2017. december 23., szombat

A Jóisten tenyerén - Törőcsik Mari: "Nagyon szeretek élni"

                                                           A 2007 karácsonyán készült beszélgetéssel Törőcsik Marikának                                                            s Rajongótáborának kívánunk boldog karácsonyt,
                                                           s az eddigieknél tisztább, szebb, új esztendőt!

"Pély. Velem. 'Útközben' pedig szinte az egész világ meghódítása úgymond színészileg" - jegyzem meg Marikának, akiből harmónia, szeretet árad velemi otthonában. „Ó, ne mondjon már nekem ilyet…”, szabadkozik, s mintha el is pirulna, mint a Körhinta Pataki Marija tette nem is egyszer.
„Igen, velemi vagyok. Nézze, olyan régóta élek… Járok azokon a helyeken, ahol korábban is megfordultam, de nem okoznak bennem semmit. Ha viszont a szülőfalumba hazamegyek, akkor megrohan minden. Ahogy múlik az idő, a gyerekkor marad meg legjobban az emberben…

Fényesen gyönyörű karácsonyaink voltak. Nem is tudom, tudtam-e a gyerekeimnek olyan karácsonyokat rendezni… Csodás szüleim voltak; ez meghatározta az egész életemet. Meg az, hogy nem egyedül voltam, hanem a testvéreimmel. Emlékszem, még a háborús karácsonyok is… ’40-től apám katona volt, ’42-ben ott volt a II. Magyar Hadsereggel a Donnál. Amikor még otthon volt, kis szobabútort faragott nekem. Imádtam a rongybabákat is, azokat anyám készítette. Voltak gazdag karácsonyaink is; elég jól éltünk a háború végéig.

Egy katona hozta a hírt apám bajtársától, hogy édesapánk meghalt. Anyámnak gyönyörű, vörös haja volt, ami aztán csomókban hullt ki. Nem kopaszodott meg, csak erősen hullott a haja. Amikor később visszanőtt, sokkal világosabb vörös lett. Nem hitte el, hogy meghalt az apám. Megfogadta, hogy amíg haza nem jön, nem gyújt rá.
Karácsony előtt takarítottuk a templomot; mivel kicsi voltam és könnyű, álltam az oltáron, mostam le. Valaki futott be a templomba, hogy jön az igazgató úr! Leugrottam és rohantam… A nővéremet a szomszéd Lajos bácsi hozta haza szekéren Egerből, a zárdából. Mater Orsolya, a tisztelendő anya, a főnökasszony az ott rendezett karácsonyi ünnepségen azt kérte – minden évben kért ilyenkor valamit – az ötvenkét bentlakó előtt, hogy Törőcsik Teréznek az édesapja jöjjön haza. Lajos bácsi Terézt belebújtatta jó meleg, irhabunda lábzsákba, s szénában feküdt a nővérem a kocsin. El is aludt. Mikor megérkezett és kinyitotta a szemét, az apám hajolt fölé…
Anyám kis kosárkát hordott a karján, állandóan napraforgómagot pattogtatott a cigaretta helyett. Egyik karján Melinda húgom, másik karján a kosár. Ott állt, mi meg futottunk apám elé… Amikor aztán apám cigarettával kínálta, azt mondta, hogy soha többé nem mer rágyújtani. Nem is gyújtott rá, pedig erős dohányos volt.”
Később Marián (akkor még így hívták, bár szülei Mariannra kereszteltették, de a pélyi anyakönyvbe véletlenül Marián került) is Egerbe került, az orsolyáknál lakott és az angolkisasszonyokhoz járt.

„Mater Orsolya csodálatos, fiatal apáca volt! S ha az ember tízévesen bekerül egy zárdába… Ahogyan az orvosok, a tanárok, a takarítók, a vasmunkások, a művészek, úgy az apácák között is vannak ilyenek is, meg olyanok is. Ő egészen rendkívüli nő volt. Nagyon szerettem; mindenki imádta. Mint utóbb tőle megtudtam: az egyház egyezséget kötött a Rákosi-rezsimmel, hogy amikor megszüntetik a rendeket, bizonyos létszámú szerzetesek elhagyhatják az országot, ezért Mater Orsolya az utolsó évben franciául tanult, Mater Letícia meg olaszul. Nyilván már tudták, hogy ki, hová kerül. Mater Orsolya aztán Grenoble-be ment; Franciaországban az orsolyarend a legfőbb apácarend, a királyi családot Grenoble-ben az orsolyák nevelték. Ő mondta mindig, ha bármikor, bárhol jelentkezik, ő Lövei Olga. Miután a Körhintát bemutatták Cannes-ban, kaptam tőle egy levelet. ’Drága Maricám! Te vagy te?’ És megírtam, hogy én vagyok én… A hatvanas évek végén megengedték, hogy beutazhasson. De csak civil ruhában lehetett. Mondta is, hogy amióta letette a fogadalmat, most először van civilben. Elvittem az InterContinentalba vacsorázni. Mater Orsolyának hívtam. Azt mondja: ’Miért hívsz így?’. Azt feleltem, hogy most már szabad ezt mondani, és hogy büszke vagyok rá… Nagyon finom szürke kosztüm volt rajta, gyönyörű gyöngy a nyakában. Hihetetlenül elegáns volt. Elmesélte, hogy a francia apácák elmentek vele vásárolni. A frizurája is nagyon szép volt. Nagyon kedves volt; később többször is találkoztunk.
Jelölt volt Egerben a pélyi tisztelenő úr húga is, Verrasztó Teca. A rend feloszlatásakor tizenhét-tizennyolc éves lehetett. Amikor az angolkisasszonyok aztán újra átvették az iskolát, meghívtak Egerbe, mert látták a tablón, hogy ott végeztem. Kérdeztem tőlük, tudják-e, mi van az orsolya zárdával? Elmondták, hogy az a nagy épület annyira tönkrement – általános iskola volt benne -, hogy a Grenoble-i székhelyű orsolyarend nem tudta visszavenni és felújítani. Inkább épített egy gyönyörű kis zárdát. Megkérdeztem, hogy ki a főnökasszony? Megtudtam, hogy Mater Skolasztika. Kiderült, hogy ő Verrasztó Teca… Meglátogattam. Gyönyörű volt még akkor is. Kérdeztem tőle: hogyhogy, hiszen annyira szép lány voltál, és még nem is voltál fölszentelve... Ezt azonban akkor titokban tartották és utóbb lett apáca. Most Egerben játszottam Ózét; a Kaszás Gergő miatt mentem el, mert nagyon szeretem őt, s Eger városa miatt is, mert azt is nagyon szeretem. Fölhívtam a zárdát telefonon, de, sajnos, közben meghalt…”

További szeretett személyeket is megidéz Marika.
„Meg szeretnék emlékezni Édiről, Tóth Pálnéról, anyám első unokatestvéréről, aki Pestre került. Egyszer Aldebrőn, ahonnan a család származott, talákoztunk. Szaladgáltam az udvaron a Tóth gyerekekkel, mindegyik kisebb volt nálam. Egyszer csak Édi azt mondja nekem: ’Te vagy az egyetlen, akit el tudnék fogadni még a három gyerekem mellé’. S miután fölvettek az Alkotmány utcai közgazdasági gimnáziumba, Édiéknél laktam. Édi a második anyám volt. De valamennyi családtag szeretett, magától értetődően ez az érzés kölcsönös volt.”
„Engem a sors, vagy a jóisten mindig a tenyerén hordott. A főiskolára például az első év után jóformán be se jártam. A Körhintát 1955-ben forgattuk… Az osztálytársaim engem hihetetlenül szerettek; valahogy talán ez rajtam is múlott kicsit. Mindig velem izgultak. Emlékszem, amikor meghívtak a francia követségre - ez még a párizsi bemutató előtt volt -, mert Cannes-ba ugye nem engedett ki a főiskola, szóval készültem a követségre; az egyik osztálytársamnak a cipője, a másiknak a harisnyája volt rajtam… Fölöltöztettek. Néha úgy estem be a főiskolára; beleszóltam valami vitába. A Fonyó Joci egyszer azt mondta: ’Te ne szólj bele, mert elszalad veled a ló, menjél föl, csinálj fekvőtámaszokat, mert elég girnyó vagy!’ Vagy bezártak a szekrénybe, ahol a tornaruhákat és a tornacipőket tartották. Kérleltem őket: ’Engedjetek ki, nem fogok elszemtelenedni!’ Nagyon-nagyon szerettem őket!

A főiskolán kiváló tanáraim voltak; Gellért Endre indított el engem ezen a pályán, úgy bízott bennem! Nem is tudom, miért… Majd bekerültem a Nemzeti Színházba a nagyok közé. Major Tamás ’56 után felújította a Vízkeresztet, én voltam a Viola. Hát, én tudtam, hogy semmit nem tudok, semmit. Annyira féltem, hogy a Major elkezd velem ordítani. Tizennégy nap alatt újjították föl, a harmadik napon azt mondja a Major: ’Törőcsik, jöjjön le!’. Alig tudtam letámolyogni. Mondom: ’Tessék, Major elvtárs’. Ő: ’Maga semmit nem tud. Én magával nem tudok mit kezdeni’. Én: ’Tudom, hogy semmit nem tudok’. Azt mondja: ’De egészen kiváló ízlésre vall, hogy az általam úgy utált általános színészi eszközöket nem képes használni. De pontosan érez maga mindent. Majd leírják magáról, hogy nem jön át a rivaldán, ne törődjön vele, majd itt megtanulja szépen a saját eszközeit. Behívom Mészáros Ágikát, hátha tud magának segíteni.’ (Ágika egy évig le volt tiltva…) És előttem fölhívta: ’Ágika, itt van ez a lány, gyere már!’. Ő rohant és segített. Semmit nem tudtam tőle ellesni… Egyébként imádtam, de, azt hiszem, ő is engem. Az volt még a csodálatos, hogy azok a nagy ’vadak’ – abban az évben szerződtem a Nemzetibe, amikor meg is buktam a Vízkeresztben…-, szóval a kollégák szavazatai alapján megkaptam a Farkas-Ratkó díjat. (Egyik évben egy fiatal férfi színészre, a másikban egy fiatal nőre szavaznak.)   A Mészáros Ági, a Somogyi Erzsi, a Lukács Margit és a többiek azt mondták, hogy bármit írnak rólad az újságok, te ide, közénk való vagy. Nagy szó volt!

Még szeretnék kitérni Bara Margitra. Általában nincsenek barátnőim, nagyon jó kolléganőim vannak, de a Margit nekem olyan, mint a testvérem. Azt hiszem, ő az egyetlen a kolléganőim közül, akit elvittem a szülőfalumba is. A családom is ismeri. Nagyon szeretem. Annyi méltánytalanság érte már! Azon nagyon csodálkozom, hogy mondjuk a filmszemléken az életműdíjat még miért nem kapta meg. (Utóbb megkapta – szp, 2017.) Pedig ő ott van a sor legelején. Nagyon nagy színésznő.”
Kortyol kávéjából. Szemében nem gyertya, hanem nap fénye ég. Fölmelegíti az embert. Mosolyogva meséli, hogy a Jézuska náluk is összeír(t), csomagol(t)… „Az ember nagyon izgul. Nem tudom, hogy a fiam és a felesége haza tud-e jönni Saigonból, de a lányom és a párja megérkezik Londonból. És természetesen elmaradhatatlan a karácsonyi pulykám. Mindig ugyanúgy készítem.”

Búcsúzáskor csendesen így szól: „Velemben szeretném leélni a hátralévő életemet. Tudják, nagyon szeretek élni.”

                                                                       Velem, 2007 karácsonya / Szenkovits Péter

(A beszélgetés föllelhető A jóisten tenyerén Törőcsik Mari című, tavaly megjelent kötetben.)            

 

 

 

 

 

 

2017. december 5., kedd

Művészet, Kétely meg A jó pálinka... - Udvaros Dorottya, Fekete Ernő; Jordán Tamás, Szabó Tibor, Szerémi Zoltán; Kálmánchelyi Zoltán és Társai(k) a WSSZ-ben

 
A hatások, az élmények, ezúttal a színművész(et)ire fókuszálunk, át- meg átjárják bensőnket. S belénk épülnek.
A szombathelyi Weöres Sándor Színházban zsinórban két saját és egy vendég produkció hatósugarába kerülhettünk.

Nyolc éve tartja műsoron a WSSZ A jó pálinka itassa magát című, nevezhetnénk ekképpen: életképsorozatot, Koleszár Bazil Péter rendezésében, társalkotó Sultz Sándor.
Itt(hon) nem lehet kibírni pia nélkül. Ha már minden áron módosítani akarja a hatalom – ördögi módon – a tudatunkat, elébe megyünk azzal, hogy iszunk, mint a gödények. Napestig. Mindenhol. Egy - akolban - a tábor: alkohol-honban. 
Persze, elhülyítve még könnyebben lehet vezetgetni bennünket az orrunknál fogva. Vagyunk annyira ostobák, hogy besétálunk hol ebbe, hol abba a karámba/kelepcébe.
Megint nincs kiút.
Kálmánchelyi Zoltán figurája leszáll a mélybe, hogy rögzítse – maga is jeles piásként – a szeszkazán-ország s a szivacstömeg mindennapjait. Kálmánchelyi óriási. Akkor is, amikor a röhögéstől majd’ kiesik a szerepéből. De úgy mindenestül: baromira jó.
Ez az Abszurdisztán, a mi otthonunk, annyira, de annyira vicces, hogy az már szinte - zokognivaló. E vidéken hagyomány az agylúgozás, de e mostani ország-bitorlók olyan tudományosan-rafináltan, szemérmetlenül űzik a népnemzeti pszichózist/butítást/pusztítást, hogy az elektrosokk ehhez képest kismiska.
Nagy Cili, Edvi Henrietta, Orosz Róbert, Endrődy Krisztián, Bajomi Nagy György, Horváth Ákos egyszerűen nagyszerű.
Nem az általuk elénk rakott tükör a hibás. Mi vagyunk a hunyók. Az ökörcsorda balgái.

Udvaros Dorottya, Fekete Ernő, Kéri Kitty, Simkó Katalin – a Mediszin Kft. és az Orlai Produkciós Iroda (OPI) jóvoltából – John Patrick Shanley (1950; Oscar-díjas amerikai forgatókönyvíró, rendező) Kétely című színművét hozta el Savariába. Pelsőczy Réka nagyigényű, kifinomult rendezésében.
Az egyházi iskola igazgatónője mindig, mindenkiben/mindenben kételkedik. Pontosabban: az ő saját dolgain kívül. Benne, önmagával szemben: soha, semmikor, semmilyen aggály, szkepszis, skrupulus, gyanú(per), bizonytalanság, habozás, tétovázás, tamáskodás, hitetlenkedés, bizalmatlanság nem ébred.
A tévedhetetlenség nagyasszonya. (Anno volt férjnél.) Maga a tökély.
No, hát mi a saját bőrünkön érezzük időről-időre az efféle autokraták ember- s népmentő küldetését. Magyarán: mindennek/mindenkinek, ami/aki tisztaság a leigázását, az eltiprását.
Udvaros Dorottya félelmetes Aloysius nővér. Egyházi, egy házi sátán. Akad(t) kikről mintát vennie korunk egyik legnagyobb honi színművésznőjének. Borzongunk.
Flynn atya a Szombathelyről indult, szintén zseniális Fekete Ernő. És most „átmegyek Aloysius nővérbe”, merthogy amikor anno, a Ki mit tud? vasi döntőjében gimnazistaként remekelt, azt állítottam/írtam róla, nagy színész lesz. Sok mindenben tévedtem (nem győzök eleget pironkodni), de, kérem szépen, ebben, s egyáltalán, tehetség-felismerésben: nem! Fekete Ernő most is jóval fölülmúlta „a szakvezetés elvárásait”; velünk/bennünk marad.
Mondanám, de hiszen a mi kutyánk kölyke; csak e régi/igaz szólásnak ne lenne olyan kénköves íze-bűze!
A fiatal nővér szerepében Kéry Kitty. Él. Sugárzik. Hát, ilyen csoda létezik?!
A bevándorló diák anyjaként Simkó Katalin mindazt a szörnyűséget, kínt is érzékelteti, amit a kiközösítetteknek – merthogy az elbutítottak képtelenek a befogadásra - el kell itt és ma viselniük/szenvedniük. Nem csoda, ha a legelső adandó alkalommal – az itt(hon) rekedtek mélységes fájdalmára/szomorúságára – menekülni kényszerülnek.

(SZÍN)Művészet. Jordán Tamás, Szabó Tibor, Szerémi Zoltán s Lukáts Andor rendező szintúgy méltó e fogalomhoz. S ahhoz a darabhoz, melyet Yasmina Reza (1959; francia író, színésznő) alkotott. Dettó: Művészet a címe. Komédia a műfaji megjelölés. Ez annyiban érvényes, mint mondjuk temetésre: vígjáték. Végjáték helyett.
Három barát közül a legtehetősebb méregdrága viaszfehér olajfestményt vásárol. A tejszín számtalan rányalatával (a laptop „viszi” az ujjamat félre/félve; pardon!), szóval árnyalatával.
A király meztelen.
Ki, miképpen meri, szeretné, akarja, tudja ezt megmondani?
Vagy ez „csak” egy - újabb - tiszta lap? Afféle kihívás? (Provokáció?) Lehet újrakezdeni a létalkotást, megint?
Fölbukkan egy fogalom: próbaidő. A barátságot illetően (is).
A művészetről, egy műalkotásról – bármiről/bárkiről - feketén-fehéren kiállíthatok-e bizonyítványt? S az éppen aktuális hatalomgyakorlókról? Érvekkel. Hogy, uram bocsá’: deformálódtak.
Hol van az egykori patyolattisztaság? Ha egyáltalán.
Ez meg amaz, ezért meg ezért helytelen! Példákkal. Független európai, amerikai, távol-keleti világklasszis szakemberek bevonásával vizsgálatot javasolok, teszem azt, korrupció-gyanús ügyleteikben.
Mert hiszen értü(n)k haragszom, nem ellenü(n)k!
Tisztázzák magukat!
Meghallgatnak-e? Elmerengenek, elgondolkodnak? Nem torolják meg, hogy másképpen vélekedem erről, arról, amarról?
De vissza a próbaidőhöz! Hoppá, hiszen bizonyos ételemben próbaidő ez a mi kis földi utazásunk. Ha alaposabban kapirgálunk, az itt-lét vetületei tárulnak elénk. Ne kerteljek: terítéken a felelősségem. Miképpen állok helyt eme ajándék próbaidő(m)ben?
Kussolok, sumákolok, emígy-amúgy halandzsázom, benyalok ezért-azért, avagy: karakán maradok?!
Vagy megkenhető. Picikét. Aztán elkap a gépszíj.
Serge, a műgyűjtő: Jordán Tamás. Azt is sejteti: mikor vágom át – akasztom hasba - önmagamat is? Mikro füllentések, galaktikus hazudozások. Aki ellentmond, azt leírom. Isten vagyok.
Marc, talán hihetnénk ellenzék(i)nek, a szintén brillírozó Szabó Tibor. Az árnyalatok, az árnyalatnyi változásaink is mennyire sokat mondók, túlmutatók.
Yvan, a nyájas – ez is kulcsszó: nyájas (nyálas?) – a mindig és most is remek Szerémi Zoltán. A békítgető. Hinta-palinta.
De hol vannak az igazi hídépítők?
A három színművész hibátlan. Hihetetlen, mennyi vetületet képesek vázolni. Lukáts Andor emberi-művészi kvalitása szintúgy megkérdőjelezhetetlen.

Élmény-gyűjtögető életmódot folytat az ember. S míg megkap(hat)ja az érzelmi, a gondolati ínyenc betevőt: színművész(et)i falatkákat ízlelgethet, kóstolgathat, megemészthet/földolgozhat, illeszthet/beépíthet, s (még) képes folyamatosan elemezni önmagát, a világot, nem rest folyton-folyvást korrigálni, meg tud újulni, addig talán/reméljük, túl nagy baj nem lehet - színi élményekkel megerősített - tartóelemeivel.

                                                     2017. december 3-5.
 

 

 

 

 

 

 

2017. november 26., vasárnap

Hétköznapi őrületek - kiadós önismereti tréning a Weöres Sándor Színházban

 
Petr fürkészi önmagát s a világot.
„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve /nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit száz ezer ős szemlélget velem.” (József Attila A Dunánál – 1936)
Miképpen tudná teljesíteni küldetését?
Őt még nem szippantotta be a bulvárlét. Nem az a típus, akit gyurmaként alakíthat/nyomoríthat a hatalom s a szűkebb-tágabb környezet.   

Alapos önismereti tréning Petr Zelenka Hétköznapi őrületek című színműve - Hamvai Kornél fordításában, Réthly Attila rendezésében - a szombathelyi Weöres Sándor Színházban.
Az ember kudarcáról szól. Meg a csodájáról.
S akkor „robban” igazán, amikor a néző a teátrum falain kívül vizsgálja önmagát, (v)iszonyrendszerét.
Akkor most mi is van?
A jeles Bányai Kelemen Barna Petrje nem adja fel. Körülötte majd mindenkit ledarál a hétköznapi őrület műtrágyaaprítója. S köpi ki a bakelit-port/pórnépet a semmibe.
Nejlonklíma.
Nincsenek miértek, nincsenek kételyek.
Nihilköztársaság. Boldogtalan balgákkal.
Meg a markukban röhögő (geng)szteroidokkal.
Bányai Kelemen Petrje nem nyugszik bele abba, hogy e foci-/földlabdán szétrohad minden.  
Hát; innen – lenne – szép nyerni!
Petr kicsi/t/ Jézus. Megváltó.
S ha neki sikerül (színházban/mesében nincs lehetetlen), miért ne próbál/hat/nánk meg mi is?
Petr anyja: a kivételes Németh Judit. Apja: a remek Mertz Tibor. Mokka, a barátja: az elementáris Kálmánchelyi Zoltán. Jana: a példás Gonda Kata. Kicsúszik alóluk az egészséges táptalaj; príma komédiásként mesterien, művészien érzékeltetik.
A most éppen cseperedő generációkat miképpen is kellene arra ösztönözni, hogy felismerjék: ez búza, az ocsú? Miként viszonyuljanak testükhöz, lelkükhöz, szellemükhöz? Felskiccelünk-e, na, jó: megsejtetünk-e irányítópontokat, amelyek egyrészt vonzóak (lehetnének) számukra, másrészt eligazodni, létezni, boldogulni segítenének? A számtalan, majdhogynem végtelen váltást/változást tudják – sérülésmentesen, mi több: épüléssel - földolgozni. 
Hess: önimádat, önzés, önérdek!
(A pedagógus pattan ki belőlem meg a szülő. Vagy még inkább: a saját útját – mindörökké? - keresőé-kutatóé.)
Nagy Cili, Bálint Éva, Hartai Petra, Orosz Róbert, Balogh János, Horváth Ákos remekel. Olykor bele-beleborzongunk.
Éva, a kirakatbábu – a sokszínű Matusek Attila. A minden vágyat kielégítő plasztik-baba. Egek!

A Hétköznapi őrületek önismereti tréningjét valamennyi tizenhat éven felüli honfitársamnak ajánlom.
Fürkészni önmagunkat. A világot. Kapiskálni ezt is, azt is.  
„s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.” (JA)
                                        2017. november 26.  

2017. november 23., csütörtök

Emberművész/művészember - A Jóisten éltesse Törőcsik Marikát születésnapján!

 
Példakép. A mostani zivataros időkben még inkább.
Újjászületés-sorozata bámulatos. Káprázatos.  
Hatvankét esztendeje – a Körhinta-keringő óta - folyamatosan szembesít önmagunkkal, e világgal, s inspirál: nem szabad föladni!
Még szép! Ezeknek /a mindenkoriaknak/…
Merthogy az élet igenis: csodálatos! Hogy nehéz, s nap, mint nap meg kell küzdenünk az örömpillanatokért?  Meglehet: így vál(hat)nak azok valódi kincseinkké.
Milliók-milliók Marikája. Nincs olyan érzékelés-/tudatréteg, melyekbe ne jutna el játszi könnyedén; mindenkihez - magától értetődően - bejáratos. Meghitt otthona van bennünk, s mi Vele érezzük magunkat itthon.
Európában. E földtekén.
Tiszta. Egyszerű. Pontos.
Önmagunk megismerésére, egymás értékeinek felismerésére, a másság becsülésére sarkall.
Emberművész. Művészember.
Lehajtott fejű teli kalász. Kifogyhatatlan lét-/éléstárunk.
Mindenkori megtartónk.
Példakép.
                                         2017. november 23.

 

 

 

 

2017. november 17., péntek

Holt költők társasága (HKT): hit, közösség, tolerancia - Funtek Frigyes, Oberfrank Pál és Társaik teremtése a Veszprémi Petőfi Színházban

 
Ne tegyünk úgy, mintha különbek volnánk másoknál. S ne kelljen a háttérben/sarokban/kuckóban szoronganunk sem, mintha alávalóbbak lennénk a másiknál.
Isten/Jahve/Allah színe előtt egyenlők vagyunk. 
A nézőpont kifejezés egyes száma – sokunk számára legalábbis - értelmezhetetlen.
Tehát: nézőpontok. Szempontok. Néző- s látószögek. Álláspontok. Felfogások. Beállítottságok. Aspektusok. Megközelítések. Vélemények.
Perspektíváink.
A harmadik világégés jeges elő-fuvallatakor még inkább. Amikor a robotok már-már rombolni is képesek (nem önszántukból), s némelyek komolyan fontolgatják a tényleges emberfej-átültetést. Holott leginkább a képzeletünket/gondolatainkat/érzéseinket kellene spannolni: legyünk képesek belehelyezkedni sokak, a lehető legtöbbek lényébe, sorshelyzetébe! Nézzünk csak onnan is körül, s lássunk!
Mennyire-mennyire sokszínű – gyönyörű - az ember!
Igaz, abban sincs kivétel, hogy ne kellene mindnyájunknak küzdenie. Olykor vért izzadnia. Végső esetben akár saját testáldozatot hoznia. Nem csak papíron/laptopban.
Ám előbb-utóbb, nem maradhat el a jutalom: a földközösségi boldogság.
Idea? Az. Lényegünket inspiráló, kiteljesítő, megtartó. Röpítő.

Tom Schulman Holt költők társasága című drámájának – 2017 őszi - európai bemutatója elképesztő siker a Veszprémi Petőfi Színházban Funtek Frigyes rendezésében, Oberfrank Pál, Kurely László, Gaál Attila Csaba, Fülöp Tamás, Koller Krisztián, Szalay Bence, Hevesi László főszereplésével.
Természetesen nem feledhető az 1989-es film Robin Williams-szel, Peter Weir rendezésében, a forgatókönyvíró magától értetődően Tom Schulman volt. Erősítette bennünk a szabadságvágyat, ami egyébként is gejzírként tört föl belőlünk az akkor még rendszerváltásnak remélt időszak Közép-Európájában. Nem sejthettük (akadtak ugyan kivételek), hogy hamarosan újra autokrata lesz itt a rezsim, s a párthűség, az alattvalóság, az irányíthatóság, a szolgalelkűség koordinálja ki-ki helyzetét. S bár a hagyományt, a becsületet, a tisztességet, az érdemet, a fegyelmet szajkózza mostanság is a hatalom, e szavak bulvárbuborékok, csak arra használatosak, hogy elkápráztassák/félrevezessék a bamba hadat.
Korszakos előadás a veszprémi Holt költők társasága. Miközben ott vagyunk a Welton Akadémián, saját dolgaink kerülnek terítékre.
Egyetlenegy hamis hang, kép sincs.
E műalkotás teljes egész.
Valóság.
Milyennek kellene lennem, s maradnom? Annyira pontos, megbízható Funtek Frigyes tükre, hogy belé-belépirul az ember, máskor meg be-beindul légzőszerveink csapadékképző rendszere. Nyelünk, miközben bólogatunk/mosolygunk, hogy mennyire szükségünk is van minderre, e kirekesztést sugalló/sulykoló/magasztaló, sokkolós, hátborzongató érában.
John Keating tanár úr: Oberfrank Pál. Az önmagunkban önmagunkat eligazítani segítő pedagógus. Bensőnk mestere. Aztán a viszonyulási pontoké, meg, te jó ég, mi mindené!
Kételkedem, tehát vagyok.
Itt és most. Tudjuk: múltat s jövendőt, de mi lesz velünk – veletek, gyerekek, diákok, korosabbak: maholnap?
Esküszünk, esküszünk, hogy kukaceledelek nem leszünk!
Még szép!
A fiatal színművészekből árad, hogy külön-külön s együtt, csapategységben szintúgy rendkívüli átadó-képességűek. Precízek, s a ritmust annyira érzik, lüktetik, továbbítják felénk, hogy képtelenség (lenne) áramkörön kívülinek maradni.

Velem, veled, ővele, velünk, veletek, velük.
Együtt. Közösen.
Lesz-e belőlü/n/k Isten fia, emberfi: vagy sem?
Ha már megteremtődtünk. De önmagunkat tovább tudjuk-e, merjük-e építeni? Olyanná, hogy érdemessé válhassunk arra, hogy megfogják a kezünket azok, akik – szintén - hisznek a sokszínűségben, egymás megváltásában, a befogadásban.
Az egyetemes, a földközösségi boldogulásban, boldogságban.
A lényünket, lényegünket inspiráló, kiteljesítő röpülésben.

                                           2017. november 17.

 

 

 

2017. október 20., péntek

Törőcsik Mari és Társai olvasztják bensőnk jegét/Aurora Borealis - Hernádi Juditék is ezt teszik/A félelem megeszi a lelket

 
Északi: borealis, nordikus. Fény: világosság, derű. Aurora Borealis – Északi fény: Mészáros Márta (Filmteam).
Félelem: aggodalom, rettegés.  Megeszik: felzabál, elpusztít. Lélek: szentlélek, ember-lényeg. A félelem megeszi a lelket – Rainer Werner Fassbinder/Alföldi Róbert (Kultúrbrigád/Átrium).
Mindkét műalkotás a bennem lakozó szörnnyel vívott irdatlan, folyamatos hadakozásaimról (is) szól. Behódolok-e a sátánnak, avagy a teremtő jó(m) előtt bontom le legbensőbb drótkerítéseimet?
Rajtam múlik.
Felelnem kell a világ, a Jóisten színe előtt.

Szerelem, szerelem…
Ötvenes évek. A haza kirekeszti, kitelepíti s bekeríti a honfitársakat.  Nem a mieink. Idegenek. Ellenségek. Csak. Nincs más (ki)út: menekülni. Drótvágás a kerítésen. A fiút megölik. A lányt meggyalázzák orosz zubbonyosok. Bécsben befogadják. (Nem első blikkre). Jóakaratúak mindenütt teremnek.
Hetvenes évek. Három (nagy)gyermekes, „árja” takarítónő szinte kirekesztve Németországból/-ban. Magányba zárva. Marokkói fiatalember: semmibe se veszik. Munkaereje kell, lénye nem. Egymásra lel a két kitaszított. A farkas falka rájuk veti magát; kis híján széttépi őket. Befogadni tudók azért itt (ott) is akadnak.

Törőcsik Mari a főszereplője az Aurora Borealisnak. Elképesztően hiteles. Fénylő. Csoda. A másik főszerepet – a lányát – megélő, szintén elementáris Tóth Ildikó így jellemzi Marikát: nem játszik, teremt.
Ott/itt van az egész lénye, élete előttünk. Nem tudunk s nem is akarunk betelni vele 1955 óta. Ezekben a napokban, órákban egy ország próbál hinni a csodában, s reménykedik, hogy adassék Neki még további földi lét! Jóllehet, persze, hogy tudjuk: halhatatlan. Amíg filmművészet létezik, amíg még lesz e bolygón szellem, érzelem, értelem, addig Ő hat.
A jobbik énünkért küzd szakadatlanul, rendületlenül!
Megrendítő s felemelő, hogy mint mindig, a legkiválóbb művész-utódjaival láthatjuk az Északi fényben is, akikkel együttszárnyal. Száguldanak az univerzumban.  Vonzva, húzva magukkal bennünket. A fénylő(bb) énünket. A már említett Tóth Ildikóval, s a fiatalkori főhőst - Máriát (Törőcsik Marit) - megszemélyesítő rendkívüli Törőcsik Franciskával: mesterhármas! Mészáros Mártával: mesternégyes!  S Cserhalmi György, Fekete Ernő, Wunderlich József: hű Törőcsik Mari-követők. Szintúgy iránytűk.
Akárcsak a bámulatos, briliáns Hernádi Judit (most takarítónőként) A félelem megeszi a lelket című szerelmi történetben, az Átrium Színházban (Budapest, Margit körút 55.). A nullaként, társadalmon kívüliként sem kezelt, pondrónak is csak alig-alig tartott asszony majdhogynem hontalanabb, otthontalanabb, kitaszítottabb idehaza/odahaza, mint az idegen, akit Bányai Kelemen Barna tökéletesen, magával ragadón, alázattal, hűen mutat föl/be. S a Törőcsik Mari által felénk s belénk sugárzott tisztaságot árasztja, a bonyolultságban az egyszerűséget keresi és találja is meg Parti Nóra, Bercsényi Péter, Mihályfi Balázs, Szatory Dávid. Alföldi Róbert pontos. S a bensőnkben az eddig szunnyadó csillagot (alvó vulkánt?), a befogadó énünket élesztgeti, biztatgatja, teszi szerethetővé magunkkal bennünk; másokkal, sokakkal, egyre s egyre többekkel.

A bennem lévő északi-sarki jeget olvasztja az Aurora Borealis s A félelem megeszi a lelket.
Rajtam múlik.
Felelnem kell a világ, a Jóisten színe előtt.

                                    Harasztifalu, 2017. október 20. délutánján

2017. október 12., csütörtök

Trágyadomb vagy szárnyalás? - Bajomi Nagy György tündöklése s a "főhős" bukása az Oblomoff-ban; Szombathely, Weöres Sándor Színház

 
Akár bagatellnek is elkönyvelhetnénk a WSSZ legújabb bemutatóját, ha a saját földi létezésünket is csekélységnek fognánk föl. Ám Mihail Ugarov Oblom-off című színművének szombathelyi változata Valló Péter rendezésében (dramaturg Duró Győző) alaposan fölpiszkál/hat/ bennünket, már ha nem csupán vegetatív vibráció-sorozatnak tekintjük földi állomásunkat.  Hanem feladatnak. Küldetésnek.

Meddig húzható-halasztható a felnőtté válásunk? A saját kis belső – már nem is gyermeki, hanem gyermekded – világunk kényelméből mi tud bennünket kirobbantani? Rá tudunk-e állni arra a sínpárra, ami számunkra kijelöltetett? Aztán meg föl tudunk, merünk, egyáltalán akarunk-e jutni arra a gépmadárra, amellyel szárnyalhatunk másokkal együtt?!
Ide nekem/nekünk az oroszlánt is! Holnapra megforgatjuk az egész világot!
Vagy ej, ráérünk arra még?! – mindenre, mi építés, alkotás, teremtés.
Bajomi Nagy György (BNGY) játssza az énemet, Oblomovot. Hogy a csudába ismer, érez ennyire engem?
Feladvány vagyok. Rejtvény vagy te. Talány ő. Mi, ti, ők – szintúgy. Több sorsidő is kevés lenne a helyes megfejtések begyűjtéséhez, rendszerezéséhez, összegzéshez, etc., etc.
Rágódunk, szenvedünk, már csaknem teljesen belegabalyodunk saját magunkba, kis híján bele is döglünk.
És, egyszer csak: kapás van!
Csoda. Aphrodité.
Nincs mese, be kell dobni a ziccert! Szakadjon le az a fránya gyűrű palánkostul!
Képes vagyok-e rá?
Ha nem: trágyadombra velem.
BNGY lenyűgöző. Fából vaskarika, hogy jutalomjáték a főszerepe, mozgósít, összpontosít, nyargal, röpül - a figura pedig: elhullik.
Trokán Péter inasként segít, hogy minél jobban belénk hasítson: nézzél magadba! Az orvos, Kálmánchelyi Zoltán is átesik a „gyermekbetegségeken”, de csak-csak rátalál az útjára (mi ne tudnánk, mennyi kanyar meg szakadék fenyeget?), Szerémi Zoltán, a barát is ezernyi vetületet érzékeltet.   
Olga – Józsa Bettina egyetemi hallgató. Bele lehet/ne/ zúgni. És ő sem jégcsap. Olvadna, de végül minek, amikor Oblomov egyszerűen beszarik. Kapitulál a gravitáció előtt.
Hasíthatnák a levegőt; te jó ég!
Csonka Szilvia háziasszonya két lábon áll a földön. Vele is lehet/ne/ élni, de nem Oblom-off-nak, akinek potomság lenne meghódítani a mindenséget, csakhogy ő – kevéske ideig tartó föllobbanását leszámítva – elhasal. Öngólok sorozata. Csúfos vereség. Halál.

E bagatell a WSSZ-től felszít.
Földhöz ragadt kiszolgáltatottak, tét-lenek maradunk; vagy röppályára állunk, élünk?

                                                     2017. október 11-12.

 

2017. október 7., szombat

Zubin Mehta: mindörökké humanista - Az ENSZ Béke/Tolerancia díjasa és a Bécsi Filharmonikusok "kiegyezős" hangversenye a Müpában

 
Korunk legismertebb dirigense, Zubin Mehta (1936, április 29., Bombay/Mumbai) humanista, békekövet adott koncertet a Bécsi Filharmonikusokkal a budapesti Müpában, 2017. október 3-án.

Zubin Mehta az ENSZ Béke és Tolerancia életműdíjasa.  Németország nagykeresztjének birtokosa, Izrael-díjas, a New York-i Kennedy Center kitüntetettje.
Legelső ausztriai koncertjét 1956-ban - a határon átszökött honfitársainkat befogadó - menekülttáborban adta diáktársaiból verbuvált alkalmi zenekarral. Liszt Magyar rapszódiája is fölcsendült.
Bécsben 1958-ban debütált.
Megnyerte a liverpooli karmesterversenyt. 1960-tól a Montreali Szimfonikusok, 1962-től a Los Angeles-i Filharmonikusok zeneigazgatója 1978-ig.
„Egész pályafutását végigkíséri a vágy, hogy a zenén keresztül az emberek közötti megértést, a barátságos egymás mellett élést, az előítéletek legyőzését hirdesse.” (Figaro, 2014. március 25.)
Vallja: „A zene tényleg legyőzi a határokat. Ha a Közel-Keleten, zsidó és arab közösség előtt Beethovent vezényelek, a koncertteremben béke van. Nekünk, művészeknek sokkal többet kell tennünk azért, hogy azok az emberek, akik krízis helyzetben élnek, a zenén keresztül egymásra találjanak.”
1961-ben vezényelte először az Izraeli Filharmonikus Zenekart, amelynek 1969-től zenei tanácsadója. 1977-től zeneigazgató; jövő októberben búcsúzik az együttestől.
1978-tól 1991-ig a New York-i Filharmonikusok zeneigazgatója és vezető karmestere. Ilyen hosszú ideig ott senki sem irányított. Nyolc esztendeig a müncheni Opera zeneigazgatója. A legnagyobb „házak” - Metropolitan, Covent Garden, milanói Scala, Chicago - ünnepeltje.
1994-ben Mozart Requiemjét vezényelte – szarajevói muzsikusokból álló zenekar élén – a Szarajevói Nemzeti Könyvtár romjainál.
1999-ben Mahler Feltámadás-szimfoniáját dirigálta a Weimar melletti buchenwaldi koncentrációs táborban a Bajor Állami Zenekar és az Izraeli Filharmonikusok közös együttese élén.
Nem rejti véka alá: „Csodálkozom az izraeliek  türelmén, amit a jelenlegi kormány status quo politikájával szemben tanúsítanak. Semmi nem történik, semmi nem halad. Én, aki nagyon jól látom Izrael helyzetét a nemzetközi viszonylatban, azt mondom, nagyon elszigetelődtek”, mondta nemrégiben a Haaretznek adott interjújában. (Haaretz: „Izrael földje”; 1918-ban alapított újság, angol és héber nyelvű kiadása az interneten is olvasható.)

Diktatúrákban nem játszik.
Kedvező jel, hogy - újra - eljött hozzánk!
Mint mindenütt, a Müpában is az emberek közötti együtt érzés jegyében muzsikált a legendás múltú együttessel, amellyel szoros kapcsolatokat ápol. Négy bécsi újévi koncertet is dirigált (1990, 1995, 1998, 2007).  
1867-2017. Mi más is lehetett volna mostani kiállásának az apropója, mint a kiegyezés százötvenedik évfordulója?
Magának a szónak számos a jelentése: „egyezség, megegyezés, megbékélés, egyezmény, konkordátum, paktum, alku / kompromisszum, megalkuvás”.  (Magyar Szókincstár, Tinta Könyvkiadó – Budapest, 1998). Alighanem majd’ mindegyik értelmezés így-úgy érvényes az 1867-es kiegyezésre, akárcsak a mi saját, privát ki- s megegyezéseinkre.
Akad töprengenivaló.
Lényeg a lényeg: valószínűleg nem volt még arra példa, hogy a Bécsi Filharmonikusok Erkelt (Erkel Ferenc, 1810-1893) játszottak volna valaha is. Most az Ünnepi nyitányával kezdtek; a Himnusz és a Szózat egyik-másik hangja is fölcsendül benne.
Hazádnak rendületlenül!
Mehta sosem tagadta meg a gyökereit, mindig is párszinak, a perzsák leszármazottjának vallotta magát. Indiai állampolgár és az is marad mindhalálig. 
Ottani zenei alapítványa édesapja, Mehli Mehta nevét viseli (aki könyvelő volt, ám mégis csak megvalósította az álmát: hegedűművész/zenetanár lett, s megalapította a Bombayi Szimfonikusokat), kétszáz indiai gyermek köszönheti neki, hogy megismerheti a nyugati és a keleti - zenei - hagyományokat.
Fölcsendült Joseph Haydn (1732-1808) B-dúr sinfonia concertanteja. Az osztrákok és a magyarok, azaz a szomszédos népek barátságát jelképezve. Ringatózás. Optimizmus. Büszke tartás; de sohasem kérkedés és nem kirekesztés! Derű. Tréfa. Felhőtlen öröm.
Energia.
Mind e közben Zubin Mehta eleganciája, finomsága átitatta a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet. A közös lélegezni vágyás, a közösség-formál/ód/ás igénye, létszükséglete.
Simogatás lélektől lélekig.  
Szusszanás után Bartók Béla (1881-1945): Concerto. Az emigrációban, New Yorkban, menekültként – önként vállalt száműzöttként, migránsként, hiszen az itthoni kirekesztő, fasiszta légkörben rég megfulladt volna - alkotta meg 1943-ban, a második világégés derekán. A premier 1944. december elsején volt. (Bartók a végét ’45 februárjában újraírta – mindkét változat élő; forrás: Wikipédia)
Gyökerek. Népi-nemzeti ihletettség.
Az otthontalanság kibírhatatlansága. Bődületes honvágy.
Szorító magány. Szaggató sóhaj.
Árván marad a pásztorsíp.
Sistergés. A mindent elnyomó bitangok hangzavara.
Apokalipszis.
A negyedik tétel, „a félbeszakított közjáték, amelyben a kíméletlen erőszak és a tönkresilányított hazafias eszmények tragikusan egyenlőtlen küzdelme zajlik”.
Miközben egy honfiú – géniusz – igaz hazáért kiált!
Bődületesen aktuális Bartók – Zubin Mehta! Pulzusunkon tartják az ujjaikat, diagnoszta-fejedelemként.
Nekik hiszünk.
A zárótételben fokozható a fokozhatatlan. Pokol. Gomolygás. Fékevesztettség.
Hát, de mi mégiscsak itt(hon) vagyunk. És maradunk.
S utóbb, amire még nem volt példa, s ezt a vélekedést nyugodtan fogadjuk csak el Csengery Kristóf szakírótól: Bartók e művét koncerten még soha nem követte promt ifj. Johann Strauss (1825-1899) Kék-Duna keringője.
Ugye, mégiscsak, lehetséges boldogulni, boldognak is lenni e Kárpát-medencében?!
A közös itt-létezésünk gyönyörűségére ébresztett rá Mehta és bécsi csapata.
S arra éppúgy, hogy ne söpörjük újra meg újra a szőnyeg alá a akna-szemetet.
Magyarnak, jó szomszédnak, európainak, glóbusz-szívűnek tudjunk, merjünk maradni.  

Zubin Mehta végtelenül szerethető személyiség. Bizonyára több ezren lehetünk, s vagyunk így: mikor (kétszer éreztem) találkozott a tekintetünk, a ráadás időszakában (ez is „bécsi szeretet-szelet: nass” volt), tapsvihar idején: biztatása ekképpen is áramlott felém/felénk. Belém. Belénk.   
Hogy ne adjuk fel, hiszen ő sem teszi, hogy a csudába is tehetné - nyolcvankettedik évében sem.
Határtalan humanistaként. Békekövetként.
Isten követeként. Küldötteként.

                                                       2017. október 4-7.

 

 

 

 

 

 

 

 

2017. október 3., kedd

Hamlet/ifj. Vidnyánszky Attila, Eszenyi Enikő/rendező: LENNI - Budapest, 2017, Vígszínház

 
Vígszínház, 122. évad. A teátrum fennállása óta először mutatja be Shakespeare Hamletjét (1600-ból), néhány nappal a 2017. október 6-diki országos gyásznap előtt, Eszenyi Enikő rendezésében.
Marton László ugyanitt vitte színre Dés-Geszti-Grecsó A Pál utcai fiúk-ját (amit eddig mintegy százezren láttak). A premier tavaly, az ’56-os forradalom november 4-diki szovjet/orosz megszállás hatvanadik évfordulójának másnapján, 5-én volt.
Hamlet. Nemecsek.
Lenni – a földi küldetésüket teljesítve győzelemre viszik az igazságot – vagy nem lenni; hiszen itt-létüktől hősként mernek megválni.
Ekképpen: LENNI.

Féltjük a tyúk-szaros életünket. Rettegünk a kaszástól.
Hamlet: „…A halál: az alvás; talán álom – itt a gond: / hogy milyen álmok jönnek a halálban, / mikor az élet gubancát leráztuk, / ez meggondolkodtat – ezért van az, / hogy hosszú életű a szenvedés. / Mert ki tűrné a sok szégyent, csapást, / zsarnokságot és nagyképűsködést, / lenézett szerelmet, kijátszott törvényt, / a vezetők arcátlanságait, / a csöndes embert érő száz rúgást, / ha nyugalmát megadhatná magának / egy puszta pengével? Vinnénk e terhet / izzadva, nyögve egy életen át, / ha nem félnénk, hogy mi lesz azután, / az ismeretlen országban, ahonnan / még nem tért meg utas – ez visszatart; / inkább az ismert rosszat tűrjük el, / mint hogy fussunk a nem-ismert felé. / A lelkiismeret így kényszerít / Mindenkit gyávaságra; így lohasztja / az akarat természetes színét / sápadt-betegre a meggondolás; / a nagyravágyó, szép vállalkozások így futnak zsákutcába, csúfot űzve / a ’cselekvés’ nevéből.”
Majd Hamlet észreveszi Ophéliát, s így szól csendesen: „Tündér, imáid értem is szóljanak!”
Hiszi a Jóistent. Amikor megölhetné a gyilkos királyt, s az éppen imádkozik, morfondíroz: „De akkor mennybe megy - / miféle bosszú ez? … Gondoljuk el: / egy gazember megöli az apámat, / és én, egyetlen fia, a gazembert / a mennybe küldöm. / Nem bosszú ez, hanem szép jutalom. / …Hát milyen bosszú az, / ha ezt, itt, lelki tisztulás közben / küldöm el, mikor úgyis útra kész? / Nem.” (Nádasdy Ádám fordítása. A Vígben a magyar szöveg Forgách Andrásé, aki Vörös Róberttel együtt készítette el e friss változatot.)

A hazájától távol tanuló fiatalember édesapját odahaza megöli a nagybátyja, akihez ripsz-ropsz hozzámegy az anyja. Halotti tor/lakodalom. A srác megérzi, bűzlik valami. Apjának szelleme – és/vagy: isteni sugallat - tudatja vele, sejtései nem alaptalanok. Ne maradjon tétlen! Ő teljes bizonyságot akar, ezért kiugratja a nyulat a bokorból. Trónbitorló bácsikája elbukik.
De csitt; hajítsuk vízbe - itt és most - a vasmacskát! 
Nászlakomát említettünk; a zseniális vígszínházi verzióban: töke van a menyasszonynak! Dánia (új) királya s Hamlet apjának Szelleme egy s ugyanaz az illető. (Hegedűs D. Géza)
Megtörténik a gyilkosság, igaz; így-úgy megspékelve aljasságzuhataggal.
De: egyetlen személyen belül.
Lekaszabolja az egyik, a jobbik ént a gonosz másik.
A hitvány ördög végérvényesen, mindenestül kiirtja magából az Embert.
/Meglehet, legbelül mindig is hétpróbás gaz volt, csak ügyesen titkolta; ideig-óráig talán még önmaga előtt is./
Megvan mindehhez az asszisztenciája. Gertrud királyné, Polonius főtanácsos, a benyaló Rosencrantz, Guildenstern, a pap, etc., etc.
Elvonulva kiönti lelkét(…) Claudius-papa: „A én bűnöm szaga az égre bűzlik, / átok van rajta, az ősi, az első - / az, testvérgyilkosság…
Vétkeztem, megvolt – de milyen ima / illik ide? ’Bocsásd meg azt, hogy öltem’?... / Lehetetlen, hisz most is az enyém / mindaz, amiért gyilkos lett belőlem: / a koronám, a becsvágyam, királyném. / Kaphat az ember bűnbocsánatot, / míg élvezi bűne gyümölcseit?”.

Ezer bocsánat a szokottnál több idézetért, de ha behelyettesítjük mostani viszonyainkra Shakespeare töprengéseit, fejtegetéseit, miután előkerestünk itt-ott megbúvó Hamlet-köteteket - melyeket legfőképpen a vígszínházi előadás hatására fogunk menthetetlenül ronggyá nyűni - rájöhetünk: Shakespeare költő- s látnokfejedelem (1564-1616) bármelyik korszaknak pimasz-igaz, patyolat tiszta forrása.
Csupán szirmokat, virágokat jelezhetünk e dolgozatban; egek, hol az egész koszorú?
E lángelme olyan egyetemes emberi alapművet: szent írást alkotott, melyben nemcsak aktuális kételyeinkre, kérdéseinkre, de a válaszokra, a megfejtésekre, a megoldás-lehetőségekre is rábukkanhatunk. Ha akarjuk. Ha teszünk érte. Ha nem rezelünk be.
Shakespeare „honlapja” a tegnapunk, a mánk s a holnapunk.
Mi másért nyúlt volna e remekért Eszenyi Enikő?
Aligha volt rá nagyobb szükségünk bármikor is, mint e harmadik évezred második évtizedének Európájában. S csak nyugodtan tágítsuk a teret: világméretű e 2017-es látlelet. Modern, mikro s makro.
És mindez mégsem lenne elegendő, ha nem volna Hamletünk: ifj. Vidnyánszky Attila. Olyan, mint egykor lehetett a lánglelkű Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Gábor Miklós, Kálmán György, Mensáros László, Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc. A már említett Hegedűs D. Géza (Claudius-szellem), s Börcsök Enikő (Gertrud), Kútvölgyi Erzsébet (Sírásó), Venczel Vera (Sírásó cimborája), Fesztbaum Béla (Polonius) a Vígszínház eddigi - mindenkori - legnagyobbjainak továbbéltetői egész valójukkal, létezésükkel. De jó volt látni a közönség soraiban közösség-társukat, Halász Juditot, aki a folyamatosan épülőt-építőt szintúgy jelképezi!
S minden-minden hihetetlen horderejű! Precizitás, pontosság, rend Feszítettség és szabadság. A kreativitás kreativitása, az interaktivitás magától értetődősége. Az együvé tartozás, az iszonyú stabil egység-akarás – a közös tettvágy! A valószínűtlen valósága. A szembekapaszkodás bátorsága, hajtóereje.
Díszlet – Antal Csaba. Jelmez – Pusztai Judit. Zene - Michal Novinski. Video - Szöllősi Géza. Szcenika – Juhász Zoltán. Fény - Csontos Balázs. S valamennyi alkotó: társ!

Hajduk Károly „hamletes színésze” éppen úgy erősség.
„…Színházba hát: / fogjuk meg a király bűntudatát!” – bíztat Hamlet/Vidnyánszky. (Ez is Nádasdy-, s nem Forgách-fordítás.) De hiszen mi ezért járunk teátrumba, ez hajt bennünket oda, nemde?! Jó, hát könnyezni sem utolsó meg muníciót spájzolni se kutya; de szinte a legfőbb, hogy minden, mi másutt s máskor nem /vagy nem feketén-fehéren/, az komédiaházban - egyelőre még - ábrázolható, leleplezhető.
Nem babra megy a színjáték!
S a jó Horatio: Király Dániel. Aktor ő is a legjavából. A féregtengerben szinte az egyedüli, aki Hamlet/Vidnyánszky/Hősünk szívét erősíti, s akihez, mint igaz baráthoz, így szól:
 „… - Tudod, / mióta lelkem választani képes, / és emberek közt különbséget tesz, / téged a sajátjaként megpecsételt. / Te elbírsz mindennel; mindent kibírsz; / a Szerencsétől ütést és jutalmat / egyformán jól fogadsz; boldog lehet, / akiben indulat és bölcs ítélet / ilyen kiváló arányban vegyül: / ő nem síp, amin a Sors ujjai / kedvükre játszanak…”. S Horatio annak letéteményese is, hogy az utókornak pontosan beszámoljon arról, ki, mit, hol, hogyan, miért tett.  
S a szerelem…! Réti Nóra egyetemi hallgató kívül s belül csodás Ophelia. Apja eltiltja Hamlettől, ettől totálisan elbizonytalanodik, holott bődületesen szerelmes. Hamlet teljesen belezúgott (volna), de az igazság-, a LENNI-vágy oly’ erős, ösztönző, s annyira igénybe veszi; persze adhatna (jóval több) erőt neki akár Ophelia is, Horatio mellett, vagy inkább vele együtt, de valahogy túlontúl sok a kuszaság. Polonius papa ilyen-olyan aknamunkája, a királynő meg a gaz országló sem éppen tiszta ez ügyben /sem/; ez az igen-igen érzékeny leány persze, hogy megőrül. Belepusztul. Réti Nóra megérdemli ezt a pályarajtot; a Víg-közönség köszön(t)heti őt.

Háború volt Hamlet idejében. Az van ma is. Egyre pusztítóbb.
A Vígszínház színpadán sincsen ez másképpen.
S hozunk-e áldozatot, s ha igen, mekkorát, hogy megállítsuk a további szenvedést, vérontást?
Hamlet nem habozott – ahogy a drága jó Nemecsek sem.
Földi küldetésüket teljesítve győzelemre vitték az igazságot.
Pedig korábban Hamletünk még így ostorozta magát:
„Micsoda barom vagyok!... Szép dolog, / hogy én, egy meggyilkolt apa fia, / kit menny és pokol bosszúra tüzel, / csak rinyálok itt, mint a fürdőskurva, / és szitokkal könnyítek magamon, / mint egy mosónő! Jaj, hányok magamtól!...-” (Nádasdy Ádám fordítása)
Aztán mégiscsak mer. Lenni - vagy nem lenni; itt-lététől hősként mer megválni. S ilyképpen: LENNI.                           
                                                     2017. október 2-3.

2017. szeptember 30., szombat

Megváltásra várva - Éjjeli menedékhely /Győri Nemzeti Színház/; Vőlegény /Szombathely, Weöres Sándor Színház/

 

A lepusztulásnak, a mélybe zuhanásnak vannak fokozatai. S hogy kinek mi jelenti a gödör legalját?
Amikor a saját bőrünkön érezzük az ereszkedést. A gravitációt. A becsapódást. Amikor itt az e világi vég.
S mind e közben, mégiscsak, valamiképpen: történhet-e csoda?
Emberi, természetfeletti/isteni.
Miért zárnánk – s mért is ne használnánk - ki ezt a (legeslegutolsó) ziccert?
Gogol Éjjeli menedékhely című drámája Győrben, Szép Ernő Vőlegény című színműve Szombathelyen járatja körbe velünk, bennünk a múlt században papírra vetett „lenni vagy nem lenni” témát, gondolat-, érzés-sorozatot, mely legalább annyira aktuális mostanság, mint volt az 1900-as évek elején, az első világháború kitörése előtti „békeidőkben”.

Valló Péter rendezése tárja elénk Makszim Gorkij (1868-1936) mai Éjjeli menedékhelyét a Rába-parti város Nemzeti Színházában. Lét-periféria, zsákutca; ki(k)re számíthatunk a legmélyebb bugyrokban? Lehet-e jót tenni? Mi a jóság? Miért alakul(hat) ki bennünk förtelmes gonoszság, amikor szembekerülünk a nyomorúsággal? – kérdezi hazánk egyik kimagasló színházi organizátora, aki Gorkijjal és a remek karban lévő győri színi csapattal a szolidaritásunkra apellál.
Megdolgoztatják a nézőt. Már aki hagyja.
S elindít(hat)ják belső vetítőnket, hogy az ekkori/akkori életsnittünket vizitálhassuk, az egyik-másik-harmadik képet kinagyíthassuk, kimerevíthessük. Elemezhessünk. Ekkor vagy akkor, kinek, minek köszönhetem, hogy képes voltam (ha egyáltalán) túllendülni a holtponton.
A lepusztult munkásszállóra, részben pedig dologtalan-lakba zarándok érkezik. Nevezhetjük megváltónak. Vagy legalábbis: a megváltás ígéretének. Bedob valami jót a káoszba (Ottlik Géza után szabadon). Luka: Jordán Tamás. Nehezen megfogható, rendkívüli érzékenységű, jóságos figura; nem e világból való. Belecsöppen a sűrű közegbe, s empatikus, földöntúli(?) képességeinek köszönhetően mintha mindent s mindenkit tisztán látna. S ezt nem is rejti véka alá.
Recepttel is szolgál. Hogy aztán ki, miképpen reagál az ő megjelenésére, létértelmezésére, ténykedésére, küldetésére? Úgymond kiváltják-e az általa fölírt vényeket…?
De: amit ő megtehet, megteszi.
Jordán Tamás először lép nagyszínpadra szülővárosában (1943. január 15., Győr). Nyilván nem véletlen. Kellett hozzá Valló Péter meg Luka szerepe, továbbá az eltökéltség, ami mindenkor jellemzi: teremteni belőlünk /újra/ valakit. Itt, ott, amott. Bárhol. „Ha minden jó lenne, ha minden másképp lenne…” (JT). Aztán amikor Luka továbbáll, mégiscsak úgy tűnhet, hogy „…de úgysem lesz másképp” (JT).
Ám ez nincs így. Ezt a rendíthetetlen Jordán Tamás érzi s tudja.
Legföljebb a hatás – az élesztés, a (kár)mentés, az energiabomba – később fejti ki a hatását bennünk, velünk/általunk. Hiszen „ha az ember akármilyen, akkor is értékes”. Kis sámlin gubbasztva, fizikálisan kisemmizetten. Bárhogy.
Jordán Tamás győri missziója szívet s lelket melenget.
Amiként az is, hogy nincsen egyedül. Vérbeli társai akadtak ezúttal is. Csankó Zoltán, Dunai Csenge, Nagy Johanna, Molnár Erik, Simon Kornél, Menczel Andrea, Agócs Judit, Vincze Gábor Péter, Posonyi Takács László, Ungvári István, Kovács Gergely, Fehér Ákos, Jáger András, Pintér László és Pusztai Ervin.
Különösen közel áll a szívemhez Rupnik Károly. Most Klescsként lélegzik/él; anno Rómeóként (szintén Arrabonában) létezett. Hogy mind e közben mi mindenen kellett átbucskáznia; ezt csak ő tudhatja. A hetvenes évek második felében Júlia: Jancsó Sarolta volt. Rajongtunk érte. Ma tanít. Színészmesterséget - s színháztörténész is. De jó, hogy mindetten győztesek! Követendő példák.
Molnár Judit (Annaként) szintén igaz; egyszerű, tiszta, pontos.
S a menedékhely – „A mélyben” (1902-ben ez volt a dráma eredeti címe)  – Színésze: Sárközi József. Ég. A szavak elcsépeltek; talán a hosszú, nagy-nagy csend lehetne itt és most helyénvaló.

Szép Ernő (1884-1953) Vőlegénye ezúttal Szombathelyre, a Weöres Sándor Színházba érkezett, Mohácsi János rendezésében, Mohácsi István dramaturgiájával.
Egyről a kettőre szeretne jutni a négy gyermekes család. Ki akarnak csikarni picurka boldogságot a sorstól. Tengődnek. Egyik napról a másikra. Robotmunka éhbérért, partvonalon kívülre rekesztés, nihil. Aprócska (rész)örömök.
Miért lennének értéktelenebbek, mint azok, akik szétlopják a világot?
Van gerincük, talentumuk, humoruk, csak valamiképpen mégis csúsznak a mélység felé. Bődületesen nehéz kapaszkodni.
Talán ha Kornélkát férjhez lehetne adni fehér lovon érkező herceghez – minden jóra fordulna. Hát, újra s újra nekilendülnek, fölveszik a fapofát, fogadják a soros kérőt, eljátsszák, hogy „velünk aztán minden oké”…
A társadalmi gazság annyira nyomasztó: vérlázító. Milliókat s milliókat zsebelnek ki hazug hatalom mániások, akiknek soha semmi sem elég. Le akarnak radírozni néprétegeket. Juss: nuku, csak: kuss!
A WSSZ-ben Kornélka: Gonda Kata. Vasi kőszínházban még nem kapott ekkora szerepet. Megérdemelte. Megérdemeltük. Hibátlanul teljesít. Az izgalom, a reménykedés, a boldogságvágy – a csalódás, az újabb zuhanás/becsapódás, a megint krach; hiszünk neki. És akkor is vele vagyunk, lehetünk teljes mellszélességgel, amikor lázad, megkérdőjelez, kirobbantja saját forradalmát. Velem ezt már nem!
Addig üti a sorsvasát, amíg meleg – és tessék, nem hiába!
Rudink, a hozományvadász vőlegény szerepében: Orosz Róbert. Nem neki való a figura. És aztán? Parádés, akárcsak Gonda Kata!
Egy jó színész, hiszen benne van a szóban: szín, ész. Okosan gazdálkodik önmagával; nincs lehetetlen! El tud velünk – értünk – hitetni mindent! Olyan árnyalatokat képes kavarni saját készletraktárának eddig rejtve maradó, tartalékolt kincseiből, hogy csettint az ember/néző: a jó életbe, ez aztán igen!
S hogy mi mindenre kényszerülhetnek kortársaink, mi mindenre kényszerülhetünk mi, saját magunk csak azért, mert a rend fölborítói bitorolni akarnak mindent, mindenkit?!
Igenis föl kell lázadni. Képen kell őket röhögni. Átlátunk rajtuk.
Kornélka anyja: Vlahovics Edit. Végre, hozzá méltó szerepben! Ez így nem igaz, mert nyúlfarknyi megjelenéseikor is teljes világot prezentál.  Most anyaként egy bizonyos sors igaz, hű képét rajzolja meg; közben el-elfacsarodik a szívünk. Apa: Mertz Tibor. Igen, a végletekig vinni az ökörködést, nem venni tudomást a való világról, ami annyiszor csúffá tett, na, de kérem… Ám amikor kell, turbóztatom minden porcikámat, rohamra(…) indulok a gyermeke/i/mért!
Albert Zsófia (Mariska) él nővérként, Edvi Henrietta Duci hugicaként. Akárcsak Jámbor Nándor Zoli öcsköse, meg kis haverja, Matusek Attila. Kenderes Csaba Pimpije és Horváth Ákos néma szereplője is sokat „mondó”. Endrődy Krisztián Faterként a helyén van (korban nem, de ki nem tesz rá?), Németh Judit Gyengusnéként nem/sem mai színkeverő. Wessely Zsófia Anna, Dunai Júlia szintúgy szolgál, Ostyola Zsuzsa székely szolgálóként különös jelenség.

Maxim Gorkij máig tisztázatlan körülmények között hunyt el. Feltételezhető, hogy a Belügyi Népbiztonság (NKVD) is közreműködhetett halálában.
Szép Ernőt 1944-ben csillagos házba kényszerítették, utóbb munkatáborba hurcolták a nemzeti szocialisták. 1948 után szegénységben élt.
Hogy vannak-e csodák s lesz-e megváltás…?

                                       2017. szeptember 29-30.

 

 

 

 

 

 

 

2017. szeptember 28., csütörtök

A királyé nem leszünk, akkor inkább... - Koncz Zsuzsa történelmi leckéje - Szombathely, Agora Kulturális Központ

 
"Hódították ez országot / Derék, lelkes, úri szittyák, / Jóttevői szegény népnek: / Iskolában így tanítják.
De nem így volt ezer évig, / Munkás embert ág is húzta, / Egy-két ezer úr kötötte / Millió jobbágyát gúzsba.” (Ady Endre: Történelmi lecke fiúknak; 1912)
Bródy János komponált zenét 2016-ban Ady látleletéhez, amelyet Koncz Zsuzsa a szombathelyi Agora Kulturális Központban döbbenetes erővel tolmácsolt kedden (2017. szeptember 26-án) este.
Nagy László Adjon az Isten-jével köszöntötte rajongóit, időutazásra invitált. El-elmerenghettünk egykori s mai önmagunkon; közáldatlanságainkon, szűkebb-tágabb környezetünk galádságain/hitványságain.
Zsuzsa forradalmi lelkülete mit sem változott 1964 óta.
Halálpontos iránytű.
Igaz utat mutat, nem csak valódit.
Inspirál, hogy újra meg újra nekilendüljünk, csak azért se adjuk föl, akárhányszor gáncsoltak el bennünket az ördög cimborái, akikből ma is van éppen elég. Ki lehet, ki kell golyózni őket a hatalomból. Elég volt a hazug szóból, a manipulálásból, a rágalmazásból, az acsarkodásból.
A lenyúlásokból. A gitt-egyletből. A hitvány, sötét - keleti – umbuldákból.
Az Európa- és népellenességből.
Tündérország – igen, évekkel ezelőtt még hitetlenkedtünk, hogy ugye, az nem lehet igaz, hogy itt majd’ mindenkit hülyének néz(het)nek. Vadvilág – mára tudjuk, hogy az ordasok csak a saját privilégiumaikat féltik, a nemzet megmentőiként tetszelegnek, miközben a (jog)fosztogatás vált mindennapi gyakorlatukká.
Kártékonyságuk kontinensnyi s globális méretű mérgezéssel/pusztulással fenyeget.
A sportház közönsége/közössége minden rezdülésével (vissza)jelezte: elég volt a gyűlöletkörökből, az érzelmi sokkból, a szorongásból/félelemből, a „soros” besározó, aljas/ordas  kampányokból.  
Nem hódolunk be.
Ezeknek sem!
Boldogan, örömittasan ünnepeltük Zsuzsával együtt, hogy az őszinteség, a tisztaság, a nyitottság, a szolidaritás, az el- és befogadás, a békesség az életünk természetes része.
Mindettől ember az ember.
„Van e földnek áldott Napja, / Pirosító levegője / És ha lefogja az úr-had, / Munkával elvesszük tőle.
Föl, gyermekek, tanulásra, / Háborura, egészségre: / Ti lesztek majd e rab ország / Megváltott és boldog népe.” (Ady, Történelmi lecke…)

                                                            2017. szeptember 27-28.

 

2017. szeptember 22., péntek

Mindenkinek szívét érezni /Szép Ernő/ - A Vőlegény: tétmeccs - Kovács Patríciával, Szabó Kimmel Tamssal, Tóth Ildikóval, Takács Katival, Gazsó Györggyel, Novák Eszter rendezésében - Budapest, Belvárosi Színház

 
Hogy mi mindent ki kell fundálnunk – hja, kérem szépen, a kényszer nagy úr, tudjuk pár milliárdnyian e földtekén -, hogy végre-valahára révbe érjünk?!
Olykor-olykor színlelni vagyunk kénytelenek, képmutatónak is tudni kellene lenni, púderezzük a körülményeinket, hogy úgy fessenek a dolgaink, velünk aztán minden a legnagyobb rendben van, lubickolunk a polgári létben, mint hal a vízben.
S hátha – mégiscsak, egyszer – sikerül kievickélni a partra, lecserélhetjük kopoltyúnkat tüdőre, és szívhatunk szabadon, nyugodtan oxigén-dús levegőt. Belénk költözhet az érzés: nem vagyunk másod-, harmadrangú földlakók csak azért, mert nem hullott ölünkbe vagyon, nem vágjuk zsebre az ország pénzét, nem kötünk maffiózós/gengszteri, másokat kirekesztő, kizsigerelő umbuldákat.
Szép Ernő, újságíró, költő, drámaíró,1884-1953.  Ady Endre barátja volt. 1944-ben csillagos házba internálták, munkatáborba hurcolták nyilas brigantik. Egykori lakhelyének /Budapest, Liszt Ferenc tér 11./ falán lévő emléktáblán ez áll: „Én úgy szerettem volna élni, / minden halandóval beszélni, / mindenkinek nevét kérdezni, / mindenkinek szívét érezni”. (Wikipédia)
Vőlegénye arról (is) szól, hogy mindenki méltó lehet a boldogulásra, boldogságra. S nem szabad föladni se önmagunkat, se álmainkat, sem vágyainkat. Csak azért sem fogunk ülepnyalóként meg rabszolgaként vegetálni.
Léteznek csodák, ám azokért meg kell küzdeni, szenvedni. S előbb-utóbb a dolgok a helyükre kerül(het)nek. Békesség járhatja át testünket, lelkünket, szellemünket.

A Vőlegényt, az életünket halálpontosan érzékelő, tükröztető, zseniális Novák Eszter rendezésében tűzte műsorára – a Szentendrei Teátrummal karöltve - az Orlai Produkciós Iroda. OPI: Okfejtés, Profizmus, Invenció. Másképpen: Optimális, Pontos, Intenzív. Ugyan nincs benne r betű (mármint az OPI rövidítésben), ám alaperénye a Ritmus meg a Rend is.
Novák Eszter Vőlegénye bivaly erős szereplőgárdával „fut” mostantól a budapesti Belvárosi Színházban. Kovács Patrícia a lány, aki álmai hercegére vár, vár és vár. És aztán fel-feltűnik a nagy ő, az annak látszó. Csakhogy a pénzhiány, a nyomor, a nélkülözés szele (meg még mi minden) elfújja a remélt boldogságot. De megint itt van valaki, igen, nincs mese, immár az igazi, Szabó Kimmel Tamás. Aki persze szintén üres zsebű – hozomány után szaglászó, kajtató - flótás.
Újra: fuccs!?
Mégsem. Hiszen nem lehet, nem szabad, mert ilyen nincs, folyton-folyvást padlót fogni! Az nem megy, hogy nem kellek (soha) senkinek. Hiszen én is vagyok: valaki. És persze kiderül (nem könnyen, ugyebár), hogy végtére: ő sem akárki.
Szuper érzékeny Kovács Patrícia és Szabó Kimmel Tamás. Ezernyi bennünk lévő színt ábrázolnak, s ösztönöznek arra, világítsunk csak be(le) szépen saját zugainkba!
Létképlet sorozatokat – elementáris erővel - skiccelnek föl tökéletesen. Jelen-létük lenyűgöző. Élnek.
Kapiskáljuk egyáltalán, mekkora értékek? Orlai Tibor direktor-producer és Novák Eszter rendező tisztában van ezzel. Lélekrezegtető, ahogyan trambulint – rakétakilövőt - építenek számukra, ami valójában értünk, a nézőkért lép működésbe.
Irány a külső-belső végtelen!
Takács Kati mamaként, Tóth Ildikó testvérként-nővérként, Gazsó György papaként páratlan. Színészóriások. S összjátékuk bámulatba ejtő.
Szempárásan derülünk az abszurd, előző s mostani századelős, rumlis világunkon, földönfutós, levegő utáni kapkodásainkon.
Lét-, tétmeccsünkön.
Dicséret illeti team-társaikat is: Fillár Istvánt/Keres Józsefet (mindkettejüket megadatott látni a fiú apjaként), Szabó Irént, László Lilit, Hevesi Lászlót, Madácsi Istvánt. S Kárpáti Pétert (dramaturg), Lázár Zsigmondot (zene), Zeke Editet (jelmez), Valcz Gábort (díszlet), Csáfordi Lászlót (grafika), Skrabán Juditot (a rendező munkatársa).

Mindig – most is - ki kell valamit fundálunk. Ne legyünk restek, hogy a mindenkori elnyomók, „hatalmasok”, azaz: törpék ne rabolhassák el a többségtől az emberi lényeget, a teremtő hitet, az éltető energiát.
Révbe érhessünk - kasztoktól mentes, igazságos, szabad, békés, oxigén-dús környezetben élhessünk, alkothassunk - e páratlan, angyali/tündéri bolygónkon.                                                    
                                        2017. szeptember 21-22.

2017. szeptember 17., vasárnap

Nem maradhatunk tétlenek - Hegedűs a háztetőn/Alföldi Róbert - Nem hatalommal: lélekkel

 
Innen el kell menni! – hallik a fölszólítás az Alföldi Róbert rendezte Hegedűs a háztetőn búcsújajaként, ami természetesen ekképpen (is) értelmezhető/értelmezendő: nem, nem, honfitársaink, itt kell maradnunk! Elsősorban idehaza kell megvívnunk a harcainkat: lámpásként. S a fényt át kell tudni adnunk a következő nemzedékeknek!
A mi csodaszép Budapestünkön, a gyönyörűséges kisebb-nagyobb településeinken emitt-amott fel-feltűntek - az elmúlt hetekben - szíveket melengető plakátok, rajtuk hétágú menóra/gyertyatartó (lámpás - a zsidóság egyik legrégebbi jelképe) s alatta: Hegedűs a háztetőn.
Hirdeti, hogy itt és most (akárcsak a Hamletben) missziót teljesít színi csapat, mely ellenpontozni kívánja – a maga szerény eszközeivel – az otromba, a goromba, az erőszakos, a rémhírterjesztős, a manipulációs, a méreggel átitatott nép-, Európa- s civilizációellenes hadjáratot, amely szinte besötétítette az egész országot. Hisztériakeltési, gyűlöletkeltési, kirekesztési szándékkal.
A hatalmat minden áron kisajátítani/megtartani próbálóknak végre-valahára tudomásul kellene venniük, hogy ebből elég!

Az Alföldi Róbert rendezésében színre vitt Hegedűs a háztetőn-t eddig kétszer mutatták be Budapesten. Szombathely volt (szeptember 16-án) az első vidéki helyszín; következik Győr, Debrecen, Miskolc, Veszprém, Pécs, Zalaegerszeg, Nyíregyháza, s a jövő nyáron Szeged: Szabadtéri Játékok.
Tevjeként Stohl András a kételkedő önmagunkkal szembesít. Hogy őrületesen nehéz magunkban rendet tenni. S ez nem egyszeri feladat; folyamatos készenlétet igényel – s jelent - döntéssorozatainkat meghozni. A lelkiismeretünkre, s nem az érdekszférák szirénhangjaira hallgatni. Felelősnek lenni kisebb-nagyobb közösségeinkért. Képesnek lenni – jó szívvel - szétosztani azt a kevéskét is, amink van.
Édes, jó Istenünk!
Húzni „hagyományosan” az igát, tenni, teremteni. Miközben szembeszállunk a bennünk s a körülöttünk grasszáló gonosszal! Kételkedem (magamban is), tehát vagyok. És nyitok újra meg újra: a maira, a frissre, a korszerűre.
Végtére is, „csak” boldog/ok/ szeretné/n/k lenni, akárcsak mindenki e glóbuszon. De ehhez a bennünk meglévő falakat, kerítéseket téglánként, drótszálanként kell lebontogatnunk, hogy megláthassuk a másik, észrevegyük a mások (hasonló) kínjait. És eredményeit.
A távlatokat. A fénynyalábokat.  
Nem a bezárkózás, nem a kirekesztés a mi utunk; a nyitottság, a tolerancia, a belátás, az elfogadás. A szeretet.
Golde: Éder Enikő. Hű társ nélkül nem megy, nincs mese. S a fantasztikus gyermekek: Martinovics Dorina, Bánfalvi Eszter, Sodró Eliza, Pájer Alma, Kornis Anna. Hát, nem értük élünk? Dehogyisnem. Mit szólnának ők, ha behódolnánk? Mérhetetlenül nehéz szülőnek/családfőnek(?), Embernek lenni, hát még lámpásnak! Megalázkodni, azt már nem!
S a többiek! Csákányi Eszter, Szatory Dávid, Bányai Kelemen Barna, Fehér Tibor, Tóth Gabi, Náray Erika, Hevér Gábor, Lugosi György, Márton András, Patkós Márton, Makranczi Zalán, Juhász Levente, Misurák Tünde meg a táncosok, a zenészek, s valamennyi fénygondozó!
A lázadó, igaz Percsik szavai belénk telepednek: nem maradhatunk tétlenek! És kisatírozhatatlan: „az” nem számít. Értsd: a származás, a vallás nem/sem lehet, soha ne lehessen ürügy arra, hogy bárkikből is ellenséget fabrikáltathassanak bennünk/velünk - ellenünk!
A csendbiztos mentegetőzik: nem tehetek mást. Kérem szépen, hát álljon meg a patkánymenet; tényleg nem? Jobb szembe köpni magam-magamat, mint kiállni a kortársakért, az igazság/uk/ért, az igazamért?
Itthon, Európában, a világban.

„Itt élned, halnod kell.” Nekem, neked, neki, s nekünk, nektek, nekik! Mert miféle indokkal nem? Mert csak? Nem férek be a sablonba; és akkor mi van? Vagy, mert: (érted) haragszom? De hiszen nem – én sem - vagyok ellenség!
A menórát néző/látó Zakariásnak (aki kisprófétaként élt - szolgált/!/ - Krisztus előtt 500 körül) is mondva volt: „Nem hatalommal és erőszakkal, hanem az én lelkemmel.”
Így legyen.                                           
                                             2017. szeptember 17., vasárnap

 

2017. szeptember 11., hétfő

09/11 - a vég kezdete, avagy: minden kezdetnek vége?


A harmadik világháború – tizenhat esztendeje – elkezdődött.
A kitört szó/kifejezés talán nem helyénvaló, mint inkább az, hogy 01/9/11, másképpen: 2001. szeptember 11. a világbéke szüneteltetését jelzi/jelentheti számunkra.
Ismerjük, természetesen, a közmegállapodást, mely szerint a második világégést a németek 1939. szeptember elsejei lengyelországi lerohanásától számítjuk, mikortól az addigi – kettes számú - legnagyobb és legtöbb áldozattal járó hadviselés folyt bolygónkon.
Igen ám, de 2001. október 7-én az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia részvételével megkezdődött az afganisztáni hadviselés, „2003-ban pedig az USA – az ENSZ és a Kongresszus beleegyezésével – megtámadta Irakot nukleáris és vegyi fegyverek birtoklása vádjával” (Wikipédia). Ezek helyi jellegű harci ténykedéseknek is fölfoghatóak ugyan, csakhogy nehezen tudnánk meggyőzni magunkat s egymást arról, hogy a felszín alatt (sumákban) más világhatalmi (ambíciókat dédelgető) erők ne indítottak volna /ellen/ hadműveleteket ez időtájban. S nem csak azokban a térségekben, másutt is e bolygón.
Mára pedig a nukleáris világvége kapujához terelték, citálták az emberiséget. Azért az nehezen hihető, hogy kommunista államocska diktátora atomtámadással merne fenyegetni bárkit is, sorra-rendre lövöldöz(get)i pusztító próbalövegeit,  ha nem érezne a háta mögött támasztékot. Nyomatékot. Tolóerőt.
Valójában pitiáner(…) érdekek hatalmas hatalmi ambíciókat gerjeszt/h/e/t/nek. Nézzünk csak körül szűkebb s tágabb környezetünkben. Kirajzolódni látszódnak az erő(?)vonalak.  Melyik nemzetvezér ki(k) felé orientálódik. Ezért, azért, amazért. Kötelezi vagy kötelezte el magát. Népe, a kontinens, a világ, a jövő nemzedékeinek ellenében.   

Ideje igen-igen sürgősen tenni valamit, mert – akár pillanatok alatt - eszkalálódhat a „harmadik” csaknem minden földrészen. A miénken is. Ha nem itt legelébb.
Éppenséggel erőt meríteni volna lehetőségünk/módunk annak a 93-as számú repülőjáratnak az utasaitól/utasaiból, akik 2001. szeptember 11-én Pennsylvania fölött hősként szálltak szembe a gépeltérítő terroristákkal, visszafoglalták tőlük a járatot, nem hagyták, hogy a fanatikusok a Fehér Házba (vagy a Capitoliumba) csapódjanak ördögi pusztítókként.
Washingtontól tizenöt percnyi légi útra zuhantak le - a gonosz ellen szegülő - példaképeink.
Értünk is.  
Foglaljuk imáinkba a nevüket – bármely felekezethez, népcsoporthoz tartozók voltak s vagyunk mi magunk.

2001. július 10-én, tehát két hónappal 09/11 előtt, FBI-ügynök írásban jelentette, hogy „esetleg terroristák próbálnak beszivárogni a civil repülési rendszerbe” (Wikipédia).
Szintén 2001 nyarán, ugyancsak FBI-ügynök írta le: „…repülőgépek eltérítése lehetséges, támadásra kerülhet sor”. „Az FBI tudatában van a terroristák előkészületeinek New York-i épületek lerombolására.”
2001. augusztus 16-án (!!!)  pedig le is tartóztattak egy illetőt, akit ekképpen jellemzett szintén FBI-ügynök: „…olyan személyiség, aki képes bármivel belerepülni a Világkereskedelmi Központba”. Továbbá azt is jelezte, hogy „repülő is lehet fegyver”.
Mindez – húzzuk alá megint csak – négy héttel 09/11 előtt!
Tessék mondani, George Walker Bush (1946 – az USA 43. elnöke: 2001-2009) nyugodtan nyaralt – mondjuk - tovább?  Vagy mivel bíbelődött az elnök úr?
S utóbb vajon miért nem vonták felelősségre mulasztás(á)ért? És akkor még igencsak lírai e morfondírozás, tépelődés, gyötrődés.
No, és végül mi történt?
Írd és mondd: a hadiállapotban – nem, nem bukott meg, ugyan, dehogy; szó sincs róla! -, 90, azaz kilencven százalékra szökött a népszerűsége. /Tegyük rögvest hozzá, hogy a 43. prezidenst immáron úgy tartják számon, mint „az amerikai történelem legtámogatottabb és legellenszenvesebb elnökét” – Wikipédia/
Hát, persze, hogy GWB ezt a „kilencvenest” erős felhatalmazásként értelmezhette/élhette meg, s irány: Afganisztán! Ide nekem az oroszlánt is! Rendet vágunk a tálibok között! Megmutatjuk mi a világnak! Meg ám!
De, hogy történetesen a mélyben (vagy a magasabb szférákban, ha jobban tetszik) miféle áramlatok keveregtek-kavarogtak, és ismét uralkodói, világhatalmi ambíciókat dédelgetők (is), merre s miképpen terjeszkedtek/terpeszkedtek, szították a világ-, vallásháború tüzét, mindezzel is szinte pecséttel látva el a „harmadik” kezdő dátumát: 01/09/11-et…???

Éppen elegendő, túlontúl sok(k) már az is, hogyha 2001. szeptember 11-étől a bensőnkbe kúszott ez az újabb világháború-görcs, s nem hagy nyugton, békében - élni – bennünket azóta sem.
Ámbár ha összeszámolnánk 09/11 óta a hadiütközetek, továbbá a kitelepítések, az elűzések, a tömeges kivégzések, a sorozatos vérengzések, pusztítások miatti emberhalálok valós (világ)számát,  meglehet, kiderülne: tényleg a – harmadik számú – legnagyobb és legtöbb áldozattal járó hadviselés folyik bolygónkon a III. évezred legelején.
A második világháború 1945. szeptember 2-án ért véget (Japán kapitulációjával).
Ez a mostani vajon - még - meddig tart?

                                                       2017. szeptember 10-11.