Szenkovits Péter
F é n y e m b e r k e
Hét lombikbébi-programunk története - Napló gyermekünknek
/Az Arand Könykiadónál (főszerkesztő:
Kereszty András), Magyarország első e-book könyvsorozatában, 2012 nyarán
megjelent – rövidített – változat; www.ahonapkonyve.hu/
E L S Ő R É S Z
A hetedik...!
Kondorfán egy kétgyermekes anya a
reterátba fojtotta újszülöttjét délelőtt fél tizenegykor, kapom
a hírt telefonon a Vas Megyei Rendőr-főkapitányság sajtószóvivőjétől október 17-én, szombaton, este
fél kilenckor. — Atyaisten! — mindössze ennyi
telik szókincsemből. (Rovatom tagjait nem akarom riasztani, hiszen másnap — vasárnap — nincs
újság. Ráérek reggel riadóztatni valakit, hogy menjen ki
a helyszínre.)
Feleségem a
celldömölki kórház szülészetén, huszonegy hetesen, karjában infúzióval. Pénteken, háromnegyed egytől olyan periodikusan ismétlődő hasgörcsei — bekeményedései — jelentkeztek, hogy apósomnak be kellett injekcióznia. Pesti kezelőorvosa telefonon így
biztatta: pihenjen, reméljük, nem
lesz semmi gond,
hétfőn vizsgálatra várom.
Celli szülészbarátunk szombat délelőtt egy műszert helyez a hasára, amely egyértelműen jelzi, akár vetéléshez is
vezethet állapota, hacsak egy infúziós terápia nem billenti helyre áldott állapotának egyensúlyát. (Amúgy pontosan ekkor végez harmadik gyermekének életével a kondorfai asszony.)
Nekünk eddig ez
a hetedik próbálkozásunk. Háromszor Innsbruckban, egy magánklinikán, háromszor pedig
a budapesti Kaáli
Intézetben végződött kudarccal kísérletünk. Ugyan minden alkalommal sikeresen összehoztak petesejteket hímivarsejtekkel, megindult az osztódás, valahányszor vissza is
tettek a méhbe
két-három embriót, amelyek ugyan két-három hétig ott is
maradtak, de
aztán — megtapadás hiányában — elvesztek a
világmindenség dzsungelében.
A hetedik teremtési kísérletre a
János Kórházban működő Budai Meddőségi Klinikán került sor ez év júniusában. Ezúttal hat megtermékenyített petesejtet fújtak vissza a
méhbe. És van
Isten! Egy megtapadt.
November hetedikén leszünk hatéves házasok (nevezetes dátum a világtörténelemben, ez már
szentigaz!). Ha
minden rendben lesz,
akkor együttlétünk hetedik évében születhet gyermekünk.
Nekem a hetes
szám végigkísérte eddigi életemet. 7-es
volt a kosármezem, amióta világ a
világ. (Az már
más kérdés, hogy
nem voltam egy
labdazsonglőr.) Hét
évig laktam egy
hetedik emeleti panel
garzonban a
szombathelyi Oladi
lakótelepen. (És
persze hetvenkedős fajta
vagyok, meg hétpróbás gazember...) A
mostani a hetedik autóm, ez igaz.
A hetedik munkahelyemen „szenvedek” hétszámra.
Azért persze nem
minden 7, ami
úgymond fénylik... Szerelembeesésünk után öt
nappal, amikor is
összeköltöztünk, megfogadtuk: nekünk négy
plusz egy gyerekünk lesz. Mindent — legalábbis akkor mi úgy
hittük — meg is
tettünk azért, hogy
az „üzlet” beinduljon. Nem voltunk türelmetlenek. Bár bizonyos, a néphit által
is elfogadott módszereket azért nem mellőztünk. Boldogságos együttlétek után például a
fejenállás nem
volt idegen Pannitól...
Ma,
november 3-án elvileg minden rendben van.
Has ugyan keménykedett valamelyest az
egyik körmendi üzletben (gondoltuk, kimozdulunk együtt bankügyleteket, egyebeket intézni), mert
egy középkorú asszony, egy kórházi takarítónő lerohanta Pannit – aki gondjával, bújával-bajával,
amire meg olyan
ideges lett Panni, hogy kezét önkéntelenül is a
hasához szorította. Nem
tudtam palástolni robbanás előtti állapotomat (én
balga, utóbb szégyellem magam), paraszthajszálon múlott, hogy a nagyszájú, betegségét, még
inkább nyavalyáit széjjelkürtölő némbert el
nem küldtem a
halál pöckére. (Ráadásul az ebadta még
csak nem is
Panni körzetébe tartozik. De csak mondta, mondta a verset, rendületlenül.)
Beindult ezzel a
hergelés-folyam, s
az amúgy szokatlanul langyos őszi napot
meg-ette a fene.
Többet tömegbe nem
megyünk, legközelebb én
vásárolok, én
intézem az ügyeket —
fogadtam meg egyszer s mindenkorra. Még
utána néhány kisebb üzletet megjárt Panni, várakozás közben fogadalmam belém
betonozódott. Agyvelőm (maradéka) pedig
bányászosdit játszott kobakom fogságában.
Szóval majdnem beleőrültem.
Állati dolgok
Délután már semmi
rossz sem jöhet, közös ebéd után
szendergünk egyet
— legalábbis így
terveztem. Csakhogy Artúr nagyon furcsán viselkedett. Bágyatag volt, alig vonszolta magát. Három-négy, babnyi nagyságú kullancsot szedtünk ki belőle. Jézusom, csak nem agyhártyagyulladása lesz?
Újra bekeményedett Panni
hasa. A fenébe is! Bár én
vagyok Artúr főnöke, s a betyár kedvel is engem, de Pannit imádja. És ez kölcsönös.
Két és fél
évvel ezelőtt, amikor Körmendről, egy
harmadik emeleti lakásból Haraszti-faluba költöztünk, a legelső dolgaink egyike volt négylábút hozni a házhoz. Töti kollégám jó
ismerősétől, a
Celldömölk melletti Izsákfáról fuvaroztuk haza Kodómenti Artúrt, aki azóta már
Kismanó és Kintyi névre is hallgat. Hát persze, hogy
hozzánk nőtt. Éjszaka bent alszik a
nappaliban, napközben az udvaron múlatja az időt. Ha
Körmendre vagy
Sopronba utazunk, a
kocsi hátsó ülése
az övé. Szóval családtag.
Kedden este elvittük a háziorvosához, aki
egy garázsban rendel. Már a bejárati ajtónál megmakacsolta magát, nyilván a sokféle szagtól, de unszolásomra azért csak-csak beevickéltünk. Ugyanazt éreztem, mint amikor másfél évvel ezelőtt Tódort, a soproni Lövérekből származó cicusunkat vittük a Budai Kisállat Klinikára. Torkomban gombóc, könnyzacskóim bevetésre készen.
Le kell szögeznem magam előtt is:
a macska macska, a kutya kutya. Állatok és barátaink. Tudom, pontosan tudom. Nem keverendők össze
kétlábú családtagjainkkal. Tisztában vagyok ezzel. Tényleg. És mégis. Amikor beértünk akkor a
váróba Tódorral, s
amikor most vonszoltam Artúrt, belém villant:
mintha szülő lennék. Nem vagyok az,
főleg nem az
övüké, de mit
csináljak? Ebadta dolgok ezek.
Az állatorvossal föltettük az asztalra, lázmérés, vizsgálatok, miközben Pannival vigasztaltuk és
dicsérgettük Arturovitsot, hogy mennyire okos ez a
mi kis kutyusunk. Injekciókat kapott, s várni kellett a hatást.
Panni és pocakja is megviselődött eközben, volt néhány keményedés. Utóbb aztán mégiscsak tudtunk vacsorázni, Panni
a heverőn evett, tisztes adagot.
Tódorra visszatérve: neki,
sajnos, már csak
az emléke él.
Februárban kimúlt. Igen langyos volt
az idő akkortájt, és úgymond beindultak a cirmosok. Hajthatta a vére arrafelé is, ahol még
azelőtt sohasem járt.
A tó melletti útkanyarban akart
átszaladni életében először, de nem
sikerült. A
legrosszabbkor jött
egy autó.
Megrázott bennünket az elvesztése, pedig
akkor is tudtam, hogy ő „csak”
egy cicke.
De hát ő
a mienk volt,
ide tartozott.
Azzal vigasztaltuk némiképp magunkat, hogy
bár csak másfél évig létezett, de
alapjában véve
szép, és meglehetősen mozgalmas élete
volt. Milliónyi társának közel sem adatik meg hasonló.
Igaz, megrázkódtatástól sem
volt mentes e
földi kirándulása. Egy
szomszéd fiú ugyanis egyszer „verébnek nézte”
és meglőtte. Operálását se közel, se
távol e vidéken nem vállalta senki. A már említett állatorvosunk közbenjárásának köszönhetően fogadták Budán, ahol sikeresen megműtötték (velőűr-szegelést kapott), s
aztán annyira legényesen lábadozott, hogy
utóbb szinte tökéletesen meggyógyult.
Ismét uralhatta a
tetőteret, a
hálót — reggelente negyedórácskákra, miután Panni
felkelt s beengedte — mellém feküdt, s
együtt durmoltunk. Újra
hancúrozott Artúrral. Egyidősek lévén
— s miután egy
hét különbséggel kerültek a házhoz — olyanok voltak, akár a
testvérek. Csakhogy míg Artúr „csupán” a lakás alsó
szintjét lakhatta be,
addig Tódor a
fölsőt, sőt, esti
tévénézések közben Panni ölét, vagy
az enyémet is.
Legalábbis egy
ideig. Ugyanis amikor Erzsi néni, Németországba szakadt barátnőnk édesanyja, először lépte át otthonunk küszöbét, nyomban kijelentette: lesz
itt gyerek, higgyétek el. Méghozzá kettő. De csak akkor, ha azonnal kipateroljátok a házból a macskát, mert
az elirigyli a
gyereket!
Hoppá!
Miután a hatodik próbálkozásunk időszakában jártunk, ezért — miközben sajgott a szívünk — megpróbáltunk Tódor
macskának odakint a kamrában olyan
életkörülményeket teremteni, mint amilyenekben bent
volt része. Nem
igazán sikerült, pedig
macskabejárót is
szerelt fel Tibi
barátunk a kamraajtóra. A változás nemcsak a cickét viselte meg, hanem bennünket is. Legfőképpen Pannit. Majd’ belebetegedett ugyan, de azért némiképp belátta: Erzsi néninek igaza lehet.
Egyik kolléganőm, a
Merklin Timi, szakkönyvek segítségével támasztotta alá a „diagnózist”, mások meg
kiröhögtek, hogyan lehet ilyen marhaságban hinni.
Tény: Cicke kizárás ide vagy oda,
hatodszorra sem
sikerült a megtapadás.
Ugyanakkor meg
az is igaz:
amióta nincs macska a környezetünkben, azóta
fejlődik egy új
élet Panni méhében! Lehet, hogy Cickénk, bizonyos szempontból, bármennyire is furának tűnik
a hasonlat, egyfajta „Kőműves Kelemenné”?
El kellett pusztulnia, fel kellett áldozni ahhoz, hogy gyermekünk születhessen, hogy
VALAKI teremtődjön?
Erre hitelt érdemlően csak a Jóisten tudna felelni.
De nem tagadom: amikor kimúlt Cickénket temettük, felvillant bennem: talán így
kell ennek lennie...
Artúrkánk egyébként továbbra is nagyon bágyadt. A kezemből reggelizett kis
májast, kevéske parizert, kivittem sétálni, hogy
lássam, milyen a
széklete, hét
után együtt vizslattuk Pannival, milyen színűt pisil, mert
ha pirosat (véreset) vagy barnát, akkor
valószínűleg kullancsok fertőzték meg,
sürgősen be kell
oltatni, mert különben nincs menekvés. Atyaisten!
Éppen most áll
meg egy kocsi
a kapunál. Az
állatorvos. Elmondjuk neki tapasztalatainkat — beoltja Artúrt. Hasba (vagy
legalábbis arra
a tájékra) kapja
az injekciót. Fáj,
vonyít, de azért
viseli a megpróbáltatást.
Jöhet a reménykedés: talán minden rendben lesz. Fél
óra múlva pedig
indulás! Irány Budapest, a Szent János
Kórház, a szülészet! A Lintner főorvos úr
ismét látni szeretné Pannit.
Sorstársaink
Ezúttal négyen utaztunk Budára, a Szent János Kórházba.
Egyébként Budáért-Jánosért.
Mert ha a Jóisten is úgy akarja, akkor Buda János lesz a
neve. Több okból is. A legfőbb, hogy Panni nyolcévesen fogadta meg: ha egyszer
fia lesz, Budára keresztelteti. Magától értetődően: nem volt és nincs
ellenvetésem. (Ha lány lenne, én adhatnám a nevét, így állapodtunk meg még
korábban. Én Blankára és Virágra gondoltam.) Másrészt, ne kerteljünk: Budán
fogant. S hát: a Szent János Kórházban. Mondhatni laboratóriumi körülmények
között.
Négyen autókáztunk Budára, a Szent Jánosba.
Rajtunk kívül Sipi és Putesz, akik hasonló cipőben járnak,
mint mi. Még pontosabban: a Putesz tapos ugyanolyan csukában, mint én. (Sipi egyébként
harminckét éves, Panni harmincnyolc, Putesz negyvenöt, én negyvenegy.)
Tudomásul kell vennünk, mint — hogyan is jellemezzem magunkat? — későn, de
azért még talán mégsem túl későn érő típusoknak, hogy már nincs sok ziccerünk.
Ezért is vagyunk mindketten iszonyúan frászban, még ha erről leginkább nagyokat
hallgatunk is. No, fel a fejjel!
Putesz szerint nála csak egy-két mozgékony spermiumot
találtak — egy pécsi vizsgálaton —, meg néhány olyat, amelyik mankóval
caplat... Ők is — mi mást is? — utódot szeretnének. (Putesznek egyébként az
első házasságából már van egy klassz, tizenkét éves fia.) Így hát magától
értetődik, hogy egy autóban utazunk. (Mennyi bolondság keringőzött útközben a
kocsiban... Félelmetes dumája van ennek a Putesznek. Körmend és környéke teljes
részletességgel tudja, mit, mikor, hogyan vizsgáltak rajta, és egyebek, és
egyebek). Puteszékkal lényegében ugyanazt közölték: aggodalomra semmi ok, menni
fog a dolog! Hát persze hogy ők is belevágnak.
A Jánosban a Lintner tanár úr és Panni (mint orvos az
orvossal) azon morfondíroztak: miként is lehet az, hogy valaki a terhessége
alatt végig vérzik, de aztán mégiscsak strammul megszül egy gyereket, másnak az
égadta világon semmi baja sincs, de egyszer csak bevág a ménkű, s elabortál?
S hogy valójában mi is válthatta ki egyik pillanatról a
másikra ezeket a — később periodikusan ismétlődő, vészjósló — keményedéseket? A
Tanár úr klinikai tapasztalatai szerint egy aprócska fertőzés is okozhat ilyet.
Erre ugyan bizonyítékuk nincs, de elképzeléseik már magasabb szintűek csupán a
sejtéseknél.
Ugyanakkor Tanár úr elismerte: ha otthoni orvosunk, Iván nem
úgy kezelte volna a Pannit, mint ahogyan azt tette, már nem lenne meg a gyerek.
Egyúttal azt tanácsolta: azt a gyógyszert, amit most szed Panni (s kapott
infúzióként), nem ajánlatos négy hétnél tovább „adagolni”. (Hatóránként vesz
be, s a hasi keményedéseket, a méh összehúzódását oldja, gátolja úgy-ahogy.)
Egy hétig még érvényben lehet e periodika, de azt követően
csökkenteni — felezni — kellene az adagot, illetve akkor kellene csak beszedni,
amikor haskeményedés van. (Amúgy e mostani gyógyszert is csak kórházban, orvosi
felügyelet alatt kaphatná, merthogy erős szívdobogást okoz, nem egyszer ájulást
is. Rosszullétre már idehaza is volt példa, szóval egyébként megvagyunk...)
November 7.
Szép szombat, írtam az időjárás beharangozójánál a mai Vas
Népe első oldalán. Minden relatív: nekünk még ma is tényleg ünnep november
hetedike! Házassági évfordulónk.
Hatodika azonban nem kap piros betűs jelzést naptárunkban.
Panni hasa egész délelőtt — seregnyiszer — keményedett. Némileg ennek én is oka
lehettem, ne kerteljünk. OTP-átutalásos papírjait bízta rám — hogy adjam fel
őket postán — reggeli indulásom előtt, amikor már azon járt az eszem, mit is
teszünk a másnapi újságba. Reagálásomat aligha tanítják majd illemórákon: — A
rohadt életbe, három napig voltam itthon, nem tudtál volna szólni, hogy
intézzem el?
Panni elkezdett pityeregni, én meg próbáltam menteni a
menthetőt, hogy vigyázz magadra, puszkóta, pihenj, szió!
Délelőtt telefonon
hívtam, bőgős-féle hangja nem igazán javította munkakedvemet. Délben
árnyalatnyival már javult a helyzet, fél három tájban megint csörögtem, s
vigaszképpen jeleztem: hasfájás ellen kaptál egy szép ruhát... És láss csodát,
hangjából derű derengett.
Délután már kreatívabban szerkesztettem a lapot, a gond sem
volt gond, a nyűgök múltbéli szörnyetegekké váltak bensőmben.
Estére csak-csak ritkultak a keményedések, a tüneményes —
nem csak én érzem így! — kismamaruha elfeledtette az egész nap marcangoló
melankóliát, pityergést, kétségbeesést. Pompás vacsorát fabrikáltunk össze, s
rötyögve falatoztunk házassági évfordulónk előestéjén. Majd, kérem szépen:
elvittem Pannit moziba! Ugyebár, egy gáláns, bűnbocsánatért esedező férj előtt nincs
lehetetlen!
Na, jó, nem
egészen az én érdemem. Panni unokatestvérétől, Emőkétől
kölcsönkaptuk ugyanis a Titanicot — videokazettán.
Nem tehetek arról, hogy most belém nyilall: Emőke első
gyermekét öt hónapos terhesen veszítette el, a következő várandós időszakát
végigfeküdte, s Kinga lánya aranyos, tehetséges, csodálatos teremtés.
S még mielőtt a filmvetítésre — értsd: házi videózás ágyból,
illetve részemről „fotőly-ből” — visszatérnénk, itt villan be az is: anyósom —
a mama — a negyedik terhességét tudta csak kihordani, szigorúan fekve.
Megszületett 1958-ban Gabi sógorom, két évvel később pedig Panni, akivel
szintén végig feküdnie kellett a mamának, de még egy pohár vízért sem szabadott
fölkelnie.
Visszaevezve a Titanichoz: éjjeli fél egy tájban ért véget a
házi „vetítés”, és milyen jó, hogy pont most nézhettük meg együtt! Olyan
megnyugodva, csendes-boldogon feküdtünk le.
Ma reggel kiderült: mindketten a csodálatos hajón utaztunk
egész éjszaka, de nem volt sem jéghegy, sem süllyedés. „Csak” szárnyalás!
A zöld franciaágy, ha beszélni tudna...
Holnap péntek, ezerkilencszázkilencvennyolc november
tizenharmadika, belépünk a huszonötödik hétbe. Csökkenteni kell a görcsoldó
gyógyszer adagját, illetve akkor kell bevenni, amikor keményedik a has. Figyelni
kell, mitől — milyen helyzetben, miféle
mozgástól — jön az a kellemetlen érzés.
Annyi már most bizonyosnak tűnik: a hidegfront előtti
időszak meglehetősen kritikus. Az viseli meg leginkább Pannit. Ha már itt a
front, akkor már nincs vész.
Úgy éreztem, az a
heverő, amin eddig feküdt, nem igazán jó neki. Ezért megkértem Csaba
barátomat, cseréljük ki a vendégszobában lévő franciaágyra. Most már azon
pihenget Panni, masszívabb, stabilabb a helyzete. Az az ágy legendás, ha az
mesélni tudna… És lám, még mindig milyen jó karban van!
Tizenöt éve vettem, a legénylakásomba. Seregnyi barát és
kolléga vette igénybe a kéglivel együtt. Karcsi, a házmester, megértően
figyelte az ingázó párokat. Nagyrészt valamennyi settenkedőről tudta, kicsoda.
Néha meg csak a vakszerencsén múlott, hogy a párok nem futottak össze a
folyosón vagy a liftben. Lett volna nagy csodálkozás, hajaj...
Forgatókönyv-ötlet —
Mészáros Mártának
Amikor felvonón a Hafelekar — az innsbruckiak úgymond házi
hegyének — csúcsa felé emelkedtünk,
azért átvillant agyamon: ott van a klinikán hat, már megtermékenyített közös
sejtünk, s mi történne, ha mi most a szakadékba zuhannánk? Nem hagyott nyugodni
a gondolat később sem. Szövögettem magamban a sztorit, filmötletnek véltem.
Szóval lezuhan a fiatal (minden relatív) pár, melynek tagjai évek óta
szeretnének gyermekeket, de nem jön össze, s egyszer csak ilyen szörnyű
tragédia áldozatai lesznek. A hozzájuk közel álló barát házaspárok viszont
megfogadják: ők bizony örökbe fogadják ezeket az embrió-kezdeményeket. Így hát
— tegyük fel — három asszony méhébe két-két
megtermékenyített petesejtet juttatnak, természetesen megfelelő előkészítés,
stimulálás után, ami persze egyáltalán nem veszélytelen. (Nevezzük néven a
gyereket: bazi erős hormonokat kapnak. Panni, megfogalmazása szerint ezek
lórúgásokkal érnek fel. Higgyünk neki, s nem csak azért, mert történetesen
orvos...) Néhány esetről mi magunk is tudunk, amikor túlstimuláció történt,
visszafordíthatatlan folyamat indult el az asszonyok szervezetében, és
meghaltak.
Filmünkben mindhárom anyánál egy-egy sejt megtapad, ki
tudják hordani a gyermekeket, megszületnek Európa három pontján. S aztán
eltelik 18 év, s ekkor találkoznak először, közösen ünneplik születésnapjukat,
miután — anyukájukkal, apukájukkal együtt —
közös csokrukat elhelyezték, hívjuk így: gén-szüleik sírján.
Béranyaság. Nem állítom, hogy e fogalom nem kavarog a
fejemben évek óta. Még hatvanhárom éves anyám is azt mondta valamelyik újabb
kudarcunk után, ha tíz évvel fiatalabb lenne, ő is kihordaná... Amúgy meg ezt
is teszi bizonyos szempontból. Ő állja ugyanis valamennyi beavatkozás
költségének a felét — nyugdíjasként.
Nem panasz, nem sajnáltatás, csupán tényszerű közlés:
hozzávetőleg — eddig — 1,7 és 1,9 millió forintba kerültek próbálkozásaink.
Az első innsbrucki például 36 ezer schillingbe, a második a felébe, 18 ezerbe
került. (Csupán közbevetem: zsebbe vándorolt, számla „óne”.) A harmadikat
megkaptuk grátisz. A budapesti Kaáli Intézetben egy próbálkozás 110 ezer
forint, plusz a „cugehőrök”: vizsgálati díj, injekciók, utazási költségek. A
Szent János Kórházban ingyenes a beavatkozás — a társadalombiztosítás egyébként
hármat támogat, most talán már ötöt, a Kaáliban az a 110 azért volt „csak”
annyi, mert az eleve tb-finanszírozott volt —
de a Szent Jánosban, a Budai Meddőségi Klinikán az első gyógyszer-és
kúpadag ára 70 ezer forintra rúg. Erre kéthetente (ha sikerül a megtapadás,
akkor a harmadik, esetleg negyedik hónapig) plusz 20 ezer forint rakódik.
Megjegyzés későbbi olvasóimnak: Ezt a naplót 1998-ban,
1999-ben írom. Ezek ekkori árak.
Én is éreztem!
A frontok előtti időszakok egyébként továbbra is sűrűn
megkeményítik Panni hasát. Szombaton óránként hatszor-nyolcszor bekeményedett,
estére szerencsére — miután megérkezett az eső — rendbe jött minden. Vasárnap
összesen annyi volt, mint korábban óránként.
Viszont — ezzel kellett volna kezdeni, de valahogy olyan
babonás vagyok — szombaton este én is
éreztem, hogy mozog a Pici! Panni szólt, menjek oda hozzá, tegyem a hasára a kezemet,
mert eleven a Kiscsibe. Nosza. Kétszer jelzett nekem is!
Hát, nem vagyunk számolóművészek, annyi bizonyos. Panni
ugyanis tegnap — november huszadikán, pénteken — kibökte, hogy mégis-csak a
huszonhatodik és nem a huszonötödik hetet kezdjük!
Mit nem adnék, ha tíz héttel „idősebbek lennénk” gond s baj
nélkül!
Egyik este a tévében egy huszonnégy hetesen született, most
egyéves születésnapját ünneplő kislányt mutattak be, aki immár hat kiló. De
hatvan deka volt, amikor a világra jött.
Kevés az esélye az életben maradásra egy alig hat hónapra
született babának. És mégis: úgy tűnik, tényleg lehetnek csodák.
A legnagyobb gond: a tüdő. Panni elmagyarázta nekem, hogy
születéskor a szív és a tüdő tájékán történnie kell valaminek, hogy a
levegővétel beinduljon. Ha nem eléggé fejlett a légzőszerv, akkor gond van.
Egy másik tévéműsorban szintén egyéves születésnap volt a
téma: hetes ikrek — amerikaiak (csodák persze mindenütt vannak, de, mint
tudjuk, az Egyesült Államok az egy főre jutó csodák számában is világelső) —
szóval hetes ikrek szülinapját ünnepelték. Könyvet is írt a családfő, valami
ilyesmi a címe: Heten pottyantak az égből. (Biztosan bestseller lesz.)
Ma minden világossá vált, a szó szoros értelmében. Leesett
az első hó, ragyogott minden, klassz ez a csodás csend, nyugalom.
Idill. Együtt pucolunk krumplit (ő fekve), a tegnap délben
közösen pácolt húst is betesszük a sütőbe, szép az élet, ha-ha-ha! Ma,
kivételesen, Plussz helyett egy pofa sört gurítottam le a gigámon, ettől erőre
kaptam, s Artúrral havat lapátoltunk. Jólesett.
Csak még ne gondoljunk a holnapra! Merthogy Lintner főorvos
úr hétfőn délben vár bennünket vizitre. Kétszázötven kilométer hóban (amúgy
ónos esőt is jelez a meteorológia...), hát, nem éppen idegnyugtató kalandnak
ígérkezik. S ha mégsem járhatóak az utak, kérünk telefonon egy másik időpontot.
(Nagy kérdés, ha majd — adná a Jóisten! — a szülés rendes időben „elérkezik”,
mit csinálunk, ha történetesen hófúvás lesz? Erre én persze nyomban rávágom:
nem lesz! Nem, nem és nem. És ha mégis? Akkor sem. De ha... Akkor is ki fogok —
fogunk — találni valamit. Fönt vannak elöl a téli gumik, a hóláncot is elő kell
addig — a fenét addig: még ma!!! — kerítenem. Ezzel csupán egy baj van: csak a
Panni tudja feltenni, én nem. A jó életbe! Hát megtanulom! Ő irányít, én meg —
csak azért is! — fölteszem. Szak-sze-rű-en! Ha addig élek is!)
Reggelre ismét behavazott, további nyolc centi hó esett. Vacilláltunk. Távrecsegjünk-e Lintner főorvos úrnak, hogy a
tízórás InterCityvel megyünk, s dél helyett csak fél kettőre érünk a Szent
Jánosba?
Hó és hó mindenütt. Te Atyaúristen!
Telefon, s kérdés: jó lesz Önnek a fél kettő?
Valószínűleg, hangzott a felelet…
Panni letette a kagylót, s e pillanatban a kérdés el is
dőlt.
Autó.
Mert mi az, hogy valószínűleg? Netán már ott sem lesz, mire
odaérünk? Egész nap bumlizunk, és akkor kopp? Öt kilométer jégpálya Körmendig,
onnan Rábahídvégig latyak és hókása, majd csak víz, a Balatonnál kisütött a
napocska, az M7-es meg száraz. Istenem, de jó, hogy nem a vonat mellett
voksoltunk!
- Főorvos úr, minden rendben?
- Nagyjából - felelte kurtán, majd beljebb invitált,
leültetett, miközben Panni fölöltözött. -
A méhszáj zárva, de a méh rendkívül érzékeny, a vizsgálat
alatt is kétszer bekeményedett.
Nem kell a kórházban maradni, de szigorúan stresszmentes
környezetben kell pihennie Panninak. Ha gyakoribbá válnak ezek a fránya
keményedések, akkor vegyen be (a korábban elhagyott) Partusystemből, vagy
csinálhat egyhetes antibiotikum-kúrát is.
A lényeg: néhány hetet nagyon jó lenne még kibekkelni, ez
egy nagyon kritikus - melyik nem az? - időszak. Hetven-nyolcvan dekás lehet a
baba, fejlődnie, növekednie kellene. A harmincadik hétig legalább el kellene
jutni!
Az ultrahangot már egy másik orvos csinálja: aranyos a mi kis
Bütykünk, úgy tűnik, mindene megvan! Panni szerint az ujjaival még integet is
nekünk.
Még a Szent János kertjében csörgünk anyunak, mamáéknak:
harmincöt centis, hetven-nyolcvan dekás lehet, mindene megvan, és még integetett is...
Irány haza!
Hét fok van (pluszban), itt a tavasz!
Minden hír erről szól?
Még hazafelé tartottunk Pestről Budával, amikor is bemondták
a hírekben: a főváros egyik kerületében néhány órája született, mezítelen
csecsemőt találtak egy bokor aljában. Hála a Jóistennek, a kis jövevény — akit
időlegesen Ősz Mártonnak neveztek el (később máshogy hívják majd) — jól van,
megúszta élete legelső, leghátborzongatóbb kalandját. Harminc évet kellene adni az anyjának, egy
nappal se kevesebbet! — kommentálta a történetet Panni, s alighanem teljesen
igaza van.
Miért nem vitték inkább a Schöpfl-Merei Kórházba, a Bakács
térre, ahol egy inkubátor várja azokat, akiktől meg akarnak szabadulni?
A napokban meghalt Szombathelyen egy baba. Huszonhat
hetesen, kilencvendekásan jött a világra. A babának mindene megvolt, csakhogy —
az oxigénhiány... Szóval a tüdő még nem fejlődött ki rendesen.
Éjszaka — egy óra
tájban — arra riadt föl Panni, mintha kést szúrtak volna a szegycsontja
közepébe, szívtájékon. Hirtelen alig kapott levegőt, s rettenetesen megijedt, s
erre persze én is fölriadtam. Ilyen hasító fájdalmat még életében nem érzett!
Ez aztán még nagyon hiányzott! A szíve? Vagy sav-szúrás
gyomorszáj-tájékon? A Doki szerint
lehet, hogy a szíve volt...A Doki az apósom, aki most lelkesen, frissen,
derűsen helyettesíti Pannit körzeti orvosként. Fantasztikus, ahogyan egy aktív
hetvenöt éves vissza tud fiatalodni, hogy leendő unokájának érkezését
mindenáron segítse.
Feljebb tolódott a méh, hurrá! Az persze már éppen nem
boldogító, hogy azok az arcátlan keményedések is — naná! — följebb érződnek!
Hát akkor — most még! — inkább csak legyen minden fent. Összehúzódik, hát
összehúzódik, de minden nap, amíg odabent fejlődhet, biztató!
Jelentem: holnapután, pénteken, ezerkilencszázkilencvennyolc
december negyedikén töltjük be a huszonhetedik hetet! Minden relatív. Augusztusban, a nagy
forróságban remegve mertem csak remélni, gond nélkül eljön a december is! És
lám: itt vagyon.
Amúgy meg szinte naponta hallunk-látunk híradást e bennünket
is legjobban érintő témáról. Nem való ide ez a kifejezés: híradás. (Még akkor
sem, ha történetesen hírlapíró vagyok. És akkor mi van?) Inkább: állapot, édes
— meg sokszor keserédes — várakozás? Élet-beteljesítő szomj?
Például a tegnap reggeli Krónikában világgá kürtölték:
Itáliában hatvanévesen szült egy asszony lombikbébit. Semmi más konkrétumot nem
közöltek, ám megkérdezték az utca emberét, mit szólnak ehhez? Szinte egyöntetű
volt (vannak csodák!) a vélemény: azt a gyermeket föl is kell ám nevelni!
Hát, ez az. Ezért sincs sok időnk nekünk. Negyvenéves korig
szoktak — ez is milyen hülye szó erre — ilyesmit, hogy is mondjam: megejteni?
Teremteni? (Ez meg éppenséggel túl nagy szó hozzánk.)
Ki lehet tolni ugyan még néhány évvel, de előbb-utóbb roló
le. Hímivarsejt még csak lenne elegendő — már ott, ahol amúgy is van milliónyi
mozgékony! —, de a petesejt-gyártásnak egyszerűen csak konyec. Ez nem
kapitalizmus, ha van kereslet, akkor gyerünk, duráljuk neki magunkat,
termeljünk mint az állat, hogy miután túladtunk a portékán, a bevétel egy
részét befektessük, a másikat meg csesszük el, ereszd el a hajamat!
Ez rosszabb. Bizonyos szempontból.
Hiába van, lenne igény — saját, eredeti, véletlenül sem mű!
— anyasejtre, a szervezet írásba adja, egy utolsó pecséttel nyomatékosítja: nincs
több. Punktum.
Másként: ez a Legfelsőbb Természeti Bíróság ítélete.
Ehhez az Emberi Jogi Bizottság is — vajmi — kevés!
A Jóisten Színe szükségeltetik! (Nem zárójeles a téma, de
itt mégis ez kívánkozik: én nem járom, hadd fejezzem ki így, a templomokat. Az
én Istenemmel — hülye a szó, de egyáltalán nem méltatlan a szándékom — nem ott
szoktam randevúzni. Nem ott szokott, mert hiszem, hogy szokott, belém költözni.
Azt persze nem állítom, hogy ott sohasem.)
Negyvennégy éves asszonynak már tették vissza saját,
megtermékenyített petesejtjét Magyarországon is. Állítólag néhány hónap múlva
világra jöhet a gyermek. Nagyon szorítok értük!
Sorstársaink vajon hányadik kísérletüknél — ez a fogalom sem
méltó — tartanak?
Visszakanyarodva a híradásokhoz: a tegnap esti Híradó meg
arról tudósított, hogy — nem tudom már, melyik honi városban — a szeméttelepen
találtak guberálók csecsemő-tetemet.
Téboly! — fakadt ki Panni.
Nagy, télesti csend telepedett a nappalinkra.
Lézerbébi és a Mecénás
Vasárnap, Mikulás napjának reggele van, napkeltekor mínusz
tizenkét fokot mutatott a hőmérő, innen bentről minden gyönyörűnek látszik
odakint. Pénteken huszonöt centi hó esett, szombaton még három centi hozzájött:
vettem néhány leckét hólapátolásból... Meg téli vezetésből. Anyósom — a mama —
hetvenötödik születésnapját ünnepeltük Körmenden: a nővéremék ugyan nem mertek
nekiindulni (kocsival), de az anyuék elzötykölődtek vicinálisokon. Pazar ebédet
csaptunk, Panni a világért sem hagyott volna ki némi konyhai nyüzsgést. Ugyan
elfáradt kissé (bár, amikor lehetett és engedte, vízszintes helyzetbe
parancsoltuk), de lényegében minden klappolt.
Panni az előbb müzlit evett joghurttal, banánnal és
mandarinnal, majd „légtornázott” egyet: megöntözte a virágokat fönt is, lent
is. Szóval viribül huszonnyolcadik hetünk második napján.
A „fénygyermekről” — szakszerűbben
Muszáj tudományosabban is vázolni magát a fogalmat.
Segítségül hívom a Magyar Hírlapban, Tóth Andrea tollából született írást,
amely a Heti Patika rovatban jelent meg.
„Két évtizeddel ezelőtt született az első lombikbébi
Angliában, s bár azóta a mesterséges megtermékenyítés (in vitro fertilizáció,
rövidítve: IVF) módszere sokat fejlődött, egy kezelési ciklus után 3 meddő
asszonyból csak 1 lesz terhes.” (Itt álljunk meg egy pillanatra: nálunk ugyebár
nem a Pannival volt — van — gond, hanem velem. Csak a rend kedvéért szúrtam
be.) „A nagyobb sikerrel kecsegtető többszöri kísérletezés pedig igencsak
megterhelő a házaspároknak...” „A terhesség létrejöttét akadályozó egyik tényező,
hogy a méhbe juttatott embriót körülvevő tok (zona pellucida) annyira
megvastagodik, hogy emiatt a sejtek nem tudnak onnan kiszabadulni és
beágyazódni a nyálkahártyába. Ez gyakran előfordul 35 évnél idősebb nőknél...”
1990-ben, az amerikai Jacques Cohen vegyi előkezelés után,
speciális mikromanipulátorokkal, a hajszálnál tízszer vékonyabb tűvel
mikroszkóp alatt megbontotta a zona pellucidát, ezáltal az egyre szaporodó
sejtek már képesek voltak kiszabadulni onnan. Viszont ez — a ma már nálunk is
alkalmazott — eljárás igen bonyolult, nagy felkészültséget igényel, s hátránya,
hogy nem határozható meg előre a lyuk nagysága, így megsérülhet az embrió.
Cohen professzorral csaknem egy időben az arab származású Tadir és munkatársai
felvetették a lézer alkalmazásának lehetőségét. Az osztrák Feichtinger és az
izraeli Strohmer ’92-es reményt keltő kísérletei után két évvel egy
munkatársuk, a szintén osztrák Obruca cikkben számolt be 37 asszony 44
egészséges gyermekének megszületéséről. Ugyanebben az évben a római Antinori 17
élve születést jegyzett fel, intézetében ’97 szeptemberéig 83 olyan baba látta
meg a napvilágot, akiket még „embrió állapotukban” lézerrel kezeltek. A
terhességi arány 23,3 %-ról 49-re növekedett ezzel az új módszerrel.”
„Ma a világon összesen 10 ilyen lézer található: az USA-ban
kettő, Ausztráliában, Dél-Koreában, Ausztriában, Svájcban, Olaszországban és
Magyarországon pedig egy-egy. Bécsbe és Budapestre szinte egy időben került az
új technika (ilyesmi leginkább csak a századfordulón volt jellemző). A hazai
egyetlen „tulajdonos” az idén 100 éves János Kórház legfiatalabb osztálya, az 5
esztendős Budai Meddőségi és Andrológiai Centrum. Munkatársai a tavaly (1997. —
Sz.P.) szeptemberben Rómában tartott szimpóziumon értesültek az újdonságról. Az
ott ismertetett tudományos bizonyítékok annyira meggyőzőek voltak számukra,
hogy szerették volna, ha a magyar meddő házaspárok is hozzájuthatnának ehhez a
legmodernebb technikához. Ez a Diagnosticum Rt. jóvoltából sikerült, az
orvos-laboratóriumokat ellátó cég megvásárolta és a centrumnak ajándékozta a
majdnem 10 millió forint értékű készüléket — abban a reményben, hogyha
bizonyítja eredményességét, akkor az egészségbiztosító támogatja majd ezen
eljárás telepítését az ország további 7 meddőségi központjába is.”
Ez a márciusi cikk szinte bevezetése volt a friss
szenzációnak, amelyről a következő címmel számolt be a Népszabadság:
„Megvan az első magyar lézerbébi”
Szigeti Ildikó a szerző ezt írta: „Tegnap délelőtt 11 órakor
a fővárosi Szent János Kórházban megszületett a hazai lombikbébiprogram
„legújabb eredménye”. Elisa az első magyarországi gyermek, aki lézer
segítségével fogant. A Budai Meddőségi Központban végzett speciális technika
jóvoltából jelenleg 65 nő viseli boldogan magzatát, többen ikreket várnak.”
„A fővárosi Szent János Kórház Budai Meddőségi Központjában
ez év március elsején állították üzembe az úgynevezett lézeres keltetőt. A
tizenötmillió forint értékű készülékkel a hagyományos lombikbébiprogram sikeressége
jelentős mértékben növekszik — tudtuk meg dr. Konc János főorvostól, aki tegnap
délelőtt világra segítette az első magyar lézerbébit. A János Kórházban
bevezetett módszer nálunk jelenleg egyedülállónak számít, világviszonylatban
hazánk a tizedikként csatlakozott a nemzetközi programhoz.
A technika lényege, hogy az embriótokot két-három napos
korban (amikor a sejtek száma még csak négy, illetve nyolc) lézer segítségével
bontják meg, segítve ezzel az embrió méhfalba való beágyazódását. Míg a klasszikus
eljárás sikere alig haladja meg a harminc százalékot, addig a lézeres
„keltetések” legalább negyven százaléka eredményes. Az új technika azonban nem
mindenkinél alkalmazható — figyelmeztet a főorvos. Elsősorban azoknak a
harmincévesnél idősebb nőknek ajánlják, akiknél a hagyományos lombikbébiprogram
nem vált be. Konc doktor elmondása szerint a lézer hatalmas távlatokat nyitott
ezen a téren is. Az irányított sugárnyalábbal végzett beavatkozás jóval kisebb
mértékű traumát okoz az embriónak, mint a tűkkel végzett eljárás, és az
egészségre teljesen ártalmatlan. Ráadásul a lézeres technika sokkal gyorsabb,
átlagosan egytized másodperc alatt sikerül megrepeszteni az embriótokot. A
lézertechnika első magyarországi csodája tegnap délelőtt 11 órakor született. A
császármetszéssel világra segített négy kilogramm súlyú és 50 centiméter hosszú
Elisát — tekintettel arra, hogy több, ezt a módszert választó kismama ikreket
vár — valószínűleg még 84-en követik a közeljövőben. Előreláthatólag két héten
belül megszületik a második magyar lézerbébi.”
Tegyük mindehhez: adja a Jóisten, hogy néhány hónap
múlva épségben, egészségben a világra
jöjjön — s az aztán éppen nem is fontos, hányadik, tizedik, tizenötödik avagy
huszadik magyarországi lézerbébiként — a mi kis Budánk, azaz Jankónk is!
Konc főorvos úr egy alkalommal arról mesélt nekünk (éppen
akkor kivételesen nem volt óriási hajtás, mint mindenkor máskor), hogy egy
fogadáson, kisebb társaságban beszélgettek, s egyszer csak egy üzletember arról
érdeklődött, miként is mennek a dolgok a Budai Meddőségi Klinikán. A főorvos úr
vázolta a helyzetet, s megemlítette, még inkább elpanaszolta, hogy az
eredményeik sokkal jobbak lehetnének, ha azt a bizonyos lézeres technikát
alkalmazhatnák, csakhogy van egy bökkenő: tízegynéhány millió forint kellene
hozzá...
Két nappal később ez az úr fölhívta telefonon a meddőségi
központot, s közölte Konc főorvossal, hogy szállítják a lézeres „keltetőt”.
De uram, mi azt nem tudjuk kifizetni! — reagált
megrökönyödve a főorvos, mire a vonal túlsó végén így szóltak: — Miért kellene
fizetni? Ki beszél pénzről? Ajándékba kapják meg!
Utóbb a Csodatévő „mentegetődzve” hozzátette, valahogy így:
lakásom, hétvégi házam, két szép kocsim van, a fiamnak is megvan mindene,
többet nem tudok enni, mint amennyit kívánok, akkor hát miért ne segíthetnék?
1998, Közép-Európa, Magyarország: íme, hát ilyen is létezik!
Hogy milyen dr. Konc János, egy páciens — aki jelen esetben
én volnék — szemével? Robusztus, dörmögő, máskor meg brummogó, huncutkodó,
hízelkedő Maci Laci. Aki történetesen zseniális (irtózom a nagy szavaktól, de
itt most kikerülhetetlen), no meg hobó, vagány, lezser és kópé is, ugyanakkor
meg fegyelmezett, pontos, precíz — Művész. Durcás is olykor-olykor, nem tudja —
csupán próbálja — titkolni, hogy halálosan fáradt.
Szerintem többet ad ki fizikailag is magából, mint azok a
bizonyos fiúk, akik a bányában dolgoznak.
Különlegesen köszörült beretvaagya van, amelynek nemcsak
élettanilag, hanem érzelem-tanilag is többsztrádás összeköttetése van a szívével.
Drága jó lélek, akinek — az vesse rá az első száraz
pogácsát, aki mentes ilyesmitől — rossz napjai is vannak.
Már néhány másodperc elteltével az az ember — a páciens —
benyomása, hogy mintha háromezer éve ismerné. Nincs szükség kertelésre,
fölösleges. Zutty, bele a közepébe. Megnyugtató élmény, ahogyan kifejti:
találunk megoldást. Ugyanakkor meg tucatnyi vizit után is csupán dereng mi a gyógyító, még inkább
teremtő tevékenységének a lényege. Teszi a dolgát.
Rendíthetetlenül, hittel, rendületlenül.
A kórházak kórháza
Szegeden volt a legelső vizsgálat, ahol engem vettek —
bizonyos szempontból valóságosan is — górcső alá. Ha valaki azzal szembesül,
hogy vélhetően, úgymond baj van vele (s persze a legelső reakciók egyike az:
miért pont velem? hogyhogy nem érzek semmit, minden rendben lévőnek tűnik, s
egyszer csak kiderül: nekem nincs annyi, mint X-nek, Y-nak, Z-nek? hogyan
létezhet ilyesmi, a francba!), szóval ha még sincs minden úgy, ahogyan azt
arról a formátumról — testünkről — képzeltük, amit megjelenítési formánknak
adott számunkra a Jóisten, akkor kicsit álomszerűvé válik minden. Egészen
odáig, amíg egy unott, élete delén túljutott, fehér köpenyes asszonyság a
kezünkbe nyom egy üvegcsét, s útbaigazítón rámutat egy ajtóra: oda tessék
bemenni.
A váróban mindenki mindenkiről tudja, hogy te, te, meg te
is, úgy mindenki azt imitálja: én nem, én másért, nektek fogalmatok sincs
arról, meg különben is. Viszont, meg éppen hogy nem.
Kamuzunk magunknak nagyokat, holott tényleg mindenki tud
mindent. Mint a falnál a kivégzendők, a puskacsövekkel farkasszemet nézve. Nem,
öregem, veled, meglehet, megtörténhet, de én nem azért vagyok itt. Ez valami
tévedés, fatális véletlen. Engem majd igazolnak, rossz ez a parancs. Az én
leletemet különben is elcserélték.
Katonaság, kosárlabda-csapat, felfázások, sérv. Van már
rutinom, hogy fehérköpenyeseknek mutogassam az alfelem, mégsem szokom meg a
büdös életben sem!
Innsbruckban, azon a bizonyos magánklinikán érzékeltem
leginkább diszkréciót, talán azért, mert maximum két-három párnál többel
sohasem várakoztunk a sorunkra. A fogadótéren — nevezzük így, mert hiszen a
benti meg, bizonyos szempontból, valójában a küzdőtér — mondjuk nem is lett
volna több ülőhely.
Sorstársainkra akkortájt még nemigen mertem nézni. Többnyire
kibámultam a nagy üvegablakon, pásztáztam a Hafelekar csúcsait, vagy éppen
kiválasztottam egy pontját, azzal szemeztem. Tiszta időben. Havazáskor
begubóztunk. Beletemetkeztünk egy újságba, jelezve, hogy mi valójában azért
vagyunk itt, mert azt a bizonyos „zeitungot” sehol másutt a világon, csak itt
tanulmányozhatjuk a legtüzetesebben. Még hozzá az is előfordult, hogy — enyhe
túlzással — fordítva tartottuk magunk előtt, mert hát úgy még izgalmasabb...
A sokadik anyagleadást megelőző dekkolásokkor már oldódott
lányos zavarunk, jeleztem már: az idő — a megszokás — igencsak dolgozott.
A budapesti Kaáli Intézetben olykor húszan is várakoztunk,
pontos diagnózist tudtam volna már adni, kik a kezdők. Nem mertek felnézni,
ránk pillantani. Szegényeknek még csak egy Hafelekar-csúcs sem volt szemben,
hogy azt bámulhassák. Az egy-két órás várakozás közben kénytelen voltam e
fogalommal megbarátkozni: türelem.
Két sikertelen kísérlet.
Ott javasolták, menjünk a Szent János Kórházba.
Így kerültünk Lintner tanár úrhoz és Konc főorvos úrhoz.
A Konc-teamről szólva Kanyó Katalin vezető biológusnő nevét
vétek lenne nem megemlíteni. Ő csinálta ugyanis nálunk az ICSI-t, azaz ő
juttatta a petesejtbe a spermiumot mikroinjekcióval. S ő végezte, idézem
pontosan: „a petesejt-embriót védő tok, az úgynevezett zóna pellucida
elvékonyítását (asszisztált hatching) mikro-manipulációval”, illetve a
lézertechnikával az asszisztált hatchinget (LAH). Mint azt már jól tudjuk, 1988
februárjától úgymond bevethették ezt a Mecénás jóvoltából.
Nem került eddig szóba egy intézmény, ahol ugyancsak
jártunk. Bizonyos szemszögből ez a kórházak kórháza. A budapesti Bakács téren
lévő Schöpf-Merei.
Itt a portástól az
ápolónőig, de az újságárustól a főorvosig is, mindenkit megszállt Valami. Talán
úgy lehetne kifejezni embertársaik — itt nem páciensek — felé ható
sugallatukat: értetek vagyunk! Ilyet még nem tapasztaltam az egészségügyi
intézmények közötti barangolásaink során.
Kopott falak, zsúfoltság, minden ami rossz, és mégis
felejthető, mert ez Szeretet-kórház.
Osztovics Magdolna főorvos asszony és csapata valami olyan
földönkívülinek hatott azzal, hogy éreztették: fontosak vagytok, szívügyünk,
hogy a babátokkal minden rendben legyen! — mint a mesében.
Villányi főorvos úr huncut is, összekacsintó is, no, meg a
lényeg: „vastagon” profi is.
Egyvalamihez azonban nem ért ő sem, sajnos. Ahhoz, hogy ne
tehesse be a lábát az intézménybe a jó magyar valóság. Miért ne akkor aludna ki
a villany hétköznap reggel nyolc órakor, amikor a Panni hasában van a tű?
(Kromoszómavizsgálat miatt.)
- Gyerekek, a méhben vagyok, elment a villany!- rohant ki a
folyosóra.
Hát ez egy kán-kán: Balkán-kán!
Nem őrület?
És mégis: megcsinálták! Így is: tökéletesen! Szövődmény egy
szál se!
Mi lenne nélkülük s a hozzájuk hasonlók — nem túl sokan
vannak! — nélkül itt, Közép-Európában?
M Á S O D I K R É S Z
„Különös szilveszter”
A Panni jól van. Ma reggel — el ne feledjük a dátumot: 1999.
január 5-én, kedden — ultrahang-vizsgálat segítségével láthattuk a kis Lurkót.
Dr. Szépe Ida a körmendi kórházban (no, bizonyos értelemben kalózakció volt, de
mit számít ez? — most a kalózkodás a Szent János Kórház-i figyelemkíséréshez
képest mutatkozik annak), szóval dr. Szépe Ida olyan szeretettel, érdeklődéssel
és együttérzéssel fürkészte a mi kis Jankónkat, annyira örült velünk, mégis
oly’ finoman, diszkréten és bájjal viseltetett irántunk, hogy szinte úgy
éreztem, a budapesti Bakács téren vagyok: hát, lehet így is, ilyen teremtő
módon is hivatást gyakorolni?
Közben bejött egyik Rába-parti barátunk, a Bujdosó Panni is (amúgy röntgenes), aki
szívből szorít már nekünk a kezdetek kezdete óta, s a doktor Varga Feri is, aki
aranyosan megjegyezte, hogy ennek a legénynek mindene megvan.
Bárcsak igazolná őket az idő!
De hát miért is ne tenné?
(A rettegéseim, szorongásaim közben elhatalmasodnak bennem:
meglehet persze, ez így természetes. E rettegés már életünk része marad?
Mindennapi rettegéseimet add meg nekünk ma, mert még van Kiért rettegnünk? Nem
bánom — Istenem, az ember menten mennyire pökhendi is tud lenni —, inkább
féltjük-óvjuk Őt életünk végéig, csak Legyen!)
A Puteszéknek si-ke-rült!
Az Andi öthetes terhes!
Belegebedtünk volna, ha másnap — az év utolsó napján — nem
szaladunk össze: az ünnep csak akkor ér valamit, ha közösségi!
Mégsem volt aggódásmentes az év vége, s e napok sem
nélkülözik a bizonytalanság-érzetet.
Nem rólunk van szó — és mégis rólunk is van szó.
Konc János főorvos úr ugyanis agyvérzést kapott karácsony
előtt, s jó néhány napig gépen volt.
Bár most már otthon van — örömtüzeket még korai lenne
gyújtani...
Roppant sokat dolgozott. Hajtott, kulizott, robotolt.
Szakadatlanul alkotott.
S a közben felgyülemlett feszültséget — amúgy erőmű-telepek
is megirigyelhetnék — valamiképpen le kellett vezetnie: egyik cigit szívta a
másik után. December huszadikán érte a baj, az utolsó munkanapon,
amikortól elment volna két hét szabadságra. Pihenni, békésen karácsonyozni,
önfeledten, tiszta lelkiismerettel évet zárni, utóbb pedig mindent kezdeni
elölről...
Hol vagy igazság? Hol?
A tavasz ígérete...?
Holnap, ezerkilencszázkilencvenkilenc január tizenegyedikén,
hétfőn délelőtt vár bennünket kontrollra a Lintner főorvos úr a Szent János
Kórházban.
A Panni — a hét elején megint annyira keménykedett a hasa,
hogy hétfőn és kedden este, illetve éjjel fél-fél Partusystemet kellett
bevennie, de reggelre már szerencsére jól lett — tejszínes-gombás pulykát
készített ebédre, lereszelte az uborkát, tegnap már megcsinálta a süteményt
(mindezeket a mamáékhoz — a mama húslevest csinál, csirkét ránt — visszük
Körmendre, velük ebédelünk, Panni most éppen, a déli harangszó előtt pihenget
ama bizonyos zöld franciaágyon, s az osztrák teletextet fürkészi, merthogy — és
ez a mi formánk — ma estére, illetve éjszakára, hajnalra havazást jövendöl a
meteorológia.
Apropó: január tizenegyedike? Négy esztendővel ezelőtt
ugyanezen a napon indultunk Innsbruckba az első akcióra. Azon a reggelen
húsz-huszonöt centis hó esett, fagyott, s Bécs mellett, az elkerülő körgyűrű
kaptatóján mi is meg-megcsúsztunk a kocsival.
Hátborzongató volt. Jobban rettegtem a téltől, mint az első
innsbrucki teremtés-kísérlettől.
Hát eshet ugyan — bár inkább ne! — holnapra hó, ha hullani
kell, hát hullani kell, de azért mekkora is a különbség az akkori és a mostani
lét-állapotunk között!
Nagyon titokban, magunkban mertünk akkor csak reménykedni,
hogy nekünk valaha is sikerülhet. Persze, hogy abban a hitben akasztottuk a
vállunkra a batyut — az otthoni pogácsánkkal, azaz az anyu által minden földi
jóval telepakolt finomságokkal —, hogy az Út sikeres lesz.
Azért azt nem hittük, hogy ilyen hosszú lesz.
Ilyen jeges, csúszós, bizonytalan.
Ilyen kanyargós, hófalakkal, torlaszokkal nehezített.
De ugye: ez már nem tél? Se ilyen, se olyan értelemben.
Már érződik — látszódik kicsit? hát persze! — a célvonal?
Itt már nem lehet el- és megcsúszni!?
Hiszem, hogy nem.
Bennünk van ma már a tavasz ígérete: március ötödike!
Úgy kétkilósra becsültem a mi Jankónk mostani súlyát, s ezt
Lintner főorvos úr is megerősítette, hozzátéve: plusz-mínusz tíz-húsz deka.
Elégedetten állapította meg, hogy rendben van a méhszáj, s a baba — a legutóbbi
vizsgálat óta, azaz négy hét alatt — nagyot fejlődött. Három hét múlva kell
újra mennünk, azután már hetente kell különféle vizsgálatokat végezni
(baktériumtenyészet és egyebek is), s akkortájt már konzultálhatunk a szülésről
is.
Mit mondjak? Szárnyalva jöttünk ki a szülészetről!
A kabalánk ezúttal is — hála a Jóistennek! — bevált:
szatyrokban a kocsi csomagtartójában voltak a Panni kórházi cuccai, hátha ott
kell maradnia... Pontosabban: abban bíztunk, hátha még nem. Merthogy minden
alkalommal ezért utaztatjuk a holmikat, hogy szerencsét hozzanak.
Megkönnyebbültünk. Főleg a Panni. Én nem tartottam attól,
hogy ott fogják, bár például útközben is keménykedett a hasija, de úgy
érzékeltem (reméltem), nincs nagyobb gond. Ő bizonytalanabb volt, derült ki
utólag, csak ezzel engem korábban nem akart idegesíteni.
Lintner főorvos úrtól megtudtuk, hogy a Konc főorvos úr
sokkal jobban van, hamarosan folytathatja a munkát. Van Isten!
Nem keveset töprengtem azon, hogy a Lintner főorvos úrnál,
pontosabban rá várakozva, vajon miért nem látom itt azokat a sorstársainkat,
akiknek, akárcsak nekünk, a Budai Meddőségi Központban sikerült a, nevezzük
így: „fényakció”. A Panni szerint ők a területileg illetékes — vagy az általuk
választott — nőgyógyászhoz járnak. Szerinte a Konc főorvos úr azért
ragaszkodott ahhoz, hogy az intézetétől karnyújtásnyira — száz-százötven
méterre — lévő Lintner Ferenc főorvos úr szülészeti osztályához soroljunk be,
mert egyrészt szív-ügyének tekinti „esetünket”, másrészt — jó értelemben vett —
presztízsből: innsbrucki és Kaáli próbálkozások után ő igenis, csak azért is
megmutatja: féltucatnyi kísérletezés után is lehet teremteni, ekkor sem szabad
feladni. S nem utolsósorban tudta és tudja: a Lintner főorvos úr tökéletesen
tisztában van azzal, hogy ez a terhesség, tetszik, nem tetszik más
nőgyógyászoknak, nem ugyanolyan áldott állapot, mint a magától értetődően
fogant jövevény méhbeli fejlődése. Más. És másfajta figyelmet követel. Közben
és a végén is. Ne feledjük Konc főorvos úr szavait: „Ha március ötödikéig e
gyerek nem születik meg, akkor aznap ki kell szerkeszteni!” S vélhetően ő akkor
nyugodt, ha a Lintner főorvos úr végzi — a terhesgondozást követően — e nem
akármilyen, nevezzük csak ezt is bátran így: teremtést.
Harmincötödik hét — második nap. Azt hittem, kipihentem
magam az év eleji szabadság alatt. Tévedtem. Tegnap délelőtt a körmendi
kórházba is bementünk, mert éles tűszúrásokat éreztem — igaz, már hetek óta, de
eddig nem vettem róla tudomást — a nyelőcsövem környékén, a torkomban, de a
mellemben is. EKG, vérvétel, hátkopogtatás, szívketyegés-ellenőrzés.
Tudom, tisztában vagyok vele, éppen ezért szégyellem is
magam: most nem rólam van szó. Ki a fenét kellene érdekelnie, mi van velem?
A Panni és a Jankó mindenekelőtt! Tudom.
De vacakul voltam. A Doki — szerte a környéken kiváló
hírnévnek örvendő apósom — is hallgatózott belém még pénteken este.
Légcsőgyulladást gyanít. A Panni ízületi gyulladást sem zár
ki.
Annyi tény: a szív bal kamrája jóval nagyobb a kívánatosnál.
Ez akkor is így van, ha e mostani nyavalyát nem a motor idézte elő. A Panni szerint
ezt jóindulattal sportszívnek lehetne becézni, de a valóságban sör-szívről
lehet szó. No, búcsút kell inteni a komlókenyérnek? A jófajta borok azok
jöhetnek, javallta a kis orvos-team...
De a lényeg a lényeg: a Panni jól van! A keménykedések pedig
csillapodtak az utóbbi időben, bár Semicillint, azaz antibiotikumot vesz be.
Emlékezzünk Lintner főorvos úr feltételezésére: lehetséges, hogy fertőzések
okozzák ezt a galibát, sőt: ma még e kimutathatatlan vírusos avagy
bakteorológiai, én csak így nevezem ezeket: szörnyek a korai időszakban
vetélést okozhatnak, később pedig koraszülést. Az antibiotikumok — nincs(?)
káros hatásuk az anyára és a magzatra — rendet tehetnek.
Meglehet (jó időben pötyögjem a gépbe!), a Panni ujjai nem
azért fájnak, mert megdagadtak, hanem mert ízületi gyulladása van. (Úgy
látszik, most ehhez a játékhoz van kedve a sorsnak. Sebaj, ez legyen a legfőbb
panaszunk.) Szerinte a hideg víztől. (De miért kell hideg vízben nyúlkálnia,
amikor van meleg is?) Szerintem meg a kötéstől. Mert olyan, akár a motolla.
Vagy tíz sapkát varázsolt eddig, mellénnyel, pulóverrel sem vallott szégyent.
Sőt! Tegnap estére befejezte Jankónk kis fehér kardigánját. Tüneményes!
Odadobta nekem a fotelba: tényleg aranyos! Ekkortájt nagyokat rúgott a
Panni-pocóban a Kiscsibe: úgy tűnik, neki is tetszik!
No, meg nagyüzem van ám! Délelőttönként güzü módján mos,
vasal. Rékliktől kezdve kisingekig, pelenkától rugdalózóig. Mi ugyan még semmit
sem vettünk — babonából —, de a szurkolótábor máris elhalmozott bennünket sok mindennel.
S a Panni úgy érzi, versenyt fut az idővel: ki tudja, mikor kell befeküdnie,
így addig elvégzi azt, amit lehet. (Ne sumákoljunk: az én — fehér — ingeimnek,
meg egyéb holmimnak is gondját viseli, azért az se semmi.)
A legnehezebb fejezet
Megfogadtam még korábban, hogy nem olvasok olyan cikkeket,
amelyek rossz hatással lehetnek rám. Ezt egy ideig be is tartottam. Az viszont
— sajnos — nem elhatározás kérdése, hogy márpedig nekem nem lesznek rémálmaim.
Vannak. Nem akarom felidézni ezeket, husssss!
De mégsem tudtam nem elolvasni Kormos Valéria cikkét a
tegnapi (1999. január 23.) Magyar Nemzetben. A Panni előtt persze hallgatok,
mint a sír. De hát engem ilyesmi rémálmok tartanak rettegésben (olykor
mindhiába veszek be altatót, nyugtatót). Idézek a cikkből, amely így kezdődik:
„A kislány lassan közelít felém. Egyik kezével édesanyjába
kapaszkodik, s ezt a támaszt csak akkor engedi el, amikor hozzám érkezik. Talán
ha egy méter van közöttünk. A kezem után nyúl, gyenge szorítást érzek. Ez a
köszönés, a beszéd, a bizalom: minden, amit néhány másodpercre magából nekem
átad. Mosolygok rá, elszorul a torkom. Tizenkét éves.
E néhány mozdulat mögött hosszú évek munkája húzódik meg.
Születése után — és még jó ideig — csak törékeny, szép édesanyja és Dévény Anna
hitt abban, hogy idáig eljutnak.”
„Jó tíz évvel ezelőtt a hozzá kerülő kisgyerekeket többnyire
születésükkor érte károsodás, leggyakrabban az agyi oxigénhiányos állapot
következtében. Több esetben orvosi mulasztás, téves helyzetértékelés is közrejátszott
mindebben... (A mai napig előfordulnak ilyen esetek, mutatják a dokumentációt.)
Így sokáig erős volt erről a részről a hárítás, az
elzárkózás is. A szülő saját és gyermeke kálváriája után, jóval később tudta
meg a fájdalmas igazságot, ez kétszeres veszteséget jelentett. A Dévény
módszerrel ugyanis egy és nyolc hónapos kor között van a legnagyobb esély a
javulásra... De az eredményeket nem lehetett semmissé tenni, az idő meghozta a
szemléleti változást.”
S még két idézet Kormos Valéria Magyar Nemzet-beli cikkéből,
amelynek a legfőbb lényege az, hogy — pénz híján!!! — nincs olyan státus a
kórházakban, amelyek betöltői még időben segíthetnének a károsodott picurkákon,
holott „... a DSMG szisztéma (Dévény speciális manuális technika-gimnasztika
módszer) által több száz mozgásképtelennek tartott vagy korlátozott mozgású
kisgyerek kapta vissza a teljesebb életet.”
„A koraszülöttek, illetve a szülés után krízishelyzetbe
került újszülöttek aránya... ezerből száz szorul fokozottabb gondoskodásra...”
A 36. hét
Vannak jó híreim. A Pannival és a Babával — azaz Budával —
minden oké!
A Bogi, a Szabolcs és a sógorom szerencsésen megjárták
Galyatetőt! (Itt ez most tényleg csak zárójeles: a szívem bal kamrája bár nagy
ugyan, de nem annyira, hogy ne férne bele — pontosan meg nem tudom nevezni
milyen — határértékbe, vélte a Varga Feri, amikor ultrahanggal is
körbepásztázta.)
A Lintner főorvos úr tegnapi találkozásunkkor
CTG-vizsgálatra küldte a Pannit, ezt meg is csinálták. (Én közben „elmetróztam”
a Deák térig ügyet intézni, miközben az Erzsébet téri gödör mellett
bandukoltam, ahol, a jelek szerint — alapkő ide vagy oda — sok minden lehet
még, de Nemzeti Színház már aligha. Nem egy — nem is akárhogyan celebrált —
misét megérne e téma is. De emiatt most ne gyötörjük magunkat!)
36. hét, akárcsak „mi”. Egy asszonykát a Panni elé
suvasztottak be, okkal. Két napja nem érzett magzatmozgást.
Kiderült: elhalt benne a gyerek. Udvariasan, de alaposan
leteremtették. Nem véletlenül. Október 29-e óta nem jelent meg terhesgondozáson.
A miértre mentegetőzött: — Úgy éreztem, minden a legnagyobb rendben van, nem
gondoltam, hogy jönnöm kellene...
1999. február elseje, kőhajításnyira a XXI. századtól.
Számít a dátum egyáltalán valamit? A jelek szerint e Kárpát-medencében sem feltétlenül,
itt sem mindenkinél.
Valamennyi vetület valamennyi véglete jelen van. Ez (is)
ilyen pontja a Földnek.
Lintner főorvos urat is megdöbbentette az eset.
Ami viszont erősen nyugtalanító: végül is a gondos,
rendszeres orvosi felügyelet mellett is beüthet a ménkű.
De miért ütne be?
A főorvos úr vázolta, milyen jelekre kell odafigyelni, mikor
kell uzsgyi, indulni a Szent János Kórházba, s őt közben riadóztatni. Az úttól
(most hótorlaszokról nincs szó), annak időtartamától ne tartsunk, mert négy-öt
óra is eltelhet, mire a szülés megindul.
A méhszáj zárva, Budánk úgy két és fél kilós. Legközelebbi
találkozásunk időpontja — ha semmi nem jön közbe — Lintner docens úrral: a jövő
kedd.
Elmosolyodott Őrzőangyalunk, azaz főorvosunk, amikor
megtudta, hogy már régóta — valamennyi portyakor — a kocsi csomagtartójában van
a kabalánk: a Panni kórházi cókmókja. Hiszen enélkül nem kerekedünk fel,
miközben reménykedünk: talán még nem kell befeküdnie.
Néhány hét múlva azonban erősen meg kell fontolni: maradni
vagy nem maradni.
Isten mentsen az ilyesmi szójátéktól, de meglehet: a lenni
vagy nem lenni kérdését.
Magától értetődik: meg-ma-rad-ni.
Mindkettőjüknek épen, egészségesen.
Azt tenni, amit a főorvos úr mond. Ilyen egyszerű és ilyen —
baromi bonyolult.
Miközben böstörgök magamban: miért nem tudok én felhőtlenül
örülni, olykor-olykor pedig csak arra figyelni, milyen szép kismama is a Panni?
Milyen édes boldogság is ez a várakozás!
Anya lesz! Apa leszek! Anyó és Apó!
Tyuhé!
Hát lehet ennél fennköltebb bármi is?
Új Élet!
Újraszületünk mi magunk is.
Így hát — ha valóban így lesz — tévedtem, amikor korábban
arról meditáltam a Hegylakó kapcsán, hogy egy életünk van.
Talán megadatik, hogy mégsem „csak” egy életünk lesz. A
teremburáját!
Bizonyos értelemben nem ez tekinthető halhatatlanságnak?
Hószakadás — földindulás?
Tegnap, azaz 1999. február 8-án volt jelenésünk a Szent
János Kórházban. A baktériumtenyészet eredménye negatív, a CTG szerint jó a
Picurka szívhangja. Csakhogy angyalom éppen aludt délelőtt lévén, ezért egy
nagyon rokonszenves, ötvenes, szőke hölgy — afféle Bakács-téri mentalitású,
tehát nála a páciens-partner az első és mindenekfelett! — kis dudaszóval (nem
hülyéskedek!) ébresztgette Budát (Budán!), hogy ne csak a szívhangot
ellenőrizze, de a Baba mozgását is a méhben, illetve a kettő kölcsönhatását.
Buda félig-meddig föl is ébredt, moccant egyet, majd durmolt tovább.
A Lintner főorvos úr — negyed órát is alig vártunk rá,
ennyit is azért, mert a műtőben volt — elégedett volt a szív girbe-görbéivel.
Harmónia jellemezte hármunk — négyünk! — eszmecseréjét, melynek eszenciája: a
jövő hétfőn újabb találka, ha akkor is klappol minden, rá egy hétre megint, de
akkor már eldöntendő: hol is várakozzunk a szülésre.
Én persze már kispekuláltam: bármennyire is — adja a
Jóisten, hogy — stimmeljen minden, február 22-én már nem jövünk haza, ott
maradunk a kórház környékén. Lakást bérlünk és várakozunk. Nem szabad
kockáztatni.
Minderre a főorvos úr is helyeslően bólogatott.
Időben visszafordítottuk a lovakat, s vágtáztunk hazafelé.
Száraz út, jó látási viszonyok — ennél rosszabb útinformos jelentéssel ne
legyen dolgunk.
Ámde! Rögvest, ebben a pillanatban ki kell jelentenem, ha
fölfogom ép ésszel, ha nem: a harasztifalui létezésünk rizikós már most is.
Indoklás: ugyan tegnap délután a világ legkényelmesebb
módján landoltunk idehaza, csakhogy kora este az élet elkezdte vetíteni —
senkit meg nem kérdezve, vajon kíváncsi-e rá? — a Hószakadás nevezetű „filmet”.
Negyed tizenegyre (és ez most tényleg nem a dramatizálás
helye és ideje) vagy jó húsz centis fehér takaró alatt izzadtunk.
Most akkor mi lenne, ha elfolyna a magzatvíz? — tettem föl a
kérdést magamnak hólapátolás közben, amikor is a szél a pihéket — mit pihéket,
labdákat! — a képembe hajigálta.
Honvédség, lánctalpasok, riadóztatás?
Vagy nekem kell — a Panni segédletével — levezetnem a
szülést, mint ahogyan ma reggel az ő útmutatásainak megfelelően, vért izzadva
tuszkoltam föl (miközben káromkodtam, mint a jégeső) a két első kerékre a
hóláncokat?
Soha nem gondoltam volna, hogy nekem valaha is sikerülhet
ilyesmi. És lám.
Akkor talán egy szülés levezetése...
Hogy én mekkora barom vagyok!
Amúgy harminc centis a hó. Nem éppen ha-li-hó!
1999. február 12., péntek, 0 óra 32 perc.
Panni szavaira riadok: — Elfolyt a magzatvizem...
Hirtelen nem is tudom hol vagyok. Ez a paplanom, ez a
papucsom?
- Ne őrjíts meg, fiam! Jó, jó, nyugi, megyek már... - dadogom
Panninak.
Ő zuhanyozik, miközben én a Lintner főorvos urat hívom
rádiótelefonján.
- Azonnal induljanak Pestre! - kapom az ukázt.
Pestre? Kérdezem magamtól, majd nyomban a Benkő Sanyi
kollégáma - sárvári álmából - riasztom, s kérem, az Útinformtól tudakolja meg,
lehet-e egyáltalán közlekedni. (Odakint negyven-negyvenöt centis a hó, süvít a
szél. Éppen csak farkasokat nem hallok.)
Jagodics Iván barátunkat is tárcsázom, éppen ő az ügyeletes
a celli kórházban.
- Induljatok neki, várlak benneteket!
Ismét Benkő Sanyi a vonalban: - Sárvár után járhatatlanok az
utak!
Újfent Lintner főorvos úr: — Akkor menjenek a szombathelyi
Markusovszky kórházba, reggel pedig várom a hívásukat.
Indulás! (Közben még jelzés Ivánnak: hozzá, sajnos, nem
indulhatunk.)
Még szerencse, hogy a kocsi első kerekein ott vannak a
láncok...
- Nyugi, kisnyuszi, nem lesz semmi baj... - vigasztal Panni.
Nagykölkedig elvergődünk lépésben, majd Ják felé vesszük az
irányt.
Araszolgatunk. Óvatosan leevickélünk a templom melletti
lejtőn.
Nagy sóhaj.
Két kanyarban és az újperinti egyenesben lehetnek még
gondok, mormogom.
És tényleg. A Ják utáni görbénél jócskán a gázra kell
lépnem, hogy keresztülverekedje magát a kocsi a hókupacon.
Az erdő vigasztal: ott legalább nincs hófúvás.
A perinti kanyarban - nem megmondtam? - se tőled, se hozzád.
- Gyere, cseréljünk, én majd kilököm az autót!- biztatom
Pannit.
Így is lőn.
Tízméternyi göcögés után azonban vége az útnak.
Hóhalmok, méteresek, másfelesek. Száz méterrel odébb egy
keresztbe fordult, befútt teherautó.
Jézusom!
De már valamelyest látszanak a szombathelyi fények.
Másfél-két kilométernyire lehet a vasi megyeszékhelyt jelző
tábla.
Telefon a Benkő Sanyinak:- Légy szíves, hívj mentőt, meg
előtte kérj egy hótolót, köszi...
Összecihelődünk, hogy gyalog folytassuk az utat.
- Itt a Szabó Zoli a mentőktől, hol is vagytok pontosan?
Elmakogom, de alig érek a végére, kikapcsol a telefonom.
Lemerült.
Rajt, kész, gyaloglás!
Panni belém kapaszkodik, két cekker a kezemben, mindenünk
tele hóval.
Megint jön magzatvíz, de pisilnie is kell.
- Engedd el csak nyugodtan! - hebegem, s törünk a fények felé.
Hogy milyen az Isten hidege? Mit mondjak? Tartjuk egymásban a lelket. - Nem, nem lesz
semmi baj, hiszen közel vagyunk!
Közben jönnek a fájások, Panni szoknyája a lábára fagy...
De megérkezik a felmentő sereg! Egy hótoló, mögötte a mentő.
Van Isten, ugye, mégis van Isten!
Elbúcsúzun- háromnegyed kettő felé jár -, Pannit a
kórházba viszik, én még autót mentek a közutas és a tejszállító úr
segítségével.
Négy órakor, agyonfagyottan esem be a kórházba.
Vajon mi fogad a szülészeten?
A Panni hasán éppen a CTG.
Hatpercesek a fájások, a méhszáj két ujjnyira nyitva. Ezt
még korábban a Péter Miklós doktor úr — ügyeletvezető — állapította meg. Őt
egyébként az Iván riadóztatta Cellből, s tájékoztatta felőlünk, a mi eddigi
dolgainkról.
Beöltöztetnek engem is, bár eredetileg arról nem volt szó,
hogy én is a „tűzvonalban” leszek. Egy tűszúrástól is émelygek.
De ez más.
Ezek MI vagyunk.
A Panni, a Buda-Jankónk és én.
Sokat kínlódik a Panni, de olyan strammul viseli.
Hosszú órák, kéz a kézben.
Infúzió, majd görcsöket erősíteni, megszaporázni hivatott
oldatot kap.
Nála ez az ellenkező hatást váltja ki. Hat-hét percig a baba vérellátása sem volt a legjobb, így
ezt az oldatot el kell felejteni.
Délelőtt fél tizenegy.
Még mindig két ujjnyi.
A fájások hatpercenként jönnek, s nem túl erősek.
- Irány a műtő! — adja ki az utasítást Péter doktor, s aztán
én is követem a csapatot.
Maszk, sapka...
Egy ablak mögött állok, bár még közelebb invitálnak, de: —
Köszönöm, innen mindent jól látok!
Valóban: ott a Panni-pocó.
Délre, Haraszti felé nézek, nyugatra, a Kőszegi hegyekre,
mögötte ott vannak a mi soproniaink: ugye, nem lesz semmi baj, Istenem?
A székesegyház órája fél tizenkettőt mutat, süt a napocska:
úgy érzem, Ő is és a Jóisten is velünk van!
Nyolcan küzdenek egy új életért. Köztük Tarabó Zoli kollégám
egyik fia altatóorvosként, s a Panni egykori, sárvári műtősnő barátnője is. De valamennyien családtagjaink, ez a szemükből tükröződik.
Háromnegyed tizenkettő: Péter doktor kiemeli a mi kis
Budánkat!
Felém mutatja: - Nagyon szép gyermek! - szól elégedetten.
Milyen boldogok a NYOLCAK is odabent!
A mi kis Budánk 3 kiló 7 deka, ötvenegy centis kis Manó.
Gyönyörű, akár az Édesanyja!
Vas Népe, 1999. február 13., szombat: „Pénteken kora
hajnalban Harasztifaluból egy vajúdó asszonyt hozott a férje a szombathelyi
kórházba, de Jáknál elakadtak kocsijukkal. (Itt egy tejeskocsi fordult
keresztbe az úton.) A közúti igazgatóság munkagépei utat vágtak a mentőautónak,
a mentősök vitték tovább a kórházba a kismamát, aki pénteken délelőtt egy
kisfiúnak adott életet".
2 0 1 5 júliusa:
BUDÁNK tizenhat és fél éves, a körmendi Költsey Gimnázium másodikosa lesz
szeptembertől; stramm, jólelkű, melegszívű, a művészetek iránt fogékony Legény!
(szp)