Némedi Árpád, valamint Kovács Márton, Gyulai Csaba, Móser Ádám mindvégig közöttünk van. Vagy inkább mi vagyunk – de jó, hogy lehetünk! – velük. Dramaturg Mohácsi István, jelmez Remete Kriszta, díszlet Khell Zsolt, rendező Mohácsi János. A munkatársa Ari Zsófi, világítás Baumgartner Sándor.

Ne hagyjunk soha senkit kipécézni. Bűnbaknak kikiáltani. „A szó elrepül / ki tudja, kit hogyan talál / A szó messze száll / Ki tudja, hol áll meg végül" (Bródy)
Józan ész. Szív. Ember(i)ség. Szolidaritás. Irgalmasság.
Őbennük, bennetek, mibennünk; őbenne, benned, bennem. Nyugi; csak azért sem föladni!

                                 2018. szeptember 23.

 

2018. szeptember 11., kedd

09/11: az ikertornyok tövében a tragédia idején - Perceken múlott Gordon Zsuzsa élete


www.alon.hu
2001. szeptember 11. New York, a World Trade Center földszintje, reggel háromnegyed kilenc. Gordon Zsuzsa színésznő a liftnél várakozik, amikor is becsapódik az első repülőgép. A csoport, amelynek tagjaként fél kilenckor kellett volna a Világkereskedelmi Központ tetejére feljutnia, már odafönt van. A művésznő néhány percet késett. Ennek köszönheti életét.

 

Gordon Zsuzsa kétszeres Jászai-díjas érdemes művész (1929-2015) vasi kötődésű is annak okán, hogy nagybátyja, Szöllősi Endre szobrászművész hagyatékának jelentős részét ő adományozta a Szombathelyi Képtárnak. 2001 szeptemberében immár negyedszer járt New York-ban, hogy ezúttal unokaöccsének mutassa meg a várost.

Szeptember tizedikén – alkalmi csoport tagjaiként – emeletes buszról fürkészték Manhattant, gyönyörködtek a csodás metropolisban, egyre azonban nem maradt már idő, jóllehet az is benne volt a jegy árában: felmenni a Világkereskedelmi Központ tetejére. Ezért a rendkívül segítőkész idegenvezető hölgy azt javasolta, kerítsenek erre sort másnap, azaz szeptember 11-én. Találkozzanak reggel fél kilenckor az ikerépület bejáratánál, hogy utóbb odafentről tekinthessenek szét.

Gordon Zsuzsa unokaöccse azonban elaludt, ezért nem érkeztek oda a megbeszélt időpontra. Mintegy tíz percet késtek, de a csoport többi – német, amerikai – tagja ekkor már odafönt volt. Míg ők ketten, másokkal együtt, várták a leérkező liftet, az egyik bejárati ajtónál levegőztek, s egyszer csak szörnyű hang sivított a fülükbe.

– Robbanó, csikorgó, sistergő hang volt. A második világháborúban, Budapest bombázásakor érzékeltem hasonlót – sóhajt nagyot a művésznő. – Abban a pillanatban azt éreztük, hogy menekülnünk kell. Futni, futni. A Hudson-folyó felé vettük az irányt, és szaladtunk, ahogyan csak bírtunk. De egyszer csak görcsöt kapott a lábam, lerogytam. Visszanéztem, lángokban állt az egyik torony, s jött New Jersey felől a második gép. Becsapódott. Lemerevedtünk. A legelső gondolatom az volt, hogy a csoport többi tagja odafönt van. Mi is ott lennénk, ha az István nem alszik el. Csak ültünk a földön, mintha valami mozifilmet néznénk. Aztán, mint földrengéskor, kártyavárként omlott le az egyik, majd a másik torony is. Szirénák búgtak, teljes volt a káosz. Pánikszerű hangulatban mentünk gyalog haza, a panziónkba. Ostromállapot volt. Másnap kellett volna Los Angelesbe utaznunk… A barátaim azt hitték, ott voltam a WTC tetején, hiszen tudják, korán kelő vagyok. Telefonálni nem lehetett, jóval később sikerült csak, akkor is szinte csodával határos módon. Egész nap ment a tévé, milliószor mutatták a szörnyű felvételeket, sokszor elmesélték a hozzátartozók, amikor az egyik eltérített – Los Angeles-i – gépről rádiótelefonon hazaszólt egy apuka, s elköszönt a feleségétől: „Szeretnék tőled, meg a gyerektől elbúcsúzni, mert meghalunk”.

– Amikor lementünk a városba, láttuk, az emberek szédelegnek. Állandósult a szirénahang, mentették azokat, akiket még lehetett. Minden be volt zárva. Rettenetesen nyomasztó volt New York. Füst, por mindenütt. Fekete volt az égbolt, mintha sűrű felhők ereszkedtek volna le. Pedig utóbb megtudtuk, hogy Manhattanen kívül amúgy derült volt az ég, sütött a nap.

Gordon Zsuzsát ma is fölzaklatja a szörnyű élmény felidézése: – Olyan volt az egész, mint egy rémálom. Sokáig nagyon rosszul aludtam. Attól a rémisztő hangtól jó ideig nem tudtam szabadulni. Életem egyik legmegrázóbb élménye volt 2001. szeptember 11. Soha nem fogom elfelejteni.

                                                                                                                            Szenkovits Péter

                                                                                     /Hidak egymáshoz című könyv – 2003/

2018. szeptember 9., vasárnap

A kérdőjelekből álló ember(iség) - Ibsen/Hnath Nórája: Kováts Adél - Kiugró évadnyitás a Belvárosi Színházban


Önmagunkkal nézet farkasszemet a színházi évad elején Kováts Adél, Bodnár Erika, Csankó Zoltán, László Lili a budapesti Belvárosi Színházban. Sikerszériát ígér Galgóczy Judit rendezése.

A krisztusi kor táján jár az amerikai Lucas Hnath, aki a saját kételyeit, kérdőjeleit kiáltja világgá, amikor a norvég Henrik Ibsen (1828-1906) Nóráját/Babaszobáját (1897) képzeli, gondolja, meséli tovább.
Az ő Nórája ezt és ezt cselekszi. Akárcsak Torvald-ja. Anne Marie-dadusa. És Emmy nagykislánya, akit két fivérével – és az apjukkal meg a dadájukkal - hagyott magukra Nóra. Másfél évtizede.
Nóra anyukának/feleségnek a maga szemszögéből akár igaza is lehetett. De miféle igazság az, ami mások – a családom – cserbenhagyásával jár?  Egyáltalán szabad-e az igazságosztást kizárólag saját hatáskörbe vonni? Rám szabni?
Nóra haza(?)látogat.

Az Orlai Produkciós Iroda a Szentendrei Teátrummal közösen vitte színre Lucas Hnath Nóra II. című „létpanorámáját”, Galgóczy Judit rendezésében, a budapesti Belvárosi Színházban (Károly körút). A napokban tartották a fővárosi premiert; nyáron néhányszor már látható volt Szentendrén e magyarországi ősbemutató. Kovács Adéllal, Bodnár Erikával, Csankó Zoltánnal, László Lilivel. A producer Orlai Tibor.

Kováts Adél Nórája a kérdőjelekből álló ember. A végtelen és nagyon is véges/korlátolt énem. Csankó Zoltán Torvald-ja is. Bodnár Erika dadája úgyszintén. László Lili gyermek-lánya dettó.
Négy rendkívüli, szikrakő-színjátékossal szövetkezett Galgóczy Judit gyújtómester. Hevül is rendesen testem, lelkem, szellemem. Hogy aztán időnként néhány szemcseppem gőzként csapjon föl a légbe. Katarzisnak szokás nevezni az ilyet. Utólag (talán) boldogságnak.
Juhász Katalin kibillent (játszó)tere és a csaknem folyamatos árnyék(om) a falon a bizonytalanságomat jelezheti; semmi és senki nem, vagy nem úgy olyan, ahogyan azt hinni, érezni, gondolni, látni vél/t/em.
Én magam pláne nem.
Szakács Györgyi mai s egyben kortalan, „sűrű”, nehéz jelmeze arra utalhat, hogy látszólag játszi könnyedén elbírok a terhekkel, ám a valóságban az esendőség mintapéldánya vagyok. A saját – meg a hét és fél milliárd bolygólakóhoz hasonló – kérdőjeleimmel, kételyeimmel.
De hát akkor hol, hogyan keresendő, s miképpen lenne meglelhető a közös nevező?

A kérdőjelözönre az ifjú, tiszta, őszinte, nyitott, és szolidáris meg irgalmas Emmy kapiskálja az érvényes válaszokat.
Az ő korosztályának a küldetése: a megváltás(om).
A Belvárosi Színházban a közönség/közösség szűnni nem akaró tapsa – közte a saját tenyér-csattogásom - arról is szólhat, hogy itt az ideje kilépnem az igazságosztó, a tutit mindig megmondó szerepkörből.

                                         2018. szeptember első hetében

2018. augusztus 21., kedd

Szerethető (ez) a Szerelmi üzletek - A Weöres Sándor Színház sikeres a szombathelyi Megyeháza udvarán is

 
www.alon.hu
Szerethető a Szerelmi üzletek, a Weöres Sándor Színház társulatának (pontosabban a csapat egy részének) nyárvégi játéka a szombathelyi Megyeháza udvarán, Valló Péter ezúttal is precíz rendezésében.

Több szempontból is szívet melengető Le Sage („löszázs”; 1668-1747, francia novellista, drámaíró) komédiájának, szerintem inkább: burleszkjének színre vitele. Elsősorban nem is azért, mert leleplezi a zavaros pénzügyek, még inkább a beteg lelkületű kis- és nagystílű szélhámosok napjainkban is (hajaj, de mennyire!) fénykorát élő világát. Hanem azért (is), mert lehetőséget ad arra, hogy nyugtázzuk: a WSSZ művészei komédiában, vagy ha úgy tetszik abszurdban/groteszkben sem ismernek tréfát.

Remek figura-skiccelők: honnan is jön az illető, s az egymáshoz való viszony(ok) érzékeltetésére is futja energiájukból. Fifikás – apró, aranyos, mókás – ötletekre szintúgy. Meglehet, a legprofánabb jelző minderre egyetlen szó: profizmus.

Boldogság regisztrálni szintúgy, hogy egy csapásra beilleszkedett a társulatba Antal D. Csaba (1983, erdélyi magyar színművész). Nem ígéret, jeles deszkaművész. Aki Szombathelyen tulajdonképpen egy ügyes, agyafúrt népfiú szerepében debütál. Finesz inasa még azt a lehetőséget is előre vetíti – nyilván Valló Péter „karmesteri pálcájának” is köszönhetően -, hogy ő benne talán-talán még maradt valamicske tisztesség-csira. A nép alulról induló, legbelül azért (tényleg higgyünk benne!) romlatlan fia képes lehet  megváltani országot-világot, feltéve, ha segítséget kap azoktól, akiket még sem pénz, sem hatalom, sem bamba bulvár, sem fals propaganda nem tett agy-halottá. Alberti Zsófi káprázatos szobalányként. Az ő Lizettjén sok múlik, mennyire/mennyiben segíti a most még inast/titkárt-mindenest – élete társát - abban, hogy teljesíthesse lét-küldetését.

Nagy Cili (bárónő) gyönyörű; fantasztikus! Németh Judit (Trezorné) sűrítőművész: pillanatok alatt képes világo(ka)t elénk tárni. Bezerédi Zoltán (Trezor uram) nagy formátumú színjátékos. De jó, hogy haza-haza jár hozzánk! Jordán Tamás, Kálmánchelyi Zoltán, Orosz Róbert is meghatározó árnyalatai a palettának; színgyúrók a legjavából. Duró Győző átdolgozó/dramaturg, Benedek Mari jelmeztervező nélkülözhetetlen „adaléka” a sikernek.

Igen-igen szerethető (ez) a Szerelmi üzletek!

 
                2018. augusztus 21., kedd – Málta

 

 

 

2018. augusztus 14., kedd

A gürcölőket állva hagyták - Németh Mihály (1926-2018)

 
Tízezrek Németh Miskájára – Németh Mihály sárvári szobrászművészre – Magamnak dünnyögök című, 2014-ben megjelent könyvének néhány reflexiójával emlékezünk. Illetve csudákat: hiszen itt van velünk! Hitet, erőt ad. Példát mutat.  

 
„Nem lennék annyira felháborodva, ha a mai autótolvajok legalább Rózsa Sándor szintjét súrolnák. Ez utóbbiak soha nem vitték el a szegény ember tehenét. – Ma sajnos a gazdag lop a szegénytől. A legrafináltabb formában a törvénycsinálók űzik e mesterséget, amikor a pőrére fosztott országot nyúlják le…”

„Az igazi rendszerváltás csak úgy lett volna sikeres, ha az ember is megváltozik. – Sajnos egy bizonyos ’karrierista’ réteg fejest ugrott az új, törvényesített lehetőségekbe, és a korábbi gürcölőket állva hagyta. Erről szól a történet. A sok párt, megannyi átverés. Mindegyik csak egyet akar: a másik elkaszált tetemére állni, hogy magasabb legyen…”

„Nem csak evés közben jön meg az étvágy, hanem koplalás közben is… Ez utóbbit nem nagyon szeretik a politikusok, mert ilyenkor rendszerint már baj van…”

„Szánalmasak azok az öregedő politikusok, akik a keresztényi toleranciát a saját szervezetükön belül sem tudták gyakorolni, és a szétzilált pártjukból kihullva egy másik frakcióba ültek. ’Mintha pontenciájuk után vánszorognának’…”

„A jövő századok még az emlékeit is megtiporják a jelenkor embereinek. Tanult és tanulatlan vízfejek hamis jelszavakkal, meggyalázott és átértelmezett igékkel vezetik a népet. Csak a pénz és a profit számít, s az érvelések kizárólag gyűlöletből és irigységből táplálkoznak. Csak a pojácák és a ripacsok tudnak így gyűlölködni, mint a kortárs politikusok és állami vezetők. Szeretet és méltányosság gyakorlására ma már csak a szegények, a meggyalázottak és a becsapottak képesek…”

„Művészeti kritikát csak Lyka Károly és Rabinovszky szintjén szabadna írni, ahol a morális tartás biztosíték, hogy nem állnak kétes értékű művek mellé karónak. A káosz fő oka, hogy sokan odaállnak. Delacroix kifakadásának is ez volt az oka, miszerint a művészetről csak ecsettel a kézben szabadna beszélni.”

„A sznob úgy születik, hogy hazudik. Úgy tesz, mintha értené a nagy semmit. Ez a könnyű műfaj! Képzőművészeti kritika, amelynek hitele lenne, nincs többé. Pedig nem kell hozzá más, csak egy kis ízlés, némi jártasság a művészettörténetben és egyenes gerinc.”

„Bármilyen teljesítményt hitelesíteni lehet egy Állami Díjjal?”

„Az első igazi élményemet a rendszerváltás után egy fiatal szombathelyi újságíró szolgáltatta, aki ünneplő írását egy kisvárosról nem a helyi hatalmasságok óhajaihoz igazította, hanem úgy írta azt meg, ahogyan a valóságban látta. Repültek is feléje a furkósbotok minden irányból. - Az elmúlt évtizedekben azokból a kidíszített, agyoncukrozott ünnepi tortákból sütöttek éppen eleget, de nem ette meg senki. (Csak úgy csináltak, mintha ennék.) A nagy gyomorrontást így sem tudtuk elkerülni. – A szombathelyi újságíró egy szolidabb, de ehető süteményt tett az asztalra. Ezt kellene végre fogyasztani! Egészségünkre!”

„Az Isten keresése a legszebb evilági tevékenységünk, ha nem kötjük össze a földi javakkal, pénzzel, pártokkal.”

„Ahogy vénülök, utolérnek a közhelyek… Mostanában azon sopánkodom, hogy miért csak ma kellett rájönnöm arra, hogy tizenöt éves koromban voltam a legboldogabb. Azóta is annak a bizonyos ’kék madárnak’ a keresése tölti ki minden időmet…”
                 /Németh Mihály – életszobrászművész/
 
                                   2018. augusztus 14.  

2018. augusztus 11., szombat

A veszettség ellenszere a civil társadalom - Kerényi Imre (1943-2018)

 
A 75 éves korában ma elhunyt Kerényi Imre rendezőre a vele 1992-ben, Vasváron készült interjú - teljes, szó szerinti - közlésével emlékezünk. A fenti (fő)című írás a Magyar Színész újságban látott napvilágot. S megtalálható az ugyancsak Magyar Színész című, 1999-es kiadású könyvben.

 

Csíksomlyói passió, Magyar Elektra, István, a király kőszínházi változata – mindhárom Kerényi Imre (49 éves) rendező nevéhez fűződik, aki most a Madách Színház igazgatója. Ő volt az osztályfőnöke annak a legendás hírű színművészeti főiskolás csapatnak, amelynek tagja volt Funtek Frigyes, Hirtling István, Mácsai Pál.
Az utóbbi öt évben nem „csupán” rendezőként találkozunk a nevével. Időnként elindul a tolla, ha úgy érzi, a polgárok érdekében politizálnia kell. Tüntet, fölolvas – de nem verekszik, nem rekeszt ki. Jól érzi magát a saját bőrében, s hiszi: remek ország lesz Magyarország.


- Ön a Charta-tüntetésen azt mondta, hogy „az eredendő bűn az első lakiteleki találkozón történt, ahova nem hívtak meg bizonyos ellenzéki csoportosulásokat, ott hasíttatott kettőbe az egy”.

- Azt próbáltam megfogalmazni, hogy mesterséges ék veretett a különböző indíttatású emberek közé. Ez, szerintem, nagy hiba volt. A rendszerváltást Magyarországon pár ezer ember csinálta, 1987-ben nem szabadott volna szétvágni kettőbe. Én így látom.

- Lakitelek az oka mindennek?

- Onnantól kezdve a dramaturgia szabályai szerint alakultak a dolgok. Ha az ember egy nagy fát el akar vágni, de nem bír vele, akkor bele kell verni egy vaséket. Kicsit kopogtatni kell, majd mellé verni másik éket, innen-onnan ütögetni, s aztán egyszer csak elhasad. Ez egy folyamat. Különböző állomásai voltak. Nem azt mondom, hogy Lakitelken kezdődött, sajnos évszázados hagyománya van ennek az ékverésnek és meghasadásnak. Történelmünkből tudjuk, a magyarok állandóan széthúztak. Például az erdélyi fejedelemnek ez volt az érdeke, a vasvári várúrnak emez, a szombathelyi püspöknek megint más. Itt konszenzust létrehozni mindig is rendkívüli pillanat volt, a csoda pillanata. De azért nagyon sokszor erre is volt példa. Nagyon jó lett volna, ha ez a rendszerváltás úgy történik, hogy a pozitív példák számát szaporítja, nem pedig azt a régi reflexet, hogy széthúzunk, ahányan vagyunk, annyifelé. Most nem annyifelé húztunk, hanem alapvetően kétfelé. És ez nagyon rossz. Ennek a levét isszuk valamennyien. Regisztrálni kell azt a tünetet, hogy nyugtalanság van az országban, s addig kell mozgatni a politikai rostát, amíg mindazok az emberek ki nem esnek belőle, akik személy szerint „garantálják” ennek a széthúzásnak a létét. Akár eszmeileg, akár mint politikai gyakorlat. Azt gondolom, Magyarországon nagyon egészséges és tehetséges nép él. Remélem, hogy azoktól az emberektől, akik minket szét akarnak választani, tényleg sikerül megszabadulni.

- Hogyan?

- A politika eszközeivel. Úgy, hogy Vasváron összejön tíz ember, Győrben ötven, a Kossuth téren százezer. Ennek is megvan a „technológiája”, mégpedig kettő van. Az egyik a civil társadalom, a másik a jólét. A civil társadalom védje meg magát a veszett emberektől, adjon jeleket, s akkor a veszett emberek meg fognak ijedni, zavarodni. Ha kihúzódnak alóluk a tömegek, civil állampolgárok, akik azt mondják: nem érdekeltek, nem akarunk arra menni. És akkor a veszettek elszigetelődnek, a helyükre kerülnek, a saját kicsiségükkel kerülnek szembe. Én ebben bízom, s abban, hogy a hallgatag többség abszolúte nem akarja se azt, hogy az SZDSZ pártdiktatúrája, se azt, hogy az MDF pártdiktatúrája legyen. Mindenféle szélsőséges csapattal szemben ez a nagy hallgatag többség előbb-utóbb fölveszi a harcot. Nem úgy, hogy mindennap kimegy az utcára, hanem a passzivitásával, például a politikától való elfordulásával. A nem szavazatával, a gondolataival. A szélsőségesek mindent megtesznek azért, hogy megszólítsák a magyar népet, de ha a magyar nép nem hagyja magát megszólítani, józan, nyitott, akkor ezek egyszerre csak ott maradnak a maguk kicsiségével. Mindjárt választás van, másfél év. Először még nem tudtuk, hogy kell választani, kit kell választani. Nagyon jó, amit most látunk a parlamenti, politikai ingyen-cirkuszban, mert valamennyien meg fogjuk gondolni, hogy szavazunk-e. Én, mint MDF-alapító tag, amennyiben a szélsőséges vonal erősödne, természetesen nem fogok az MDF-re szavazni. Családomat, barátaimat is befolyásolni fogom, hogy ellenük dolgozzanak, mert nem értek, nem érthetek egyet a szélsőséges eszmékkel. Tehát mondjuk nem csak az én egyes szavazatom van, vagy a te szavazatod, hanem a feleségedé, meg a testvéredé… És egyszerre ott van a civil társadalomnak az ítélete. A szélsőségeket ezen az ítéleten kell lemérni. Én így gondolom.
A másik „technológiai” elem: a jólét. Mert abban a pillanatban, hogy többet törődünk a meggazdagodással és a nyugalommal, az építéssel, akkor a szétválasztók és a szélsőségesek is, meg a dolgaik kezdenek lesüppedni a mocsárba. Gazdálkodni kell, törvénykezni, termelni, hagymát kell ültetni, szőlőt nevelni, gyereket… A rendszerváltás egyik fő célkitűzése, hogy kicsit közelítsünk egy burgenlandi paraszt életszínvonalához. Ne lekörözzük, de legalább kicsit kezdjünk el afelé haladni.

- A Charta-tüntetésen azt is mondta: „Amióta mint MDF-alapító tag, állampolgár és családapa  Csurka István ellen szóltam, ellenfeleim zsidóként gyaláznak, mégis köszönetet mondok az író-politikusnak és híveinek a szitokért, mert megtanulhattam, mit jelent az ő országukban kirekesztettnek lenni, s a megrázó élmény után noha családi, vallási és politikai pedigrém az ő szempontjaik szerint is hibátlan, Furmann Imrével együtt emelt fővel vallom: velük szemben ha kell, cigány vagyok, ha kell, nemzetietlen vagyok, ha kell, zsidó vagyok.” Lelkileg hogyan viseli, hogy a barátokból ellenfelek lettek, hogy nincsenek, vagy alig-alig vannak közös pontok, s nincs, vagy csak egyszer-egyszer adatik meg tisztességes kézfogás?

- Nem könnyen. Nagyon sok barátom meghülyült. A politika veszedelmes dolog. Kicseréli az emberi személyiséget, azoknak az embereknek a személyiségét, akik erre alkalmatlanok. Nem olyan ember a hatalom birtokában, mint a birtoklása nélkül. Ez annyit jelent: ő nem felkent ember. Tehát nekünk meg kell fosztanunk őt a hatalomtól. Nagyon sok barátomnak, akikkel együtt sok mindent csináltunk, eltorzult a tudata. Nem való nekik a hatalom, tehát közülük egyik se legyen a Mátyás király. És a polgármester se. Most kiderül, ki az, akinek nem szabad lenni. Az még nem derült ki, hogy kinek kell lenni.

- Színházvezetőként milyen volt a közérzete öt évvel ezelőtt, s mennyiben változott az óta?

 - Akkor jó volt, mert lehetett a színházzal politizálni az oroszok ellen. Minden európai kolléga irigyelte, hogy mi a művészetben tudunk harcolni egy nagyhatalom ellen. Akkor minden munkánk arra irányult, hogy üzenjünk a hatalomnak. Kikérjük magunknak, hogy mi egy derék nép vagyunk, és nem egy szovjet köztársaság. Az boldog periódus volt, amikor érezte az ember, saját munkájával valamilyen módon részt vesz egy hatalmas piramis lebontásában. Most? Ma sokkal komplikáltabb. Ma az a célom, hogy a színházból kiirtsam a politikát. Úgyhogy én most szórakoztató színházat csinálok. Azt szeretném, ha a kedd meg a szerda jobb lenne.

                      Szenkovits Péter
                      Magyar Színész,1992
                      Magyar Színész könyv,1999