2020. július 30., csütörtök

Akit a politika szele megcsapott - Kilencvenöt éves lenne Darvas Iván (1925-2007)

168 Óra, 2020. július 22.


 
A hídember című film (rendező Bereményi Géza) forgatási szünetében tisztelt meg azzal 2001 nyarán Sopronban, hogy – Metternich jelmezében – fogadott. Darvas Iván kiérdemelte a Nagy Imre Érdemrendet. Kétszeres Kossuth-díjas, nemzet színésze. Kilencvenöt éves lenne.

1957-ben tartóztatták le. Lábjegyzetek című könyvében (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001) ekképpen ír erről: „Az ominózus szombati napon (május vége felé jártunk már) csakugyan elhangzott A gerolsteini kaland utolsó csapója, a gyártás pezsgőt bontott, koccintottunk, aztán szétszéledtek a színészek.
Pontban éjfélkor – békésen olvasgattam már az ágyban – fékek nyikorgása, ajtócsapkodás hallatszott. Kinéztem az ablakon. A rövid, szűk kis belvárosi utca mindkét végét egy-egy keresztbe álló, nagy fekete kocsi torlaszolta el, a harmadik meg ott állt meg a kapunk előtt. Tisztára, mint a krimikben!  Enyhén eltúlzottnak, már-már nevetségesnek tűnt, amikor csengetésükre ajtót nyitottam… Már a fürdőszobába se hagytak egyedül bemenni, egy másodpercre se vette le rólam a tekintetét az erre kijelölt kíber (detektív – SzP). Tőlem telhetően fürgén felöltöztem hát, röviden elbúcsúztam a feleségemtől, és négy kísérőm között beültem a házunk előtt várakozó kocsiba. (A többiek ott maradtak, feltehetően házkutatni.)” (157. oldal)
Harminckét hónapot kap. ’59-ben „már” kiengedik. Műanyag fröccsöntő üzem segédmunkása ’63-ig. Miskolcon léphet ismét a deszkákra. ’64-től szintúgy egy szezont tölt a budapesti József Attila Színházban. 1965-1989: Vígszínház.
1990-től: szabadúszás. Művész Színház (1993-1995), Szolnoki Szigligeti Színház (1995). 
1989. június 16.: díszőrséget áll Mensáros Lászlóval az 56-os mártírok budapesti, Műcsarnok előtt felállított ravatalánál; az Újköztemető 301-es parcellájában felolvassák a kivégzett hősök nevét. 1990-től a Szabad Demokraták Szövetségének országgyűlési képviselője 1994-ig.
„Nekem eszem ágában sem volt ilyen aktív politikai szereplést vállalni, ha nem alakult volna ki ez az egészen rendkívüli és történelmileg egyedülálló politikai szituáció, ami Magyarországon ez év tavaszán létrejött”, morfondírozott a Magyar Színész című folyóiratban (melyet e sorok írója adott ki s szerkesztett) Darvas Iván 1990-ben, Tölgyesi Katalin újságíró vele készített interjújában. „A különleges politikai helyzet abban állott, hogy különböző okokból meggyengült a gyarmattartó – ha szabad így fogalmaznom – vagy félgyarmattartó hatalom, amelyik több mint negyven éven keresztül kezében tartotta az ügyek intézését. Fennállott az a veszély, hogy megszokásból, tespedtségből, fáradtságból annak ellenére, hogy meggyengült a gyarmattartó, a helytartók a helyükön maradnak. Úgy láttam, ha nem sikerül a parlamenti választásokon az ellenzéknek, illetve az addig ellenzékben lévő két nagy mozgalomnak, az MDF-nek és az SZDSZ-nek, kettejük közül valamelyiknek átbillenteni a helyzetet ezen a furcsa ponton, akkor marad minden a régiben… Ez volt az a pillanat, amikor felelőtlennek éreztem volna magamat, ha nemet mondok azoknak a barátaimnak, akik arra szólítottak föl, hogy részt vegyek az ő színükben, a Szabad Demokraták Szövetségének színében e küzdelemben, mint országgyűlési képviselő. Elismerem, arra spekuláltam, hogy az én más területen elért ismertségem hozzásegíti ezt a politikai mozgalmat a sikerhez.”
S hogy miképpen fogadta otthon, a család a közszereplését? – firtatta Tölgyesi Katalin. Így felelt erre Darvas Iván: „A családom, természetesen, mélyen ellenezte minden ilyen irányú megmozdulásomat. De hosszú beszélgetések után végül is meg tudtam győzni a feleségemet és a gyerekeket is, hogy ez egy egészen kivételes és ritkán adódó pillanat, amikor ideiglenesen, de minden magyarnak kutya kötelessége, hogy az őt megillető részt a vállára vegye. Én úgy éreztem, hogy az én vállamra ennyi való, és ennyit el tudok intézni. Az a siker, amit abban a körzetben, az úgynevezett tizenkilencedik körzetben (a XIII. kerület egyik része), amit ott a választókkal együtt elértem, végül is igazolt. Ilyen értelemben nem bántam meg a döntésemet, és elvben egyetértek azzal a bírálattal, hogy suszter maradjon csak a kaptafánál, elvben igen, de egy ilyen történelmi pillanatban a suszternek is oda kell figyelnie az őt körülvevő világra.”
Darvas Ivánnal a már említett soproni beszélgetésünkkor szót váltottunk arról is, hogy abban az időszakban, amikor igazán bajban volt, és nem kevesen elfordultak tőle, cserbenhagyták, akkor ezt miként dolgozta fel ott legbelül. „Az is az ember érési folyamatának egy lépcsőfoka. Az is hasznos. Az is nagyon jó, mert, azt hiszem, csak ilyenekből lehet profitálni. Attól tartok, hogy általában az ember olyan fajta, aki nem a szerencséből, nem a jólétből, nem az őt érő előnyökből, hanem a hátrányos helyzetekből, a tragédiákból és a katasztrófákból tanul. Igaz, hogy későn, igaz, csak nagyon lépcsőzetesen, de mégiscsak, azt hiszem, a negatívumok azok, amelyek valamilyen formában előreviszik az emberiséget.”
A Lábjegyzetekben ekként fogalmaz Darvas Iván: „Akárhonnan is nézzük a dolgot, egy biztos: ötvenhat után az ország szellemi krémje volt becsukva. Azok kerültek börtönbe, akik egy végletes helyzetben megőrizték szuverenitásukat, megőrizték az ítélőképességüket, nem ijedtek meg semmiféle fenyegetéstől, nem vártak semmiféle felülről jövő utasításra, hanem a saját fejük után menve, önállóan döntöttek, és amikor alulmaradtak, vállalták tetteikért a felelősséget. A szó legnemesebb értelmében férfiakhoz méltóan jártak el. Még akkor is, ha sokan közülük gyerekek voltak még. Vagy nők.” (211. oldal) / Szenkovits Péter 

 

 

 

2020. május 29., péntek

Szülőnek lenni - ragály idején

 

„Tisztelt Pedagógus! Nagyon szeretünk a gyerekekkel mozizni, s ez a film tényleg egy igazi csoda volt. Megható. Köszönjük az élményt!”
 „Mellékelve küldöm Barni házi feladatát, de úgy érzem, most van elegem. Nagyon hosszú volt ez az időszak. S mivel már elég közel van a tanév vége, ezért díjaznám, ha a továbbiakban mellőznénk az olyan házi feladatokat, amik javarészt a szülők teendője. Tudja, látja, hogy én igyekszem a legtöbbet kihozni a gyermekeimből... De az ilyen jellegű dolgok felnőtt felügyeletet igényelnek, s mostanság az időm a legkevesebb. Sőt továbbmegyek: megnézném, hogy hány szülő van, akinek fogalma sincs, hogyan kell… Nekem egyébként is három gyermekem van – persze én akartam, de ezt a helyzetet nem, csak így jártunk –, így háromszoros a feladat, ahol segíteni kell. Megértem, hogy dokumentálni kell a dolgokat, de nekem, nekünk pont elég a fő tantárgyakat teljesíteni, plusz a háztartás, plusz a munkahely… Tudnám még ragozni, de szerintem érti a sorok közti szavaim. Köszönöm megértését! Tisztelettel!”
„Őszinte leszek, Kata szerelmes a szomszéd kisfiúba, elvonja a figyelmét és emiatt elmaradt az egyik feladat… De a festményrajzot elkészítette! További szép napot!” 
                                                                                      Szenkovits Péter

2020. május 6., szerda

Mese a ragályról



Hol volt, hol nem volt… „Hoppá! Megvan! Mit szólnátok egy hercig világjárványhoz?”, csaphatott a homlokára Kína elsőszámú vegyészmérnök-filozófusa a szokásos egyeztetésen. (2019 kora őszén?) „Fenomenalnüj!”, üdvözölhette az ügynökmúltú cselgáncsos-kaszkadőr. „Phenomenal!”, hozsannázhatott a kese üstökös business-man. Tanoncaiknak év elején (?) adhatták le a drótot. „Olaganüstü!”, törleszkedhetett az ottomán labdarúgó-egészpályás letámadó. „Fenomenális!”, hízhat a mája az óta is a focimágus törzsfőnöknek. Minden megy a maga útján. 5G-vel – a G7-ek ellen (is). Miközben égadta világon senki nem mehet sehová. Aki nem hiszi, az nem járhat utána… 

Szenkovits Péter

                                                                        





2020. május 3., vasárnap

A legfontosabb, hogy szeretni tudjunk



Anyák napján – Törőcsik Mari és létélményei(nk)


A Kurázsi mama szünetében kopogtattam Törőcsik Mari (1935) öltözőjének ajtaján a győri Kisfaludy Színházban, 1980-ban. Bemutatkoztam, átadtam a gyerekeinek szánt édességet, gratuláltam, adtam/kaptam két puszit (koronavírusnak még híre-hamva nem volt). Azóta szinte nem volt olyan találkozásunk, amikor ne beszélt volna az édesanyjáról, családjáról, pélyi szülőhelyéről (ahol egykori pajtásait is megismerhettem), velemi otthonukról.  

„Első osztályosok voltunk. Már javában benne jártunk a tanévben, amikor, azt hiszem, az édesanyja behozta Mariannt (aki még csak novemberben lett volna hatéves) az osztályba azzal: unja magát otthon, mivel nincsenek játszó haverjai, s hogyha úgy néha eszébe jut, hogy eljönne az iskolába, akkor eljöhet-e? Tehát nem íratja be, csak úgy bejön, hogy teljen rajta az idő”, mesélte 2005-ben Törőcsik Mari egykori pélyi iskolatársa, Várkonyi Rózsi (Tolnai Gézáné). „Eljött első nap, aztán mindennap, úgyhogy ugyanúgy bizonyítványt kapott, mint mink. Én mellém ültette a nagyságos asszony, és negyedikes korunkig mindig egymás mellett ültünk. Nagyon szerettem. Sokszor kicseréltük egymással a tízórainkat, ő ette az enyémet, én meg az övét.”
Marika családját ekképp jellemezte: „Az intelligenciához tartozott, apja (Törőcsik Joachim – szp) iskolaigazgató volt, anyja háztartásbeli (eredeti foglalkozása tanítónő – szp).  A nagyapjáék gazdálkodtak. Övék volt a mozi, a szikvízgyár, a fűszerüzlet, a kocsma. Jómódúak voltak. Egy utcában laktunk, de éjjel-nappal együtt voltunk.  Arra is emlékszem, amikor a Nyilas Misit játszotta; a Jucóka néni, az édesanyja tanította be az előadást. Mindent el tudott játszani már akkor is”.
„Később azt nyilatkozta többször is, hogy ő nem volt szép sose. De nagyon szép volt!”, szögezte le a szintén pélyi Kácsor Vera. „Volt náluk otthon egy babaszoba, egy része üzlet volt, oda lehetett menni, bevásárolni játékból. A szalonjukban volt egy hatalmas zongora, akik ott voltunk, mind klimpíroztunk. Nagyon szerettünk az anyukájának a ruháiba öltözgetni, magas sarkú cipő…
Ha jött hozzánk Mariann, s látta, hogy az ásott kútba ételhordóban le volt engedve a túró, a vaj, akkor azt mondta édesanyámnak: jaj, Rozi néni, mindjárt szólok anyácskának, hogy jöjjön, mert körözöttet eszünk.”
„Uzsonna is mindig volt náluk”, emlékezett Rózsi asszony. „Mindig megkínáltak bennünket. Ott ettem életemben először tejszínhabot. Habverővel verték föl a tejszínt, mindnyájan kaptunk egy kistányérral, mazsolát szórtak rá. Mikor hazamentem, mondom édesanyámnak, maga is csináljon ilyet, mert ez nagyon finom. Aztán csinált. Voltak teheneink, úgyhogy nem volt gond a tejszín.”

„Egy katona hozta a hírt apám bajtársától, hogy édesapánk meghalt. Anyámnak gyönyörű, vörös haja volt, ami aztán csomókban hullt ki. Nem kopaszodott meg, csak erősen hullott a haja. Amikor később visszanőtt, sokkal világosabb vörös lett. Nem hitte el, hogy meghalt az apám. Megfogadta, hogy amíg haza nem jön, nem gyújt rá.
Karácsony előtt (1946-ban – szp) takarítottuk a templomot; mivel kicsi voltam és könnyű, álltam az oltáron, mostam le. Valaki futott be a templomba, hogy jön az igazgató úr! Leugrottam és rohantam… Anyám kis kosárkát hordott a karján, állandóan napraforgómagot pattogtatott a cigaretta helyett. Egyik karján Melinda húgom, másik karján a kosár. Ott állt, mi meg futottunk apám elé… Amikor aztán apám cigarettával kínálta, azt mondta, hogy soha többé nem mer rágyújtani. Nem is gyújtott rá, pedig erős dohányos volt.”

„A Hunnia Filmgyár kapujában állok… Megjelent az újságban, hogy Úttörők címmel filmet forgat Makk Károly, tíz-tizennégy éves korig fiúk-lányok jelentkezhetnek. Hát, én rögtön… El se tudtam képzelni, föl se tudtam fogni, vajon, hogy lehet valaki színész? Jellemző rám, hogy verssel készültem, Petőfi Sándor Szeptember végén (nevet). Bementem. Az udvarig jutottam. Egy magas férfi megfogta az államat, fölemelte, jobbra-balra forgatta, azt monda: menjen el! Ő volt Koza Dezső asszisztens – aki később jó barátom lett. A film végül nem készült el, mert nem engedték megcsinálni a Karcsinak, nyilvánvalóan nem úttörőset készített volna, hanem belerakott volna kis humort meg ezt-azt… Utólag nagyon örülök, mert tájszólásban beszéltem, mindenki kiröhögött volna, elment volna a kedvem, sose lettem volna színésznő… Anyám várt odakint, látta, mennyire kétségbe vagyok esve. ’Ne búsulj kislányom, kimegyünk a Vidámparkba!’ Fölült velem mindenre. Csak a hullámvasútra nem, mert abba sose mertem beleülni. Végül is nevetőssé sikerült a nap. Majdnem lekéstük a vonatot. Magyarán, anyám azt tudta érzékeltetni velem, hogy több is veszett Mohácsnál.”

1999 nyarán édesanyjával is találkozhattam. Éppen függönyt varrt a velemi ház egyik csendes zugában. Beköszöntünk hozzá Benkő Sándor fotós kollégámmal. Szeretettejes, megértő mosollyal nyugtázta, hogy kis időre félrevonulunk leányával az utcai szobába. Beszélgetni. Róla is.

„A kedvenc ételem anyám sonkás tésztája volt. Soha többé nem tudják azt úgy elkészíteni… Meggyúrta a tésztát, összevágta a házi sonkát, ügyelt rá, hogy legyen benne kis zsírosa is. Volt egy olyan edénye, amiben ezt összekeverte a megfőzött tésztával. Betette a sütőbe. Miután kész volt, kifordította, mint egy tortát. Abból vágott. Most is összeszalad a nyál a számban.
És senki nem tudott olyan kocsonyát főzni, mint nagyanyám. S az ő rétese tényleg rétes volt. Nem olyan, hogy van réteslap és töltelék; mert akkor az ember csak tölteléket eszik, nem? Volt benne kis túró, vagy kis mák, lekvár, vagy nem is tudom, mi. De az volt, ami. Egyetlenegyszer Pesten, a Domus Áruház Lehel úti részénél lévő kis boltban kaptam ugyanolyan rétest. Mondom az illetőnek: ember, ilyen csodálatos rétest ma Magyarországon nem csinálnak, nyisson üzletet a belvárosban! Azt feleli: akkor nem lesz ilyen, mert ezt én sütöm. Akkor többet kell csinálni. Én csak itt tudok maradni, ebben a kis üzletben.”

„Anyám kivétel nélkül mindenkihez kedves volt. Mikor főzött, két lány segédkezett. Ő irányított: ezt kavarjátok, ezt így szeretném! Egyszer igen nehéz munka adódott, már nem emlékszem, hogy mi. A két lány szólt anyámnak: tekintetes asszony, ne tessék haragudni, de ezt mi nem tudjuk megcsinálni, kérjük, hogy erre, legyen szíves, keressen valaki mást! Rengeteg cigány nép élt mifelénk, volt cigánysor. S egy zenekar is, amelyik a megye legnagyobb báljaiba meg esküvőkre, lagzikba járt. De, persze nem mindenki tudott muzsikálni. Volt a Tisza-parton egy fás rész, amit nekik adott oda a falu, úgy ettől, mondjuk eddig – kezével mutatta-érzékeltette is Marika. – Csodálatos bútorokat, ebédlőasztalokat, foteleket készítettek. S amikor ezt látták a falubeliek, akkor azt mondták, hogy a fasort meghosszabbítjuk, s aztán kijelöltek egy újabb részt számukra. Mindenki dolgozott és mindenki boldog volt. Visszatérve az említett igen nehéz munkára, amit aztán végül is a Tapasztó Sári nevű cigánylányra bízott anyám. Aki tökéletesen elvégezte a rá bízott feladatot. 
Ezután anyám meghívta őt feketézni. Így, szó szerint, ahogy most mondom. Igen ám, de Tapasztó Sári kifakadt: mit tetszik képzelni rólam, feketézni hívni, engem…? Hja, hogy kávéra? Azt igen, azt elfogadom. Erre anyám: de, nem itt a konyhában, hanem a szobában! Ne tessék mondani!, így Sári. De bizony az én anyám a szobába invitálta. Biztatta: nyugodtan vegyen csak annyi cukrot, amennyit kíván! Sári pedig elképedt: az meg hogyan néz ki, hogy a tekintetes asszony szolgál ki engem?!  Anyám: most maga a vendég!  Tapasztó Sári mélyen sóhajtott: hogy ez milyen finom!
Legközelebb, amikor összefutottak az utcán, kérdi Sári: tekintetes asszony, mikor kávézunk legközelebb? Anyám: várjon csak, a jövő kedden délelőtt ráérek, szabad leszek, szeretettel várom! Hát, így is lett.”   

Mészáros Józsefné, Malvinka arról beszélt Heves városában (2005-ben), hogy élete párjának a családja Pélyben, a Tarnaszentmiklósi utcában Marikáék szomszédja volt. „Családtagként kezelték Jóskát, testvérként szerették, majd miután 1948-ban én is odakerültem, engem is. Törőcsik Joachimék családi élete példa volt. Mindent megtettek a községért. Színdarabokat rendeztek, szombaton és vasárnap mozi volt, utána bál. Jucóka néni tanította a lányokat főzni, a lelke volt a falunak. Soha nem felejtem el aszpikkal leöntött hidegtálait, kávé- és diótortáját. Sajnos, az államosítás után kuláknak minősítették, B-listázták, tönkretették őket. Amikor a végrehajtó kiment hozzájuk, elsírta magát, amikor a zongorára került a sor. Könyörgött, hogy legalább azt ne vigyék el, mert ez a Mari gyerek olyan tehetséges. A család Erdőtelekre került, Marikát fölküldték Budapestre… A férjem halála után Marika arra kért, hogy ne mondjam meg a szomorú hírt édesanyjának, ezt ő magára vállalja, mert Jucóka néni is annyira szerette Jóskát, mint a saját fiát.”

 „Szeretnék emlékezni Édiről, Tóth Pálnéról, anyám első unokatestvéréről, aki Pestre került. Egyszer Aldebrőn, ahonnan a család származott, találkoztunk. Szaladgáltam az udvaron a Tóth gyerekekkel, mindegyik kisebb volt nálam. Egyszer csak Édi azt mondja nekem: te vagy az egyetlen, akit el tudnék fogadni még a három gyerekem mellé! S miután fölvettek az Alkotmány utcai közgazdasági gimnáziumba, Édiéknél laktam. Édi a második anyám volt. De valamennyi családtag szeretett, magától értetődően ez az érzés kölcsönös volt.”                                                                                                                            

Korunk legnagyobb magyar színésznője mindent képes érzékeltetni, ami kapcsolatos az emberrel, illetve a bennünket ért embertelenséggel. A Vígszínházban, az Eszenyi Enikő rendezte Átutazókban (2013) – Hanoch Levin egyfelvonásosa komédia nyolc temetésben – olyan idős asszonyt játszik, aki mindent fölfog, átél, ért, és mindenre halálosan pontosan reagál fizikumán keresztül is kisugárzó itt létével. Olyan élet sűrítményt ad a nézőknek, ami sok mindent elindít bennünk, többek között saját földi (át)utazásunk elemeire is rávilágít. Azokra is, amikre bizony nem lehetünk büszkék. Visszatükrözi a gyarlóságainkat, elesettségében is a mi tehetetlenségeinket, vergődéseinket, szívtelenségünket idézi meg. Kegyetlen egy öregasszony (aki persze még derűs is merészel lenni), mert nem kertel szembesíteni a kérdéssel: te hogyan is állsz anyáddal, nagyanyáddal, a már fizikumban megkopott – bár csak látszólag, illetve annak tartott – tehetetlenekkel? Le kell csak őket írni? Ezek és ezek kipipálandók, mit akarnak még itt? Ugyan már; nem volt már elég nekik e földi paradicsomból, miért nem veszik a kalapjukat, aztán utaznak tovább, mit is számít, hová, bárhova, csak át más dimenzióba; hagyjanak békében bennünket. Hiszen kuss, a nevük. Örüljenek, ha egy-két szép pillanatuk akadt (ha ugyan akadt), érjék be ennyivel. Szanatóriumba velük, ha megszöknek – Törőcsik Mari Bobe Globcsikja nem egyszer meg is teszi, nem az a feladós fajta –, vissza kell őket toloncolni, ha ez sem elég, akkor irány a diliház, mama!
Leírja ez a mai társadalom a korosakat. A Taigetoszon a helyük. Mint mindenkinek, aki más. Így, úgy vagy amúgy. Egyszerűen elbabrálunk mi egymással; legalábbis az igyekezet az aztán megvan. Mindeközben saját magunk alatt is vágjuk azt a bizonyos fát. Csak egy kis boldogságot akarunk kicsikarni az élettől, mindenáron jeligével. Ez nekünk jár. De csak nekünk. Ezért is vagyunk állandóan útközben; csak éppen azt nem vesszük észre tervezgetéskor, készülődéskor, pakoláskor, búcsúzkodáskor, barangoláskor, megérkezéskor(?), hogy egyre kevésbé sikerül megtalálni önmagunkat. Társról, egymásról nem is beszélve.
Az egész világ masírozik valahová. Közben, mintha lennének útitársaink, akik egyébiránt ugyanúgy saját maguk után kajtatnak, nagyjából hasonló eredménnyel, mint mi. Átgázolunk mindenen és mindenkin, csak éppen a lényeg sikkad el: miért is vagyunk itt, ott, avagy amott? Nincs nekünk valami feladat-félénk, bárhol, bármikor bukkanjunk is föl a kozmoszban?

„A lányunk az első elemit Velemben végezte, ahogyan Gárdonyi megírta: még a négy első osztály együtt járt. Előtte fél évig itt volt óvodás. Ő, aki a pesti óvodában egy sarokban állt, nem volt hajlandó a gyerekekkel játszani. Ide betette a lábát, s minden jó volt. Valamennyi osztálytársát ismertem, s az ő jó ismerőseit is. És amikor Budapestre került a Lisznyai Úti Általános iskolába, az nagyon jó nevű intézmény, fölhívott a tanítónője azzal, hogy hol volt első osztályos a Teréz, mert a legszebben ír, olvas és számol. Mondtam az itteni tanító úrnak, hogy meg van dicsérve nagyon!”
„Sose törődöm azzal, hány éves vagyok. Most se azzal vagyok elfoglalva, hanem, hogy igen, az élet véges. 
Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy mit adnék útravalóul a gyerekeimnek? Mondom, ne haragudjon, de ilyen hülye kérdésre nem tudok válaszolni. És egyszer hajnalban fölébredtem, mondom, dehogynem! És meg is kapta a fiam is meg a lányom is: a legfontosabb, hogy szeretni tudjunk. Ez a legfontosabb. Ennél fontosabb nincs a földön.”
                                                                          
Szenkovits Péter                                                                                                         

2020. április 20., hétfő

Önvizsgálat



/Kisalföld napilap, 2001. október 3./

Hányszor voltunk, vagyunk, vagy éppen leszünk terrortámadás áldozatai Közép-Európában? Nem olyan látványosan, mint a Világkereskedelmi Központ volt New Yorkban, nem repülőgépek csapódtak, csapódnak „belénk”, hanem a zsarnokság kifinomultabb – fifikásan kieszelt – eszközeivel félemlítettek meg a múltban és félemlíthetnek meg ma is. Olyanok, akik nem riadnak vissza semmitől sem.
Hány és hány, nyugodtan nevezhetjük így: terrortámadás pusztított itt is – ha csak képletesen is – az elmúlt évezredek során! Felsorolhatatlanul sok. És mégis, valamennyi után föl tudtak tápászkodni elődeink, megújultak, alkottak, teremtettek. Győzedelmeskedett a szív, a józan ész, az értelem a barbarizmus felett.
A jó a rossz fölött.
Más kérdés, hogy vajon mi lehet(ett) az oka annak, hogy ez – legalábbis eddig – mindig csak időleges volt, ideig-óráig tartott, amíg újabb és újabb rémuralom nem nyomasztotta megint csaknem agyon a józanokat.
Világméretű fellépést sürgetnek most sokan a terrorizmus ellen, s igazuk van. Miközben nekünk itt és most azzal is szembe kell(ene) néznünk, hagyhatjuk-e utcán, munkahelyen, iskolában, családban, bárhol, hogy bárkik is megfélemlítsenek, megpróbáljanak leigázni bennünket (ál)indokok fölsorakoztatása okán.
Hm, de nehéz ügy ez. Csak szaladjunk át életszíntereinken, gondoljuk végig, eddig kik, hogyan s miként próbáltak megrémíteni bennünket. Kik próbálnak basáskodni felettünk, kik nem vesznek bennünket emberszámba?
S vajon ki-ki, saját maga őszintén önmagába néz-e, készít-e belső vizsgálatot, vajon számon tartja-e: kit, mikor s miért terrorizált már eddigi életében? Kiket zúzott porrá „eltérített repülőkkel”, s milyen romhalmaz – fájdalom, keserűség, kiábrándultság – maradt (gaz)tette után? Vagy „csak úgy” megszokásból, figyelmetlenségből, nemtörődömségből, ostobaságból, kényelemből, pökhendiségből kiket nyomott vagy nyom el? S miféle mentségeket kreál magának ahhoz, hogy ezt így-úgy, néha vagy gyakran – netán állandóan – megtegye.
A terrorizmus nem „csak” New Yorkban, nem „csak” Svájcban létezik – máig fölfoghatatlan, hogy több mint tucatnyi politikust lőtt halomra egy eszetlen ebben az amúgy békés, nyugodt országban –, hanem a zsarnokság különféle módjai, megnyilvánulási formái itt is érzékelhetők.
Meddig tűrjük még?  
                                                                                     
Szenkovits Péter
Kisalföld, 2001. október 3.
Kötetben: Nincs lehetetlen – Harasztifalu hatóereje (2019)