2014. március 30., vasárnap

Félni, pedig, nem szabad - Pacsirta Rádió, 2014. március 30. vasárnap., 9 óra: Oldalnézet - ismét elhangzott április hatodikán, ugyanott, nem sokkal 10 óra előtt...

Félni, pedig, nem szabad 

Szenkovits Péter
teremtuccse.blogspot.hu
szenko@t-online.hu

(Meghallgató: Pacsirta Rádió - Hangtár)


Miért is kellene félni? Ugyan már, kis/nagyfiam; régen elmúltak azok az idők! – bizonygatom legfőképpen tizenöt éves kamasz lurkónknak. Úgy magamban, persze; azaz legbelül hallom, és sugallom felé. Mert hiszem – hinni szeretném -, hogy ez tényleg így is van. De azért – suliba/suliból cipelve s az otthoni „ fórumokon” - kerülöm a témát. Forró (számomra, számunkra) e kása?

Huszonöt esztendővel ezelőtt féltünk. Ugyan már nem nagyon, csak egy kicsit. 1989 tavaszán javában szerkesztettük a Tér-Kép című nyugat-magyarországi hetilapot (1988. december 19-én került utcára a próbaszám, nem sokkal Grósz sportcsarnokos fehérterrorozását követően – s mint független sajtóorgánum, a Reform című újság után az országban másodikként látott napvilágot). Március idusának délelőttjén, a szerkesztőség előtt, föl-le járkált egy bőrkabátos elvtárs/úr.  Készült a friss szám, miközben kukucskáltunk az ablakon; kacarászásra nem volt okunk, de azért nem is rettegtünk. Ha fordulna a kocka, vesszük a kalapunkat, uzsgyi, irány Ausztria! – nyugtatgattuk magunkat/egymást, naivan.
Maradtunk.
Június tizenhatodikán (szóval ’89-ben) azért jobban szorongtunk – bár a katarzisok oldották ijedelmünket, miközben életfilmünk le-lepergett; s be-bevillant: Jézusom, mi itt temetetlen holtakon jártunk/éltünk! -, de leginkább nem magunkat féltettük (ekkor sem), hanem a szónokot, aki ki merte mondani, hogy ruszkik, haza! Teremtőm, ezt most elviszik…
Maradt.
A félsz, pedig immár örökre eltűnik a történelem színpadáról; reméltük, hittük.

Mára mi változott meg, mégis? Mi ez a remegésféle, cidri, félsz bennem? Réges-régi ismerősként üdvözöl: szép napot! (Amúgy ez az állandó szépnapozás meg jobban teljesítés…)
Egy idő óta azon kapom magam, hogy hangtompítóm önműködően üzembe helyezi, helyezné magát, ha a véleményemet valakinek elmondom, el merném mondani. Utcán, (elő)csarnokban, fodrásznál, váró- és kórteremben, pénztárnál sorban állva, vonaton, buszon, metrón, étteremben, kocsmában – szülői értekezleten…
Hivatalos ügyek intézésekor, pedig – varázsszóra: kiugrom a cilinderből - mint nyuszika, avagy (béke)galamb… Nem voltam ugyan sosem az a róka, farkas, medve, oroszlán típus (az végképp nem), de mindig volt egy pont, hogy eddig és nem tovább! S ha merszem nem is volt szólni, távozásommal, olajra lépésemmel jeleztem (na, ja, szégyen a futás, de hasznos…), itt valami nagyon-nagyon nem stimmel!

Nem, nem kisfiam, apa nem fél. Hát, úgy ismersz? – motyogom magamban, magamat is nyugtatgatva, legbelül; kettős-hármas-négyes tudat.
- Na, mi volt a suliban?
- Semmi…
- Szóval minden a legnagyobb rendben?!

Hm. Akkor, hát, maradunk… De miért – mitől/kiktől - kellene itt(hon) félnünk?







2014. március 29., szombat

A dzsungel könnye, avagy mi lesz veletek, Mauglik? - A dzsungel könyve Szombathelyen, a Weöres Sándor Színházban

Élet-halál, befogadás-kirekesztés, csapat-magány, továbbá gyermeki naivság kontra felnőtti önzés, valamint természet kontra társadalom. „Csupán” ennyi A dzsungel könyve, Maugli(ink) kalandsorozata…
Ha tágítjuk – már pedig a szerzők megtették (zseniálisan): Dés László, Geszti Péter, Békés Pál, Kipling vaskos alapjaira építve -, érzékelhetjük, egyetemes/emberi. És ahhoz sem kell jóstehetség (1996-ban sem kellett): maradandó e musical.
S miképpen ágyazódik belénk a szombathelyi Weöres Sándor Színház, úgymond tavaszi veteményezésekor? Nyilvánvaló – persze, hogy nincsen új a Nap alatt -, ahányan vagyunk, ez annyiféle.
Láttuk-e már itt, avagy ott a darabot? Ha igen, hol erőteljesebb a hatás? Hová kerültek a hangsúlyok az emilyenre, amolyanra gyalult deszkákon?
Amúgy meg a földlakó már csak önző; zsákmányolni és spájzolni szeret. Kamrát, hűtőládát (jégvermet?) degeszre tömni, jusson/maradjon is a (még) rosszabb időszakokra.
Nem lehet okunk panaszra, Savariában (sem).
Ha striguláz/leltároz utólag az ember – a csuda (se) tudja, hogy miért kellett vagy másfél hétnek eltelnie a(z egyik) főpróbától e mostani számvetésig; nyilván ennek is oka van, hogyan s miként telepszik, ülepszik le bennünk az élmény. (A lapzárta persze a „leginspirálóbb hajcsár”, ha van; de, ha nincs, akkor, bizony, várni kell az ihletre, ami határidő híján hajlamos elkóborolni a dzsungelben. És, ugye, annak is megvannak a törvényei…)
Ezúttal csupán jelzésszerűen (nem elég a hosszan tartó némaság, ráadásul még ez is).
Csapat. Horgas Ádám rendező: közösségépítő. Összecsiszolódott „vezérkar” élén, melyben „tábornoki rangú” (legalább) a koreográfus Bodor Johanna. Egység, úgy (is), hogy az egyéniségeket – talán ez a bölcsesség egyik legigazibb (s ősidőktől a legjobban bevált) záloga - hagyják érvényesülni. S a paletta szivárvány színeit nem szórja szét centrifugális erő; szinte kivétel nélkül – igazándiból nincs gyenge láncszem – mindenki a köz asztalára pingálhatja azt, s éppen ezért örömmel teszi, ami az ő értéke, egyben az ajándéka: nekünk. Hát, persze, hogy jólesik. S ha esetleg mégsem passzol(na) ezer százalékban a csomagolás, a szándék fölülír mindent. Az egész, úgy, ahogyan van: szerethető!
Más kérdés, hogy „egyenlőbb az egyenlők között” alapon vannak kedvencebbek a kedvencek közt. Csil – egyszerűen lenyűgöző Nagy Cili keselyűkirálynőként! Irtózunk e dögevőtől, de mivel nem mutatja magát másnak, mint ami, elfogadjuk ilyennek. Benne – legalább – nem kell csalódni. Manapság, hm… Balut – Szabó Tibor csupa szív – elfogadnánk a saját „Maugli(i)nk” tanítómesterének is. Hiánya természeti/társadalmi katasztrófával fenyeget. Döglégy – Vass Szilárd. Poénzuhataga mögött fölsejlik – inkább: izzik - a tehetség. E világunkban, nem mellékesen, mennyit szenvedünk e fullánkos fajtától! Ká – Fekete Linda. Számtalan mögöttese – árnyalata – van. Szenzációsan kidolgozott „vedlemény”; nagyon ismerős.
Maugli – Balogh János. Több rétegről (de jó!) van esetében is szó, de most mégis: ilyen-olyan kisebb szerepek eljátszása közben vajon miképpen tudja magát megőrizni valaki úgy, hogyha „fülön csípi” a nagy lehetőség – egy abszolút főszerep -, akkor egyszeriben csak kivágja a rezet? Türelem, erőtartalékolás, alázat. És amikor, hoppá, akkor! Nincs lehetetlen. Adjunk esélyt magunknak, hogy meg is történhessenek/történjenek velünk a dolgok!
Egyszer s másszor katarzisféle is átjár bennünket. Főleg akkor, amikor, újra és újra, a befogadás a tét. A farkasok emberek – az emberek farkasok… „Csupán” élet-halál kérdése ez az egész.





2014. március 26., szerda

Nem különbözünk - avagy a kozmosszal kokettál Molnár Eszter (Eszter Heidenwolf)

Molnár Eszter SZÍNbólumok című festménytárlata április ötödikéig tekinthető meg a körmendi Városi Kiállítóteremben.
Megnyitóbeszédem rövidített változata:

A körmendi származású Molnár Eszter (Eszter Heidenwolf) ötvöz festőként. Kombinál, összeolvaszt, eggyé sűrít – szerkeszt, fogalmaz, javítgat. Naivan, őszintén. S egyben mesterien, művészien. Földrészeket átívelő képi világot teremt. S korántsem csak kontinenseket köt össze. Kinyit, kiszabadít bennünket magunkból, a horizontunk határtalanná válik, miközben magunkra tudunk csodálkozni. E körmendi-kanadai – hamarosan meg talán indonéz (is) – leány, hogy végül is melyik tejútrendszeren inneni, avagy túli?  De, hát, nem mindegy?
Igazából sosem tanult festeni. Ám mióta az eszét tudja, ecsetel/pepecsel.
Egyetemen „kergetőzött” egyetemes érvényű műfajokkal (kultúra – irodalom, színikritika), aztán megvillant: Kanada képe. Montreali mosókonyhából varázsolt műtermet; gályapadból laboratóriumot, Németh László után szabadon… Majd kitelepedett a Notre Dame templom elé. Festett, amit látott: a teret, az épületeket, az embereket, a hangulatot, a jeleneteket. És egyszer csak, köré gyűltek az emberek. Nézték. Gratuláltak. Kicsikét zavarba jött. De aztán nap, mint nap kiköltözött, s nem hagyta otthon a teremtényeit sem. A turistákat valami csudaság meg-megérint(h)ette, merthogy nem bírtak tőle nem vásárolni. Ahány világtáj és földrész, annyifelé jutott belőlük.
Mit ad isten, a montreali Budapest Étterem (is) megéhezett Eszter alkotásaira; a vendégseregnek – különösképpen az ötvenhatos magyaroknak, de más náció tagjainak - sem feküdte meg a gyomrát. Sőt. Egy alkalommal, amikor a piktornő az égi áldás (inkább trópusi esőhöz volt hasonlatos) elől a vendéglőbe kényszerült bemenekülni, festékesen, átázva, csatakosan, a pincér Esztert meglátva, volt oly’ kedves közhírré tenni, hogy a falakon látható képek, íme, az ő alkotásai! Tapsvihar tört ki, bravózni kezdett a publikum. Mindenki az asztalához invitálta.
Máskor meg megállt mellette egy férfiú, azzal, hogy egy művészeti fesztivál szervezője, ahol muzsikusok és formáló művészek együtt lépnek fel, mintegy reflektálva egymásra. S bizony igen szeretné, ha Eszter lenne az egyik képzőművész. Így hát két hónapon keresztül minden vasárnap zenére festett – élőben - a fesztiválon.
Miközben valami azt súgta, hogy vegye a nyakába a vidéket! Életút-jelzője – intuíciója - az inuit indiánokhoz irányította. S miután más indus civilizációk is éltek/élnek a környéken, elkezdett ezek – illetve a motívumaik - után is kutatni. Lenyűgözte a vadon közeli, spiritualitással (lelkiséggel, szellemiséggel) átitatott életük. Találkozott most is alkotó művészekkel, akik témáikat a természetben és az alapvető emberi értékekben lelik meg.  
Ráérzett, hogy az ősi magyar művészetben, a motívumainkban ugyanezek szerepelnek.  A növények, az elemi erők, a szeretet; az összefonódást kifejező rajzolatok, minták, mint a család és az anyatermészettel való harmonikus együttélés szimbólumai. Rádöbbent: olyan képeket szeretne létrehozni, melyek pozitív – egyetemes/értékes - témákat sugároznak. Amikben egyszerre benne vannak a kultúrák sokaságának alkotórészei, merthogy: nem különbözünk.
Különösen közel került hozzá a mandala, ami – túlzás vagy sem - a mindenséget jelképezi. A mandala szó szanszkrit eredetű, valójában kört jelent.  (Különféle anyagokra készítik – fára, selyemre, üvegre, vászonra; a számtalan alakzat, színskála sugároz. Bioenergiával bírnak, olyan rezgéseket bocsátanak ki, melyek harmonizálják a lelkünket, a testünket a színek s formák által.)
Leszűrte magában: az ember nem önmagában van a világon, uralkodóként, hanem valamennyi erő - legyen természeti, avagy bennünk lévő, kölcsönhatásban áll egymással, s minden, de minden ettől a körkörös folyamattól lesz olyan, amilyen. Ezekre figyelve s egymás elfogadásával lenne sokkal élhetőbb az univerzum annál, mint amilyen most.
Hivatásának tekinti, hogy motívumokat gyűjt glóbuszunk (ég)tájairól, s ezeket sűríti képpé. Indonézia a következő „vágyállomása”. Hogy ötvöző művészként összeolvasszon, eggyé gyúrjon, elegyítsen, kombináljon; szerkesszen, fogalmazzon, javítgasson. Fessen. Újrateremtsen. A kozmosszal kokettáljon.  

Molnár Eszter képtárlata április ötödikéig látható a Régió Egyesület és a Körmendi Kulturális Központ jóvoltából a Batthyány-kastélyban lévő Városi Kiállítóteremben.

/A Vas Népében - picit muszáj volt a terjedelemből ("néha" sokat "beszélek") lecsípnem - néhány nappal később./
                                                                                                                                                  




2014. március 25., kedd

Rajtunk is múlik; avagy merjünk - menjünk el - szavazni!

A fohász reggel alaposan átitatja az embert; miért is ne eshetne meg velünk olyasmi, ami igazán jó, akár éppen sorsunkat fordító? De vajon meg tudunk-e mostanság úgy igazán lepődni? Azért semmiképpen se zárjuk ki ennek az eshetőségét. Csakhogy valami téves kódolás folytán minden kellemetes dolgot szinte kizárólag külső erőtől, tényezőtől várunk, „nekem ez jár(na)”, jeligével. Tényleg? Variálunk, kombinálunk, ha így, úgy, amúgy, ez meg az történne… Nem szükséges különösebben leesnie az állunknak estefelé, a nap végén, a „nagy fölfedezéstől”: azért sok minden rajtunk (is) múlott/múlik.
          

(Jó reggelt, Vas megye! - Vas Népe, 2013. március 25., kedd)

2014. március 20., csütörtök

Nyissunk ablakot!

Kitárjuk az ablakokat, légfürdőt veszünk; frissít, élénkít, megújít e miliő. Nocsak, libeg-lobog egy dongó; vizitel a nappaliban, majd suhan(na) tova, kifelé. Ám a függöny és az ablaküveg között megreked. Föllebbentjük a firhangot, eridj csak, jó poszméh! Máris odakint van, szabad. Hoppá! Egy madár szemvillanás alatt – bukórepülésben - lecsap rá. Utólag azon morfondírozunk, ha mégsem, ha nem akkor eresztjük ki… De vajon nem a porontyainak szánta eleségül a madárszülő? Ebbéli kételyeinket, persze, a tavaszi szellőztetés sem kergeti rögvest szét. Mindenesetre azért nyissuk csak ki szépen az ablakokat!              
          
(Jó reggelt! - Vas Népe, 2014. március 20., csütörtök)

2014. március 18., kedd

Szigliget - romokban heverő alkotmány; Weöres Sándor Színház - Trokán Péter, Kiss Mari, Orosz Róbert, Jordán Tamás, Bajomi Nagy György

Romokban heverő alkotmány,
avagy Szigliget - közép-kelet-európai - alkotóháza


Szigliget, alkotóház – szikes berek, tákolmány.
Ez valóság. Nem mese.
Ötvenes évek? Ugyan már! Eleitől fogva… Árpád-korabeli a kisszerűség, de, persze, még korábbi, „eredendőbb”: paradicsomi örökség(?). Élünk vele/benne azóta is (oda/vissza) rendesen.
Michael Fryan - Hamvai Kornél Szigliget című bohózatát a szombathelyi Weöres Sándor Színház mutatta be, Balikó Tamás rendezésében.
Kezdjük legelébb is a mi jó (teremtő, még szép!) atyánkkal, akinek szenteltessék csak meg a neve: gondnok urammal/elvtársammal. Amikor, ahogyan ő parancsolja, miként a mindenkori felettesei (el)várják tőle, annak úgy kell lennie! Bár nem mindig tudja pontosan (dehogynem!?), momentán kik is azok. Az ő gondviselése idején – az idők kezdetétől az idők végezetéig(?) - aggodalomra semmi ok(unk). Mindig megmondja a tutit. Akkor is, ha nem. Gond egy szál se. Egy zsúfolt kígyófarmon összesen nincs annyi vedlés, mint amit ő akár pillanatok alatt produkálni képes. Diktátor(os), megszámlálhatatlan – kifogyhatatlan – fűszerkeverék-tartalékkal. Szóval van utánpótlás dögivel. Mindenkor az aktuális oda föntről, a pillanatnyi ide lentre: netek - csak internetezzetek - csonyókáim! Darányi Pál, gondnok le- és bedarál(na) mindenkit, de leginkább örökmozgó öndaráló. Hát, művészet a semmit mindig összezúzni (magunkban is). Én semmi, te semmi…;  „Semmik vagyunk s minden leszünk!”, „Az ám, hazám!”. Annyira visszataszító figurát „sóz a nyakunkba” Trokán Péter, olyan, de olyan gyomorforgató alakot, aki már többször átgázolt elődeinken, rajtunk és a Jóisten mentse meg tőle az utódainkat! Nem „csak” fölfelé nyal, lefelé tapos, hanem maga a sátánfajzat, aki persze – ha kell – negédes is tud lenni; a szirupja vulkáni lávaként összeéget mindent, de mindent körülötte (kénköves pokol), amit emberinek lehetne nevezni.
A nézőkeserűségen nehezen kerekedik fölül, hogy amúgy bohózatot, a saját szkeccsünket látjuk. Jó, jó, szabad(na), lehet(ne) kacagni is, de valahogyan mégsem igazán akaródzik; nem a hahotázás miatt indul el bensőnkben az erecske, s ha nem vigyáznánk, nem nyelnénk nagyokat sűrűn, akár elérne az óceánig…
Van fokozás, hogyisne lenne; hát, mi ne tudnánk, bolygóbéliek, hazai pályán? A drámaíró, Lukics Mária – Kiss Mari „gondozásában” - a tehetségtelenség kozmikus kisugárzója, aki érvénysüléséért csak annak nem teszi szét a lábát, akinek van még valamicske gusztusa; kevesen akadnak/akadtak ilyenek a világtörténelemben s a honi gerinctaposdában. Tarló (azaz tapló) János író, a fiatal generáció képviseletében – Orosz Róbert skicce – szintén „antierényeket” mutat, hogyan nem szabadna téglának (a gyengébbek kedvéért: besúgónak) állni/szegődni. Ismerős, barát, rokon figura? Vagy is-is. Ha mi ezt egyszer a klubban elmesélhetnénk…
A bölcs, koros – a látszat ellenére korántsem kóros - Boncz Kálmán író Jordán Tamás; ha valaki, Kálmán „bácsi” aztán tudja, kiknek a képére miféle álarcok sültek/sülnek rá (hol van már a tavalyi bőr?). Malacsik István, mindenes – Bajomi Nagy György ugyancsak brillírozik -, az istenadta nép: mindig, minden (dagonya)szerepre alkalmas?! Avagy: ezen a cúgos vidéken meddig kell még szél-lököttnek tettetni (ámbár már nem is olyan nagy kunszt, megy ez…) magunkat? Meddig lesz még ez a túlélésünk záloga? Egyáltalán: élet ez így?
1953-at firkantanak a burleszkben; savanyú/sanyarú vígság. Lesújtóbb, hogy abszolút nem tréfadolog.
Miféle csoda szükségeltetik ahhoz, hogy e szikes berek tákolmányából alkotóházat varázsoljunk, Szigligeten…?
                                                                                                                                                           (szp)

2014. március 14., péntek

Frissen rácsodálkozni a világra - Orosz Róbert, a Weöres Sándor Színház művésze

Minimum százzal szeret belemenni a helyzetekbe. Vagy csinál valamit, vagy nem. Orosz Róbert színházmániás. A Holdbeli csónakos-díjat a Weöres Sándor Színház társulatától - kollégáitól - érdemelte ki.

Enyingi diákként mélyen hallgatott arról, hogy száz-százötven József Attila-vers lakozik benne. Aztán nagy levegőt vett egy középiskolai Ki mit tud?-on, miután fölcsendült a tanárnő hangja: senki többet, harmadszor? Azaz a versenyre nem nevezettek közül esetleg – mégiscsak - akad-e olyan, aki meggondolta magát? Ekkor szívta föl a tüdejét, és József Attila Levegőt! című versével nyert.
Azóta sem vesztes típus. Szerencsénkre. József Attila után úgymond szabadon elszavalhatná hamarosan (június elején): „Negyvenkét éves / lettem én…”.
Öltözőjének művészi „rendjében” kóstolgatjuk a létidőt.
„Szeretetteljes családban nőttem fel. Édesapámat, akit, sajnos, már elvesztettem, az élethez való tisztességes hozzáállás jellemezte, édesanyámról ugyanezt tudom elmondani. Erkölcs, tisztesség, odafigyelés másokra; ezt hoztam otthonról. Hogy a versszeretetet honnan? Egyszer csak elkezdtem olvasni azokat, majd úgy magamban mondani; a szereplés eszembe nem jutott. Az ember keresi a saját kérdéseire a válaszokat, a megnyugvását. József Attila a szívem csücske. Öt-tíz éve pedig fölfedeztem Petri Györgyöt (1943-2000 – Kossuth-díjas költő): ’Cipőmre nézek: fűző benne! / Nem lehet, hogy ez börtön lenne.’ (Mondogatnivaló)”.
Színjátszó körben egyre mélyebben „tüdőzte le a levegőt”, majd a Merlin Színházba jelentkező barátja – Somos Ákos - az ő nevét is odakanyarította a felvételi lapra. „Jól kitolt velük” Lázár Kati és Jordán Tamás.
„Amikor egy fiatalember elkezdi a szárnyait bontogatni, ott még, nyilván, nagyon sok mellécsapás van. A Merlin Színház olyan erős iskola volt Kati és Tamás vezetésével, olyan fajta színházi létezést tanult, kapott meg az ember, ami végigkíséri az életemet. Hogyan ’vedd’ a színházat; játékszabályok, morál, felkészülés, hozzáállás. Hogyan értelmezd a mondatokat, azokat miképpen közvetítsd. Egyébként magát a szakmát a színpadon kell megtanulni. De azokat, amiket fölsoroltam, azokat a mesterektől lehet igazán elsajátítani. Aztán olyan leszel. Hogyha egyetértesz azzal, amit ők tanítanak, akkor arra törekszel, és az lesz számodra az értékes. Akkor ez kerül abba a bizonyos batyudba.”
Merlin, Nemzeti, székesfehérvári Vörösmarty - Weöres Sándor Színház.  Mai képletelemzés-kísérlet: „Erős a szombathelyi színi csapat. S nekem nagyon fontos az, hogy a színházban mi van. Tulajdonképpen bemegyünk abba a ’fekete lyukba’, próbálunk, nagyon sokat itt vagyunk – egész nap -, tehát nekünk az a fontos, hogy a munkahely jó-e, jól érezzük-e magunkat, meg tudunk-e felelni?
Közbevetve, de egyáltalán nem mellékesen: élvezem és ’bírom’, hogy a családomnak – Marcinak, Miksának, a feleségemnek, aki a színház irodájában kapott munkalehetőséget – sokkal, de sokkal jobb, mint Budapesten volt. Szombathely azt jelenti, jól érezzük magunkat. Szeretünk itt.
A színházban lényegesnek tartom az alázatot. Nyilván kell, hogy az ember ki akarjon tűnni, tehát, hogy jól oldjon meg feladatokat, de talán a legfontosabb, ezt tanultam meg, az alázat. Nem a bárgyú, az egyszerű – hanem az ügy érdekében. Akár magadat alárendelni bizonyos helyzetekben.
Tényleg annyira fontos, hogy az ember kikkel dolgozik együtt! Jordán Tamás, hála isten, elsőrangú rendezőket hoz, s a kollégák társak. Akik felé közlöd a mondatot, s akiktől vissza is kapod azt. Hiszen ez társasjáték. Ezért mérvadó a csapat. Szeretnénk, ha a színház a városnak mindennapi kenyere lenne; ebben érdemes közreműködni.  De nem kell, hogy ez az ember(ek)nek feltűnjön, erről nem kell sokat beszélni… Ma este például az Illatszertárt játsszuk; hiába beszélünk róla nagyokat, abba bele kell izzadni kicsit, hogy az, jó legyen. Nem verbálisan, tettekkel.”
S ha már illat meg szer és tár, akkor Árpád (Orosz Róbert) és a jellemtár illetve a „cselekvéstárházunk”: „Nagyon-nagyon örültem, amikor Árpád szerepében kezdett kikristályosodni az, hogy amint inasból segéddé léptették elő, abban a pillanatban, éreztem a szövegben, emberileg megváltozott ez a figura. A szerep nem csak a rohangáló ’Árpádocska’, ez nem ilyen egyszerű. Hanem kicsit ábrázolni tudom azt, hogy, hát, bizony, ha hatalom kerül a kezünkbe, vagy pénz – avagy is-is -, az megváltoztatja az embert. Megmondom őszintén, amikor a harmadik felvonásban bejövök cilinderben és hosszúkabátban, akkor a nézők: hűűűh…! Kis megdöbbenés, hogy megváltozott ez az ember! Utána a viselkedésével, a hanghordozásával lehet jellemezni. Mindenkiben minden benne van, ahogy szokták mondani. A helyzet sok mindent kihoz az emberből. Nem olyan egyszerű a világ, mint ahogyan első ránézésre gondoljuk. Pont ezért jó a színház, hogy erre (is) rávilágít. És egyébként ezt könnyebb is (lesz) földolgozni, ha ilyennel találkozunk az életben. Vagy, ha ne adj isten, mi kerülünk hatalomra, nekünk lesz egy kis pénzünk; akkor elgondolkodunk…”
S hogy történetesen Szigligeten – ami, persze tényleg merő véletlenségből nincs messze a Balatontól mindössze hét kilométerre fekvő Enyingtől, szóval színművészünk szülővárosától – miképpen gondolkodnak emberről s világról? Immár látható a Weöres Sándor Színházban a Hamvai Kornél által fordított/átdolgozott Szigliget című bohózat, melyben Orosz Róbert – (az egyik) író.
„1953, Szigliget. Van burleszkes, komikus része, az értelmiség bénázása, ügyeskedése és egyáltalán a hétköznapjai; erre van kihegyezve. S igazából létezik egy mélyebb rétege, az értelmiség megalkuvásai, ’53. De, sajnos, ez 2014-re éppúgy vonatkozik. Kinek van díja, kinek nincs; ki kap Sztálin- meg Rákosi-díjat…? A műben az értelmiség társadalomkritikája illetve a felelőssége is benne van. Diktatúráról van szó, melyben élesen kirajzolódik az inellektuellek állapota. Az ember mindig ugyanolyan. Már az ókori görögöknél is ugyanazok a hibák, ugyanazok a viszonyok voltak. Nincs változás.  Szóval aktuális.”
Kicsit pedig „vissza” a jövőbe. Mit láttat Orosz Róbert emberi/színházi távcsöve évtizedek messzeségében?
„Nehéz kérdés. Makacs tüdőgyulladásom után - annyira rosszul voltam -, azt mondom, bármennyire is közhelyes (ámbár a legfontosabb frázis), nagyon fontosnak tartanám az egészséget. Szakmailag meg azt szeretném, ha friss maradnék. Frissen tudnék még mindig rácsodálkozni a világra. Nem is csak én érezném ezt, hanem mások érezzék rajtam, hogy még mindig százzal bele tudok menni a helyzetekbe. Dinamikus legyek és maradjak elemzésnél, értelmezésnél; korszerűen – időszerűen - fogjon az agyam, követve a színjátszás alakulását. Mert, ugye, nyilván, változik az is.”
                                                                                                                                                                                                                                                                               (Szombathelyi7 - 2014. március 14.)


2014. március 12., szerda

Parányi f(r)áziskésés

A közhelyektől ments meg uram minket (bár ez maga is frázis), merthogy olykor a hideg ráz ki tőlük bennünket. Ettől még alapigazságok, s rámutatnak saját gyengeségünkre, gyarlóságunkra (is).  Dohogunk - magunk miatt. Jobb későn, mint soha… Ha történetesen ránk jön a rendrakási mánia – ezt a tavasz előszeretettel generálja -, akkor olyasmikre is rábukkanhatunk, amikre már nem, avagy nem most számítottunk. Hasztalan volt (november óta) minden kutakodás, a téli kesztyűk doboza „kámforosdit játszott”. És, ni csak! A kamrai káoszból kukucskál  kikeletkor. Egészen parányi f(r)áziskéséssel. 
                 
(Jó reggelt! - Vas Népe, 
2104. március 12., szerda)

2014. március 8., szombat

A csaholások kiszűrendők...

Televonyításunkra (érvényes magyar szó), mobilozásunkra az intenzív gondolatok, érzések, a halaszthatatlan információk közlése a jellemző-e? Ódivatú felvetés… Többnyire csacsogunk, csicsergünk – ez nem tavaszfüggő; évszak semleges. És minél többet beszélünk, mégis annál inkább degradálódik a szókincs; a dumaidő nő, a fogalomtár zsugorodik. Merthogy automatizálódnak rövidítések; ez nyelv- és önrombolás. Miközben meg akár az életünket is alakító hívások elkerülnek bennünket. Vagy nem halljuk meg azokat, illetve a mi (lét)jelző szándékaink kapnak gellert. Rossz az adás-vevés. A „mobilcsaholások” megszűrése igencsak aktuális penzum.
          

Jó reggelt! - Vas Népe, 2014. március 8., szombat

2014. március 6., csütörtök

Hacser Józsa (1931-2014) színművésznő - Morális alap és szakmai igényesség - Önmagunkkal tudjunk elszámolni

A kétszeres Jászai-díjas, Aase-díjas művésznővel Sopronban beszélgettünk hosszasabban 1996-ban.

Néhány gondolatának fölidézésével hajtunk fejet emléke előtt.

"- Pályája elején öt évet töltött Miskolcon. Ennek immár negyven esztendeje.
- Nagyon jól éreztem magam, de maga a város borzasztóan piszkos volt. Ott mindig bontottak, építettek. Nekem ebből elegem van, fölmegyek Pestre, gondoltam. Amikor '56 őszén fölkerültem, romok között találtam magam, megint...
- Jó tíz évvel korábban pedig ezüstműves csiszolóként dolgozott...
- Előtte meg a pincében töltöttünk négy évet. Bombáztak. Szörnyű volt. Nagyon rossz volt a gyerekkorom.
- Az ezüstművességhez volt kedve?
- Dehogyis. Apám szigorú ember volt, s azt mondta, ezüstműves leszel (ő is az volt). De én varrónő vagy színésznő akarok lenni, feleltem. Egyikről se akart hallani. Egy műhelybe kerültem, ahol fillérekért dolgoztattak. Egy szép napon bementem a főnökhöz, bejelentettem neki: én nem dolgozok itt ennyiért, elmegyek. Meglepődött, hogy ekkora a szám... Elmentem egy jelvényszövetkezetbe, ahol háromszor annyit kerestem. Aztán innen mentem a főiskolára. Szegény anyámmal megbeszéltem, s ő megértett. Sokat jártam moziba, mindig ezeket a furcsa kis figurákat szerettem, öregasszonyokat, karaktereket. Nem azért mentem színésznőnek, mert olyan szép vagyok, meg minden, hanem mert olyan jópofa dolgokat lehet csinálni. Nagyon szerettem hülyéskedni... 1948-ban összevonták a három színi képzőt, a főiskolán remek osztályba kerültem. Soós Imre, Horváth Teri, Berek Kati, Szemes Mari, Prókai István, Buss Gyula, Váradi Hédi, Psota Irén, Czigány Jutka, Szénási Ernő, Tarsoly Elemér és mások. Gellért Endre volt az osztályfőnökünk. Zseniális ember volt. Egy életen át elkísér.
- Mit kapott tőle?
- Az alapot.
- Milyen ez az alap?
- Morális alap és szakmai igényesség. A többit már megtanultam azoktól a kollégáktól, akikkel összekerültem."
...
"- ... Azt hiszem, hogy diplomáciával sokkal többre lehet menni az életben. Egy okos ember inkább diplomata. Nem biztos, hogy mindig hasznos az őszinteség.
- De legalább nyugodtabban tudott aludni.
- Mostanában is azt vallom, hogy az embernek mindig fontosabb, hogy önmagával tudjon elszámolni. Borzalmas lehet, ha nem tud." 
...
                                                                                   (Magyar Színész című lap - 1996, kötetben: 1999)

Drága Józsa Művésznő!
Nyugodjon békében!



                                                                                                                                    

2014. március 3., hétfő

Ultimátum - megint a sátán... - Avagy: immár mégis van remény?

"Hajnali négyig el kell hagynia állásait a Krímen levő ukrán hadseregnek, vagy az orosz haderő támadni fog - ezt az ultimátumot adták az oroszok. // origo"
2014. március 3., hétfő,
16 óra 38 perc 55 másodperc

Mi lesz veled Európa, mi lesz veled emberiség?

Csak nem a sátán - most éppen Putyin képében - megint?

Ismét: gaztett, bűn, jogtiprás, gazemberség, gonoszság?

Háború?

Nem volt elég?

Tudják, mi forog kockán?

A bizonytalanság bizonyossága...

Ugye, csak rémálom ez az egész?


"Sajtótájékoztatót tartott Putyin. 'Alkotmányellenes Janukovics leváltása. Nem kell bevetni az orosz katonákat, de a lehetőség megvan rá' - mondta. // origo"
2014. március 4., kedd
13 óra 13 perc 20 másodperc

Lehetőség - a reményre is...?!

Művi kincsvadászok - George Clooney és csapata: Műkincsvadászok

Ha van elegendő pénz, a talentumban sincs hiány, az energiák is összeadódnak, ám a végeredmény mégsem elképesztő, nem remeg a bensőnk; akkor koppan az emberfia. Esetünkben a néző. Nem nagyot, mert alapvetően azért nincs gond a Műkincsvadászok című amerikai-német kalandfilmmel. Csak... Ha – előzetesen – arról ábrándozott a publikum (egy része), hogy megrendítő, szinte hibátlan műalkotásba ugorhat fejest, úgy, de úgy elmerül(het), hogy közben semmi, de semmi más nem számít, fölfrissül, megújul, majd szabadon (szabadabban) szárnyalhat; ilyen szempontból csalódás George Clooney legújabb mozija.
De, miért is kell oly’ nagy követelményeket támasztani? Hogy utóbb meg puff legyen… Csudába a túlzott igényekkel, csitíthatnánk magunkat; ódivatú szokás maximalizmusra szomjazni, ki nem legyint mostanság az ilyesmire. Hát, éppen ez az. Ha mi, halandók szó nélkül elfogadnánk a posványt, dagonyáznánk a sártengerben, és még elégedetten röfögnénk is – hasunk vakargatásakor - az ilyen-olyan csélcsap kondás megelégedésére; akkor aztán minden további nélkül kés alá kerülhetnénk, be is darálódhatnánk akár. Fölzabálna bennünket ez a kor. Ám tálcán azért mégse kellene fölkínálni magunkat egyik kanászkurzus számára sem.
George Clooney-nak és csapatának persze nincsenek ilyen sanda szándékai. Ők az örökkévalósággal (minden  viszonylagos) kokettáltak, korszakos jelentőségű filmet szántak letenni a köz asztalára. Persze abban az értelemben emlegetni fogják ezt az alkotást is a jövő nemzedékei, hogy ekkora ziccert vajon miért nem sikerült a legmesszebbmenőkig kihasználniuk a tehetségesebbnél tehetségesebb (zseniális?) művészembereknek.
Adott egy diktátor, Hitler, aki mindent meg akar magának kaparintani. Egyrészt azt semmisít meg, amit akar, másrészt, pedig azt nyúl le, amit nem szégyell (bár ez utóbbi fogalmat nem ismeri). Kiirtaná az emberiség jelentős részét, azokat, akik nem önnön maga tükörképei, de amijük van, amit teremtettek, azt azért lesöpörteti a padlásokról. Az egyetemes értékű/érvényű szobrokat, festményeket, amelyek mind-mind arról is tanúskodnak: mitől ember az ember. A lényünk nem kell, viszont a lényegünk – életünk értelme - igen. Enyhén szólva: aljasság.
No, egy maroknyi – hét(!) fős – műértő csapat vissza akarja szerezni a zsákmányt. Minden áron. Erre szövetkeznek. És egyben példát adnak/mutatnak: patkányoknak nincs jövőjük e földlabdán. Ha kell, a saját életüket is föláldozzák. 
Nem is ezzel van a gond, természetesen, George Clooney filmje kapcsán; egyébként ő a rendező, az egyik főszereplő és forgatókönyvíró, továbbá az egyik producer. S valóban sztártársakat (nem szappanbuborék-glóriás senkiket) toborzott, igen helyesen. De emitt-amott – a kutyafáját! - mégiscsak megbicsaklik a hitelesség; dudvaként üti föl a fejét a műviség, hol itt, hol ott. Nem nagyon zavaró, csak éppen annyira, hogy a katarzisok sorozata elmaradjon. A csudába is!
Majd legközelebb. A következő Clooney-alkotások bizonyára (akárcsak a korábbiak) meg-megrendítik a bensőnket. És csak-csak kismirglizik az emlékezetünkből e mostani koppanást/puffanást.

                                                                                                        (Vas Népe, 2014. március 5., szerda)





2014. március 1., szombat

Megbízható kikelet-importőrök kerestetnek

Ez a kikelet, meglehet, inkább még csak tavaszelő, azért is jó – többek között –, mert egyrészt nem szelektál, azaz mindegyikünknek jut belőle, másrészt egyikünk sem tudja magának kisajátítani: „Nekem van, bee, neked meg nincs!”, jeligével. Ilyenformán a rügyfakadás tehát a demokrácia s egyben a létezés alapfogalmai közé (is) tartozik, s mint olyan, megbecsülést vívott ki (jogosan) világszerte. Ahol az ébredés - szimbolikus fogalomként - (még) nem érvényesülhet, ott bizony gondok vannak. Számos ilyen vidék létezik, tőlünk nem is túl messzire. De egyre nagyobb az igény megbízható kikelet-importőrökre.  A természet ez ügyben is követendő példát ad/mutat.

Vas Népe, Jó reggelt! 
- 2014. március 1., szombat -