2019. július 23., kedd


Félünk kételkedni és másképpen látni

Heller Ágnes vajon elhinné-e, hogy a Balatonba fulladt?  

         

                                                         „Imádok úszni.”

                                                         (Heller Ágnes; 1929-2019)

 

 „Hosszú éveken keresztül mindennap jártunk Ferivel uszodába.” /Fehér Ferenc filozófus, esztéta, műkritikus, Heller Ágnes második férje; 1933-1994/ „Csak annyiban keltettem feltűnést, hogy mellen úsztam. Itt mindenki sprintel, mert ezt tanítják.” (Heller Ágnes New York-nosztalgia, Pécs, Jelenkor Kiadó, 2008)

„A halál oka: fulladás.” (Wikipédia; H. Á.)                                                                      

„Mi szokta hatályon kívül helyezni már a legegyszerűbb helyzetben is ítélőképességünket? Vagy erős vágyaink és szükségleteink, vagy pedig tömegneurózis és tömeghisztéria. Az első esetben azért hiszünk, mert vágyunk és akarunk hinni, holott minden okunk megvan arra, hogy kételkedjünk (abban, amit hiszünk), a második esetben azért hiszünk, mert félünk kételkedni.” (Heller Ágnes Elmélkedések a hiszékenységről – Magyar Tudomány, 1997/8)

„Az ember addig néz, amíg valami mást nem lát meg abban, amit már oly sokszor látott és sokszor látni fog.” „Mindig lehetett valamit másképpen nézni és látni.”

„Amit nem lehet megmagyarázni, arról jobb, ha hallgat az ember.”

„Mi vagyunk felelősek saját életünkért, a környezetünkért, nemcsak családunkért, hanem egész országunkat értve ez alatt.” „Semmi sem pusztán az enyém. Csak úgy az enyém, hogy a másé legyen.”

„Ha valaki ma a talpunkat nyalja, az holnap a fenekünkbe fog rúgni.” „Mindenkivel minden megtörténhet.”

„Mikor Lukács meghalt (Lukács György, filozófus, esztéta, a „nyugati marxizmus” egyik alapítójaként is számon tartják; 1885-1971), nem sokat beszéltünk, hanem feltettük a lemezjátszóra Bach Jesu meine Freude című motettáját. Ezzel fejeztük ki fájdalmunkat és szeretetünket.”

„Freud azt mondta (Sigmund Freud neurológus/pszichiáter; 1856-1939), hogy a tudatalattiban nincs idő. Ezért nem tudunk hinni a saját halálunkban.” (New York-nosztalgia)

                                                                           2019. július 23.

2019. július 9., kedd

A hazugság sose válhasson igazsággá - Londoni teaest Barbra Streisand-al - Piknik a Hyde Parkban


Hetvenhét évesen ez év hetedik hónapja hetedik napján koncertezett Londonban (hét év után ismét) Barbra Streisand. Kevés híján hetvenezren gyűltünk össze vasárnap a Hyde Park Serpentine-tó melletti szabadtéri arénájában.

Tizenhárom éves voltam, amikor először láttam-hallottam Barbra Streisand-ot a Hello, Dolly! című musical filmváltozatában. (Almási Éva adta a magyar hangját, partnerének, Walter Matthau-nak Sinkovits Imre.) A szárnyalás vágyát ültette belém. Meg hogy nincs lehetetlen. Megcsapott a boldogság szele. Hát, ilyen is létezik?
Földönkívülinek sejlett. (1970-et írtunk.)
S aztán mintegy negyven albuma s csaknem húsz mozija valamilyen módon életem részévé vált. Akadhatunk így néhány milliárdnyian.

Fapadossal Londonba. Falatka-szállás (kifogástalanul tiszta) Barking-ban.
Hyde Park. Kora délután. Német házaspár fél áron kínál két (nem hamis) bilétát. Most csípjenek meg!
A küzdőtéren majd’ mindegyikünk „Brooklyn gyermeke”. Mint volt egykor az onnan, a mélyről startolt Barbra is. Aki huszonévesen máris „csillagpályájára állt”, hogy sok pici gyertyát gyújtson lelkünkbe (Babits Mihály után, szabadon).

A délután derekán a Királyi Kórus (The Kingdom Choir) kapcsolja be a lélekrezsókat. (A húsz fős együttes énekelt Harry herceg és Meghan Markle esküvőjén.)  A deresedő, cammogós-aranyos Kris Kristofferson vegytiszta vágyódás. De még most is ügyes könnycsalogató. Az elegáns Bryan Ferry bűvészien stimulálja rezgésszámainkat. Zenekarának leginkább nőtagjait válogatta precíziós érzékkel.
20 óra 20 perc: Barbra-Barbra-Barbra Streisand!
Hát, ezt is megértük, megéltük!
„Egész úton hazafelé” szindróma keríti most hatalmába a krónikást, mert, hogy a csudába is lehetne lefesteni azt, amire a festőkészlet(em) alkalmatlan? (A piktorról már nem is szólva.) Képzeljük csak magunkat a Hyde Park arénájába, „ikonunk” bűvkörébe! Ugye, bölcs dolog kiszórni a meglévő szókészletet?  
Barbra Streisand „fölskiccelte” életpályavázlatát kivetítőkön fényképekkel, filmbejátszásokkal. Mesterkéletlenül anekdotázott s énekelt. Approximatíve fele-fele arányban. Drámaiság megtisztulás. Fojtott zokogás. Máskor önirónia. Itt és most létáram.
Mind eközben teázgatott.  
Elképesztően gyönyörű!
A Broadway-csillag, Ramin Karimloo volt a vendége – igaz, előtte beugrott még hozzá Kris Kristoferrson Csillag születik (1976) duócskára – meg Lionel Richie amerikai énekes/zenész/színész!
Álltunk, álltunk - ki-ki megölelte a párját - a Szerelmes asszonnyal szemben, aki számára mindig saját maga a mérce. S aki bár nosztalgiázik, de ma is előre néz.
Az előző napi londoni Pride kapcsán megjegyezte: „Hiszem, hogy mindenkinek joga van mindenkit, bárkit szeretni.” A klímaváltozásról: „A hazugságok leküzdésének egyetlen módja, hogy az igazat mondjuk”.
„Mindenkinek felelnie kell magáért”, nyilatkozta többször korábban. Legutóbb, mikor a néhai híres/hírhedt kollégája ügyéről félreérthetően fogalmazott, képes volt kijavítani magát: „Borzasztóan sajnálom, hogy nem kellően válogattam meg a szavakat”.

A Barátom, Judy Garland-dal búcsúzott Barbra Streisand.
Újra (sokadszorra) meghódította Londont. Legelőször egyébként 1966-ban, huszonnégy évesen „vette be” a brit fővárost, a Funny Girl-lel, ami akkor az év musicalje lett. Az USA londoni követségén kitüntették, amiért hatásosan segítette elő az angol-amerikai kapcsolatok elmélyítését.
Az óta is szakadatlanul, megalkuvást nem ismerve küzd értünk, a demokráciáért, a toleranciáért, az egyetemes szabadságért, s hogy a hazugság sose válhasson igazsággá.
                                                                                     2019. július 9.

2019. május 8., szerda

"És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami" - Szerb Antal Utas és holdvilág: TÁP Színház & Trafó

 
A bennünk, a körülöttünk kavargó időről, s időtlenségről, a mozgalmas/mozdulatlan itteni s amottani létről, gravitáció és lebegés váltakozásáról meg a ritkaságszámba menő angyali és az egyre gyakoribb ördögi pillanatokról perget epizódokat a TÁP Színház Szerb Antal (1901-1945) Utas és holdvilág című remeke nyomán világra jövő előadása a budapesti Trafóban Vajdai Vilmos (1962) rendezésében.

Szerb Antal Bartók Bélához (1881-1945) fogható géniusz. A barátait cserben nem hagyó írót nyilas pribék verte agyon Balfon, utóbbit Amerikáig taszította a populáris/fasisztoid rezsim. Vérrák, „emigráns oxigénszomj” végzett vele. Mindketten egyetemes, európai, magyar – kiapadhatatlan - napkollektorok.

1937-ben - annak az esztendőnek a végén, harminckét és háromnegyed évesen halt meg József Attila - jelent meg a kultikussá nemesedett regény, Az utas…
Szerb Antal két évvel azelőtti Magyar irodalomtörténetében nem szerepel József Attila neve, amiként Márai Sándoré (1900-1989) sem. Holott addigra már mindketten jelentőset alkottak. /Márai kvalitásait jelezte az Emberi hang (versek), az Istenek nyomában, A zendülők, a Csutora, a Bolhapiac./
Nincs kétségem afelől, hogy a későbbi időkre tervezett, újabb  „szerbes” magyar irodalmi szemlézésekben/elemzésekben már bő teret kapott volna mindkét (szintén) géniusz.
Szerb Antalt cserbenhagyták volna adapterei? Nem ismerte volna fel, hogy a harmincas évek baljós történései – stigmázás, listázás, kirekesztés… - a későbbi vérzivatar előre kitervelt előjátékai? /1938: Az első zsidótörvény…/

Molnár Ferencről (1878-1952) azonban ír: „A színpad bámulatos virtuóza, fegyelmezettsége és ekonomiája (közgazdaságtana/?/ - szp) mintaszerű.”
Mindez Vajdai Vilmos rendezőre/színészre/íróra éppúgy ráillik. Virtuóz: bravúros, mesteri, művészi. Fegyelmezett: összeszedett, rendezett.  Ekonomikus: nem a (köz)gazdaságot, mint inkább (szerintem) a marketinget, a menedzselést illetően.  
Nem elvesz 330 percet az életünkből, hanem csapatával együtt újrafabrikáltatja – testünket, lelkünket, szellemünket. Az általuk hozzánk adott érték igazolhatja, vagy sem a mögöttünk lévő évtizedeinket, tévútjainkkal, tévedés-sorozatainkkal együtt; élhetővé teheti (csak azért is) a jelenünket; jövő-aggályainkat vágyakozássá, csak-csak reménytelivé, érdemessé csiholhatja. 

Szerb Antal (1935-ös) vélekedése az akkori Színházi Élet című folyóiratról, mintha egyben mai látlelet lenne tömegkommunikációs közrombolásról, a mostani médiás, kütyüs (al)világ csaknem egészének társadalmi hasznavehetetlenségéről, közszolgálat-mentességéről:
„A Színházi élet tájékoztat a legpontosabban arról, hogy mi megy végbe a felületen, mivel ütik az emberek agyon az idejüket, azok a szélesebb rétegek, melyek nem élnek, csak az idejüket töltik. Az uniformizált (egyforma/egyöntetű/egységes – szp) szellemesség, az uniformizált élvezetek, az uniformizált emberlélek, ami századunk legnagyobb vívmánya, legtisztábban benne jut kifejezésre.” (Szerb Antal Magyar irodalomtörténet, Budapest, Révai Kiadó; 1935)

Így kezdi Novellino (1948) című írását Jékely Zoltán (1913-1982) költő/író, Szerb Antal egyik legközelebbi barátja:
„A középkori Velencéről sok mindent olvastam Molmenti sommás művében (Pompeo G. Molmenti olasz író, történész, politikus; 1852-1928 - szp), annak idején. Ennek köszönhettem, hogy olykor még a Canal Grande palotáinak oldalán is vérnyomokat véltem látni, s éjjelente a sötétebb sikátorokban nemegyszer rándult meg a lapockám: valaki nyomon követ, fekete köpenyben, álarcban, és fleurette-jét (itt: vívótőr – szp) már kivonta… Hát még a Carpacciók és Belliniek nagy vásznai! A 20. század vigadozó, bámészkodó tömegeit az ő színeikben és az ő csoportjaikba igazodva láttam: a lagúnában püspökök sprintelnek a csodatevő ereklye után, teljes ornátusban (katolikus papok szertartási díszöltözete – szp), a keskeny parton glédába állva bámészkodnak a kösöntyűs (régi női ékszerekbe „préselt” – szp) szépasszonyok és piros harisnyás ficsúrok, a pártázatokon, tölcséres kéményeken szurtos inasok tornásszák egyre feljebb magukat… egy-egy kandi török majom kukucskál ki valamely ablakon…
Egy szép napon útitársaimmal tágas templomtéren találtuk magunkat, ahová a Szerb Antal emlegette hangyamenetet követve értünk el. Tengernyi sokaság, zsivaj, majd visszafojtott lélegzetű csend. Valami történik a tarka tömeg közepén! Fejünk felett a keskeny ablakokban meredt szemű bámészkodók; még magasabban rémült galambraj csapkod a tornyocska körül. A tömeg alkotta kör közepén két fehérre meszelt orrú trikós férfi, egy karosszék s egy napszíttas fürdőruhájú nőszemély, akit éppen most kötöznek meg hatalmas ökörlánccal.
- Most követezik, ami még nem volt, hölgyek és urak! – ordítja a tetovált karú, kegyetlen, vén majomképű bohóc. – Egy eleven hús-vér hölgyet valódi ökörlánccal irgalmatlanul megláncolunk, kezét-lábát összekötjük, a párát is kiszorítjuk belőle, mindazonáltal a hölgy, aki törékeny termete ellenére a világ legerősebb nőszemélye, öt perc alatt kiszabadítja magát! – S lábukat két oldalról a fent említett hölgy legpuhább testrészének nyomva, csavarták, ropogtatták körülötte a tízméteres láncot.
A bámészkodók…
Középkor – gondoltam; Dante és Beatrice hazájában vagyunk, típusuk, úgy látszik, nem vész ki az idők végezetéig…
A tagbaszakadt, majomképű bohóc… be fogja bizonyítani, hogy nemcsak a világ legerősebb embere, hanem a világ legnagyobb varázslója is egy személyben. Mózes, igaz, vizet fakasztott a sziklából – ő azonban…”. (Jékely Zoltán összegyűjtött novellái, Magvető Könyvkiadó, Budapest; 1986)

Vajdai Vilmosnak 2002-ben megadatott (az sem hullhatott, nyilván, az ölébe), hogy rádiós hangjátékot rendezzen az Utas és holdvilágból.  Most az akkori orgánumokat „költöztette be” a mostani szereplők húsába-vérébe, létébe. 
Badarság? Minden más esetben bizonyosan az, de itt: telitalálat. Hogy play back? Amit annyira utáltunk, s megvetünk ma is?! Igen. Ám bármennyire irreális, groteszk, abszurd, most mégis: elképesztő, káprázatos, lenyűgöző.
És persze, hangban, látványban, effektusokban, mindennemű digitalizálásban, etc., etc., számtalan síkot érzékeltet, s képzeltet(het) el, divatos szóval az összművészeti, komplex tobzódás. Ide nekem a teljességet! – habzsolás-igénnyel.
No meg a kizárhatatlanság/nyitottság, a tolerancia, a befogadás szabadságának a himnusza a TÁP - s a Trafó - Utas és holdvilága.
Megadatik a szintek közötti elidőzés lehetősége, az eligazodási pontok, az útvonal-lehetőségek kínálatának eleganciája! Bizsergető. 
Öt órás színjáték alatt – s ilyet sem éltem meg soha – egyetlenegy pisszenést, vagy akár köhécselést nem hallottam. Óvatosan lehetett csak mozdulni a térszűkében, emígy-amúgy a székeken, de nesztelenül tettük mindahányan. És lám, mégsem gémberedtem meg, nem sóhajtoztam (magamban sem); nem kritizáltuk a körülményeket. Együtt utaztunk magunkban, egymásban, világtalan és fényszórós dimenziókban.
Hogy ilyen nincs? De. VAN.

Mihály: Laboda Kornél (ő a dramaturg is) – beszédhangja: Bodó Viktor.
Erzsi: Törőcsik Franciska – bh: Ónodi Eszter.
Perzsa: Kálid Artúr/Halász Péter.
Szepetneki: Hegymegi Máté (ő felel a mozgásért is)/Csányi Sándor.
Éva: Fátyol Hermina/Marozsán Erika.
Zoltán: Farkas Ádám/ Hajdú István.
Ellesley doktor/Apa: Márton András/Lukáts Andor.
Ervin: Horkay Barnabás/Zsótér Sándor.
Sári: Háda Fruzsina/Kecskés Karina.
Waldheim Rudi: Egger Géza/Mucsi Zoltán.
Narrátorok (kar/kórus, mint az ókori görög drámákban): Váradi Gábor, Göndör László, Csányi Dávid / mindhárman Gálffi László hangjával szintézisben.
Jelmez: Nagy Fruzsina, munkatársa: Szabados Luca.
Díszlet: Horváth Jenny, munkatársa: Devich Botond.
Látvány: Juhász András.
Továbbá számtalan kreatív titán, a szó szoros meg elvont értelemében akadémista: nemzedékeken innen s túl.
Az utakat kutató meg végtére – a jelek szerint – immár meg is találó alkotóművészek példája serkent, inspirál, motivál. 



Részletek a regényből:
„Cor magis tibi Sena pandit, jobban kinyitja szívedet Siena…”

„Tudom, mi a bajom – mondta Ellesleynek. – Akut nosztalgiám van. Szeretnék fiatal lenni. Van arra valami orvosság?


- Hm – mondta Ellesley. – Bizonyára van, de arról nem szabad beszélni. Gondoljon Faustra. Ne akarjon újra fiatal lenni, Isten adja a férfikort és az öregséget is.”

„Foied vinom pipafo,cra carefo. Ma bort iszom, holnap nem lesz.”

„Szervusz, fiam – mondta apja. – Most jöttem, a déli vonattal.” „- Csak most ne fakadjak sírva, csak most ne, apám mélyen megvetne, és amellett talán kitalálná, hogy ért sírok.”
„Mihály az apját az ágyon helyezte kényelembe, ő maga beült egy nagy karosszékbe, azzal az eltökélt szándékkal, hogy gondolkozni fog. A gondolkozás abból állt, hogy sorra felidézett magában bizonyos érzéseket, és méregette az intenzitásukat. Így szokta megállapítani, hogy mit akar, vagy mit akarna, ha akarhatna.
Vajon csakugyan kíván-e meghalni? Vajon vágyódik még Tamás halála után? Felidézte magában ezt a vágyat, és kereste a vele járó édességet. De íme, semmi édességet nem érzett, ellenkezőleg, csömört és fáradtságot, mint amilyent szeretkezés után érez az ember.
Aztán ráeszmélt, hogy miért érzi ezt a csömört. Hiszen vágya már kielégült. Az elmúlt éjszaka, az olasz házban, félelmében és vízióiban már realizálta a vágyat, amely kamaszkora óta kísértette. Ha a külső valóságban nem is, de a lélek valóságában beteljesedett. És ezzel a vágy, legalábbis jó időre, ha ugyan nem végleges, kielégülést nyert, megszabadult tőle, és megszabadult Tamás kísértetétől.”

Gálffi László (1952), korunk iránytűként szolgáló színjátékosa, egész estés hangi-narrátori jelenlétét, s magát a produkciót koronázza meg a legvégén valóságos színre lépésével. Ez az előadás - a csuda tudja, hányadik, de talán a legnagyobb - csúcspontja.
Szerb Antaltól, Vajdai Vilmostól és társulatától meg tőle elfogadjuk: „Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”.
 


                                                    2019. május 7-8.

2019. április 28., vasárnap

"Csak adni akartam - egy életen keresztül" - Beszélgetések Bács Ferenccel (1936-2019) alázatról, Márai Sándorról, külhoni magyar-létről: "Neeeeeeem!"

 
A színészt szeretni kell címmel a Szombathelyen napvilágot látott Magyar Színész című önismereti, közösségi és érdekvédelmi újság indulásakor (1990-ben) Bács Ferenc lett az újság reklámarca. Czika László fotóriporter készített róla felvételeket a Bartók Terem melletti árkádoknál, kezében a Magyar Színésznek még csak a – Szász Endre által (Sopronban, társadalmi munkában) megalkotott – csuda-szép fejlécével.
A közönség rajongásig szerette Bács Ferencet.
„Egész vagyont kért” a Magyar Színész propagálásáért; szóval, föl sem merült benne, hogy árva fityinget is igényeljen/elfogadjon. (Más kérdés: nem mintha tudtunk volna fizetni.)
Boldogan, örömmel - sugárzó lényével - vállalta a lap népszerűsítését. Biztatott bennünket, drukkolt a vasi újságíró csapatnak. Szeretete erőt adott.
Az akkor vele készített beszélgetést – amelyet a Magyar Színész közölt, s utóbb az ugyanilyen című válogatáskötetben is megjelent – nyújtjuk át (elsőként):

 
Csak állt, és nem tudott megszólalni szombathelyi önálló estjének első pillanataiban. A közönség nem hagyta szóhoz jutni, aztán meg ő nem tudott a maghatottságtól.
„Az a csodálatos, hogy találkozom az emberekkel, akik miattam jönnek el. Tényleg nem kaptam levegőt az első pillanatokban, annyi mosoly és szeretet övezett. Ezt a szeretetet nem lehet pótolni soha az életben. Az ilyen pillanatokban úgy érzem: egymásért vagyunk.”
„Nem lehet, hogy az önálló est menekülés valamitől? Valami helyett van?”
„Tizenhárom éve vagyok Magyarországon, és én mindig úgy éreztem, hogy sok szeretetet kapok. Pedig engem ide senki nem hívott; magamtól jöttem pár ládával és a családdal. Én nem is kértem volna semmit. Csak adni akartam. Hiszen az embernek az első dolga az életben, ha tud: adjon. És aztán én annyit kaptam. Sok tévé- és mozifilmben játszottam, rengeteget szinkronizáltam, rádióztam. A főiskolára is meghívtak tanítani. Pedig nekem nincsenek itt gyökereim, gyerekkori barátaim, sporttársaim, apámnak barátai, szóval nincs senkim, és mégis: mindenkim van… Talán szerencsém volt abban is, hogy akkor, Erdélyből való érkezésemkor ez a típus, ez a korosztály hiányzott. Nagyon sok szerencse kell az élethez. Én dolgos típus vagyok, nem volt idegen a sok munka. Tele volt a lelkem. Ha én semmi mást nem kapok már, akkor is csodálatos volt.”
„Miskolc, Győr, Vígszínház, József Attila Színház… és most?”
„Ez egy kiszolgáltatott pálya. Ha kapunk szerepet, akkor játszunk jól-rosszul, de csak ha foglalkoztatnak bennünket, akkor tudunk élni. Mi munka nélkül nem létezünk. Na, most a színészt szeretni kell, mert mindenre képes, ha szeretik. Verebet lehet vele fogatni, bármit lehet vele csinálni. És akkor, ha jó szándékú, már a társulat maga is jó hangulatúvá válik. Közösséggé – mert ez társasjáték. Egyik a másikat valósítja meg a színpadon. Mi egymásért vagyunk, és mindannyian a közönségért…Hogy miért jöttem el a József Attila Színházból? Nem azért, mert új vezetőt kapott a színház. Hanem mert a megválasztásakor olyan rossz belső hangulatot ismertem meg, amiről eddig sejtelmem sem volt. Néhány kollégám a Fővárosi Tanáccsal egyetemben olyan korrupt módon viselkedett az igazgatói pályázatok beadásának idején, hogy ettől aztán el is ment a kedvem. Csiszár Imre hívott a Nemzetibe, Kerényi Imre is nagyon kedves ajánlatott tett – de én még ilyen hirtelen nem tudok más családba költözni.”
„Milyen érzés tanítani?”
„Nem tudom, hogy tudok-e tanítani vagy sem. Tizenhét évig tanítottam a marosvásárhelyi színművészeti főiskolán, megpróbáltam átadni a gondolataimat, tapasztalataimat. Fontos volt, hogy közösen gondolkodjunk; a növendékeimtől én mindig tanultam. Most beszédművészetet tanítok, ott mesterségre okítottam. Persze olyasvalakit nem tudok megtanítani beszélni, aki nem akar. És erre nincs könyv sem. Ha a színészi mesterséget is meg lehetne tanulni, akkor bárki mehetne színi pályára. Mindenhez tehetség kell. Az életben nem lehet semmit se csinálni nélküle. De amikor az ember az anyag, márpedig a színésznél az ember az anyag, akkor persze az is igaz, hogy sok mindent meg is lehet tanulni ezen a pályán: táncolni, énekelni, ugrálni, akrobatikázni… De ezen kívül van valami, amit nem lehet megtanulni. Nem lehet tudni, csak megpróbálni. Egy életen keresztül. Vagy van készség, vagy nincs. Attól is függ, mennyi rugója van az embernek. Van, aki negyvenévesen már ellazul, már nem tud élni a pályán, más ekkorra érik be, egyszer csak feltűnik, mint egy lángcsóva. Ezt nem lehet tudni. Ezért kell nagyon alázatosan viselkedni a deszkával szemben, mert nagyon-nagyon érvényre juttatja – vagy elnyeli az embert. Ezzel nem lehet erőszakoskodni, csak alázattal lehet megszólalni. Valamit adni abból, amit az ember érez, összeszedett, ellesett, megtanult, kipróbált… Hiszen már nem ugyanazok az emberek vagyunk mi sem, mint amikor leültünk beszélgetni. Már többet tudunk egymásról. Már boldogabbak vagyunk. A szó: jó vagy rossz, mindegy. De már gazdagabbak vagyunk. És így telik el az életünk.”                                                                (SZP – 1990)

 
A cikk megjelenése után levél érkezett Bács Ferenctől:
„Kedves Péter!
Köszönöm! Megkaptam a tiszteletpéldányokat is. De nem csak ezt, hanem azt az érzést, amit az ember, a színész csak szeretetből kaphat, emberségből a lapotok által.
Kívánom, hogy ez a lehetőség sokáig éljen egy ilyen kiváló szerkesztőség és az emberek örömére.
Köszönöm.
Tisztelettel és szeretettel üdv.:
Bács Ferenc
’90. 12. 26.”

 

Márai csodálatos üzenetei címmel készült az alábbi beszélgetésünk Bács Ferenccel 2007-ben (a Rajtam is múlik című vallomáskötetemben /2008/ föllelhető):
„Márai Sándorról soha nem lehet eleget tudni. Konok ember volt, tudjuk nagyon jól, ragaszkodott az elveihez. Tetteiben azok érvényesültek. Nem képmutatóskodott”, jellemzi az írót Bács Ferenc színművész, aki Márai bőrébe bújt Az emigráns – Minden másképp van című filmben. Rendezte: Szalai Györgyi és Dárday István.

„Azt tudomásul kell vennünk végre-valahára, hogy a világirodalom egyik legnagyobb magyar írójával állunk szembe”, kezdi vallomását.
„Mi a Napló alapján dolgoztunk a filmben, illetve a forgatókönyv annak alapján íródott. Persze közben még sokat változott, mert mindig tudtunk meg róla valamit, könyvekben elejtett szavakból. Nagyon nehéz róla filmet készíteni, mert tulajdonképpen nem is inkább bonyolult, hanem gazdag egyéniség.
Igen szerették egymást feleségével, Lolával. Ez nem bókokból, nem mindennapi simogatásokból állt, de egyiknek a bánata a másikra ragadt… Hatvankét évi házasság után nem arról van szó, hogy napi hűségesküt kell tenni.
Nekem elindulni volt nagyon nehéz. Rengeteget olvastam, de ittam is a könyveit. Raktároztam azokat, amire egy színésznek szüksége van, amikről úgy láttam, hogy szükségem van rájuk. Érzéseket; mert a könyv is olyan, mint minden az életben, akár a találkozások, filmek, darabok, szerepeim. Érzésben veszem át őket, azután tudatosítom. Ha van érzésem hozzá, akkor nagyon örülök neki, ha pedig nincs, és muszáj eljátszanom – nem, mint ezt a szerepet, valamilyen másikat -, akkor megpróbálom a tudatomon keresztül megérezni jobban. Hiszen mindenki ember.
Márait nem nehéz megérezni. Őt kikerülni nehéz. Olyan érzelmi világgal töltődtem fel, amitől San Diegóban, az ottani forgatás hat hete alatt csak napi három-négy órákat aludtam, sokszor fölébredtem, a szövegeket próbáltam. Hiszen sok tett Márai részéről nem gyülekezik a filmben: bejár a klinikára, elmegy a bankba, revolvert vásárol. Lolának süt, főz.
A bejárónőjére akkor haragudott meg, amikor az hozzányúlt az íróasztalához. Megbontotta a rendet. Ez borzasztó dolog volt a számára, hiszen ő behunyt szemmel, vagy a sötétben is tudta, mit honnan vegyen elő, melyik betű hol van, mit is akar tulajdonképpen. Nem szabadott semmihez sem hozzányúlni. Lola ezt tudta, de a házvezetőnő, sajnos, nem. Ezért kirúgta.
Pillanatok alatt durva tudott lenni, olyankor iszonyatosan, ha beleszólnak az életébe, főleg a munkájába. S aztán, mivel Lolának, aki nagybeteg lett, nagyon hiányzott a hölgy, Márai elment hozzá, bocsánatot kért. ’Jöjjön vissza, igazán szánom-bánom minden bűnömet!’ A nő megértette, de mire visszajött, Lola már… Sötétített szobában élte végig a találkozást a bejárónővel Márai, ahogy a filmben is történt. Aztán ugyebár el kellett intéznie mindent…
A szerettei mind meghaltak, két unokájára, menyére egyáltalán nem támaszkodhatott, mert nekik Márai nem jelentett sokat. Amikor még korábban meghívtam őket ebédre, bocsánat: mármint meghívta őket Márai – amikor még élt János, a nevelt fia is, akit igen szeretett, de aki aztán fiatalon elhunyt -, s amikor meghallotta, hogy a két kislány elénekli: ’Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék…’, s hogy csak ennyit tudnak magyarul, borzasztóan elkeseredett. Ez nagyon a szívébe markolt.  Nem akart ő szenvedni, szenvelegni, de szenvedett. Nem tudta ezt elviselni. Ezért nem járt el a San Diegó-i Magyar Házba sem.
Amikor megérkeztünk a forgatásra, kérdezték a házbeliek, hogy én, aki játszom őt, elmegyek-e a vendégházukba? Csodálatos Magyar Ház van egy parkban, és sok más nemzetnek is van ott. Márai soha nem ment el… Egyszer az épülettel szemben leült egy nagy kőre, megivott egy sört és hazament. Nem nyilatkozott sehol erről, de az egész életvitelét ismerve én azt hámozom ki belőle – Isten bocsássa meg nekem, ha tévedek, és nem akarok senkit Amerikában, az amerikai magyarok közül senkit sem megbántani, mert mindenki a saját sorsát úgy fordítja, ahogy neki jólesik és ahogy tudja -, nem tudta volna elviselni azokat az amerikai magyarokat, akiknek a gyerekei nem tudnak magyarul, vagy akik már csak nagyon rosszul beszélnek magyarul, mert otthon csak angolul folyik a szó. Beletemetkeztek a disszidáló emberek Amerika-világába, meg kellett tanulni angolul jól, hogy tudjanak dolgozni és élni. A gyerekek az iskolában szintén angolul beszélnek. Az, hogyha valaki ott akcentussal beszél, az nem baj, mert Amerikában mindenkinek van akcentusa. De hogy valaki ne tudjon magyarul, az borzasztó volt Márai számára.
Életem során sokszor jártam Amerikában, jó barátaim, különösen egykori osztálytársam, a drága Demeter Pali jóvoltából. Küldte a repülőjegyet, és mennem ’kellett’. Megismertem segítségével a nyugati és a keleti partot is. De nagyon érdekes, amikor ott kell élni, mert ugyebár Máraival nekem ott kellett élni, akkor más volt mindennek a hangulata, mint amikor turistáskodtam. Egész más. Ellátást kaptunk ugyan – a forgatás helyszínére hozták a reggelit, az ebédet -, de vacsorát nekünk kellett vegyünk magunknak. Jó szálláshelyet kaptunk a város szélén; apartman, ahol konyha is volt, tudtunk magunknak főzni, bármit elkészíteni. Kicsit másképp nézi az ember ilyenkor a dolgokat, mint amikor vendégségben van. S szinte éjjel-nappal dolgoztunk, szombaton is forgattunk, csak vasárnap nem. Nagyszerű volt a csapat. Papp Ferenc fantasztikus operatőr, aki a beállításaival sokat segített a hangulatokhoz. De mindenkit dicséret illet. A két rendezőt, Szalai Györgyit és Dárday Istvánt legfőképp.
A forgatás alatt olyan érzésvilág uralkodott el bennem, amihez hasonlót még nem éreztem életemben. Tekintettel arra – nézd: nem arról van szó, hogy mondjuk, a Lear király életét nem lehet átérezni -, hogy Márai a miénk. Nagyon a miénk. Teljesen a magaménak éreztem, és nem tudtam, hogy hová fogok kilyukadni. Engem nem érdekelt semmilyen külsőség ebben az esetben, mint ahogy Márait sem érdekelte az, hogy hogyan néz ki. Semmivel nem törődött, csak azzal, hogy írni tudjon. Mindent le tudjon írni. Egy diktatúrába ő nem akart visszajönni semmiképpen sem. Mindent naprakészen tudott Magyarországról, megvoltak a forrásai, a kapcsolatai. Nem bírta volna elviselni, hogy cenzúrázzák az írásait; azt akarta, hogy amit leírt, azt adják ki. Senkinek sem akart ártani, csak át akart adni valamit önmagából, az életéből, a gondolataiból, a világnézetéből, a viszonyokból. Véleményt mond, de nem ellenséges hangon, hanem egyszerűen csak megállapít. Korról, történelemről, a magyarság történelméről. Miközben irdatlan honvágya volt mindig, mindenütt. Engem idegileg eléggé megviselt ez a dolog, mégis nagyon jóleső érzéseim voltak. Nem voltam fáradt, és ha az is voltam, jóleső fáradtság volt bennem. Minden pillanata izgatott, tudniillik mondani se mond sokat, csak gondolkozik, tesz egy pár dolgot; mindezt kell(ett) összecsomagolni az ő egész érzésvilágával. No, ebben próbáltam elhelyezkedni valahol, amennyire tudtam. S persze mint minden szereppel, úgy van az ember, hogy lehetett volna ez jobb is. Ezzel mindig így vagyunk. Utóbb jobban kinyílik az ember szeme. Mindezzel együtt is: boldogító, hogy eljátszhattam! Márainak csodálatos, döbbenetes üzenetei vannak.
Amikor Lola megpedzi, mi lenne, ha hazamennének, Márai leveri a kávéscsészét. Pont Lola mond ilyet?
Lola (a szintén fantasztikus Gyöngyössy Katalin alakítja – szp) az én olvasatomban igen erős nő volt. Márai mellett egy életet leélni, nem volt semmi. Lola a támasza is volt; mindent először neki olvasott fel. Nem tudtak egymás nélkül élni. Csak egyszerűen összeesett, mert beteg volt…
Amikor levertem a kávéscsészét dühömben, mert felugrottam, azt mondtam a rendezőknek, na, most Márai kirohan az ajtón, a parkba, megáll egy hatalmas, nyolcvanméteres pálma alatt, s elordítom magam: Neeeeeeem! Sajnos ez valamiért kimaradt a filmből.”

                              (SZP – 2007)

2019. április 24., szerda

Hosszú vágta - Bács Ferenc (1936-2019)

 
A színészmesterre, művészemberre 2005-ös vallomásával - megrendülten, mély főhajtással - emlékezik a teremtuccse.blogspot.hu:  

„Egyke voltam. A szüleim nagyon egyszerű, de igen bölcs emberek voltak. Szeretetet, melegséget kaptam tőlük; jól próbálták egyengetni az utamat. Sok mindent rám bíztak, miközben figyeltek, hogyan történnek meg velem a dolgok, miként reagálok az eseményekre. Nem előre óvtak valamitől, hogy azt meg ne próbáljam (hacsak nem volt túlságosan brutális, vagy nehéz, veszélyes helyzet), hanem hagytak, hogy menjek bele. És aztán azt mondták: ’Látod, ez azért nem jó, az az érzésünk. Ugye, te sem érezted jól magad?’ Mondom: ’Nem’. ’Hát, akkor többet ide nem megyünk’. Vagy: ’Nem csináljuk ezt ilyen formában’.
Szabadon hagytak.
Tizennégy éves koromban, s akkor ez nagy dolog volt, kapukulcsot kaptam apámtól. Szombatonként bálba (rütyünek, döcinek hívtuk) jártam, ezek nyílt bálok voltak az ifjak részére. Táncolni tanultunk egymástól, nagyon jó kedvvel (alkohol nélkül) remekül tudtunk mulatni, szórakozni. Jó későig; az idő hamar elrepült. Apám soha nem kérdezte meg, hogy mikor jöttem haza, hanem, hogy jól éreztem-e magam. Azt tartotta fontosnak. És ha álmos voltam, vasárnap délután még egy-két órát aludtam.
A bizalom nagyon fontos, és a bizalom megvonása is az. Utóbbi intő jel, hogy ezt most már nem… Az ember kicsit észhez kap, s azt mondja, hogy már nem jó nekem. Nem, hogy nekik, nekem nem jó. Nálunk mindig az volt a lényeg, hogy nekem legyen jó. Ez nem elkényeztetés volt, hanem szabadon engedés, mégis nagy figyelemmel kísérve, hogy én miként ’követem’ az életet.
Hatévesen már segítettem műbútorasztalos apámnak, vittem a gépre a levágott, legyalult deszkákat; toltam haza a kétkerekű taligát, rátettem az iskolatáskámat a tetejére. Reggelente is együtt mentünk, a gimnázium előtt elbúcsúztam apámtól, megcsókolt; ő ment a műhelybe, én tanulni. Történetesen most is otthon csinálok polcokat, mert már nincs hová tegyük a dolgokat. Arra tanított apám, hogy a munka nemessé teszi az embert. Olyanfajta koncentrálást, elfoglaltságot ad, ami hasznos úgy fizikalilag, mint szellemileg. Nagyon jó, ha az ember megtanul dolgozni.”

Amikor azt firtatom, hogy az egykori nagyszebeni legénynek pályaválasztása idején sugalltak-e valamit a szülei, szeliden rázza a fejét:
„Egyáltalán nem. Amióta az eszemet tudom, agysebész akartam lenni. Nem tudtam ugyan megmagyarázni a dolgot, de erről fantáziáltam. Éreztem, hogy az valami jó dolog lehet. Innen - miközben a fejére mutat - jön ki minden. A fejben születik meg minden rossz és jó. Hát, hogy tudjuk ezt elválasztani egymástól?  Lássuk, mi van ott bent? Valami ilyen gyerek-gondolatokkal kezdtem az egészet. Nem tudtam, hogy két év magolás után jön majd csak a medicina. Ezt én nem vártam ki, nem mintha gondot okozott volna a magolás. Mert tanulni kell, ez természetes, így nevelt apám is. De éreztem, hogy az orvosin nem vagyok ’kifosztva’… Hazamentem, megmutattam a bizonyítványomat (mindenből jó jegyem volt), és azt mondtam: én ezt nem csinálom tovább. Apám így reagált: ’Jól van fiam, nem baj, csinálj mást, azt, amit szeretsz, mert azt egy életen keresztül csinálod. Akkor mostan mit választasz?’.
’Színi pályára szeretnék menni’, feleltem. Egy kis szünet következett, majd így szólt: ’Ha gondolod, hogy az jobb lesz neked, próbáld meg, én segítek, amiben csak tudok’. Így bánt velem. Ugyanakkor azt mondta: ’Gyere, szállítsunk haza egy szekrényt!’. Közben megbeszéltük a dolgokat, megálltunk az utcasarkon, figyeltük az embereket, néztük a lányokat. Cigarettáztunk mind a ketten. Soha nem mondta azt, hogy ne gyújtsak rá, mert az rossz, vagy egészségtelen. Nem sokat szívott és nem is szívta le. Úgy vélte, ha meggondolom magam, majd abba fogom hagyni, hiszen azért ez nem jó dolog. Sétálgattunk, labdáztunk, mindenfélét csináltunk. Szombatonként, vasárnaponként hármasban kimentünk Kolozsváron a Szamos partjára, vittük az uzsonnát, az elemózsiát. Paprikát, paradicsomot, szalonnát, zöldséget tett ki anyám. Szűkösen éltünk, de azért rendesen.”

Az ifjú soha nem gondolt arra, hogy az orvosira, utóbb meg a marosvásárhelyi színi főiskolára ne sikerülne a felvételije, mert úgy vélte:
„Én megteszek mindent azért, hogy valami jó legyen. Ha nem sikerül, akkor alkalmatlan vagyok. Tehát ezt mindig így intéztem el magamban. Mindent meg kell tenni az életben azért a célért, amit az ember el akar érni. A tőle telhetőt. Ha nem sikerült, akkor nem én vagyok a hibás. Nincs rá adottságom, vagy ehhez még nem értem meg. Majd később. Ez nekem mindig nyugalmat adott ilyen szempontból. De mindig aktív voltam. Például éjszakánként hat órát alszom már negyven éve. Soha nem alszom délután. Valahogy az életet szeretem élni szenvedélyesen, valamit mindig tenni akarok. Olyan nincs, hogy karba tett kézzel üljek.”

Visszakanyarodva még a színiiskolai felvételihez, illetve annak sikeréhez, édesanyját idézi Bács Ferenc:
„Később tényleg mondta, áldja meg őt a Jóisten, nyugodjék békében, hogy ő tudta, hogy ez nekem sikerülni fog. Kérdem tőle: ’Anyukám, miért gondoltad?’. Így ő: ’Ferikém drága, a négy gimnáziumi éved alatt minden szombaton volt nálatok önképzőkör a magyar irodalomtanár vezetésével. Minden szombaton egy órás műsort adtatok a tanároknak és a szülőknek. Verset, novellát mondtatok, színdarabok részleteit játszottátok, énekeltetek. Te mindig benne voltál mindenben!”. És valóban így volt. Én ezt valahogyan elfelejtettem, még inkább: természetesnek tartottam. Azt is, hogy minden opera- és színielőadást (operettet, zenés vígjátékot is) láttam Kolozsváron. Besurrantunk, vagy a vécéablakon másztunk be, mert nem volt pénzünk. De tiszta, rendes volt a ruhánk. Volt olyan jegyszedő néni, aki félrenézett, amikor az ajtóban leselkedtünk, hogy be tudjunk jutni. Leghátra mentünk, meghúzódtunk a nézőtéren, a barátom a túlsó sarokban, én emitt; néztük, hol van hely, megkérdeztük a jegyszedő nénit: oda beülhetünk? ’Be, fiam!’ A diákházba koncertekre jártunk. Vasárnap délutánonként focimeccsre mentünk, hárman-négyen együtt. Üres zsebbel. Kérleltük a felnőtt szurkolókat: nem tetszenek bennünket bevinni? ’Gyerünk, fiúk!’ Nem volt jegyszámlálás, mint most. Igaz, mi rendesen is viselkedtünk.”

Boldog marosvásárhelyi főiskolás évek következtek, melynek végén megvédte a diplomamunkáját, letette az államvizsgát. Ekképp eleveníti föl az azután történteket:
„Tizenöten kezdtünk, és öten végeztünk, egy lány és négy fiú. Egyenként behívtak bennünket az igazgatói irodába. Ott dőlt el, ki, hová kerül. Bementem, szemben velem a bizottság. Kérdezi tőlem az igazgatóm, Szabó Lajos, aki nagyszerű ember volt: ’Melyik színházhoz szeretnél menni fiam?’. Mire én: ’Ahol szükség van rám’. Váratlanul érte, nem mondtam, hogy Kolozsvár, Marosvásárhely… Tényleg úgy gondoltam, hogy számomra az a lényeg, hogy tanulhassak, dolgozhassak. ’Jól van, akkor elmész Sepsiszentgyörgyre.’ Tudni kell, hogy abban az időben a hat magyar társulat közül az volt a leggyengébb. Messze is volt, s oda nem szívesen mentek az emberek. Mondom: ’Jó, rendben, köszönöm szépen, mehetek?’. ’Igen’, volt a felelet; megfordultam, mentem kifele, egyszer csak azt mondja: ’Álljon meg, jöjjön vissza Bács egy pilanatra!”. (Nagyon szeretett Szabó lajos, s amikor nagyon szeretett, akkor rendszerint magázott, amikor nem szerette, amit csináltam, akkor meg inkább tegezett.) ’Figyeljen ide! Úgy gondoltuk a minisztérium jelenlévő képviselőjével együtt, hogy most egészítjük ki a tanári karunkat, és maga itt marad a főiskolán tanársegédnek, félállásban’. Mondom: ’Köszönöm szépen, ez nagy megtiszteltetés számomra, de én színész szeretnék lenni!’. Erre beszól Tompa Miklós, a marosvásárhelyi színház igazgatója: ’Te hozzám jössz fiam! Nálam leszel s itt is!’. Szárnyakat kaptam. Azt hiszem, hogy nem mentem, hanem repültem ki az ajtón.

A társaim: ’Na, mi van Feri, hová?’. ’Itt maradok’, feleltem. Volt nagy csodálkozás. Este bankett, és aztán így maradtam Marosvásárhelyen, a legjobb színházhoz kerültem, nagyszerű színészek, Thalia oszlopai közé, akikre a repertoárt választották.
Tudtam, hogy be kell épülni a nagyok mellé. A színpadon, a próbákon és az előadásokon lestük el a színészi munkát. Mindig is azt vallottam, és most nem haza beszélek, hogy mindenféle hivatásban, szakmában a fiataloknak az idősebbektől kell tanulniuk. Közhely, de a legjobb egyetem elvégzése az élet. A legtöbbet a gyakorlatból, a tettekből lehet meríteni.
Meg kell mutatni a jó utat.
A mai fiataloknak is azt mondom, hogy el kell lesni a szakmát, és soha ne higgyék azt, hogy mindent tudnak. Amikor már azt hiszed, hogy tudod ezt a szakmát, ezt a hivatást, akkor kikészültél, nincs több benned semmi. Ezt csak megpróbálni lehet egy életen át. A mindig jobbra törekvés legyen az emberben, s az, hogy ez társasjáték, csapatmunka. A Lear király is csak akkor tud Lear király lenni, ha annak nézik a partnerek, és úgy szolgálják. Nem utolsósorban: csak közösen tudunk adni a közönségnek.”

Tanult, miközben maga is tanított, Marosvásárhelyen jó másfél évtizednyi ideig, Budapesten azonban csak egy esztendeig.
„Nálam nem lehetett felmenni a színpadra tornacipőben, a lányokat csak szoknyában engedtem föl, farmerben nem. Ezt első órán meg is mondtam nekik. Mindenki úgy nézett rám, mint a hülyére. A nők legyenek szoknyában, tanuljanak meg szoknyában leülni, állni, menni, szaladni, hemperegni. A fiúk pedig érezzék meg a súlyukat cipőben. Mondtam nekik: ha nincs cipő, veszünk. Olcsó cipőt, de veszünk, és csak itt, a színpadon használhatják. Megoldjuk a problémát, kérek segítséget is, de érezzék meg a súlyukat; gumicipőben nem lehet érezni a súlyt. Csak puha és jólesik a lépés. Ráadásul a tornacipő koszos, csak tiszta cipővel szabad fölmenni a színpadra. Nem ezektől lesz tehetséges valaki, de ha nem hatja át a színpad, a szakma iránti alázat, akkor képtelenség valami jót elérni. Aztán kell a tehetség is hozzá, természetesen. Kell sok minden. Tanulni vágyás, állandó fejlődés, önfejlesztés, belülről építkezés.
S ez egy hosszú vágta. Addig tart, amíg az ember él.
Mivel ember az anyagunk, az emberre mindig szükség van, akárhány éves korban is. Ha kilencvenéves dédnagypapa kell, hogy legyen a színész, akkor képes rá, hogy az legyen. Tisztelni kell a kollégákat, az idősebbeket, a színházat, a deszkákat, amin már annyi izzadtság, könny és vér folyt.”

                          /2005; Szenkovits Péter/