2018. június 19., kedd

Törőcsik Mari Velemben: itt élnem s halnom kell - Díszpolgárságával Maár Gyulára és Soós Imrére is emlékeztek

  
www.alon.hu
Negyvenöt esztendeje, 1973-ban költözött Velembe Törőcsik Mari élete párjával/művésztársával, Maár Gyulával (1937-2013). A meghívó – rajta kettejükről készült fotó - arról tudósított, hogy Marikát díszpolgárává fogadja az alpokaljai község. Az oklevélen lévő fényképen legendás pályatársával, Soós Imrével (1930-1957) sugároz derűt.

Velemben az idei Szent Vid búcsú ünnepének és a Gesztenyevirágzás Hete programsorozatának a fénypontja volt, amikor a község szívében lévő Stirling-villában Törőcsik Marit díszpolgárává fogadta a falu lakói és képviselő-testülete nevében Szél Józsefné Horváth Julika polgármester.
A patinás épület színháztermében gombostűt is csak üggyel-bajjal lehetett volna leejteni 2018. június 17-én, vasárnap kora este.
Marika szabadkozott: „Reggel még jól bírtam. Visszafeküdtem kicsit, de az óta olyan rosszul vagyok. Ám azt gondoltam, ide muszáj eljönnöm, mert ha üzenek, hogy beteg vagyok, ki hinné el? (Nevetés.) Bármilyen fellépést lemondtam volna. Ezt nem!”
„Úgy féltem bejönni, mert a kocsiban köhögő rohamot kaptam. Legfeljebb három férfi cipel majd ki…”
Katona Linda, a Virágozz Velem Egyesület képviseletében sorolta Marika díjait, ám ő félbeszakította. (Derültség.)
Elmerengett, hogy Cannes-ban a világon mindössze négy nő - köztük ő - kapott életműdíjat. Nem felejti soha el (azt sem), hogy például Moszkvában vagy ötvenen várták, amikor kilépett a szálloda ajtaján. Majd szétszedték.  
Julika polgármester vette át a szeretetszót. Fittyet hányt az előre megírt beszédére. „Néhány nappal ezelőtt, mikor Marikánál jártam, szóba került az édesapám. Marika rávágta: ’ő rajongott értem, én meg őérte’. Szóval lelkesedik az egyszerű emberekért.”
A díszünnepség népétől azt tudakolta: „A boltos Klári is itt van?”. Az „igen, igen” feleletre nyugtázta: „Van nekem itt Velemben annyi, de annyi ismerősöm!”.
S miután meglátta a polgármester asszony által meleg szavak kíséretében átnyújtott/átvett díszpolgári oklevelén a Soós Imrével közös fotográfiát, így kommentálta: „Ez az egyetlen képem van kitéve a pályámról a – budapesti, beleértve a velemi otthonomat is – lakásomban.”
Katona Linda velemi művészek kő és gesztenyefa kompozícióját nyújtotta át egy ország Marikájának. Szabó Zoltán alpolgármester remekbe szabott sárga rózsa csokrot ajándékozott Marika „néninek”, két - orcaszélre „cserkészett” - puszi kíséretében.
Az ünnepelt: „Köszönöm szépen! De nem néni, Marika! A puszit pedig letagadjuk az orvosaim előtt. Ha megtudnák, meg is vernének… Még azt sem engedik, hogy kezet fogjak! De magát honnan ismerem?”
A felelet: „Dolgoztam magánál.”
„Jaj, istenem!” (Marika)
Dr. Balázsy Péter megyei főjegyző, önkormányzati hivatalvezető arról beszélt, hogy az ő bukétája azt a pozitív irigységet fejezi ki, melyet a többi Vas megyei település érez Velemmel szemben amiatt, hogy neki van Törőcsik Marija, nekik meg nincs. Majd átadta a virágot a „művésznőnek”.
Mire ő: „Nagyon meg vagyok hatva. De én már a kezdetektől fogva nem voltam itt művésznő. A barátaim Marinak hívnak, így szokták meg. De Velemben engem mindenki Marikának hív.” (Boldog szeretet-moraj.)
Fölröpül a légbe kedves, ám picurkát gellert kapott megjegyzés:  „Hála Isten, hogy a humora megmaradt Marika néninek!”.
„Igen, a humorom… No, s ezt mindenkinek mondani szoktam, hogy a színház és a film világában olyan nem lehet, hogy valakik nénizzenek meg bácsizzanak! Makay Margitka (1891-1989), maguk esetleg már nem is tudják, nagyon nagy színésznő volt. (Iszonyú gazdag férje volt. Még a szocializmusban sem mentek tönkre.) Kilencvenkét évesen még a színpadra ment, pici szerepben. Ha valaki azt mondta volna neki, hogy Margit néni, akkor biztos, hogy soha többé nem állt volna vele szóba… Ugye, menjek már?”.
„Még véletlenül se!” – tromfol Julika. „Szeretnénk, ha maradna! S reméljük, hogy Marika még nagyon sokáig velünk lesz Velemben!”
„Nézze, akárhogy is van, s meglehet, nem kellene beszélni erről ilyen ünnepen, ámbár talán mégiscsak szabad: biztos, hogy itt fogok meghalni.”
Julika: „Ne tessék sietni! Még ráérünk!”.
Taps. Taps. Taps.
Marika elindult. Megállt a terem kijáratánál. Körbenézett. „Magát is jól ismerem!”, mosolygott egy úrra. Elmerengett. S fölidézte – az övéi körében – azt a bizonyos 1973-as nyarat, amikor Maár Gyulával együtt pontosan e helyre mutatott sorsuk iránytűje.
„Bejöttünk Velembe. Megálltunk egy ház előtt. És azt mondtam: itt szeretnék élni! Egyetlenegy eladó ház volt. Az, ahol véletlenül parkoltam. Odavitt az Isten.”
Búcsúzott. „Köszönöm szépen. Nagyon jólesett, mert érzem, hogy szeretnek. Isten velük!”
Ünneplés. Mint a legelőkelőbb, legforróbb hangulatú színházi premiereken, s a legrangosabb, legpatinásabb filmfesztiválokon.                     2018. június 19.

2018. június 16., szombat

1956 nem jelent semmit - véli Pomogáts Béla 56-os hős, irodalomtudós a gyásznap alkalmából - "El kell kergetni az összes politikust, akár kormányon, akár ellenzékben van"

 
Ma hatvan esztendeje, hogy – 1958. június 16-án - kivégezték a forradalmár Nagy Imrét és társait. Ebből az alkalomból váltottunk szót Pomogáts Bélával a budapesti Vörösmarty téren, a könyv-heti forgatagban (június 9-én, szombaton).

„Mindent kellene, hogy jelentsen 1956, és nem jelent semmit”, vélekedett Pomogáts Béla (1934. október 22.) Széchenyi díjas kritikus, tanár, irodalomtörténész, az irodalomtudományok doktora.
„Nekem van 56-os múltam. Börtönben is voltam. Könyveket írtam 56-ról. Nagyon szomorúan tapasztalom, hogy ma már nincs igazán jelentősége 56-nak.”
Vajon mi lehet ennek az oka? – kérdeztem az 1956-os emlékéremmel, a Nagy Imre-emlékplakettel, valamint Akadémiai Díjjal, Kisebbségekért-díjjal, Tekintet-díjjal is kitüntetett tudóst.
„Nem olyan nemzedék van hatalmon, aminek köze van 56-hoz. Ez is furcsa: egyszer csinált velem interjút egy rádióriporter, aki azzal kezdte, hogy ’tudom, hogy Béla bátyám részt vett a forradalomban, utána le is volt csukva; ugye, igaz, hogy az 56-os forradalomnak Orbán Viktor volt a vezére?’ Mondom neki: nézze meg a születési évszámát… Erre ő: ’Akkor tényleg nem lehetett…’De azért csak őt tekintik 56 vezérének…
Szóval, a hülyeség Magyarországon olyan méreteket öltött megint! De, hát, ehhez vagyunk hozzászokva. Itt mindig az a seggnyaló társaság - amelyik a politikai hatalom sarkában igyekszik elhelyezkedni -, az műveletlen, erőszakos és tudatlan volt. És még dicsekedett is a műveletlenségével.”
Mit kellene tennünk ahhoz, hogy a tisztesség, a becsület, az adott szó, s nem a másik/mások megbélyegzése, hanem a kreativitás, a nyitottság érvényesülhessen az oktatásban, az egészségügyben és minden másban? Mit tegyünk, hogy ne adjuk fel a reményt?
Pomogáts Béla: „Egy kívánsággal nem lehet ennek megfelelni. Körülbelül 26 ezer 458 dologban kellene másképpen viselkednünk.”
Mivel kellene kezdenünk?
„Elkergetni az összes politikust, akár kormányon, akár ellenzékben van” – summázta véleményét a tanár úr.

                                                2018. június 16. 

 

 

 

 

2018. május 16., szerda

Öntudat, lelkiismeret, humánum - Alföldi Róbert rendezése: A salemi boszorkányok a Weöres Sándor Színházban

 
  www.alon.hu
                                              „Képesek vagyunk-e együtt
                                              érezni a szenvedőkkel?”
                                              /Ferenc pápa/

Merek-e szembenézni önmagammal? A világgal? Az igazságtalansággal? Az igazsággal? Képes vagyok kiállni és szembeszállni a gazokkal?
Elementáris erejű a szombathelyi Weöres Sándor Színházban A salemi boszorkányok Alföldi Róbert rendezésében.
A mindenkori politikai (boszorkány) üldöztetésekről szól Arthur Miller (1915-2005) remekműve. A színpadi dráma élesen fókuszál a mai, mi felénk tomboló koholt összeesküvés-áradat kapcsán arra, miképpen is kellene megmaradni - vérzivataros időkben - embernek. Olyannak, „akinek értéktudata van, többre tartja eszméjét, személyiségének sértetlenségét vagy akár tévképzeteit az életnél: tud áldozatot hozni egy gondolatért, a becsületért.” (Ungvári Tamás, Széchenyi-díjas irodalmár). Ugyancsak Ungváritól: „Miller úgy érzi, hogy az a világ, mely körbeveszi őt, különös erővel támad az emberi humánumra, az emberi személyiségre.” „A megalkuvás-nélküliség – ez a milleri dramaturgia egyik centruma.” „A név, a becsületes név mániákus tisztelete”. „A salemi boszorkányok az öntudat és a lelkiismeret drámája.”
Létezésünket, jelenünket/jövőnket meghatározó sorskérdésekkel szembesülünk a WSSz-ben.
A nyilvános főpróbán hosszan tapsoltunk. Az első (premier utáni) előadást követően állva köszöntük meg a társulatnak a megrendítő, ugyanakkor felemelő élményt.
Ránk fér a katarzis.
Alföldi Róbert rendezése méltó a fentebb idézett Miller-i ars poeticához. S egyben pontosan tárja fel a honi mai politikai boszorkányüldözés motivációit, s motívumait. Fejre, szívre, lélekre hat a legnemesebb művészi igénnyel, eszközökkel. Széles sávokat nyit meg – bennünk, előttünk - többféle aspektusból. Inspirál, vessünk számot: mi is (lenne) a teendőnk, a feladatunk itt és most. Ne habozzunk!
Bányai Kelemen Barna - John Proctor. Nem vétek nélküli, mégsem piszkolódik be. Ő nem. Gyötrődik, tépelődik. Lelkiismeretes. Szembeszáll a galád, szörny hatalmassággal, az álvalóság aljasságával, a manipulációval, a gengszterséggel. Megalkuvásnak nincs helye.
Egyek élete párjával. Bármi, bárhol, bárhogyan történjen. Mikor a börtönben találkoznak Elizabeth-tel/Bánfalvi Eszterrel: „Már nem az az ember, aki volt: szakállas, piszkos, a szeme fátyolos, mintha beszőtték volna. Megáll a küszöbön és meglátja Elizabeth-et. Az a megindultság, amellyel a házastársak nézik egymást, mindenkinek csendet parancsol.” (Arthur Miller – Hubay Miklós fordítása) Olyan végtelenül megindítóan, fájdalmas-szeretetteljesen nyüszít BKB/JP, hogy beleremegünk, s vele nyöszörgünk.
Proctort 1961-ben a Nemzeti Színházban Bitskey Tibor játszotta. Bányai Kelemen Barna méltó utódja. Az akkori előadást (rendező Marton Endre) műsorára tűz(het)te a Magyar Televízió. Tehát öt évvel ’56 után.
Akkor lesz ebben az országban megint KÖZTÉVÉ – sajtó- és szólásszabadság -, ha e szombathelyi előadást milliók s milliók nézhetik a képdobozok előtt. Addig nem. (Tényleg hihetetlen: a hatvanas évek legelején erőtlenebb lett volna a kommunista önkény, mint a mostani autokrácia?)
Jeleztük már, Bánfalvi Eszter/Elizabeth. Az említett ’61-es előadásban Mészáros Ági létezett Proctor feleségeként. Ha odafönn figyel Mészáros Ági – miért ne tenné? -, bizonyosan elégedetten mosolyog Bánfalvi Eszterre. Amikor Proctor (még a második felvonás elején) hazajön az erdőről, s leül vacsorázni – Elizabeth: „Mintha szólni akarna a férjéhez, de nem tudná kimondani.” (Miller) –; az a néma, mert hiszen szavakkal tényleg ki nem fejezhető szerelem-szeretet-féltés-aggódás-összetartozás, amit Bánfalvi Eszter sugároz az ura felé, bepárásítja a nézőszemeket.
Színháztörténeti fajsúlyú csoda.
Ilyesmiért érdemes élni.
Fekete Linda Abigail-je dermesztő; mestermunka. Hale tiszteletesként Kálmánchelyi Zoltán: hú-ha! „Nála műveltebbek is hittek láthatatlan szellemek összeesküvésében – és hisznek ma is.” (Miller). De még mennyire! Megrettent, gyáva szar intellektuel, ráadásul Isten alázatos szolgálójának tartja magát, aki valójában az értelmiségi/értelmes lét szembeköpője, megcsúfolója. S amikor rájön, fogjuk rá, rádöbben, hogy kiket is szolgál/t/ gerinctelenül, aljasul, kikkel kollaborált, akkor már réges-régen késő. Ott fog sírni, ahol senki se látja. Kálmánchelyi megérezteti ezt a rémséges – napjainkban igencsak „trendi” - tévutat.
Kiss Mari Rebecca Nurse látszólag hajlott hátú. A leggerincesebb, legtisztább mindahány közül. Óriási alakítás Kiss Marié. „Rebecca - … A gyerek az gyerek, hiába szaladsz utána, meg nem foghatod. Maradj csak békében, a szeretet visszahozza.” (első felvonás) S így bíztatja – nem sokkal az akasztásuk előtt - Proctort (negyedik felvonás): „Ne félj semmitől! Lesznek még igazabb bíráink odaát!”
Nem bocsánatos bűn, hogy Kiss Mari még nem kapta meg a Kossuth-díját!
Hartai Petra Maryként elképesztő, mennyi skálán brillírozik. A végén – őrületébe - beleborzongunk. Szerémi Zoltán kormányzó-helyettesként aljasul-rafináltan kegyetlen vérbíró („G”). Kenderes Csaba ügyésze elegáns/patent, mocskos lelkű „jó ismerősünk”.  Mertz Tibor Parris tiszteletesének lélektisztítását aligha vállalná el bármelyik mosodás cég; a lehetetlenre nem vállalkozhatnak.  Borsódzik tőle a hátunk. Nagy színész Mertz Tibor.
Avass Attila, Jordán Tamás, Vlahovics Edit, Nagy Cili, Kelemen Zoltán, Gonda Kata, Bajomi Nagy György, Szabó Róbert Endre, Wessely Zsófia, Dunai Júlia rendíthetetlenül-remekül szolgál (nem kiszolgál!).
Az elmúlt évtizede/in/k meg a MA díszlete és jelmeze Kálmán Esztert – meg Alföldi Róbertet - dicséri. Idővel a szekrény tetején egymás mellé kerülnek s porosodnak jelképek: Krisztus a kereszten, vörös csillag, magyar címer.
„gondoljátok meg, proletárok” (József Attila, Anyám - 1931).
Arthur Miller/Alföldi Róbert személyes gondként, válságként éli meg az emberiség nagy kérdéseit. Bizonyítják: nem lehet – mert nem hagyhatjuk - elpusztítani a humánum elérésére irányuló vágyainkat! Mindenkinek joga van a személyiségéhez, joga van küzdenie önmaga megvalósításáért, megváltásáért. (Ungvári Tamás után – szabadon.)
Az ötvenes években, pontosan 1957. májusban – Amerikában irracionális félelem uralkodott a kommunizmustól – Arthur Miller a hajthatatlanságát, a hajlíthatatlanságát, a karakánságát (nem volt hajlandó liberális kortársait beárulni) megúszta harminc nap börtönnel, hollywoodi feketelistával, 500 dollár pénzbüntetéssel, útlevél-használati tilalommal. /Bűnös: törvénysértés címén./
’58 májusában mentették föl a vád alól.
Vajon a mai Proctorok mire számíthatnak?
Miller/Alföldi Proctora a salemi börtönben ekképpen búcsúzik Elizabeth-től: „Ne mutasd nekik a könnyeidet! Ezeknek a könny az italuk! Légy bátor, legyen kőből a szíved, ilyen követ a nyakukra, azzal süllyedjenek el!”. Fölemeli hitvesét, szenvedélyesen megcsókolja.
A bitófához kísérik.
Szinte ezzel egy időben a - szomszédos településen, Andoverben kirobbant - forradalom szele eléri Salemet. Már nem csak méltatlankodik, felkel a nép.

                          2018. május 15-16.

 

 

 

 

 

2018. május 9., szerda

Miért hagytuk, hogy így legyen? - Koncz Zsuzsa a veszprémi Hangvillában

 
Valakik mindig átvernek valakiket. Az emberiség, benne a magyarság története, az átverések sorozata. Meg azok kivédésének /a túléléseknek/ a láncolata.  
Május nyolcadikán – a második világháború európai befejezésének 73. évfordulóján (e napon tette le a német hadsereg a fegyvert feltétel nélkül) – lépett föl Koncz Zsuzsa (1946) a veszprémi Hangvillában. Ugyanekkor mondta föl az iráni atomalkut az USA elnöke. Budapesten civil aktivisták tiltakoztak a Parlament előtt, szabadságjogaink megnyirbálása ellen.
Koncz Zsuzsa arról vallott zsúfolt nézőtér előtt, hogy a királyé nem leszünk, akkor inkább elmegyünk. Amiként tette ezt ’56-ban a Kárpáthyék lánya. „Bárhogy lesz, úgy lesz” - jeligével.
Rohan az idő Tündérországban, a mai Vadvilágban. A bőrünkön érezzük a múltunkat elhazudók, a jelenünket gengszteresítő, a jövőnket megkaparintani akarók tudat-porlasztását.
Ne vágj ki minden fát. Ég és föld között. Jöjj kedvesem, ülj ide mellém; ne legyél bánatos!
Végtére ismét demonstráltunk. Mint tesszük azt 1964 óta, hosszabb-rövidebb ideig tartó megszakításokkal, Koncz Zsuzsa koncertjein.  
Bekapcsoltuk – Zsuzsa kérésére - a mobiltelefonok lámpáit, mint tettük azt április 21-én is a budapesti Szabad sajtó útján. Akkor a magyar és az európai himnusz – az Örömóda - éneklésekor.
Most: Miért hagytuk, hogy így legyen?
Ha én rózsa volnék… Hányszor, de hányszor taposott már ránk/bennünket lánckerék. Nyíljék - rózsa - a fiúnak, s nyíljék még a lánynak!                   
                          2018. május 9.

2018. május 2., szerda

Győz a szeretet-civilizáció - Boldoggá avatták Brenner Jánost Szombathelyen - Szembe tudjunk nézni a társadalom igazságtalanságaival

 
                                     „Szívemben a csend ritmusa kalapál.”
                                     (Boldog Brenner János, 1931-1957)

„A konkoly, a rossz misztériuma már ezen a világon veszít a jó misztériuma által”. „A rossz gőgjét legyőzi a jó alázata.” Mindezekről is hitet tett - Szombathelyen, a valamikori felszabadulási emlékmű torzója alatti domboldalon – Őeminenciája Angelo Amato bíboros, címzetes érsek, Ferenc pápa képviselője, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának prefektusa Brenner János létútjának méltatásakor.
Felidézte, hogy ’57 őszén már megpróbálták megölni. Méteres rönköket gördítettek a hittanoktatásról hazafelé – a Szentgotthárd-rábakethelyi plébánián lévő lakására - igyekvő káplán motorbiciklije elé. Amiként az áldozópap az eset után mesélte: „Azt hitték, kitöröm a nyakam”.
Tisztában volt a veszéllyel. Mégsem félt.
Továbbra is: „Bátor s állhatatos maradt. Jézus szavával fényt gyújtott a fiatalok lelkében. Jókedve, hite, mosolygós lénye bizalmat, örömöt árasztott. Hatalmas szeretettel tudott a legnyomorultabb emberhez is fordulni. Fölülmúlhatatlan szeretet élt benne.”
Ámbár mintha megérzett volna valamit. Az egyik hívőnek ugyanis ezt mondta: „Ha meghalok, vidd, legyen a tiéd a motorom!”.
December 14-én éjszaka, 15-én hajnalban csalták tőrbe sürgős betegellátás ürügyén. A templomban nyakába akasztotta tarsolyát, abban vitte magával az Oltáriszentséget. Gyalogútja közben többször megtámadták, brutális kegyetlenséggel ütötték-verték, rúgták. Minden erejével (meg)védte az Oltáriszentséget. Harminckét késszúrással ölték meg.   

E rendhagyó s egyben rendkívüli majálison számos megkapó pillanatot élhetett meg a mintegy húszezer zarándok. Dr. Székely János szombathelyi megyéspüspök becsülte ennyire az összesereglettek számát.
A Magyar Püspöki Kar és hétszáz ministráns szolgált – mások mellett - a boldoggá avatási (beatifikáció) szertartáson. Tisztelendők serege jött el. Önkéntesek százai segítették, hogy a megrendítő s egyben fölemelő eseménysor testbe, szellembe, lélekbe épülhessen.
Dr. Pem László karnagy, egyházzenész és kórusa előadásában csendült föl a karnagy úr Boldog Brenner János vértanú tiszteletére komponált himnusza. „Mégis áldott éjszaka, mert győzelem halála / a rút gonoszság felett. Vére magvetése lett / a megújuló életnek: / Boldog János!”.
Az énekkar Rátkai Ferenc Lámpával kezében (Ének Brenner Jánoshoz) című alkotását is bemutatta: „Véreddel fizettél, Istennek papja, / Magyar földünk Tarzíciusza. / Vértanú testvér, segíts mirajtunk, / Az Úr elé vidd, mit kér az ajkunk!”.

Dr. Erdő Péter, az Esztergom-Budapesti főegyházmegye érseke, Magyarország prímása, bíboros szentbeszédében arról is szólt, hogy Brenner Jánosnak „a fő bűne az volt, hogy szerették a fiatalok és az öregek is. Nagyon sok embert szerzett meg a hitnek és az egyháznak. A kisugárzása volt a vonzereje. S a hatalmas szeretete.”
Idézte Kovács Sándor (1893-1972) akkori megyéspüspököt, aki körlevelében ekképpen jellemezte /ez nem volt veszélytelen/ a most boldoggá avatott vértanút: „Élete példakép. Halála ábeli áldozat.”.
Erdő Péter arra bíztatta a ministránsokat: „Alakítsatok Brenner János Köröket!” „És egyszer csak fölragyog a fény!”„Lángolj és világíts!” (Ez utóbbi a ciszteri rend jelmondata: „Ardere et lucere”.)
Ő is idézte János újmisés jelmondatát: „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik.”

Brenner József nagyprépost (1935), a vértanú öccse helyezte el az oltár mellé testvére ereklyéit. Arcáról megrendülés, kín s keserv, ugyanakkor meghatódás, megkönnyebbülés, elégtétel tükröződött.
Szavakkal aligha lehet érzékeltetni, mi mindenen ment keresztül 1957 decemberétől mindmáig.
„A 80-as években felkeresett az egykori rendőrkapitány, és elmondta: nem egy tettes volt. Három személyt meg is nevezett az elkövetők közül. Azóta több új nevet is megtudtam, senkit sem ítéltek el közülük. Megnevezni azonban nem lehet őket, mert az rágalomnak számítana.” (Új Ember, 2018. április 29. - szerző: Kiss Péter)
Perújrafelvételre nincs mód. Tényleg nincs?
Bizonyosan sokunk agyában kalapál (ez is): csak a háborús bűnök nem évülnek el? Emberiségellenes-e szent embereket megölni? Ki állítja, hogy nem az? (Ha az egyetemes jog nem is deklarálja így.)
Az ENSZ, az Európai Unió, az Apostoli Szentszék együtt bizonyosan sokat tehet(ne) azért, hogy az ilyen földi gaztett elkövetőit e világban büntethessék meg, még mielőtt a pokol bugyraiban bűnhődnének.

Brenner János boldoggá avatási eljárása 1999-ben kezdődött. A Szentatya tavaly november 8-án hagyta jóvá azt a dekrétumot, amely elismeri vértanúságát.
Angelo Amato bíboros-prefektus – Székely János szombathelyi megyéspüspök kérésére – olvasta fel Ferenc pápa végzését a szent majálison.

Németül, szlovénül, horvátul s lovár nyelven is könyörögtünk.
„Add meg mindnyájunknak, Urunk, az erősség Lelkét, hogy szembe tudjunk nézni a társadalom igazságtalanságaival, és merjük mindig a Te utadat, a szeretet útját választani!”
„Add meg Urunk, hogy ahogyan Boldog Brenner János segítette a szegényt, mindig volt jó szava az egyszerű emberekhez, úgy mi is nyitott szívvel, tevékeny szeretettel forduljunk rászoruló embertársaink felé!”.

Székely János: „Brenner János boldoggá avatása azt hirdeti, hogy a történelem igazi ura az Isten. Diktatúrák jönnek és mennek, Isten azonban az Alfa és az Omega, a Teremtő és a Beteljesítő. Brenner János gyilkosainak, a diktatúra gépezetét működtetőknek az alakja lassanként eltűnik az emberek emlékezetéből, az ő arca azonban ragyog. A történelem igazi ura a teremtő Isten.”
„Brenner János vértanú! Segíts minket, segítsd a fiataljainkat, családjainkat, papjainkat, segítsd nemzetünket ennek a boldogságnak a megtalálásában!”
S ugyancsak a megyéspüspöktől idézzük, amiket a szombathelyi domboldal visszhangzott: „Ragyognunk kell!” „Istentől lángra gyúló fiatalok kellenek!”.

Angelo Amato bíboros, Ferenc pápa képviseletében hitet tett – Boldog Brenner János létútja kapcsán - a szabadság, az igazság, a tisztaság, a tisztelet, a béke mellett.
„A szeretet-civilizáció megmarad, győzedelmeskedik!” 

                                     2018. május 1-2.